Martin egyszerű, de zárkózott ember, aki jobb szereti a magánéletét otthon hagyni, ha feltűzi a jelvényt. Nem barátságtalan, könnyen szót lehet vele érteni, de bizonyos dolgokban megtartja a tisztes távolságot, nem akar senkiről sem többet tudni, mint amennyi szükséges. Ez kiváltképp mások magánéletére érvényes, míg ugyanis az érintettek munkáját befolyásolja, úgy bizonyos mértékig rá is tartozik, ezen kívül álló esetekben viszont meghúzza a határt. Ettől függetlenül jó hallgatóság, akire az ember rábízhatja a titkait.
Régi vágású férfi, az a fajta, aki még le-és fel segíti egy hölgyre a kabátját, és az utolsó pillanatig magázza a másikat. Szigorú, a munkahelyi demokráciát csak részben elismerő és alkalmazó vezető, aki szinte állandóan ráncolja a szemöldökét, folyamatosan csatározva nemcsak a technológiával, de a HR osztállyal is, akiket híresen a háta közepére sem kíván. Néhány (okkal) volt beosztottja terrorként is jellemezte azt a légkört, amit megteremt maga körül. Nem szereti a lazsálást és a könnyed beletörődést, és bár sokat vár el, jó példával is jár el, ritkán fordul elő, hogy az elsők közt tegye ki a lábát az épületből. Nagy munkabírású, az embereiért mindig kiálló vezető, aki minden túlzóan szigorúnak tűnő elvárásával együtt olajozott gépezetet vezet az IU épületében.
Állhatatos, az elvei mellett végsőkig kitartani igyekvő ember, akinek éppen emiatt gyakran okoz nehézséget, hogy (jól) kezelje a bürokráciát. A posztja média- és politikai figyelemmel is jár, amitől a mai napig ódzkodik kissé, de a több, mint tíz év kapitányként eltöltött idő alatt kialakult gyakorlat sokban segíti. Nem fél tanácsot kérni másoktól, legalábbis a munka terén, a magánéletben ritkán és nehezen fogad el külső segítséget, nem szeret bevonni másokat. Nem okoz számára gondot a másokkal való együttműködés, de gyakran bosszantja az egységek és szervezetek közötti problémás kommunikáció, főleg, ha az a hozzá nem értésből adódik.
Jó kapcsolatokkal rendelkezik, mind a rendőrség szervezetén belül, mind a bűnüldözéssel kapcsolatos egyéb szerveknél, amelyeket gondosan épített a karrierje alatt. Bár nagy általánosságban a megfontoltság jellemzi, gyakran felemeli a hangját. Erélyes ember, aki megszokta találni, miként érvényesítse az akaratát. Gyors gondolkodású, jó probléma megoldó, akinek időnként rettentően hiányzik a terepen végzett munka. A környezetére érzékeny, szereti, ha rend van körülötte, egyesek szerint már-már túlzottan is. Szinte mindig öltönyt hord, egyedül a színes-mintás zoknijai azok, amik furcsának hathatnak, de kevesen mertek rákérdezni még a miértjére. Sok rendőrhöz hasonlóan dohányzik, többszöri sikertelen próbálkozás után pedig már feladta a leszokás esélyét.
Olyan ember, akinek a munkája meghatározza az élete egészét, de ha ritkán is, időt tud szakítani bizonyos kedvteléseire. Sportrajongó, szinte mindent fogyaszt. Ha európai futball, akkor Arsenal, ha amerikai, Falcons. Hokit illetően Jets szurkoló, kosárlabda és baseball terén valódi poklot él meg a Knicks és a Braves szimpatizánsként. A Yankee Stadiumban és a Madison Square Gardenben is bérletes helye van, amit a nagybátyától örökölt.
Ezen kívül állatbarát ember, egy Sadie nevű rottweiler gazdája. Gyakran adományoz menhelyeknek, saját bevallása szerint is jobban kedveli az állatokat, mint a legtöbb embert.  Ha annak idején nem is volt az, a rendőrként eltöltött huszonhét év cinikussá emberré tette, aki kevés dolgon tud már meglepődni, főként az emberekkel kapcsolatban.
 
-  Nem, én … ez lehetetlen!
Anyám sírástól elcsukló hangja az emeleti szobában is hallható lett volna, de én a lépcsőn ülve hallgatóztam. Az ablakon beszűrődő fényekre ébredtem, és mikor kinéztem két rendőrautó is állt a ház előtt. A többiek nem keltek fel rá, de én tudtam, hogy valami rossz történt. Túl sok idő telt már el, hogy jó híreket hozzanak. Apám mindig azt mondta, hogyha hozzánk jönnek, az sose jelenthet jót. Hát még, ha feketéket küldenek.
-  Többször is felszólítottuk asszonyom, hiába. Voltak alkoholproblémái?
Apámról lehetett szó. Sokat ivott mindig is, gyakran kiabált anyával és velünk, volt, hogy meg is ütötte, ha próbálta őt csillapítani. Minket is megütött párszor, engem gyakrabban. De csak mert Dwightot már nem tudta. Miattam.
- Randall Amin neve mondd Önnek valamit?
-  Ő …?
- Meghalt. A férje lelőtte.
Összeugrott a gyomrom. Ha apa lelőtt valakit, akkor a rendőrök biztos azért jöttek, hogy elvigyék. Sokszor mondogatta, hogy megöli Randallt, főleg mostanában. Randall kedves ember volt, apa szerint túlzottan is. Dwighttal többet beszélgetett, mint velem, köszönt az utcán, ha látott minket. Egyszer még pénzt is adott nekünk, hogy vegyünk valamit magunknak, de apa elvette tőlünk.
- Azt hitte, hogy ő … ő az, aki …
- Nem találtunk semmit, ami erre utalhatna. Ráadásul csak nemrég érkezett vissza a városba.
