- Hercegnőm, köszönj el szépen Ms. Hadwintől!
- Jó hétvégét, Mattie néni!
- Viszont kívánom, Daphne! Viszlát, Mr. Burns!  – intek a kézen fogva távozó apa-lánya páros után mosolyogva a terem ajtajából.
A péntekek csodás napok; nem csak a hétvégét harangozzák be, a korán keléstől, tenyérbe mászó szülőktől, és a zsírkrétával az orrukban szaladgáló gyerekek nélküli csodás, pihentető hétvégét, de valahogy azon túl, hogy gördülékenyebbek - mintha kivételesen a gyerekek sem akarnák tesztelni, vajon a ragasztó vagy a gyomorsavuk az erősebb-e -, de rövidebbek is. Előbbi talán a placebo számlájára írható, de az utóbbival kapcsolatban, ha akarnám, se tudnám átverni magam. Az összes óra nem hazudhat: még csak délután negyed három felé közeledtünk, és Daphne volt az utolsó lurkó, akivel a játszószőnyegen babázva vártam a szüleit.
Hivatalosan kettő és három között várjuk a szülők befutását (kivéve, ha idetelefonálnak, mert valami probléma akadt, akkor megpróbáljuk annyira kitolni ezt az időhatárt, amennyire csak lehet), de egy kezemen meg tudnám számolni, hány pénteken ne maradtam volna egyedül legkésőbb háromnegyedre. Nem panasznak szánom, épp ellenkezőleg – ha a gyerekek hamarabb mennek haza, hamarabb rakhatok rendet és fókuszálhatok az adminisztrációra.
Ma még az utóbbi sincs; annyira élelmes voltam, hogy magammal vittem a laptopomat az ebéd előtti udvaron rohangáláshoz, és előre megcsináltam. Legalább egy ugróiskolával a rendszer előtt járok.
Majd jövő héten biztos máshogy vélekedek, amikor a hó végi értékelőlapokat kell egyesével kitöltögetnem, személyre szóló összefoglalók írásával. Nem, nem gondolok rá, akkor legalább még ezen a hétvégén úgy tehetek, mintha nem lenne jobb dolgom, mint becsavarni magam egy pihepuha szőrös takaróba egy bögre forralt borral (hé, lassan itt a szezonja, én csak felkészítem a szervezetem!) és behozni a lemaradásomat Dragon Prince-ben. Peter elspoilerezte a harmadik évad végét, a kis szaros, de mégis hogy haragudhatnék rá, ha rögtön utána chipskarikát húzott a gyűrűsujjamra? Smooth, Peter, smooth.
Egy Micimackó számot dúdolgatva kezdem el összepakolni a papírmasé falevelekbe öltöztetett termet, mert a karrierem elején egyszer elkövettem azt a hibát, hogy Nicki Minajt énekeltem, és természetesen pont akkor sétált el a terem előtt az igazgató, úgyhogy a kínosabb úton voltam kénytelen megtanulni, hogy vagy csak és kizárólag gyerekdalok jöhetnek szóba, vagy semmi - ami nyilvánvalóan szóba nem volt opció. Nincs annál depresszívebb, mint amikor néma csendben négykézláb kúszol-mászol a szanaszét gurult kirakós- és legodarabkák után, és nem mintha ne énekelnénk amúgy is minden nap fél tucat fülbemászó dalocskát, amiket álmomból felkeltve is képes lennék felidézni, szóval alapanyagom éppenséggel akad. Különben is, senki nem vethet követ egy óvónőre, amiért szereti Micimackót, nem? Voltaképpen szentségtörés lenne, ha nem így tennék.
A játékkosarak összepakolása és a székek betolása után teljesen felöltözve ellenőrizgetem az asztalomat – a TANÁRI asztalt, mert bármit is mondjon Eleanor, én is tanár vagyok –, hogy bezártam-e minden fontosabb fiókot, amikor megakad a tekintetem a táblán, amin még mindig ott sorakoznak az én példáim után a girbe-gurba betűk az abc elejéből. Akár ott is hagyhatnám, de tudom, hogy egy takarító sem fog hozzányúlni (az iskolaszabályzat szerint nem nyúlhatnak semmiféle dokumentációhoz, ami privát adatokat vagy tananyaggal kapcsolatos információt tartalmazhat, ebbe pedig valamiért a tábla is beletartozik), hétfőn pedig átkoznám magam, ha azzal kellene kezdenem a napot, hogy az egyik kezemben egy vizes szivaccsal bűvészkedek, miközben a másikkal kabátokat próbálok lehámozni a gyerekekről. Hol marad akkor a hely a reggeli kávénak?
Sóhajtva dobom le magamról a sálamat és a ballonkabátomat, hogy átsiessek a táblához és vadul törölgetni kezdjem egy szivaccsal, annak reményében, hogy még szárazon megszabadulhatok a rajta ülepedő krétától. A tábla és a szivacs súrlódásának kellemetlen hangját egy kopogás töri meg. Baby Shark doo doo doo doo, nem, na-ah, ma nem.
- Sajnálom, ma nem tartok fogadóórát – szólok hátra a vállam felett. – Szerdánként viszont három és hat között ezer örömmel válaszolok a felmerülő kérdésekre, ha pedig a szerda nem alkalmas, előzetes egyeztetés alapján bármelyik nap szívesen tovább bent maradok.
A hangsúly az előzetesen.
Elégedetten leporolom a kezeimet a tiszta tábla láttán és annak reményében pördülök meg, hogy bárki is keresett volna, ő is úgy ítélte meg, hogy van jobb dolga is péntek délután. Tévedtem.
De még mekkorát; kis híján megbotlok a saját lábaimban, akkorát.
- Cole? – szakad ki belőlem döbbent pislogások közepette.
Vannak azok a rémálmok, amikor beszédet kell mondanod egy kisebb tömeg előtt, majd a ruhadarabok nemes egyszerűséggel megszűnnek létezni rajtad, és vannak azok, amikor belefutsz egy exedbe az elképzelhető legeslegrosszabb napodon, miután kudarc kudarc után ért, tökig áztál, egy teherautó sarat hajtott rád, és még felmutatni sem tudsz semmit. Vagy ez csak az én személyre szóló poklom? Nem tudom, mindenesetre a szituáció kísértetiesen kezd hajazni az exes-álomra, legalábbis érzésre. Hála az égnek, nem vagyok se csuromvizes, se sáros.
Akkor is; mi a francot keres Colton Sykes az osztálytermem ajtajában? (És ugye nincs salátadarab a fogaim között?)
- Ez egy… érdekes szituáció – jelentem ki, mert nincs értelme tagadni, és fél kézzel megtámaszkodok egy közeli asztalon. Részben, hogy egyensúlyba hozzam magam, részben pedig mert reményeim szerint ez valamivel határozottabb képet fest le rólam, mint ahogy valójában érzem magam. Különös dolog ez az idő. Néha egy pillanat is elég, hogy magad mögött hagyj bizonyos érzéseket, néha tizenkét év alatt sem tudod lenyelni a leszarom tablettát.
- Ebbe az óvodába jár a… gyereked? – vonom fel az egyik szemöldököm. A kérdés pusztán udvarias kétkedés; vannak közös ismerőseink néhány közösségi platformon, tudom, hogy nincsenek gyerekei. Nem, Cole tizenkét évvel ezelőtt elhagyott, mert nem szerepeltek biológiai gyerekek a közös jövőnkben, csak azért, hogy aztán itt álljon a jelenben, lassan negyven évesen, ugyanúgy gyermektelenül.
Kicsinyes, Mattie, kicsinyes. Azzal nyugtatom magam, hogy nem egészen káröröm fog el, mert a gyerekek témája nem az, aminél ilyesmit megengednék magamnak, csak valami ahhoz hasonló. Különben is, amennyire tudom, újra eljegyzett ember. Ki tudja, talán a közeli terveik között szerepel a várandósság is. Nem tudhatom.
Nem is akarom tudni.
- Őszintén szólva, nem tudom, mi mást kereshetnél itt – folytatom, óvatosan ellökve magamat az asztaltól. Összefonom a karjaimat a mellkasom alatt, ami testbeszéd szempontjából nem a legszerencsésebb, mert kiszolgáltatottságot sugall, ellenben kényelmes és jól esik, szóval fuck it, és lassan közelebb lépdelek. Sejtem, hogy nem miattam jött, máskülönben nem tükröződne az ő arcán az én meglepett arckifejezésem. Ettől jobban érzem magam, vagy rosszabbul? Oh boy, ezek azok a kérdések, amikre még csak meg se szabad próbálni megkeresni a választ. – Gondolom, most jön az a rész, ahol azt mondom, hogy jól nézel ki, és megkérdezem, mit csinálsz itt, ugye? Szóval: jól nézel ki. Miben segíthetek? – erőltetek egy túlságosan széles mosolyt az arcomra.

