Natalie & Joel

Őszintén meglepődtem azon, hogy milyen pozitívan voltam képes nyilatkozni az iskoláról, amikor nekem nem csupa jó élményem volt ennek az épületnek a falain belül. Nem utáltam itt lenni és nem okozott fizikai fájdalmat felkelni minden reggel, arra gondolva, hogy be kell jönnöm az iskolatársaim közé. Voltak órák, amiken halálra untam magam és tanárok, akiktől a falra tudtam volna mászni, de ez normális volt. Minden középiskolás diák az én koromban így gondolkodik a suliról. Megérte a barátok és a lehetőségek miatt, ha valaki igazán teljesíteni akart, hogy olyan egyetemre kerüljön be, amire szeretett volna és szívás volt mert házit adtak és túl rövid volt a síszünet.
- Na és? - Butának kellene éreznem magamat, amiért nem értem az összefüggést a kettő között. - Mármint oké, Koreában magas az öngyilkosságok aránya meg minden... - Nézek kdramakat, de talán ha ilyen igazi statisztikai dolgokról beszélgetünk, nem a leghelyesebb előhozakodni ezzel, mert egyik általam nézett sorozat sem nevezhető éppen tudományos forrásnak. - Viszont szerintem az, ha valaki rossz kedvű a környezetedben nem azt jelenti, hogy neked is annak kell lenned. Vagy meg kell próbálni felvidítani, vagy segíteni neki más módon. - Nyilván rossz kedv alatt nem csak azt értem, amikor valakinek meghal az aranyhala, mert oké az is elég tragédia tud lenni. Inkább arra gondolok, amiről pont a tetőn járkálás miatt beszélgettünk. Nem tudom, hogy csak én látom-e nagyon másképp a dolgot. Az is lehet, hogy csak túlságosan szeretek élni és képtelen lennék ezt feladni. Akkor sem, ha minden napomat pokollá tennék azok a srácok, akik néhány alkalommal már megmutatták mennyire nem kedvelnek.
- Bocsánatot? Aha, ja... végülis igen. - Nem emlékszem hasonlóra, de ez részben annak is köszönhető, hogy túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy az orrom valószínűleg akkor eltört - amúgy nem - és örökké csúnya leszek miatta. Állítólag vannak, akik menőnek tartják ha valakinek kicsit ferde az orra, de én nem voltam felkészülve alig tizennyolc évesen arra, hogy orrsövényferdülés miatt horkoljak vagy ne kapjak rendesen levegőt. Az meg hogy nézett volna ki, ha plasztikai műtétet kérek karácsonyra?
- Szerintem a tesi tanár kicsit kattant. Amikor fiatal volt, tagja volt az atlétika csapatnak és naaagyon komolyan veszi az óráit. - Kivéve amikor a titkárnő - aki ki tudja miért keveredik tavasszal és nyár elején a szabadtéri focipálya közelébe - elvonja a figyelmét. Olyankor igazából akár le is sétálhatnánk a pályáról, vagy telefonozhatnánk, észre sem venné az egészet. - Nálatok milyen játékok voltak, ha nem ilyenek? - Egészen kíváncsian pislogtam felé. Hunyorogva vizslattam az arcát egy ideig, aztán inkább elfordítottam a fejemet, mert a fejemben bekapcsolt egy vészcsengő, aminek köze volt a barátnőmhöz, akiről a családom még mindig nem tudott és ahhoz is, hogy valamilyen furcsa módon megsejti, hogy egy lánnyal töltöm az időmet, aki történetesen nem ő.
- Aha, pontosan! Minden hétvégén más volt a soros és ha jól intéztük az ikertesómmal a dolgot akkor egymás után két hétvégét nálunk volt. - Egészen lelkesen magyaráztam ezzel kapcsolatban, ami már nem biztos, hogy igaz volt a szüleinkre, amikor bejelentettük nekik ezt a dolgot. Habár mentségünkre szóljon, eléggé komolyan vettük a kaméleon tartást, még ha nem is kizárólag a mi háziállatunk volt, hanem húsz másik gyereké is.
- Biztos betörni is lehetne... - Most, hogy így említette, nem is tűnt olyan rossz ötletnek. Mármint de, annak tűnt, mert engem a szüleim arra neveltek, hogy tartsam be a törvényt és lehetőség szerint legyek jó fiú, szóval összességében nem is olyan nagy csoda, hogy történetesen nem az jutott először eszembe, hogy hogyan kellene valakihez betörnöm. Amit most így hirtelen nem tudom hány év börtönnel büntetnek, mindenesetre egyáltalán nem volt szimpatikus opció. - Én mondjuk jobban szeretném befejezni a középsulit, mint hogy kitiltsanak az összes intézményből. - Több okból is, amelyek közül... Hát, nem mindegyik publikus. Valójában nem is a saját ballagásomat vártam annyira, hanem azt, hogy az előttünk járó évfolyam elhúzzon végre a suliból. Egyáltalán nem jelenti az ő ballagásuk azt, hogy nekem könnyebb életem lesz amikor a tuskó srácok ki akarnak nézni maguknak valakit, akit megverhetnek, mert szerintem  valaki tőlem fiatalabb is simán érezhet hasonlóra késztetést. Mégis nyugodtabb lett volna a lelkiismeretem, ha tudom, hogy úgy jövök suliba, hogy nem kell délután futnom a buszmegállóig, csak hogy ne kapjanak el.
Hümmögve feleltem csak a tanárokkal kapcsolatban tett megjegyzésére. A biológia tanárt Jayvel együtt eléggé unszimpatikusnak tartottuk, mert mindig velünk példálózott, holott nem hiszem hogy mindenhez lehetne kötni az ikreket és azt hogy milyen kapcsolat van közöttünk. Amúgy is, akinek nincs saját ikre az ne beszéljen úgy róla, mintha tudná milyen. Mint egy szuperképesség, amit nem lehet csak úgy bárkinek elmondani, mert úgysem értenék meg. Pont ilyen ikertestvéreknek lenni.
- Tényleg az - bólogatva adtam neki igazat. - Neked nem hiányzik a tiéd? - Tágra nyílt szemekkel pislogtam rá, várva a választ. Szerintem ha nekem egy hétnél tovább úgy kellett volna lefeküdnöm, hogy előtte nem járjuk végig a szüleimmel a szokásos jó éjt kívánságok és a fejem búbjára adott puszik rituáléját, akkor határozottan szomorú lettem volna.
- Hát az tuti - megvakartam a tarkómat, miközben elhúztam a számat, hogy grimaszba torzuljon az arcom. Most mondhattam volna azt is, hogy fiúnak lenni sem könnyű, de azért elég sok dologban sokkal könnyebb nekünk és ezt én is tudom. Beleásni persze annyira nem ástam magam ebbe a témába, mert otthon férfi túlsúly volt és felvilágosítás, meg biológia órák ide vagy oda, attól még nem fogom tudni milyen lánynak lenni. Nem gondolom, hogy bűntudatot kellene éreznem magamat emiatt, mert mindenki a saját szenvedésével van elfoglalva a világon és ritka, ha valakinek van annyi lélekjelenléte, hogy másoknak is megpróbáljon vagy tudjon segíteni. De legalább engem úgy neveltek, hogy ha van rá lehetőségem, akkor tegyem meg, ezért pedig mindig hálás leszek a szüleimnek.
- Aha... És szeretted? - Nekem soha nem voltak nagy terveim erre vonatkozóan, nem akartam mondjuk Párizsban, vagy Londonban élni, csak hogy két nagyon népszerű várost mondjuk. New York is elég menő magában.
- Aha, persze. Nem vagyunk egypetéjűek, de csomó ember szerint nagyon hasonlítunk. Azért dolgozatot megírni nem tudnám beküldeni magam helyett... Meg a hajunk színe sem egyforma. - Ez utóbbi amúgy tökre rajtam múlt, mert én hittem el valami magazin horoszkóp rovata alapján, hogy nekem a vörös haj szerencsét fog hozni. Ettől függetlenül szerettem ezt a színt és nem volt vele bajom, amíg le nem esik az összes hajam. De a fodrászom meggyőzött arról, hogy nem fog ez történni, szóval nem terveztem visszafestetni a hajamat az eredeti színére. - Tényleg az - elvigyorodtam a gondolatra, hogy nem csak én gondolom ezt így. Natalie már említette, hogy neki is van bátyja, de azért mégsem olyan menő, ha valakinek egy idősebb testvére van, mintha az történetesen egy iker.
- Tényleg megtanítanál? - Egészen lelkes lettem a gondolat miatt, hogy egy ilyen ismeretségből akár főzőtanfolyam is lehet. Mármint nem sok embert láttam még arról beszélgetni az iskola tetejéről elkövetett öngyilkosság gondolata után, hogy ki kit tanít meg és mit főzni. De az is igaz, hogy ez a mostani az első alkalom, hogy egyáltalán felmerült bennem, hogy valaki innen akarjon leugrani. - Egyszer akarok majd a szüleimnek főzni valamit az évfordulójára, de nem akarom őket megmérgezni. - Szerintem nálunk csak női ágon öröklődik a főzőtudás. Ezért főz olyan jól anyu.
- A szemed alatt egy picit látszik a festék. - Kötelességtudóan a megfelelő oldalra mutattam, ahol az elmaszatolódást észleltem. Valójában meg csak örültem, hogy nem fulladt itt meg nekem.
- Tuti vannak, aha. De nem ismerek azért mindenkit, lássuk csak... - Rendesen próbáltam megerőltetni az agyamat, hogy kihúzzak belőle valamilyen hasznosítható információt. - Szerintem az évfolyamképviselőt kellene megkérdezned. - Holly biztosan több infóval rendelkezik nálam, mert ott van a diákönkormányzati gyűléseken, meg beszélget mindenkivel, ilyesmi. Én nem sok figyelmet fordítok olyan klubok felé, amik nem érdekelnek.
- Akkor miért nem próbálod ki magad itt is? Vannak csak táncos csoportok, meg van színjátszókör is. - Magam sem tudom, hogy az említettem-e már ezeket, de az alapján amiket elsorolt, igazából illettek volna hozzá. - És melyik cégnél voltál gyakornok? Valamelyik nagyon ismertnél? - Ezt már abszolút csak pletykálás céljából szerettem volna megtudni tőle. Nem volt tőlem idegen a kpop, úgy három céget most fel is tudtam volna sorolni kapásból. - Hát nem tudom mennyire vagyok jó... - A hajamba túrtam, nem is foglalkozva azzal, hogy utána esetleg úgy nézhetek majd ki, mint aki egy szénaboglyából mászott ki. Vagy mint akinek a haja a tényleges szénaboglya. - Szoktam, igen. A tanárunk próbál mindenkinek szóló részeket is osztani, szóval elég igazságos ebből a szempontból. De persze nem mindenkinek megy. - Én is nagyon stresszeltem az első szólómnál, de ha most megpróbálnék visszaemlékezni arra a fellépésre, valószínűleg csak annyi lenne meg, hogy utána örültem, amiért a szüleim meg Jay is azt mondták, hogy büszkék rám.
- Igazából csak az évfolyamelnökök üléseznek és megbeszélik az aktuális dolgokat, meg minden. A tantestületből is van benne valaki. - De magam sem tudtam, hogy pontosan ki. Innentől kezdve pedig nehéz lett volna részletezni. Lehet, hogy túl ignoráns vagyok a környezetemre és jobban oda kellene figyelnem? Nem is tudom, holnaptól megpróbálok tudatosabban élni. Ma este pedig rákeresek, hogy mit is jelent ez pontosan.
- Persze, hogy van! - Egészen elképedve pislogtam rá, miközben a hangomban érezhetett némi felháborodást. - Soha ne akarj matléta lenni. Szerintem a legrosszabb dolog, amit valaha kitaláltak. De ha találkozol egy Connor nevű, körülbelül... ilyen magas sráccal, akinek kerek szemüvege van, ne említsd neki. Vagy csak ne mondd el, hogy én mondtam. - Így vagy úgy, nem akartam, hogy Connor megtudja a véleményem a matlétákról. Matekon egymás mellett ültünk múlt évben. Szerintem az volt a legrosszabb évem, valaha. - Én mondjuk a vitakörbe se lépnék be. Meg semmibe, ami sport. A bátyám sportol, szóval egy Heo épp elég oda. - Ráadásul Jay nem akármilyen sportoló. Semmilyen komolyabb szaktudásom nincs a témában, de szerény véleményem szerint az ikrem a legjobb sportoló a suliban. Mivel még nemzetközi nagy versenyen nem volt, azt még nem mondhatom, hogy a világon. Pedig mondanám.
- Nincs kedved megnézni egy showkórus próbát? - Azzal nem lehet baj, ha csak úgy beül nézőnek, nem? - Beszélhetek Mr. Schuesterrel a próba előtt, ha gondolod. - Ő például kifejezetten azon tanárok egyike volt, akiket szerettem. Nem volt feleslegesen szigorú és jó próbákat tartott. Nem egy idol gyakornokság, de ha Natalienak hiányzott az a világ, akkor a legjobb választás a show-kórus lett volna.

