Szar úgy felkelni hajnali kettőkor, hogy azt érzed 100 darab tű van a torkodba és miközben nyersz egyre mélyebbre fúródnak. Szar az is, hogy bedugul az ember orra, ami miatt nyitott szájjal alszik, így teljesen kiszárad a torka. Szar, hogy nem tudsz nyelni és, hogy taknyod-nyálod folyik. Na meg az is szar amikor nem csak köhögés közben, hanem amikor beszélsz is, érzed a torkodat beborító nyálkás hurutot. Ja, ritka szar. Előbb meg még olyan melegem is lett, hogy azt hittem lázas vagyok. Itt a vég, ennyi, hívhatjátok a papot. Elvitt a torokgyuszi.... Megmértem: 35,2 – a kihűlés veszélye azért még fennáll. 3 napja fekszek itthon, de esküszöm már minimum 10-szer ennyiszer meg akartam írni a végrendeletemet. Hol a francban kaphattam el ezt? Azért annyira hideg még nincsen, mindig megfelelően vastag kabátot húztam fel. Mondjuk való igaz hogy a sál és sapka még mindig valahol a fiókom mélyén lapul, vagy valamelyik dobozban amit még mindig nem pakoltam ki. Vagyis azok csak anyám szerint kipakolandó dobozok, szerintem könnyen mozgatható szekrények. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy Tabitha átjön. Szerintem csak poén volt az egész. Azért, mert a kamunőm – asszem – még nem kell ápolnia. Aztán viszont azt írta, hogy nem jön. Pedig eskü azóta is itt van a számban a leves íze. Valami forró most nagyon jól esne. A zöld tea ízét meg már kezdem nagyon unni. Csöngetés. Biztosan megjött a rendelésem a KFC-ből. Egy jó nagy kosár hot wings, nagy sültburgonyával és 3 adag coleslaw – beteg gyerek megérdemli az ilyen finomságokat. Kinyitom az ajtót és először nagyon meglepődve nézek rá, de valójában a következő pillanatban már mosolygok is mint valami tökkelütött. Hát tényleg eljött. Lehet hogy még is van számomra is hasznos dolog ebben a műkapcsolatban. – Szióka –dőlök neki az ajtófélfának. – Ha nem gond, most nem köszöntelek egy forró csókkal. Természetesen csak az állapotom miatt. Pedig milyen cukik lennénk betegen... Gyere be.
Azért mert nem vagyunk ténylegesen együtt, még érdekel, hogy mi van ezzel a tökkelütött nyomorékkal, pedig meg sem érdekli. Nagyon el volt tűnve az utóbbi időben és egyáltalán nem értettem, hogy miért nem keres fel vagy miért nem hív fel legalább. A suliban amúgy is mindenki unalmas, ő vele legalább nem volt annyira szörnyű és megszokott minden, ráadásul ígéretet tett, hogy segít féltékennyé tenni a szerelmemet... már ha nevezhetem így a srácot, na mindegy is. Csak vele tudtam véghez vinni a tervemet, hiszen őt senki sem ismerte meg és ő sem ismert nagyon senkit sem, szóval úgyis szüksége lesz majd a tanácsaimra és amint minden lány felfigyel a tényre, hogy velem van, úgyis őt akarják majd megkapni. Mindenképpen csak jót teszek ezzel a sráccal, tényleg átkéne gondolnom, hogy megérdemli e egyáltalán. Én csak azt hittem, hogy viccel vagy éppen hülyéskedik, nem akartam elhinni neki, hogy beteg, olyan hihetetlen volt, mikor múltkor láttam, akkor tök kirobbanó formában volt, amúgy is... tök izmos és csibész mosolya van, el se tudom képzelni, hogy beteg. Jujj, ha férfináthája van, akkor már biztosan hívott papot és megírta a végrendeletét és mivel én vagyok a kamucsaja, magyarul az egyetlen örökös is, mindent rám kell hagynia. Nem is értem, hogy miért jövök át hozzá és még be is vásároltam, hogy megfőzzem neki azt a levest, de... valahol mélyen belül úgy érzem, hogy megérdemli, még ha nem is. Szóval elmentem a címre, amit küldött a sok hülyeséggel és végül csak kopogtattam az ajtón. Hát nem éppen erre a fogadtatásra vártam... olyan meglepetten néz, én meg csak gyanakodva pillantok rá. - Jajj már, te csak azt a pillanatot várod, hogy ne kelljen velem mutatkoznod. - forgatom meg a szemeimet, majd mindenfajta invitálás nélkül befurakszom mellette a csomagokkal együtt, amiket hoztam. Van itt sok-sok zöldség és hús, minden ami kell a leveshez, gondolom még csak ki se nézi belőlem, hogy tényleg tudok főzni. - Merre van a konyha? - nézek rá, majd végig mérem és megint az ajkain akad meg a szemem, nézem egy ideig, majd azonnal a szemébe pillantok.
