Sok dologra rávehető vagyok és tulajdonképp az esetek kilencvenkilenc százalékában tényleg benne vagyok mindenféle őrültségben, de azért vannak kivételek. Asszem’ jó barát is vagyok. Minden megteszek annak a szűk három személynek, akiket ide sorolhatok –már akiket tényleg a barátok kategóriájába tennék és nem a haverokéba-, vagyis… majdnem mindent. Mikor viszont Joy azzal állt elő, hogy halaszthatatlanul el kellene játszanom a ma esti családi vacsorán a… vőlegényét, először konkrétan kiröhögtem. Én, mint vőlegény. Én, mint Joyce Henson vőlegénye?! Ez sehogy sem fért össze. Mellesleg hallottam már hírből a szüleiről és nekem kurvára nem volt kedvem ehhez az egészhez, mivel még a színészkedés is iszonyat messze áll tőlem. Végül azt mondtam, rendben. Azt is kikötöttem viszont, hogy ezentúl hű szolgám lesz, és ha bármiben szükségem lesz valakire, aki falaz nekem vagy esetleg elhiteti bármelyik nő ismerősömmel, hogy én ártatlan vagyok mindenben, hát biztosan ő lesz az első, akinél dörömbölök az ajtón. De hát erre valók a barátok, nem? Ebben vannak kétségeim, de jól van, megteszem. Végül is egyszeri alkalomról van szó, gondolom. Apropó, ezt még nem is kérdeztem tőle. Remélem, nem tervezi, hogy majd minden egyes családi rendezvényre, szülinapra, névnapra, esküvőre, eljegyzésre, babaváró bulira vagy tököm tudja mire elkísérem, mert bárhogyan is nézem, ez azért nem férne bele sehogy az időbeosztásomba. Abban is reménykedem csak, hogy nem akar majd ott enyelegni vagy ilyesmi, mert nekem az nem megy! Vagyis de, megy, nagyon is, csak nem vele. Joy a barátom, egyszer próbáltam vele kikezdeni, akkor is borzasztóan csúfos vége lett, nem szeretném ezt többször megkísérelni. Szerintem sokkal jobban járt volna, ha bérel egy fiút valahonnan, ha ez úgy működik, mint nekünk az escort hölgyekkel. Miért is ne lennének escort-fiúk is? Mindegy, végtére is, itt vagyok. Azt mondtam neki, hogy nem tudom felvenni kocsival, mert még be kellett ugranom a kórházba egy karton miatt, amit holnap vinnem kell a konzultációra, szóval megbeszéltük, hogy ez teljesen jó indoknak is, ha már kérdeznék, miért egyedül jött. A munkahelyemről jöttem. Pont. Megállok a cím előtt, leparkolok és egy virágcsokorral a kezemben, na meg egy jó minőségű Chianti olasz borral indulok meg a ház felé. Ha már vőlegényként abszolválok, akkor induljon jól, hátha így majd kevésbé leszek a középpontban, ha az elején bevágódom a Henson-szülőknél. Megvacsorázunk, aztán remélem, mint egy igazi menyasszony és vőlegény, leléphetünk saját kis otthonunkba, esetünkben Joy az ő lakására, én pedig az enyémre. Dobok egy SMS-t Joynak, hogy „itt vagyok”, és míg nem nyit valaki ajtót, a ház előtti oszlopnak dőlök. Azért remélem, hogy inkább ő fog ajtót nyitni, mint rögtön Henson-mamával vagy Henson-papával szembesüljek és aztán Joy majd szépen lenavigálja az egész estét, ahogy ő szeretné, mert én képes vagyok elszólni magam, ha egy kicsit is elkalandozom másfelé.
