Soha nem voltam biztos abban, hogy az emberek pontosan miként látnak engem. Anya egy aranyos, hiperaktív kisfiúként írt le még ma is, szerinte ártatlan vagyok és ez nem fog változni akkor sem, ha idősebb leszek a jövőben. Apa szerette volna, ha erős férfiként növök fel, aki a későbbiek folyamán alkalmas arra, hogy magára vállalja a szerepet, mint családfő, aki jó apa lesz, jó támasz a párjának, és mindenekelőtt két lábbal, szilárdan áll a földön, talpraesett és életképes. Anya szerint ennek a kettőnek az egyvelege lehetek most. A tény, hogy Kínában szinte egyedül boldogultam bizonyítja, hogy ha szükségem van rá, életben tudok maradni, viszont szerinte a szívem nem sokat változott az évek alatt. Állítása szerint a beszédstílusom az kiskorom óta ugyanolyan, jellegzetesnek írta le. Szerinte kevés olyan ember van, mint én és ettől különlegesnek lát, mint mindenki más a saját gyerekét.
Tinédzserként végig bizonytalanságtól szenvedtem, mind a baráti körömet, mind a szerelmi életemet illetően, amiben valószínűleg nekem volt igazam, mivel így vagy úgy, de elveszítettem őket egytől egyig. Ezt akkor realizáltam, amikor felszálltam a repülőre, és anya kérésére elindultam haza. Hogy gyakorlatilag őt leszámítva nem igazán van hova hazamennem, ez pedig több volt, mint rémisztő.
Noah és én világ életünkben olyanok voltunk, mint a tűz és víz, emiatt utólag belegondolva egy kicsit sem meglepő az, hogy végül mi ketten kioltottuk egymást. A szüleink úgy látták, hogy a barátságunk jó hatással van a másikra, hogy én komolyságot, rendezettséget tanulhatok Noah-tól, mellette egy olyan barátra találtam, aki szeret és tud hallgatni. Ő oldottabb lesz tőlem, megcsinál olyan dolgokat, amiket talán magától nem tenne, és általam talán könnyebben kifejezi magát. Kettőnk közül mindig én voltam az, aki az érzéseit képes volt az emberre zúdítani, akinek nem jelentett gondot kimondania az sz betűs szót, akár minden este az édesanyámnak, vagy az apukámnak, amikor skype-on beszéltünk. Mellette tanultam meg azt, hogy kontrollálnom kell magam, mert nem áraszthatok el mindenkit azzal, ami én vagyok. Vannak emberek, akiknek ez túl sok. Valószínűleg ő egy volt ezek közül, csak soha nem lett volna szíve az orromra kötni azt, hogy idegesítő vagyok. Összességében, ha visszagondoltam a múltra, én is annak találtam magam. Túlságosan ráakaszkodtam, végül emiatt veszítettem el, ami magában hordozta azt, hogy Maiával is elmérgedt a viszonyom. Vagy talán azt is mondhatom, hogy én varrtam el a szálakat, ami miatt az én Hellem fájdalmon ment keresztül. Akkor sem érdemelném meg őt még egyszer, ha újra akarná velem kezdeni.
- Rendben – csak egy bólintással nyugtáztam azt, amit mondott, aztán a konyha felé indultam, miután a kutyát biztonságban tudtam nála – Vigyázz vele, mert elég izgága és mindenkit szeret. Ha nem fogod rendesen, akkor ki fog fordulni a kezeid közül, de előtte még jól össze is nyal.
Az utóbbi napjaim gyakorlatilag azzal teltek el, hogy mindennap takarítottam az arcomról a kutyám nyálát, a szőrt próbáltam meg eltüntetni a kanapéról, vagy éppenséggel a kajámból szedtem elő, mert ténylegesen mindenhol ott volt az állat bundája. Ennek ellenére nem bántam a dolgot, mert legalább volt kivel játszani, meg valaki teljes törődéssel volt felém. Utáltam egyedül lenni.
- Nem volt miért meglátogatnia – úgy rántottam meg a vállam, mintha semmit sem jelentene nekem a dolog, de valójában soha nem voltam túl az első barátnőmön. Csak nagyon szerettem volna, ha ez idővel megtörténik, de képtelenség elfelejteni egy olyan lányt, mint amilyen Hell – Szakítottam vele mielőtt elmentem.
