„Észak és Dél ellentéte”- kezdem el gépelni a szöveget. Ez egy tök nagy lépés, legalább már a cím megvan. Nem szeretem az ilyen írásokat, a történelmi és politikai jellegűeket, roppant unalmasnak találom. Miért kell fölöslegesen olyan szavakkal dobálózni, mint „retrospektív”, „rigorózus”, „irreverzibilis” vagy épp „szuverén”. Mindenki teljes mértékben tisztában van azzal, hogyha befejezzük az egyetemet, nem történelmi irányba indulunk tovább. Nem azért hallgatok görög mitológiát és ókori nyelveket, hogy aztán elmenjek politológusnak, vagy egy történelmi magazin szerkesztőjének. Nos, ezek elég távol állnak tőlem. És nagy tételben fogadni is mernék arra, hogy a csoporttáraim se ilyen irányban mozdulnak tovább, hisz ha mégis, akkor lett volna annyi eszük, hogy történelem szakra jelentkeznek és nem bölcsészetre.
Én a más fajta írásokat kedvelem, imádom a drámai műfajokat, a komédiát és az elégiát, hisz ott előtérbe helyeződnek az emberi érzelmek, és szerintem ez a világon az egyik legérdekesebb téma még mindig. Visszapillantok az asztalon lévő laptopom képernyőjére. Még mindig csak a cím van meg, amíg néztem ki a fejemből magától nem készült el.
Körbenézek az egyetemi kávézóban, a lehető legjobb asztalt választottam nyugtázom le magamban. Az ablak közel van hozzám, így éri a hátamat egy kis friss szellő, szembe van velem a pult és mindkét bejárati ajtóra rálátásom van.  A kis kétszemélyes asztalt teljes mértékben elfoglalom, az órai jegyzeteim és tankönyveim borítják be.
A kávézóban a megszokott nyüzsgés helyett, most viszonylag nagy a csend. Kora délután van, ilyenkor kezdődik a nagyon sok óra, és ha nem lennék elmaradva a vizsgatárgyaimmal, akkor biztos én is beültem volna az orvostanhallgatók pszichológiai előadására. Meglehetősen érdekel az a téma.
Van egy hat személyből álló csoport, akik egy bokszban ülnek, négy lány két fiú. Az egyik szőke hajú lány erősen gesztikulálva próbálja megértetni magát a többiekkel, míg egy másik vörös hajú srác az asztal alatt folyamatosan, a mellette ülő lány combját fogdossa, bár ez csak onnan látszik, ahonnan én ülök, a társaság többi tagja észre sem veszi.
Felemelem a kezem és jelzek a pincér lánynak, hogy szeretnék még rendelni. Egy apró bólintást kapok válaszul és folytatja a dolgát, majd percek múlva megjeleni mellettem.
- Ne haragudj a várakozásért, mit adhatok? – mosolyog rám, a szemébe belelóg egy-egy sötét tincse, ami kiszabadult a kontyából, és ad egy keretet az arcának. Egy nagyon csinos lány, biztos, hogy még nem töltötte be a huszonegyet se, lehet még itt tanul az egyetemen és csak besegíteni van itt.
-Egy eszpresszót szeretnék, minden nélkül. – válaszolom gyorsan, hogy ne tartsam fel. Ő pedig egy bólintás után indul is a többi asztalhoz, én meg vissza pillantok a laptopomra.
„Amerikában az Unió államai már a megalakuláskor is eltérő gazdasági és szociális berendezkedéssel rendelkeztek, és a gazdasági-területi növekedés a meglevő különbségeket még jobban kidomborította. Az elhatárolódás földrajzi értelemben világosan kirajzolódott.” – gépelem be majd, mikor vissza olvasom, rájövök, hogy ez egy nagydarab szar. Ilyen mondatot még egy hetedikes is simán összetud hozni. Közben félszemmel látom, hogy a pincérlány már hozza is a kávét, ránézek ő meg rám mosolyog, majd mikor mellém ér egy óriásit esik a szék mellé ledobott táskám miatt. Minden pillanatok alatt történt és a tálcáján lévő összes kávéscsésze darabokra tört és a tartalmuk a földön van kiborítva. Hirtelen mi kerülünk a figyelem középpontjába. Az egész hely pár percre megnémul, majd elhallatszik egy-egy becsmérelő megszólás a lányra, aki szégyenében lesüti a tekintetét és a földet kezdi pásztázni. Gyorsan leguggolok a lány mellé és segítek neki össze kapkodni a nagyobb darabokat és közben egy halk bocsit is odasuttogok neki, hisz mégis csak az én táskámon esett át. De nem csak én vagyok az egyetlen, aki segít a lánynak.