Nem állt szándékomban belekeverni senkit. Sőt, leginkább az állt szándékomban, hogy lemondjam a közeledő természeti katasztrófával megegyező, találkozót a szüleimmel. Ez lett volna a leghelyesebb döntés, nem pedig az, hogy az utolsó pillanatban belerángatom Harpert. De akárhányszor próbáltam anyám tudomására hozni, hogy hát mégsem fog ez az ebéd összejönni, belém folytotta a szót. Így végső kétségbeesésemben Shane-t felhívtam. Fel voltam rá készülve, hogy talán nemet mondd, de annak a lehetőségét sem vethettem el, hogy talán igent. Kisebb százalékot adtam az igennek, mégis valamiért belement...persze nem ingyen. De ezek után még a csillagokat is lehazudom az égről, az összes létező nőjének. Szóval a vőlegény probléma már meg volt oldva, már csak azt kellett valahogy megoldani, hogy az idegrendszeremet helyre tegyem. Őszintén eléggé hadilábon álltam apámmal, mióta Ben közölte velem, hogy van egy féltestvérünk, és ez a gondolat nem hagyott nyugodni azóta sem. Bele se merek gondolni, vajon még hány ilyen testvérünk lehet. És hogy anya vajon mit tudhat? A másik pedig, hogy Ben azóta sem beszélt apával, mióta benyomta az orrát, szóval volt egy olyan érzésem, hogy a hangulat már meg lesz alapozva a vacsorán. Amit végül szerencsére anyám tart meg. Ez több okból kifolyólag is szerencse. Egy: Akármikor leléphetek....azt hiszem. Kettő: Én és a főzés nem vagyunk túl közeli viszonyban, és jobb szeretném, ha ez így is maradna. Összegezve a dolgot, ez még így is elég veszélyesterepnek tűnt, hogy egy pár órára van vőlegényem. Mintha csak egy aknamezőre sétálnánk be, ahol minden esély meg van rá, hogy felrobbansz a p*csába. Valószínűleg én leszek az első. Nem mondanám, hogy fel voltam készülve, erre az egészre. De erre a családra soha senki nem lehet elég felkészült, akármikor irányt válhat egy kellemes beszélgetés, vagy éppen a múlt sérelmekkel kirakott ingoványos útra lépünk. Nem tudtam, hogy melyik lufi fog durranni előbb, vagy kinek durran el az agya..de biztos voltam, hogy ez ma megtörténik. Így az esélytelenek nyugalmával kentem fel magamra a vörös rúzst, és húztam magamra egy hasonló árnyalatú ruhát. Csak hogy anyám több ideig legyen azzal elfoglalva, hogy mennyire ízléstelennek találja ezt a kihívó színt. Gyűlölte, én pedig fiatalabb koromba örömmel kentem az ajkaimra, vagy viseltem magamon a vörös színt. Akkor még talán volt bennem némi dac, ami most újra kezd fellángolni bennem. Ahogy belépek a házba, egy valami jut eszembe. Puskaporos hordó. Először csak szótlanul állok az előszobában, mint aki még megadja magának az utolsó perceket, hogy átgondolja a lehetőségeit. Majd megjelenik anyám. A derűs mosoly az arcáról elég hamar lefagy, ahogy végigmér, de nem szól semmit. Csak magához ölel, és elég gyorsan el is engedd, hogy újra megnézzen. Egy bájos mosollyal nyugtázom, hogy próbálja magában tartani a megjegyzését, és csak akkor kezdi el rázni a fejét, amikor már elfordul tőlem. - Gyere, a bátyád már itt van. - míg követem őt az ebédlőbe, már-már azt hiszem teljesen megfeledkezett a …- És hol van az a bizonyos Shane?