So come on now, strike the match, strike the match now. We're a perfect match, perfect, somehow. We were meant for one another, come a little closer

vincent and mitch

Dr. Larry Summers 2006 júniusában többek közért azért volt kénytelen otthagyni rektori pozícióját a Harvardon, mert kijelentése szerint a nők és férfiak között tapasztalható különbségek a tudományterületi reprezentáció során nem csak szocializációs kérdés, hanem bizonyos velünk született korlátok, értékek és hátrányok ráhatása is. Finoman szólva közölte, hogy a nők kevésbé valók tudományos pályára mint a férfiak. A pszichológia ez alól kivétel, tekintve, hogy a nők az APA tagság majdnem 60%-át teszik ki, ennek ellenére az egyik tavalyi NSF tanulmány szerint még mindig csak 92%-át kerestük meg ugyanazon pozícióban lévő férfi kollégákhoz képest. Az efféle szexizmus engem nem lepett meg, és tulajdonképpen volt jobb dolgom is mint bosszankodni rajta. Akárcsak Janet Shibley Hyde, én is hiszek abban, hogy az agy plaszticizmusa végett az emberek is változhatnak az új behatásoknak hála; egy kifejlett felnőtt agyában azonban ez a változás jóval alacsonyabb mértékű mint egy még fejlődő szervezet esetében. A szakmában lévő öregek talán enyhülnek, de el nem fogják engedni a sokszor egyébként nem feltétlen rosszszándékú gender-alapú sztereotipizálást.
Nem lep meg az, hogy az idegklinika pszichopatológiai részlegének vezetői egyetlen kivétellel mind férfiak. És az sem, hogy amint megpillantanak a pihenőben kérnek tőlem egy kávét. Ismerem a férfit; tulajdonképpen még találkoztam is vele néhányszor, de nem ismer fel. Alighanem ahhoz lehet köze hogy valamilyen oknál fogva ha kérdésre kell válaszolnia, azt csukott szemmel teszi. Egy idegklinikán pedig elég sok kérdés felmerül, úgyhogy lényegében vakon létezik.
– Ne vedd magadra, drága! – szólít meg a recepciósnő, miután egyedül maradunk, Vak Professzor (aki egyébként a racionális-emocionális terápiáscsoportot vezette az elvonón, egyébként pedig addiktológus szakértő volt) ugyanis kilobogott maga után a fehér köpenyével, közölve, hogy nincs ideje megjavítani a kávéfőzőt, úgyhogy majd legyek szíves szólni neki amikor elkészült a kávé. Azt hiszem, őt is érdemes volna górcső alá venni a kávéhoz köthető addikciója végett. – Minden orvos ilyen.
Nem vettem magamra; egyelőre. Elég könnyű volt megkülönböztetni az itt dolgozó doktorokat a fehér köpenyük végett, míg az olyan kisegítőszemélyzetnek, mint a titkárnők vagy a recepciósok csak a mellkasukra tűzött csiptető maradt. Olyan, amilyen nekem is volt; egyedül a sarokban lévő „V” jelezte a vendégstátuszomat.