Joel & Natalie

- Senki – magam sem tudom, hogy pontosan miért kezdtem el nevetgélni tekintve, hogy nagyjából az öngyilkosságról volt szó közöttünk, ami bizony nem tartozott a világ legvidámabb témái közé. Az egészben az volt a leginkább morbid, hogy hasonló tapasztalatokkal rendelkeztem azonban, ha emiatt nyalogatnám a sebeimet ahelyett, hogy igyekszem élni az életem, meg kihozni abból a maximumot, amivel most rendelkezem, valószínűleg tényleg újra próbálkozni akartam volna az öngyilkossággal. Nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán tényleg magamra kellene bíznom a traumám feldolgozását, de ennél jobb ötletem jelenleg nem volt. Alapvetően szakemberrel nem beszélhettem volna, mert kiskorú vagyok és a bátyám minden részletről tudomást szerezhetne, ami otthon történt. Én pedig tényleg keményen ragaszkodtam ahhoz, hogy nem tudhatja meg mindezeket.
- Egészen eddig Szöulban éltem – úgy éreztem, hogy ennél kiegyensúlyozottabban nem válaszolhattam volna neki. Ha rákérdez, elég annyit mondanom, hogy otthon amúgy is nagyon magas az öngyilkosságok száma, másrészt az osztályomban is volt egy ilyen diák még rajtam kívül. Szerintem kifejezetten szerencsének mondhatom magam, amiért csak egyetlen gyerek került ebbe a helyzetbe a környezetembe. A statisztikák fényében, amiket produkálunk, valóságos csoda, hogy nem történt a környezetemben több eset. Ugyanakkor azzal is teljesen tisztában voltam, hogy ezt az egész dolgot nem kellene elbagatellizálni ennyire. Eléggé meghatott az a tény, hogy Joel ismeretlenül segíteni akart nekem, mert a legtöbb volt osztálytársamban fele ennyi empátia sem volt. Ez pedig segített nekem abban, hogy egy kicsit feléledjen a lelkesedésem az iránt, hogy lehet még átlagos és normális életem.
- Remélem bocsánatot kért az a bunkó, aki csinálta – egészen színtelen hangon jegyeztem meg a dolgot. Az lett volna a minimum, ha már állat módjára játszunk, hogy a másiktól elnézést kérünk. Sosincs rendben az, ha valakinek bármilyen módon fájdalmat okozunk, de ezt sokan nem igazán tudták kezelni, vagy egyszerűen nem akarták. Én a saját barátaim – vagyis már volt barátaim – által tapasztaltam meg, hogy mennyire durva dolgokat tudnak az emberek másokkal tenni. Utána pedig lelkiismeretfurdalás nélkül rákenik egy harmadik személyre a dolgot.
- Azért elég durva, hogy itt már a játék örömét is elrontják – halkan nevettem el magam – Minket általában békén hagytak, amikor tesin játszottunk.
A tanárok maximum akkor avatkoztak közbe, ha valami olyan történt a pályán, ami már a testi épségünket veszélyeztette. Nyilvánvalóan ezek ritka esetek voltak, mert kevés diák annyira idióta, hogy nekimenjen a másiknak, amikor figyeltek. Egyszerűbb volt akkor megtenni mindezt, mikor kevesebb volt a felügyelő, vagy olyan helyen zaklatni másokat, ahol se kamerák, se tanárok nincsenek.
- Ez jól hangzik – az arcomra egy barátságos mosoly ült ki – És váltogattátok, hogy ki viszi haza a hétvégéken? Mert gondolom nem hagytátok a suliban.
Sokat mondjuk nem tudtam a háziállatokról, mert nekem soha nem volt egy se. Éppen ezért nehezen békéltem meg azzal, hogy Yebi macskái nem kedveltek annyira engem, pedig már több alkalommal is mentem hozzájuk a francia tanulás miatt. A múltkor Snickers hajlandó volt megszagolni, de még mielőtt megérinthettem volna a bundáját, elszaladt tőlem.
- Ennyire egyikünk sem unatkozik – egyszerűen megcsóváltam a fejem, majd az időközben elzsibbadó lábaimat úgy próbáltam meg kinyújtóztatni, hogy lehetőség szerint ne villantsak mellé Joelnek egyet. Nem vagyok annyira nagyképű, hogy egyáltalán feltételezni merjem, hogy érdekelné a bugyim – Azt hittem, hogy minimum az igazgató irodájából kellene ellopni valamit, de már nem olyan izgalmas, hogy érdekeljen a dolog.
Nem mintha otthon bejáratos lettem volna az igazgatóiba, de azért jól hangzott a dolog. Itt pedig még inkább az volt a tervem, hogy a lehető legjobban meglapuljak, mivel így is túl sok figyelmet kaptam már ahhoz, hogy egyáltalán ne legyen kedvem a továbbiakban felesleges figyelem tárgyává válni.
- Pedig biztos vannak kedvesebbek, akik megengednék – a vállamat egyszerűen megrántottam, mert nekem igazából mindegy volt, hogy ő mit mert kérni a tanároktól, vagy éppenséggel mit nem. Nem hittem benne, hogy meg kellene változtatnom a nézeteit, mivel valószínűleg okkal volt olyan, amilyen. Én pedig abszolút nem ismerem annyi ideje, hogy tanácsokat osztogassak neki.
- Nagyon aranyos lehet az anyukád – ezt teljesen őszintén mondtam neki, aztán óvatosan elmosolyodtam. Az enyém is az volt, de a szüleimnek alapvetően sajnos túl kevés volt az ideje, ami azt eredményezte, hogy nem feltétlenül találkoztam velük sokat. Anya annak ellenére, hogy elsősorban háztartásbeli volt, elég sok mindenben próbált apa rendelkezésére állni. Persze ott volt mellettem, főzött rám törődött velem, de egyetlen alkalommal sem történt velem hasonló. Valójában meg sem tudtam volna inni ennyi üdítőt egy nap alatt, ráadásul miután idol gyakornok lettem, kifejezetten mérsékelnem kellett az étkezéseket, hogy csinos maradhassak.
- Hát, nem egyszerű dolog lánynak lenni – egyszerűen megcsóváltam a fejem és felsóhajtottam. Valójában megvolt a magam stílusa, szerettem a magam értelmezésében lányosan kinézni. Nyilvánvalóan voltak olyan napok, amikor én is jobban szerettem a nadrágot, illetve mostanában odafigyeltem arra, hogy a harisnyám elfedje azokat a hegeket, amiket a testemen ejtettem korábban, de ettől függetlenül én is tudtam, hogy nagyon furán vette volna ki magát az, ha innentől kezdve csak nadrágot hordok. Nem szoktam hasonlót csinálni.
- Nagyrészt Koreában – alapvetően nem Szöulban születtem, de végül az oktatás, meg az egyéb dolgok miatt mégis oda mentünk a szüleimmel. Nem gondolom, hogy bárhol az országban könnyebb lett volna, mert bár a vidéki iskolák sok esetben barátságosabbak, gyakorlatilag, ha a továbbtanulás mellett döntöttem volna, akkor semmi esélyem nem lett volna azokkal szemben, akik a fővárosban tanultak. Nem beszélve arról, hogy a vége a történetnek sokat nem változott volna azok után, hogy idol gyakornoknak jelentkeztem.
- Ő is idejár? – ez volt az első és legfontosabb kérdés – Egypetéjűek vagytok? Menő lehet, ha az embernek van egy ikertestvére.
Nem mintha én a saját Oppámat bárkiért elcseréltem volna. Az is határozottan jó, amikor az embert több felnőtt veszi körül. Nem beszélve arról, hogy ha valamit apa nem engedett meg, akkor Yang mindig engedékenyebb volt velem és végül úgyis elértem, amit akartam. Az esetek nagyrészében. Nem mintha kihasználtam volna a testvérem, de ettől függetlenül éreztem, hogy az esetek nagyrészében tényleg mellettem van és bármiben számíthatok rá. Pont ezért nem akartam ezt az egészet tönkre tenni.
- Ez nagyon aranyos volt – nem akartam kinevetni őt, mégis hangosan kezdtem el kacagni arra, amit mondott – Ha gondolod majd megtanítalak rament csinálni. És akkor nem kell attól tartanod, hogy éhen halsz, ha mondjuk az anyukád beteg lesz.
Nem mintha mondjuk a rendelés ne lett volna opció, de néha kifejezetten jó érzés volt ilyen ételeket fogyasztani. Ráadásul olcsóbb és gyorsabb volt, mint megvárni egy teljes rendelést. Ha az ember belefőzött pár zöldséget és ráütött egy tojást, akkor kifejezetten finommá vált egy nagyon egyszerű leves.
- Persze, persze, csak félrenyeltem – más kérdés volt, hogy a szemem körül óvatosan próbáltam meg felitatni a könnyeimet, hogy a reggel elkészített szemfestékem ne kenődjön el. Ilyenkor boldog voltam, hogy nem volt túl sok időm foglalkozni a sminkeléssel és csak egy határozottabb, cicás tusvonalat tudtam húzni – Nem maszatoltam szét az arcom, ugye?
Tükör híján, gyakorlatilag ő volt jelenleg az, akinek erre választ kellett adnia. Gondolom fiúként nem igazán tudja, hogy pontosan mit kell figyelnie, de azért azt ki fogja tudni szűrni, hogy a szemeim mondjuk az államra kerültek-e. Aztán az is lehet, hogy sok lány barátja van, és ért ezekhez a dolgokhoz.
- Vannak olyan diákok, akik egy klubba sem léptek be? – ha nincsenek, akkor valószínűleg én leszek az első ilyen. Otthon is nagyon szorgalmazták ezeket a közösségi tevékenységeket, amiknek kifejezetten örültem annak idején, de most már szívesebben maradtam volna ki a közösségi tevékenységekből.
- Idol gyakornok voltam otthon, mert szerettem táncolni és énekelni – az utóbbit nyilvánvalóan később kezdtem el és bár nem voltam rossz benne, határozottan voltak nálam sokkal ügyesebbek a cégünknél – Gondolom te nagyon jól énekelhetsz, ha a show kórus tagja vagy. Szoktál szólózni?
Ha nem zavarná, akkor legközelebb szívesen meg is nézném, hogy pontosan mennyire ügyes. Ezzel lerohanni mégsem akartam őt, mivel talán tolakodónak venné a közeledésem.
- Nem voltam még hasonlóban – óvatosan ráztam meg a fejem – Nálunk otthon ilyen nincs. Osztályelnökök vannak, ők intézik az ügyeket.
Akadnak programok is a koreai iskolákban szintén, de alapvetően azokat meg a tanárok intézik, mivel a mi életünket sokkal inkább a tanulás tölti ki. Pont ez volt az oka annak, hogy rengeteg szabadidőm volt az utóbbi időben, amivel baromira nem tudtam mit kezdeni. Nyilvánvalóan a francia órák, Alice és Yebi valamennyit könnyítettek ezen, de ők sem értek rá mindig akkor, amikor én.
- Van olyan klub, amit semmiképpen sem ajánlanál? – nem tudtam, hogy pontosan meddig tudom kivonni magam a szociális életből, de idővel az igazgatónak fel fog tűnni a magatartásom, szóval gyakorlatilag azt akartam megelőzni, hogy ez minél előbb megtörténjen. Viszont szemetekkel egyáltalán nem akartam egy társaságban lenni, Joel pedig elég kedvesnek tűnt ahhoz, hogy adjak a véleményére.

