Nem vagyok az a hisztis alak, de most már tényleg igazán kiakaszt, ami körülöttem történik, és még ennyi idő után sem vagyok képes teljesen feloldódni az új környezetben. Legtöbbször csak elmenekülök a gondok elől, mint ahogyan a tapasztalat alapján a család többi tagja is. Anyám mindent úgy kezel, mintha teljesen normális lenne. Most pedig, hogy észrevette, hogy valami nincsen rendben folyton a nyakamra jár és kérdezget. Egyszerűen egy percre nem hagy békén. Esküszöm nem tudom, hogy értem aggódik, vagy csak kezdd rájönni, hogy tudom az igazságot. De hát ő volt az, aki mindent összekavart. Ő választott valami mást a család helyett. Amit főzött azt egye meg! Szeretném, ha rendbe tennék a házasságukat, ha minden olyan lenne, mint régen, de ha nem ezt akarja, akkor vallja be. Ne hazudjon folyamatosan mindenkinek, mert most pontosan ezt teszi. A hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát Apám, pedig… ő se tesz többet, ő se küzd érte. A cég és a sok munka - szokta is mondani a telefonban. Néha azt érzem, hogy nem csak anya visszaszerzéséért nem tesz semmit, hanem kettőnkért sem. Lehet, hogy már le is mondott a családról. Zoe: ő sem kezeli túl jól a jelenlegi helyzetet, pedig nem is tud olyanokat, amiket én. Itt van a szobája pontosan az enyém mellett, egy suliba járunk, de az évek alatt egy olyan fal épült fel közénk, amit akár hányszor próbálok megmászni, mindig visszazuhanok. Ez pedig csak most tűnt fel. Mert tudom, hogy nem most alakult ki. Nem most engedtük el egymást kezét, csak most úgy hiszem nagyobb szükségem van rá, mint eddig valaha. Fura ez az ikerdolog. Legtöbbször legszívesebben megfojtanám, de mégis borzalmas érzés, hogy kirekeszt és emiatt nem tudom átbeszélni vele a dolgainkat. Mert engem is érdekel, hogy vele mi van. Ő miért viselkedik úgy ahogy? Most már nincsenek itt az idióta barátai. Vagy ennyire hiányoznak neki azok a kretének? Vagy még mindig a pasijáról van szó? Nem tudtam, hogy ennyire komoly kapcsolat. Pont emiatt csináltam ma egy elég nagy őrültséget, ami miatt rövidtávon meg fog utálni, de talán, ha szerencsém van, hosszú távon visszakapom a nővéremet. Szóval igen, felkerestem a fizika tanárát és kiszedtem belőle minden fontosat. Most pedig itt állok a szobája előtt tankönyvekkel a kezemben, mint valami kis cserkész. Nem fogok könyörögni beszélgetésért, hanem egy határozott mozdulattal kinyitom az ajtót. — Nem, nem fogsz elzavarni — jelentem ki rögtön még az ajtóban állva mikor a szemünk összetalálkozik. Keménynek kell lennem ahhoz, hogy elérjem a célomat — Rendbe tesszük most a rémes fizika tudásodat — mondja a fiú, aki amúgy olyan szarul teljesít a suliban az elmúlt hetekben, hogy nagy eséllyel Zoé jegyei sokkal jobbak, sebaj. A tudásom még így is erős. A mondatomban semmi harag nincsen, inkább gúnyos játékosság. Nyugi, amúgy én nagyon szeretem ez a picurka szöszit. Most leüvölti a fejemet, de nem hagyom magamat. Gyakorolni fogok vele és remélhetőleg eljutunk a beszélgetésig is. — Am csá — teszem hozzá vigyorogva.
