Dean       Tessa

Lágyan ringó barna hullámok keretezik az arcomat. Nem vagyok az elegancia mintaképe, nem is mondanám, hogy gyakorlott lennék ezen a területen. Minden ilyenfajta irányultságomat Jamie-nek és a családjának köszönhetek. Az orvosi dinasztia legidősebb fia párjának lenni felér egy kisebb feladattal. Sosem kérte tőlem, hogy kövessem az etikett szabályait, vagy vegyek leckéket a sajtó kezelésére, de néha sajnos igenis alá kellett rendelnem magamat ezeknek a kicsit sem megterhelő parancsnoknak, és olyankor egészen hamar sültem fel, vagy jöttem zavarba.
Ma este nem tud mellettem lenni az emlegetett szamár, és azt hiszem, hogy jobb is így. Szeretek vele lenni, és talán meg is emésztettem, hogy a lakásom mellettit vásárolta meg, de vannak dolgok, melyekben nem lehet a segítségemre. A betegségem nem tabu, nem is akartam kizárni belőle, mégsem értette meg a mai napig, hogy mit jelent másnak a szívével létezni. Különösen akkor, ha ez a szív egykoron hozzátartozott. Victoriát régi képekről, és álmokból láttam viszont. A halott ara árnyékában élni hatalmas felelősség. Jamie elvárásainak megfelelni szinte lehetetlen, nem is kelnék versenyre érte, mert úgy szeret, ahogy vagyok, de a kettősség nem hunyt ki belőlem. A szívdobbanások idegenek, és immár a második katasztrófa óta nem is egy, hanem két izomköteg dobog a mellkasom fogságában. Egymás munkáját egészítik ki, hol az egyik ver erősebben, hol a másik. Szenzáció lettem világszerte, orvosi szaklapok írtak a műtétemről, és kérdezgettek hónapokon keresztül. A depressziómat a háttérbe kellett szorítani, és jó képet vágni ahhoz, hogy egy kísérleti nyúl lettem, csak éppen pozitív végeredménnyel. Idegesen pillantok a vendégsereg közé, és vezetem végig a kék íriszeimet a jelenlévőkön. A szomszédos könyöklőnél egy fiatal házaspár beszélget egymásba merülve, mert nem tudnám jobban leírni az előttem zajló jelenetet. A nő egy kissé kivágott estélyiben a férje vállának dőlve szürcsölgeti a gyöngyöző italát, miközben szerelemittasan tekint fel a másikra. Fogalmuk sincs, hogy mi történik körülöttük, mert csakis egymással vannak elfoglalva. Micsoda áldás, ha két ember ilyen összhangban van! Eszembe jutnak a régi szép idők, a házasélet előnyei. Scott-ért rajongtak, a fél diáksereg odavolt érte, és mégis engem tüntetett ki a figyelmével. Talán ehhez a nőhöz hasonlóan dicsőítettem, és vakon istenítettem őt. Miért nem vettem észre hamarabb, hogy egy megátalkodott fráter? A külcsín csak egy álca, mint néhány állat esetében is. A szépség megtévesztő, és csak addig látunk, amíg a bőr takar, utána már nem sejtjük, hogy mit rejt az a fajta maszk. Egy kis részem emiatt is választotta a pszichológiát, mindig is jobban érdekelt, hogy mi zajlik odabent, és mitől lesz valaki jó, vagy éppen rossz. Az emberi természet egy csodálatos találmány, persze nem a tudományos értelemben, mert ebben is meggyőzhető vagyok. A hit mindenkinek mást jelent, de én már tudom, hogy bízni egy felsőbb hatalomban nem feltétlenül rossz, inkább adottság. Szembenéztem a halállal nem is egyszer, már nem félek attól, hogy egyszer véget ér az utazásom, mert tudom, hogy vár rám valami, amit most ugyan nem látok, de belül, nagyon mélyen mindenki tisztában van vele.
Megrázom a fejemet, és egy kis bátorságot merítve gondolok egyet, és lépek oda az egyik pincérhez, hogy én is elvegyek egy pezsgőspoharat.