Natalie & Joel

- Nem, de ki mondta, hogy minden helyzet ugyanolyan? - Például hogy van az, hogy ha egy bűnözőről van szó, akkor a rendőrség kérdés nélkül és a lehető leggyorsabban a földbe döngölheti az illetőt, de ha már valakire rá kell szólni, hogy ne akarjon leugrani az iskola épület tetejéről, akkor úgy kell csinálni, mintha nyulat akarna fogni az ember? A mostani esetben legalább nem egy nyúlról volt szó, mert egy apró állatot azért sokkal nehezebb lett volna elkapni, mint egy olyan lányt, mint Natalie. Mondjuk ha már itt tartunk, nem igazán tudom hogy kerülne az épület tetejére egy nyúl, de végül is nekünk sem kellene itt lennünk és szokták is mondani, hogy bármi megtörténhet...
- Miért, talán te szoktál? - Egészen gyanakvóan tettem fel ezt a kérdést. Tulajdonképpen azt is kérdezhettem volna, hogy miért tud annyit arról, hogy hogyan kell megmenteni valakit, aki egy épület tetejéről éppen lefelé nézelődik, de mivel egyáltalán nem ismerjük egymást, nem biztos hogy olyan jó néven venné a kérdezősködést. Abban sem vagyok biztos, hogy társaságot keresett volna itt fent - én például határozottan elkerülni igyekeztem azt -, és hogy épp ezért örül-e annak, hogy én itt vagyok. De mivel én voltam itt előbb, ez azt is jelentette, hogy neki kellett megbarátkoznia az én jelenlétemmel és nem fordítva. Legalábbis a fejemben ez így működött, kijelenteni ilyesmiket nem feltétlenül tudtam volna túl határozottan.
- Egyszer arcon dobtak a labdával és az iskolaorvoshoz kellett mennem, hogy elállítsa az orrvérzésem. - Összepréselem a számat és a szemeim is összehúzom, ahogyan visszagondolok arra az esetre. Szerintem akkor túlságosan traumatizált a labda, ami az arcomhoz közeledett, hogy az legyen a célom életem végéig, hogy ezt megússzam. - Mi egyébként is úgy játsszuk, hogy aki kiesik, annak plusz feladatot kell csinálnia és ha az megvan, akkor visszaállhatsz. - Ennél már egy fokkal hasznosabbak a videojátékok, amik megtanítanak arra, hogy nem létezik örök élet és egyszer igenis van game over, nem lehet mindent kiváltani néhány fekvőtámasszal.
- Alsóban volt egy osztály-kedvencünk. Egy kaméleon volt, mert mi szavaztuk meg és nem a szülők, elég menő volt - mosolyogva kezdek bólogatni. Még mindig emlékszem szegény állatra és hogy mennyire tetszett nekünk fiúknak, ahogyan nézett a buta szemeivel. Szerencsére a halálát nem éltük meg, de minden gyereknek volt lehetősége egy hétig gondoskodni róla és hazavinni hétvégére, hogy ne maradjon éhen. Mi Jayvel kivételes helyzetben voltunk, mert ikrek lévén összesen két hetet kaptunk az állattal.
- Fogalmam sincs. Egy felsőbb éves mondta, még amikor új voltam a show-kórusban. - Akkor lényegében annyira be akartam illeszkedni, hogy nem mertem rákérdezni, hogy igaz-e ez az egész vagy sem, csak hittem az illetőnek. - Igen, de ahhoz el kellene menni a könyvtárba, ahol megvan minden évkönyv az alapítás óta, és... Vagy ezer év lenne végignézni az összeset. - Kár, hogy a könyvtáros nénik nem unatkoztak még soha annyira a munkaidejükben, hogy felvigyék egy wikipédia oldalra mindazt a tudást, amivel egyébként rendelkeznek. Sokkal egyszerűbb lett volna kideríteni a pletyka mögött rejlő igazságot, ha csak úgy rá lehetne keresni a neten.
- Ez is igaz... - bólogatva pislogtam a kérdésére, és valahol a rövidtávú memóriámba el is raktároztam ezt az infót, azzal a céllal, hogy egyszer majd felhasználom egy órán, ha tényleg nagyon éhes leszek és enni akarok. Persze elég nagy az esélye, hogy jól elfelejtem addig, de én legalább megpróbáltam. - Nem tudom. Én nem igazán szoktam ilyeneket kérni a tanároktól. - Jellemzően csak teszem, amit mondanak nekem. Több értelme van, mintha ellenkezni próbálnék és a végén csak még jobban megsérülnék. Nincs ami jobban mutatná ezt, mint az arcomat díszítő sötét folt, aminek akármennyire próbálkoztam az elfedésével, nem ment úgy, ahogyan szerettem volna.
- Mert tudja, hogy szeretem. - Ezen a ponton mosolyogva vontam meg a vállamat. Sosem gondolkoztam azon, hogy másoknak milyenek a szülei, én csak hálás voltam azért, hogy Jayvel a mieink olyanok, akikre nem igazán panaszkodhatunk. Igen, néha ránk szóltak, amiért túl hangosak voltunk, vagy nem takarítottuk ki a szobánkat mielőtt vendégek érkeztek, de egyetlen egy pillanatig sem éreztem azt, hogy ne szeretnének. Habár nem is gondolom úgy, hogy tettünk volna eddig olyat, ami mondjuk az ellenkezőjét eredményezte volna. Nem szerettem volna nekik csalódást okozni és voltak olyan dolgok is, amiket egyszerűen féltem volna nekik bevallani, mert nem akartam elképzelni sem az arckifejezésüket, amikor valami olyasmit mondok, amit nem támogatnak.
- A tanárok is tudnak róla, csak nem tudnak állandóan felügyelni ott. - Nagyon is igaza volt a lánynak és akkor én még kifejezetten jó helyzetben is vagyok, mert én aztán tényleg nem hordok szoknyát és nem kell attól félnem, hogy valaki benéz alá. De ha csak az évfolyamtársaimra gondolok és mondjuk Holly Chaira, aki gyakran hordott szoknyát... Kiráz a hideg. - Szerintem el akarják kerülni a klikkesedést. - Ezt kifejezetten bölcs meglátásnak gondoltam, habár magát az ösztönzést a változatosabb szociális életre nem túl sikeresnek. Mindenki életében megvannak azok a dolgok, amiket szeret és olyan emberekkel akar barátkozni, akik szintén ezeket a dolgokat szeretik. Nem?
- Igen, itt - bólogatva helyeseltem a kérdésre. - Te... hol éltél eddig? - Kíváncsian pillantottam felé, felvont szemöldökökkel. Felesleges lett volna megtippelni, mert az csak egy dolog, ha a kinézetére hagyatkozom és az egy egészen másik, ha a nyelvtudására. Az alapján ugyanúgy születhetett volna ő is az Államokban, mint Jay meg én.
- Akkor tényleg biztosan jól főz - egy viszonylag visszafogott mosoly kíséretében fordítottam oda a fejemet, majd vissza a kettőnk között kipakolt ételre. Én nem féltem attól, hogy túlságosan meghíznék, mert hiába ettem annyit, így is sokkal nyeszlettebb maradtam, mint a bátyám. - Aha. Egy ikerbátyám van. - Nem tudtam volna rájönni annak a logikájára, hogy hogy jött rá, hogy nem csak magamra és apára gondolok, akik nem próbálkozhatnak főzéssel a konyhában, hanem van testvérem is, de jobban belegondolva ez megint olyan kérdés volt, amit nem feltétlenül kell feszegetni.
- Én pirítóst tudok csinálni. - Nem kérdezte ugyan, de ha már felmérjük egymás főzőtudását, legyen tisztában ő is az enyémmel. Nem mintha valaha a lányok technika órájára kerülnék - vagy hívják akárhogy -, de ha mégis valami csoda folytán megtörtént volna, biztos nem engem választ párnak a főzéshez. Amikor köhögni kezdett, még az is megfordult a fejemben, hogy anya valami olyat tett a szendvicsbe, amire allergiás lehet, emiatt pedig egészen rémülten pislogtam rá, egészen addig, amíg nem láttam, hogy nem fog megfulladni. - Jól vagy? - kérdeztem rá mégis a biztonság kedvéért.
- Áá, akkor biztos nem voltál még itt a jelentkezési időszak alatt. - Vagy valami csoda folytán lemaradt arról, ahogyan a felsőbb évesek toboroznak. - Szerintem annyi van már, hogy fel sem tudnám mindet sorolni... Én show-kórus tag vagyok. De van dráma klub, van ahol főzni szoktak, van egy amelyikben robotikával foglalkoznak, aztán ott a vitaklub... Van egy fotós klub is, meg egy ahova csak olyanok járnak, akik orvosira fognak majd járni. - Ők tényleg csak a tanulás miatt csinálhatták az egészet, nem pedig az élvezetért. Én sokkal inkább az utóbbi miatt léptem be a sajátomba.
- Mit szeretsz csinálni? Biztos van olyan klub, amibe be tudnál lépni. - Már ha akarna. Abból, ahogyan korábban emlegette a forszírozott szocializációt, nem biztos hogy jól érezné magát egy ilyenben. - Vagy ott például a diákönkormányzat. Voltál már valaha tagja hasonlónak? - Nem ismerem túlzottan Koreát és azt, hogy ott mi megy a középiskolákban, de nem hiszem hogy ne létezne diákönkormányzat a világ más országaiban is.

