Nem emlékszek olyan időre, amikor ne szerettem volna a gyerekeket. Ez mindig az életem része volt, ugyanúgy, mint bármi más, amit szerettem, legyen az valami teljesen hétköznapi, mint a pasztellszínek, vagy valami kicsit szokatlanabb, mint mondjuk a spenót. Egyszerű tény volt, ami nem nyilvánult meg másban, mint a gyermekkori babázásaimban, az idő múlásával pedig a kamaszkori bébiszitterkedéseimben. Nem gondolkodtam rajta, vagy álltam neki fejtegetni az okait, csak elfogadtam.
Aztán a ciszta be-, a petevezetékeim pedig elköszöntek.
Rutinműtét, legyintettek egészen az ultrahangvizsgálatig, úgyhogy nem féltem. Hoppá, mégsem, mondta aztán az arcuk a szájuk helyett. Félni kezdtem.
Nagyon sajnáljuk, Ms. Hadwin, de a természetes fogantatás esélye egy isteni csoda nélkül egyenesen lehetetlennek tűnik.
Egészen addig a pillanatig csak szerettem a gyerekeket, de utána… minden a gyerekek körül kezdett forogni. Gyereknevetés hangjával a fülemben keltem és feküdtem. Az egyetemre menet számoltam a várandós nőket. A vázlataim margóján a jól megszokott, értelmetlen vonalak és geometriai alakzatok helyét cumik és kiscipők váltották.  
Mániákus volt minden, amit akkoriban csináltam, és elmondhatatlanul egészségtelen. Szeretném azt mondani, hogy ennek hatására jött az isteni szikra az óvónői karrierről, de ha így is volt, annyira tudat alatt történhetett a folyamat, hogy tudatosan semmit nem tapasztaltam belőle. Abban a pillanatban, amikor meghoztam a döntést, csak annyit tudtam, hogy a világom a feje tetejére állt, és minden, amire egykoron vágytam, megváltozott. Régen írni akartam, a világ történéseivel foglalkozni, tájékoztatni róla másokat, a ciszta után viszont csak az lebegett a szemem előtt, hogy gyerekek közelében akarok lenni, velük akarom körbevenni magam, majdhogynem bármi áron.
Tortára vágytam, és noha az egész nem lehetett az enyém, legalább egy szeletet elvettem belőle.
Ha más csónakban eveztem volna, biztosra veszem, hogy az ovisok bőségesen lefárasztottak volna annyira, hogy valamivel kevésbé vágyjak saját gyerekre, látva, hogy mennyire a túlélésről szól az életük első pár éve, amikor még nem tudják megérteni, miért is nem szabad villát nyomni a konnektorba. Így viszont, valahányszor elegem is lett belőlük péntekenként, vasárnap ismét hiányozni kezdtek.
Ezért voltam nyitott a szabadidőmben is a gyerekek jelenlétére, és ennek hála barátkoztam össze a szomszédommal, Averyvel – aki félelmetesen hasonló cipőben jár, mint én -, és a barátjával, Masonnel, aki gyakorta érkezett az unokahúgaival. Neki unokahúgai voltak, nekem pedig gyerekszeretetem és egy időről-időre fellátogató unokaöcsém - alahogy adott volt, hogy ebből megpróbáljunk kihozni valamit, ami mindkettőnk előnyére válik, vagy így, vagy úgy.
Ami valami csoda folytán azt követően sem szűnt meg létezni, hogy Avery és Mason szakítottak, én meg ott maradtam köztük feszengve, nem tudván, mitévő legyek, mint egy gyerek, akinek elváltak a szülei, és el kellene döntenie, melyiküket szereti jobban. Mint valaki, akinek egykoron tényleg választania kellett a szülei között, ez meglehetősen kényelmetlenül érintett, és arra az elhatározásra sarkallt, hogy egyáltalán ne válasszak, miközben reménykedtem benne, hogy egyikük sem tervezi felhozni a dolgot.
Tartottam őket elég felnőttnek, hogy ez legyen a kisebbik félelmem. A nagyobb a szerelmükben rejlett, mert ezen a két bolondon kívül mindenki látta, hogy mennyit jelentenek egymásnak, és tartottam tőle, hogy mint az újdonsült összekötőjük, kimondatlan lelki zsarolás kíséretében postagalambot csinálnak belőlem. Mutasson nekem valaki egyetlen egy olyan szituációt, amiből a hírvivő szerencsésen jött ki.
Nem tudnak, mert ilyen nem létezik.