Ennek ellenére a döntésem részben azért történt, mert tudtam, hogy nem láncolhatom magamhoz. Voltam annyira romantikus, hogy higgyek a szerelem hatalmas erejében, ami képes tért és időt átvészelni, de ennek ellenére is azt gondoltam, hogy önzőség lenne valakit arra kárhoztatni, hogy egész életében rám várjon. Amikor elmentem, valójában egyáltalán nem akartam visszajönni. Az volt a tervem, hogy kiszellőztetem a fejem, ami máig nem jött össze, most pedig csak még nagyobb zavar volt bennem.
- Á – magam sem tudtam, hogy emiatt csalódottságot kellene-e éreznem – Sejthettem volna.
Egyrészt zavart a tény, hogy ezek szerint Noah magától nem jött volna, ugyanakkor jól esett, hogy legalább az érkezésemmel tisztában volt. Ha tényleg annyira utálna, akkor magától nem jött volna, ugye? Meg abban sem voltam biztos, hogy a sört is anya küldte, mert ő nem volt túlzottan híve az ivásnak és szerinte nekem sem tett jót. Nagyon aggódott a gyógyszereim miatt, hiába mondtam el neki minden alkalommal azt, hogy mennyi a felszívódási idő.
- Bejöhettél volna korábban is – ezt pont úgy mondtam, mintha tudnia kellett volna. Fordított esetben én sem mertem volna bekopogtatni nála, sőt. Valójában egész eddig próbálkozni sem akartam nála, mert túlságosan féltem attól, hogy el fog utasítani. Talán gyerekes hülyeségnek tűnik már most, felnőttfejjel az összeveszésünk, amit Noah nem gondolhatott komolyan. Én mégis úgy éreztem, hogy a szavaknak súlya van és nehezen szabadultam meg a szívemre nehezedő kődaraboktól úgy, hogy világ életemben arra a kevés rossz szóra emlékeztem a legélesebben, amit megkaptam másoktól.
- És te mit válaszoltál? – talán provokatív volt az általam feltett kérdés, de nem érdekelt. Azt akartam, hogy Noah érezze a helyzet súlyosságát. Meg kellett volna beszélnünk az egészet, én mégis képtelen voltam egyes dolgokat elengedni, amik fájtak. Lehet, hogy most ezzel teszem tönkre a kapcsolatunkat még jobban… Viszont abban sem voltam teljesen biztos, hogy ténylegesen újra kellene kezdeni bármit. Fel lehet melegíteni valamit, ami ennyire elromlott?
- Rendben – magam sem tudtam, hogy mire számítottam, hiszen én sem voltam túl nyitott Noah felé, ő pedig sosem volt az a fajta ember, aki könnyen kezelt volna bizonyos dolgokat. Abszolút annyit értem el az egész hisztimmel, hogy mind a kettőnk számára nehezebbé tettem az egész szituációt, már-már irreálisan. Valójában soha nem én voltam az kettőnk közül, aki kérette magát. Könnyen békültem, most mégsem ment.
- De az – éreztem, ahogy a pillantásom lassan megkeményedik – Mert nem vagyok benne biztos, hogy én csak úgy vissza tudok nyúlni bármihez, ami hozzád köt. Vagy ami egyáltalán ide köt. Ha nem lennél velem kedves, akkor könnyebben hoznék meg döntéseket bűntudat nélkül.
Mert akkor végig tudnám nézni, ahogy a kapcsolatunk teljes egészében tönkremegy és anélkül, hogy egy halott virágba próbálnék életet lehelni, elengedhetnék mindent, ami köztünk van. Ennek ellenére csak azon kapom magam, hogy nem csak a jövőmet, vagy a jelenemet, a múltamat is teljesen átértékeltem miatta. Mert utólag akárhány kört futok le, ugyanoda lyukadok ki. Hogy hiányzott nekem és nélküle olyan volt, mintha kiszippantották volna belőlem az életet.
- Ne menj – ezzel kapcsolatban határozott voltam – Ismersz. Tudod, hogy csak egy darabig tudok menekülni és a végén úgyis a sarkadban kötnék ki. Nem akarok én lenni az, aki végül utánad fut.