Joel & Natalie

- Miért, ha megijed és leesik az jobb? – félrebillentett fejjel néztem rá, de határozottan figyeltem arra, hogy lehetőség szerint olyan távol kerüljek az iskolaépület tetőjének szélétől, amennyire csak tudok. Minden bizonnyal egyszerűbb lenne valakit szóval tartani és elterelni a figyelmét arról, hogy le akarjon ugrani, mint odarohanni és megijeszteni. Én ezt a szituációt leginkább úgy képzeltem el, hogy ezen a ponton két ember is elveszítheti az életét, nem? Mivel egy biztosan meghal, a másik pedig ennek a szemtanúja lesz. Őszintén sajnáltam a szüleimet, amiért ezt a látványt pont miattam kellett átélniük nekik is, viszont ez épp elég erőt adott ahhoz, hogy ha meg is fordult volna a fejem egy zugában az, hogy mennyire jó lenne közelről megismerkednem az aszfalttal, akkor elmenjen tőle a kedvem. Ha egyszer a problémáim maguk alá fognak temetni, és még egyszer elhatározom azt, hogy ténylegesen véget fogok vetni az életemnek, azt úgy fogom megtenni, hogy a környezetemben senki se sérüljön jobban a kelleténél. Jelenleg viszont stabilnak éreztem magam, szimplán csak voltak olyan gondolataim, amik néha egészen megijesztettek. Tartottam tőle, hogy ha kiderül az, hogy miért hagytam ott a másik iskolámat, akkor majd megint kezdődik előröl minden. És már nem voltam benne biztos, hogy ezt képes leszek elviselni.
- Ezt megnyugtató hallani – igyekeztem egészen barátságos pillantást vetni, de pontosan tudtam, hogy én is egy voltam azon lányok közül, akinek alapvetően rideg az arcberendezése. Emiatt nem tudom mennyire jártam sikerrel, de legalább a hangom kedves volt. Soha nem akartam olyan boszorkánynak tűnni, mint amit alapvetően megkövetelt volna tőlem a státuszom. A szüleim minden bizonnyal elég jól nevelhettek, ugyanis én tökéletesen tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy szimplán csak beleszülettem egy nagyon jó családba. Az előző sulimban akadt egy két olyan diák, akik nagyon távol voltak az elittől, de a szüleik kölcsönt vettek fel, hogy finanszírozni tudják a gyerek tanulmányait. Az ilyenekről mi természetesen tudtunk és azok, akik hozzám hasonlóan tehetősebb családból származtak, hajlandóak voltak bántani ezeket a diákokat. Nem láttam azt, hogy másként lenne ebben az iskolában bármi, itt szimplán ösztöndíjasnak hívják az ilyen lányokat és fiúkat. Ugyanannyira kiszolgáltatottak, mint otthon. Épp ez a stresszfaktor volt az, ami miatt jó volt tudni arról, hogy Joelnek legalább jobb sora van… Vagy legalábbis nem akarja eldobni magától az életét.
- Pont azért, mert utálsz futni – halkan felnevettem – Viszont, ha kidobatod magad, akkor leülhetsz. Én a helyedben ezt csinálnám.
Vagy hamisíttatnék magamnak egy orvosi szakvéleményt arról, hogy milyen bajom van, ami miatt nem vehetek részt az órán. Van az a pénz, amiért megcsinálják, illetve kötve hiszem, hogy egy tesitanárnak az lenne a hatásköre, hogy kétségbe vonja valakinek az igazolását. Hozzáteszem, hogy ha Joel nem szeret sportolni, akkor valószínűleg nem is fogják elkapni majd húzódzkodás közben.
- Fúj – kicsit elhúztam a szám – Mondjuk az élő hüllőknél még mindig jobb a helyzet, nem? Mi lenne akkor, ha kimásznának a terráriumból?
Legalábbis én még akkor is sikítoznék, ha tegyük fel, az angolóra közepén szemközt nézne velem egy piton, aminek ugye nincs mérge. Alapvetően kirázott a hideg mindentől, ami nem rendelkezett legalább két lábbal és volt szőrös. Hallottam olyan sulikról, ahol tényleg tartottak élő állatokat, de én még a halakért sem voltam oda, szóval örültem neki, hogy itt hasonlókkal nem kellett szembenéznem. Illetve a biológiaórán olyan párom van, aki annyira buzgómócsing, hogy általában mire beérek a suliba, ő már lényegében mindent kipakolt. Szoktam beszélgetni amúgy a lánnyal, de nem mindig egyszerű ez, mivel valamiért azt hiszi, hogy metál zenét hallgatok, és a múltkor feltétlenül rá akart beszélni arra, hogy valami kecskét áldozó csapat munkásságát kövessem figyelemmel.
- Nahát, ki és mikor indított ilyen pletykát? – képtelen voltam nem elnevetni magam, mikor meghallottam – Utána kellene nézni annak, hogy volt-e Bob nevű igazgatója a sulinak korábban és tovább szőni a dolgot.
Legalábbis mi amikor egy tradicionális falu egyik üdülőhelyét látogattuk meg osztálykirándulás gyanánt, akkor mindig találkoztunk legalább egy öreggel, aki elmesélt nekünk egy horrorsztorit. Általában ez épp elég volt nekünk ahhoz, hogy az éjszaka okot találjunk a szökésre és az alkoholfogyasztásra, illetve kitalálni azt, hogy mit adjunk vissza a szerencsétlen babonás férfinak, vagy nőnek. Mindig nevettünk azon, hogy az utánunk érkező osztály vajon mennyire fog tudni aludni az éjszaka a sztorik után, mert általában elég hajmeresztő tapasztalatokat sikerült előadnunk a helyieknek.
- Értem, igen – úgy éreztem, hogy vissza kell igazolnom Joel szavait, ezért megtettem, viszont az arcomon végig mosoly volt – Meg amúgy is… Nem lenne jó, ha leesne valakinek a vércukra és rosszul lenne az órán, nem? Szóval tényleg jobban jönnénk ki, ha ehetnénk. Ha megéhezel, legközelebb mondd ezt a tanárnak, hátha megengedi.
A fiatalabbakból még ki is néztem volna hasonlót, az idősebbek esetében nem számítottam ilyenre. Egyébként én is nehezebben koncentráltam éhesen, de nem nagyon volt más választásom, mivel már egészen kicsi koromtól kezdve belém nevelték azt, hogy jó jegyeket kell szereznem a suliban. Illetve Oppa mindig tudta, hogy a rangsorban is az élen jártam, még ha nem is voltam az első helyezett… Ha lerontanám az átlagom, akkor talán rájönne arra is, hogy valami baj van.
- Miért pakol kettőt az anyukád, ha nem tudsz ennyit meginni? – egészen értetlenül néztem rá, bár valószínűleg az lehet az oka, hogy odafigyel a fia folyadékbevitelére. Ezen a ponton én magam is elgondolkoztam azon, hogy ha tényleg a bátyámékhoz költöztem volna, akkor én is hasonló törődésben részesültem volna… Igaz, Aida nem az én anyukám, de attól még édesanya volt, ráadásul jó a kapcsolatunk is.
- Ez nagyon tré – egészen felháborított a tény – Nem fogok azért nadrágot viselni, hogy a fiúk ne lesegessék a bugyimat, meg amúgy is… Miért kényszerítenek szocializációra valakit egy iskolában? Én nem akarom, hogy a bioszos partnerem velem akarjon enni.
Szerintem az a csaj viccen kívül minimum boszorkány volt az előző életében és eladta a lelkét a Sátánnak, most pedig éppenséggel azt próbálja kideríteni, hogy szűz vagyok-e, mert fel akar áldozni. Mindezt mondjuk hangosan nem mertem volna kimondani, mert féltem, hogy Joelt is elkergetem, de határozottan volt valami baj annak a lánynak a fejével.
- Itt is születtél? – sokan koreai család van, akik valójában csak kivándoroltak, én pedig megfigyeltem, hogy a mai napig erős ez a vándorlási hullám. Személy szerint én is egy voltam ezek közül, és nem feltétlenül éreztem késztetést arra, hogy visszamenjek majd Dél-Koreába. Pontosan tudtam, hogy ha ott valakit kitagadnak a társadalomból, akkor onnantól kezdve teljes mértékben veszett ügy az, hogy felépítsen magának egy életet. Itt viszont talán könnyedén újrakezdhetem azt, ami ott tönkrement.
- Igen, jól főz – úgy hajoltam közelebb hozzá, mintha egy egészen nagy titkot készültem volna megosztani vele – A múltkor náluk ebédeltem és láttam azt, hogy a bátyám háromszor is szedett magának. Meg fog pocakosodni, ha így folytatja.
Sokan említettek olyasmit, hogy azok a férfiak növesztenek hasat, akik elég jó házasságban élnek, mivel a feleségük sokat eteti őket. Én a magam részéről mondjuk úgy gondoltam, hogy ez is igényesség kérdése, de tagadhatatlan volt a tény, hogy Tae-yang feje eléggé ki volt kerekedve, bár nem tűnt egy holdvilág képű személynek, mivel karban tartotta magát. Tehát az előbb emlegetett hízást, ha egyszer fel is fogom emlegetni neki, akkor is azért lesz, mert egyszerűen szívatni akarom, egyébként semmi gond nincsen azzal, ahogyan kinéz.
- Akkor ezek szerint van testvéred, ugye? – mondjuk gondolhatott volna az apukájára is – Hát, rament azt tudok… De egyébként sosem kellett főznöm.
Nem akartam belemenni abba, hogy anyukám is csak azért csinálta meg otthon, mert elszörnyedt annak a gondolatától, hogy a férje meg a gyereke egy idegen nő főztjét egye rendszeresen. Voltak bejárónők nálunk is, de nem csináltak meg mindent. Alapvetően nem szorultunk rá arra, hogy anya is dolgozzon, emiatt pedig volt ideje otthon ellátni a feladatok egy részét.
Időközben én is inkább a szendvicshez nyúltam, amiből haraptam egy egészen nagyot, aztán egy mosollyal igyekeztem jelezni felé, hogy az ő anyukája is eléggé sok mindent képes volt kihozni egy ilyen ételből. Azt viszont magam sem tudtam, hogy pontosan miért akartam majdnem megfulladni a kérdésére a klubokkal kapcsolatban, de innom kellett pár kortyot a barackléből, annak érdekében, hogy lemenjen a torkomon megakadt falat.
- Ne haragudj – pár aprót köhögtem, de aztán összeszedtem magam – Nem vagyok benne egyik klubban sem. Lényegében azt sem tudom, hogy milyenek vannak.
Nem feltétlenül akartam a kötelezőnél több időt eltölteni az iskolában, de ebbe belekezdeni sem, mert magyarázkodni sem szeretek az ilyen gondolataim miatt. Illetve, ha esetleg most nyitna ránk egy tanár, és önkéntes pszichológusként kezdene el viselkedni, akkor talán a bátyámnak is képes lenne elmondani, amit itt hall.
- Vannak jó klubok? Te tagja vagy valamelyiknek? – úgy voltam vele, hogy talán az érdeklődés az a dolog, amivel a legjobban el tudom leplezni az ellenszenvem. Végül is, kinek lenne szimpatikus valaki, aki egyáltalán nem nyit a másik felé? Joel elég rendes srácnak tűnt, én pedig így vagy úgy, de magányos voltam. Más kérdés, hogy nagyon nem mertem nyitni a környezetem felé.

