Új év, új élet. Akár ennek tudatában is belekezdhettem volna az újesztendőbe, melynek első néhány napja, hiába a sűrű ígérgetés és az örökös „becsszó”, azok ellenére is a kórház falai között telt el. Ígértek már nekem szépet és jót, toronyórát lánccal, de minimum otthoni karácsonyt és békében eltöltött újesztendőt, orrszonda és egyéb hozzám kapcsolódó műszer mentes napokat. Azt is rebesgették, hogy a saját lábamon fogok távozni – bár azt az egyet nem tagadták, hogy ez nem a szó teljes, és valós értelmében fog megtörténni. Minimum tolókocsival. De egy valamire, mentőre nem lesz szükség, ha úgy szeretném. Márpedig én úgy szeretném, főleg, ha tényleg elég lesz hozzá egy, az átlagosnál kényelmesebb és valamicskével nagyobb közúti autó. Ez volt az egyetlen kikötésem: ha egyszer haza jutok innen, ha végre valahára elszakadhatok a kórház zord falaitól, a kényelmetlen ágytól és a mindenhonnan áradó fertőtlenítőszerek szúrós szagától, kíméljenek a „nínós” autótól. Ez nem a balesetemre vezethető vissza, vagy annak körülményeire, hiszen nem emlékeztem belőle nagyjából… semmire. Egyszerűen a puszta tényétől is remegett a gyomrom, hogy nekem be kellene majd ülnöm egy mindenféle orvosi szerszámmal és egyéb eszközzel telepakolt, négy keréken guruló bádogbilibe, ahol mentősök serénykednek körülöttem, lesve az óhajaimat. Kösz, de kösz nem.
Tehát új év, új élet…  az új év még hagyján, az kötelező-szerűen elérkezett. De, hogy én miként foghattam volna fel ezt az új életet, nem voltam benne biztos. Azok alapján, amiket az orvosok egynéhánya a kezdetekben elsápítozott nekem, inkább arra engedett következtetni, hogy itt nem csak egy karriernek fellegzett be és ígéretes jövőképnek, de magának a járás, és a hiba nélküli mozgás fogalmának is. Baljóslatú tekintetek meredtek rám egy-egy vizitnél. Úgy néztek rám, mint egy orvosi kísérletre, egy furcsa emberi teremtésre, akiről fogalmuk se volt, hogy miként élt túl egy akkora becsapódást. És ha az már olyan is volt - általam bizonyítva túlélhető - a sérüléseinek súlyosságában, hogy a fenébe nem dobta még fel a talpát?
Temettek. Ők is, mind aki látott, de még a tulajdon anyám is. Versenyzőtársaim, vagy más-más szériák versenyzőinek közösségi oldala nem mással, csak az értem szóló imáikkal volt tele abban a pár napban, míg nem hallott felőlem a világ, s én Csipkerózsika módján aludtam az igazak álmát Bahrein egyik kórházában.
A kómából ébredve, én magam is tapasztalatot szereztem abból a szörnyűségből, amit addig mindenki más látott, és a maga módján mérlegelt. Mindaz, ami addig emberré, élő, hús-vér, mozgó lénnyé tett, egy mozdulatlan, körbecsavart, bebugyolált vagy összefércelt és merevített szerkezetté korcsosult. Nem láttam a lábamat a gipsztől, csupán a lábujjam néhány milliméterét, a hegyét, ami a szivárvány megannyi színében játszott. Mosdatáskor láthattam először a bordakosaram egészét tökéletesen kirajzolódni a bőrömön, ahogy a lila-sárga-zöld szín megannyi árnyalata váltotta egymást rajta. Mintha összefestették volna a mellkasomat és az oldalamat. A vállamon egészen feketébe hajló zúzódás éktelenkedett, mint egy hatalmas, beszippantani készülő fekete lyuk. Ezeket látva, nem tudtam, hogy mit is éreztem valójában. Szörnyűséget? Rettegést? Félelmet vagy fájdalmat?... olyat, amit senkinek, még a legnagyobb ellenségemnek se kívántam volna? Vagy pedig megkönnyebbülést, hálát, amiért megmentettek? Szerencsét, hogy olyan autót építettek körém, ami, ha totálkáros is lett, de engem így vagy úgy, megvédett? Hihetetlen de igaz, hogy minél jobban roncsolódik egy formaautó, annál nagyobb ütést és erőt nyel el, ami talán a pilóta igazi vesztét okozta volna.
Ha valamiben viszont elég biztos lehettem, az a saját magam ereje volt. Az élni akarás… Azok, akik eleinte fogadásokat kötöttek arra, hogy túlélem vagy ott halok, addigra úgy jártak a nyakamra, mintha egy valóságos földi csoda szállt volna közéjük. A kezdeti bizonytalanság, az örökös „fogalmunk sincs, hogy mi lesz vele” megjegyzések szűnni kezdtek, s mintha elfogadták volna a tényt, hogy csodák talán tényleg léteznek. Vagy, ha azok nem is, de valós akarás, hajthatatlanság és remények igen. Mert legyen bármilyen rossz a helyzetem, álljon bármennyire szarul a szénám, nem fogom hagyni, hogy ez legyőzzön. Lehetett volna ez másként is. Meghalhattam volna abban a pillanatban, hogy a kocsi falat ért. Mégis élek! Kell ennél több? Innen pedig a határ a csillagos ég.
