Az emberek azt mondanák nem nehéz meghatározni a jellemem. Már az első perctől kezdve nem rejtem véka alá a borzasztó személyiségemet, ámbár magamat nem nevezném olyan vészesnek. Tény, hogy nem vagyok valami kitartó és a lustaság sem áll messze tőlem. A rendet is csak hallomásból ismerem, de azért nem mondanám szeméttengernek sem környezetemet. Általában szótlan vagyok, de mikor kinyitom a számat sokan kívánják azt, hogy bár ne tettem volna. Beszédstílusom éles és lényegre törő. Nem töltök azzal időt, hogy finoman becsomagoljak valamit, én azt vallom, hogy őszintének kell lenni. Ezen okból nem nagyon tűröm azokat, akik hazudnak nekem, még csak akkor sem, ha kegyes hazugságokról van szó. Ha én megtisztellek téged a véleményemmel akkor ezt viszont el is várom. Inkább magányos farkas vagyok, nem tűröm a csapatmunkát. Abból általában mindig csak az van, hogy egy ember dolgozik, a többi pedig osztozik a sikeren. Egyszerűbb akkor már kihagyni az életünkből azokat, akik más munkáján fényezik magukat. Általában okosként jellemeznek, én inkább átlagosnak mondanám magam attól függetlenül, hogy mindig is osztályelső voltam. Nem szeretem, ha irányítanak és bekorlátoznak. A tisztelet az nálam nem kor vagy rang függő, így azt ki kell érdemelni. Elég sokszor képes vagyok a múltban ragadni és ugyanazokon a felesleges dolgokon töprengeni, de a külvilág felé minden esetben is az "én aztán leszarom" képet igyekszem közvetíteni. Eléggé sokáig megtartom a haragomat és csak ritkán engedek közel magamhoz bárkit is. Ez által igen kevés baráttal rendelkezem. Ők viszont tudják, hogy a sok rossz mellett van némi értékelhető is bennem. Ilyen például a hűség és a ragaszkodás. Akit már egyszer megkedveltem és megszoktam, azt nehezen eresztem. A titkaidat is biztos, hogy nem én fogom kikotyogni, sőt, még lehet, hogy tanácsot is tudok adni neked bármilyen témában. És nem, én nem olyanokat vágok a fejedhez, amivel nem jutsz előrébb, mert már a te kobakodban is megfordult. Hiába tűnök nemtörődömnek, a barátaimért tűzbe is mennék és bár nem vagyok egy kimondottan izompacsirta - mondhatnánk azt is, hogy közöm sincs a konditeremhez vagy küzdősportokhoz - előszeretettel verekszem meg másokkal is ha kell. Nem mindig mondanám magam tisztességes játékosnak, de el kell fogadnunk, hogy a mai világban csalások nélkül nem jutunk el a célunkig. Ha nem akarsz te lenni a lánc alján, akkor bizony néha olyanokat is meg kell tenned, amit igazából nem szeretnél.

10+1 fun fact rólam:

• Nem bírom az alkoholt és annyira nem is szeretem
  
• Allergiás vagyok a macska szőrre
  
• Majdnem megnyertem egy tehetségkutató versenyt, de a verseny vége előtt szó nélkül kiszálltam
  
• Rendszeresen írok dalokat már 14 éves korom óta
  
• Több hangszeren is játszom: gitár, dob, zongora és szintetizátor
  
• Van két öcsém
  
• Kapcsolatban tudok romantikus is lenni
  
• A hideget és az esőt jobb szeretem
  
• Eredetileg a (világ második legnagyobb, manapság már SK Group alá tartozó) memória chip gyártó, SK Hynix trón várományosa lennék, ha nem okoznék ennyi problémát és érdekelne is valamennyire ez a világ
  