- De azokat a gyerekeket már … már régen megölték, azt mondják. Ha csak most találták meg őket …
- Sajnálom asszonyom, de Randall Amin ártatlan volt. A fiúk talán elszökhetett. Előfordul, sajnos.
- Nem, ő nem.
Néma csend. Nem tudtak mit mondani. Dwight már két hónapja, hogy eltűnt. A rendőrök először annyit mondtak, hogy biztosan elszökött. Aztán előkerült még két holttest, és a pánik kitört. Ha egy anya nem látja a gyermekét pár óráig, egyetlen dologra tudott már csak gondolni. Nem engedtek ki minket az utcára, még nappal sem. Egymás kezét fogva jöttünk haza az iskolából, rendőrök és katonák is voltak az utcákon.
Ajtónyílás, majd a zár hangos kattanása jelezte, hogy a rendőrök elmentek. Remegő térdekkel álltam fel a lépcsőfokról, óvatosan lépdelve le a lépcsőn, ami akárhogy próbálkoztam, minden egyes megtett foknál nyikorgott a lábam alatt. Anyám hálóköntösben volt, és messziről látszott, hogy sírt. Sokat.
Felpillantott, mikor meghallotta, hogy jövök.
- Ez a te hibád.

Dwight Seeley 1980 április 5-én tűnt el, sosem került elő. 1979 és 1981 között legalább huszonnyolc fekete gyerek és fiatal halt meg Atlantában, a mai napig nem bizonyított, hogy ki gyilkolta meg őket. 1981 június 21-én letartoztatták Wayne Williams-t, akit legalább húsz áldozathoz kötöttek, de csak két felnőtt megöléséért sikerült megvádolni és elítélni. A fiatalokat szegényebb környékekről rabolták el, lőfegyver, fulladás, vagy fojtogatás okozta a halálukat. Wayne Williams a mai napig börtönbüntetését tölti, az elmúlt évtizedekben végig ártatlannak vallva magát.

A kórházi váróban olyan volt, mintha megállt volna az idő. Nem tudtam, hogy mióta is ülünk ott, régóta elvesztettem az időérzékemet. Az előttünk lévő dohányzóasztalon hevert néhány gyűröttre olvasott magazin, amiket már visszafelé is tudtam, annyit forgattam a kezemben őket. Az ujjaimmal idegesen kezdtem dobolni a térdemen.
-  Nem lesz semmi baj. Megoldjuk – pillantott rám Deborah, a kézfejemre téve a kezét.
-  Nem értem, hogy történhet ilyen – csóváltam meg a fejemet, előrébb dőlve a széken, a térdemen támaszkodva.
Valójában azonban tudtam, legalábbis sejtettem, hogy mi állhat a történtek mögött, ahogy Debby is. Nem mondta ki, ami ambivalens érzéseket ébresztett bennem, de a fiam nem volt ilyen … körülményes. Felkaptam a fejem, mikor sietős léptek visszhangoztak a teremben, és már ott is állt előttünk.
-  Tudtam, ahogy jöttem. Mondtak már valamit?
-  Még nem, egyelőre beszélnek vele az orvosok – felelte Debby.
-  Miért nem mentetek be vele?
-  Mert nem lehet – szólaltam meg én is, fáradtan pillantva James-re. – Ülj le.
-  Kösz, nem – utasított vissza, mikor átadtam volna neki a helyem. Idegesen kezdett járkálni fel és alá előttünk. – Melyik volt az? Amelyiknek az apja ügyvéd, az a Nelson?
-  Francis Nelson lánya, igen.
-  És nem teszel semmit? – nézett rám értetlenül. – A lánya évek óta cseszteti Abbyt, már mondtam korábban is!
-  James … - nyúlt a keze után Debby, hogy csillapítsa, de a fiúnk elhúzta a kezét.
-  Ha akkor csinálsz valamit, most nem lennénk itt!
-  Elég! – szólok rá erélyesebben, amire néhány szempár felénk szegeződik. – Ezt nem itt beszéljük meg … -  folytattam volna, de akkor a telefon a zsebemben megszólalt.
-  Remek! Vedd csak fel, biztos ez is fontosabb, mint a lányod! – grimaszolt megvetően James, majd hátat fordítva nekünk indult meg a folyosó felé, ahol volt néhány étel- és italautomata.
-  Muszáj felvenned? – nézett rám Debby kérlelve.
-  Tudod, hogy igen – sóhajtottam, majd felálltam a székről és néhány méterrel arrébb mentem, hogy ne zavarjam a mellettünk lévőket, akik így is kicsit furcsán méregettek az előbbi közjáték miatt.
Nem tarthatott tovább a hívás, mint fél perc, ami annyit jelentett, hogy mennem kellett. Nehéz szívvel tértem vissza, és mikor találkozott a pillantásunk Debby-vel, csak egy lemondó sóhajt hallottam.
-  Menj, majd hívlak, ha van valami.
A zakómat felkaroltam, majd elköszöntem a feleségemtől, a kijárat felé azonban azon a folyosón kellett végig menjek, ahol a fiam is álldogált, az italautomatának nyomva a homlokát, a választékkal szemezve.
-  Mész is, milyen meglepő.
A legtöbb esetben próbáltam ezeket a megjegyzéseket elengedni a fülem mellett. Néha sikerült, néha nem. Olyankor veszekedtünk, de mivel már külön lakott, ritkábban tudtunk összekülönbözni. Most azonban megtorpantam mellette. A pénztárcámat elő véve nyújtottam felé pénzt.
-  Van pénzem.
-  Ha lenne, már vettél volna valamit. Most mire költötted el? Fűre?
Érdemi válasz helyet csak sértetten felhorkant, de ez is elég volt. Sosem volt vele könnyű, de a történtek után még inkább kifordult önmagából.