- Izgulsz? Rég találkoztatok – pillantok le vigyorogva a kezemet szorongató és a karjainkat hintáztató Christopherre. Pár hónapja, ha egészen pontosak akarunk lenni, ami nem kifejezetten hosszú idő egy felnőttnek, a gyerekek viszont akár centiket is nőhetnek közben.
Anya születésnapja volt a héten, így Gabriel felutazott, és mindenki, de főleg az én legnagyobb örömömre, a kedvenc unokaöcsém is vele tarthatott. A válás még nagyon gyerekcipőben lépkedett, de az indulatok még nem szöktek az egekbe, a sógornőm nem kezdett gyerekeltiltó missziókba, és a 4 éves Chris is ugyanolyan vidámnak tűnt, mint mindig, úgyhogy reménykedtem a békés végkifejletben.
Chris akkorát bólint, hogyha nem fogná a kezem, előrebukna a járdán. – Igen! Sally is izgul?
- Biztosan – kuncogok szórakozottan. Finoman meglököm a kölyök oldalát a csípőmmel. – Csak nem szerelmesek vagyunk?
A fintor, ami az arcára költözik, a legviccesebb dolog, amit valaha láttam. Nem is próbálom visszafogni a jóízű nevetésem, csak arra ügyelek, hogy a szabad kezemben tartott papírtálca a két kávéspohárral ne szenvedje ennek kárát.
- Fúúúúúj, Mattie! – színlel drámai öklendezést és hányást, ahogy pedig felbukkanunk a játszóteresített park kerítésénél, elengedi a kezem, hogy előreszaladjon. Hagyom neki; nincs előttünk több átkelőhely, csak a kerítéskapu. – Undorító vagy! – visítja még a jóérzés kedvéért, a válla fölött felém tekintve.
- Ha nem a lábad elé nézel, csókolózni fogsz a betonnal. Na, az lesz az undorító – vigyorodok el. Chris türelmetlenül rugózik a telitáblázott parkkapu előtt, de akárhogy nyújtózkodik, még nem éri fel a gyerekzárat. Mindössze egy perc választja el attól, hogy megragadja a kerítést, és rázni kezdje, esküszöm. – Állj félre, kis rohamosztagos, így nem tudom kinyitni a kaput.
- Nem is vagyok rohamosztagos – morog Christopher elégedetlenül, de engedelmesen arrébb battyog. Pontosabban megkerül a hátam mögött és a másik oldalamra áll.
- Nem? Akkor mi vagy? – kérdem, ahogy beterelem, és bezárom magunk után a kaput. – Ifjú padawan?
- Igeeeen! – A felkiáltást köpködés és lézerkard suhintó hangok követik, ahogy Chris ismét előre szalad. – Az erő velem van!
- Az erő jobbra vezessen, tudod – jegyzem még meg, és a szokásos padunk felé indulunk.
Őszintén, nem hittem volna, hogy maradunk a jól megszokott kis brooklyni parkunknál. Nem azért, mert bármi probléma lett volna a hellyel, éppen ellenkezőleg, minden ideális volt: kellemesen elveszett a tömbházak között, így nem volt akkora forgalma, pont elég fát ültettek, hogy napfény és árnyék is legyen, és tíz percbe se telt kisétálnom. Az utóbbiban rejlett a hitetlenségem tárgya is; a park tíz percre volt a lakásom épületétől. Az épülettől, amiben Avery lakása is volt.
Nem gondoltam volna, hogy Mason a szakítás után is helyhez jön majd, és egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy erről hogyan kellene vélekednem. Feltételezem, majd a nap során kiderül.
Amióta elkezdtük összejárogatni az unokaöcséinket-húgainkat, mindig ugyanannál a fa alatti padnál kötöttünk ki, amennyiben szabad volt. Szerettük, mert beláttuk vele a park egész, nem túlzottan nagy játszónak kialakított részét, így nyugodtan beszélgethettünk anélkül, hogy tartanunk kellett volna a gyerekek eltűnésétől. Egyszer még azt is premier plánban nézhettük végig, ahogy Chris és Sally elfeleznek egy gilisztát, mielőtt megették volna.
Brrrr.
Az utolsó kanyart bevéve, szembetaláljuk magunkat az előbb említett paddal, és az előtte meghúzódó homokozóval. Christopherrel egymás tükörképei vagyunk; ő a padon ülő Masonnek int, és szalad Sallyhez, hogy aztán jól elessen előtte a homokban, és erre mindketten felkacaghassanak, én pedig Sallyre mosolygok rá, és Masonhöz igyekszek.