- szegezi nekem a kérdést. Nem az az első kérdés, hogy amúgy hogy vagy...nem....hol az a bizonyos Shane? - Be kellett szaladnia a munkahelyére..de nemsokára itt lesz.- Nem részletezem tovább. Így anyámtól csak egy gyanakvó pillantásra futja válaszként. - Nekem még van a konyhában egy kis dolgom, de Ben az ebédlőben van.- Nem is kell ennél több, megszaporázom a lépteim az ebédlő felé, de félúton elakadok, amikor a telefonom rezzen egyet. Shane az, és itt van. Megfordulok, hogy az ajtó felé induljak, amikor apám mellkasáról vissza pattanok. - Apa..- nézek fel rá, igazából most még jobban nem tudtam, hogy reagáljak rá. Régebben azzal voltam bajba, hogy megöleljem, vagy kezet fogjak vele, nem tudom melyik lett volna a megfelelő nála. Ebben a családban csak a bátyámmal volt normális kapcsolatom, amit mindennél előbbre helyeztem. - Én most...mindjárt jövök.- Nem is várom meg a választ. Csak elrohanok mellette, és szinte kivetődök az ajtón, amit gyorsan be is csukok magam után. Oké, azt hiszem én sem kímélném apám arcát. Mély levegőt véve végül Shane felé fordulok, és odalépve hozzá egy puszit nyomok az arcára. - Köszönöm, hogy eljöttél. Örökre az adósod vagyok.- mosolyodok el, és végig mérem. - Jól nézel ki.- kacsintok rá, majd elgondolkodok egy pillanatra. - Oké, kicsit feszült bent a buli, de reméljük senki nem várja meg, míg pattanásig feszül a dolog...szóval..- folytatnám, de anyám újra az ajtóban áll. Hát ezt nem hiszem el. Igazából meg se vár semmit, már azt hiszem elragadta a hév, és úgy taszigál be minket az ebédlő felé. Igazából mikor odaérünk, egy pillanatra megnyugszom, ahogy meglátom a bátyámat, és újra zaklatott leszek, ahogy az apámat is. - Helló.- Nyelek egyet. Nos, most jöttem rá, hogy fogalmam sincs, hogy fogom túl élni. Még az sem veszem észre jelenleg, hogy gyakorlatilag kapaszkodok Shanebe, és épphogy nem készülök az oldalába beépülni. - Biztosan te vagy Shane.- Veszi át az irányítást anyám lelkesen. Én pedig csak az alsóajkamat harapdálva figyelem a bátyámat, majd az apámat. Hát ez jó muri lesz.
„-Na és mit kell tudni erről a Shane-ről? Ha már a kamuvőlegényed, ideje lenne nekem is bemutatnod. Egyelőre szóban” – teszem hozzá rögtön, nehogy nekem is leszervezzen itt egy meglepetés találkozót..."
Erre tessék, mégiscsak itt vagyok. Anya állatira be van sózva, hogy Joy végre hazahoz valakit, ráadásul egyből vőlegényt... jó látni az izgatottságát, részemről úgysem élhette át sosem; már-már sajnálom, hogy közben tudom: csak vaklárma az egész. Amit nem is igazán értek, hogy mért kellett, de túl vagyok már azon a ponton, hogy Joyt értelmezni próbáljam. Sosem fogom megérteni a miértjeit, de nem is ezért szeretjük. Apával a múltkori eset óta nem igazán beszéltünk, most pedig mindketten úgy teszünk, mintha nem bukkantam volna rá egy vadonatúj féltesóra, ő nem tagadta volna le, és megint én nem nyomtam volna be érte a képét; de azért ha anyát nem foglalná le ennyire a készülődés, bizonyára észrevenné, hogy szinte sistereg körülöttünk a levegő, és inkább kerüljük egymás társaságát. De még a tekintetét is. Tíz perc után meg is fogalmazódik bennem a kérdés: Mi a fenének jöttem ide egyáltalán? Ráadásul miért értem ide pontosan? Rossz