- Az utolsó napok - törte meg a csendet a fiatal medika kedves, kislányos hangja. Szürkés tekintetem meglepetten kereste meg az övét, s arra vártam, hogy elismételje, de legalábbis kifejtse, mire gondolt – a héten hazaengednek, nem? Végre elszakadsz a nyomasztó kórházi közegtől, mi pedig sírhatunk egymás ellen, hogy itt hagysz bennünket - vékonyka ujjai serényen kötözték a jobb állapotban lévő csuklómat, majd a szokásos merevítőt is rátette – legalább egy kicsit hiányozni fogunk?
- Lehetek őszinte? Egy kicsit sem – jókedvűen, pimaszul kokettáltam a lánnyal. Másfél hete volt már annak, hogy ő jött, ha kötést kellett cserélni, és az alapvető orvosi ellátásban is ő vette ki a részét, így az ellenőrzésekben, szükséges gyógyszerek porciózásában. Jóban voltunk, mint ahogy remek kapcsolatot ápoltam a legtöbb ápolóval és orvossal is. De ez még nem jelentette azt, hogy nem fogok majd porzó talajjal kirobogni, mihelyst beleültetnek a tolószékbe, és kiadják az utamat. Mindenhol, és bárhol szívesebben lettem volna, mint a kórházban.
- Sejtettem. Nem szép. De vigyázz, hogy mit mondasz, mert két napod így is van még! A végén elfelejtem behozni a fájdalomcsillapítódat – szemöldöke rándult egyet, ajkai csibész mosolyra húzódtak – na! – tenyerei a combján csattantak - ezzel meg is volnánk. Szépen javul a kezed. Mire kikerülsz innen, már hordanod se kell a merevítőt, ami jó. Nagyon jó!
- Már csak ezeket kellene valahogy lerobbantani rólam, és rendben is lennénk – másként nem ment, így biccentve utaltam a bal kezemen, és bal lábamon lévő, otromba gipszszerkezetre.
- Pár hétig azok még maradni fognak sajnos, de ne siettess semmit ennyire, Julian! Mindennek eljön a maga ideje. Tudod jól, hogy így is kész…
- … kész csoda, hogy élek, tudom. Hallottam már párszor - az ember mindig mindent hamarabb, vagy azonnal akar. Nem véletlen, hogy én is túl akartam már lépni ezen a se létezni, se halni nem lenne jó állapoton. Túl sok teendőm lett volna azokban az időkben is, amit pedig képtelen voltam kiverni a fejemből. Nehezen alkalmazkodtam a helyzethez, hiába is volt már több, mint egy hónapja annak, hogy a Presbyterian kórházat az átmeneti otthonommá fogadtam.
A medika némi csendet követően szólalt meg újra.
- Jól van. Majd még visszanézek. Azt pedig edd meg! - ellenkezést nem tűrő hanggal, határozottan mutatott a kisasztalon még érintetlenül várakozó ebédemre. Nem kívántam. És nem dacból, vagy tiltakozásból nem ettem, mint egy hisztis gyerek. Egyszerűen nem volt étvágyam.

szószám: 1040 | ⚶

Pontosan tudom - egy ideje, legalábbis -, hogy a környezetemnek mi a legnagyobb félelme velem kapcsolatban. Azért tudom, mert bizonyos napokon, rosszabb napokon, én is pont ezen szoktam gondolkodni, és még rosszabb napokon én is megijedek a lehetőségtől. Ez természetesen az, hogy egy miniatűr Melody Bradforddá változok.
Ha anyám éppen nem bosszantott fel semmivel, gondolatban, vagy akár ténylegesen is olykor a védelmébe kelek. Mármint... összességében véve vannak rosszabb emberek a földön Melody Bradfordnál. Talán idegesítőbb emberek is vannak. Tunyábbak és butábbak is. Megkockáztatom, talán még anyák is vannak, akik még az enyémnél is invesztáltabbak a gyerekeik jövőjében, meg olyanok is, akik még jobban szeretnék irányítani a gyerekeik életét. Nem azt mondom, hogy nem nehéz elképzelni... de azért elképzelhetőnek tartom. Ettől persze még bármikor aláírnám, hogy anyám idegesítő, mindenbe beleszól, amibe nem kellene és összességében, lécci, öljetek meg, ha azt látjátok, az életem megmásíthatatlanul abba az irányba tartana, hogy férjhez megyek, megpróbálok gyereket nevelni, majd feladom, aztán kétségbeesetten próbálok rájönni, mit kezdjek magammal és az életemmel, ha már a gyereknevelés nem jött be. Ideális napokon, ezt már azelőtt leszögezem bárkinek, mielőtt eszembe jutna, hogy akár a védelmembe is vehetném. Melody Bradford egyébként bár szeret úgy tenni, mintha bárkinek a védelmére szorulna, de elárulok egy titkot: anyám egyáltalán nem szorul senki védelmére, apáméra is maximum azért, mert ugye tudjuk, hogy ő is csak egy nő, szóval a dolgoknak ez a szent rendje.