A kávégép egyébként azért nem működött, mert ki volt húzva, úgyhogy miután ezt a hatalmas problémát megoldottam, még azon is elgondolkoztam hogy tényleg vigyek egy kávét. Mire visszafordultam viszont a recepciós – Martha – épp letette a telefont és akkor sem lett volna nehéz kitalálni, hogy feldúlt lett a hívás miatt ha ezt nem közölte volna két másodperccel később. A gyerekei iskolája hívta, kettejük osztályát is hazaküldték tetű-veszély miatt, a férje viszont épp más városban van üzleti úton. Felajánlottam neki, hogy ha gondolja, addig az egy óráig helyettesítem, míg elviszi őket az anyjához; a recepciósokkal és titkárnőkkel mindig jóban kell lenni, sokat tudnak segíteni. És egyébként is ráértem. Egyébként is hamarabb érkeztem – udvariasságból – a megbeszélt időpontnál, ráadásul kaptam egy üzenetet a témavezetőmtől, akihez eredendően érkeztem, hogy késni fog. Azt sajnos elfelejtette közölni, mennyit. Egy éve egy egész nyarat töltöttem itt, hivatalosan szakmai gyakorlaton, gyakorlatilag viszont ezt a recepciósi munkát végezve, úgyhogy amint megmutatta hogy mely jelentések géprevitelénél tart, nem volt előttem különösebb akadály. Iktatni diploma nélkül is lehet.
Mondjuk kávét főzni is, másnak pedig azzal együtt se jön össze.
Alighanem jól beillettem a képbe, vagy csak soha senki nem veszi észre magán kívül a világot, mert alsó hangon hat fehér köpenyes fickó haladt el előttem, kérdezett időpontról vagy kért meg hogy emailezzek el valamit a nevében anélkül, hogy feltűnt volna nekik, egy órája még nem én ültem itt. Nem tudtam eldönteni, ez mulattasson vagy sértsen meg.
Több mint fél óra kellett ahhoz, hogy jöjjön valaki olyan, aki az első pillantást követően láthatóan összezavarodott, de legalábbis vette a fáradtságot arra, hogy egy másodpercre megálljon. A helyére csúsztattam a dossziét a fakkban, azt vissza a polcra, aztán felegyenesedtem és negédes mosolyt eresztettem meg felé. – Szép napot, Dr. Gauthier – olvastam le a nevét a névtáblájáról. – Attól tartok, hogy már elfogyott a kávé, de ha megnyomja azt a nagy fekete gombot rajta, akkor lesz megint. Előtte nem árt ellenőrizni, hogy be van-e dugva. Úgy vettem észre, ez felettébb gyakori malfunkció errefelé, érthető módon zavarja össze az embert.
Az órámra pillantok. Lassan nem csak Marthának kellene visszaérnie, de a konzulensemnek is. – Nem tudja esetleg véletlenül hogy Dr. Simmel merre van? Attól tartok hogy lassan késésben van egy fontos találkozójáról. – Velem és a félkész kutatásommal.
Nekidőlök az asztalnak és gyorsan végigmérem; nem tűnik ismerősnek, annak ellenére, hogy úgy tippeltem volna, néhány évvel idősebb csak. Márpedig a felsőbbéves pszichológiahallgatókat alaposan tanulmányoztam. Minek szívjam meg olyannal, amivel ők már megtették? Hasznos kapcsolatépítés, még hasznosabb jegyzet-lelőhely. Ide is az egyiküknek hála kerültem be, Simmel elég kapós konzulens. A tekintetem megakad az állán. – Itt van egy kis... zselé? – mutatok a saját államra a nyakamhoz közel. Remélem, hogy zselé, vagy puding, és nem valami más. Nem véletlenül nem a klinikai szakképzést választottam. – Valakinek nem tetszett a véleménye és magához vágta az ebédjét?