szokás. Jobban jártam volna, ha inkább kések egy fél órát, legalább, a szerelmespárunk ugyanis még sehol. Anya ezerféléről csacsog, amire látszólag roppantul figyelek, de a gondolataim közben egyfolytában a Joy-jal való beszélgetéshez kalandoznak. Nagyszerű barát lehet ez a Shane. De mégis ki az, aki csak úgy bevállal egy ilyet? Add elő a szuper komplikált szüleimnek, hogy a vőlegényem vagy. Légyszi. Egyáltalán létezik olyan, hogy simán barátság - férfi és nő között? Kötve hiszem. Igazából eddig olyan sok bajon nem lehet a fickóval. Leszámítva, hogy még sosem találkoztunk, és hogy utálom az orvosokat. Kardiológus... a szám sarka aprót mozdul az irónián. Csupa beképzelt, "én életeket mentek"-alak, akiknek már a pillantásukból süt a feneketlen arrogancia. De legfőképpen az zavar, hogy Cash-hez kötődik. A katonákat sem kedvelem sokkal jobban, az a pasas sem volt százas, ez teljesen biztos, és ha ő meg Shane legjobb barátok voltak... Joy furcsa dolgokat mondott legutóbb, például, hogy a zaklatója stílusa a rég halott, előző vőlegényére emlékezteti. Ami azét, lássuk be, elég abszurd. Az viszont nincs kizárva, hogy esetleg olyasvalaki küldözgeti azokat az sms-eket, aki nagyon is jól ismerte őt. Ez az egyetlen ok, ami miatt rávettem magam, hogy mégis megjelenjek ezen a családi kivégzésen. Abban bízom, hogy vagy pro vagy kontra, de hátha sikerül rájönni valamire. Ha más nem, legalább én nyugodtabb leszek. Megszólal a csengő, és a hangokból ítélve ezzel a hiányzó láncszemek be is futottak. Abbahagyom a halkaja-adagolást. - Kész, srácok, ennyit kaptok, szerintem ebből ti is jól belakomázhattok - mormogom el szórakozottan, majd megtörlöm a kezem, és meg is fordulok. - Elkéstél – lépek oda Joyhoz, hagyom, hogy körülrajongjon, és a szokásos puszit az arcára is nyomom. – A saját ceremóniádról. Már attól féltem, nekem kell arát kerítenem, hogy megmentsem a napot – viccelődöm egy üdvözlő mosollyal, egy kicsit halkítva is a hangomon, de tisztában vagyok vele, hogy anyám csak annál jobban hegyezi a fülét. Majd átpillantok Shane-re, és kezet nyújtok. – Szólíts csak Bennek. - Egy italt? – szól közbe apa, nem sokáig tűrve, hogy ne ő legyen központban, szintén főleg Shane-hez célozva a kérdést. – A húsleves előtt mondhatna valaki egy tósztot. – A hangja most is azt sugallja, hogy a kérdés voltaképp csak formaság, valójában már eldöntetett a dolog, mint mindig, és mielőtt bárki is válaszolhatna, már töltögeti is a tálcán lévő öt poharat. Anya láthatóan nagyon elégedett, mintha még egy kicsit zavarba is hozná a frissen betoppanó férfi erőteljes kisugárzása, és a ránézésre is hibátlan, ordítóan gentleman stílusa. Nagyon más, mint Cash. Pedig őt is imádták. - Örülünk, hogy végre megismerhetünk, Shane. Te jó ég, milyen jól mutattok együtt! Nem igaz, Brian? Azért az nem volt szép, hogy csak így kihagytatok minket az eljegyzésből. - Igaz, mosolyogva mondja, de tudtam, hogy nem hagyja szó nélkül, bár az ő szemszögéből végül is érthető. - Na és hogy történt? Ugye elmesélitek? - sandít vissza Shane-re, naná, hogy tőle akarja hallani.
If you want a happy ending, it depends on where you stop the story.