De mindenek ellenére egy dolgot fontosnak érzek megemlíteni anyámmal kapcsolatban, a jelen helyzetre tekintettel: van néhány félelmetes képessége, amit mindig is irigyeltem és nem tagadom le, igyekszem őket elsajátítani én is. Érdemei közé tartoznak az alábbiak: egyetlen félpillantással való megfélemlítés, a legjobb catering cégek zsebre tétele, annak mestersége, hogyan ne fogyjon el a jó minőségű alkohol soha, hogyan lehet vendégeket udvariasan kiutasítani a lakásodból, satöbbi, satöbbi, satöbbi. Ami jelen esetben nekem azonban a leghasznosabb: kórházak teljes nővér- és sokszor orvos állományának személyes, vagy hálapénzeken és/vagy nagy betűkkel, névvel ellátott csekkeken keresztüli ismerete (és zsebre tétele). Még jó, hogy Juliannek sikerült a Presbibe kerülnie.
Elképzelhető, hogy a mai látogatásom előtt már reggel idetelefonáltam, anyám asszisztensének kiadva magam (ami egyébként nem akkora hatalmas hazugság, alkalmasint - sajnos - anyám mostanában néha tényleg az asszisztensének használ), hogy kérjek egy "aprócska szívességet" az osztályvezetőtől egy különleges személy különleges látogatásához, az "egyetlen imádott lányomnak" (mondtam volna, hogy a "kedvenc lányomnak", de attól féltem, azon a ponton túlságosan egyértelmű lett volna, hogy épp hülyét akarok csinálni a saját anyámból, aki egyébként tényleg szokott ilyen hülyeségeket mondani, mint hogy én vagyok a kedvenc lánya, holott mindenki tudja, hogy nincsen több lánya, szóval a kifejezés abszolút elveszti bármiféle hízelgésnek értelmezhető árnyalatát), aki behozna némi szívderítő falatot is magával, mert mégis csak, szegény lábadozó beteg, hát valakinek igazán fel kell vidítania, hát valamit igazán tehetünk a szabályok ellen, ugye nem kell felhozni az adományozás kérdését?, az olyan kellemetlen lenne, én csak egy asszisztens vagyok, de Mrs. Bradford azt mondta...
Még csak meg sem izzadtam. De komolyan.
És mivel meg sem izzadtam, ezért abszolút magabiztossággal, könnyed és udvarias mosolyokkal libegek be az osztályra, sokat persze nem kell bizonygatnom, hogy én én vagyok, és az osztályvezető főorvos tééényleg megengedte ezt a soron kívüli, rendhagyó látogatást, csak Mrs. Bradford kedvéért, hát igen, a mama, ő tényleg nagyszerű-nagyszerű asszony, és csak kicsit kell visszafognom magam, hogy ne nevessem ki szegény jóhiszemű nővért, aki végül segít eljutnom Jules szobájáig.
- Meglepetééés! - azért némi - ha nem is sok - jóérzés szorult belém, nem lendületből, teljes hangerővel robbanok be szegény srác szobájába, előtte óvatosan kopogok párat, aztán féloldalasan csak bedugom a fejemet a meglepetés leleplezésére, és még akkor sem fagy le a mosoly az arcomról, amikor azért mégis csak azzal találom szemben magam, hogy bassza meg, szegény Julian azért tényleg elég szarul fest és nem csak két karcolás van rajta. Tudtam ezt persze eddig is, nem mondhatnám, hogy nem, ráadásul szintén Melody Bradford áldott tudatlansága ahhoz is hozzásegített, hogy ne rémhírekre legyek utalva, amelyek az interneten terjengenek mostanság mindenféle fórumokon, szóval nem kellene meglepődnöm, de azért... hát, egy kicsit mégis meglepődök, kicsit összefacsarodik a szívem, de ne legyen Bradford a nevem, ha ezt nem tudom tökéletes önfegyelemmel leplezni. Nem azért jöttem, hogy szerencsétlennek zokogva a nyakába boruljak, meg fennhangon sápítozzak és aggodalmaskodjak. Azt remélem úgyis tudja, hogy a tisztességes barátai, engem is beleértve, szorgalmasan és igaz barátokhoz méltón aggódunk érte, és reménykedünk mihamarabbi felépülésében. Biztos jó ezt néha hallani, de ezen már túlvagyunk, úgyhogy jobb lecserélni ezt az unalmas lemezt. Most csak azért jöttem, hogy ne érezze magát teljesen elvágva a külvilágtól, a normális emberektől, és talán egy kicsit ezzel felvidíthatom. Amúgy is, mindig jól jön a kifogás, hogy ne otthon üljek és várjam a pillanatot, mikor támad Connornak, vagy nekem kedvem arra, hogy valamin megint összevesszünk.
Egy pillanatra visszafordulok a hátam mögé szorult ápolóhoz, biztosítom róla szent eskükkel, hogy nem fogom túlságosan lefárasztani vagy felizgatni a beteget és tökéletesen tisztelettudóan fogok viselkedni, aztán beengedem magam, remélve, hogy ez Julesnak is elég időt adott arra, hogy felkészüljön teljes valóm érkezésére.