- Köszönöm. – egy kedves mosoly, felfelé ívelő szirmok, és máris jobb az első benyomás. Az ujjaim finoman ejtik rabul a poharat, erősen tartom, nehogy kiborítsam a ruhámra. Nem volt olcsó mulatság, bosszankodtam is amiatt, hogy ezt kellett felvennem. Pazarlásnak tartom a költekezés eme formáját, nincsen eszmei értéke, vagyis számomra nem ebben mutatkozik meg az igazi kincs. Jobban szeretek az élményekből, és a tapasztalatokból meríteni, melyek egy életen át elkísérnek, és nem is feltétlenül kerülnek semmibe, anyagi értékük nincsen. Lesimítom a bal oldalamon feszülő esélyit, és belekortyolok a pezsgőbe, de közben haladok is előre a teremben. A nyitóbeszédet még nem mondták el, a kórházigazgatót még nem is láttam, de azért akad az orvosi berkekből néhány helyi híresség. A kardiológusok a legjobban kereső réteg, és ez nem is véletlen. Manapság az számít menőnek, ha valaki ez lesz, vagy a magánszférában plasztikai géniusz. A befektetők szeretik a szívvel kapcsolatos üzleteket, és a hozzájuk tartozó feltörekvőket. Honnan tudom, hogy valaki idetartozik? Pofonegyszerű…elég, ha megint a külsőségekből olvasok. A drága öltönyök, az órák, és persze a cipők. A férfiak ereje ebben is rejlik, hogy megmutassák, mivel rendelkeznek. Elkorcsosult világkép lebeg előttünk, ahol a betegek várólistán sorakoznak, a dokik bezsebelik a hálapénzeket. Nem irigylem tőlük, mindenki megérdemli, ha ezért tanult, csak sokukból kiveszik az emberség útközben. Ott van Dr. Maynard…igazi seggfej. A betegekkel úgy beszél, mint a kutyákkal, nem érti meg, hogy mit jelent félelemmel fordulni valakihez, akitől a legnagyobb segítséget várjuk. Továbblépkedem, nem akarom hallani az üzleti tárgyalásokat, nem izgatnak, és ma nem is azért vagyok jelen, hogy ilyenekre fecséreljem az időmet. Végigpásztázom az ismeretlen embermasszán, mire egy félig ismerős arcon fékezek le. Ezt a férfit már láttam valahol. Kutakodok az emlékeim között, vajon mikorra tehető az a bizonyos találkozás, de mintha lyukas lenne az agyam. Hiába töröm a fejemet, időközben az ujjaim tartása is meglazul, szóval hála a nagy erőlködésemnek az ital mégiscsak a földön köt ki. Megszeppenve nézek körül, hogy hányan látták a kis balesetemet, de mivel a legtöbben már partnerre leltek, így nem kell azon aggódnom, hogy valaki az én szerencsétlenségemen mókázik. Kapok egy keveset a pezsgőből, így kiszúrok egy távolabbi pontot, hogy odasiessek, és elcsenhessek egy szalvétát.
- Megmondtam, hogy nem kellett volna felvennem ezt a ruhát. – mérgelődök félhangosan, és sikerül egy darabot ellopnom, majd azzal felitatnom az alkoholt, de sajnos a folt nem fog eltűnni. Zavaromban észre se veszem, hogy egy kéz nyújtja felém a következőt.
- Köszi…de.. – és ekkor nézek fel. Neee….ugye nem?