• Sosem szerettem a gazdag létet
  
• Még mindig keresem a céljaimat egy jobb, tartalmasabb élethez
  

Egyre kegyetlenebb világot élünk. Mindenhol csak az erőszakot és az elnyomást látni. A gyerekek már nem is nagyon vannak tisztában a szeretet fogalmával, azt viszont már elég korán megtanulják, hogyan fordítsák mások ellen a gyengeségüket. Egy ilyen világban vagy te taposol el valakit, vagy téged taposnak el. Ezt már kellően megtanultam az iskolában is és az üzleti életben is. De mondhatnánk azt is, hogy Koreában ez az első és legfontosabb alapszabály. Kicsiként én voltam a legkisebb és leggyengébb. Manapság sem tűnők ki túlságosan a sorból. Nem vagyok sem kigyúrt, sem égimeszelő. Tipikusan inkább az a fajta gyerek, akit alapból szekálni lehet, vagy a jegyei miatt rajta csüngeni, hogy csinálja meg a te házidat is. Valahogy ez a gimitől kezdve mégis kimaradt. Lehet csak azért mert rájöttem, hogy lehet ráijeszteni több emberre is úgy, hogy egyet se bántsak. Az lehet, hogy onnantól kezdve furabogárnak minősülök, de őszintén: kit érdekel? A lényeg az, hogy elkerüljem azt a két fő csoportot, ahová nem szeretnék tartozni: bántottak vs bántók.

-Hee Junnie...- hallom meg édesanyám aggódó hangját az ajtó túloldaláról. Sosem volt szokása foglalkozni velem, a munka mindig is fontosabb volt a számára, így meg sem értem miért most próbálkozik anyát játszani. - Fiam, nyisd ki az ajtót kérlek! Az istenért is, meddig leszel még bezárkózva? Legalább azt edd meg amit leteszünk a szobád elé. - próbálkozik tovább, de én még mindig nem érzem azt, hogy tényleg értem aggódna. Sokkal inkább amiatt eheti az ideg, hogy közeleg az a puccos rendezvénysorozat, amin kötelező megjelennünk és eljátszanunk azt, hogy milyen tökéletes család vagyunk és milyen sikeresek. Én viszont nem akarok holmi kirakatbábú lenni, csak azért, hogy anyám felvághasson azzal, hogy milyen tökéletes nagyfia van. Persze a tökéletes inkább csak a bizonyítványomra igaz. Azzal már nem szívesen dicsekedne, hogy az igazgató telefonjában már a gyorstárcsázóban van a száma, annyiszor okozok bajt nekik. Igaz, talán most messzebbre mentem, mint máskor. Érdekelne, hogy akadályozza meg azt minden alkalommal, hogy cikket írjanak rólam. Itt Koreában ugyanis nincs olyan, amit ne írnának meg. Főképp, ha a gazdag csemetékkel történik valami. Elmosolyodom mikor megrezzen a telefonom, úgy látom most már más is csekkolni szeretné azt, hogy életben vagyok e.

Spoiler:

Bevallom őszintén, eredetileg tényleg nem így terveztem ezt az egészet. Eszembe sem volt öngyilkos gondolatokkal küzdő srácot alakítani és napokra bezárkózni a szobámba - ahonnan természetesen meg is lógtam, mert mit tudnék én a szobámba csinálni? - de hát, ha ennyire nem érdeklem a szüleimet, akkor néha kénytelen vagyok drasztikusabb módszerek felé fordulni. Tudom, hálásnak kéne lennem, amiért felneveltek, de ha azt nézzük, ezt nem is ők tették meg, hanem a személyzet. A szülők csak elvárták, hogy miben legyek tökéletes, több részt nem vettek ki az életemből.