- Remélem, nem bánod, hogy bejöttem - mondom aztán mosolyogva, ahogy kihúzok magamnak egy széket, arra dobálom le a kabátomat, táskámat, a kezemben hurcolt rejtélyes dobozt meg egy asztalra teszem - A többiek akartak küldeni neked egy csomó lufit, de végül támadt egy jobb ötletünk. Azért a fiúk küldtek egy trágár kártyát... átadom, de nem vállalok érte felelősséget! - húzom is elő a borítékot a táskámból, hogy az éjjeliszekrényre tegyem - De szerintem ennél az ötletünk sokkal jobb, tudod mit csempésztem be neked, Melody Bradfordnak hála? - íme egy kifejezés, amit nem sokan használnak irónia nélkül.
- Normális kaját...!

tádáám ⚶

Ismertem olyan embereket, akiknek az élete nem másból, csupán huszonnégy órán át tartó lazsálásból és semmittevésből állt, mind amellett természetesen, hogy az olyan napi kötelezők, mint az iskola-meló-házimunka-bevásárlás, rendre „elvégezte magát”. Az ilyeneknek jószerivel mindenük megvolt. Fejük felett tető, ami alá egy pazar, patinás épületet emeltek. Kényelmes kanapé, ölükben laptop, egyik kezükben a legújabb telefon, a másikban távirányító, amivel nagy unottan lépkedtek reggeltől estig legalább háromszáz csatorna között a vagyonokért vásárolt, ultra vékony, ultra HD meg’ 4K és hasonló cuccokkal bíró televízióban, amire egy átlagembernek a gatyája is rámenne. Szájukból minduntalan egy fél szelet marhasteak lógott, - mert amerikaiak és különben is megtehették - mellettük két literes szénsavas üdítő, na meg „későbbre” egy kis nasi pattogatott kukorica, hat doboz Oreo meg még valami. Megszokott és mindennapos a megállás nélküli ücsörgés és az, ha nem láttak mást a külvilágból, mint az olykor-olykor ablak előtt megmozduló faágakat, vagy emelkedni az ajtón lévő nyílás fedelét, mikor a postás bedugta rajta a leveleket. Már, ha ez a módi, máskülönblen le kellett caplatni a postaládákig a földszintre. Társasági életük kimerült annyiban, hogy váltottak pár szót egy idegennel a kaja futár személyében. És talán ennyi volt az összes hatás, ami érte, és érhette őket. Hogy hogyan maradtak mindmáig életben az ilyenek?... úgy, hogy velem ellentétben ők nem az egyik legveszélyesebb sportot választották szenvedélyüknek, és nem hajtanak neki soha padlógázzal a betonfalnak egy elromlott, de amúgy igen lényeges alkatrész meghibásodása miatt. Végül is belegondolva, ha innen nézzük, mégis szerencsésebb az életük, már, ha tényleg szerencséjük van és nem a közepesen átsült, még véres lét engedő marhasteak egyik falatkája okozza egyszer a vesztüket. Talán tesznyébb, tohonyább és lustább némelyik, de mindenképpen kifizetődőbb életvitel, amennyiben a túlélésre játszanak, és nem szól közbe a magas koleszterin, a szív-és érrendszeriproblémák tömkelege, vagy hasonló, kegyetlen, egészségtelen „finomságok”. Az ember választhat: gyors halál, vagy hosszan tartó szenvedés, folyamatos orvoshoz járogatás és gyógyszerezés… sad story.
Talán ezek tudatában már érthető, hogy nem véletlenül utáltam olyan mérhetetlenül a helyzetemet. És itt már nem csak arról volt szó, hogy folyamatosan azzal a ténnyel üdvözöltem, majd búcsúztattam a Napot, hogy talán soha nem lesz olyan kerek egész az életem, mint a baleset előtt. Értsd: talán soha nem fogok tudni visszaülni egy versenyautóba...illetve visszaülni visszaülhetek, de a versenyzésnek lőttek. Ez még a jövő kérdése volt, egy bizonytalan valami, amiről senki nem tudta megmondani, hogy valóban bejönnek a számítások, és keresztet vethetek a karrieremre, vagy újra és újra bebizonyítom azt, hogy csodák márpedig léteznek. Ezt majd eldönti az idő, és a gyógyulás mértéke, milyensége.
A mindennapos problémáim viszont ugyan úgy, nagyban befolyásoló tényezőként hatottak a hangulatomra. A semmittevés, a bezártság és fegyházi szigor egy négyzetes, bűzölgő szobában, ahol időközönként idegenek, orvosok-és nővérek, ápolók jártak a nyakamra, több volt, mint elég. És mind ez több, másfél hónapon át. Hát még annak a valakinek a jelenléte, akit az anyámnak nevetem, akit imádtam és szerettem, de az Isten szerelmére! Kötözze már meg valaki odahaza!
A medika szakavatott ellátását, és vígkedélyű csicsergését követően épp, hogy visszasüllyedtem jótékony magányomba és kiszolgáltatottságomba, kellemes vagy kellemetlen édeshármasba a kezemet– és lábamat fogságban tartó gipszszerkezetekkel, nyílt az ajtó… s mint aki beleőrült a bezártságba a jól megszokott nagyvilági létet követően és magát a Sátánt látta megjelenni maga előtt, elkerekedő szemekkel dermedtem le. A szőke üstök, és tulajdonosának szerény személyének hangszíne, mintha az övé lett volna. Megfeszülő állkapoccsal és testtel igyekeztem ellenállni a ténynek, hogy újabb végeláthatatlan időt kell eltöltenem vele.
