And every mornin' when I wake up, I wanna be who I couldn't say I'd ever been but it's so much more than I ever was. If every night I go to sleep knowin' that I gave everything that I had to give then it's all I could've asked for

jonah and mattie

Mason olyan gyorsan rohant el, miután meggyőződött róla, hogy igen, hazaviszem én Sallyt, nem, nem probléma, igen, tudom, hogy jutok el a címre, párszor már voltam Jonah lakásában (azóta van nálam mindig kézfertőtlenítő), nem, nem viccelek, ha még egyszer megköszöni, megütöm, hogy igazság szerint nem tudnám biztosra megmondani, végül mi szólította el. Az egyik percben még a cukrászdából léptünk ki, ahol megittunk egy-egy kávét és/vagy forrócsokit a szokásos játszózás után – ezúttal Christopher nélkül egy békés szombati napon -, a másikban csörgött a telefonja és elszólította valami halaszthatatlan. Tartom magam annyira spontánnak, hogy a váratlan helyzetekben is megálljam a helyem, ami igazából bosszant, az az, hogy nem tudom, van-e ok az aggodalomra. Szeretném azt hinni, hogyha így lenne, Mason mondott volna valamit, ugyanakkor Masonről beszélünk, ha valaki elfelejt valami ilyesmit megemlíteni, az ő. Mindig hiányolom mellőle Averyt (én vagyok a „now kiss” memeről az, aki szíve szerint szégyentelenül összenyomná a két idióta fejét), de ilyenkor különösen, mert ha még együtt lennének, felhívhatnám őt, megkérdezhetném tőle, hogy mi történt, és nagy eséllyel értelmezhető és használható választ kapnék. De sebaj! Optimizmus, az megy. Többnyire.
Eredetileg gyalog indultunk meg a metró felé, miután Mason magunkra hagyott minket az eseményeket teljes nyugalommal és lelkes magyarázással fogadó Sallyvel, végül aztán inkább taxit hívtam, amikor gyanúsan elszürkült az ég. Kétlem, hogy Sally Jégvarázsos esernyője alatt mindketten elfértünk volna, legyen bármennyire is varázslatos.
- Ott egy McDonalds! – tapad Sally egy ötéves minden lelkesedésével a taxi üvegére, orrostul-kezestül-mindenestül, ahogy pont nem kéne egy taxiban, ami ki tudja hány, és milyen egészségügyi állapotú utast vitt előttünk a – feltételezem – hajnali takarítás óta. Alapvetően nem vagyok ennyire finnyás ezekre és nem is zavarna, ha mondjuk Christopherről lenne szó, ő egy kicsit az enyém is, vagy ha Mason is itt ülne mellettünk, és ráhárulna a felelősség, Sally viszont kölcsöngyerek, és jelen pillanatban egyedül az én felügyeletem alatt létezik, ilyenkor egy kicsit óvatosabb az ember. Ezt a logikát követve persze az ovisok minden léptét és nyomát sasszemmel kellene figyelnem, de ők meg annyian vannak, hogy elengedtem már az ilyen apróságokat, mint a higiénia, amíg nem dugnak semmit az orr- és szájnyílásaikba. Vagy bárhova máshova, ha már itt tartunk.
Nem mondom, hogy megtörtént eset alapján, de azt sem, hogy nem.  Próbálok felejteni.
