Elkezdődött a következő tanév is, ahol már nem, mint holmi kollégista vagyok, jelen, hanem lakástulajdonos. Illetve nem egészen. Nem fogok a koliban lakni, ez egészen biztos, idénre már be se adtam a jelentkezésemet. A szobatársaim persze egyből nekem ugrottak, hogy de mi olyan jól elvoltunk, szóval nem is értik, hogy miért nem adtam be a kérvényt idén is. Egy év elég volt ezekkel az idiótákkal köszönöm. Még csak nem is pszichológus hallgatók, hogy legalább az órai anyagról el tudjunk beszélgetni. Mind a kettő hülye hozzá, egyáltalán csodálkozom, hogy ide bejutottak. Oh igaz is szabadbölcsészeten vannak, oda nem kellett túl sok, hogy felvegyék őket. Ezzel nem azt mondom, hogy oda csupa ostoba jár, mert az egyik szaktársuk igen csinos, na meg eszes. Orvosira is mehetett volna ekkora koponyával, de ő ide akart jelentkezni. Mondanom sem kell, hogy könnyen felvették. De nem ez a fontos. Hanem én! Mindenkinek elhíreszteltem, hogy idéntől albérletbe költözök. A fiúk irigykedtek is, mert hát azért az mégiscsak más, oda fel lehet vinni a csajokat. A lányok pedig nyilván élvezik, ha a srác otthonában csak kettesben lehetnek. De… sajnos ilyen előnyeim nem lesznek. Hacsak a drága bátyám nem szeretne kint maradni estére, esetleg ő maga is összefeküdni valakivel és mondjuk nyugalomban hagyni engem a saját barátnőmmel. Eléggé esélytelennek látom a dolgot, hiszen még engem is be kéne fogadnia. Talán előbb kellett volna gondolkodnom, megkérdezni tőle, hogy élhetek-e nála és utána nem beadni a papírokat a kolira. Mindegy, legrosszabb esetben azt mondom, hogy annyira csóró vagyok, mert a szüleink nem adnak pénzt és még a kolis jelentkezésemet is elutasították azok a mocskos dögök… Majd valami kicsit dühös, de közben szomorú hangon. Igen, talán ezt beveszi majd. A probléma az, hogy ő okos és félek, átlát rajtam. Mégiscsak a bátyám, hiába nem láttam már évek óta. De azért bepróbálkozok nála, remélhetőleg hazugságra nem lesz szükség. El is megyek a lakására, amit nagy nehezen sikerült csak kiderítenem, hogy hol van, mert ezt az információt anyám nem közölte velem, így még utána is rohangálhattam. Végül azonban sikert arattam és most már mehetek is, hogy üdvözöljem a testvérem. -Komolyan? Nincs itthon? – állok meg végül az ajtaja előtt, ahol már vagy öt perce próbálok bejutni. Mi a francot csinálhat pont akkor, amikor én jövök. Oh persze, nem tudta, hogy érkezem. Így inkább beengedem magamat, leveszem a cipőmet és lepakolok. – Akkor most… mit csináljak? – teszem fel magamnak a kérdést, de villám gyorsan meg is adom rá választ azzal, hogy leülök a fotelba és elkezdek csevegni a barátnőmmel.
412 | Remélem jó lesz
People are representing poker cards... And I am the Spade King
"Because brothers don’t let each other wander in the dark alone."