 802 szó | ⚶

I'm not trying to say I'll have it all my way, I'm always willing to learn when you've got something to teach, and I'll make it all worthwhile, I'll make your heart smile

vincent and mitch

Az őszinteségnek a pszichológiai tanácsadás egyik legalapvetőbb elemének kellene lennie; voltaképpen ennél már csak maga a terápia szükségességének megállapítása és az időpontokon való megjelenésen a fontosabb.
Ennek ellenére természetesen ostobaság lett volna azt várni a páciensektől, hogy csak úgy, mindennemű felvezetés nélkül sutba vágják a társadalmi normákat és kibújjanak az évek során felhúzott védőpajzsaik mögül, utat engedve a kendőzetlen gondolataiknak. A legtöbben hazudtak, hazudnak, és hazudni is fognak, mi pedig csak ennek fokozatait enyhíthettük a bizalmuk elnyerésével; hosszútávon rengeteg időt és fejfájást megspórolhatunk magunknak, ha megtanulunk olvasni a sorok és a reflexszerű mozdulatok árulkodó jellege között. Ha nem is fedtünk fel minden enyhítve előadott problémát, mindenképpen segített behatárolni a leggyakoribb füllentések mögött megbúvó igazságot; ezek közé tartozott többek között az, hogy mennyire érzi rosszul magát az illető (az összegző kutatások szerint a betegek 54%-a nem válaszol őszintén a kérdésre), milyen súlyosak a tünetei (39%), és mi a véleménye az öngyilkosságról (31%). A kutatásoktól függetlenül is azon a véleményen voltam, hogyha ezeket sikerült pontosítanunk, minden mást is sokkalta egyszerűbb volt felfedni.
Minden bizonnyal Patricia Halford foggal-körömmel tiltakozna ezen véleményem ellen, igazság szerint kis híján tényleg megtette, ráadásul a véleményemre sem igazán volt szüksége, sőt, ami azt illeti, megszólalnom sem nagyon kellett. Legalábbis így éreztem, valahányszor pislogás nélkül nézett rám hosszú percekig, mintha valami meglehetősen eltúlzott szemcsepp reklám főszereplője lenne. Vagy Anthony Hopkins.
Patriciát borderline személyiségzavarral és súlyos depressziós zavarral is diagnosztizálták, miután megpróbált öngyilkos lenni – a tizenkét éves fia hívta a mentőket, amikor az iskolából hazaérve begyógyszerezve, eszméletét vesztve talált az anyjára. Ennek már lassan fél éve, de az ex-férje rögtön gyermekelhelyezési pert indított, hogy a magáénak tudja az eddig osztott gyermekfelügyelet jogát, Patricia egyetlen esélye pedig a kötelező jellegű terápia volt, velem, mint pszichológussal, és egy pszichiáter kollégámmal. Egyikünkért sem volt oda - az együttműködésről még hírből sem hallott, ellenben a szarkazmushoz különösen értett -, de azt hiszem, a gyógyszerfelírási képesség hiányában én voltam a kevésbé kedvelt terapeutája.
Patriciánál mindhárom lényegi kérdés válaszával tisztában voltam – nyilvánvalóan nem volt jól, a tünetek látványosan mutatkoztak, az öngyilkossági kísérlet fényében pedig az ahhoz való hozzáállása sem volt kérdéses -, mégsem jutottunk egykönnyen egyről a kettőre – az értékelhető válaszadás híján nem éreztem úgy, hogy bármerre is haladtunk volna az elmúlt másfél hónapban, amióta hozzám jár. Az egyetlen, amit megosztott velem, és amivel kezdeni is tudtam valamit, az exével szembeni, választékos káromkodásokba ölelt ellenérzetei voltak, amit már magamtól is elkezdtem összerakni. Mondanám, hogy reménykedek benne, hogy Kevin (a pszichiáter) nagyobb sikerrel jár, mint én, de valahol egészen megnyugtatóan hatott, hogy a tapasztalati különbségek ellenére is ugyanolyan néma lemondással állunk az ügyhöz.