Tessa        Dean

Miután az egy hónapos kínai utazásomról hazatértem, az újabb fordítói megbízás mellett legnagyobb meglepetésemre egy meghívó is várt a többi küldemény között, amit a szomszédom nyújtott át nekem egy szép kis kupacban. A kórház logóját látva persze egy pillanatra elfogott a félsz, mielőtt kinyitottam volna a borítékot, nem-e valami rossz hírt akarnak közölni velem, bár nem is értem, hogy miért rettegek annyira ilyesmitől – ismerem már annyira őket, hogy tudjam, rossz hírt sosem fognak postán küldeni, csak személyesen közölni. Ez egy meghívó volt, egy közelben esedékes eseményre, mely a kórház új szárnyának megnyitójára szólt. Egy új szárny, kimondottan a szívbetegségekre szakosodva, modernebb felszereltséggel, több férőhellyel… és a számos orvos, nővér és támogató mellett úgy tűnik, olyanokat is szeretnének ott látni, akik rég visszajáró betegek náluk? Vagy csak jól végződött a történetük, legalábbis abból kiindulva, hogy nekem is alig egy éve volt az a bizonyos szívátültetésem. Így úgy sem tudhatom, mi alapján állították össze a meghívottak listáját, maximum, hogy ha elmegyek rá, és bár sokáig vacilláltam, hogy inkább a munkámra fordítsam az időt, vagy megengedjek egy lazább estét magamnak, végül csak eljöttem.
Részben, mert azok után, hogy már több mint 20 éve az ő munkájuk, szakértelmük, kitartásuk és odaadásuk tart életben, ez a legkevesebb, amit tehetek cserébe. Ráadásul mivel akadnak olyan nővérek és orvosok is, akiket már nyolc éves korom óta ismerek, mióta ez az egész szívbetegség mizéria elkezdődött nálam, így mondhatni, jó lesz viszont látni néhány kedves, ismerős arcot úgy, hogy nyugodtan tudunk beszélgetni, és nem épp az életemért küzdenek. No meg mit szépítsek, kíváncsi vagyok, hogy a következő kontrollomra hová is kell majd jönnöm?
Az öltözködést nem vittem túlzásba, ing, öltöny, és hozzá illő nyakkendő, igaz, nekünk férfiaknak ez talán nem is annyira bonyolult kérdés, hogy mit vegyünk fel, nem úgy mint a meghívott hölgyeknek, akik káprázatosnál káprázatosabb ruhákban jelentek meg.
Azt sejtettem, hogy valami elegáns esemény lesz, pezsgővel meg mindennel, de elnézve a sok ismeretlen arcot azért elbizonytalanodtam egy pillanatra, és eltartott egy darabig, amíg kiszúrtam egy olyan ismerős arcot a tömegben, akinek épp nem volt társasága. Az egyik ápolónő, akit a legutóbbi műtétem előtt ismertem meg, és azóta is váltunk néhány szót, ha épp valami kontroll miatt kell visszajönnöm, és ő is itt van, ám alig beszélgetünk még néhány perce, amikor a szemem sarkából valami incidensre figyelek fel. Azt nem láttam, hogy pontosan mi történt, csak elkalandozott a másik figyelme egy pillanatra, vagy esetleg megbotlott, de azt már egyértelműen, hogy gyors léptekkel siet a teremnek valami félreesőbb része felé.
- Megbocsájt? – fordulok a nővér felé, mire csak mosolyogva bólint, én pedig már indulok is a hölgy után, aki úgy tűnik, sikeresen magára loccsantott némi pezsgőt. Nem tűnik vészesnek, ettől függetlenül azonban mégis felé nyújtok néhány papírszalvétát, amit a közeli asztalról csentem, ha esetleg szüksége van még rá.
- Pedig igazán csinosan mutat benne. Vagy amennyire elegáns, olyannyira kényelmetlen? – kérdezek vissza, különösebben nem térve ki arra, hogy ténylegesen kényelmetlen, vagy egyszerűen csak ő nincs ilyen stílusú ruhákhoz szokva. Ahogy azonban rám néz, egyszerűen elfog a dejà vu érzés, hogy valahol már láttam korábban, és nem is kell sokat gondolkoznom, hogy rájöjjek, hogy hol. Ugyanott, ahol a jelenlévők közül a többi ismerős arcot, itt a kórházban, de amíg ők orvosok és itt dolgozók, addig…
- Nem Önnel várakoztunk legutóbb az egyik vérvétel után az eredményre várva? Amikor valami probléma történt, összecseréltek két fiolát, és ezért teljes kavarodás volt a rendszerben? – ugrik be az a bizonyos eset, ami talán jobban megmaradt az emlékeimben, bár most, hogy így belegondolok, mint ha többször is láttuk volna már egymást korábban. Ami vicces, mert mégsem tudom, hogy hogy hívják, sőt, valamiért egyszer sem elegyedtünk beszédbe korábban annak ellenére, hogy elég unalmas tud lenni a váróteremben ücsörgés.