---

Egy újabb rém unalmas rendezvény. Nem is tudom mit utálok jobban, a szmokingot vagy a bájolgást. Az is lehet, hogy együtt a kettő veri ki nálam a biztosítékot. Még csak azt sem mondhatom, hogy a kaja miatt megéri idejönni, hiszen puccosnak puccos a tálalása, de az íze valahogy lehetne jobb is. Fél szemmel igyekszem az öcséimet szemmel tartani, ha már rám lettek bízva, de elég nagy fiúk már ahhoz, hogy ne vesszenek el. Az meg, ha bajt csinálnának, nagyon nem hatna meg. Végre nem én lennék az egyedüli. Unott sóhajjal veszek fel egyet a tányérokból, hogy a svédasztalról valami tetsző ételt kiválasszak, de egészen fontolgatom már a pizza rendelést is. A fiúk is biztos, hogy jobban örülnének neki. A nagy válogatásom közepette érzem, hogy pár tekintet engem monitoroz éppen, mire én csak kérdőn felpillantok. Az eddig engem figyelő lányok pedig hangos pusmogással vándorolnak is arrébb, miközben azt tárgyalják, hogy mennyire kár értem. Hiszen egész szimpatikusnak is tűnnék, ha nem lennék őrült. Na de kérem, ezen most megsértődnöm kéne vagy bóknak vennem? Elvégre a legnagyobb művészek nem is arról híresek, hogy az emberi normáknak megfelelnek.
A kaja vadászat után helyet is foglalok az asztalunknál, ahol anyám éppen nagy beleéléssel magyaráz is annak a nőnek, akit a barátnőjeként hív, de otthon is csak szidni tudja, hogy milyen egy kiálhatatlan némber. Még alig ültem le, már egyből a nevemet hallom. - Az még semmi! A mi kis Hee Junnienk olyan intelligenciával bír, hogy számára már nem is kihívás a gimnázium! Nem is értem, hogy nevezhetik magukat a legjobbaknak, ha már semmi fejlesztő jellegűt nem tudnak adni a fiamnak. - Megint csak egy más kérdés, hogy én mit vélekedek erről, hiszen tény, hogy jó az átlagom, majdhogy nem a legjobb, de ennél jobban nem szeretnék megszakadni. Így is elegem van már az idióta különórákból. Inkább csak beletörődőm abba, hogy megint témánál vagyunk és várom, hogy az öcsikéimmel is előhozakodjon, míg én megízlelem az általam kiszedett ételt. - Ezért is megy ősztől Amerikába! - hallom meg a lényeget, ami miatt kishíján félre is nyelek. Ki megy hova? Mit keresnék én Amerikában? Hát ott pont, hogy semmilyen oktatás van ehhez képest, nem? Kérdő pillantást vetek a testvéreimre, hogy ők mit tudnak erről, de csak meglepett arcokat látok, így gyanítom, hogy ez most lett kitalálva. Horkantva húzom is el a számat, miután realizálom mire is megy ki a játék. Amerika már kellően messze van ahhoz, hogy ne érjen utol a koreai sajtó, így nem okozhatok többé gondot sem nekik. Csak tudnám, hogy ezt a marhaságot mégis honnan vette. Kedvem lenne lelombozni itt az asztalnál, hogy manapság, az internet világában ez nem így működik, de meghagyom inkább későbbre ezt a hírt.
Megunva a beszélgetést fel is állok és a testvéreimet is hasonló cselekvésre késztetem azáltal, hogy megrángatom kicsit a gallérjaikat. - Hova mentek? -néz is ránk apánk értetlenkedve. Mire én csak elvigyorodva fordulok a társasághoz. - Tudtommal ez már nem dohányzó terület és lassan megjön a pizzánk is, úgyhogy ki a kapuhoz. Egyébként meg csak nem szeretném, hogy mérgezve legyen az utókor, szóval szívességet teszek nekik azzal, hogy kimentem őket ebből a bűzölgő társaságból. Nem mindenkinek van ám gyomra elfogyasztani itt a vacsorát. - teszek is megjegyzést még arra, hogy mi a pontos véleményem az itt összegyűlt társaságról, ahol mindenki csak arra megy, hogy felsőbbrendűnek mutassa magát a másikhoz képest. Persze, az is kellően nagy szám, hogy valaki 16 évesen szóbahozza a dohányzást, vagy azt, hogy még aranykanállal a szájában is inkább eszik egy jóval olcsóbb és alsóbb rendűnek számító olasz utánzatot, mint azt a hatalmas homárt vagy azt a nagyon különleges kaviárt, amit külön erre az estére hozattak az országba. Még hallom apám mérges kiáltozását, de ügyet sem vetve karolom át a törpék vállát és irányítom őket a kijárat fele. - De hát Hyung, te nem is cigizel, a füst szagot sem szereted! - értetlenkedve pislog is rám az egyik öcsém, mire én csak mosolyogva borzolom meg a haját. - Látjátok? Ti már most okosabbak és figyelmesebbek vagytok, mint ez a sok ember itt. Maradjatok inkább ilyenek és akkor büszke lehetek rátok!