-  Gondoltam. Bűzlesz tőle.
-  Tényleg te fogsz kioktatni? – dőlt a gépnek, karba tett kézzel.
-  Ki is rúgtak – folytattam. Nem mondta, de én találtam neki a munkát egy barátomon keresztül, így fel is hívtak, hogy kénytelenek voltak tőle megválni a magatartása miatt. – Fogd, és nőj fel végre.
-  Mint Daniel? – szólt utánam, a pénzt gyűrögetve a kezében.
Megálltam. Éreztem, hogy ökölbe szorul a kezem. James nem igazán tudta, hogy mikor jobb, ha hallgat, így inkább mindent kimondott, ami eszébe jutott, nem gondolva másokra, a következményekre.
-  Azt hiszed csak téged ért veszteség? Hogy amit érzel, azt mi, többiek nem érezzük? – észre se vettem, hogy miközben beszéltem, annyira közel álltam már, hogy egészen az automatának préselődött. – Mit képzelsz magadról? Idejössz, bűzlesz a fűtől, az istenit, nincs is a világon semmi gondod! Nem felelsz senkiért, csak egy gyerek vagy!
Kettőnk arca között alig volt távolság, nem csak láttam, de éreztem is azt, hogy mennyire feszíti belülről a düh. Épp úgy, ahogy engem is. Eltelt néhány pillanat, míg így maradtunk, csak néztük egymást, míg végül észrevettem magam és hátráltam pár lépést.
-  Én találtam meg – mondta halkan, megtörve a csendet, de ekkor már hátat fordítottam neki és megnyújtottam a lépteimet, hogy minél előbb kiérhessek a kórházból.

A bíróság második emeleti mosdója a főlépcsőtől balra futó folyosó végén volt, kissé elrejtve, így sosem kellett ügyvédek, gyanúsítottak, károsultak és egyéb eljárási szereplők mosdóban megejtett emelkedett hangvételű beszélgetését hallgatnom. A munkám megkövetelte tőlem, hogy bizonyos esetekben tiszteletemet tegyem a bíróságok épületében, rendszerint, mint a nyomozói eljárást felügyelő személy, esetleg szakértő. Ha egyes eljárási cselekményeket, vagy bizonyítékokat sikeresen kétségbe tudott vonni az ügyvéd az esküdtek előtt, következtem én, hogy mentsem a menthetőt. Kellett némi idő, mire hozzászoktam, de mostanra olajozottan tudtam működni a bíróságokon, és természetesen a kapcsolatok terén is segített építkezni. Ügyészek, bírók, néhány ügyvéddel is sikerült jó kapcsolatot kialakítanom.
-  Martin! – köszönt rám Francis Nelson, aki elsősorban polgári perekben vállalt képviseletet. A bíróság épületében főként látásból ismerjük egymást, csak néhány rendkívüli esetben történt meg, hogy ugyanazon tárgyalóteremben volt jelenésünk. Ismeretségünk igazi helyszíne a szülői értekezletekre használt osztályterem volt a lányaink iskolájában. Igaz, főként Debby volt az, aki eljárt, én csak párszor tudtam ott megjelenni.
-  Francis – biccentettem a férfinak kissé ridegen, ami egyből feltűnt neki, ugyanis a piszoár és köztem félúton megtorpant.
-  Igaz is, akartam már veled beszélni. Figyelj, nekem nincs bajom veled, érted? – kezdett bele, miközben megtalálta a helyét a piszoároknál is. – Ami történt az megtörtént, szörnyű, de már nem tehetünk semmit, igaz? Gyerekek, tudod milyenek. Ami engem illet, én nem indítottam pert, sőt, beszéltem a gyámhivatallal is.
-  Velük én is – jegyeztem meg, a mosdókagylóhoz lépve. A történtek után megkerestek minket, de végül nem indult semmilyen eljárás, ami csak annak köszönhető, hogy megértőek voltak, mikor a feleségemmel kértük őket. Ha nem lennék rendőrkapitány, aligha járunk sikerrel.
-  Akkor biztos mondták, hogy nem erősködtem. Nem akartam felhajtást, tudom, hogy nem könnyű nektek.
-  Hogy érted?
-  Ugyan, tudod mire gondolok, Marty – utáltam, ha olyan emberek becéztek, akikkel közel sem állok olyan kapcsolatban, hogy így tegyenek. Francis Nelson egy fölényeskedő, piperkőc ember volt, akinek az arcán mindig ott díszelgett az az idióta, behízelgő mosoly, amiről azt hitte, hogy jobban kajálják az emberek, mint a Big Mac-et. – Nézd, nem az én családom, nem az én dolgom, oké? – sétált oda hozzám felemelt kézzel, majd mielőtt még kezet mosott volna, megpaskolta a vállamat. – De ne legyen legközelebb, mert akkor nem leszek már ilyen megértő.
-  Megértő? – kérdeztem meglepve, a tükörben Francis-re pillantva. – A lányod és a barátai lefogták és levágták a haját. Évek óta csúfolják …
-  Mert furán viselkedik, és megütötte a lányomat, Marty!
-  Martin… – javítom ki ezúttal, felsóhajtva.
-  Talán, ha a saját közegében …
-  Hogy micsoda? – fordultam felé oldalra, keményebb hangnemet megütve. – Idefigyelj, Francis. Foglalkozz a saját gyerekeddel, én is így teszek.
-  Én csak a közös érdeket nézem! Tanácsoltam az igazgatónak, hogy talán segítene, ha Abigail másik iskolába kerülne, ahol …
-  Mi a fenéről beszélsz?