Patricia után felüdülés volt az ebédszünet, még ha kissé tempósabban is voltam kénytelen nekiülni az ebédem elfogyasztásának, a délutáni adminisztrációnak, egyeztetéseknek, és az anyám születésnapja miatti korai elkéredzkedésemnek hála. Biccentve köszöntöttem az irodáinkhoz vezető recepcióban ülő titkárnőt, és már épp feltettem volna a „hogy vannak a gyerekek, Martha?” című, visszatérő kérdésemet - amiről mindketten tudjuk, hogy valójában az udvariasság vezérel, nem az érdeklődés, de így felvághatok vele, hogy nem csak a nevét tudom, de azt is, hogy gyerekei vannak, Martha pedig értékelni fogja ezt, és ezáltal sokkal segítőkészebben áll majd hozzám és a kéréseimhez -, amikor a pult felé pillantok, és Martha helyett egy ismeretlen hölgy fogad. Akár össze is keverhetném őket, ha Martha tíz évvel fiatalabb, és legalább öt árnyalattal világosabb szőke lenne.
Mégsem a felismerés torpant meg igazán, hanem a vezetéknevem meglehetősen specifikus kiejtése. Gotyié, nem az itt kedvelt, angolosított Gáthier. A New Yorkba költözésem óta én magam se vetemedek rá, hogy a francia kiejtéssel mutatkozzak be; hamar megtanultam, hogy túlságosan fárasztó folyton arra reagálni, hogy Gotyé, Gótyé, vagy ha különösen lustának érezték magukat az emberek, Gotyi. Mintha az embereknek nem lenne füle.
Nem Martha már csak azért sem lehet Martha, mert amikor először próbálta meg leolvasni a névtáblámon szereplő nevet, a Gótyék csapatába tartozott. Ellenben vendégkártya van a mellkasára tűzve, így nem csak a recepció mögött elfoglalt helyét nem értem, de hivatkozni sem tudok rá sehogy. A szőke lány (nő, inkább, de mivel vélhetőleg gyakornok, a lány biztonságosabb megnevezésnek tűnik, még ha nem is ítélném túlságosan nagynak a köztünk meghúzódó korkülönbséget), aki vagy kanadai, vagy francia, vagy egyéb olyan ország szülötte, ahol a francia a hivatalos nyelvek egyike. Vagy csak szimplán remekül beszéli a nyelvet.
- Szép napot – köszönök vissza, a pult elé lépve. A mutatott kávéfőző felé pillantok, és bólintok egyet. – Remek tanácsok, köszönöm. Lehet, hogy élek is velük.
Egy kávé tagadhatatlanul vonzó opciónak hangzik.
- Dr. Simmel? Egy megbeszélést emlegetett még tegnap, de a részleteket nem csíptem el. – Csak futólag ismerem Simmelt, tudom róla például, hogy fontos szaktekintély, viszont nem tartozott azon kollégák közé, akikkel az eddig itt töltött egy évem során szorosabban együtt kellett volna dolgoznom.  – Miféle találkozóról késik, ha szabad kérdeznem?
A legtöbb itteni pszichológus mellékállásban is foglalkozott a témával; ha éppen nem cikkeket publikáltak, könyveket írtak, vagy egyetemeken adtak elő, kutatásokba folytak bele, esetleg magánterápiákat vezényeltek, mindent, amit az idejük megengedett, így Simmel is megbeszélhetett akárkivel akármit. A viszonylag friss elhelyezkedésem ellenére sem nevezném magam kezdőnek, mégis lenyűgözött, hogy egyesek mennyi mindent ki tudtak hozni a szabadidejükből. Persze, talán érdemesebb arra fókuszálni, hogy mi mindent áldoztak fel ezért cserébe.
Kérdő pillantással érintem meg a jelzett pontot az államon, hogy rögvest megértem, mire gondolt a hölgy. Kissé kellemetlen első benyomás. – Á – nyúlok a köpenyem zsebébe, egy zsebkendő után kutakodva. – Nem, attól tartok, ennyire nem izgalmas a történet. Csak és kizárólag magamnak és a sietős étkezési szokásaimnak köszönhetem.
Összehajtom az összepudingozott zsebkendőt, és oldalra hajolva az egyik közeli kukába ejtem. Talán az lenne a legjobb, ha minél hamarabb véget vetnék a beszélgetésnek, de továbbra is érzem magamban a kíváncsiságot a kiejtése kapcsán.
- Bocsásson meg a kérdésért, de hová valósi? – támaszkodok meg a pulton fél kézzel. – Franciásan ejtette a vezetéknevemet – teszem hozzá magyarázat gyanánt. – Kanadai vagyok, nos, legalábbis félig, és higgye el, a két kezemen meg tudnám számolni, ez hányszor fordult elő, amióta itt élek.

 977 szó | ⚶