- Nem úgy volt, hogy híres épületeket sorolgatsz? – vonom fel a fél szemöldököm, és hiábavalóan megpróbálom legalább annyira lekaparni az ablaküvegről, hogy az orrát ne nyomja neki. Nem igazán hajlandó észrevenni a vállára helyezett kezem és a finom húzóerőt, amit kifejtek vele, úgyhogy hamar feladom. – Sally, vedd el az orrod az üvegről – fordulok lágy hangnemmel a verbális kommunikáció felé, hátha.
- A McDonalds nem az? Van Happy Meal menüjük!
Ezzel nehéz vitába szállni. Sally orra viszont még mindig malacosat játszik az üvegen.
Már épp szóra nyitnám a számat, hogy előadjam az ezer mesélésnek hála remekül begyakorolt, kissé lebutított történetemet a bacilusokról és a káros hatásaikról, amikor a megérkezés megment a feladattól.
Míg én fizetek, Sally vadul nyitja az ő oldalára eső, járdára néző kocsiajtót, és úgy mászik ki belőle, mintha valami izgalmas helyre vinném, nem pedig haza. A saját táskámmal a vállamon és az övével az ujjaim között követem, majd felé nyújtom a szabad kezemet, hogy véletlenül se a célvonalban veszítsem el.
- Apukád otthon van egyáltalán? – jut eszembe megkérdezni, amikor már a liftre várunk társasházban. Feljebb rázom a karomon a kabátomat és az órámra pillantok. Fél négy és szombat, de nem tudnám megmondani, Jonah mennyire élhet aktív szociális életet. Ha engem kérdeznek, semennyire, de tudom, hogy csak a kicsinyesség szól belőlem. Mindenesetre, Mason is ekkortájt akarta hazahozni, az valószínűleg azt jelenti, hogy otthon van, ugye?
Sally vállat von és dúdolva (a Mario soundtracket, szóval a Nintendo valószínűleg még nem került kidobásra, Mason legnagyobb bánatára) hintázik tovább a talpán. Rendben, nem tudom, mi mást vártam.
A lakásuk emeletére érve kiszökell a liftből, és lendületes ugrálások kíséretében vezeti az utam a folyosón. Az ajtó előtt nem habozik, benyit, és hallom, ahogy egy „apaaaaaaaaa” kiáltással köszön.
Én valamivel lassabban követem, óvatosan lökve be az időközben kissé behajtódó ajtót. – Biztonságos szkafander nélkül bejönni? Nem zajlik romlott ételek viadala a konyhában? - kérdezem köszönés helyett, nem teljesen rosszindulatúan, amit a félmosolyommal próbálok kifejezni. Remélem, csak minimálisan aggodalmas, ahogy végigpásztázom a lakás azon pontjait, ahová ellátok a bejárati ajtóból, aztán a nappaliból, ahogy beljebb lépkedek (alig néhány cipőn kell átügyeskednem magam a feladat közben), mert afelől hallom Sally szinte levegővétel nélküli hadarását.
Jonah a kanapén hever, Sally pedig előtte parádézik, de lassan eléri azt a tempót, hogy még én se értem, miről beszél, pedig én ott voltam az események alatt is. Amikor megáll, hogy végre jól megérdemelt levegőt vegyen, élek a lehetőséggel, és felé intek. – A lányod, épségben leszállítva. Szívesen.
A nyelvem hegyén a kérdés, hogy nem mellesleg miért nem ő jött érte, de egyelőre képes vagyok moderálni magam, elvégre csak körülbelül másfél perce vagyok vendég, illetlenség lenne már most nekiállni szájkaratézni. Talán az öt perc bemelegítés után visszatérek rá.