Natalie & Joel

- De ha lassan közelítek, akkor csak több ideje van az illetőnek leugrani, nem? - Értetlenül pislogok a saját felvetésemre, mert az én fejemben tényleg nem áll össze, hogy miért kellene lassan közelíteni. Mármint értem, nem fogok kiabálni valaki olyannal, aki kint álldogál a tető szélén, de ha mondjuk visszarángatom a karjánál fogva és tudom, hogy vissza tudom rángatni, akkor miért ne inkább a leggyorsabb úton biztonságba akarnám helyezni a tető szélétől távol? Abban mondjuk totál egyetértettem, hogy soha többet nem akarok csinálni, de hogy ne történjen meg ilyen a suliban, biztosnak kellene lennem abban, hogy nem jövök fel többet a tetőre. Ahhoz viszont, hogy ne a tetőn töltsem az időmet, találnom kellett volna egy olyan helyet, ahol ugyanolyan nyugodtan el lehet fogyasztani az ebédet, mint itt. Nem volt túl szép a környezet, de legalább a kíváncsi pillantásoktól távol tölthettem el azt a jó pár percet - és tulajdonképpen azt sem kellett éreznem, hogy Jayre van szükségem, meg az ő védelmére.
Megfordult már a fejemben az is, hogy ahhoz a gyerekkori esethez hasonlóan, amikor könyörögtem a szüleimnek azért, hogy Jay meg én ne egy iskolába jártunk, most valami nagyon hasonlót kellene elkövetnem. De az őseimet ismerve akkor rákérdeztek volna az okára, és hogy magyarázhatnám azt meg, hogy magántanuló akarok lenni néhány idősebb srác miatt? Először azt is meg kellett volna magyaráznom nekik, hogy mi a gond azokkal a srácokkal és akkor kiderült volna az is, hogy a bátyám pontosan miért verekedett... Szóval az túl bonyolult lenne ahhoz, hogy megvalósítható legyen. Mindenesetre nem vetettem el teljes mértékben ennek a lehetőségét. Csak nem lehet olyan szörnyű magántanulónak lenni, nem? Legalábbis jobb, mintha megpróbálnék valahogyan megbetegedni a tanév hátralévő részére.
- Nem tudom, én sosem gondolkoztam ilyeneken - összehúztam a szemöldökeimet, miközben válaszoltam. Lehet, hogy az utóbbi időben kifejezetten sok horror filmet néztem, mert el akartam érni, hogy ne féljek tőlük annyira, de ez még nem jelentette azt, hogy olyan dolgokról gondolkodom, mint az, hogy hogyan érdemes leugrani egy tetőről, vagy épp milyen napszakban. Azt is furának tartottam, hogy van olyan, aki mégis tesz hasonlót, de nem mertem megbámulni emiatt a lányt, csak néhány lopott oldalpillantást vetettem rá. Jobb nem rákérdezni az ilyesmikre. Még csak barátok sem vagyunk, hogy megosszunk egymással hasonlókat, habár elég rendesnek tűnt ahhoz a lány, hogy lehessen vele beszélgetni. Nekem úgy tűnik csak szimplán szerencsém volt az iskolába érkező új évfolyamtársakkal, mert megtaláltam velük a közös hangot. Még ha mondjuk Natalieval - akinek időközben megtudtam a nevét - elég fura helyzetben sikerült is találkoznunk.
- Ühüm... - Nem voltam benne biztos, hogy miért kérdezett vissza, de nem mertem belekezdeni egy magyarázatba arról, hogy más szavakkal próbáljam elmondani neki, hogy mi a tesi óra. Különben is kellemetlen lett volna, ha azt feltételezem, róla, hogy nem érti eléggé az angolt, mikor ugyanúgy ázsiai felmenőkkel rendelkezünk, szóval én is lehettem volna az, aki nem érti az angolt. - Én irtóra feleslegesnek tartom őket. Utálok futni és nem szeretem a csapat sportokat, mert nem vagyok bennük jó. Ha kidobóst játszunk, meg mindig én vagyok a célpont - fújok egyet, ami miatt megemelkedik pár tincs, ami eddig majdnem egészen a szememig. Talán itt lenne az ideje, hogy elmenjek a fodrászhoz és megszabaduljak a vörös tincseimtől is.
- Kitömött állatok, például. - Úgy jelentettem ezt ki, mintha egyébként ne lenne egyértelmű. Habár nem tudhattam, hogy Natalie milyen tárgyakat választott és mi az a terület, ami érdekli, vagy amit szívesen tanulna. Ha nem vette volna fel a bioszt, akkor érthető lenne, hogy miért nem tudja mi van a szertárban. - Meg egy csontváz, akit Bobnak hívnak, és különböző pletykák keringenek róla. Az egyik az, hogy Bob valójában az egyik régi igazgató csontváza... Na, mindegy. - Őszintén szólva anyáék sem szeretik otthon, ha evés előtt hasonló gusztustalanságokról beszélek, ezért is igyekszem befogni a szám, mielőtt belemennék az iGaZi részletekbe. Szerintem épp elég volt megemlíteni Bob eredetét, nem kellenek a további infók az ebéd mellé. Még a végén visszaköszönne, amit csomagoltak nekünk.
- Nekem jó. - Nem tudom mit szólna hozzá bárki, akit ismerek, hogy egy lánnyal töltöm az ebédidőt fent, a tetőn... Igazából ebből az egyik tilos, a másik meg olyasmi, a pletykáknak adhat alapot és mindenki tudja, hogy ebben a suliban úgy terjednek azok, mint a futótűz. Például a bátyámról is az az eset a tanulmányi kirándulásról... - Igazából az lenne a legjobb, ha órákon is lehetne enni és akkor bármikor elfogyaszthatnád, nem csak egy adott szünet lenne rá. Vagyis gondolom bármelyik szünetben lehet enni, de érted mire gondolok. - Vagy nem. Mindenesetre én megpróbáltam elmagyarázni. Lehet, hogy már túl éhes vagyok ehhez.
- Nyugi... - Talán ezen a ponton még egészen menőnek is tűnhettem volna, köszönhetően a hangsúlynak, amivel kiejtettem azt az egyetlen szót. Azt már egyáltalán nem akartam elkezdeni ecsetelni, hogy szimplán csak elég jól ismerem már az anyukámat és tudom, hogy mit pakol oda nekem... Nem mintha lenne jelentősége, csak azért mert lány társaságában vagyok. Vagy valami ilyesmi. - Nincs mit. Én úgysem innám meg, így legalább nem kell hazacipelnem. - Nem mintha gondot kellene okoznia egy baracklének. De mivel nem a bátyámmal megyek haza, tényleg csak hurcolnám oda-vissza. Annak pedig nincs értelme.
- Azt nagyon kevés helyen lehet csak ebben a suliban. Tényleg kábé csak azok vannak, amiket felsoroltam. - Tapasztalat. De gondolom erre már ő maga is rájöhetett, mert még a biosz szertár csontvázáról terjedő pletykákkal is tisztában vagyok, akkor miért ne lennék az épület felépítésével. - Vagy a sportpálya mellett a leláton. Az is egész jó hely, habár.. Szoknyában lányoknak nem feltétlenül. - Túl sok dolgot hallottam már a tesi öltözőben. Túl sokat!
- Köszi... - Kicsit tanácstalanul néztem a felém nyújtott ételhordó dobozt, főleg mert amúgy sem mondanám magamat valami határozottnak, és most is kellett pár másodperc, hogy választani tudjak és átrakjak valamit a saját dobozomba. - Szoktunk, anya általában csinál. - Nagyjából tudtam, hogy mik a felém kínált ételek, de a mosogatáson kívül nem tartózkodtam túl sokat a konyhában. Főzni meg valószínűleg soha nem engedett volna anya, pont úgy, mint ahogyan apát sem szereti beengedni a birodalmába. - Biztosan nagyon jól főz a rokonod. Jól néz ki. - Úgy éreztem illik legalább megdicsérnem, amit nekem kínált. Ahhoz, hogy jelen helyzetben bármi egyebet mondjak neki, gyakorlatilag túl éhes voltam. Ezért is nyomtam tele a számat azzal, amit Natalietól kaptam, és csak teleszájjal hümmögtem valami válasz szerűt, amikor megszólalt.
- Szerintem csak van valami titkos összetevőjük, vagy képességük, ami miatt mindig minden finomra sikerül. - Azt butaság lett volna mondani, hogy a szeretetük is benne van, de valamilyen szinten meg totál igaznak gondoltam. - Minket anyu nem is igazán enged a konyhába - felnevettem, aztán inkább megtöröltem a számat a kézfejemmel. - Te tudsz főzni? - Nem azért, mert lány, de a lányoknak valahogy azon az órán is jobban ment, ami direkt arra lett kitalálva, hogy ilyesmiket gyakoroljunk.
Egy ideig csendben voltam, amíg újabb falatokat nyomtam a számba. Ahhoz képest, hogy először azt gondoltam róla, hogy netalántán le akar ugrani a tetőtől, most egészen békésnek tűnt az a rögtönzött ebéd, amit összedobtunk a kettőnk dobozaiból. Végső soron talán nem is olyan nagy baj, hogy nem egyedül kell itt csöveznem. - Benne vagy valamelyik klubban? - Nem tudom milyen iskolautáni elfoglaltságot tudtam volna hozzápárosítani a kinézete alapján, ezért jobbnak láttam megkérdezni. Ellentétben azzal, hogy vajon mit csinálhatott a nyakával, de az valószínűleg csak kényes kérdéseket szülne az arcommal kapcsolatban, szóval jobb nem feszegetni.