Nagyon szánalmasnak éreztem magam már attól is, hogy így beszéltem a bennem kavargó érzésemről. Mindig úgy éreztem magam, mint egy örökké lelkes, farkát csóváló kiskutya, akit akárhányszor raknak ki az utcára, mindig visszamegy a gazdáihoz. Ez egyre inkább kényelmetlenné vált a számomra, mert akaratlanul is magamat sajnáltam. Mintha mindig csak én akarnék visszajönni, vagy pedig egyszerűen képtelen vagyok olvasni a jelekből és nem veszem észre, hogy a gazdáim is szeretnek velem lenni. Végső soron önzővé válok és ettől letargiába esek, elutasítóvá válok, gyakorlatilag a saját tökéletlenségem miatt. Ez voltam én.
- Hoztam neked amúgy is valamit – még mielőtt bárhova mehetett volna, gyorsan visszafordultam, és az ujjammal kezdtem el fenyegetni – Ha most megpróbálsz elszökni csak azért, mert kínos velem, soha többé nem állok szóba veled.
Ezt pedig egy pillanat erejéig komolyan is gondoltam, amíg eltűntem a hálószobámban, ahonnan három hatalmas tégellyel tértem vissza és raktam le elé az asztalra.
- A válladra vannak – mind a ketten tudtuk már, hogy az nem fog csak úgy varázsütésre megjavulni, ezért nem kínos kezelni ezt a témát – Ha érzed a frontokat, vagy meghúzod, akkor be kell kenned, aztán befáslizni. Ehhez hasonlót itthon nem találsz, gyakorlatilag a kenyérre lehetne kenni és minden bajodat meggyógyítaná.
A kínaiak híresek voltak a különböző gyógyhatású balzsamokról, amiket készítettek és gyakorlatilag tényleg mindenre jók voltak. Mivel világ életemben sokat sportoltam, hamar felfedeztem az ottani barátaim miatt a kenőcsöt és egyszer csak azon kaptam magam, hogy eszméletlenül elkezdtem halmozni őket csak azért, mert Noahra gondoltam. Most pedig ahelyett, hogy kitettem volna a szűrét, ahogy sokan csinálnák azt, egyszerűen kivettem két dobozzal a sörök közül és az egyiket felé nyújtottam.
- Van kedved játszani ezzel valamit? – az egyértelmű volt, hogy mind a kettőnk számára könnyebb lesz ez a találkozó akkor, ha iszunk és nem vesszük túl komolyan az egészet. Tudtam, hogy ha én nem fogok nyitni felé, akkor ő még jobban befeszül és gyakorlatilag órákig csendben itt fogunk ülni, mert én nem engedném el csak úgy, ő pedig nem menne le, ha erre kérném.

Pontosan tudtam, hogy alahol én tettem tönkre a saját emberi kapcsolataimat. Hell esetében nem is volt kérdés az, hogy rajtam állt és múlt a kapcsolatunk jövője, mivel az elejétől kezdve én rángattam bele őt ebbe az egészbe. Ugyanez volt a helyzet Noah-val is. Talán jogtalan volt a részemről az, hogy áldozatnak éreztem saját magam is, és csak az élet kellemetlen fordulatára fogtam, ami velünk történt. Viszont így könnyebb volt elviselni az ő elvesztésük fájdalmát. A saját gyengeségem miatt okoztam nekik fájdalmat, amit az élet keményen visszaadott… Mert a családomon kívül nekem mindig ők voltak a legfontosabbak.
Maia-t sosem kellett volna megközelítenem. Sok olyan srác volt az osztályban, akik annak idején ácsingóztak utána és talán jobban bántak volna vele, mint ahogyan én. A szakításunk határozottan rányomta a bélyegét az életem további történéseire, mert azóta sem voltam képes magam mellett megtűrni hosszabb időre egyetlen nőt sem. Évek teltek el már azóta, hogy kimondtam a dolgokat, de még mindig élesen él bennem annak az emléke, ahogyan sírt… Mert görény dolgokat mondtam neki.