Ateista létemre jó néhány miatyánkot elszavaltam a védelem és kegyelem reményébe, és akkor… leesett a tantusz, pont ahogy a szívemről és vállaimról az a több mázsa súly. Imádtam az anyámat. Mindennél és mindenkinél jobban. De, ami sok, az sok, és azóta, hogy magamhoz tértem, ő több volt már, mint elég.
A lepelként beborító pániknak csakhamar nyoma veszett, s az arcomból korábban kifutó szín – komolyan éreztem, ahogy lesápadtam! – szépen lassan visszaköltözött a helyére.
- Tényleg meglepetés – nyekegve kezdtem bele, ahogy rekedtes hangomat próbáltam kiásni valahonnan a föld alól – nem tudom, hogy a sok gyógyszer teszi amit belém pumpáltak mostanában, vagy tényleg kezdek becsavarodni, de már azt hittem, hogy az anyám vagy – egy sajnálkozó, szégyenkező grimaszra és sóhajra még futotta, majd lassacskán feljebb küzdöttem magam a gyanítom, hogy süppedtre ült, és feküdt matracon.
- Cseppet sem. Ma még amúgy se kaptam meg a szokásos „külvilági” dózist, szóval különösen jól időzítettél – csalfa mosollyal vontam feljebb egyik szemöldökömet, s magamban már rágódtam a kérdésen, hogy a szokásos Bradford mágiával sikerült bejutnia, vagy csak ennyire jól tudott időzíteni mindig, és mindenkor? Bár, a kettő nem zárta ki egymást – trágár kártya… - horkantva, elfojtott nevetéssel követtem le a kártya ívét a táskától egészen a kisszekrényig – nem is ők lennének. Mindenki rendben van? Na nem, mintha nem velük lenne tele a messenger – mutattam felé az addig a combomon pihenő telefon kijelzőjét, és a folyamatosan aktív beszélgetéseket – de hajlamosak, és szerintem azok lesznek még egy ideig, elhallgatni dolgokat. Addig legalábbis biztosan, amíg idebent lopom a napot… ki tudja, hogy miért? – ejtettem vissza a telefont korábbi helyére. Lehet, hogy némelyik kicsit „furcsa”, vagy nem épp agytröszt. A legtöbben meg szimplán idióták, de azon kívül, hogy jó arcok és remek társaság, az empátia barát és barát között mindig szent és sérthetetlen volt. Az utóbbi napokban mégis, kezdett már zavarni a fokozott némacsend és hullaszag, terelés, mikor az örökös „hogy vagy Jules?” kérdésen túlmenően, én érdeklődtem felőlük. Valamiért soha nem érkezett konkrét válasz.
- Mi? Neee! – ámulva nyújtottam el, ezzel fejezve ki hűen a ledöbbenésemet – ezt most elszúrtad. Már épp Istennőmként magasztaltalak volna, de ezek szerint anyukádat kell? De mit értesz normális kaja alatt? – nem tudtam nem megütközni rajta - mert azok ott, nem épp működőképesek mostanság, de legalábbis nem úgy csúsznak, mint kellene. Mondhatni, sehogy – tudom, nem szép dolog ujjal mutogatni, de főleg nem fanyalogni az életet jelentő, anyák szemében mennyei mannára, ami egyenlő hat tonna zöldséggel meg különböző magokkal és "hamis hússal" – azok nem igazán jönnek be. Nem tudom, anyám szerintem tapsifüleket lát rajtam, de minimum lónak képzel itt a zöldség mániájával, és hűen hisz abban, hogy majd a répától és a borsótól fogok új erőre kapni, vagy találni pár száz random lóerőt – sűrű szemforgatással emésztettem a tényét, hogyha a kórházi koszton és anyámon múlt volna, már zörgő csontkollekcióként sanyarogtam volna a kórházi ágyban. Szerencsére voltak "beépített kaja adagolóim". Csakhogy, még így is elég ritkán látott vendég volt nálam egy szép szelet pizza, vagy más finomság – könyörgök, mondd, hogy nincs benne zöldség…! – nyaknyújtogatva próbáltam meglesni, mivel szánt meg az egyetlen ember, aki az elmúlt egy-másfél hétben gondolt arra, hogy másra vágyok, mint a diétás meg tudja a jó ég, hogy milyen kajákra. Nem epével meg gyomorral kezeltek, a fenébe is! Márpedig ennek a testnek normális, tartalmas kajára volt szüksége…

szószám: 1103 | ⚶

- Nem tudom eldönteni, hogy ez most bók, vagy sértés...? - kérdezek vissza félig nevetve, félig grimaszolva. Persze ha a társaságban szorultak anyai ösztönök bárkibe (oké, beismerem, ráadásul kotnyeles anyai ösztönök), akkor az mondjuk biztos én lennék, de egyébként részben csak azért, mert a legtöbben fiúk! És bár egy fiúban is lehetnek bőven anyai ösztönök, hát mit mondjak, ezek a fiúk pont nem azok a fajta fiúk... úgyhogy maradok én, pedig amúgy hevesen tiltakozom minden ilyen vád ellen. Még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ennyi gyerekem legyen! Sőt. Nem akarok ennyi gyereket. Még azt sem tudom, hogy akarok-e gyereket. Na jó, azt hiszem, igen, de nem mostanság!! Nem gondolkodom ilyeneken egyébként sem, egyelőre túlságosan lefoglal a darabjaira hulló kapcsolatom, szóval gyerekek, haha.