Joel & Natalie

Bár a fiú arcán már korábban is megpillantottam a véraláfutásokat, igyekeztem mindezzel egyáltalán nem foglalkozni. Így már számomra sem volt annyira kényelmetlen, hogy a nyakamon éktelenkedett egy ronda folt, amivel kapcsolatban én sem örülnék, ha kérdezősködne.Furcsa kapcsolatom volt az élettel. Az utóbbi egy hónapban úgy éreztem, hogy elvagyok és bár sokka visszafogottabb voltam, ahogy a közösséghez álltam, de ennek ellenére nem mondhatom azt, hogy hasonlókon kellett volna keresztül mennem, mint otthon. Így volt ez, egészen a nyakammal történt balesetig, ami teljesen mindegy, hogy a lány direkt, vagy éppenséggel balesetből követett el, lényegében én megijedtem. Ha valakinek titkai vannak, az folyamatosan azon fog rettegni, hogy lebukik, és a környezete majd ferde szemmel néz rá. Ez az egész pedig kezdett már megőrjíteni. Már éppen felül tudtam volna kerekedni a problémáimon, mindent magam mögött tudtam volna hagyni, erre az eset óta folyamatosan vágyok a gondolatolvasásra. Szeretném tudni, hogy az emberek mit gondolnak rólam.
Az emberek szeretik olyan dolgokba beleütni az orrukat, amihez semmi közük nincs. Ez a tulajdonság azt hiszem az evolúció segítségével sem fog belőlünk kikopni már soha; hiszen a szomszéd kertjében a fű mindig zöldebb. Ahelyett, hogy magunkkal próbálnánk meg foglalkozni, mindig az kell, ami másé, mindig a másik magánéletén való csámcsogás köti le az életünket. Álszent dolog lenne tőlem, ha azt mondanám, hogy én nem vagyok ilyen hiszen ez egy emberséggel járó rendellenesség. Szívesebben születtem volna mondjuk egy farkasfalkába, mert ők minden körülmények között egymást védik ahelyett, hogy valakinek éppenséggel a sírját próbálják megásni. Csupán sajnos volt már lehetőségem megtapasztalni azt, hogy milyen, amikor az emberről olyan dolgokat állítanak, amik nem igazak. Fejlődtem annyit, hogy itt New Yorkban elkezdtem szépen megválogatni a szavaim és nem álltam bele olyan dolgokba, amikhez nem volt semmi közöm. Nem tudom megváltoztatni az embereket, de annyit tehetek, hogy nem fogok másokat bántani csak azért, mert nekem éppenséggel van valami hiányosságom.
A gondolataim túlzottan magukkal ragadtak a tető szélén álldogálva. Akarva-akaratlanul is eszembe jutottak a már halott osztálytársaim, akik bár nem az iskola tetejéről vetették le magukat, ettől függetlenül rengeteg hasonló eset volt az országunkban. Vajon őket mivel bántották? Nem kifejezetten voltak okai annak, ha valakit kinéztek. Szöulban elég volt annyi is, hogy a homlokod közepére nőtt egy pattanás, vagy éppenséggel nem lettél olyan szép, mint az idolok. Ez semmiképpen sem egy ideális világkép, én pedig úgy gondolom, hogy a lányokban sokkal több rosszindulat van, mint a fiúkban.
- Ilyet soha ne csinálj, ha hasonlóba keverednél – nem akartam kioktatni a srácot, de tényleg nem ez volt a legjobb megoldás – Ha megijed az illető le is eshet, és téged is ránthat magával. Aranyos, hogy gondolsz másokra, de mindenekelőtt a saját testi épséged a legfontosabb.
Amikor már biztonságos terepen voltunk, én magam igyekeztem felmérni a srác vonásait. Biztosan volt olyan óra, ahova együtt jártunk, de mivel nagyrészt csak a padtársaimmal beszélgettem, így nem tudtam volna felidézni, hogy pontosan melyik teremben láthattam őt.
- Ó, sok múlik a napszakon – tényleg elég mindent tudónak hangzottam jelenleg – Ha te meg akarnál halni, akkor nem egy olyat választanál, amikor kisebb az esélye, hogy megállítanak?
A pillantásom komoly volt, ugyanakkor talán nem kellene ilyenekről beszélgetnem vele, mert a végén teljesen kiveri a frász, és hozzám sem fog szólni a jövőben. Rosszabb esetben pedig rám küldi az iskolapszichológust… Akinek az ajtaján egy ideje már kopogtatni akarok én magam is, csak éppenséggel még nem szedtem össze a bátorságomat hozzá. Ez is amolyan dél-koreai állampolgársággal járó berögződés. Tudom, hogy segítségre lenne szükségem, de ugyanakkor szégyelltem ezt a tényt. Először mindenkinek meg kell próbálnia magától feldolgoznia a traumákat.
- Remek – csak egy bólintással nyugtáztam a helyzetet, aztán helyet foglaltam ott, ahol ő is már biztonságosnak látta a terepet. Igyekeztem azért a tetőn nem leülni, inkább a sarkaimon foglaltam helyet és igyekeztem udvariasan szétteríteni a combomon a szoknyámat.
- Szia Joel – a magam részéről visszafogottan viszonoztam az ő mosolyát, de ugyanúgy integettem felé, ahogyan ő is megtette ezt az irányomba. Az elmúlt pár napban ő volt a legkedvesebb idegen, akivel összefutottam. Nem tűnt olyannak, mint Ye Bin, aki mindig segített a franciaórákon és együtt kellett összedugnunk a fejünket, ha éppenséggel nem tudtuk kiolvasni a táblára írt szavakat, de ettől függetlenül is üdítően hatott rám a társasága. Ezek szerint vagy nem terjednek rólam a pletykák, amiktől annyira tartanék, vagy hozzá nem jutottak el. Önző dolog lenne, ha én ebbe szeretnék belekapaszkodni? Amúgy is szimpatikusnak tűnne, így összebarátkozni vele nem akkora dolog, ugye? Mindenki kapaszkodókat keres az életben, én pedig miért ne gondolhatnék így egy olyan fiúra, aki a tető széléről rántott vissza, mert olyanra gondolt, amit amúgy nem terveztem megtenni?
- Tesi óra? – a nyakamat kezdtem nyújtogatni abba az irányba, amerre ő is nézett – Otthon nálunk tök más volt, szóval ott szerettem. Az itteniek néha kicsit unalmasak.
Az egyenruhánk sem volt a kedvencem, mert sokáig alá kellett vennem egy leggings-t a combomon levő sebek miatt. Most már annyira elhalványultak szerencsére, hogy ne kelljen úgy kinéznem, mint egy idiótának. Hála az égnek annyit rá tudtam fogni az egészre, hogy fázós vagyok, és ezért csináltam a dolgot. Az, hogy hirtelen már miért nem vagyok az… Eddig nem kérdezte meg senki, szóval nincsen probléma. Nem látok mások fejébe, ami ebben a helyzetben nem is baj.
- Jaj – nehezen tudtam visszatartani a nevetésemet, a hangomon még így is hallani lehetett ahogy mosolygok – Kígyók békák és madárpókok vannak abban a biosz szertárban, vagy miért?
Arra határozottan nem akartam rákérdezni, hogy mi az oka annak, hogy egyedül akart lenni. Ebben én hasonló okok miatt zavartam meg őt, azonban annyira kedves mégsem voltam, hogy emiatt elmenjek innen. Mert akkor pontosan én leszek az, aki a mosdóban fog enni. Már ha lenne hasonlóhoz gusztusom.
- Felezhetünk, ha az úgy neked jó – nem akartam úgy belemenni az ételem megosztásába, hogy neki kellemetlen legyen az, és talán ez tényleg jó megoldásnak tűnik – A bátyám felesége csinálta. Mindig azt mondja, hogy a fejlődésben lévő szervezetnek sokat kell ennie, de azt hiszem ez már tényleg túlzás.
A mondatom végére elnevettem magam és kicsit megcsóváltam a fejem. Egyáltalán nem vettem rossz néven azt, hogy Aida törődött velem, tényleg jól esett ez. Talán, amiért volt már egy unokaöcsém, kicsit én is úgy éreztem, mintha nyertem volna még egy anyukát és apukát a testvérem és a felesége személyében. Az biztos, hogy Oppának néha az agyára ment a gyereknevelés. Lassan már ott fogunk tartani, hogy vonalzóval méregeti a szoknyáimat. Ez mondjuk csak néha zavart mert tudtam, hogy csak aggódik értem és nagyon hiányzott nekem, így képtelen lennék haragudni rá miatta.
- Ó… de te mit fogsz inni? – egészen nagy szemekkel pislogtam a fiúra, de azért elvettem az innivalót, amit felém nyújtott. Amikor előkerült a másik, akkor én magam is elmosolyodtam – Köszönöm, nagyon kedves vagy.
Ezen a ponton már egyáltalán nem bántam azt, hogy összefutottam vele. Bár ott volt a nyakamon az a buta seb, ennek ellenére sem kérdezett rá, és ez már önmagában sokat jelentett nekem. Az is igaz, hogy én is igyekeztem úgy viselkedni, mintha az arcán a véraláfutások nem lennének ott. Azt hiszem nincs itt az ideje annak, hogy ezekről kezdjünk el beszélni egymással.
- Én is egyedül akartam lenni – annyit hazudok az utóbbi időben, hogy ezen a ponton talán egy kicsit jobban esett őszintének lenni – De nem bánom, hogy itt vagy. Talán annyira mégsem lett volna jó.
Az étkezések nálunk mindig olyan dolgok voltak, amiket lehetőség szerint társaságban végeztünk el. Emiatt pedig kifejezetten örültem annak is, hogy legalább, ha Yang megkérdezi tőlem ma, hogy miként zajlott le az ebéd, akkor nem kell ismételten arról mesélnem neki, hogy mennyire sok barátom van, amikor mindez egyáltalán nem volt igaz.
- Jaj az jó, azokat szeretem – ahogy megnéztem a szendvicseket, kiválasztottam egy kisebb darabot a széléről, aztán a szalvétába csomagolt fémpálcikák közül egy párral Joelnek adtam belőle. Aida mindig kettőt rakott el nekem, hogy ha esetleg az egyiket elejteném, akkor se kelljen kézzel ennem.
- Szoktatok otthon ilyesmiket enni, nem? – én is felé tartottam a saját éthordó dobozomat, hogy választhasson a tekercsek és a kimbap közül – Nagyon finom lesz! Majdnem olyan jó, mint amit a nagyim otthon csinál. Nyugodtan vegyél majd a kimchiből és a rizsből is majd, mert úgy lesz a legjobb.
Én magam sem voltam biztos abban, hogy Aida miért rakott ide nekem minden alkalommal ennyi ételt. Talán csak azt akarta, hogy tényleg barátokat találjak, és a megosszam valakivel az ebédem? Nem voltam benne teljesen biztos, de jó érzés volt ilyesmire gondolni. Én most mégsem nyúltam hozzá a saját ételemhez, inkább abba haraptam bele, amit Joel hozott.
- Egyébként, az anyukák miért csinálnak mindent ilyen finomra? – halkan sóhajtottam fel, miután lenyeltem a falatot és kortyoltam egyet a fiútól kapott barackléből – Ha én szendvicset készítek, az nagyjából egy megvajazott kenyér.