Mindez azért történt, mert képtelen voltam feldolgozni azt, hogy egy olyan barátságom ment tönkre, amiről tényleg azt hittem, hogy egy életre is szólhat. Sosem született testvérem, világ életemben magányos voltam csak anyával. Apát ritkán láttam, a korombéli fiúk nagy része furának tartott. Aztán jött Noah, aki a legkedvesebb srác volt a suliban, és szintén egyke, ráadásul kettőnk közül ő volt az idősebb… Tehát jogosan lovaltam bele magam a dolgokba és gondoltam rá úgy, mintha tényleg testvérek lennénk. Anya nagyon szomorú volt, amikor összevesztünk és azt mondtam neki, hogy már soha többé nem fogunk kibékülni.
Ez a tény nem változtat azon, hogy elmenekültem konkrétan egy másik kontinensre, mert itthon az életem minden pillanatában a fiút láttam, és gyűlöltem ezzel együtt élni. Annak idején fiatal és meggondolatlan voltam, ami miatt úgy éreztem, hogy egyszerűen képtelen vagyok tiszta fejjel gondolkozni Noah-val kapcsolatban. Helyesnek gondoltam azt, hogy utálom őt, mert ő nem bízott bennem eléggé… Emiatt végső soron így is cserben hagytam őt, de ezt magamnak is nehéz volt beismernem. Mert én voltam az, aki haragudott rá, de mégis, egyszerűen képtelen voltam az orrára csapni az ajtót, amikor megláttam magam előtt őt.
Mind a ketten felnőttünk, a külön töltött évek miatt pedig úgy peregtek a közös emlékeink előttem, mintha muszáj lenne nekik. Egy részem nagyon szerette volna újrakezdeni ezt az egészet vele, de összességében tudtam, hogy lehetetlent várok saját magamtól. Éppen ezért is döntöttem el azt, hogy beinvitálom a házba, ahol az elmúlt két hetet töltöttem, utána pedig elfeledkezek róla. Mintha sosem lettünk volna barátok. Egy akkora szakadékot, ami közöttünk keletkezett, már egyszerűen nem lehet átívelni csak úgy.
Furcsa volt ennyi év után ismét az egykori legjobb barátom szemébe nézni. Szinte biztos voltam benne, hogy az anyukáink keze van a dologban, ami miatt a sajátomat jogomban áll majd összeszidni, miután kiengedtem Noah-t a házból. Amikor megpillantottam a kezében a zacskót, egészen belesajdult a szívem. Ismerem őt már vagy ezer éve, éppen ezért nem volt szívem az orrára csukni az ajtót. Nagyon megbántam vele, de sosem mutatná ki ezt.
- Köszi – nem igazán tudtam, hogy mit fűzhetnék hozzá az egészhez. Kettőnk közül mindig én voltam az, aki lyukat beszélt a másik hasába, viszont ő jó hallgatóságnak bizonyult. Emiatt talán gondolhatná azt valaki, aki nem ismer minket, hogy jól kiegészítjük egymást, de esetünkben inkább arról volt szó, hogy Noah vastürelemmel rendelkezik; még egy olyan emberrel szemben is, mint amilyen én vagyok.
- Akkor azt arra találod, menj csak – gyorsan előkotortam egy papucsot neki. Már egészen megfeledkeztem arról, hogy itt be szokták engedni az embereket cipőstül a házakba, ha úgy van, mivel túl sok időt töltöttem Kínában. Mégsem akartam, hogy Noah-nak mezítláb kelljen mászkálnia.
- Kérsz inni valamit? Vizet, kávét, teát? Figyelnél a kutyára kérlek, amíg hozok neked inni? – magam sem tudtam pontosan, hogy miért ilyen olcsó trükkökkel próbálom elkerülni azt, hogy szóba kelljen elegyednünk, de a nyomatékosság kedvéért szerencsétlen állatot megint felnyaláboltam a földről és a kezébe nyomtam. Reményeim szerint ő pedig választani fog az általam felsorolt lehetőségek közül és ad egy kis egérutat addig, hogy összeszedjem egyáltalán a gondolataimat. Miről kellene beszélgetnünk ennyi idő után úgy, hogy teljesen megszakadt közöttünk a kapcsolat?
- Köszi – szigorúan vele szemben foglaltam helyet, mert az még mindig kényelmesebb volt, mintha mellé ültem volna. Így lehetőségem van a feje mögött levő, ronda festményt nézni, amit a nagymamám küldött el velem anyának. Nem csodálom, hogy végül az én lakásom falára került fel, mert egy ilyen posztmodern ocsmányságot szerintem senki sem lenne képes elfogadni.