öltözet, 1055 | ⚶

A hüvelykujjam végigsimít a telefon kijelzőjén, a zöld hátterű telefon-ikonon, Monroe neve mellett. Egyszer megharagudott rám, mert a teljes nevén (Randall, Monroe) szerepelt a telefonomban, pont úgy, mint bárki más; nem ezért haragudott meg, hanem a teljes elutasítás miatt, amit kifejeztem, mikor átírta a nevét, és szívecskéket rakott mögé. Egy felnőtt férfi nem rak szivecskéket senki neve mellé, és kész. A mai világban, főleg New Yorkban, ahol én voltam a fura, amiért nem használok éjszakai szemránckrémet, nem voltam egészen biztos benne, hogy Roe elvárásai lehetetlenek-e, vagy én nem tudok eléggé alkalmazkodni. Ez itt nem a Konföderáció, vagy valami ilyesmit mondott.
Úgyhogy most már csak Monroe-ként van bent. Én viszont egy sóhajjal benyomom az oldalsó gombot, mire elsötétül a képernyő, és visszacsúsztatom a zsebembe. Mégsem érzem készen magam arra, hogy felhívjam. Hátra dőlök az ülésen, és még egyszer ellenőrzöm a címet a rendőrségi terepjáró fedélzeti rendszerén, ami az infókat rögtön az NYPD belső rendszeréről kapja. Jó helyen voltam, úgyhogy miután még úgy fél percig aspiráló krumpliszsák módjára szemléltem az utcát, erőt vettem magamon. Ellenőriztem a pisztolyomat, amit zsebbe dugható tartóba tettem; nem volt rajtam se egyenruha, se más gyanús külső jegy, a jelvényemet is leakasztottam az övemről, úgyhogy a fegyverrel se kelthettem feltűnést, és a jelvényt is a kabátom belső felére varrt titkos zsebre erősítettem; pont úgy, mint valami titkosügynök.
Alighanem mikor én voltam óvodás korú, hasonló munkakörről álmodhattam, bár az anyám szerint volt vagy másfél év, mikor határozottan állítottam, hogy kukás ember akarok lenni, és akkor szelhetem egész nap az utcákat ott kapaszkodva. Valamiért nagyon menőnek érezhettem akkoriban, vagy csak a játékautók felé volt nagy vonzódásom. Nem sokra emlékszem már ennyi idős koromból, de arra igen, hogy nagyon sok kis garázsom volt, és nagyon haragudtam érte, mikor Torrie megkaparintotta őket, hogy aztán a barbie babáival butikot csináljon belőlük.
Már nap vége van, úgyhogy nem zsong az egész épület a gyerekzsivajtól. Nem tudom, hogy ez jót tesz-e a hangulatomnak; bár nem úgy tűnik, de néha kifejezetten élvezem, ha zaj van körülöttem. Valami alapvető, amit ki tudok zárni, de mégse enged egyedül maradni a gondolataimmal, mert annak ritkán van jó vége. Tudatalatt talán Monroe-hoz is ezért vonzódtam annyira; sose tudja befogni. Vagy gondoltam én. Aztán befogta, és fogalmam sincs, mit kezdjek vele.
– Szia! – csattan mellettem az éles hang; már amennyire egy öt évesnek lehet éles hangja. Öt éves egyáltalán? Lehet, hogy kettő. Tudnak két évesen beszélni? Túl régen ismertem kisgyereket ahhoz, hogy akkurátusan megmondhassam. Azt viszont el kell ismernem, hogy ez a kislány egészen jópofa, a két szőke copfocskájával és a mesehőst ábrázoló felsőjében, amihez egy tütü is társul a kabátja alatt. Nem tudom, hogy táncórára siet-e az őt kísérő anyukájával vagy csak a mindennapos kinézete, de mindenképp szakított időt arra, hogy rám köszönjön és integessen, amikor elhaladunk egymás mellett a bejáratnál.
Elmosolyodom és visszaintegetek neki.
Furának érződik a mozdulat, de az ő mosolya nem hervadt le, úgyhogy gondolom tényleg sikerült mosolyognom, nem pedig csak azt hittem, hogy sikerült; Monroe szerint sokat csinálom.
Őszintén megvallva, nem sokat tudok az ügyről. Az alapokat persze nyilvánvalóan, de még ez is a felmérés része; Favaroéknak sikerült úgy beleolvadniuk a város szövetébe, hogy mindegy, hogy akarjuk kivágni őket, valahogy annyi szál tartja a helyén, hogy lehetetlennek tűnik. Ami még rosszabb pedig, hogy akárhonnan megérzik, ha egy másik szálat piszkálunk, ami hozzájuk vezetne. Benny nem véletlenül kötött ki a Hudsonban.
Nem engedhetjük meg, hogy több tanú kiessen a játékból, a helyzet viszont az, hogy egyelőre nem tudjuk pontosan, ki az, aki ennyire a nyomukban jár. Az egyik informátor lányát a gimnáziumában keresték fel és fenyegették meg úgy, hogy azóta sem mert visszamenni és pszichológushoz járatják a szülei, úgyhogy mikor jelentették a helyi rendőrségen, hogy bizonyos „rossz arcú, kopasz férfiak” járkálnak az óvoda körül, nem rögtön, de megkaptuk a fülest. Nem volt nehéz megtalálni az ide iratott kisgyerekek közül azt, aki az egyik potenciális tanúnk fia. Még nem lehetünk biztosak benne, hogy a kettőnek köze van egymáshoz, de ez nem olyasmi, amit a szerencsére bízhatnánk.
Ezért voltam itt most én. Egyelőre egyedül; mivel csak arról volt szó, hogy a tervek szerint beszélek a vezetéssel, azután pedig a csoportot vezető óvónővel is, Santos másmerre indult. Túl sok dolgunk van ahhoz, hogy együtt lődörögjünk, mint a kislányok a vécé felé, párosával.
Az óvodát vezető nővel már beszéltem telefonon; ő tette meg a bejelentést, miután kapott néhány panaszt szülőktől és egy pedagógustól. Miután gyorsan egyeztettem a helyettesével is, aki épp nagyon sietett, biztosítottam róla, hogy ha eligazít a megfelelő teremhez, egyedül is tudok beszélni a cosportvezetővel.
– Elnézést! – fordultam még gyorsan vissza az ajtóból, bár ő már a telefonon lógott fél füllel. – Mit is mondott, hogy hívják a hölgyet?
– Ó, Matilda. De mindenki csak Mattie-nek hívja, biztos nem haragszik meg érte.
Habár a mellkasom hirtelen kényelmetlenül összeszorult a látásom pedig kellemetlenül beszűkült, az egyetlen gondolat, ami bevillant, az az, hogy nem lehet. Mi az esélye…? New Yorkban nyolc millió ember él. Jóval több, ha az agglomerációt is számoljuk. Mégis mi lenne az esélye reálisan annak, hogy pont itt találkozom vele újra…? Arra jutottam, hogy csekély. Elég csekély ahhoz, hogy ne kapjam elő a telefonom, hogy megnézzem szociális médián, mégis hol is tanít. Nem vagyok biztos benne, hogy az ismerősöm; de azt se tudnám mondani, hogy nem. Nem használom igazán a profilom.
Az ajtó előtt mégis megtorpanok kissé; hát akkor, amikor meghallom felcsendülni az ismerős hangot. Sok dolog változhat cirka tíz év alatt, de ez az egy valahogy nem. És ahogy végül a tiltakozása ellenére, miszerint elfoglalt, benyitok, meg kell állapítsam, hogy más se. Talán egy kicsit élesebbek a vonásai, nem annyira fiatalosan kerek, mint régen – nyilván az enyém sem –, de félreismerhetetlenül Mattie az. Az én Mattie-m; vagyis, az én volt Mattie-m. Az első menyasszonyom, akit egészen addig el akartam venni, míg feje tetejére nem álltak a dolgok. Akkor pedig megfutamodtam.
Így, idősebb fejjel, az esettől ennyire távol nagyon könnyű már ezt belátni, akkor viszont a legtermészetesebb dolognak tűnt elszakadni. Más felé megy az életünk. Mást várunk. Hülyeségek, ugyanazt vártuk, csak más módon. Ő például azt, hogy megértem majd, és meg tudom vígasztalni. Vígasztalásban sosem voltam különösebben jó.
– Mattie… – Nem tudom, hogy csak mormolom-e a nevét, kimondom-e egyáltalán vagy a hirtelen kiszáradó torkom megakadályoz benne. De felismerem, ő rám pillant, ő is felismer, és legalább annyira kiül az arcára a döbbenet, mint az enyémre. Alighanem ugyanazon emlékekből kiragadott képkockák sora vetül le előtte, csak alighanem részletesebben, és az ő szemszögéből.
Nem csodálom, hogy nem örül nekem. De végül ő szólal meg és próbál a megértőbb felnőttnek tűnni. – Az – értek vele egyet kissé tompán. A kérdésére viszont akaratlanul is összerándulok. – Nem, nekem… – Nincs. Azóta se. – Nem, más miatt jöttem.
Ez elég tág fogalom, és nem meglepő, hogy ezt feltételezné. A másik legfeljebb az lehetne, hogy titokban követem, mert vissza akarom szerezni, ami szerencsére vagy sem, távol áll a valóságtól.
A kilincs kissé fémesen felnyikordul az ujjaim alatt, amik egészen elfehéredve szorultak rá. Emlékeztetnem kell magam és az izmaim, hogy erjedjenek el. Nem szeretem a váratlan helyzeteket, akkor nem, ha azok ilyen antiklimatikusak. Ha most egy fegyveressel néztem volna szembe, valószínűleg előbb észhez térek. Tudnám, mi a teendő; belém égették az évek. Így viszont úgy meredek rá, mint egy őz az autó lámpájára, míg észhez nem kapok, és a torkomat köszörülve becsukom magam után az ajtót.
– Ne haragudj. Remélem nem azt hiszed, hogy miattad… Vagy hogy miattam… – nem fejezem be a mondatot, mert nem tudok neki olyan véget kerekíteni, ami ne lenne sértő. Már így is az volt. Sóhajtva ingatom meg a fejem. – Nem személyes ügyben jöttem. De azért… Köszönöm. És viszont.
Nem hazudok, de biztos nincs szüksége az én megerősítésemre.
– Hivatalos ügyben járok el. Az NYPD-től – mondom, végül oldalra tárva a zakómat, hogy a zsebében megcsillanjon az oda akasztott jelvény. Ha szeretné, természetesen megnézhetné közelebbről is. – Biztos hallottál már azokról a fickókról, akik az utóbbi egy-két hétben tűntek fel az óvoda körül, ugye…?
Itt dolgozik, az ilyen helyen pedig, ahol határozottan kevés a felnőtt és, már bocsánat, de sok a nő, gondolom sokkal gyorsabban terjednek a híresztelések. Főleg az ilyesmik. – A vezetőségetek jelentette a rendőrség felé, onnan pedig eljutott hozzánk. Most a narkotikum egységnél dolgozom, és elég megalapozott gyanúnk van arra, hogy egy futó ügyünkhöz kapcsolódóan járnak errefelé az ide nem illő… alakok.
Nem akarom kimondani, hogy „maffiózó”. Még ha előbb meg is értik belőle az emberek, nagyjából mire gondolok.
– Az óvodavezető arról tájékoztatott, hogy a te csoportodba jár egy bizonyos Zephyr Rawlins…? – Erre azért összeráncolom a szemöldököm. Mi a fene van a gyereknevekkel manapság? – Valószínű, hogy egy családtagjának köze van olyasvalakikhez, akikhez nem kellett volna fordulnia. Úgy döntött, hogy utólag megpróbálja jóvá tenni és segít minket, de nincs kizárva, hogy ez az információ illetéktelenek birtokába jutott, akik most megpróbálják eltántorítani őt a vallomástételtől. – Amibe csak úgy ment bele, ha biztosítjuk a családja biztonságát. Nyilvánvalóan eddig nem megy túl jól. – Természetesen nincs közvetlen bizonyítékunk rá, főleg, mivel ha jól tudjuk, akkor soha meg se próbáltak bejönni az óvoda területére. A legjobbnak viszont azt láttuk, ha egy egységet a következő hétre rejtett megfigyelésre helyezünk ki ide. Az én egységem… Igazából, csak engem és egy járőrkocsit. – Kissé feltűnő lenne, ha hirtelen megnőne az emberek száma a környéken, és meg se engedhetjük magunknak a pazarlást egyetlen bejelentés alapján. Valójában kész szerencse, hogy ennyire patthelyzetben ért minket a füles.
– Azért jöttem, hogy erről és a részletekről tájékoztassalak titeket – nézek fel aztán Mattie-re, egy kissé elenyhülő vonásokkal. Könnyű a professzionalizmus mögé bújni, de most még én sem érzem fairnek tagadni a tényt, hogy ismerem, nem is kicsit. – Nem számítottam rá, hogy itt leszel…