Natalie & Joel

Az ikerlétnek vannak előnyei és hátrányai is. Az hogy... hát nem tudom pontosan hány hónapot is töltöttünk együtt Jaydennel anya pocakjában, nyilván jár valamilyen kapcsolattal, amit már egész régóta igyekeznek magyarázni bizonyos tudósok is. Én is hiszek abban, hogy kell valamiféle kapcsolatot, valamivel többet jelentenie annak, hogy Jay és én ikrek vagyunk, nem pusztán csak testvérek. Arra már nyilván sikerült rájönni, hogy nem jár ez gondolatolvasással, vagy azzal, hogy mindig tudjuk mit tervez a másik, de ha én magam nem is fedeztem még fel, hogy pontosan mivel több a kapcsolatunk a bátyámmal, ő azt hiszem már élvezi ennek az előnyeit. Azt hiszem erre szokták ugyanis azt mondani, hogy olyan vagyok számára, mint egy nyitott könyv. Van, hogy meg sem kell szólalnom és tudja, hogy valami baj van. Ez persze lehet előny is, mivel ilyen alapon, ha probléma van, simán tud nekem falazni, mert tudja, hogy épp arra van szükségem. Viszont egyszerre jelent hátrányt is, mert olyan dolgokat is kiszed belőlem, amiket eredetileg nem akarok neki elmondani. Mert egyszerűen csak tudja, hogy mikor kell ott lennie.
Ettől függetlenül - mármint attól a ténytől függetlenül, hogy adott esetben Jay figyelme jelenthet hátrányt is -, én mindig értékeltem, ha a bátyám foglalkozott velem. Sőt az esetek többségében talán az agyára mentem vele, de mindenképp szerettem volna, ha nem úgy kezel, mint egy koloncot, akire vigyáznia kell, hanem lehetünk barátok is amellett, hogy testvérek vagyunk. Fiúkként voltak olyan dolgok, amik legalább annyira érdekeltek minket és anyáék tök rendesek voltak, amikor hajlandóak voltak nekünk kialakítani a házban egy fiús helyet. A kettőnk érdeklődési körei viszont sokban különböztek. Én ezzel magyarázom a tényt, hogy míg én áldozatává váltam a felsőbb évesek piszkálásának, addig a bátyámat békén hagyták.
Ezért is volt szükség arra, hogy amíg Jay nem jön suliba, én ne keveredjek még nagyobb bajba és ne verjenek meg még jobban. Tehát kénytelen voltam az ebédszüneteket egyedül tölteni, a tetőn. Itt pedig lehetőségem van arra, hogy kitaláljam, hogyan akarom kezelni a helyzetet - én magam. Ha Jaynek megy ez, akkor nekem is fog, mert ikrek vagyunk. A gondolataimat egyedül az zavarja meg, hogy valaki más is csatlakozik hozzám a tetőn, ahol egyébként nekem sem szabadna lennem. Egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy most lebuktam és nem is igen van menekülési út, ahol leléphetnék - ugrani meg nyilván nem fogok. Hamar feltűnik azonban, hogy egy lányról van szó, aki aki úgy közeledik az épület széle felé, mintha ő maga készülne ugrani, szóval mindenképpen meg akarom őt akadályozni ebben.
- Hát nem igazán van tapasztalatom abban, hogyan kell valakit megállítani attól, hogy leugorjon, szóval... - Úgy hadarom el egy levegővel a mondandómat, mintha csak valaki sürgetne. Azt már hozzá sem teszem, hogy a tető másik végéből ideérni nem két másodperc, ha tényleg ugráshoz készülődik valaki. Ahelyett azonban, hogy folytatnám, csak lebiggyesztem egy pillanatig az ajkam.
- Mintha ez a napszakon múlna. - Kétkedve pislogok a lányra és vonom össze a szemöldökeimet, miközben továbbra is rá nézek. Tényleg nincs tapasztalatom ebben a témában és még csak azt sem mondanám, hogy ilyen témában olvastam már, de nem hiszem, hogy az, ha valaki le akar ugrani egy tetőről, éppen azon múlna, hogy nappal van, vagy éjszaka. Más kérdés, hogy egyik vagy másik opció milyen következményekkel járna azok számára, akik az udvaron üldögélnek.
Majdnem elnevetem magam, amikor arra gondolok, hogy mi történhetne, ami miatt végül mindketten leesnénk, mert rögtön egy földrengés, vagy éppenséggel hurrikán jut eszembe - és hát valljuk be, mindkét opció olyasmi, amire nem sok esély akad itt New York közepén ebben a szent percben, de mégis követem a lányt, amikor a tető közepe felé indul. - Aha, itt már azért biztonságosabb. - Bólintással jelzem az egyetértésemet, majd zsebre dugom a kezeim, amikor ő is kihúzza a sajátját az én fogásomból. Most már nincs szükség arra, hogy bárki bárhová legyen rángatva.
- Szia Natalie. - Megejtettem felé egy mosolyt és egy integetést, ami inkább történt a lábam mellett, mintsem felemelt kézzel és látható módon, de nem bántam. Amikor befejeztem a mozdulatot, magam elé csúsztattam a kezeim és összefűztem az ujjaim, majd ahelyett, hogy továbbra is a lányt figyeltem volna, csak körbekémleltem a tetőn. Akkor néztem újra rá, amikor megszólalt. - Szerintem egy tesi órára járunk. - Jelentettem ki végül, majd a homlokomhoz emeltem az egyik kezem és a szemembe lógó tincseimet kezdtem igazgatni. Végül kezdett annyira kellemetlennek hatni számomra a helyzet, hogy végül megadtam magam és én is helyet foglaltam, a megfelelő távolságban Natalietól.
- Csak egyedül akartam lenni - megrántom a vállaimat, közben pedig felhúzom a lábaimat, aztán pedig a térdeimet lazán átölelem a karjaimmal. - A tesi szertárt általában befoglalja valamelyik pár, a kémiában büdös van, a biosz szertár meg... Attól mindenki fél. - A végére egészen kezdek belejönni a magyarázásba. - A mosdóban meg mégsem lehet ebédelni. - Fintorogva nézek újra a lányra, várva a megerősítést az állításommal kapcsolatban. Ha már bujkálni kell valahol, legyen az bárhol az épületben, csak ne a fiú mosdóban. De tényleg.
Az arckifejezésem egészen megváltozik, amikor felajánlja, hogy megosztja velem az ebédjét. - Csak ha tényleg nem bírod megenni. - Meglepett a hirtelen kedvessége, mivel eddig olyan szúrós pillantással nézett rám, hogy magam sem tudtam, vajon maradnom kéne-e a társaságában, vagy csak arra vágyik, hogy húzzak el innen. - Nekem van szendvicsem, ha szeretnél felezni és esetleg cserélni. - Anyu lehet, hogy lenyakazna, amiért csak szendvicsként emlegetem a műalkotását, de ő most nincs itt. Hogy igazoljam az állításom és megmutassam, pontosan mivel is állunk szemben, amit szendvicsnek hívtam, felállok és felkapom a pár méterrel arrébb hagyott táskámat, amiből előveszem a gondosan becsomagolt ebédemet és a mellékelt baracklevet, amit rögtön átnyújtok a lánynak. Ha elvette tőlem, én visszanyomom a kezem a táskámba, amikor pedig a kezembe akad a második doboz baracklé egy diadalittas mosoly ül ki az arcomra. Anyában sosem lehet csalódni, mindig megduplázza nekem a baracklevet, amit elpakol. - Te miért jöttél fel? - Amíg a válaszát vártam, felráztam a gyümölcslevet, aztán lecsavartam a kupakját, majd néhány korty elfogyasztása után nyúltam a dobozomért, hogy felfedjem benne a szendvicset. - Ööö... avokádó meg pulykamell tuti van benne. - Ezzel a kijelentéssel együtt pedig felé nyújtottam a dobozd, amiben csinosra vágott szendvicsek sorakoztak.