öltözet, 812 szó, imádattal | ⚶

To be honest, I am full of shit But that's alright Because everyone else that I know is. It's just a tough thing For us humans to admit

mattie and jonah

Ahhoz képest, hogy Bronxban éltem le harminchat évem több, mint kétharmadát, felelőtlenül sokszor hagytam nyitva a bejárati ajtót. Pedig Manhattan felső csücske sem épp az a része volt New Yorknak, ahol az ember teljes lelki nyugalommal belekényelmesedhetett a hamis biztonságérzetbe, nekem valahogy mégis sikerült meggyőzni magam arról, hogy rossz dolgok csak az utcafrontra néző ablakos, földszinten lakó emberekkel történnek. A harmadik emelettől felfelé az embernek meg már maximum attól kellett tartania, hogy olyan töri rá az ajtót, akit, ha nem is önszántából, de a társadalmi kényszer nyomása alatt amúgy is beengedne. Nem, mintha ki akartam volna zárni Sally-t a lakásból, csak hát… Szóval összességében amúgy is az a lényeg, hogy ténylegesen soha nem tettem meg, nem?
A személyre szabott writing vibe lejátszási listám – ami lehet, de lehet, hogy nem a Doja Cat összes – dallamait Sally sípolása váltja, és bár abszolút nem akarok, mégis megtudok egy egész halom összefüggéstelen infót játszótéri csúszdákról, egy mókusról és Bear-ről, akiről nem derül ki, hogy milyen minősítésben medve, csak az, hogy túrja az orrát. Ezek után különösen fáj, hogy egy olyan évszázadban, ahol emberek ezrei szándékosan adnak gyökér nevet az utódjaiknak, az én normális nevű ötévesem mögött érkező Mattie mégis engem bírál. Nem azt mondom, hogy nem jogos, de attól még sértő.
- Ha-Ha. Szörnyen szórakoztató vagy így szombat délután. Gyere be nyugodtan, tegnap takarítottam. – Költői túlzása ez annak, hogy felsöpörtettem a lányokkal a macskaszőrt a folyosóról, amíg beraktam egy adag mosást, de ennyi fért bele csak a péntek estébe, mielőtt – megint – kiborultam volna azon, hogy mostantól ez az életem. Ez már így is egy kupac színes ruhával több, mint legutóbb, amit most ráadásul sikerült is különválogatnom a fehérektől, szóval valaki igazán értékelhetné végre, hogy próbálkozom. - Bár a biztonság kedvéért a csizmád azért ne vedd le.
Jó, hát annyira azért nem próbálkozom.
Egy mozdulattal elmentem azt a néhány rosszul fogalmazott mondatot, amire az egész szabad szombatom rááldoztam, és lehajtva a képernyőt, a dohányzóasztal tetejére ejtem a laptopot, mikor Mattie felbukkan a nappali ajtajában. Mason írt ugyan egy üzenetet, hogy lepasszolta a lányomat – nem pont ezekkel a szavakkal, de ha így mondom, akkor végre egyszer ő tűnik felelőtlennek –, de azután, hogy válaszul elküldtem egy thumbs up emojit, az agyam el is dobta ezt az információt, úgyhogy Mattie jelenléte okozott egy pillanatnyi rövidzárlatot. De hé, legalább volt rajtam nadrág!  