Az az igazság, hogy fogalmam sincsen, hogy egyáltalán, mint gondolok róla. Egyszerre csodálom az elhivatottságát, hogy képes valaki mással „kavarni” csak ahhoz, hogy valami ficsúr felfigyeljen rá. Ugyan akkor kicsit meg is rémiszt, hogy idáig képes elmenni. A szélsőségek embere. Én ennél sokkal nyugodtabb ember vagyok. Szeretem az aranyközéputat, a biztosat. Mind ahogyan az is kissé megijeszt, ahogy beront a házba. Okés, ennek a csajszinak nem lehet megállt parancsolni. Karakán, ez tetszik. Legalább nem lesz unalmas vele a következő pár óra. Persze azért azt nem merem mondani, hogy amúgy bármelyik percben megjöhet a KFC-m. Majd szépen eldugom valahová. Szerintem tuti leharapná a fejemet, ha megtudná. Minimum kiosztana, hogy betegen miért eszek ilyet és, hogy miért nem vártam meg az ő főztjét. Kicsit anyáskodónak is tűnik. Ja baszki, semmit se tudok erről a lányról. Minden csak „tűnik”, „gondolom, „asszem”... Még is beengedem a lakásba. Tőlem ez nagyon meredek. Utálok embereket beengedni az életszférámba. Még a rendes barátaim közül is csak kevesek voltak a házunkban Kaliforniában. Ők is csak 1-2 alkalommal. – A folyosó végén jobbra, de inkább megmutatom –kerülöm ki és kezdek el sétálni a megfelelő irányba, majd gyorsan megtorpanok és hirtelen csinálok egy 180 fokos fordulatot. – Figyu, nem muszáj, amúgy itt lenned. Nem akarom, hogy elkapd. – Nem, nem elküldeni akarom, csak azért még is csak figyelek rá. Még is csak a barátőm. Hát nem? De! Nem akarom, hogy miattam megbetegedjen. Valahogy úgy érzem, hogy az előző mondatom nem fog sokat érni. Eldöntötte, hogy főzni fog nekem és ez meg is fog történni. Nincs apelláta. – Ja és lenne még egy dolog. –Az előszobában lévő beépített szekrény egyik ajtaját kinyitom és kiveszek egy benti papucsot – Ezt húzd fel, anya nem szeret, ha cipőben járkálok bent. –nyújtom át neki mosolyogva és közben letekintek a saját papucsomra. Igen, puha és szőrös. Igen, versenyautó formája van. Igen, lehet kapni felnőtt méretben is. Most tuti hülyének néz. Gyorsan átnézek a válla felett és újra elindulok a konyha felé – Gyere, még sok munka vár ránk.
Lehet nem volt a legjobb ötlet most idejönni, de elég makacs vagyok és eldöntöttem, hogy én levest fogok neki főzni. Amikor apa beteg volt mindig én főztem neki levest, ahogyan a nagyitól tanultam és a nagyi rendesen kitanította a levesfőzés művészetét. Csak reménykedtem benne, hogy nem fog elküldeni vagy valami ehhez hasonlót csinálni, mert az tök megalázó lenne. Egyszerűen csak egy kis időt is szerettem volna vele eltölteni, megakartam ismerni, ha már egyszer a "pasim", akkor jó ha tudok róla dolgokat, például azt, hogy hol lakik. A betegségektől meg sosem féltem igazán, elég erős az immunrendszerem, ezért pedig nagyon sokat teszek, nem csak az egészséges étkezés, rendes vitaminbevitel, hanem a sok mozgás is rásegít. Én elindultam, amit megmondta az utat, sosem voltam annyira szégyellős és a barátaim házában is mindig otthonosan éreztem magam, mert nálunk egyetlen szabály ez volt, aki átjön, az érezze otthon magát. Mi sosem szerettük, ha a vendég nem meri mondani, hogy mire van szüksége vagy éppen mit inna, egyszerűen csak ki kellett magát szolgálnia és szerintem ez az egyik legjobb dolog. Aztán mikor odajön, azzal nagyon meglep és azzal is, amit nekem mond. Egy kicsit megzavarodtam és megint az ajkain akad meg a pillantásom... hülye vagyok, nem kéne az ajkait bámulnom... csak a szemébe nézek. - Hidd el, ha nem akarnék itt lenni és félnék, akkor nem jöttem volna el. - testem magától indul meg és ölelem meg őt, jó szorosan bújok hozzá, még a szememet is ösztönből lehunyom, aztán pár pillanattal később kipattannak a szemeim, amint leesik mit csinálok. IDIÓTA!!!!!!! - Látod? Nem félek én! - öltöm ki a nyelvemet, majd teszek gyorsan pár lépést hátra. Aztán szóba kerül a cipő, amit nem vettem le és nagyon elszégyellem magam, azonnal kibújok a magassarkúból, anya is utálja. Elég bátortalanul veszem el kezéből a papucsot, majd belelépek. - Bocsánat. Pedig tényleg nem vagyok ekkora neveletlen bunkó, csak hirtelen elfelejtettem. - mondom halkan és még sóhajtok is egyet, remek, nagyon jó képet festesz le magadról Tabitha, ügyes vagy. Aztán elmosolyodom, amikor megpillantom a papucsát. - Már értem hogyan száguldtál ilyen gyorsan ide. - mosolygok rá, ez aranyos... bár valamennyire fura, mégis baromi aranyos. Aztán mikor elindul a konyha felé, akkor megfogom a kezét és visszahúzom. - Elbírok vele egyedül, te most szépen elmész pihenni és jól betakarozol. - mondom neki komolyan, nem szeretném, ha még rosszabb állapotba kerülne.
Kezdőlap