- Jó más ismerős arcokat vágni, akikkel egy hajóban evez az ember. – legalábbis sejtem, hogy ő is páciens lehet, nem pedig dolgozó… vagy valami mecénás, ahhoz meg túlzottan kényelmetlenül feszeng a sok díszpinty között.
- Dean Calver, örvendek a szerencsének. Ön is egyedül érkezett? – pillantok vissza az embertömeg felé, ahol azonban csak elvétve lehet kiszúrni olyan alakot, aki magányosan álldogálna valamelyik asztal mellett. Hiába, itt a nagy lehetőség, minél több pénz legombolni a támogatókról, ezért olyan elfoglalt mindenki.
- És mielőtt el nem felejtem, hozzak még szalvétát? Esetleg megkérjem a pincért, hogy kerítsen valami kendőt? Vagy annyira nem vészes? – utalok a ruhájára, bár ha engem kérdeznek, szerintem nem is olyan feltűnő az a folt rajta, sőt, amilyen meleg van, valószínűleg néhány perc múlva már látni sem lehet.

Dean       Tessa

Az emberek általában nem figyelnek fel egymásra. A taposómalom beszippant, és csakis a közvetlen problémáink kötik le a figyelmünket, miközben a világban óriási katasztrófák előjeleit tapasztaljuk. Természetesnek vesszük a halandó életünket, bele sem gondolunk, hogy a légzés funkciójáért számtalan szervünk működik közre, és ebbe nem is számolom be a külső tényezőket. A testünk lelke, más néven a motorja az a négyüregű szerv, melynek percenkénti üteme majdnem eléri a százat, és ebből jóformán nem érzékelünk semmit. Az ijedtség, a sportolás felgyorsíthatja, egyes események lelassítják a dobbanások számát, és mégis addig örülünk, míg dobog.
Kislányként enciklopédiák halmazát olvastam el a kardiológiai betegségekről, az akkori kísérletekről, és mégsem értettem meg az akkori felfogásommal, hogy miért éppen én lettem a beteg? A nővérem makkegészséges, sosem jelentett neki gondot, hogy futkosson, a barátaival legyen, de nekem az is egy erőnléttel ért fel, ha egyedül keltem ki az ágyamból. Igazságtalannak éreztem a kettőnk közötti különbséget, és egyetlen szaklap, tanulmány, disszertáció sem nyilatkozott róla, hogy ezek miért csak bizonyos emberekkel esnek meg, mint én. Nem voltak barátaim, nem élvezhettem a friss levegőt, nem élhettem normális életet, mint a velem egykorúak. A legjobb társaságom a kutyám volt, és a könyvek, ahol igazán rálelhettem önmagamra. A fél életemet egy szobában töltöttem el, és csakis a fantáziámra támaszkodhattam. A könyvek hasábjain életre kelő szereplőkkel azonosulhattam. Ott belebújhattam egy királylány, egy régész, vagy éppen egy orvos bőrébe is. Nem voltak határok, és ezek a kis apróságok tartottak életben. A szüleim nem adtak sok esélyt, aztán egy nap megváltozott minden. Valaki utolsó szívdobbanása jelentett az újrakezdésemet. Már régen feladtam, hogy új szívet kaphatok, de az égiek meghallgatták a szüleim fohászát, és a legszerencsésebbek közé emelkedtem amiatt, mert más meghalt. Megint felmerült bennem a kérdés, hogy hol van ebben az igazság? Miért kellene bűntudatot kelteni bennem, miért kellene elfogadnom, hogy így is lehet élni? Nem akartam sokáig a szívet, el is utasítottam volna, ha felnőtt vagyok, de mások rendelkeztek az akaratom felett, és hát megtörtént a csoda.