Joel & Natalie

Bár már jó ideje egy voltam a Hunterbe járó diákok közül, mégsem éreztem azt, hogy különösképp megtaláltam volna a helyem közöttük. A kollégiumi elhelyezés valamennyit persze segített rajtam, aminek hála teljesen egyedül vehettem birtokba a szobámat. Ez természetesen kellőképpen megnehezítette azt, hogy bárkihez közöm legyen az iskola keretein belül, ugyanakkor viszont sok mindennel kapcsolatban könnyített is rajtam. Mivel nem kellett azzal foglalkoznom, hogy miként magyarázhatnám meg a csuklómon már egészen fehér kis hegeket, illetve azokat, amiket a combom belső felén, és a derekamon ejtettem. Ha híre ment volna annak, hogy valaha vagdostam magam, minden bizonnyal a tanárok ellenőrizték volna a dolgot... Ha pedig a hatáskörükön túl megy ez az egész, akkor minden bizonnyal csak jelzik a családomnak, hogy némi odafigyelésre lenne szükségem. A családom pedig jelen esetben a felhatalmazott gondviselőm... Azaz a bátyám, aki semmiképp sem szerezhetett erről az egészről tudomást. A magam részéről egészen le voltam nyűgözve attól, hogy ennek az egész dolognak még egyáltalán nem ment híre. Azért is tűnt egyedi esetnek, mert tényleg egyszerűen csak képtelenség, hogy ilyen nagy dolog nem derült ki a korábbiak során. Voltak erre mutató jelek, de végül mindig megbizonyosodhattam a véletlen egybeesésekről. Ilyen volt a röplabdahálós eset is a múltkor, amit képtelen voltam otthon normálisan kimagyarázni. Minden bizonnyal senki nem hinne nekem, ha azt mondanám, hogy a lány szándékosan engedte el a kampót... Viszont pont azért, mert ez egy veszélyes dolog, jobban kellett volna vigyáznia. Instant gégemetszést is végezhetett volna rajtam egyetlen mozdulattal.
Minden bizonnyal túlreagálom a dolgokat, és azért tudok nehezen beilleszkedni, mert a korábbi rossz tapasztalataim miatt féltem. Persze ez nem volt olyan szempontból mentség, hogy mondjuk miért nem próbálok meg a kedvesnek tűnő osztálytársaimmal együtt ebédelni. Otthon már megtanultam, hogy ami az iskola falain belül történik, arról sok esetben nem soha nem szereznek tudomást a szülők... Tehát a magam részéről rendben volt az, hogy Oppának a csodás szociális életemről hazudozok. Legalább miattam nem kell akkor feleslegesen aggódnia.
Keresni akartam magamnak egy olyan helyet, ahol lehetőség szerint senki nem zargatott... És erre otthon is remek lehetőségként szolgált az iskola teteje. Itt mondjuk egy kicsit nehezebb volt felmászni, hiszen minden bizonnyal nem preferálhatják az otthoniakkal ellentétben, ha időt töltenek el a diákok a tetőn. Amikor felértem, igyekeztem finoman becsukni az ajtót, hogy lehetőség szerint ne buktassam le magam. Ez nem éppen úgy sikerült, ahogyan elképzeltem, de mindenesetre becsukódott. A magam részéről nem túl magabiztosan pillantottam körbe. Ami elsőként kiszúrta a tekintetem, az lényegében az volt, hogy ennek az iskolának a teteje teljesen lapos. Nincs korlát, és peremet sem terveztek az épületre. Ezzel lényegében meg is támogatták az öngyilkosjelöltek munkáját... Bár lehet csak otthon túl paranoiásak az emberek a magas halálozási ráta miatt. Egészen közel léptem a tető széléhez, és onnan néztem lényegében mindenki mást, aki jókedvűen csevegve fogyasztotta el az ebédjét a barátai társaságában. Akaratlanul is eszembe jutottak ettől azok a pillanatok, amikor még én is egy voltam a normálisabb diákok közül, de igyekeztem összeszedni magam, még mielőtt túlságosan hatalmukba kerítenének a gondolataim.
Összerezzentem, amikor megéreztem egy kezet a csuklómon, és tágra nyílt szemekkel néztem a felém szóló hang irányába. A magam részéről egy darabig csak bizalmatlanul szemléltem a fiút. Hosszú idők óta ő volt az első ember, aki a korosztályom tagja, és nem az öngyilkosságra akart bíztatni, amiért „rosszat tettem”. Ugyanakkor lényegében senkit nem érdekelt az ártatlanságom, szimplán csak kellett egy bűnbak, aki elvitte mindenki helyett a balhét. Mivel én „bántottam” azt a lányt, rendben lett volna, ha egyszerűen csak meghalok. Életet az életért, nemde? Viszont ez bennem nem gerjesztett nagyobb bizalmat a fiú irányába, ugyanolyan távolságtartó pillantással néztem rá, mint bárki másra a környezetemben.
- Ugye tudod – kezdtem bele a mondandómba – Hogy ha ennyire hirtelen cselekedsz, azzal az ellenkező hatást is el tudod érni?
Nem egyszer történt már meg hasonló ugyebár. Rengeteg esetben visszafordítható lenne az öngyilkosság, viszont egy éppen nem beszámítható személy esetében a hirtelenség csak ijesztő tud lenni. Ezt a fiúnak nem kellett volna felróni, mert én határozottan nem akartam leugrani innen, ő pedig jó szándékkal figyelmeztetett.
Nem vágtam közbe a szavaiba, el is kaptam róla a pillantásom. Sokkal inkább az arcomba hulló, fekete tincsek babrálásával foglaltam le magam. Igyekeztem úgy viselkedni, mint aki egyáltalán nem figyel rá, de minden szavát tisztán értettem.
- Fényes nappal? – majdnem elnevettem magam azon amit mondott – Kedves tőled, hogy ennyire aggódsz a környezetedért. Nem akartam leugrani.
Mondjuk sok esetben az öngyilkosságok fényes nappal történnek. Viszont szerintem kifejezetten önzőség lenne megnyomorítani több ezer diák életét csak azért, mert valaki megunta a sajátját.
Akkor pillantottam ismételten rá, amikor már az aggodalma annyira túlzó lett az irányomba, hogy egészen belevörösödött az arcom. Hasonlót lényegében hosszú idők óta csak a saját családom miatt tapasztaltam.
- Nem csak nekem veszélyes itt – jelentettem ki végül és óvatosan ráfogtam a fiú alkarjára, hogy ezzel ösztökélhessem arra, hogy kövessen engem. Így távolodtunk el mind a ketten a tetőtől – Itt jó lesz?
Nagyjából az épület közepén állhattam meg. Nem vártam meg, hogy elengedjen, én magam húztam ki a csuklómat az ujjai közül. Kezdett kényelmetlen lenni a közelsége, szóval inkább csak helyet foglaltam, gondosan odafigyelve arra, hogy a szoknyám takarja a combomat, aztán a táskámba nyúltam, hogy kivehessem az Aida által készített ételt.
- Natalie vagyok – egész jól ment már a bemutatkozás az újdonsült nevemmel is. Az éthordó dobozban kimbapot és tojástekercseket hoztam magamnak ebédre, némi rizzssel és Kimchivel együtt. Kis időbe telt az is, amíg megtaláltam az szalvétába csavart evőpálcikákat is, illetve a Sikhye-t amit Tae Yang szerzett nekem.
- A friss hús... – tettem hozzá, hátha így valami beugrik neki – Bár már annyira nem is számítok annak, mert pár hónapja itt vagyok.
Mégis úgy érzem magam, mintha tegnap érkeztem volna. Egyetlen diáktársam nevét nem tudtam volna elmondani, minden alkalommal Jessicáztam otthon, mert abból egészen sok van Amerikában.
- És te mi járatban vagy itt? – tettem fel neki a kérdést, miközben az ebédem tartalmát szemléltem a dobozban, majd ismét a fiúra pillantottam, aki hozzám hasonlóan ázsiai volt – Kérsz belőle? Ennyit nem fogok tudni megenni.
Bár a fiú arcán már korábban is megpillantottam a véraláfutásokat, igyekeztem mindezzel egyáltalán nem foglalkozni. Így már számomra sem volt annyira kényelmetlen, hogy a nyakamon éktelenkedett egy ronda folt, amivel kapcsolatban én sem örülnék, ha kérdezősködne.

Natalie & Joel

Sokkal jobban ki lennék békülve vele, ha nem tök egyedül kellene lennem ebédszünetben - ráadásul a tetőn! Utóbbira egyébként büszke vagyok, mert olyan ez, mintha csak egy lennék azon diákok közül, akik megtalálták annak a módját, hogy az iskola területén belül, de a tanárok árgus szemeitől messze legyen egy helyük, ahol dohányozhatnak. Akármilyen menő iskola vagyunk, azért nálunk is vannak ilyen gyárkémények, meg sík hülye izomagyak is, akik abban lelik örömüket, hogy iskola után a hozzám hasonlóakba kötnek bele. És el is értünk ahhoz, hogy pontosan miért vagyok a tetőn teljesen egyedül, ebédszünetben. A korábbi találkozásom azokkal a srácokkal, akiknek a nevét nem szabadott volna megmondanom Jaynek - tulajdonképpen nem is mondtam, de ők valószínűleg nem fogják ezt bevenni, innentől kezdve pedig már tök mindegy, hogy hogyan kezelem a kérdést, elmondtam vagy sem -, nem sikerült túl jól és hiába akartam legalább annyira nagyfiú lenni, mint a bátyám, nem az lett a vége, amit szerettem volna. Egyrészt a gitárom bánta, másrészt a szám és a járomcsonton is. Ha nem lenne elég, hogy a szám felrepedt, az arcomon még ékeskedik egy kékeslila folt is, aminek a színét egyenesen gyűlölöm, így mostanában tükörbe sem szeretek nézni. Ezért lehet a hajam az elmúlt napokban a szokásosnál is kócosabb. De persze az is simán lehet az oka, hogy idefent jobban fúj a szél és azt az ujjaimmal való átfésülés, amit megejtek reggelente, nem segít túl sokat a fejem állapotán. De legalább másnak nem kell néznie, mert úgy döntöttem, hogy önkéntes alapon megfosztok mindenkit a saját társaságomtól. Bizonyos szinten pedig azt is el akartam kerülni, hogy azok a fiúk újra megtaláljanak. Eszemben sincs elébe szaladni annak, hogy "kiegyenlítsék", amit elkezdtek.
Tanácstalanul dobálok néhány kavicsot a tető távolabbi pontjaira, miközben a korábbi szerencsétlen esetről most hirtelen arra terelődnek a gondolataim, hogy vajon mit keresnek egyáltalán kavicsok a tetőn? Mindenesetre menő, hogy itt vannak, mert most van mivel töltenem az időt, csak mert a térerő a tető bizonyos pontjain kihagy, szóval a youtube videó nézésről lemondtam. Ennyi erővel akár a madarakat is számolhatnám az égen, vagy megpróbálhatnék rájönni a nap állásából arra, hogy mennyi idő telt el, mióta itt vagyok és ha elindulok lefelé, vajon mennyi időbe telik visszaérnem a terembe, ahol órám lesz.
Mielőtt ténylegesen feltápászkodnék, hogy elinduljak lefelé, még szerencsésen észbe kapok, hogy a mai napon az ebédszünetem után még egy lyukas órám is van, szóval egész sokáig lehetek itt fent, ha úgy döntök, hogy maradok. Azon kívül, hogy nem szabad itt lenne, tulajdonképpen hagyhattak volna - vagy épp tehettek volna - ide a tetőre valami szórakoztató dolgot. Én már a wifivel is megelégednék. Eléggé bele vagyok merülve a gondolataimba ahhoz, hogy ne halljam meg, amikor kinyílik a tetőre vezető ajtó, már csak a csattanását hallom meg, amivel együtt bezárul. Tágra nyílt szemekkel pislogok körbe, olyan hely után kutatva, ahol meg tudom húzni magam, csak addig, amíg el nem megy az illető. Nincs kedvem büntetésben ülni egész héten emiatt. Meghúzom magam az egyik légjavító / légkondicionáló / fogalmam sincs minek nevezzem, de valami cucc, ami búg és valamit csinál az épületben... Szóval egy olyan mögött és úgy igyekszem kikukucskálni a megfelelő irányba, hogy lássam ki jött a tetőre.
Egészen elkerekednek a szemeim, amikor egy lányon állapodik meg a pillantásom, akinek épp elég bizonytalanok a léptei ahhoz, hogy tudjam; először van itt a tetőn. Figyelem ahogyan tesz néhány lépést, majd alig észrevehetően közelít kicsit a tető széléhez, ami még inkább megdöbbent, így felegyenesedem a helyemen és felé indulok, a karját pedig még azelőtt elkapom, hogy túl közel érne a tető széléhez. - Hé, ne csináld! Veszélyes! - Igyekszem finoman visszahúzni őt, meg én magam sem leesni innen. Nem azért jöttem fel. De ha már itt tartunk... - Miért jöttél fel? Mit keresel itt? Ugye nem akartál... Szóval ugye nem terveztél...? - Kérdő pillantásom ráemelem, miközben hadonászva mutogatok a már jó pár centivel arrébb található mélység felé. - Ne haragudj a rángatásért, én csak... Hát azt hittem ugrani készülsz. - Még annak ellenére sem engedem el, hogy már bocsánatot kértem, helyette igyekszem még beljebb, sőt egyenesen az ajtó irányába terelgetni őt - de tényleg nem túlságosan noszogatva arra, hogy menjen vissza az épületbe ott, ahol tanulta. - Én Joel vagyok. Ha elengedlek, itt maradsz, ugye? - Kíváncsian pislogok az arcára, ami épp eléggé tűnik ismeretlenül ismerősnek, hogy ne legyek vele tisztában, hogy találkoztunk-e már korábban.