- Remélem, nem azt várod, hogy jattoljak, mint a futároknak – vonom fel nyomban a szemöldököm a kijelentés hallatán, aztán nyomban emlékeztetem magam arra is, hogy itt épp nekem tesznek szívességet, szóval talán illene verbálisan is nyomát adni a hálámnak. – Köszi, amúgy.
Némi színpadiasan eltúlzott, de még éppen a férfias határértékre eső nyöszörgés közepette felállok a kanapéról, és félkörívben megkerülöm a még mindig fecsegő Sallyt, aki boldogan ugrándozik utánam a konyha irányába, és közben egy percre sem áll be a szája. Egy. Percre. Sem. Teljes fordulatszámon pörögve már az sem foglalkoztatja, hogy mi, egyszerű felnőttek, nem vagyunk képesek lépést tartani a tempójával, csak beszél és mesél és magyaráz töretlenül, míg én a kezébe nyomok egy doboz narancslét, nehogy kiszáradjon.
- Kérsz egy kávét? Vagy egy szőlős Kool-Aid Jammerst? Az a legjobb.
- A narancsos a legjobb!
Egyszer már elmagyaráztam a műanyag szívószálat rágcsáló szörnyikének, hogy az értékesítési adatok engem igazolnak, és igenis baromira a szőlős a legjobb, de úgy tűnt, nincs elég élettapasztalata ahhoz, hogy belássa a tévedését, úgyhogy vita helyett mostanában inkább csak ráhagytam a dolgokat.  
- Hol van Lizzie?
- A barátnőjénél – remélem.
- Játszhatok a számítógépén?
- Tudod a szabályt. - Úgy néz rám, mint aki nemhogy a szabályt, de magát a szót sem hallotta még soha. Lemondó sóhajjal engedem el ezt is. Szerencsére nem a gyereknevelésről akarok regényt írni, szóval nem számít. – Nem nyúlhatsz Lizzie cuccaihoz az engedélye nélkül.
- És ha ugyanúgy rakom vissza, ahogy találtam?
Valahol mélyen azért megnyugtat, hogy néha figyel arra, amit magyarázok neki.
- Oké, fél óra. De ha lebuksz, én nem tudtam róla, világos?
Sally lelkesen ugrándozva húzza le a narancslé utolsó kortyait, majd a szelektív hulladékgyűjtés szabályai szerint a megfelelő kukákba szórja az üdítője csomagolását – mert Lizzie nemrég arról tanult biológiaórán, hogy a műanyagszívószál megöli a delfineket, úgyhogy nyilván mi is egy ilyen háztartás lettünk – és futólépésben eltűnik a szobájuk felé. Mielőtt eljutna a tudatomig, hogy ezzel mire kárhoztattam magam, már rég ottragadok a konyhában Mattievel és a hirtelen ránk telepedő, szokatlan csenddel. Nagylelkűen magamra vállalom a feladatot, hogy folytassam a fecsegést, mert még az is jobb, mint a semmi.  
- Mason nem mondta esetleg, hogy mi olyan fontos, ami miatt nem sikerült megcsinálnia azt az egyetlen dolgot, amire megkértem?
Nem, mintha számítana, ígyis-úgyis összeveszünk majd rajta. Vagy ha nem ezen, valami máson, ahogy a normális testvérek szokták, de azért begyűjtök egy vallomást, hogyha később esetleg majd mégsem lesz igazam, foghassam Mattie-re és a félretájékoztatására.