Felnőtt szemmel másképpen élem meg a tíz évvel ezelőtti eseményeket, annak hála, hogy egyetemre mehettem, házas lettem, és végül elértem az áhított szakmához is. A rengeteg idővel, melyet kaptam, úgy éreztem, hogy spórolnom kell. Nem pazarolhatom el ostobaságokra, vissza szerettem volna adni legalább egy kis részét azáltal, hogy meghallgatom mások problémáit, és megoldást találok, fényt mutatok a sötétségből. Megvolt az a fajta erőm, ami kevés embernek, akkor miért ne használtam volna ki? Túlságosan elmerengek a régmúlt eseményeken, de sajnos ilyen környezetben ez nem is csoda. A kórház a második otthonom, ha nem éppen ez, ahol most vagyok, de más épületek is ugyanolyan légkörrel vannak felruházva. Megannyi orvos és nővér van jelen ma este, akik arra tették fel az életüket, hogy segítenek másokon, miközben én valahol a kettő tábor közé ragadtam. Beteg is vagyok, és orvos is. Mostanra a gyakorlat azt mutatja, hogy az utóbbi énem dominál, de ha ilyen estélyekre vagyok hivatalos, mint a mai, akkor elveszítem az önbizalmamat, és újra az a tizennyolc éves lány vagyok, aki átesett egy szívátültetésen, és szó szerint újrakezdett mindent elölről.
Az alkohollal csínján bánok, nem ajánlott a túlzott fogyasztása a gyógyszeres kezelések mellett, de talán egy-két kortyba még nem fogok belehalni. Szórakozottan ingatom egyik oldalról a másikra a poharat, és ennek köszönhetően következik be a kis malőr is, melynek a végeredménye a ruhámon köt ki. Gyorsan körültekintek, hátha akad egy csendesebb sarok, ahol rendbe szedhetem magam, és egy ideális kuckót ki is szemelek az egyik asztal mellett. Lendületesen kapom fel a szalvétát, és törlöm át az anyagot, de csak azt érzem, hogy egyre jobban beleszívódik az anyagba. A második törlésre alkalmas eszköz után nyúlnék, de egy idegen kéz adja azt a kezembe. Lassan vezetem fel a pillantásomat a tulajdonosára, és azzal a lendülettel válik az arcom vörössé. Micsoda kellemetlenség, mármint nem a férfi jelenléte, hanem a helyzet, ahogyan kisegít. Az első benyomásom, hogy már láttam valahol, és nagyon is helyes, de amikor elkezd beszélni, el is tereli a figyelmemet a kis balesetemről.
- Öhm…igen.. – gondolkodom el hangosan, mire beugrik az a bizonyos nap. – Dehogynem, és összekeverték az eredményeket is. Őrület, hogy mi minden történhet meg… - mosolyodom el, és az előbbi feszélyezettségem kezd feloldódni. – Lottóra nem fogadtam volna, de már az előbb is kiszúrtam. Nagyon ismerős volt. – helyeselek, és ha már bemutatkozik, akkor én sem vagyok rest viszonozni a gesztust.
- Tessa Wilson, és igen egyedül érkeztem. Ennyire lerí rólam, hogy elveszek a tömegben? – kérdezek vissza meglepetten, mert nagyon gyúrtam rá, hogy ne az jöjjön le rólam, hogy mennyire elvesztem a sok orvos, és támogató között.
- Nem szükséges, azt hiszem a nagyját felitattam, a többi meg megszárad. – vonok vállat, de azért a tekintetemmel keresek egy kukát is a sarokban, hogy a használtat odadobjam ki.
- Köszönöm a segítséget, most érkezett, vagy már ideje köröz a teremben, hozzám hasonlóan? Elfelejtettem megnézni a meghívón a menetrendet, így talán túl hamar érkeztem. Mikor kezdődött a második élete? – kíváncsiskodom tőle, és felhajtom a megmaradt pezsgőt, hogy ne menjen kárba.