1575 szó és sok hülyeség    | ⚶

Fiatalabb koromban (és milyen szomorú jele ez az öregedés útjára való rátérésnek, hogy így hivatkozol fejben a múltbéli énedre), mindig azt mondtam, hogy nem vagyok haragtartó típus, mire Gabriel, aki jobbára mindig mellettem volt - és jobban ismert, mint én saját magamat -, rögtön rávágta, hogy az lehet, de a megbocsátás sem az erősségem. Akkoriban ezt kritikaként éltem meg, hiszen gyermeki lelkesedéssel olyannyira tökéletesnek akartam látni magam, amennyire csak lehetett, és eszem ágában sem volt sértetlenül tűrni az ez ellen felszólalókat, így aztán tökéletesen bizonyítottam a bátyám szavainak igazát azzal, hogy napokig hozzá se szóltam.
Egy idő után – természetesen, ahogy mindenki más is - ráébredtem, hogy a világ és a benne élük úgy kerekek, ha a sajátos pozitív tulajdonságaikat a saját negatív tulajdonságaik ölelik körbe; így lesz mindenki egyedien és utánozhatatlanul önmaga, tökéletes a tökéletlenségben. Ugyan továbbra sem voltam boldog a tudattól, hogy mennyire nehezemre esik elengedni a múltban tapasztalt sérelmeket és az azok okozta fájdalmat és sértettséget, elfogadtam, hogy ez egy gyengeség, amin még az évek során dolgoznom kell.  
Amikor Cole felbontotta a jegyességünket, rengeteg érzés járt át, de a harag csak néhány múló pillanatig volt a középpontban, amíg feltettem az ilyenkor megszokott kérdést – miért. Aztán megkaptam a válaszomat, és a düh minden apró nyoma elpárolgott, hogy keserűséget és csalódottságot hagyjon maga mögött; mindkettőt a saját, teljesen másfajta „tökéletlenségem” okozta. Az, amit nem tudtam elnézni magamnak. Ha viszont én nem voltam képes megbékülni vele, hogy várhattam volna el, hogy egy tőlem teljesen különálló ember, akinek nem kötelessége mellettem leélnie az életét, megtegye?
Szóval elengedtem. Cole-t, a kapcsolatunkat, az összes érzésemet, ami őt vádolta volna, vagy éppen küzdött volna érte. Mindent egy dobozba csomagoltam, ráírtam, hogy törékeny, és elraktam egy zegzugos polcra, amire soha többé egy pillantást sem akartam vetni. Könnyebb volt így.
És amikor a környezetemben mindenki szájtátva sütkérezett a drámában, ami nem az ő életüket és jövőbeli terveiket tette tönkre, többé-kevésbé őszintén mondhattam az összes kérdésre, hogy nem, nem haragszok. De nem ő volt a középiskolai szerelmed, az első barátod? De, de megértem. Nem háborít fel az indok? Nem. Én is így tettem volna. Sérült áru vagyok, ez benne van a pakliban. Legalább megpróbált kitartani mellettem. Szegénykém. Meg tudnál neki bocsátani? Ne… igen. Idővel biztosan.
Csak most, megint Cole előtt állva érzem, hogy mennyire nem bocsátottam meg, hogy mekkora tüske még mindig az oldalamban az egész incidens, hiába telt el annyi év, hogy Cole arcán már ráncokat vélek felfedezni, és tudom, hogy az én nevetőráncaim is egyre inkább ragaszkodnak az állandó jelenléthez. Mentségemre szóljon, soha nem számítottam rá, hogy ezzel még foglalkoznom kell.
Végignyalom a hirtelen kiszáradt számat, miközben hitetlenkedve bámuljuk egymást, és vélhetőleg mindketten megpróbálunk annyit kiolvasni a másikból, amennyit csak lehet. Cole meglepett, egyenesen döbbent, elég nyilvánvaló hát, hogy nem céltudatosan engem keresett – és miért is tette volna? -, és ha akarná se tudná tagadni, hogy mennyire kellemetlenül érinti ez a váratlan találkozás. Noha ebben határozottan egyetértünk, az utóbbi elégedettséggel is eltölt, és valami rosszindulatú belső hang maró gúnnyal azt mondja, hogy helyes. Ezúttal meg se próbálom elnyomni; úgyis mindig azt mondják, hogy a káröröm a legszebb öröm, mert nincs benne irigység, ugye?
Nincs értelme úgy tenni, mintha ne lenne az a hátunk mögött, ami, de ennek ellenére (vagy éppen pont ezért) túl kell esnünk a látogatása valódi célján, úgyhogy megpróbálom félretenni a kicsinyességem, felnőtt módjára viselkedni, és megszólítani.
Cole reakciója és válasza pedig ennél… Cole-osabb nem is lehetne. Belém hasít némi fájdalom, de nem tudom, hogy ez az örömből fakad-e, amiért újra viszontlátom a botladozását, vagy a hiányérzetből, amiért már nem tapasztalom mindennap.
Nem fogom boncolgatni a kérdést.  
Lehajtom a fejem, hogy elrejtsem az örömtelen mosolyomat a hajam zuhataga mögött, amíg úrrá nem leszek az arckifejezésemen, majd újra felnézek, egy valamivel udvariasabb mosoly kíséretében. – Volt egy olyan sejtésem, hogy nem fogsz térdre vetődni előttem és dalra fakadni, de köszönöm. Öröm látni, hogy bizonyos dolgokon nem fog az idő. Mint a kommunikációs képességeid – jegyzem meg, miközben közelebb lépkedek.
A piszkálódás jó, a piszkálódás ismerős, a piszkálódás nem túl mély. Ideális arra, hogy egy intéssel magunk mögött hagyjuk a kínosabb, érzelemmel teli részleteket, legalábbis egy időre. Amíg saját magunkban el nem kell számolnunk velük. Vaaaaagy, nemes egyszerűséggel becsomagoljuk őket egy másik dobozba, elrakjuk azt, és elfelejtjük, hogy hova. Eddig működött, és ha tízévente egyszer harap fenékbe a taktika, az egész jó arány.
- NYPD? – szalad fel a szemöldököm a magyarázatát hallva. Oké, nem tudom mire számítottam, de nem erre. Szinte már ösztönösen szaladna a számra a „bajban vagyok…?” kérdés, hiába tudom, hogy messze nem élek elég vad életet bármiféle rendőrségi ügyhöz, de Cole hamarabb folytatja, amiért éppen ezért hálás lehetek. – Ó, azok az alakok! Igen, tudok róluk, én szóltam róluk az igazgatónőnek. Állandóan az iskola közelében ólálkodtak, valahányszor kivittem a csoportomat az udvarra, és ahogy bementünk, ők is távoztak. Ez különösen furcsa volt, általában nem ez a jellemző. Az igazgatónő említette, hogy megtette a szükséges bejelentést, de legfeljebb járőrökre számítottam, nem egy nyomozóra…
Azaz, eddig ez volt a procedúra. Feljelentés, személyleírás, jegyzőkönyv, majd egy pár hét, amíg a járőrök kiemelten figyelnek az iskola környékére, ezzel gyakorlatilag elijesztve a fenyegetést. Nem ez volt az első eset, hogy az intézménynek a rendőrség felé kellett fordulnia az épületeink körül bolyongó, gyanús férfialakok miatt, és nem is ez lesz az utolsó. Beteg világban élünk, és az egyetlen lehetőségünk a védekezésre az óvatosság és a figyelmesség volt.
Az, hogy ez eltér az eddigi esetektől, nem kifejezés.
- Zeph? Ó, istenem! – kapok döbbentem a szám elé. Egy pillanattal később intek Cole-nak, hogy kövessen, és az asztalom felé indulok, a fém irattárolómhoz igyekezve. – Fogalmam sem volt róla, hogy a szüleinek ilyesmi ügyei lehetnek. Mármint, persze, honnan tudtam volna, de őket kifejezetten kedvelem, olyan értelmes és udvarias emberek. Azt a ritka, kihalófélben lévő szülőtípust képviselik, akik elsőre is megértik, amit mondok nekik, felfogják, hogy a gyerek igenis felhorzsolja majd néha a térdét, és nem kérdeznek hülyeségeket – magyarázom egy apró szemforgatással, immár az aktáim között lapozgatva, Zephét keresgélve. – Mondanom sem kell, hogy ezt ne add tovább a szülőknek, ugye? Tudni fogom, kit keressek, ha a jó híremet hirtelen folt éri – pillantok Cole-ra a perifériámból, halványan elmosolyodva, mielőtt kihúznám a Rawlins, Zephryn névvel felcímkézett kis pakkomat.
- Foglalj helyet – biccentek az asztal másik oldalán elhelyezett két szék felé, és elfoglalom a sajátomat, Cole felé nyújtva Zeph aktáját. – Igazából így utólag belegondolva nem tudom, mennyi hasznát veszed majd ennek, de tessék. Ha teljesen őszinte akarok lenni, fogalmam sincs, mi ilyenkor a teendő – vallom be tanácstalanul, a fülem mögé tűrve a hajamat, hogy aztán az asztallapra fektessem az összefont kezeimet, hátha ezzel megnyugvást találnak. Amíg volt valami céljuk, könnyebb volt megőrizni a hidegvérem. – Nem akarlak letarolni egy halom kérdéssel, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok ideges. Zeph egy jópofa kölyök, és nyilván nem eshet semmi bántódása. El tudnád magyarázni, hogyan fog zajlani ez az egész, és hogyan segíthetek?
A helyzet váratlansága nem feledtette a tényt, hogy ki is ül velem szemben, de ahhoz elegendőnek bizonyult, hogy egy rövid időre kiszorítsa a fókuszból. Hozzávetőlegesen addig, amíg Cole az asztalra nem helyezi a kezét, és meg nem akad a tekintetem a gyűrűn, ami a bal gyűrűsujját díszíti. Wow.
Próbálok minden érzelmet visszafogni az arcomról, amíg összeszedem a gondolataimat, melyek egy pillanat alatt váltak porrá a fejemben, de a meglepettség utat tör magának, és kénytelen vagyok pislogni egy párat, hogy eltüntessem. Olyan szerencsés lettem volna, hogy lemaradtam az esküvői fotókról? Nem, nem hiszem, hogy az élet pont most, pont ezzel a tudatlansággal áldott volna meg. Talán ez egy olyan… hogyishívják, ígéretgyűrű? Majdnem biztos vagyok benne, hogy olvastam ezekről egy cikket, de nem tudtam, hogy ennyire elterjedtek.
Mindegy; nem tartozik rám.
De akkor miért érdekel ennyire?
Halkan krákogva dőlök hátra a székemben. – Ez fair. Mennyi az esélye, hogy pont téged küldenek egy olyan ügyhöz, ami pont az én óvodámhoz kapcsolódik, pont az én csoportomban? A sors, mondanák a babonások. – Vagy csak karma, mert mindenki tudja, hogy karma is a bitch. Tudom, hogy nem túl bölcs döntés, de az érzelmeim erősebbek a józaneszemnél (mint mindig), ezért az ujjára mutatok. – Gratulálok. Sok boldogságot.