Őszintén, először mikor az Államokba léptem, felettébb dühös voltam. Úgy éreztem, hogy a családom inkább lemondott rólam, hogy ne zavarjak sok vizet, mintsem, hogy komolyabb figyelmet fordítsanak egy meglehetősen nagy problémára. Elvégre is, így a legegyszerűbb, nem? A pénz nem számít, csak az idő. Egy gyereket a világ másik felére küldeni, beiskolázni és ellátni bár több pénz, de kevesebb idő. Míg jobban odafigyelni rá kevesebb pénz, de jóval több idő. Gazdag családban nem mindig a leglogikusabb válasz a legmegfelelőbb. Persze, ha nem lenne elég, hogy kitették a szűrömet, még továbbra is elvárták tőlem, hogy olyan területen folytassam a tanulmányaimat, ami egy kicsit sem érdekel engem. Fiatalként, mikor a szülői támogatás helyett csak elvárásokba ütközik az ember, jogosnak érzi, hogy fellázadjon. Nekem ez a lázadás még a mai napig tart. Elvégeztem a gimnáziumot, elég szép bizonyítványt szereztem, és a felvételi tesztet is elég magas pontszámmal írtam meg. Konkrétan bármelyik egyetemre képes lettem volna felvételt nyerni. Én azonban már lusta voltam a környezetváltáshoz, így nálam előnyt jelentett, ha helyi egyetemről van szó. Bár apám húzta érte a száját belement, remélve, hogy ennyin fog múlni a dolog és abbahagyom a „gyermeteg” viselkedést. Bár azóta nem jelentem meg tévés műsorban, nem jelenti azt, hogy megháláltam a szülők engedékenységét. Otthagytam az egyetemet. Az ember azt hinné, hogy ezt legalább jó okkal tettem és igazából most végre követem az álmaimat, de… Az igazság az, hogy még mindig nem tudom merre menjek. Szeretem a zenét és szeretek ezzel foglalkozni, de nem a mostani formában. Bár nem szeretnék sem befutott énekes lenni, de nem szeretnék örökre egy hangszerboltban dolgozni. Mégsem tudom, hogy pontosan merre is kéne elindulnom, hogy megtaláljam a számomra is megfelelő utat végre. Szeretnék elfüggetlenedni a családomtól és tudom jól, hogy azt nem ilyen apróbb munkákkal tehetem meg. De egyelőre élni szeretnék és élvezni a fiatalságomat, nem pedig egy cég vezetésére felkészülni. Egyébként is, nem egyedüli fiú vagyok a családba, miért engem terhel ez az egész? A másik kettőnek is biztos több érzéke van hozzá, mint nekem! Ráadásul ők még egész kezelhetőek is velem ellentétben. De próbálja csak megérteni valaki egy öreg, begyepesedett koreai férfi gondolkodását. Egyébként is meg lett mondva, hogy a Z generáció más, és sokkal kezelhetetlenebb, mint az előtte lévők. Na és akkor mi lesz még itt utánunk? Lehet jobb nem tudni. Azt viszont nehéz lenne rám fogni, hogy nem próbálok meg emberibben, az átlagnak megfelelően élni. Úgy keresem a kenyerem, mint a kezdő zenészek és úgy is élem az életem, csak a saját pénzemet igyekszem felhasználni. Így is kellően bosszantó az, hogy egy olyan lakásba kell élnem, ami a családom tulajdonában áll és még eladni sem tudom. Nagyon szép modern meg minden, de nekem még ezekkel a letisztult vonalakkal is túl puccos. Nagyon benne van még az a kifinomult él, ami helyet szívesebben látnám a melegséget és a szeretetet. De mivel egyedül élek itt, így még inkább csak egy rideg és tágas tér az egész. Ma aránylag könnyű napom volt, mert sehova sem kellett rohannom. Időben beértem reggel a boltba, az ebédet sem kellett mellőznöm és a klubba is bőven nyitás előtt értem, így volt időm normálisan behangolni a hangszereket és beszélgetni kicsit a dolgozókkal. Miután hazakísértem Mai-t, már tényleg nyugodt szívvel térhettem haza, hogy végre megejthessem a késői vacsorámat. Szerintem Maia megint fejbe kólintana, ha tudná, hogy még mindig csak a zacskós leveseket tömöm magamba ilyenkor, normális, emberi fogyasztásra is alkalmas ételek helyett. Érdekes, hogy bár exek vagyunk, mégsem igaz az ránk, hogy féltékenykedjünk a másik új szerelme miatt, vagy, hogy megkeserítsük egymás életét. Sokkal inkább egész jó barátság maradt meg köztünk. Sosem értettem, hogy mások, hogy nem képesek ilyen békésen elvágni egy már nem működő szálat. Elvégre ettől még nem kell letagadni a másikat, hogy véget ért valami. Jó, mondjuk nekem is lenne bőven kivel elszámolnom a múltamból, de majd azok a szálak is rendezve lesznek még időben. A közeli kisbolt kifosztása után már kissé fáradtan lépek is be a lakásom ajtaján. Valahogy azonban el is illan a fáradtság, mikor egy ismeretlen pár cipőbe botlok bele, szinte szó szerint. Össze is ráncolom a homlokomat, majd igyekszem a lehető legóvatosabban levenni a sajátjaimat is, hogy betudjak osonni. Bár gondolom nem betörővel lesz gondom, ha már a cipőjét hajlandó volt levenni, de ez felettébb új dolog. Óvatosan leteszem a szatyrokat a konyhába, majd tovább veszem az irányt a nappaliba, ahonnan némi zajt vélek felfedezni. Először csak a távolból nézem a félhomályban kirajzolódó alakot, majd hirtelen ötletből vezérelve csapom fel a villanyt, és ezzel egyidejűleg szólalok meg a kelleténél talán hangosabban is. – Te meg, hogy a fészkes fenébe jutottál be, ha szabad megkérdeznem?! – fonom össze magam előtt a karjaimat végül, míg a válaszát várom. Szó sincs arról, hogy nem esik jól újra látni az idősebbik öcsémet, de azért ez valamilyen szinten betörésnek minősül.