 Tessa        Dean

- Azt nem állítom, hogy olyan kellemes lett volna az a szokásoshoz képest is rendkívüli hosszú várakozási idő, mire helyreállt a rend úgy, ahogy, de ha úgy nézzük, legalább szerencse, hogy nem a miénket keverték össze. El tudom képzelni, abból mekkora baj meg kavarodás lehetett volna. – elvégre nem mindegy, hogy kinek mihez készítették a vizsgálatot, milyen diagnózist állítanak fel hozzá, vagy épp milyen gyógyszereket szed… Nagyon nem mindegy, de amekkora volt a káosz, ahogy utána mesélték, szerencsére nem lett semmi komolyabb baj belőle, végül csak sikerült kioldozni azt a reménytelennek tűnő, gordiuszi csomót, amit az egyik új rezidensük figyelmetlenségének köszönhettek.
- Ó, valóban? Az igazat megvallva, azt hittem, hogy több ismerős archoz lesz szerencsém, de be kell látnom, hogy néhány orvoson és ápolón kívül Ön az egyetlen, akire emlékszem, hogy korábban már többször láttam. – vallom be, pedig a szokásos kontrollok, no meg a nem kevés kórházi tartózkodásom alatt azért aztán jó sok arcot volt lehetőségem megjegyezni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azóta sajnos már nincs is mindenki közöttünk, elvégre ha valaki hosszabb kórházi tartózkodásra szorul, ott már általában komoly a baj, és az ilyen ismeretségek is igen törékenyek tudnak lenni… De ilyen az élet. Belegondolva, hogy az enyém is szinte egy hajszálon múlt, ha tavaly év vége felé nincs az a telefonhívás, akkor valószínűleg már én sem lennék itt azóta. Itt az estélyen biztosan nem, de lehet, hogy már a kórházi gépek erdejében sem…
- Nem mondanám, hogy elveszik, inkább… észre lehet venni, hogy nem olyan gondtalan, behízelgő csevegésekkel múlatja az időt, mint a többség. – azért, ha az ember egy darabig figyelmesen megfigyeli a többieket, annyira talán nem is megkülönböztetni, hogy ki az, aki muszájból van itt, hogy pénzt csaljon ki a támogatókból, meg ki az, aki élvezi a talpnyalást, mielőtt kinyitja a pénztárcáját, hogy nagylelkűen adakozzon a kórház számára. Mi meg? Akik a jelenlévők közül talán a legnehezebb utat jártuk be, és a legtöbb nehézséggel néztünk szembe az egészségünk miatt, e két fél között, kissé kívülállóként keressük a helyünket ebben a nagy, színes forgatagban. Ezek szerint nem csak én érzem magam egy kicsit kakukktojásnak a többiek között, hanem ő is.
- Rendben, ahogy gondolja. – úgy tűnik, akkor annyira mégsem nagy a baj, így hát, amikor a pezsgős pohara után nyúl, én is elveszem a sajátomat az asztalról.
- Nem olyan rég értem ide, talán egy fél órája? Csak sétáltam egy kört a teremben, felmérve a terepet. – nézek körbe ismét a társaságon, mielőtt ismét Tessa felé fordulnék – Én kíváncsiságból végigfutottam a menetrendet, de mondhatni, a szokásos program lesz… az igazgató beszédet mond az új szárny átadásáról, elkészüléséről, főbb támogatókról, meg a kardiológia dolgozói készültek valami kis meglepetés-műsorral, de arról nem írtak részleteket. – sőt, hogy őszinte legyek, időpontot se tudnék mondani, hogy egyáltalán mikor kezdődik majd, de ki tudja? Lehet, hogy akad a közelben valahol kirakva egy menetrend, a feledékenyebbek kedvéért.
- Nekem? Tavaly novemberben,  23-án volt a szívátültetésem, úgyhogy, ha úgy nézzük, még csak most lesz hamarosan második életem első évfordulója… És önnek? – valahol furcsa érzés belegondolni, hogy még egy év sem telt el azóta, mégis, mennyi minden történt velem, már ami nem a betegségemhez kötődik… pláne a korábbi éveimmel összehasonlítva. És vajon mennyi vár még rám ezután?