öltözet, 1332 | ⚶

Tudom, hogy jogos a sértése, amit felém vet. Gondolom nem nagyon várhatok mást a távolságtartó udvariasságon kívül, ugye?
– Nem, az… határozottan nem változott. – Több más dolog mellett. Gondolom hogy még valamikor a huszas éveinkben azt reméljük, megtanulunk az ilyen jellemhibákkal együtt élni, vagy hogy majd javulnak, mert feltételezzük, hogy mindannyian csak felfelé haladunk, előre, a jobb és újabb és nagyobb remények felé. Hogy nem lehet rosszabb. De ez is csak olyasféle baromság, amivel azért etetjük magunkat, hogy túléljük az adott napot. Ennél csak jobb lehet. Hát nem. Erre tökéletes példa voltam én és Mattie.
Vagy hát, én biztosan. Igazság szerint fogalmam sincs, vele mi történt. Ha tudtam volna, akkor nem vállalom el ezt a beszélgetést.
– Igen. Már… hét éve. – Ösztönösen válaszolok a kérdésre, csak utána jövök rá, hogy rosszul; alighanem nem azon lepődött meg, hogy Én vagyok az NYPD-nél, hanem azon, hogy az NYPD van itt. Igaza van, általános esetben egy járőr lett volna ide küldve; talán, ha szerencséjük van, akkor autós, nem pedig biciklis. Sajnos sokkal több a szexuális ragadozó az oktatási és nevelési intézmények körül, mintsem mindegyikhez legyen elég emberünk kijárni.
De az itteni speciális körülmények most mást diktáltak. Korábban szinte már örültem, hogy ha ennyire minimális nyomunk is, de valamink csak akad. Most viszont legszívesebben visszamennék az irodába. Nem érzem magamat felkészültnek erre a beszélgetésre; de nem csak most. Hanem soha.
– Nem mondtam, hogy a szülei – javítok egy kicsit bele fapofával. Mármint, történetesen tényleg az apjáról van szó, de ezt Mattie-nek nem kell tudnia. Főleg pedig jogi felelősségem tudatában nem adhatok ki ilyesféle információt. Tény, az ilyen megfigyeléseknél és a nyomozások, kihallgatások során a jogszerűség határai… Néha elmosódnak a cél érdekében. – Nem állt szándékomban beszélni a szülőkkel, ami azt illeti.
Szeretnénk fű alatt tartani az operációt, amennyire csak lehet. Bár az igazat megvallva, nem tudom, melyik opció lenne jobb, ha Favaro embereinek köze lenne hozzá vagy sem. Örülnék a nyomnak. Nem örülnék annak, hogy most már óvodák irányába fenyegetőzik. Ez nem Kolumbia, ahol ha kihívnak az osztályból, az azért van, mert hullát kell azonosítanod; és nem is szeretném, ha az lenne.
Leülök az egyik székre az övével szemben az asztal túloldalán, és elveszem tőle a mappát. Egy egészen kicsit mulattságosnak találom a párhuzamot; mi is hasonló adatlapokat vezetünk a rendőrségen bűnözőkről. Mi lehet beleírva az övébe? „Ellenállást tanúsított a kelbimbó ellen”?
– Hidd el, alapvetően én sem épp ilyen szituációkhoz szoktam – pillantok körbe a teremben, a miniatűr székektől az én szememnek bántóan színes plakátokon át a játékoktól roskadozó polcig. Valahogy itt minden annyira… Vidám. És pici. Szinte reményteljes. Egyszerre passzol tökéletesen Mattie-hez és nem értem, hogyan képes erre. – Úgyhogy a módszer némileg… rendhagyó lesz. Abban egyeztünk meg az őrsön, hogy túl feltűnő lenne az erősített rendőri jelenlét, úgyhogy civilben leszünk. A szokásos járőrautó a helyén, ugrásra készen, ha kell, én és egy kollégám pedig majd elvegyülünk a szülői tömegben.
Szeretném megnyugtatni Mattie-t az üggyel kapcsolatban, de egyelőre még nem tudom, hogyan tegyem, fogalmazzam meg mindezt úgy, hogy ne úgy tűnjön mintha személyes lenne. Megkérdezném, hogy baj-e, ha személyesnek tűnik, elvégre mégiscsak a jegyesem volt annak idején – egy hosszú ideje, amin mindketten túlléptünk –, de elég elképzelnem, hogy ezt a kérdést felteszem Roe-nak, és szinte érzem, ahogy eltöri a fejemen az első keze ügyébe kerülő tárgyat, pedig még csak nem is az az erőszakos típus. Inkább hangoskodni szeret.
Épp megszólalnék, amikor megelőz, bár kicsit eltérve a témától. Bár tulajdonképpen gondolom én tértem el tőle. – Grat- mihez…? – Követem a tekintetét. Nem tudom, miért csak most esik le, mire gondol, pedig előtte is a gyűrűt babráltam. Mintha égetné az ujjam. – Ja, hogy ez… Ez nem az. Mármint, ez olyan… Ígéret gyűrű? Vagy valami hasonló. Még nem volt meg az esküvő. – Nem tudom ezt miért érzem fontos részletnek, de azért annyi lélekjelenlétem van, hogy óvatosan fogalmazzak, és fél szóval se utaljak arra, hogy fogalmam sincs, mikor lesz. Vagy hogy egyáltalán lesz-e. – Monroe olvasott erről valamit és ragaszkodott hozzá. Ő a menyasszonyom – teszem hozzá még magyarázatként. Úgy nézegetem a gyűrűt, mintha én se tudnám elhinni, hogy ott van. Sosem voltam egy… ékszeres-típus. Egyszerűen fura.
– Szóval – köszörülöm meg a torkom – , mikor láttátok legtöbbször a környéken őket? Amikor hozzák a gyerekeket, vagy… Mikor viszik…? – Mint valami csomagot, amit beadsz a megőrzőbe, aztán hazaviszed. Remélhetőleg kicsit fáradtabban és kevésbé éhesen. – Nem fogunk Bruce Willist megszégyenítő akciókat végezni, ne aggódj. Ez szigorúan megfigyelés lesz csak. Felmérjük a helyzetet, csinálunk néhány képet nagyobjektívű kamerával… Ilyesmi. Ha esetleg elég közelről láttátok az arcukat korábban, akkor meg tudunk kérni egy fantomképrajzolót, hogy csináljunk egy képet, összevetni az adatbázisban lévőkkel… Vagy ha van felesleges tizenhárom órád, bejöhetsz eljátszani a Hol van Waldo? priuszos változatát, de… – Ez valószínűleg viccesebb bent, mint itt. Tovább helyezkedem a  székben, és előre dőlnék, hogy rátámaszkodhassak az asztalra (ahogy az irodában szoktam), de azzal túl közel kerülnék Mattie-hez. Úgyhogy inkább visszadőlök hátra. – A lényeg, hogy nem lesz semmiféle ok az aggodalomra, a gyerekek maximális biztonsága természetesen elsődleges szempont, nem beszélve az itt dolgozókról és a szülőkről. Muszáj vagyok viszont megkérdezni, hogy szerinted van bármi esély arra, hogy egy bennfentestől kaptak információt… Zeph ittlétéről?
Zeph. Ilyen idegennek se éreztem még soha egy nevet se. Pedig néhány hónapja egy drag bárból kellett előállítanunk néhány fellépőt, akik nem voltak hajlandóak azonosítani magukat. Lady Hole és Princess Titball még csak nem is a legfurábbak voltak.
– Lehetséges, hogy egyszerűen követték őket idáig, de ha bármi esélyét látod annak, hogy talán van, aki összeköthető ezzel, azt mindenképp tudnunk kell, különben könnyen lehet, hogy figyelmezteti a fickókat, és akkor hetekig rostokollhatunk itt, akkor sem jönnek majd. Van valaki, aki az utóbbi időben bármilyen minőségben gyanúsan viselkedett esetleg? Nem úgy reagált ezekre a… szóbeszédekre, mint ahogy vártad volna? Esetleg hirtelen gyanúsan nagyértékű értéktárgyra tett szert…?