-  Azt mondta megfontolják, lesz majd egy meghallgatás és ott döntenek róla. Te is azt akarod, hogy ne történhessen még egyszer ilyen, ugye? – nézett rám kérdőn. Nem tudtam, hogy mit is mondjak hirtelen. Arról tudtam Debby révén, hogy Nelson jó kapcsolatot ápol az igazgatóval, de reméltem, hogy ez ilyen jelentős kérdésekben nem befolyásolja majd a működését. Mikor akartak erről szólni nekünk? – De, ahogy mondtam, köztünk semmi harag.
- Jelenésed van? – kérdeztem némi hezitálást követően, az ajtónál megállítva.
- Nem, mára végeztem. Irány haza – mosolyodott el, majd mikor látta, hogy közelebb lépek a kezét nyújtotta felém.
A pillanat tört része alatt cselekedtem, ösztönből. Csak akkor tudatosult bennem igazán, mikor Francis az orrát szorongatva nézett fel rám a földről, motyogva valamit, amiből alig értettem egy-két szót.
-  Mi a fasz? Elment a rohadt eszed? Ezért … -  folytatta volna, de az ingje gallérjánál megragadtam és felráncigáltam őt a földről, ami egyből némává tette.
Bocsánatot akartam volna kérni, de egyszerűen nem jöttek a szavak a számra. Végül kicsit engedtem a szorításon, majd oldalra nyúlva Francis kezébe nyomtam egy marék kéztörlőt, hogy a vérző orrához nyomhassa. Láttam a szemében, hogy fél és nem tudja mit csináljon. A hozzá hasonló emberek úgy viselik az öltönyüket, mintha az sérthetetlenné tenné őket. De még így is, itt és most, ő volt kettőnk közül a nagyobb ember.
-  Beszélj újra az igazgatóval, épp eleget ártottatok már a lányomnak – szólaltam aztán meg végül, megigazítva a nyakkendőjét, ami félrecsúszott, és apró piros foltokban a vére is fellelhető volt rajta. – És beszélj a lányoddal is, hogy tartsa magát távol az enyémtől. Ha Abby azt meséli, hogy továbbra sem hagyják békén, hosszabban fogunk elbeszélgetni. De nincs harag – ráztam meg a fejem, elengedve és ellépve tőle, hogy kitudjon menni.
-  Kibaszott hülye. Ezt még rohadtul megbánod majd!
Vártam néhány másodpercet, miután Francis kiviharzott, majd mielőtt én is kimentem volna, még újra kezet kellett mosnom. A vér könnyen lejött, nem is volt túl sok, Francis egyszerűen csak nem a tettek embere, sose lehetett az, így filmeken kívül ritkán találkozhatott a vér látványával. Mikor még kiment, éreztem valami elégtétel félét, most azonban, mikor felpillantottam a tükörbe, csak megbánás tükröződött.

A nyakamat masszírozva dőltem hátra a székben, ami bár kényelmes volt, de nem arra találták ki, hogy benne éljen az ember. Ugyan igyekeztem a túlóráim számát minimalizálni az utóbbi időben, de minél inkább igyekeztem, annál többször ragadtam bent. Debby megszokta már korábban, a kinevezésem egyetlen előnye számára az volt, hogy terepmunkát alig végeztem mostanra. Időnként meglátogattam egy-egy helyszínt, de csak a hatásköri ütközések végett, vagy ha valaki igencsak akadékoskodott volna megválni az ügyétől. Az IU nem számított közkedvelt egységnek, érthető okoknál fogva, de szükség volt ránk, ha ezt nehezen is tudták megérteni a kollégák. Mint például Lewis nyomozó, akivel már legalább a harmadik levélváltásomon voltam túl, így végül a következő levelemet közvetlen a felettesének címeztem, a lehető leglényegretörőbben fogalmazva meg a mondandómat. Jobb szerettem volna nem egyből a fejük felett átnyúlva intézkedni, de nem sok választást hagytak.
A kávésbögre után nyúltam, amit még Ms. Fischer hozott be nem olyan rég. Ez még önmagában nem is volt olyan kirívó, inkább az, hogy tette mindezt anélkül, hogy kértem volna. Nem, mintha ne lett volna figyelmes, de igencsak szórakozott teremtés volt, így ott ült a vállamon a kisördög, de úgy döntöttem, ha áll is valami a gesztus mögött, szemet hunyok és egyszerűen csak élvezem a koffein jótékony hatását. Vagyis annak emlékét. Úgy sejtettem, hogy mostanra immunis lettem rá.
‑ Jim? – pillantok a kopogás után, az irodámba lépő férfira. – Mit keresel te itt?
James Caldwell őrmester volt a 82. körzetben, arrébb innen. Időnként megfordult erre, de általában munkaügyben, amiről, ha most is így volna, tudnék. Jim és én majdnem egyszerre kezdtünk még Bronxban. Nyomozóként dolgoztunk is együtt, akkor léptették őrmesterré elő, mikor engem áthelyeztek és hadnaggyá tettek. Kapcsolatban maradtunk és a barátság sem szakadt meg, bár időnként úgy éreztem, hogy Jim neheztel rám, de könnyen lehet, hogy csak képzelődtem. Kettőnk karrierje hasonlóképp ívelt felfelé, de Jim szerencsétlenebbül járt. Egy letartóztatásnál lelőtte a gyanúsítottat, ami később elég nagy port kavart a médiában, így egy időre eldugták a közvélemény szeme elől. Azóta pedig vár a lehetőségre, ami mostanra kijelenthető, hogy elúszott. Már akkor is igen szerencsétlennek találtam az esetét. Sok évnyi munkáját ítélték meg egyetlen hiba alapján. Kettőnk közül tehát én voltam a szerencsésebb.
‑ Csak erre jártam. Ráérsz?
‑ Persze – bólintottam, hellyel kínálva őt. – Nem zavar, ha eszem közben?