---

Már évek teltek el azóta, hogy otthon jártam utoljára. Valahogy nem hat meg a család hiánya még annyira sem, hogy az ünnepekre haza szenvedjem magam. Rendszerint még a hívásokat sem fogadom, ha nem muszáj, egyedül a testvéreimmel vagyok hajlandó szóba állni. Elismerem azt, hogy a gimibe sok olyat tettem, amit normális körülmények között nem kellett volna. De nem gondoltam, hogy a probléma megoldása helyett én leszek száműzetve az országból, mint maga a problémák forrása. Már hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy nálunk a családba a te problémáid nem számítanak, csak akkor válik a család problémájává is, ha azzal veszélybe kerül a család hírneve.
Gyanútlanul lépek is be a lakásba egy fárasztó nap után, mikor egy ismeretlen pár cipőt pillantok meg az előszobában. Mivel túl sok embernek nincs kulcsa hozzá, így túl sokat nem is kell találgatnom arról, ki tisztelt meg a jelenlétével. Kissé megfeszülve állok is meg a nappali ajtajában, ahol anyámat látom viszont, aki olyannyira kényelembe helyezte magát nálam, hogy még teát főzni is volt ideje. Szavak és üdvözlések helyett csak kérdő pillantással illetem meg, hogy mégis mi a fészkes fenét keres nálam pont most. - Hee Jun, beszélnünk kell! - szólal meg végül öt perc szemezés után. Ugyan mi dolgunk van még nekünk egymással? -Hewett - javítom is ki egyből, mire ő csak a homlokát ráncolja. - Az itteni nevem, Hewett. "Hee Junnie" Koreában maradt, miután ki lett írva az örökségből. - dobom le a táskámat a fotelba, majd a falnak támaszkodva tartom meg tőle a tisztes távolságot. - Te is tudod nagyon jól, hogy...- kezd is magyarázkodásba, de én inkább a szavába vágok mielőtt mesedélutánt tervez tartani. - Ki engedett be? Legalább annyi tisztelet lehetne benned, hogy kint vársz meg mielőtt berontasz a lakásomba. - nem azért vannak náluk a pót kulcsok, hogy kedvük szerint járkáljanak ki és be a tudtomon kívül. Azt hittem megegyeztünk abba, hogy én is leállok a műsorral, ha ők sem piszkálnak tovább. -Miért nem jársz iskolába? - kerüli meg inkább a kérdést. Olyan, mintha nem is egymáshoz beszélnénk, csak úgy céltalanul elmennek a kérdések egymás mellett. -Megmondtam, hogy a zenével szívesebben foglalkozok. A férjed nem véletlenül akart kiírni a családfából. - csak mert odahaza ezt bárki megteheti, hogy ki vagy beírat embereket a családfába, kénye kedve szerint. Azt persze mondanom sem kell, hogy ugyanolyan szégyennek minősül, ha törölve leszel a listáról, mint az, hogy nem végzed el a kötelező sorkatonaságot. -Már rég befutott lennél, ha nem léptél volna vissza. Ha ennyire érdekel miért nem csináltad végig a műsort? Most is, ha már a semmivel tengeted a napjaidat legalább a katonaságot letudhatnád. Jobban járnál vele a családalapítás előtt. - huszonnyolc éves koromig persze simán ráérnék ezen agyalni, de még az sem biztos, hogy szeretnék visszamenni az országba, nem, hogy ilyenekkel kössem le magam két évre. - Azt mondtad fontos dologról van szó. Mondd el mit szeretnél és kérlek távozz utána! - kezdem türelmemet veszíteni a mellé beszélése miatt. Se időm, sem türelmem nekem ilyenekre. - Apád szeretne neked még egy esélyt adni. - jelenti ki, oly könnyedséggel, mintha ez bármire megoldást jelentene. -Kértem én olyat? Hát ennyire nincs megelégedve az utánpótlással, hogy inkább az első fiának könyörög? Egyáltalán a fia vagyok még? Ez volt eddig az év legjobb vicce, de tényleg! Viszont nálam is pörög az élet, így nem bánnám, ha kitessékelnéd magad. Még lekéne zuhanyoznom, és valahogy nyugodtabban tenném úgy, hogy üres a ház. - nemes egyszerűséggel veszem el tőle a tea készletet, hogy a mosogatóhoz vigyem, majd csak a bejárat felé mutatok, hogy vagy ő megy, vagy én. Az már biztos, hogy ezután legalább egy zárcseréről is gondoskodnom kell.