942 szó | ⚶

– Szóval, nincs több katonaság? - kérdezem meg, mielőtt végiggondolhatnám az összes okot, amiért nem kéne, az élükön a "mi közöd van hozzá"-val, a végükön pedig a PTSD-vel. Nem tudom, hogy az utóbbi olyasmi-e, amivel Cole-nak sikerült szembenéznie az utóbbi években, vagy sem, de nem akarok a jelenlétemen túl a kíváncsiskodásommal is fájdalmas emlékeket felidézni. - Ne haragudj, nem kell válaszolnod.
Az asztalhoz ülve visszafojtok egy szemforgatást, de mentségemre szóljon, a jóindulatú fajtát, amiben azért némi szeretetteljesség is akad a feladáson túl, a szó legártatlanabb értelmében. – Rendben, akkor nem a szülei.
Mert egy ötévesnek borzasztó komplex kapcsolathálója akad a közvetlen családján kívül. Persze, megértem, hogy Cole miért tagadta le a logikus következtetést, gondolom, kötelessége megtenni, mert civil vagyok, éppen csak ebben az esetben ez kissé… szórakoztatóan jött ki.  
- Ugye teljesen legális ez az egész – intek körbe kettőnk között összevont szemöldökkel, óvatosan formálva a szavakat -, úgy is, ha a szülők nem értesülnének róla?
Nyilván eszem ágában sincs azzal kockáztatni Zeph testi épségét, vagy akár az ügy végkimenetelét, hogy Cole intelme ellenére rohanok a szülőkhöz a hírrel, de azért szeretem a lehetőségekhez mérten tudni, hogy mikor mire vállalkozok. Ha másért nem is, legalább azért, hogy tudjam, mennyire kell tartanom a hátam. Nem mintha ne bíznék az NYPD-ben, nincs okom nem így tenni, de kissé talán túl idealista lenne azt feltételezni, hogy pont a rendvédelemnek nincsenek megkérdőjelezhető kiskapui a cél érdekében. Istenem, ha ezt hangosan kimondanám, biztosan úgy hangzana, mintha összeesküvés-elméletekről szóló videókat nézegetnék hajnali háromig, ugye? (Általában meséket nézek addig, ami ki tudja, lehet, hogy rosszabb.)
Valószínűleg teljesen felesleges volt odaadnom Zeph óvodai paksamétáját, tekintve, hogy minden hasznos információhoz a rendőrség is hozzáfér, és valahogy kétlem, hogy Cole neki akarna állni kielemezni egy vadidegen gyerek jegyeit és szöveges értékeléseit, amik talán újdonságként szolgálhatnak. Biztos sokra menne az információval, hogy Zeph akkor se lenne képes egy viszonylag egyenes vonal meghúzására, ha az élete múlna rajta. Valahányszor házakat rajzol, azok úgy néznek ki, mintha azokon már eleve végigsöpört volna egy tornádó.
- Rendben, tiszta sor – bólintok az összefoglalására, és ugyan a nyugodt lelkiállapottól még messze vagyok, valamivel könnyebben lélegzem. Nehéz objektíven állnom a témához, de azt hiszem, a saját sérelmeimtől elvonatkoztatva is összetudnék hozni – különösebb nehézségek nélkül – egy nem túl hízelgő, méretes listát Cole kevésbé imponáló tulajdonságairól, ugyanakkor a kicsinyességem még fénykorában sem volt elég erős hozzá, hogy elfeledtesse velem a jókat. Az egyik ilyen, ami megmaradt, az Cole céltudatossága és maximalizmusa. Ha ráharap valamire, akkor a maga hidegvérű, csendes módján, de nem ereszti. A problémák többnyire inkább abból fakadhatnak, hogy néha ő maga sem tudja, mibe akar kapaszkodni, és mibe nem. Legalábbis én mindig így láttam.
Messze nem életem legokosabb döntése ennyire eltérni az adott témától, mi több, egyenesen baromság szándékosan kapargatnom a rég beforrt sebemen a vart, olyanba ütni az orromat, amihez az égvilágon semmi, de semmi közöm, azonban én és a jó ötletek soha nem voltunk annyira jóban, mint én és az impulzív ötletek, úgyhogy természetesen meg kell említenem a gyűrűjét. For fuck’s sake, Mattie, miért vagy ilyen?
Megpróbálom feltűnésmentesen beharapni az alsó ajkam és halk hümmögéssel jelezni, hogy persze, figyelek, mesélj nekem az új menyasszonyodról, miközben ellenállok a kísértésnek, hogy ide-oda kezdjem magam forgatni a forgószékemben. Hirtelen eszembe jut a kérdés, hogy vajon mi történhetett az én gyűrűmmel, miután visszaadtam, és mennyire hasonlíthat rá Monroé. Van rá esély, hogy későn érő mazochista vagyok?
- Hát, akkor kitartást az előkészületekhez, az sose hálás feladat – erőltetek magamra egy jóindulattal még mosolynak is nevezhető grimaszt, félig-meddig eltakarva a szám, hátha akkor kevésbé látszik, hogy mennyire rángatóznak a sarkai. – Vagyis, gondolom.
Mindig is azt beszéltük, hogy majd a lediplomázásom után házasodunk össze, így maga az eljegyzés egyrészt nem is változtatott sokat kettőnk között, másrészt nem is kapott túl sok figyelmet az utolsó két félévemig. Nem kezdtünk akkor sem vad foglalásokba, nem böktünk a rózsa helyett a liliomra, nem fintorogtunk, amikor valaki felvetette a barackot, mint témaszínt az esküvőre, de emlékszek, hogy vettem magamnak (magunknak, de Cole-t ezek sosem izgatták különösebben, drágának és feleslegesnek találta őket) néhány esküvői magazint, és bekarikázgattam, ami tetszik. Ezt a részét élveztem a dolognak, és utólag mérhetetlenül hálás vagyok érte, hogy akkor még nem volt Pinterest, különben félő, még mindig ott lapulna az óvodai trükkökkel teli tábláim között egy "az esküvőm" című is.
Megkönnyebbülés visszatérni a lényeghez, és kis híján kiszakad belőlem egy ezt jelző sóhaj is.  
- Egyik sem – rázom meg a fejem. – Akkor tűntek fel, amikor az udvaron voltunk a gyerekekkel, a kora délelőtti órákban. Elképzelhető, hogy máskor is a környéken ólálkodtak, a gyerekek jövetelénél és elmenetelénél, de arra kevésbé látunk rá. A szülők hozzák őket a terembe, és a szülők viszik ki őket a teremből – magyarázom, az ajtó és a folyosó felé bökve, ahol talán még ő is összefuthatott egy-két gyerek-szülő párossal.
A legtöbb iskolában általában jobban preferálják azt a rendszert, ha a gyerekeket szó szerint csak ki-be adják a főbejáraton, és nálunk is csak az óvodai részlegen volt beengedéses kivétel; barátságosabb hangulatot szerettünk volna teremteni a gyerekeknek, és egy harmincfős, egy óvónő által vezérelt csoportnál különben is áldás, amikor nem kell folyton telefonokat fogadni a recepciótól, miszerint egy halom szülő megérkezett, ezt és ezt a gyereket kéne lekísérni.
- Utálom azt a játékot, mindig megfájdul tőle a fejem – morgom kelletlenül, szinte reflexszerűen nyúlva a halántékomhoz. – És attól tartok, elég távol álltak eddig mindig, hogy csak az öltözetüket lehessen kivenni. Mindig talpig feketében vannak, mert az egy kicsit sem feltűnő. De körbekérdezősködhetek, hátha a kollégák elcsíptek valami részletesebbet, amit esetleg nem említettek, vagy amiről én feledkezhettem meg – ajánlom fel, és Cole-hoz hasonlóan hátradőlök a székemben, nem annyira tudatosan, inkább csak ösztönösen hozzá igazítva magam. Mintha két mágnes azonos pólusai lennénk. Érdekes hasonlat ez mindazok után, amiben részünk volt egymás mellett, de valahogy helytálló is. Az asztal pedig tökéletesen szimbolizálja az éket, amit a szakítással magunk közé vertünk.
Zavartan vonom össze a szemöldököm a következő kérdésére, mielőtt megérteném, mire céloz.
- Úgy érted, hogy valamelyik kolléga? Nem, kizárt – rázom meg hevesebben is a fejem. Á-á, ezzel a gondolattal még szórakoztatni sem akarom magam. Jobban bízok néhány kollégámban, mint a saját nagynénémben Aki amúgy szörnyű ember, de ez részletkérdés. – Sejtem, hogy vélhetőleg minden második ügynél ezt hallod, de ez egy összetartó közösség. Tényleg. Sose dolgoztam még ennyire befogadó és problémamentes helyen, a kollégák szeretnek bejárni, a vezetőség pedig nyitott a kommunikációra.
Nincs sok tapasztalatom ugyan más óvodákról, ez a második helyem, lassan a negyedik munkaévemet taposom, és az előzőt (ahol a gyakorlatomat is végeztem) se nevezném kifejezetten rossznak, de… ha az ember igazán jó, barátságos és őszinte közegbe kerül, valahogy az is új megvilágításba kerül a régi tapasztalatok közül, amiben anno, az adott időszakban nem feltétlenül látta a gondot.
- Henry, azaz Mr. Sadler, az igazgatóhelyettesünk nemrég vett egy új kocsit. Szép autó, valami újféle Ford – felelek ettől függetlenül, elvégre nincs okom visszatartani az információt, de nem leplezem a kétkedést a hangomban, miközben összefonom a karjaimat a mellkasom alatt –, de amennyire tudom, gyűjtögetett már egy ideje. Gondolom, utána tudtok nézni, ha gyanús pénzmozgást láttok a számláján – teszem hozzá, félig-meddig kijelentve, félig-meddig kérdezve. Lehet, ez is olyasmi, ami csak a sorozatokban lehetséges.