‑ Nyugodtan. Áh, hogy van a család? – kérdezte, mikor megpillantotta az asztalomon a képet, amin mind az öten ott voltunk. – Emlékszem, Daniel még ekkora volt, mikor … vagyis, ne haragudj – szabadkozott, visszahúzva a kezét. Pár pillanatig csak csendben néztük egymást, de végül egy néma bólintással jeleztem, hogy semmi gond. – Hány éves lenne?
‑ Huszonnyolc.
‑ Hogy viselitek? – kérdezett egy újabbat.
Letettem a villát az elviteles salátástál szélére, és hátra dőltem. Nem szerettem erről beszélni, a pszichológusokkal sem ment, akiket Debby-vel kerestünk fel. Sose voltam kifejezetten nyitott, sőt, a magánéletemet mindig is igyekeztem a munkámtól élesen elhatárolni. Vannak azonban dolgok, amiket nem lehet csak úgy titokban tartani. Jim pedig nem egy idegen volt.
‑ Dolgozunk rajta – feleltem, érezhetően nem túl szívesen. De nem is tudtam volna mit mondani. Sok minden átértékelődött bennem, mióta Danielt elvesztettük. Mint a legtöbb tragédiánál, az idő tompít, hasonlóan az alkoholhoz. Próbálkoztunk terápiákkal, úgy egyénileg, mint családdal, de nem jutottunk megoldásra. Vannak, akiket a tragédiák közelebb hoztak, a mi családunkba csak még több éket vert a dolog. James imádta a bátyát, Abby-nek kevesebb emléke volt róla, Daniel akkor már a Duke-ra járt és ritkán jött haza.
‑ Ha segíthetek …
‑ Észben tartom, köszönöm – vágtam rá szinte egyből, mielőtt folytatta volna. Nem az a fajta ember vagyok, aki kibeszéli a gondjait. Néhányaknak segít, ha kiönthetik a szívüket, a számomra sokszor inkább kellemetlen. Betekintést nyújtani az életembe, a hibáimba. A legrosszabb énembe.  – Tehát, miben segíthetek?
‑ Igen, igaz is. Szívességet kérnék. Emlékszel a … Morton-Hughes ügyre?
‑ Részleteiben nem, már vagy húsz éve.
‑ Újranyitották, találtak új bizonyítékot. Csak szólni akartam, hogy kereshetnek miatta.
‑ Rendben – bólintottam, de sejtettem, hogy ennél többről van szó. Nem olyan ritka, hogy bizonyítékok előkerüljenek, vagy újra vizsgálás történjen, főleg a technika térhódításával. Ahogy az is alapeljárás, hogy az akkoriban eljáró nyomozókat – amennyiben elérhetők – előveszik. Ritka, hogy valakit húsz évvel ezelőtt egy esetleges hiba miatt meghurcoljanak, főként, ha fontosságát tekintve az ügy nem lényeges. Ami annyit tesz, hogy nincs politika szál, és nem követte nagy média figyelem.
‑ Emlékszel a bögrére, amin végül az ujjlenyomatokat megtaláltuk? Nos … a kihallgatáson azt adtam oda neki, mikor először behoztuk. Nem haladt semerre a dolog és a tökünkön álltak, úgyhogy …
‑ Bizonyítékot hamisítottál – fejezem be helyette a mondatot, mikor az neki érezhetően nem ment. Addig nem is mondtam semmi többet, míg rá nem bólintott. – Jim, a rohadt életbe. Miféle bizonyíték miatt vizsgálják újra az ügyet?
‑ Az első kihallgatásról készült felvétel megsérült valami beázáskor, úgyhogy kihúzták a bizonyítékok listájáról annak idején. Valami izgága technikus most összerakta és azon ott lesz az a rohadt bögre, ami viszont bekerült a bizonyítékjegyzékbe.
Tehát, ha a felülvizsgáláskor valaki elég alaposan nézi a felvételt, fel fog neki tűnni, hogy az egyetlen tárgy, amin az áldozat lakásában a gyilkos ujjlenyomatát találtuk, kísértetiesen hasonlít arra a bögrére, amellyel a kihallgatáskor kínálták a tettest.
‑ Sajnálom, Marty. Én csak … azt akartam, hogy vége legyen már. Emlékszel, teljesen ki voltunk már az egész miatt. Nem tudtam, hogy …
‑ Hogy amit csinálsz az bűncselekmény? Ha ez kiderül, nemcsak kiengedik Hughes-t, Jim. A karriered csúnyán megsínyli majd.
‑ És a tied – tette hozzá kicsit halkabban, mire összeszaladt a szemöldököm. Ez az én fejemen is átfutott, de az, hogy ezt Jim hangosan ki is mondta, meglehetősen árulkodó volt.
‑ Mindenki hibázik, igaz? Nem akarom, hogy az legyen, mint … egyetlen rohadt hiba alapján ítéljenek meg. Kurva sokat dolgoztam, ha ez kiderül, egyből nyugalmazhatnak, nyugdíj nélkül.
‑ A szakszervezet…
‑ A szakszervezet le se szarja majd, ha rám bizonyítják, te is tudod – vágott a szavamba idegesen. Érthető volt, hogy feldúlt. Egy élet munkáját könnyedén kidobták volna a kukába. Csakhogy Jim nem egyszerűen hibázott. Bűncselekményt követett el.
‑ Mit vársz tőlem pontosan, Jim? – kérdeztem rá kertelés nélkül végül.
‑ Kapitány vagy. A szavad többet nyom a latba, mint az enyém, ha még beszélnél is azzal a technikussal …
‑ Tehát hazudjak és éljek vissza a pozíciómmal?