★ foglalkozás ★ :
General Motors # Chevrolet szerviz- és márkavezető
★ play by ★ :
Matt Bomer
★ hozzászólások száma ★ :
347
★ :
Re: act like a normal family
Kedd Jan. 21 2020, 13:04
Joy & Ben & Shane
People do stupid things for their friends
Nem tudom, mit várok ettől az estétől, de jót egész biztos, hogy nem. Hogy a faszba jutottam pont én eszébe Joynak? Hát nincs körbevéve elég színésszel, aki még hitelesen is elő tudja adni a vőlegényt? Értem én, hogy jól nézek ki, és a szülei majd el tudják képzelni, milyen gyönyörű unokáik fognak születni, de hát… édes faszom. Jó hülye vagyok, hogy egyáltalán bevállaltam. Joy hamar kiér, ahogy megérkezem, én pedig nyomok egy puszit az arcára, ahogy megjelenik. - Hát alsó hangon örökre – mormogom, de azért egy apró mosoly megbújik a szám sarkában. – Te is – bókolok vissza rögtön, de nem csak illemből, hanem mert tényleg így gondolom. Az viszont egy kicsit megakaszt, hogy azt mondja, feszült ben a buli. Az mit jelent, hogy feszült? Jól indul. - Várj, mi az, hogy feszül… - folytatnám, de akkor elsiklik a tekintetem Joy válla felett és szembe találom magam valószínűleg az anyjával. - … feszül rajtam az ing egy kicsit – mosolyodom el kínomban, aztán beljebb lépek, mert nincs is nagyon más választásom. Joy anyukája kezébe nyomom a virágot. - Én vagyok az a bizonyos, igen. – Az a bizonyos. Hah. Szegény szülők, biztos teljesen izgatottak, hogy végre férjhez megy majd a kislányuk, aztán nem tudom, hogy fogja majd Joy skippelni a további családi ebédeket, na meg az esküvőt, de ez már az ő dolga. Azért nem leszek ott mindig sajnos, nekem is van életem, bármily furcsa, de néha még túlélni is nehéz. Automatikusan, bátorítólag karolom át Joy derekát, mert ahogy érzékelem, mindjárt el akar itt süllyedni mellettem, amit nem annyira tudok mire vélni, hát az ő ötlete volt. Én azért bízom a színészi képességeiben, a sajátoméban már kevésbé. Első körben csak Bent pillantom meg, akivel kezet is fogok, a szemébe nézve bemutatkozom és átnyújtom a bort neki. Tulajdonképp le sem esik, hogy azt nem neki szántam, hanem Joy apjának. Arcomra vélhetőleg kiül a kisebb „ezt elbasztam” kifejezés, majd bemutatkozom Briannek is és a poharakra siklik a tekintetem. Nem-nem, én biztos nem mondok tósztot, az kurva élet. Úgy döntök, hogy inkább nem is veszem a célzást, mint aki tök hülye. Nem várhatja el tőlem még ezt is, hogy mondjak kibaszott tósztot. - Én még vezetek – mosolyodom el kicsit, ezzel elutasítva az alkoholt –vagyis jobban mondva inkább a tószt lehetőségét-. – Mellesleg a húsleves gondolata túl csábító ahhoz, hogy ki tudja várni bárki is az én tízperces tósztomat, nem igaz? – pillantok a velem szemben lévő Benre, hátha ő is „velem van”. Áh az eljegyzés. Hát persze. Logikus. Joy baljára sandítok, azt se tudom, vett-e fel valami gyűrűt, ami legalább kicsit is hasonlít egy eljegyzésigyűrűre. Hogy nem gondoltam erre, hogy még sztorival is készülnöm kellene. - Hát az egy hirtelen elhatározás volt – nevetek fel halkan és legszívesebben már most kifordulnék a házból, de már bevállaltam, szóval teljesen mindegy. Joy hátha készült valami mesével. Henson-anyuka viszont nagyon szépen pislog rám gyönyörű két szemével. – Na jó, majd én elmesélem – nézek le Joyra és kínomban körbe pillantok alig észrevehetően, hátha találok valami menekülőutat, ha hirtelen arra lenne szükségem. - Hát nem kell bemutatnom a lányukat, nyilván. már elég rég elkápráztatott a szépségével meg a... tehetségével – teszem hozzá, mire akaratlanul is rájövök, hogy ez félreérthető volt, na, de lehet csak nekem, azért egyre mélyebbre ásom magam a kellemetlen helyzetben. – Már a színészi tehetségére gondoltam, persze – mosolyodom el kínomban. – Inkább mégis élnék azzal a felessel – szúrom közbe. – Meséld tovább, Joy, te sokkal jobb előadó vagy, mint én. – Átadom inkább a lehetőséget, mert ha eddig Joy szerint feszült volt a hangulat, most már kezd nevetségessé válni. Muszáj lesz kicsit jobban megerőltetnem magam, mert ez így nem segítség lesz Joynak, hanem csak keszekuszává teszem a dolgot.