 | ⚶

And every mornin' when I wake up, I wanna be who I couldn't say I'd ever been but it's so much more than I ever was. If every night I go to sleep knowin' that I gave everything that I had to give then it's all I could've asked for

jonah and mattie

Nem utálom Jonah-t. Az utálat majdnem az összes ismeretségemnél erős szó, nálam az inkább egy hirtelen felindulásból kijelentett, múló állapot. Jonah-t is utáltam már, de éppen most nem teszem. Csak… nem kedvelem. Amihez nem mellesleg jogom van, különösen, hogy az eddig tapasztaltak alapján az érzés kölcsönös. Nem mintha láttam volna ezt a férfigyereket valaha is a korához méltó viselkedést produkálni, esetleg normális hangnemben beszélni bárkivel is, szóval az is meglehet, hogy nála ez afféle alapállapot.
Van ugyan egy csekély esély arra vonatkozólag, hogy talán nem adtam meg neki ugyanazt az esélyt, mint bárki másnak, amikor megismerkedtünk, de mentségemre szóljon, az első találkozásunk során Sally akkorát esett, hogy szinte kongott a fejétől a padló, amit Jonah úgy reagált le, hogy olyan heves nevetésben tört ki, hogy sípolni kezdett a tüdeje. Tudom magamról, hogy nem vagyok egy túlféltő típus, óvónőként ez szimplán nem opció, ezért is vagyok benne biztos, hogy az az esés már nem a „nevessünk rajta” kategória volt.  
Azzal is tisztában vagyok, hogy időről-időre hajlamos vagyok igazságtalan lenni, ha szülőkről van szó, nekem pedig rossz a kedvem, pusztán azért, mert számukra adott az, ami nekem örökre álom marad, de Jonah tényleg az a fajta apa volt, aki mindent is leszart, úgyhogy indokoltnak éreztem az ellenérzéseimet. Biztos vagyok benne, hogy maga Mason is egyetértett volna velem. Nagyjából.
- Wow, túlzásba vitted. Csak úgy csillog-villog minden – reagálok kétkedve, és látványosan végighúzom az ujjam egy polcon. Ugh. Már-már érzem a késztetést, hogy nekiálljak én magam. Ha nem Jonah-ról lenne szó, nem is fognám vissza magam.
Kedves, hogy azt hiszi, levettem volna a cipőmet. Naiv, de kedves. Ha lett volna rajtam kesztyű, amikor belépek, attól se szabadultam volna. Ha feltűnésmentesen vissza tudnám húzni a kezemre, valószínűleg azt is megtenném.
Kissé eltúlzott meglepettséggel kapok a mellkasomhoz a varázsszó hallatán. – Nahát, egy köszi? Mi történt, csak nem befejeztél valamit? – Abban nem is reménykedek, hogy netalántán komplett könyvről van szó. Talán egy fejezetről? Valószínűleg inkább csak egy oldalról. Esetleg egy párbeszédről?
Napokig tudnám ezt a finoman passzív-agresszív teniszjátékot folytatni, és úgy érzem, Jonah is, de a kávé lehetőségét hallva hajlandó vagyok megemberelni magam. Még ha csak azért is, mert simán kinézem a vendéglátómból, hogy visszaél a házigazdák hatalmával és dacból megtagadja tőlem a jól megérdemelt jutalmamat.
- Egy kávét megköszönnék – érkezek hát a legdiplomatikusabbnak megítélt válasszal. – De mindketten tévedtek. Mindenki tudja, hogy a Kool-Aid Jammersből a cseresznyés a legjobb. Legalább húsz ovis egyetértene velem.
Blöffölök, a leghalványabb fogalmam sincs, melyik gyereknek melyik íz a kedvence ennél a terméknél. Ez túlságosan specifikus ahhoz, és különben is, többnyire inkább arról szoktak töretlenül magyarázni, hogy mit nem szeretnek. A brokkolit, a kelbimbót, az összes létező zöldséget, főleg párolva, a halat (kivéve, ha halrudacska), és egyszer volt egy ovisom, aki nem szerette a mentolos dolgokat, mert sírni kezdett tőlük. Nem nevettem ki. Legfeljebb egy kicsit.
- Látom, az életre neveled a gyerekeidet – jegyzem meg, kivételesen nem kötözködő szándékkal, amit egy félszeg mosollyal próbálok meg jelezni. Fura Jonah-ra mosolyogni, mintha az ember önként beismerné a testvérének egy vita után, hogy igaza van. Természetellenes. – Szabad? – intek az egyik bárszék felé a konyhapultnál, miután megpróbáltam feltűnésmentesen megnézni, nincsenek-e rajta gyanús foltok.
Igazság szerint nem tudom, miért akarok leülni, vagy meddig szándékozok maradni, egy kezemen megtudnám számolni az összes olyan alkalmat, ahol néhány percnél tovább tartózkodtam egy helyiségben, kettesben Jonah-val, és ezeket az alkalmakat sem kerestem, általában csak így jött ki a lépés. Arra gondolok, hogy jól esne kényelmesen megkávézni, és csak utána elindulni, hogy aztán a netflixen raboskodva töltsem a szombat estémet, Jonah pedig éppenséggel csak itt van. A saját lakásában. Remélem, nem a magány egyik jele, hogy olyan emberek társaságát is szívesebben elviselem, akiket nem kifejezetten kedvelek, csak azért, hogy kicsit kevesebbet legyek egyedül, de most, hogy végigmondtam, elég gyanús. Talán örökbe kellene fogadnom egy macskát, vagy valami.
- Az egyetlen dolgot, hah? Gondolom, akkor Mason soha nem hozza-viszi a gyerekeidet, nem vigyáz rájuk, mi több, egy percet sem töltenek nála, és nyilván nem szervez nekik játszós napokat más kölykökkel sem… - sorolgatom oldalra biccentett fejjel, dallamos hangsúllyal zárva le a mondatot. Elítélően megrázom a fejem. – Igazad van, nem lehet rá számítani. És nem, nem mondta. Gondolom, valami munkaügy – vonok vállat. Nehezen tudnék mást elképzelni, ami miatt Mason (Mason!) csak úgy elrohant volna, ráadásul Sally nélkül.
- Most komolyan: láttam, írtál, amikor megjöttünk. Bármi szerencse? – Én tényleg igyekszek kiszorítani a kétkedést a hangomból, de egy egészen kicsit nyoma marad. Megint egy mosollyal próbálom jelezni a kérdésem őszintén érdeklődő szándékát, de mint mondtam, nem egyszerű. Továbbra is természetellenes.

öltözet, 741 szó, imádattal | ⚶