‑ A francba is, mintha mások nem ezt csinálnák! – csattant fel Jim. – Én mindig ott voltam, nem? Mikor Daniel felkötötte magát, én melletted álltam …
‑ Jim…
‑ Segítettem, vigyáztam rájuk, amíg te ott voltál, segítettem James-nek munkát találni, cserébe csak annyit kérek …
‑ Jim! Elég legyen! – fojtottam belé a szót, felemelve a hangom. Néhány pillanatig egyikünk sem szólalt meg. Végül én dőltem előrébb a székben. – Elég – ismételtem, ezúttal csendesebben. – Utánanézek a dolognak, megígérem. Melletted szólalok fel, de nem hazudok és nem élek vissza a helyzetemmel. Megértetted?
‑ Ugyan, Marty … mióta ismerjük már egymást?
‑ Elég rég, hogy ne rúgjam szét a segged az előzőért – válaszoltam komoran, majd az ajtó felé böktem az állammal. ‑ Ez minden, amit tehetek, most menj.
‑ Azt hittem barátok vagyunk – pillantott rám Jim, mikor felállt a székből.
‑ Én is, de amit tettél, az nem csak rám van hatással. A dolgoknak következménye van, neked kéne a leginkább tudnod ezt.
‑ Nem akartam eddig elmondani – fordult vissza az ajtóból még Jim. – De azt hiszem itt az ideje. Daniel felhívott, a történtek előtt…
‑ Jim! Nagyon vékony jégen táncolsz – figyelmeztettem felemelkedve a székből.
‑ Nem bírta a nyomást. Az ottanit, a tiédet. A túl sok elvárást. Hallottam a hangján, hogy ki van készülve, kérte, hogy beszéljek veled, mert haragudnál rá, nem értenéd meg. Előtte pár héttel letartóztatták, engem hívott. Kérte, hogy ne szóljak neked róla. Kihoztam őt Marty, és nem szóltam neked, ahogy kérte. Én jó voltam a fiadhoz.
Megfeszült az állkapcsom, ahogy Jim-mel egymást néztük. Legszívesebben hozzávágtam volna a nyomtatót, megütöttem volna, de csak az asztalomnál támaszkodtam, szoborrá fagyva. Szívesen mondtam volna, hogy hazudik, de tudtam, hogy igazat beszél. Abban a pillanatban, mikor Jim becsukta az ajtót maga mögött, mindennél jobban gyűlöltem őt a világon.

Úgy volt, ahogy megbeszéltük. Amint leszálltam a gépről, márt várt is rám Richard Mullins nyomozó, akivel telefonon beszéltem. Tegnap este a telefonra kerültünk fel, de utána már nem tudtunk aludni. Be kellett mennem a kapitányságra egy rövid időre, hogy a távollétemben kiadjam az utászt, majd jegyet foglaltam és iderepültem, Észak-Karolinába, Durham-be. Rangidős révén a távollétemben West az, aki ellátja azon feladatokat, amikhez nem kellek személyesen, de megkértem Spencert, hogy figyeljen rá. West bár jó rendőr volt, nem szívleltem azt a gondolatot, hogy ő helyettesít. Minden bizonnyal ő sem.
Mullins autójával mentünk, nem sokat beszéltünk az úton, de jobb is volt így. Nemcsak tapasztalt, de értelmes rendőrnek is tűnt, aki elsőre igent mondott a kérésemre. Eltudtam volna intézni, ha erősködik, de egyszerűbb így, együttműködve.
Először a város szélén lévő épülethez mentünk, ahol a lakást bérelte két lakótársával együtt. Az elején kollégiumban lakott, de azt mondta, hogy nem szereti, így mi fizettük a bérleti díjat, ő pedig munkát keresett a városban.
‑ Nem bánja, ha felteszek néhány kérdést közben? A jelentéshez kell – nézett rám Mullins, mikor félreállva előre engedett a lakásba.  
Csak bólintottam, mielőtt beléptem volna. Sosem jártam itt még ezelőtt. Egyszer meglátogattuk itt az egyetemen, de akkor még kollégiumban lakott, később ő utazott haza az ünnepekor, bár egyre ritkábban. A lakás egyszerű volt, semmi feltűnő. Nem olyan volt, mint a helyek, ahol jártam, és meghalt valaki. Mullins már a telefonban elmondta, hogy az idegenkezűséget azonnal kizárták.
‑ Mikor beszélt utoljára a fiával? ­– kérdezte a nyomozó, miközben én a nappaliban lévő könyvespolcot néztem végig. A főbérlőé lehetett az összes, porosak voltak és régiek, nem olyan darabok, amiket egy fiatal levenne a polcról.
‑ Két hete, nagyjából. Nem emlékszem pontosan, de a híváslistából látni fogja.
‑ Milyen volt a kapcsolatuk?
Erre nem feleltem egyből. Tudtam, hogy elő fog kerülni, gondolkodtam is a válaszon már a repülőút alatt is, de fogalmam sem volt, hogy mit mondjak.
‑ Átlagos. Mióta ideköltözött, nem beszéltünk olyan sokat, ritkábban láttuk.
‑ Tehát nem mesélt maguknak a problémáiról – szűrte le a következtetést, mire hátra pillantottam rá. – Ahogy a telefonban is mondtam, metamfetamint és doppingszereket is találtunk a táskájában. Nagyobb mennyiségű készpénzt is tartott a szobájában, a lakótársai szerint a fizetését kapta így. A folyosó végén jobbra – mondta, majd ahogy elindult, követtem én is. – Raktárosként dolgozott, alkalmi munka, éjszakánként. A lakótársai ritkán is látták, de azt mondták mind a ketten, hogy rossz bőrben volt az utóbbi időben, de csak kimerültségre tippeltek. Kosarazott, igaz?
‑ Úgy van – bólintottam, mielőtt benyitottam volna a szobába. Nem volt túl nagy, de a kevés bútor miatt nagyobbnak hatott. Egy ágy, szekrény, és asztal volt mindössze a szobában, a rendetlenségből könnyen megtippelhető volt, hogy egy fiú lakott itt.