- Hozzászoktam kicsit. Kínában is egyedül voltam – a hangom sokkal inkább volt óvatos, mint vádló. Tisztában voltam azzal, hogy ebben a világban mindenkinek megvan a maga helye, és nem hiszek abban, hogy egy embernek minden létező dolog eredendően megadatna csak azért, mert mondjuk jól viselkedik. Én pedig a szerelmemet és a legjobb barátomat tudásra cseréltem, emiatt pedig bele kellett törődnöm abba, hogy soha nem tudtam igazán beilleszkedni a szaktársaim közé. A karma határozottan működik, mindenkinek azt kell megennie, amit saját magának megfőz.
- Köszönöm – magam sem tudtam, hogy ezt csak azért mondja mert a tetoválásaim egy részét elfedték a ruháim, vagy tényleg komolyan gondolta. Noaht én annak idején őszintének ismertem meg, aki hazudni sosem hazudott, maximum nem mondott ki dolgokat. Furcsa volt így szemben állni vele, már felnőttként; én sem úgy emlékeztem rá, ahogyan most kinézett.
- Rendes vagy… Köszi – mint mindig. Emiatt megint csak elhatalmasodott rajtam a bűntudatom, amiért képes voltam őt ennyire csúnyán felhasználni arra, hogy a saját magányomat tompítsam. Határozottan most jött el az a pillanat, amikor nem őt, hanem a feje mögötti rusnyaságot tartottam szemmel. Minden túlságosan is normálisnak hatott, és ez valahol kicsit kikészített. A mi kapcsolatunk nem ilyen jó már.
- Majd add át neki, hogy üdvözlöm – ezen a ponton már képtelen voltam egyáltalán azzal foglalkozni, hogy a látóterembe kerüljön a férfi, akit egykor nem szimplán a legjobb barátomnak, sokkal inkább a bátyámnak vallottam. Talán túldramatizálom a helyzetet. Jellemző volt rám ez a fajta magatartás.
- Jó volt – ezen a ponton már a körmeim körüli elhalt hámsejteket hámozgattam lefelé, abban bízva, hogy majd ez az alkalom más lesz, mint a többi, és nem fogok az alkaromig tartó sebet okozni magamnak – Noah… Miért vagy ennyire kedves velem?

Egészen le voltam döbbenve, amikor a kialakult vírushelyzet miatt arra jöttem haza, hogy anya becsukott egy albérletbe – aminek csak az első részletét és a kaucióját fizették ki nekem apával – egy kutyával (!!!) együtt, mintha maga a Sátán nemzett volna engem. Határozottan az lehetett a dologban, hogy anya tényleg félhetett a covidtól és nem akarta elkapni tőlem...  Elvégre hogyan gondoskodhatna rólam, ha valami baja esne neki? Az ő fejében ez így zajlott le, éppen ezért is döntött úgy, hogy elkülönít magától.
Őszintén szerencsésnek mondhattam magam, amiért nem nyeltem be ezt az egész betegség hülyeséget most, mivel elég sok emberről hallottam, aki hozzám hasonlóan asztmás volt és belehalt a betegségbe. Tény és való, hogy bármennyire igyekeztem figyelemmel kísérni a statisztikákat – már magam miatt is – hozzám hasonló korú halottak kevesen voltak. Ettől függetlenül anya nagyon megijedt, így a hatósági karanténban az aggódásával minden egyes pillanatomat megkeserítette. Hiába teszteltek le negatívnak, ő képtelen volt ennek ellenére is megnyugodni, szóval öt percenként hírt kellett adnom neki magamról... Viszont az egészben az volt a legrosszabb, hogy leordította a fejem, amikor meglátott, aztán a kezembe nyomott egy corgit, hogy ennek hatására majd megtanulok gondoskodni magamról. Mindezek után jött a kedvencem: az érzelmi zsarolás azzal kapcsolatban, hogy ő nem lesz itt mindig, apát pedig hiába nyugdíjazták már, egyes feladatokat még ellát a katonaságban, így ő sem tud majd idejönni hozzám. Szóval az elmúlt pár napom úgy telt, hogy minden nap ugyanabban az időpontban kopogott valaki az ajtómon – arra tudtam csak következtetni, hogy anyám – de ahhoz már nem vette a fáradtságot, hogy mondjuk meg is várjon, egyszerűen csak lerakta a bevásárolt ételt az ajtó elé, aztán eltűnt. Én épp ezért nem is nagyon vettem a fáradtságot arra mondjuk, hogy kiöltözzek, vagy minimálisan megpróbáljam csökkenteni a káoszt, ami időközben kialakult körülöttem. Pontosan tudtam, hogy a kutyán kívül senkivel sem beszélhetek, az pedig úgysem válaszol.