A költözés közepette megígértem magamnak, hogy New York majd más, hogy ezúttal mindent helyreteszek az életemben, amit az utóbbi pár évben elszúrtam, azonban ez koránt sem volt olyan könnyű, mint ahogy azt hittem. A suli persze egy dolog volt, ott igyekeztem nem azzá a jégkirálynővé válni, aki korábban voltam, rendes barátokat szerezni magamnak, és kicsit jobban figyelni a jegyeimre is. Ebből a második volt talán a legjobb, a harmadikat meg csak azért nem sorolom ide, mert az új lánynak lenni elég nehéz. Persze ilyenkor még mindenki kíváncsiságát piszkálja, hogy ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem, mit szeretek és a hasonlók, ám pár hét, és mindez már nem lesz olyan nagy dolog. Sejtettem, hogy ha nem sikerül valamilyen barátra szert tennem, akkor könnyűszerrel egyedül fogok maradni. Lényem egy része rettegett attól, hogy kiközösítetté váljak. Kezdtem megérteni, hogy annak idején miért választottam azt, hogy úszok az árral, és viselkedek úgy, mint az álbarátaim. Egy nagy sóhaj kíséretében borultam rá az asztalomra, nem foglalkozva azzal, hogy összegyűröm-e a füzetem lapjait vagy sem. A fizikát amúgy is utáltam, a matekkal együtt, és mindkettőből pocsékul álltam. Anyának persze ez még csak most tűnt fel, hogy a matek tanár magához hívatta, előtte valahogy kevésbé érdekelte az, hogy az édes lánya bukásra áll-e ezekből a tárgyakból vagy sem. Még szenvedtem volna nagyban, ha a következő pillanatban nem hallottam volna kopogást az ajtó felől. Egyből felkaptam a fejemet, készen állva arra, hogy bárki is álljon a másik oldalon, azt elküldjem innen. Mielőtt azonban bármilyen hang elhagyhatta volna a torkomat, Oscar már ki is jelentette, hogy ezúttal nem fogom elzavarni őt. Becsukva a számat néztem ikertestvéremmel farkasszemet, azon gondolkodva, melyikünk adja fel hamarabb, végül aztán én voltam az, aki beleegyezően felsóhajtott. Megígértem magamnak, hogy rendbe hozom a kapcsolatomat a fiúval, eddig viszont valahogy nem tudtam megtenni az első lépést. Ez alkalommal azonban ő nyitott felém, úgyhogy legyőztem magamban azt a megszokást, hogy elküldjem. Amikor azonban kijelentette, hogy rendbe tesszük a fizikatudásomat, már meg is bántam a döntésemet. - Ezt nem mondhatod komolyan, Oscar! – kezdtem el nyafogni, szúrós pillantást lövellve felé. – Nem tűnt fel, hogy jelenleg a te fizika átlagod sem sokkal jobb az enyémnél? Hogyan akarsz így korrepetálni, öcsi, hm? – kezdtem el kioktatni őt, minden tőlem telhetőt megtéve, hogy megsértsem őt. Ezért is szólítottam öcsinek, hiszen mindig azt hangoztatta, hogy ő az idősebb, holott mindketten tudtuk, hogy én voltam az. Azzal persze tisztában voltam, hogy habár a jegyei most nem a legjobbak, de fizikából mindig is jobb volt nálam. - Csukd be az ajtót magad után – tettem végül hozzá, majd megragadva az asztalról a cuccaimat, átültem az ágyamra, várva, hogy Oscar is tegyen így. Nem igazán füllött a fogam a tanuláshoz, de megbukni se szándékoztam. Ha pedig választanom kell, hogy kivel tanulok, Oscar még mindig jobb volt, mint egy korrepetáló tanár. – Na, jó, hol kezdjük akkor? – pillantottam rá várakozón, miközben törökülésben ülve mindkét kezemet ráfektettem a combomra, s így vártam „izgatottan”, hogy elmélyüljünk a fizikai törvények világában.