- Mondjuk még mindig inkább a tiéd, mint az enyém - jegyzem meg most már határozottan grimaszolva és szarkasztikusan, ugyanis mint azt az előbb kifejtettem, legrosszabb rémálmom, hogy az anyámmá változok. Ha egyszer tényleg anya leszek, jó lenne, ha nem olyan lennék, mint ő. Meg az is jó lenne, ha mondjuk nem olyan lenne a kölykeim kapcsolata velem, mint W meg az én kapcsolatom anyánkkal. Azt nem tudom, Julian anyja vajon melyik anya-típusba tartozik, de amilyen hangon megszólal, kénytelen vagyok a gyanúperrel élni, hogy jobban örül nekem, mint ahogy a kedves mamának örülne. Meghökkentő, miféle hatalma van felettünk ezeknek a nőknek. Én is amennyire igyekszem néha nem gondolni Melodyra, meg nem azon rágódni, mit szólna ehhez, vagy ahhoz, minden harmadik gondolatom hozzá vezet, akár tetszik, akár nem.
Csak legyintek egyet - Áh, hát tudod, milyen ez. Elég hülyén érzi magát az ember, ha arról panaszkodik, nem jött össze valami hétvégi buli, miközben te meg itt benn fekszel - mondom kertelés nélkül, elvégre én nem feltétlenül vagyok az az ember, aki mézesmadzagba csomagol minden kellemetlenséget, meg amúgy is, szerintem Jules is érzi, hogy innen fúj a szél, nem fogom hülyének nézni - Azért nyugodtan oltsd le őket a fenébe, ha úgy érzed, rájuk fér - teszem aztán hozzá vigyorogva - De egyébként jól vannak, hidd el. Minden megy a megszokott kerékvágásban - márpedig lássuk be, a mi fajtánknak néha tényleg nincs nagyobb gondja, mint hogy ideiglenesen ki-kivel veszett össze, meg hova akartunk menni, ami nem sikerült, vagy nem úgy sikerült, mint ahogy elképzeltük, meg suliba kell járni, dolgozni kell, ami nyilván életünk tragédiája, szóval brühühü... Julian meg közben majdnem meghalt és nyilván vannak nagyobb gondjai is az ilyen jellegű problémáknál, szóval némileg visszás lenne ilyenekkel szórakoztatni.
De meglehet, jobban kéne igyekeznünk, hogy szórakoztassuk. Nem mintha úgy gondolnám, ez egyszemélyes misszióm, de amint a mellékelt ábra is mutatja, én azért épp eléggé rajta vagyok a dolgon. Persze hozzátartozik az is, hogy engem nem sújt a téli vizsgaidőszak, meg annak kiheverése úgy, mint a többieket, és éppenséggel most időm is van elegendő, meg hát a Connorral való programjaink is némileg megritkultak és otthon sem szeretünk annyira semmit csinálni kettesben, mint régebben.... de ez meg olyasmi, amin lehetőleg nem pont most kellene gondolkodnom. De ha Melody Bradfordé minden harmadik gondolatom, akkor minden negyedik Connoré. Vagy második. Épp ahogy, nem tudom, nem akarok ezen rugózni...!
- Lécci ne istenítsd anyámat, a végén még meghallgatja imáidat és megjelenik - mondom olyan stílusban, mintha anyám legalább Voldemort lenne. De nem úgy Voldemort, mint az első könyvben, amikor még senki sem mondta ki a nevét, hanem úgy, mint a hetedikben, amikor ha kimondták, akkor bemértek a Halálfalók és a nyakadra jöttek. Na, így gondolok anyára, a nevét még csak ki lehet mondani, azt talán túléljük, de ha elkezdenénk ódákat zengeni róla, szerintem tutira kiesne valamelyik szekrényből - Egyébként se adjunk neki túl sokat a zsenialitásomból, mert lehet, ismétlem, csak lehet, hogy én adtam ki magam az asszisztensének, és tettem úgy, mintha az ő kívánságainak tenne eleget ez a látogatás - váltok aztán túlzóan ártatlanra, miközben azért hozzálátok, hogy kicsomagoljam a dobozokat, amelyekkel érkeztem.
Gondoltam mindenre, amire ilyenkor gondolni kell, legalábbis szeretném azt hinni, hogy gondoltam mindenre, amire kell, ugyanis hoztam magammal műanyag tányérokat, meg evőeszközt is, noha az egyszerűség kedvéért olyasmit hoztam, amihez nem is feltétlenül kell evőeszköz, de azért legyen, hátha kellene - Hát, valamennyi zöldség lehet, hogy van rajtuk, de hidd el, ezek a jóféle dolgok. Mármint... ki akarna mini hamburgereket enni egy kis uborka nélkül? És mit ér a mini pizza paradicsom nélkül? Oké, a paradicsom gyümölcs, de a funkciója akkor is egy zöldségé. Ennél most, vagy csak hagyjam itt neked? - bár az érintetlen és valóban nem annyira vonzó ebédtálca azt sugallja, hogy valakinek már ennie kellett volna ma, lehet nem csak az étel milyensége miatt maradt meg az adag étel. Isten mentsen, hogy én kényszerítsek Julianbe bármit, amit nem kívánna. Mondjuk van egy olyan sanda gyanúm, hogy élni fog a felkínált finomságokkal, hát nem véletlenül viccelődött a múltkor a pizzákkal, én meg csak jó barát vagyok, aki felkapja a fejét az elejtett célzásokra. Még akkor is, ha nem is célzás volt.