Ez a vacsora, több mint biztos, hogy katasztrofálisan fog végződni. Ez eleve el volt könyvelve, amikor kiejtettem a számon, hogy valaki megkérte a kezemet, ami már önmagában is röhejes, de valamiért a túlbuzgó megfelelési vágyam, megint átvette a kontrollt. Alaposan végig gondolva pedig, nem csak hogy lehetetlen ezt az egészet kivitelezni, bármi hiba nélkül. Még apám félrelépésének ténye is, megalapozta azt, hogy ma még fojtogatóbbnak érezzem a szüleim társaságát. Nem sok időnk marad, hogy Shane-el átbeszéljük a dolgokat, mármint a kamuterv menetét, mert anyám megjelenik az ajtóban. - Feszül...itt minden feszül. - motyogom az orrom alatt, míg anyám sürgető mozdulatainak hála, hamar az ebédlőbe kötünk ki. Valójában, én kicsit elnyújtottam volna, amíg beérkezünk a csata színhelyére, de azt hiszem anyám kíváncsiság nem ismer határokat, így minél előbb akart a lényegre térni. Bár tudnám, hogy ebben a helyzetben, mi is lényeg. Ben, és Shane jelentette számomra mentőöveket, hogy fulladjak bele ebbe az egészbe. - Mindig elkések, csak hogy meglepetésként érjen mindenkit, amikor megérkezek. - válaszolok Bennek vigyorogva, és a nyakába csimpaszkodva megölelem. A további megjegyzését, biztos vagyok benne, hogy nem csak én hallottam, ahogy abban is, hogy ez még folytatódni fog a vacsora folyamán.- Akkor még épp időben érkeztünk, mielőtt feláldoztad volna magad.- kuncogok halkan, valójában annyira nem féltem, hogy a szüleink meghallják. Bennel gyakran voltak, olyan belső poénjaink, amiket csak mi ketten értettünk. Amivel apa rendszerint nem törődött, anya pedig csak próbálta megtalálni az értelmet ezekben. Ahogy apa átveszi egy pillanatra a szót, akaratlanul is az orrára vándorol a tekintetem. Keresve valami jelét annak, hogy Ben az öklével “tisztelte” meg az orrát. Meggörbült, vagy egy kicsit ferde..akármi. De miután rajtakap a nyílt orr kukuláson, inkább úgy teszek mint aki megint máshol jár. Legalábbis remélem, hogy nem rí le az arcomról, hogy csupán azért bámulom azt a karnist, ott fent, mert megfontolom, hogy talán felakasztom magamat. A tószt megemlítése után, pedig ez egyre biztosabb. Ahogy az is, hogy rohadtul nem akarja, ezt magára vállalni. Én meg nem vettem be semmilyen lónyugtatót, mielőtt idejöttem, így egyre sürgetőbbé vált, hogy valami lelazítsa az idegeimet. Minden Shanehez intézet kérdés, nem csak őt készíti ki, de engem is. Bár nekem annyi előnyöm volt vele szemben, hogy kurva ügyesen tudtam úgy mosolyogni, mint akinek az ég világon semmi gondja. Egy valakit azonban nem tudtam ezzel átjátszani a palánkon, és az Ben volt. - Majd én mondok..- vágok közbe, feloldozva Shane-t, az alól, hogy még jobban feszengenie kelljen, ebben a helyzetben. De minden jel arra mutatott, hogy ezzel nincs vége, anyám újra rátereli a figyelmet. Habár ez lett volna a terv egyik része, hogy helyettem ráfigyeljenek, de már így is eleget kapott. Ahogy rám nézz, csak annyi telik tőlem, hogy bíztatóan megsimítom a mellkasát. Jól tudtam min agyal. De itt csak egy menekülési forma létezik. Továbbra is fesztelenül viselkedek, és néha a bátyámra sandítok, majd Shanere vissza, ahogy elkezd mesélni. Egészen addig jól megbújok, a szokásos álarcom mögött, amíg a tehetségemet kezdi el firtatni. Kibukik belőlem, egy nagyon apró nevetés, amit igyekszek, köhögésnek álcázni. De ez aligha jött össze, abból ítélve, ahogy apa hirtelen rám emeli a tekintetét. - Igeeen...- nyújtom el a szót, ahogy Shane átadja nekem a stafétabotot. A gondolataim közt vészesen keresgélni kezdek, egy hirtelen ötlettől vezérelt eljegyzés alapot. - Ott történt... ahol nemrégiben forgattam.- Nyökögöm ki, de igazából, ezzel csak még több részletet keverek bele és az nagyon nem lesz jó. - Shane pár napra rá, ahogy én elmentem forgatni, utánam jött. Igazából, azt hittem ez maga a meglepetés, de kiderült, hogy mégsem.- mosolyodok el, a lehető legőszintébben, ahogy csak lehet. - Na de most, már igyunk.- váltok hirtelen témát, és én magam kezdem szét osztogatni a poharakat. Abban reménykedve, hogy apa elfelejtette a tószt.