- Tudom, késtünk egy picit, de jó okunk volt rá. Tádámm! – emelem az arca elé a papírtálcát, amit beforduláskor gondosan a hátam mögé dugtam. Vélhetőleg ennek ellenére is látta, mit rejtegetek, de így drámaian felfedhettem, hogy hoztam neki kávét. – Nincs is szebb, mint egy őszi délelőtt kávézgatni egy park padján, és két ön- és közveszélyes gyereket nézni, mint valami természetfilmet – foglalok helyet mellette, miután elvette a saját poharát. Szerintem tudja, hogy az övé a Mazon feliratú, az enyém pedig a Matty-s.
Kortyolok egyet a saját kávémból. Nem nagyon tudom, mihez kezdjek a szakítástól szenvedő emberekkel, leginkább azért, mert még élesen emlékszek a sajátjaimra, és soha nem éreztem úgy, hogy bármit is segítene mások sajnálkozása. A szándékot értékeltem, de itt meg is állt a tudomány.
- Hogy vagy? – kérdezem meg végül, a szemem sarkából pillantva rá. Ez legalább olyan jó kezdet, mint bármi. Kellemesen neutrális kérdés, olyan, amit bármelyik másik nap feltehetnék, nem hordoz egyértelmű hátsó szándékot.

öltözet, 1212 | ⚶

Mattie & Mason

when summer collaped into fall

Az óvónői évek valószínűleg strapabíróbbá tettek a gyerekek esései és birkózásai ellen, mint Masont, vagy szimplán csak előrelátóbb nálam, és arra gondol, mekkora macera lesz kimosni a gyerekek összes viselt ruháját, lehetőleg gyerekestül, mert még a fülükből is homok fog folyni, mindenesetre érdekes párost alkothatunk egy külső szemlélő számára. Én, amint vigyorogva nézem, ahogy Sally megpróbálja homokba építeni Christophert, és ő, amint ugyanerre mérhetetlenül lemondó arccal reagál. Az a részem, ami épp nem ezen derül, sajnálja, hogy Mason minden bizonnyal még feleannyira sem szórakozik olyan jól az általunk lefestett képen, mint én, de hé, legalább a kávét örömmel és mosollyal fogadta! Én aztán értékelem a kis sikereket is, kisgyerekekkel foglalkozok, ha nagyokra várnék, megőszülnék.
- Nem tudom, de én lassan sértésnek venném, ha megértenék a betűzésem – vonok vállat könnyedén, a kezeim közé fogva a kávéspoharat, és a tenyeremet melengetve vele. Nincs kifejezetten hideg-hideg, de a meleg így is jól esik. – Mondjuk most éppen nem kérdezték, de legalább konzekvensek, és valahogy a segítségem nélkül is sikerült rossz eredményre jutniuk. Gondolod, hogy plusz forgalmat generálnak nekik a netre felkerült elcseszett nevek fotói?
Valószínűleg; véletlenszerűen nem lehet ennyire szerencsétlenül következetesnek lenni.
Egy darabig csendesen kávézgatunk az első körben letudott üdvözlések és barátságos szóváltások után, és esküszöm, türelmes vagyok, vagy ha az nem is, megpróbálok úgy tenni, mintha az lennék, de a harmadik korty kávé után kezd nyilvánvalóvá válni, hogy Mason nem igazán hajlik rá, hogy válaszoljon a kérdésemre. Ezzel nincs gond, szíve joga, a probléma inkább abból fakad, hogy nem tudom, meddig leszünk képesek úgy tenni, mintha nem kérdeztem volna semmit, és a hirtelen beállt csönd, amit csak két mászókázó gyerek visongása tölt meg, a véletlen szüleménye.
Végül egy „jól, hogy lennék?” menti meg a helyzetet, amit hallva képtelen vagyok megállni, hogy ne forgassam meg mosolyogva a szemem. Annyira Masonhöz illő válasz volt ez, hogy igazából elképzelni se tudom, mi másra számíthattam volna.
- Tisztában vagy vele, hogy lehetsz magad alatt akkor is, ha „semmi nem történt”, ugye? – kérdezek vissza lágyabb hangon, úgy, ahogy anno Cole-lal is tettem, valahányszor a logikára hivatkozva inkább rám csukta a gondolatai ajtaját, és magába zárkózott; amikor még hittem benne, hogy mindent meg tudunk oldani, ő és én, én és ő. Olyan, mintha egy emberöltővel ezelőtt zárult volna le a történetünk, Mason viszont emlékeztet annyira Cole-ra, hogy mégis újra és újra feléledjen bennem a nosztalgia, és eszembe jusson mindenki kedvence, a „mi lett volna, ha” kezdetű kérdés.