tádáám ⚶

- Az attól függ, hogy ki, miként gondolja? – görbült tovább a mosolyom, ám annak rejtekében szigorúan emlékeztetnem kellett magam, nehogy megint elkezdjem a vállaimat vonogatni és rángatni, mint valami kényszermozgásos idióta, akinek giliszta van a seggében és nem tud nyugton megülni. Bármennyire is szomorú volt, még mindig be voltam korlátozva mozgásügyileg, hiába is teltek el hosszú, és megjegyzem, igen kínkeserves hetek a baleset óta. Változatlanul úgy festettem, mint egy üreges és törékeny, cukorból fújt figura, akinek a legapróbb mozdulat is hatalmas katasztrófát tudott okozni. Én pedig botor gyerek módjára képtelen voltam tanulni a hibáimból és a tapasztalataimból, így valamilyen oknál fogva az olyasfajta „apróságokról”, mint a gipszek, kötések, rögzítők, hajlamos voltam megfeledkezni. Öreg hiba.
- Aki nem ismeri, azt gondolná, hogy a világ legodaadóbb, legszeretetteljesebb nője és édesanyája, aki a nap huszonnégy órájában képes lenne a kölyke mellett ücsörögni, amíg az eléggé össze nem szedi magát ahhoz, hogy egymaga kitudjon kászálódni a kórházi ágyából. Arról már nem is beszélve, hogy elég szerencsétlen próbálkozásokkal igyekszik visszahozni az életkedvemet és az étvágyamat az elsőosztályúnak aligha nevezhető főztjével, de valójában egyre csak az éhenhalás küszöbére száműz vele… – márpedig alapjaiban véve se voltam egy vaskos alkatú valaki.
E tekintetben amúgy végtelenül hálás voltam neki. Na nem a kényszer fogyókúráért, amiatt egy életen át átkozni fogom… a törődéséért. Apa halála óta ő és én, egymásra voltunk utalva. Jó ideig csak anyu és én léteztünk egymás életében és mellőztünk mindenféle „külső” segítséget és támogatást, ha barátoktól, ha rokonoktól érkeztek, akkor is. Mi tudtuk és mi éreztük, hogy mekkora veszteség ért minket. Mi voltunk tisztában azzal, hogy abból hogyan, és miként fogunk tudni kilábalni, nem volt szükségünk mások tanácsára és szuperlatívuszaikra, hogy ők miként éltek meg hasonló esetet. Együtt éltük túl és emésztettük meg a legnehezebb és legkétesebb időszakot. Nekem ő volt az egyedüli fontos ember az életemben, neki pedig én voltam az a személy, aki apuból maradt, aki rá emlékeztette, és tudtam jól, hogy mindazonáltal én jelentettem számára magát az életet is. Benne volt a mozdulataiban, mikor olykor-olykor megölelt, vagy egyszerűen megpaskolta az arcomat. Abban, ahogy szerető, egészen rajongó tekintettel fürkészett, s nem kellett mondanom semmit, tudta mit érzek vagy gondolok. Ő volt az, aki a legjobban ismert engem, még ha nem is tökéletesen. Hiszen én is változtam. Mind a gyász, mind pedig a felnőtté válás ideje alatt, és hiába, ez a baleset sem volt elég ahhoz, hogy megeméssze és megértse, már nem az a kisfiú voltam, aki pátyolgatásra vágyott és szeretetre, amiért bibis lett a lábacskája.
Belegondolva megtudtam érteni őt, hiszen nem a versenyzést és nem a karrieremet siratta, sokkal inkább annak örvendett, hogy a fia életben maradt, és nem vette el tőle őt is az a nyomorult versenyautó és egy technikai baki. Egy anya volt, akinek a fia élete és jólléte volt a legfontosabb, az pedig ezen a ponton már nem érdekelte őt, hogy fogok-e versenyezni, vagy sem. Épp ezért nem is látta, vagy csak nem akart tudomást venni arról, hogy az örökös mosolyom és pozitívnak tűnő gondolatok mögött valójában megállás nélkül vergődtem. A kételyek, a pánik, a félelem és a fájdalom teljes egészében bekebelezett, miközben valamilyen idióta, abszurd oknál fogva azt próbáltam mutatni, hogy minden rendben van velem. Nem volt, és ezt még ő se látta. Nem ölelgetésre és puszilgatásra, hanem bátorító szavakra vágytam. Arra, hogy valaki megfogjon a vállamnál fogva és megrázzon, az arcomba kiabálja, hogy: sikerülni fog! Megfogod csinálni, Jules! Újra versenyezni fogsz! Arra, hogy valaki felpofozzon a belülről marcangoló önsajnálatból. Mert számomra csak egy forgatókönyv létezett: a felépülés. Csak nem tudtam, hogy miként induljak el ezen az úton.