öltözet, 1173 | ⚶

– A fedett ügyekről nem szokás előleges tájékoztatást adni – jegyzem meg, némi humorral a hangom élében. Hogyne, rögtön elmondjuk majd az összes szülőnek, főleg annak a Chanelbe öltözött anyukának, aki mellett elhaladtam a folyosón. A gyereke épp a kukában s az orrában turkált felváltva, ő meg a tökéletes világítási pontot kereste a szelfijéhez. Véletlenül sem lenne az első dolga kitweetelni a világba, hogy „OMG, fedett akció az óvodában, tiszta Mission Impossible!” és mellé egy felettébb aggodalmas kép. Elnyeli az a stressz, de azért volt idő felragasztani a műszempillákat.  – A gyerekek személyiségjogai nem sérülnek, és csak külsőleges megfigyelésről van szó. Inkább olyan, mintha a Népegészségügy jönne ellenőrizni. Az igazat megvallva, a legtöbb ilyen megfigyelés egyébként is minimális közvetlen eredménnyel jár. Inkább csak… megpróbálunk mindenről meggyőződni a saját szemünkkel.
Minden más, ha valaki csak úgy elmondásból szembesül vele, mert minden ember másra fókuszál, mást tart fontosnak vagy hallgat el épp olyasmit, ami a nagy képhez, az összefüggéshez például már szükséges lehetne. Főleg igaz ez a civilek esetében, akik egyértelmű okoknál fogva nem feltétlenül tudják, mire is kéne figyelni. Ezért nem szoktunk sokra menni a fantomképekkel, ha kevés a szemtanú; az egyik szerint magas volt és vékony, a másik szerint meg kicsi és köpcös.  
Valószínűleg ha csak más mesél erről a találkozásról, ha mondjuk Santost küldöm ide, és csak annyit említ, hogy „beszéltem az óvónővel”, talán sosem jövök rá az egészre. Jobb lett volna? Nem tudom. Csak azt, hogy most kissé kizökkentem a megszokott ritmusból, de egyelőre ez nem jó vagy rossz, csak más. Nem tudom eldönteni, haragszik-e rám, ebben mindig rossz voltam, úgyhogy általában csak feltételezem, hogy igen. Ebben az esetben viszont olyan régi a történet, hogy fogalmam sincs. Közös döntés volt, hogy szétmentünk, nem?
Fogalmam sincs, úgyhogy csak udvariasan mosolygok és bólintok a jókívánságaira.
A mint visszatérünk viszont a szakmai részhez, némileg megkönnyebbülök. Itt nincs logikailag helyes, de érzelmileg helytelen válasz, simán csak a tények. Azok nem haragszanak senkire. – Mhm. Mindig ugyanakkor viszitek ki őket az udvarra? – Alighanem szándékos, hogy nem akkor vannak jelen, amikor a szülők is; amikor Zephyr apja is. Ez némi potenciális fejfájást rejt magában; ha nem az a céljuk, hogy a pasasra ijesszenek vele, akkor micsoda? Ennek a gondolatnak viszont egyelőre nem adok nagyobb súlyt, amíg nem láttam mindent a saját szememmel is. Főleg nem hozom pedig Mattie tudtára. Feleslegesen pánikolna tőle. – Ha holnap itt leszünk, valószínűleg többet kapunk el róluk kamerával. Ha nem kerestek eddig kontaktust senkivel, akkor valószínűleg nem is fognak. Jobb, ha így is marad.
Ösztönösen rándul meg a szám széle Mattie heves ellenkezésére. Jól gondolja, tényleg mindenki ezt mondja; még én is ezt mondanám, ha valaki nekem szegezné ezt a kérdést, annak ellenére, hogy a legtöbb emberről tudom, amit tudok, az pedig az, hogy megfelelő motiváció ellenében bármire képesek. A kapitalizmus tökéletesen megragadja az emberi esszenciát, mindennek megvan a maga ára, ha van kereslet, lesz kínálat is. Megértem Mattie baráti lojalitását, csak nem tartom feltétlenül hasznosnak, főleg nem objektívnek. Bár meglehet, hogy csak én keseredtem el ennyire.
– Az ilyesmi nem feltétlenül látszik, nem feltétlen… Olyan emberrel történik, aki negatív szereplő. Sokszor nem önmaguktól mennek bele az információátadásba. A megfelelő emberek bármire rá tudnak venni bárkit. Ez nem jelenti, hogy rossz ember lenne. – Igazából ezzel még én se értek teljesen egyet. Aki morálisan szürke vagy fekete, az nem lehet „jó” ember; ami nem baj, csak akkor ne adja el magát úgy. Én se mondanám magamat annak, és az emberek legnagyobb többsége sem az.
Mattie igen. Az ő átkuk talán, hogy mindenki másról is ezt feltételezik, amíg nem ártanak nekik.
– Az az acélkék, ami kint áll a parkolóban? Az Escape Crossover. Tényleg szép darab, bár fogalmam sincs, mennyit fizetnek itt egy igazgatóhelyettesnek – ismerem el. Lehet, hogy nincs semmi más, amire költeni szokott. Lehet, hogy azon szerencsések között van, akik kontrollált bérleti díjú lakásban élnek, vagy akik nem dohányoznak. Nincs egy menyasszonyuk, akik minden hónapban új hobbiba kezd… – Igazából nem férünk hozzá senki számlaadataihoz – mosolyodok el. Egyszerűbb lenne, ha úgy volna. – Bírói vagy ügyészi engedély kell hozzá, azt pedig csak alapos indokkal adnak. A bankok jobban védik az ügyfeleik adatait, mint a Facebook, ebben biztos vagyok.
Mindenesetre megjegyzem a nevet, talán megkérek majd bent valakit, hogy nézzen utána, hátha van bármi gyanús a profiljában. Nem tartom valószínűnek, és nem egészen tiszta számomra, ebbe mennyire számít bele hogy Mattie maga is a munkatársai mellett voksolt. A gyanakvás ösztönös reakció a részemről ha ismeretlenekről van szó, de egyelőre nem villant fel a piros zászló sehol.
– Volt esetleg valami nyílt nap a közelmúltban, amikor bejuthattak ide feltűnés nélkül? Valami… családi programos dolog? – Rég volt, amikor a húgom óvodába járt, de rémlik, hogy évente néhányszor engem is elrángattak a szüleink ilyesféle programokra, amiket nagyon utáltam. Amennyire emlékszem, senki nem kérte, hogy azonosítsd magad. Persze, az nem New York volt.
– Valószínűleg az lenne a legjobb, ha korán jönnék, valószínűleg. Ki a legelső, aki meg szokott érkezni és be tud engedni ide? – Gondolom talán valamelyik takarító…? Nem tudom, mit jelent a korán, valójában. A legtöbb óvoda nyolc-kilenc körül indul, amennyire emlékszem, de bőven akad a városban, amelyik akár hat-hét felé is, hogy a dolgozó szülők le tudják pakolni a csomagjaikat. Vagyis, a csemetéjüket.

850 szó | ⚶

- Azért megérted, miért kellett megkérdeznem – zárom le ezzel a tájékoztatás témakörét. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy preferálom a hallgatást, főleg, hogy konkrétan a munkaköri leírásom nagy százalékát a „tájékoztatásnyújtás a gyermekek fejlődése és hogyléte felől a szülők felé” teszi ki különbözőféle megfogalmazásokban, de nem célom nehezíteni Cole dolgát, és nyilván mind ugyanazon cél felé dolgozunk. Mielőbb elérjük, annál hamarabb térhet vissza mindenki a jól megszokott hétköznapokba: Zeph a biztonságba, én az őszintén kommunikatív óvónői munkámba, Cole az egy fokkal izgalmasabb munkakörnyezetébe, a múltunk pedig a jól bejáratott kis dobozukba az agyunk leghátsó zugában. Mindenki nyer.
Mennyi ideig tarthat egy átlagos nyomozás? Kétlem, hogy a krimisorozatok reális képet festenek le a tempóról, ugyanakkor ebben a konkrét esetben nem lehet túl hosszú, ugye? Vannak gyanúsítottjaink. Vagy legalábbis egy nyomunk. Egy kihallgatás, és Cole már itt sem lesz. Remélem.
Nem mintha akkora problémát okozna az ittléte, de maradjunk annyiban, hogy egy fokkal felszabadultabban érezném magam, ha úgy hozná az élet, hogy legalább olyan gyorsan és elhivatottan távozik az enyémből, ahogy azt elsőre is tette. Ami… nem túlságosan fair megállapítás a részemről, pláne, hogyha bárki rákérdez, a „közös megegyezés” az első, ami elhagyja a számat, és szentül hiszem, hogy ez így is volt (a legvégére mindenképp) - még ha nem is egyenlően osztódott el, ki mennyire vágyott rá -, de azt sosem tagadtam, hogy el tudtam volna képzelni egy valamivel szebb és kedvesebb véget a kapcsolatunknak.
Mindkettőnknek könnyebb lenne, ha nem emlékeztetnénk a puszta jelenlétünkkel a másikat a hiányosságaira – és ez egy kegyes módja annak, hogy azt mondhassam, bárcsak ne ülne velem szemben az emlékeztető, hogy egyrészt soha nem lesznek biológiai gyermekeim, másrészt pedig olyan embereket fogok emiatt elveszíteni, akiket szeretek. És az égvilágon semmit nem tudok tenni ellene.
A "hibám" nem javítható. Nem tudok odaállni a tükör elé, szembenézni vele, és megpróbálni változtatni rajta, mint egy egészségtelen szokásnál. Meddő vagyok. Ha belepusztulok - márpedig néha úgy érzem, inkább bevállalnám azt, csak meglegyen az eredménye - sem fogok tudni soha kisbabát szülni, mindegy, mennyire szeretnék. Vannak, akik ezt nem tudják megbocsátani nekem; szerelmek, családtagok, olykor maga a társadalom sem. Nem sokak fejében fordul meg, hogy talán én magam sem tudom ezt megbocsátani a tükörképemnek.
- Többnyire, kisebb-nagyobb csúszásokkal. Délelőtt tizenegy előtt semmiképpen sem, és legfeljebb délután egyig maradunk kint, bár az inkább az ebédtől függ, mint tőlünk. Hogy mikor tudják felszolgálni, mennyi hely van az ebédlőben, milyen gyorsan tudom őket összehalászni, ilyenek – legyintek. Biztos ezer és egy hasonló, nehezítő tényezőt tud elképzelni egy kisebb hordányi ovis megetetésével kapcsolatban. – Ez elég kiszámítható idősávvá teszi ahhoz, hogy nagyjából mindig tudják, mikorra jöjjenek, ugye? – vonom fel a szemöldököm. És nem is feltétlen olyasfajta információ, amire olyan nehéz lenne rájönniük. Nem kell hozzá besúgó, elég egy hetes előzetes megfigyelés, nem? Fogalmam sincs, ha őszinte akarok lenni.
Eddig nem gondoltam problémának, hogy nem értek ilyesfélékhez.
- Elhiheted, én sem kapom meg a bérpapírjaikat – mosolyodok el, megpróbálva legyűrni az irritációt, amit a feltételezései idéznek elő. Nem vagyok annyira naiv, amennyire Cole annak hihet, tudom, hogy ez sem teljesen fekete-fehér (kevés dolog az), hogy nem minden esetben feltétel a szabad akarat, de akkor is nehezen hiszem el, hogy innen bárkinek ilyesmihez lehet köze. Nyilván nem ismerek mindenkit tetőtől-talpig, de kapcsolataink jók, barátságosak, kommunikatívak, az iskola minden támogatást megad nekünk, amit csak módjában áll. Nem teher itt dolgozni, sőt. Hiszek benne, hogyha nehéz helyzetbe került volna valaki, nem amellett dönt, hogy veszélybe sodorja egy gyermek jólétét, miközben arra épül a hivatásunk, hogy ezt megvédjük. Szerettem abban hinni, hogy mindig van előttünk választás. Legfeljebb nem élünk vele; ettől függetlenül ott van.
- A nyílt napjaink vannak ősszel, erre tudnék elsősorban gondolni – bólintok, és az egyik irattartóm felé nyúlok, majd elé tolom az abból kihúzott szórólapot az eseményről. Az idei alig három hete zajlott le. – A belépés feltétele egy előzetes regisztráció a honlapunkon, de nyilván nem kérünk ID-számot, itt helyben pedig már csak a regisztrációt meglétét ellenőrizzük.
Nem fül hozzá a fogam, hogy erre gondoljak, de könnyen elképzelhető, hogy itt nem tűnt fel senkinek egy feszengőbb, egyedülálló apuka, vagy akár egy apuka páros látványa. Egyáltalán nem szokatlan, hogy a szülők a gyermekeik nélkül érkeznek, elvégre olyankor tudnak igazán az óvodára fókuszálni, ha nem kell mellette egy párévest pesztrálniuk.
- Valószínűleg a gondnokunk. Mindjárt előkeresem neked a telefonszámát – nyúlok a táskámban rejtőző telefonom után. A háttérképemen Christopher vigyorog teli szájjal egy hiányzó foggal. – Lássuk csak…