– A laptopja és telefonja nálunk van, vizsgálják még, de kiadjuk majd, ha végeztünk. Minden mással már végeztünk, ha … elszeretnék vinni a dolgait.
‑ A metamfetaminról mit mondtak a lakótársai? – kérdeztem Mullinst, az ágy szélére ülve. Muszáj voltam, éreztem, hogy megremeg a térdem.
‑ Semmit. Bevallották, hogy párszor füveztek együtt, de Daniel más társaságban mozgott. Körbe kérdeztünk az egyetemi csapatnál és a szaktársainál, pár tanárt is kérdeztünk, de egyikük sem tudott semmit. Vagyis, az edző – elhallgatott pár pillanatra, míg a zsebéből előhúzott noteszben lapozott. – Mr. Ruiz, ő azt mondta, hogy kitette a kezdőből Danielt, mert sokat késett és nem volt jó formában, több sérülése is volt. A doppingteszteken átment, de szerinte valahogy elcsalta. Ezzel kapcsolatban nem tudok semmi biztosat.
‑ A szervezetében találtak…?
‑ Igen – bólintott Mullins, a falnak dőlve. – Próbáltuk visszakeresni, hol szerezhette, de … tudja, előfordul, hogy az edző adja. Nem akarok vádaskodni, de ezek a fiúk a profi liga kapujában vannak, láttam már pár ilyet. Ha ők jók, jó az egyetemnek, ha az egyetemnek jó, jó az edzőnek.
Csak némán hallgattam és bólintottam Mullins szavaira. Nem igazán akartam elhinni, de nem volt semmi, amivel megtudtam volna cáfolni a tényeket. Daniel tehetséges volt, ez már fiatalon is látszott rajta, az egyetlen probléma a szorgalma volt, hiába próbáltam megértetni vele, hogy a tehetség önmagában kevés, bármit is kezdjen magával. A munkamorál, a fejlődésre való törekvés a kulcs. Tudtam, hogy a tanulmányi eredményei miatt voltak gondjai az ösztöndíjával, de azt mondta, hogy mindezek megoldódtak. Én pedig hittem neki. Az istenit, még csak azt sem tudtam, hogy dohányzik, nemhogy kábítószert használ.
‑ Nézze, amennyire én látom… a fiú nem érezte jól magát, problémái voltak a sporttal, a tanulmányaival, nem volt túl sok barátja és végül rossz társaságba keveredhetett. Tényleg sok ilyen van, néhány srác …megtörik a nyomás alatt.
Megtörik, igen. De az én fiam nem egyszerűen megtört, hanem felkötötte magát. Az egyik első dolog, amit Mullins a telefonban mondott, hogy nem találtak semmiféle búcsú levelet, vagy hasonlót. James talált rá, éppen csak leszállt a gépről és idetaxizott, miután Daniel nem ment ki érte. James már nagyon várta, hogy meglátogathassa a bátyját, de mikor ideért, az ajtó zárva volt. A lakótársai megérkeztek, kinyitották neki az ajtót és…
‑ Ha nem okoz problémát, szeretném megkapni majd a jelentést.
‑ Amint kész, átküldjük a másolatát – bólintott. – Tudom, hogy ez…nagyon személyesen érinti, de nem tudunk többet tenni. Az ilyen esetek sajnos… azok, amik elsőre.
Megkapaszkodtam az ágy szélében, végig hordozva a tekintetem a szobán újra. Az otthoni szobája ugyanúgy van, ahogy hagyta, mikor idejött, azóta nem nyúltunk hozzá. James minden áron beakart oda költözni, mert az volt a nagyobb szoba, de úgy gondoltuk amíg Daniel véglegesen el nem költözik, nem árthat, ha van hova visszajönnie.
‑ Kitudna rakni a kórháznál? – kérdeztem Mullinst, követve kifelé. Ha nincs okuk, hogy a testét tovább vizsgálják, akkor nincs akadálya. El kell intéznem, hogy New Yorkba szállítsák őt, ott pedig aztán a temetéssel foglalkozni majd.
Már az utcán voltunk, az autó felé sétálva, mikor megszólalt a telefonom. Debby írt, hogy James gépe leszállt. Itt akart maradni, vagy legalább velem együtt visszajönni, de mivel nem tudtam, hogy meddig kell itt lennem elintézni a dolgokat, jobbnak láttuk, ha hazarepül inkább, bármennyire is ellenezte a dolgot.
-  Mi van, ha mégis?
Kérdezte már ezredik alkalommal James az autóban, míg a dugóban ültünk. Fáradt voltam, James pedig túlontúl is élénk. Edzésről hoztam el, de be kellett menjek a ravatalozóba is. Hiába kértem, hogy maradjon, addig erősködött, míg végül bejött velem.
-  Már mondtam, nem ölték meg. Hanyagolhatnánk ezt?
-  Miért nem nyomozol?
-  Nem én vagyok az illetékes, és ha az is lennék, nem foglalkozhatnék az üggyel. És nincs mit nyomozni – tettem hozzá, megnyomva az utolsó szavakat, próbálva tudatosítani James-ben, hogy nem akarok erről beszélni.
-  Amikor beszéltem vele, úgy tűnt, hogy jól van, várta, hogy odamenjek. Nem hazudott volna nekem.
Felsóhajtottam. Szívesen mondtam volna, hogy szokjon hozzá, az emberek hazudnak, azok is, akikről nem hinné. De nem mondtam, nem tudtam semmit se mondani, vigasszal szolgálni, valamivel, ami egy kicsit is megértésre adhatna okot.
-  Elhiszed, hogy drogozott? – kérdezte, mire felé kaptam a tekintetem. – Hallottam, mikor anyával beszéltél.
-  Mindegy mit hiszek – feleltem fáradtan. Kimutatták, hogy a halálát megelőző napokban fogyasztott kábítószert, így mindegy mit is gondolok erről.