Éppen ezért is ment egyszerre a tévés híradó, illetve bömbölt a Spotify-ból valami Post Malone szám, miközben én üveges szemmel meredtem a képernyőre és tömtem magamba a nachost, mert éppen azt sikerült megbontanom a vásárolt snackek közül. Amúgy kifejezetten nem is élveztem annak a fogyasztását, mert a kapott sajtszószom már elfogyott, ezeknek a kukoricachipseknek önmagában pedig sok íze nem volt.
Tíztől számoltam vissza, a kopogás pedig pontosan akkor jött, amikor én is számítottam rá. Viszont ha valamire, arra határozottan nem voltam felkészülve, ami az ajtó mögött várt rám.
- Gyere, nézzük meg, hogy mit kapunk ma – egyszerűen felnyaláboltam az állatot a kanapéról, és a fenekénél, félkézzel tartva ügyeskedtem egy sort az ajtóval. Viszont amikor megpillantottam azt, hogy pontosan ki áll mögötte, majdnem el is ejtettem a kutyámat – eldöntöttem, hogy innentől kezdve csak az enyém lehet, ha már rám lett kényszerítve – szóval szegény állatot igyekeztem biztonságban letenni a földre és úgy meredni Noahra... Aki határozottan nem tűnt el az a pár másodperc alatt, amíg nem néztem őt. Nem ért túl szép véget a kapcsolatunk, éppen ezért sem értettem, hogy miért van itt.
- Szia – félreálltam az ajtóból és jeleztem neki, hogy gyorsan jöjjön be, még mielőtt kimegy a kutya. Hiába voltam magasabb – és most már valamivel testesebb is – nála, ebben a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy öt éves kisfiú, aki még alig nőtt ki a földből. Mégis hogyan kellene viselkednem vele ebben a szituációban?
- Jó látni téged – nyögtem ki végül, de képtelen voltam a szemébe nézni – Körbevezesselek, vagy menjünk rögtön a nappaliba?
Tudtam, hogy nagyon paraszt és megúszós dolog lenne tőlem, ha egyszerűen elvenném a dolgokat, amiket hozott és kitessékelném az ajtót. Mivel már nagyon sok éve történtek közöttünk a dolgok, el kellett volna engednem az egészet. Ezt én nem tudtam megtenni, mert lényegében olyan volt ő nekem, mintha a bátyám lett volna. Viszont pont ugyanezért érdemli meg azt, hogy legalább meghallgassam és fogadjam az „otthonomban”.
- Nincsen túl nagy rend – vallottam be, ahogy lassan beljebb értünk a lakásba. Igyekeztem valamennyire lefoglalnom magam, hogy ne kelljen ránéznem, leginkább a dohányzóasztalról próbáltam elpakolni, meg lesöpörgetni a morzsákat. Sosem volt újdonság a rendetlenségem. Ha Noah nálam aludt, az ágyban az ő része mindig szépen be volt vetve, az én takaróm pedig úgy nézett ki, mintha össze lett volna turmixolva. Ellenben amikor én töltöttem náluk a hétvégét, akkor általában igyekeztem leutánozni azt, ahogyan a takarót hajtogatja. Sosem sikerült.
- Jól nézel ki – kicsit furán vette ki magát az, hogy én pont akkor igyekeztem ezt kijelenteni, amikor kétrét görnyedve szegeztem a pillantásomat a széthagyott kajás dobozokra. A sok hajlongástól a nyakamnál lejjebb is csúszott a felsőm, emiatt pedig kilátszódhatott a tetoválás is, amit ő még nem láthatott korábban. Emiatt pedig egészen vörös lett a fülem vége.