Más volt régen a kapcsolatunk. Tudom, érzem. Vele beszéltem meg minden fontos dolgot és valahogyan legtöbbször ezt szavak nélkül tettük meg. Tudtunk egymásról mindent, olyat is, amit még saját magáról sem tud az ember. Ő volt az én ments váram. Valamilyen szinten most is az. Hiszen legszívesebben mindig hozzá rohannék a gondjaimmal. Neki mondanám el, hogy mi is történik körülöttem, de most már nem tehetem meg. Mert hazugság közelébe – ami felborította az életemet – őt sem engedhetem. És nem tehetem, mert már nem csak vár, hanem egy nagy fallal körülvett vár, amin én nem tudok átmászni hónapok óta. Megpróbálom, de mindig visszaesek a vizesárokba. Ez az egész nem az egyik pillanatról a másikra történt. Főleg akkor kezdődött mikor megtudtam az igazat anyámról. Tudom, az én hibám. Én zárkóztam el. A fal lassan pedig elkezdett felépülni közöttünk. Mikor New Yorkba költöztünk már mondhatni késszé vált. Azóta a helyzet, pedig egyre rosszabb. Most viszont a sarkamra állok és visszaszerzem az irányítást az életem felett. – Teljesen komolyan mondom, de nyugi olcsó leszek. Csak egy melegszendvicset kell készítened cserébe –emelem a mellkasomra a kezemet miközben viccel próbálom oldani a feszültsége – mert az most van közöttünk rendesen. Túlságosan is eltávolodtunk. – Figyuka nem akartam mondani eddig, de csak azért rontottam le ennyire a fizika átlagom, hogy te jobban érezd magadat itt a nagy költözés közepette. Tudom, tudom, majd máskor megköszönöd. –Nem lepődnék meg ha ezért kapnak egy párnát a fejembe. Vicces lenne. Még mindig vigyorgok és miután becsukom az ajtót parancsára elindulok az ágya felé, hogy rádőlve minimum a 2/3-t elfoglaljam. Oké, az volt az ürügyem, hogy azzal nyitok felé, hogy fizikázni fogunk, de a nagy tervezésbe igazából nem jutottam tovább. Nem gondoltam volna, hogy beenged a szobájába, azt hittem, hogy rám csapja az ajtót és minden ugyan úgy folytatódik tovább. Nem, hogy a fizika könyvet, de még egy tollat se hoztam magammal. Bakker! Egy pillanatig elveszve bámulok rá mintha tőle várnám a választ miközben nem tudom mit feleljek. Én mindig tudom, hogy mit mondjak Zoénak. Ő az ikertestvérem, mellette nem lehetek néma. Sóhajtok. – Nincsen kedved beszélgetni inkább? – inkább rá se nézek, mert félek, hogy azt feleli, hogy van jobb dolga is.
Kezdőlap
A költözés közepette megígértem magamnak, hogy New York majd más, hogy ezúttal mindent helyreteszek az életemben, amit az utóbbi pár évben elszúrtam, azonban ez koránt sem volt olyan könnyű, mint ahogy azt hittem. A suli persze egy dolog volt, ott igyekeztem nem azzá a jégkirálynővé válni, aki korábban voltam, rendes barátokat szerezni magamnak, és kicsit jobban figyelni a jegyeimre is. Ebből a második volt talán a legjobb, a harmadikat meg csak azért nem sorolom ide, mert az új lánynak lenni elég nehéz. Persze ilyenkor még mindenki kíváncsiságát piszkálja, hogy ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem, mit szeretek és a hasonlók, ám pár hét, és mindez már nem lesz olyan nagy dolog. Sejtettem, hogy ha nem sikerül valamilyen barátra szert tennem, akkor könnyűszerrel egyedül fogok maradni. Lényem egy része rettegett attól, hogy kiközösítetté váljak. Kezdtem megérteni, hogy annak idején miért választottam azt, hogy úszok az árral, és viselkedek úgy, mint az álbarátaim. 
◆ 