Gondolom, az sem segít túlzottan, hogy Cole egy hete ismét megjelent az életemben.
- Én speciel elszomorodok, ha odaégetem a sütijeimet. Vagy feldühödök. Oké, inkább az utóbbi – ismerem be egy bosszú ajak-összepréseléssel. – A lényeg, hogy érezheted magad az égvilágon bárhogy, és egyáltalán nem kell, hogy annak észszerű és bármi érdemlegesre visszavezethető oka legyen.
Mattie, büszke lehetsz magadra: egy pszichológus veszett el benned, esetleg egy keleti bölcs, netalántán egy szerencse süti szövegíró; jobban belegondolva, talán be kellett volna fejeznem a kreatív írás szakomat, ez egész hívogatóan hangzik. Ugyanakkor az is lehet, hogy csak túl régóta foglalkozok gyerekekkel, akiknek azt is el kell magyarázni, hogy hiába vicces, sajnos nem túl jó ötlet, ha egymást használják papírlapnak. Mert legyünk őszinték; melyik filc-bajszos öt éves nem vicces?
Persze, nem sütkérezhetek sokáig az újonnan felfedezett és Paulo Coelhot is megszégyenítő életvezetési tanácsadói képességeim okozta örömnek, mert a Mason kezében tartott Nintendo felvisít, ugyanakkor ki kérhetne stílusosabb lezárást Mario ujjongó hangjánál? Ennek így kellett történnie.
- Mit csinálsz? – nevetek fel, látva Mason elhivatott, de nagyon hiábavaló próbálkozásait, hogy elhallgattassa a készüléket. - Ugye tudod, hogy ez nem mozgásérzékelős elektronika? Hiába forgatod jobbra-balra, Mario nem fogja tudni, merre kell mennie.
Még mindig vigyorogva veszem el tőle a kézi konzolt, hogy néhány gombnyomással kilépjek a játékból, majd Mason felé fordítsam a konzol tetejét, néhányszor jelentőségteljesen hozzáérintve az ujjbegyemet a power gombhoz, mielőtt megnyomnám.
- Ne tudd meg, mennyi szülő küldi be ilyen vackokkal a gyerekeit – adom neki vissza a dolgom végeztével. Nem tudom, hogy csak képzelem, vagy tényleg csalódottnak tűnik, de fogalmam sincs, mit várt tőlem, mit teszek majd vele. – Nem mintha száznyolcvan fokkal a technika ellen lennék, ha korlátozva és szabályozva vezetik be azt a gyerekek életébe, de mégis mit hisz az a szülő, aki tablettel küldi be a gyerekét, mit fogok vele csinálni, beültetem a sarokba, és hagyom, hogy Thomas, a gőzmozdony kiégesse az agyát? Még mit nem – horkantok fel, kinyújtva magam előtt a lábaimat. A gyerekek épp a csúszdára másznak fel, csak nem igazán akarják elfogadni a tényt, hogy egyszerre ketten nem lesznek rá képesek, bármennyire is szeretnék. Egy pillanatig úgy érzem, rájuk kellene szólnom (ha az ovisaim lennék, valószínűleg le is szedném őket), de végül úgy ítélem meg, nem elég magas az a csúszda, hogy bármi bajuk essen, ha véletlenül lebotorkálnak róla. – Sose hagynám nekik, hogy pont Thomast nézzenek. Ellenben a Teen Titan Go-val – emelem magam elé a kávépoharamat, mielőtt beleinnék. – Viccelek. Többnyire.
Próbálok nem arra gondolni, hogy néha még engem is úgy beszippantanak az animált mesék, hogy hajnalig nézem őket. Ez az én csontvázam a szekrényben, és senki nem vetheti a szememre, ha nem is tudnak róla. 200 IQ.
Nem akarok az a fajta barát lenni, aki konkrétan rákérdez bizonyos témákra, amiket a másik láthatóan szisztematikusan kerül, úgyhogy e g y e l ő r e elásom az Averyvel kapcsolatos kíváncsiságomat, és Mason másik legkevésbé kedvenc témája felé terelem a szót, mert valahol egy szadista veszett el bennem.
- Hogy van a családod? A testvéreid hozzák a formájukat? - fordítom felé újra az arcomat, és megpróbálok nem túlzottan gonoszkodó mosolyt magamra ölteni. És még kedvesnek merem magam nevezni.

öltözet, 914 | ⚶