-  Szerintem baromság. Valamit elcsesztek, Daniel nem olyan volt. Csinálják újra, alaposabban.
-  Nem fogom engedni, hogy felboncolják – zártam rövidre a témát. Mivel nem gyanakodtak gyilkosságra, így nem is rendelték el a holtest felboncolását. Valamiféle hajszálak alapján mutatták ki, hogy metamfetamint fogyasztott a halála előtt.
-  Nem is temettük még el.
-  Nem tudjuk még. Túl hideg van, kemény a föld, várnunk kell.
-  És addig mit csinálnak vele?
-  Berakják egy… hűtőbe.
-  Hűtőbe?
-  Abba – feleltem kissé feszülten. – Nem tudom mi a neve.
-  És ha szereznénk egy olyan markoló izét? – kérdezte, mire értetlenül néztem rá. – Láttam egy filmben. Simán kiássa a gödröt.
-  Nem tudom, hogy hol lehet szerezni olyat, vagy mennyibe kerül. De ez egy történelmi temető, nem lehet csak úgy ilyen gépeket használni.
-  Miért? – kérdezte James, a sor pedig még mindig nem haladt.
-  Mert fontos emberek vannak ott eltemetve, nem engedik, hogy markolókkal döngessenek a csontjaik felett.
-  Mégis milyen fontos emberek?
-  Nem tudom, csak azt, amit mondtak nekem – ráztam meg a fejemet, az orrnyergem dörzsölve. Fájt a fejem, régóta nem tudtam jól aludni és minden ébren töltött perccel egyre inkább úgy éreztem, hogy felrobbanni készül a fejem.
-  Jobban is próbálkozhatnál – jegyezte meg, az ablakon kifelé bámészkodva. -  Miért nem temetjük el máshol?
-  Mert anyád családja ott nyugszik, és ott vettünk sírhelyet. De ha máshogy szeretnéd, és találsz más sírhelyet, beszélsz a vállalkozóval, felhívod a templomot, beszélsz az atyával, és kideríted, hogy mennyibe kerül mindez, beszélhetünk róla.
-  Jól van már, csak nem akarom, hogy egy kurva hűtőben legyen.
Felsóhajtottam. Én se akarom, de nem tudtam mit csinálni. Egyetlen temetést kellett eddig intéznem, az anyámét és az könnyen ment, mint kiderült, előre gondoskodott mindenről. Az apáméra már nem is emlékszem, csak arra, hogy anyám mennyire ki volt borulva. Nem csoda, miután az öcsém eltűnt, szétesett minden. Engem hibáztattak, okkal. Ha nem hagyom kint őt, míg beugrom a barátaimhoz … apám még többet kezdett inni, a szomszédunkban látta a tettest, egy szerencsétlen fehér fickóban, aki olcsón hozzájutott egy házhoz, egy fekete lakta környéken. Úgyhogy, mikor szó szerint halál bátorra itta magát, fegyvert ragadott és túszul ejtette. Lelőtte, őt pedig a rendőrök.
Az út hátralévő részét csendben tettük meg, de még mielőtt hazamentünk volna, meg kellett állnom a postánál átvenni valamit. Biztosan gyorsabban haladt a sor, mint érzékeltem, de mikor végre kiértem az épületből, olyan volt, mintha legalább három napot töltöttem volna ott. James pedig meg se várta a következő kérdésével, hogy beüljek.
-  És ha elhamvasztjuk?
-  James …
-  De komolyan. Egyszer mondta, hogy ezt akarja. Úgy nem kéne ez a sok szar…
-  Fogalma sem volt, hogy mit akar, biztos csak viccelt. Nem akarom, hogy …
-  Ki nem szarja le, hogy te mit akarsz? – csattant fel idegesen. - Ő azt akarta, hogy …
-  James, esküszöm pofán váglak, ha …
-  Remek nevelés – jegyezte meg egy mellettünk elhaladó férfi.
Éreztem, ahogy a bennem felgyülemlett düh, frusztráció és harag egyszerre rúgja be az ajtót, amivel eddig visszatartani próbáltam őket. Előre léptem a férfi irányába, mire megéreztem a mellkasomon James karját, ahogy elém állt.
-  Mit mondott?
-  Hogy remek nevelés – ismételte meg a férfi, szembe fordulva velünk.
-  Rohadjon meg, húzzon innen a picsába…
-  Apa! – szólt rám James, még mindig köztem és a férfi között állva, a tenyerével próbálva visszanyomni, mikor előrébb léptem volna.
-  Idióta pöcs…
-  Gyönyörű, látszik, hogy milyen jól neveli…
-  Igen, úgy, mindjárt beverem a pofádat…
-  Hé, hé, apa elég már, jól van…
-  Gyerünk, üssön meg!
-  Húzz innen a faszba, foglalkozz a saját dolgoddal, kibaszott seggfej!
-  Miért, mi lesz?
-  Elég már, elég, nyugalom! – szólt rám sokadik alkalommal James, elállva az utamat a férfi felé. – Menjen innen, ennyi elég!
-  Hülye barom – morogtam még a férfi után, aki kettőnk közül az okosabb volt és hátat fordított nekünk, hallgatva James-re.
Pár pillanatig még a férfi után néztem, közben James a kezét is levette rólam, mikor már úgy érezte, hogy elég távol voltunk egymástól. – Apa, te nem vagy normális!
-  Csak szállj be a kurva kocsiba – sóhajtottam fel még mindig idegesen, a zsebemben kutatva a kulcs után, míg a másikban a csomagot tartottam.
-  Ahhoz ki kéne nyitnod az ajtót.
-  Kussolj – szóltam rá röviden és velősen Jamesre, pár pillanattal később pedig már mindketten a kocsiban ültünk. Nem akartam oldalra nézni, csak elakartam indítani az autót és minél előbb hazaérni, lezárni ezt a rohadt napot.