A hétfő a péntek délután minden váratlan eseménye ellenére is úgy indul, mint bármelyik másik hétfő. Felébredni nehéz, elkészülni is nehéz, az esőfelhőket látva elindulni még nehezebb, de az iskola épülete, mint mindig, most is mentsvárként jelenik meg a lassan szitáló esőcseppek közepette. A környék változatlan; a kollégák és a szülők alkotta többség a járdát szeli vagy az iskola, vagy a közeli bolt irányába, a parkoló autók pedig semmivel sem tűnnek többnek, kevesebbnek, vagy kirívóbbnak. Minden bizonnyal ez a cél, úgyhogy nem torpanok meg, hogy jobbra-balra forgassam a fejem, Cole kocsija után kutakodva a tekintetemmel. Szép baleset lenne, ha én magam buktatnám le.
Nem igazán vagyok képes lerázni magamról a várakozásteljesség okozta idegességet, noha néhány sokkos pillanat erejéig tovaszáll, amikor az egyik kissrác, Georgie, mindenki előtte letolja a nadrágját, és közli, hogy neki fütyije van. Sose voltam még olyan hálás egy pókemberes alsónadrág létezéséért, mint akkor.
Mindenesetre ez a délelőtt legizgalmasabb része a reggeli énekelgetések, és az azt követő betűírások, számolgatások és rajzolgatások közepette, így nem sokáig tudom lerázni magamról az érzést. Tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg csak túlreagálom, és csalódni fogok a konfrontáció vagy eredményesség hiányában, de az érzelmek ritkán hallgatnak az észérvekre. Általában csak mennek a saját fejük után. Mint most.
Mire fél tizenkettőkor az udvarra indulunk a Nina nevű kolléganőm csoportjával közrefogva, már-már hangosan magamra kell szólnom, hogy ne álldogáljak kint egy helyben a nyakamat tekergetve, és csak annyi pillantgatást engedek meg magamnak, amennyit eddig is, valahányszor észrevettük a fickókat a suli körül. Gyanús lenne, ha most hagynánk fel vele, nem? Az a furcsa helyzet áll azonban elő, hogy nem látunk senkit, se én, se Nina.
Valahogy kétlem, hogy máris letartóztatás történt.
A délutáni órák sose teltek még lassabban, mint most, és nehezemre esik kiengedi Zephet a közvetlen látóteremből, vagy visszafogni a kérdéseimet, amiket legszívesebben az édesapja felé intéznék, amikor érte jön.
Nem lepődök meg, amikor Cole már az ajtóban vár az utolsó kisgyerek, Natalie, és az anyukája távozását követően. Nem nevezném az arcát különösen kifejezőnek, de az az érzelemmentes, feszült arc fogad, amit úgy érzem, jól ismerek, és ha nem változott túlságosan sokat a külön töltött évek során, azt jelenti, hogy elégedetlen. Ezzel együtt tudok érezni.
- Nem voltak itt, ugye? - csukom be a teremajtót, amint belép, miután mindkét irányba kikukucskáltam a folyosón. Nem tudom miért. Hirtelen biztos kémnek érzem magam. Kicsit sem gyanús megmozdulás, szerencsém, hogy senki nem kap rajta. – Ez mit jelent? – fordulok felé, összevonva a kezeimet a mellkasom alatt.
Lehet, meg kellene próbálnom hasznosítani ezt az időt is, és mondjuk elkezdhetnék pakolni, mert hiába pakolászik az ember lánya, ahogy fogynak a lurkók, a terem legalább egy kicsit minden nap végén úgy néz ki, mint ahol egy kisebb bomba robbant, de egyelőre nem tudom magam rávenni.
- Nem meséltem senkinek az ügyről, mielőtt megkérdeznéd – szögezem le gyorsan, akaratlanul is a számhoz emelve az egyik ujjamat, hogy heves körömrágásba kezdjek. Csak az első harapás után esik le, hogy mit művelek, akkor sietősen a csípőmre ejtem a kezeimet. Nem ezért szoktam le róla. – De nem lehet véletlen sem, minden eddigi nap itt voltak, most pedig megjelensz te, ők pedig hirtelen eltűnnek? Valami nem stimmel.
Nem akarom kimondani, amire vélhetőleg mindketten gondolunk. Ami azt illeti, a gondolatmenetem konklúzióját sem akarom levonni.  

öltözet, 1256 | ⚶

– Melyik a magáé? – ránt ki a gondolataim közül egy női hang. Nem tudom, mikor állt meg mellettem a kerítés mentén, vagy hogy esetleg előtte köszönt-e; nincs kizárva, hogy igen, és az sem, hogy én visszaköszöntem, reflexből. A harmincas évei közepén-végén járhat, csinos, de látszik, hogy nem siet sehová, tehát alighanem nem dolgozik. Nincs azzal semmi baj. Azt sem tudhatja, hogy én viszont dolgozom.
– Tessék?
Felnevet. – Ő ott az én kis Codym – mutat az egyik, ránézésre kettő és öt között bárhol lévő szőke srácra, aki épp az egyik mászókán lóg. – Egy hónapja költöztünk ide Washingtonból, tudja. Még egy kicsit nehezen megy neki a beilleszkedés.
– Értem. – Nem egészen tudom mondjuk hogy mit szeretne, mit kezdjek ezzel az információval.
– Tudja a legtöbbeknek már megvannak a maguk barátai, és ezért arra gondoltam, ha a maga gyereke esetleg korban közel lenne Codyhoz…
– Nekem nincs gyerekem.
– …Ó?
Először nem tűnik fel a hangsúlyváltás, csak amikor már érzem, hogy bizonytalanul fixírozni kezd. Magamra erőltetek egy mosolyt és ránézek. – A… barátnőmet látogatom meg.
– Itt dolgozik?
– Igen.
– Kicsoda?
Szívesen megjegyezném, hogy az előbb még azt mondta, alig egy hónapja vannak itt, úgyhogy erősen kétlem, hogy meg tudta volna jegyezni az összes itt dolgozó nevét. Közben viszont a legkevésbé arra van szükségem hogy néhány anyuka megnehezítse a dolgom. Az én dolgom csakis az óvoda területének felügyelete, annak is a bejárat felöli része; eddig bent voltam, úgy húsz perce jöttem ki szellőztetni a fejem. Nem gondoltam hogy nem minden gyerek egyszerre érkezik, és már kezdett nagy lenni bent a hangzavar. Mióta ilyen érdeklődőek a gyerekek? Nem arról volt szó hogy a technológiai fejlődés elnyomja bennük ezt a kíváncsiságot és lassan mind a tabletek zombijaivá válnak?
– Mattie Hadwin – felelem, remélve, hogy Cody anyukája történetesen nem az ő csoportjába jár, és soha de soha nem fogja számon kérni, mi újság van a barátjával. Természetesen nincs szerencsém, az anyuka arcán ugyanis felismerés csillan.
– Óóó, Mattie néni! Cody rajong érte!
Hát persze.
– Csodálatosan bánik a gyerekekkel, mindig olyan lelkes és kreatív! Csodálatos anyuka lesz majd belőle!
Ezen belül egy kissé megrezzenek. Természetesen Cody anyukája nem tudhatja, hogy Mattie miért nem anyuka máris, és miért nem lesz az valószínűleg sose, legalábbis nem ebben az értelemben. Más körülmények között, ha nem tudnám amit tudok és amit Mattie nem híresztel, valószínűleg őszintén egyetértenék vele, most mégis felvillan bennem valami… nem harag. Inkább talán szégyenérzet.
– Biztos vagyok benne – bólintok, majd előhúzom a zsebemből a telefonomat. – Ha megbocsájt, el kell intéznem egy hívást… – Cody anyja, akinek a nevét soha nem fogom megtudni, sűrű bocsánatkérések közepette odébb áll és elkezdi befelé terelgetni Codyt, bár gondolom a portánál tovább nem jut ő sem. Ha már elővettem a telefonom, valóban tárcsázom az egyik számot; Allen az egyik civil autóban ül a közeli társasház parkolójában.
– Bármi mozgás?
– Itt semmi. Az előbb beszéltem Ruizékkal, náluk is csend van.
Elnyomok egy szitkozódást. – Már húsz perce elmúlt nyolc. Itt kellene lenniük. Minden nap itt voltak.
– Nem tudom mit mondjak. Lehet, hogy valaki figyelmeztette őket?
– Nem hiszem. Nem tudom… – Felsóhajtok. Alighanem igaza van, valahogy rájöttek, hogy ma történik valami, a civil ruhák ellenére is. – Talán később jönnek. Maradjatok a helyeteken.
És maradtak is, egészen délutánig. Amint viszont a gyerekek nagy részét elvitték a négyből hárman visszamentek az őrsre. Allen, aki velünk együtt dolgozik a nyomozócsoportban, felajánlotta hogy nem túl feltűnően hazakíséri Zephyrt és a drága apját.
– Hátha történik valami – vonta meg a vállát. Belementem, bár szerintem mindketten tudtuk, erre mennyi volt az esély.
Az idő nagy részét a porta közelében töltöttem, a kamerákkal. A portás, Larry, aki úgy érezte, mivel egyenruhában van, ezért kollégák vagyunk, és kollegális kötelessége minden érkező szülőről elmondani a legújabb pletykákat, annak ellenére, hogy én csak annyit kértem, szóljon, ha olyat lát, aki nem ismerős.
Így tudtam meg azt is, hogy Natalie anyukája Zack apjával kavar, ami nem baj, mert Natalie apja pedig úgyis a titkárnővel csalja. Natalie anyja ennek értelmében bármire vevő, és ezt határozottan ki is olvasom a pillantásából. Őket vajon nem zavarja a tény, hogy ott van mellettük a gyerekük?
– Miss Hadwinhez jött? – szegezi nekem a kérdést a folyosón. – Szép párt alkotnak!
Cody anyukája úgy tűnik, nagyon ráért. Sóhajtva dőlök neki inkább az ajtókeretnek amikor végül már csak Mattie marad bent. – Cody anyja azt hiszi, hogy járunk. És terjeszti. Utólag bocs, nem gondoltam, hogy ennyire pletykásak az anyukák.
Az egyik kezemmel a homlokom dörzsölöm, a másikat pedig a zsebembe dugom ahogy beljebb sétálok a terembe. Még mindig furcsa érzéssel tölt el a sok szín és forma és az apró bútorok. Van aki külön erre szakosodik? Miniszékek gyártására? – Nem, nem voltak – sóhajtok fáradtan. Hosszú nap volt és ahhoz képest, hogy semmit sem értünk el vele, rendkívül fárasztó. – Lehet véletlen is, de kétlem. Rendszeresen jártak ide, az, hogy pont ma nem jelentek meg inkább azt indikálja, hogy valami vagy valaki figyelmeztette őket.
De ezt valószínűleg Mattie is tudja. Jobb híján az ablakhoz sétálok és a parapetnek dőlök. – Tudom – pillantok rá, a szám szélét felfelé kunkorítja egy mosoly-kezdemény. Persze megértem, hogy nincs oka bízni bennem ennyi idő után, de hajlamos vagyok beleesni abba a csapdába, hogy én megtartom ezt a bizalmat. Nem mintha Mattie esetében ez annyira csapdának érződne. Egyszerűen csak nem olyan, aki a határozott tiltással szembe menne. Roe talán megtenné, mondván, csak segíteni akart. – Volt ma bármi ami kissé más volt a megszokottól? Volt aki ma nem jött be dolgozni? Úgy is, hogy előre szólt. Volt ma valaki táppénzen? Vagy olyan aki hamarabb ment el?
Olyan kérdések amik alighanem ismét zsákutcába vezetnek, de muszáj átrágnunk magunkat rajtuk. Az ujjaim közé csippentem az orrnyergemet és próbálok visszafelé haladni az úton; a megfigyelés nem jött be, vissza a tervezőasztalhoz. – Henry Sadler. Mit is mondtál, az igazgatóhelyettes, ugye? A Ford Escape-pel. Hybrid, ha jól láttam a rendszámon, az úgy… mennyinél kezdődik? Huszonnyolcezer? – Lehetséges lenne éppenséggel, ha például részletre veszi és nem kell albérleti díjakat fizetnie… Bár ha bárki engem kérdez csak egy idióta vesz saját autót ebben a városban. Akkor már bőven jobban megéri lízingelni.
– A holnapi napot még talán itt tudjuk tölteni, de utána a kapitány biztosan nem ad több embert. Lehet hogy inkább átállít a család megfigyelésére, ahhoz elegen vagyunk ketten is. – Az persze azt jelentené hogy Zephyr nem kapna saját megfigyelést, vagyis az óvodában bármikor rátörhetnének. Nem tudjuk persze hogy ez a cél. Szeretném azt hinni, hogy inkább megfélemlítés. – Szerinted egy napot még ki tudnak húzni anélkül a szülők hogy túlzottan érdeklődni kezdjenek?