- Inkább az lenne a meglepetés, ha egyszer pontos lennél, bogaram – előz meg a szórakozott irónia és a becsomagolt beszólás tökéletes keverékével az apám, mosolyog, de hát tudjuk, üzletemberként mindig is utálta a pontatlanságot. Tiszteletlenséget fejez ki, gyerekkorom óta erre tanított, és az üzleti világban valóban így van, ha elkésel a saját meetignedről, legyen bármi is az oka, abból már nehezen lesz jó üzlet. Persze, van az a pozíció, ahol már mindegy. - Igen. Neked hála nem én leszek a vacsora – morzsolom el az apró megjegyzést, míg megölel, abban bízva, hogy mindenki más számára észrevétlen marad. Ahogy visszább húzódik, ismét láthatja az arcom, ami részben visszafogott izgatottságról árulkodik, azt még én sem tudnám megmondani, hogy inkább pozitív, vagy inkább negatív irányban, és a szemöldököm leheletnyi, de számára már jól ismert emelkedése, a tekintetem fényével és a bujkáló mosolyommal nagyon is pontosan kifejezi, mire célzok ezzel: hanem te. Egyben az is jól leolvasható, hogy mit gondolok még mindig erről az egészről: őrültség, de kíváncsi vagyok, hogy sül el. És azt is lefogadom, hogy halvány fogalma sincs, miért döntöttem mégis úgy, hogy eljövök. Látom rajta, hogy a mosolygás mögött máris akadozó türelemmel fogadja a kérdéseket, pedig, őszintén, nem igazán értem, hogy mire számított. Eddig még szerintem nem is teljesítenek olyan rosszul az öregek. Brian még viszonylag lelkes is, anya meg… a lehető legkiszámíthatóbb kérdést tette fel, ami egy ilyen párbemutatós partin elhangozhat. Hogyan ismerkedtek meg? Húha. Mikor Shane elutasítja az italt és a tósztot is, máris látom, hogy senki nem készítette fel. És ezen a magam csendességében el is mosolyodom az orrom alatt. Hát ez így tényleg mókás lesz. Apám reakciója nem is késik sokat. - Na és? A lányom említette, hogy sokat utazik, de most nem Európában van. Itt nincs zéró tolerancia – tölti ki az italokat, és zavartalanul osztogatni kezdi. – Egy pohár ital tartást ad a férfinak, és amúgy sem tegeződhetünk, amíg nem iszom egy pertut a jövendőbeli vejemmel, nem igaz? – A mondandója azt sugallja, hogy itt nem igazán van helye ellentmondásnak, de a végére azért halványan ismét elmosolyodik. Már csak a tószt a kérdéses, ha Joy nem vágja rá, hogy majd ő mond egyet, én is bedobtam volna magam, főleg mikor észreveszem, hogy Shane felém pillant segítségért, de így most minden figyelem a kisasszonyra szegeződik. Közben azzal szórakoztatom magam, hogy megpróbálom elképzelni, mit szűrhetett le eddig apám a vendégünkről. Az eredmény nem túl hízelgő: nem iszik, nem ismeri az etikettet, és nem tud kinyögni egy értelmes mondatot. Szépen haladunk. Ahogy Shane belekezd a sztoriba, rögtön levágom, hogy ezt sem beszélték meg. Anyáék szerencsére azért nem, bár úgy látszik, apa máris gyanút fog. - Hirtelen elhatározás? Akkor nem is gondolja komolyan? – vonja fel a szemöldökét csodálkozva. – Na de, Brian – szól közbe anya is rosszallóan, mire apa halkan elneveti magát. – Csak vicceltem, Julia. – Mindig is élvezte, ha egy másodpercre megfagyasztja a légkört, majd a