Mindig is a bátyám volt az az igazi lázadó, aki a szüleink ellen ment. Persze meg is kapta a magáét azzal, hogy jó messzire elküldték tőlünk, ahol úgy gondolták, nem fog több gondot okozni. Ezek után pedig már azt hitték az ősök, hogy minden el van rendezve és a lehető legnagyobb rendben van. Én és az öcsém maradtunk, mi pedig tettük, amit elvártak. Ugyan a kisebbik tesóm nevében nem beszélhetek, de én sem voltam éppen az a szófogadó alkat. Úgy értem külsőre igenis illedelmes és kedves voltam, aki tudott viselkedni mások előtt. Kivéve, ha nők is jelen voltak, akkor azért határozottan több figyelmet szenteltem nekik, bár kényesen ügyeltem arra, hogy ne jöjjek össze senki olyan ismerős gyerekével. Abból még problémák lehettek volna később, amiket jobb volt elkerülni. De aztán én is fogtam magamat és a bátyámat követve én is idejöttem tanulni valami olyasmit, aminek köze sincs a céghez. A pszichológia hétköznapokban is eléggé jól jön, na még ha tényleg tudja is alkalmazni az ember. Persze én mint másodéves diák még messze vagyok attól, hogy mesterien bánjak a szavakkal, de tény, hogy sokat segít. Az meg egy külön bónusz, hogy leléphettem otthonról. A szüleim ledöbbent arcát egy igazi élmény volt látni, mikor bejelentettem, hogy márpedig Amerikába költözök. Kaptam is kollégiumot, ami nem volt annyira rémes. Sőt nem volt rossz, csak utáltam osztozkodni másokkal a saját helyemen. Na persze nem mintha itt nem kéne együtt élnem valakivel, de az az illető legalább a testvérem. Őt jobban ismerem, meg persze szeretem is és vele valószínűleg ki is fogok jönni. Régóta nem láttam, de nem hiszem, hogy ez nagyon sokat befolyásolna. Valamint ott van az a tény, hogy hozzá hasonlóan én is lázadtam. Csak a saját magam kétszínű módján. Én játszott az ártatlan kedves és jó fiút, pont úgy, ahogyan azt szoktam, a háttérben pedig tervezgettem, hogyan menjek szembe velük. Ennél jobb lehetőségem nem is nagyon volt. Ahogyan akkor sem, mikor anyám meglátogatott a koliban, majd a kezembe adta a kulcsokat. Az elején nem akartam elfogadni. Nyilván, hiszen nem tudtam, mit fog cserébe kérni tőlem. Szerencsére semmit. Vagy legalábbis most még nem akar semmit cserébe. Ki tudja talán azt akarja tőlem, hogy jelentsem neki minden héten, hogy élünk vagy éppen arra megy ki a játék, hogy próbáljam visszacsábítani a tesómat a céghez. Ami a legnagyobb hülyeség lenne, hiszen én sem akarom, hogy bármi közöm legyen ehhez. De nem is érdemes ezen aggódni, amíg nem vagyunk ott. Most csak élvezem, hogy eljöhettem ide és végre nem azzal a két barommal kell egy levegőt szívnom. Ami viszont elkeserít az az, hogy senki sincs itthon. Pedig olyan jól elterveztem a drámai belépőmet, hogy majd mennyire fog nekem örülni Hewett és majd mesélünk egymásnak, erre pont tök üres a lakás. Ennyit a tervemről… Jobb móka híján csak leveszem a cipőmet, bepakolok és egyből a telefonomat kezdem el nyomogatni. Addig legalább foglalkozok a barátnőmmel, meg megnézegettem, hogy milyen fontos dolgokról maradtam le, amíg költöztem. Bár igazából semmiről. Elég unalmas lesz így ez az idő, hacsak nem akar hirtelen betoppanni. Végül kicsivel később hallom is, hogy valaki matat a zárral. Ez valószínűleg a tesóm lesz, ha más nem, akkor egy betörő. Bár ezt kétlem. Azzal ellenben csak később kezdek el foglalkozni, hogy esetleg rendes testvér módjára üdvözöljem, de végül feltápászkodok. Ekkor jön a fény, mire felé fordulok, de a várt fogadtatás helyett mást kapok. – Neked is szia Hewett! Olyan jó látni, elvégre már rég találkoztunk. Azért el ne érzékenyülj itt az örömteli viszontlátástól! – kezdem el forgatni a szemeimet, miközben karba teszem a kezeimet. És én még azt hittem, hogy itt örülni fog nekem. – Egyébként kulccsal. Anya adta. – És itt jön a gyerekként már jól bevált hárítás. Fogjuk az egészet a szülőkre! Legrosszabb esetben majd kitalálok valami szívszorító történetet, hogy miért fogadjon be.
Kezdőlap