850 szó | ⚶

Nem tudom, ki találta ki azt az elhíresült mondást, hogy „ennél rosszabb már nem lehet”, de a megértőbb részem szánja a fejét, amiért képes volt ezt elhinni, a hirtelen megharagudásra hajlamos részem viszont nem győzi átkozni érte, amiért sikerült elültetnie a kijelentését a mindennapokban, voltaképpen Muphy-csalit kreálva vele.
Pontosan ez történt most is; épp elkezdtem hinni benne, hogy talán, csak talán, de viszonylag hamar magunk mögött hagyhatjuk ezt az egész ügyet, és Zeph újra a lehető legnagyobb biztonságban lesz, mi pedig rövidre zárhatjuk ezt a kéretlen nosztalgiajáratot, de neeeeem, az nyilván túl egyszerű és kegyes lett volna az élettől. Helyette ott tartunk, hogy nemcsak előrehaladást nem tudunk felmutatni, mert varázslatos módon pont ma senki gyanús nem jelent meg az óvoda környékén, de hirtelen azt is megértem, miért kacsintott rám cinkosan minden második anyuka.
„Cody anyja azt hiszi, hogy járunk. És terjeszti.”
Remek, egyszerűen remek. Ha nem emlékeznék, mi hiányzott még az életemből.
Fáradtan dörzsölöm meg az orrnyergemet, miközben lassú lélegzetvételek mellett elszámolok tízig. A professzionalitásomnak már rég oda, de nem akarok a hangom felemeléséig elmenni, még ha megérdemeltnek is érzem. Valahogy kétlem, hogy Cole is egyetértene velem.
Kiabálás helyett oldalra döntöm a fejem, egy mosollyal, valahol a kelletlen és a kétkedő között. – Ahaaa. Szóval meg se fordult a fejedben, hogy egy többségében anyákból, ergo, nőkből álló közösség tagjai esetleg szeretnek lelkesen tudni mindent is mindenkiről? - Összefonom magam előtt a karjaimat, és előveszem a számon kérő óvónő hangomat. – Abba volnál szíves beavatni, hogy miért volt erre egyáltalán szükség?
Ha megfigyelt, hogy került kontaktusba bármelyik szülővel? Kocsiból tette mindezt, nem? Ugye, UGYE nem cövekelt le a kerítés mellé, szinte a nyakába akasztva a „hé, épp gyerekeket nézegetek, elő a vasvillákkal!” táblát?
Erőszakkal elhessegetem a gondolatokat, mert személyes sértettség ide vagy oda, sokkal fontosabb prioritásaink is vannak. Én bőven ráérek otthon bosszankodni rajta, hogy most hónapokig hallgathatom majd a gratulációkat és az azokat követő kínos csendeket, amikor megfeszült arccal közlöm, hogy azóta sajnálatos módon szakítottunk, Zeph viszont ennél jóval több odaadást érdemel.
- Kizárt, hogy véletlen legyen – értek vele egyet fejet rázva, magabiztosabban, mint eddig bármiben, mióta Cole betoppant a termembe. Még pénteken is láttuk őket, aztán aznap délután megjelenik a rendőrség és hétfőkre nyomuk veszik? Matematikailag se érné meg kiszámolni ennek az esélyét, annyira elenyésző.
A hajamba túrok és az asztalomhoz sietek, hogy feloldjam a laptopomat és megnyissam a programunkat, amit a legjobban „órarend” címszóval tudnék leírni, a pontatlanságok ellenére is. Gyakorlatilag segít nekünk összeegyeztetni, hogy ki mikor tervez bizonyos helyiségeket használni a csoportjával, például a tornatermet, és a helyettesítéseket és az ezekből adódó összevonásokat is jelzi.  
- Elvileg mindenki bent volt, akinek bent kellett ma lennie. Van egy szabadságon lévő kolléganőnk, de róla már két hete is tudtuk, hogy nem lesz, te pedig pénteken jelentél meg, úgyhogy… - hagyom nyitva a mondat végét, egy összefoglalónak szánt, körkörös intéssel. – Arra nem látok rá, hogy ki mikor jön és megy. Amennyire tudom, a kártyaolvasónk által rögzített adatokhoz csak az adminisztrátoroknak és az igazgatóknak van jogosultsága. Az igazgatónő biztos hajlandó kérvény, engedély, vagy akármi nélkül is megmutatni neked.
Nem mintha túl sokra menne vele. A hibás húzások és a hivatalos, fizetett távollétek bejegyzése kapcsán biztos van lehetőség manuális módosításra. Fogalmam sincs, hogy annak nyoma marad-e.
- Semmivel sem tudok többet az autókról, mint tizenkét éve – dőlök neki az asztalomnak. Ez valamelyest hazugság, mert amióta megismertem Masont, talán ragadt rám némi hasznosítható tudás, de nem lapozgatok autósmagazinokat a szabadidőmben. – Fogalmam sincs. És Henry anyagi helyzetéről sem tudok semmit. A felesége könyvelő, nem hiszem, hogy annyira garasoskodniuk kellene.
Huszonnyolcezer dollár viszont… nem kevés, ezt beismerem. Háromszor annyit nem keresek egy évben. Kevesen teszik, pláne óvónők. Ha jól emlékszek, pont nyolcvannégyezerre becsülik az óvónők maximális fizetését, a legjobb körülmények között. El se tudom képzelni, ahhoz miféle magánóvodába kell bekerülni.
- De még mindig ott a részletfizetés – teszem hozzá. – Talán utána kellene néznünk, hogy mekkora alaptőkével és részletekkel fizethető egy ilyen kocsi? Aztán… nem tudom.
Akármennyire is arra vágyok, hogy minél hamarabb a végére érjünk ennek az egésznek, nincs ínyemre a hír, hogy Zephet magára hagynák. Túlzok, mert itt egy komplett óvodai személyzet, itt vagyok én, és eszem ágában sincs engedni, hogy bármi is történjen akármelyik gyerekkel is, főleg nem a csoportomban lévőkkel, de akkor is. Nem érzem helyesnek, és ha Cole fele annyira az a férfi, akinek megismertem, akkor ő sem.
- Attól függ, milyen érdeklődésre gondolsz. Voltaképpen fedősztorit adtál magadnak ezzel a randizós baromsággal, így az ittléted okát senki nem fogja megkérdőjelezni, de abban is egészen biztos lehetsz, hogy a bátrabb anyukák személyesen akarják majd belőled kipréselni a „kapcsolatunk” összes titkát. – A gondolatra akaratlanul is elmosolyodok egy kicsit, de hé, megérdemlem! Ahogy azt a leheletnyi kárörömöt is, amit engedek a gesztusba szűrődni. – Mint mondtam, sok nő, sok pletyka, te pedig a tökéletes alany vagy a széles vállaiddal és a sztoikus auráddal.
Lehet, hogy nem is kellene Cole-ra neheztelnem; igaz, hogy egyetlen óvatlan mondattal több kellemetlenséget okozott nekem a munkahelyemen, mint eddig bármi más, de legalább rögtön garantálta is vele a saját büntetését. Karma?
- Akkor holnap ugyanitt, ugyanekkor?

öltözet, 832, köszönöm szépen <3 | ⚶