feszült pont után általános derültségbe fordul a hangulat. Ha őszinte a jókedv, ha csak megkönnyebbülés, akkor is. – Nyilván Shane is csak viccnek szánta. Hirtelen elhatározásból csak Vegasban szoktak megnősülni, vagy épp a boltba leugrani egy sörért, ettől biztos, hogy sokkal komolyabb szándékai vannak az úrnak. Különösen, ha épp a jegyese apjának meséli, miért is szemelte ki magának a drága kislányát – magyarázza úgy, mintha csak ő értette volna a poént, és mindenki másnak el kellene magyarázni. Közben néhány pillanatra átkarolja a mellette ácsorgó Joyt, majd a saját szavaitól meghatódva, kissé magához is húzza, és megsimogatja a karját. – De tetszik, hogy van humorérzéke. Shane viszont ezek után jócskán izgulhat. A folytatásra ugyanis még én is majdnem elröhögöm magam. Édes anyám. Humorérzék ide vagy oda, ez azért tényleg gáz volt. Ha nem kezdi el kimagyarázni, teljesen belesimult volna a beszélgetésbe, de így, hogy javította magát… Érződik is mindenkin a zavartság. Apám se tudja hirtelen eldönteni, hogy jól hallotta-e, és ezt rögtön ki is használom. - Igaz is. Hallottam, hogy Pierce Brosnan-nel fogsz forgatni. Igaz a pletyka? – dobom be látszólag ártatlanul, de tudom, hogy ez hatni fog, anyám és apám ugyanis még soha semmiben nem értettek annyira egyhangúan és mély meggyőződéssel egyet, mint hogy ő volt a valaha volt legjobb James Bond-színész. - Ó, valóban? – csap le rögtön a témára anyám, elsőként, nehezen rejtve el a csillogást a szemeiből, és izgatottan Joy felé pillant, de úgy látszik, apámnál is bevált a trükk. – Nocsak. Brosnan kitűnő színész, vérbeli gentleman, úgy tudom, nem csak a szerepeiben. Őt is meghívhatnád egyszer, szívesen elbeszélgetnék vele, talán Shane sem lenne féltékeny. Ezúttal már sokkal őszintébb a mosolyom. Joy felé pillantok. A hazudozás ördögi kör, én már csak tudom, de kíváncsi vagyok, hogy erre mit reagál. Lehet, egy-két hónap, és simán leakaszt egy Pierce Bronsnan hasonmást is, és akkor jöhetünk repetázni. Miután anya visszakanyarodik az eljegyzéshez, ezúttal inkább Joy kezd bele újra a történetbe. Egy másik forgatást említve. Úgy látom, lesz témánk bőven. - Nem az volt a Szex és pszichoanalízis? – kérdezek rá, mintha az emlékeimben kutakodnék, és tulajdonképpen jogos lenne a kérdés, hogy ezzel most épp segíteni akarok, vagy… kezdem élvezni a helyzetet. De mintha tényleg mondott volna valami ilyesmit. - Hát, akkor nem csodálom, hogy utánad ment. És a hirtelen elhatározás is sokkal világosabb – csapja le apám a magas labdát, a szokásos, és eleinte roppant félrevezető, félig-meddig szigorú hangvételben, de erre most már tényleg elnevetem magam. Felnézek Shane-re, jelezve, hogy nyugodtan csatlakozhat. Az első és egyben legnehezebb kör sikeresen teljesítve. Joy javaslatára bólintok. - Hát akkor, az eljegyzésre. A kellemes meglepetésekre. És a fantasztikus ebédre, ami már alig várja, hogy asztalhoz üljünk – lövöm el a tósztot, majd a poharam a többiek felé biccentve felhajtom az italt. Ezt követően beljebb is jutunk az ebédlőbe. Legalább Shane is szusszanhat kicsit.
Kezdőlap