- Viszont, ha a világ legidegesítőbb emberét kellene most megneveznem, mindenképpen azt mondanám, hogy ő az. Múltkor egy egész napomba telt, mire a lelkére bíztam, hogy jól leszek, megleszek, és életben maradok akkor is, ha egy héten egyszer nem jön be megnézni, nem jön be ücsörögni mellettem és újra meg újra elmesélni valamelyik sztoriját, vagy mellőlem intézni a munkáját, csak teszem azt… felhív telefonon. Egy ideig pont olyan volt, mintha a falnak beszéltem volna – szerettem és imádtam, megértettem, de túl sok szólt már ellene: borzalmas kaja, örökös aggodalom és itt ücsörgés – tehát döntsd el, hogy bók, vagy sértés volt. Viszont azt az egyet nem árt leszögeznünk, hogy az anyáink nem épp az egyszerűség és a könnyen kezelhető személyek mintapéldányai – mert ha valamiben, akkor ebben egyet kellett értenünk.
- Jól van, de ez az én nyűgöm. Ők meg örüljenek annak, hogy csak annyi problémájuk van jelen állás szerint, hogy nem jött össze egy buli. Attól még, hogy itt vagyok, és így vagyok – akaratlanul is a bebugyolált tagjaim felé biccentettem, s fitymáló, nemtetsző arckifejezéssel korholtam saját magam, mintha legalábbis én tehettem volna arról, hogy ilyen állapotban kellett sínylődnöm – ugyan úgy lehet beszélni velem bármiről, mint azelőtt. Persze, tudom – emeltem a levegőbe az ujjaimat, mielőtt ki akart volna javítani – ettől függetlenül nem lesz kellemesebb nekik se és nekem se, mint ahogy azt is tudom, hogy az ember ilyen helyzetben megválogatja, hogy mit mond, miről kezd el panaszkodni. De legalább kicsit terelnék az én figyelmemet is – nem tudtam nem elszontyolodni egy pillanatra, s mintha valamiféle keserűség is csendült volna a hangomban, amit, ha akartam se tudtam volna tökéletesen elrejteni. Tagadhatatlanul nehezen találtam meg a helyemet a kialakult helyzetben, és így a világban is. Elvoltam zárva mindentől és mindenkitől, le voltam korlátozva, és teljesen kizárva abból az élethelyzetből, amihez hozzá voltam szokva.
- Elnézésedet kérem – somolyogva sandítottam fel rá – tudod, anyáinkat szerintem össze kellene zárni. Azt nem mondom, hogy száz százalékig biztos vagyok abban, hogy kijönnének egymással, de abban igen, hogy ideig-óráig lefoglalnák egymást, és sokkal inkább a másik, valamint a saját dolgaival lennének elfoglalva, mint bárki máséval – mert ha nem is életre szóló barátság az, amire gondoltam, egy esetleges ellentét alkalmával lett volna min rágódjanak, vagy pedig sajnáltassák magukat a saját barátnői társaságukban. Igaz abban se voltam biztos, hogy anyut bármi jobban lekötötte volna annál mint, hogy mi van velem. És ez szomorú.
- Mindig is tudtam, hogy aljas, de ijesztően elképesztő nőszemély vagy – képtelen voltam nem hangot adni a pillanatnyi csodálatnak Jem, és az ő találékonyságának irányába. A kórház berkein belül, az FIA és anyám kikötésének, szigorának hála úgy őriztek, mint a világ legdrágább kincsét, akihez nem tehette be csak úgy akárki a lábát. És bár Jemima soha nem tartozott az „akárkik” közé, ez mégse volt elegendő indok arra, hogy csak úgy belibbenhessen hozzám. Furfangos.
Bár olykor megkívántam a rohanó világ gyorsan bekapható kajáit, nem voltam éhes. És ez elmondható volt az elmúlt napok jó néhányára is, ami alatt többnyire csak vízen, cukros vízen és ilyen-olyan keksz-szerű rágcsán éltem, amik mellett olykor-olykor – mivel kényszerítettek – haraptam néhányat vagy a kórházi, vagy anyám kritikán aluli kosztjából. Viszont a pizzának, ha akartam se tudtam volna ellenállni, már csak azért se, mert szükségesnek éreztem valami egyszerűhöz, nem túl egészségeshez, de finomhoz, és régóta vágyotthoz juttatni a szervezetemet. Arról nem is beszélve, hogy szegény lány, ha már annyit fáradozott, hogy bejusson – khm -, és még hozott is magával túlélőcsomagot, hogyan mondhatnék nemet?
- Na jól van az ilyen zöldségek jöhetnek, minden mennyiségben. Ide a pizzával – nyújtottam felé a viszonylag jobb állapotban lévő kezemet, jelezve, hogy oda halmozhatja az élvezeteknek igencsak sokat adó csodát.
Az ételosztás ideje alatt, hiába is a türelem, valami nem hagyott nyugodni és a kíváncsiság győzőtt – tényleg – köszörültem a torkom - már akartam kérdezni párszor, csak valahogy nem volt rá alkalmam… mostanában nem beszélsz túl sokat az otthoni dolgokról. Mármint… mi a helyzet Connorral? Ezer éve nem is láttam, nem is hallottam felőle… jó mondjuk idebentről így egy hónapja könnyen beszélek, de mégis...  

szószám: 1246 | ⚶