Kedves, barátságos személynek tartom magam. Olyan mentalitásom van, ami megengedi, hogy a legapróbb dolgoknak is örülni tudjak, legyen szó akár a reggeli kávémról, egy segítő kézről, vagy akár csak egy boldog mosolyról. Túl sokat bánkódtam már az életem során, jó pár éve azonban eldöntöttem, hogy ennek ideje véget vetni.
Fontosak számomra a barátaim, családom, értük bármit képes lennék megtenni. Elég változatos jellem vagyok, ami az érzelmeimet illeti. A bánatomat, szomorúságomat csak ritkán mutatom ki, azonban az örömömmel annál inkább próbálom a világot egy jobb hellyé tenni.
A munkámmal már egy ideje megbékéltem és próbálom kihozni belőle a maximumot. Egy ilyen szakmát nem lehet félvállról venni, ezt én is tudom. Minden beteggel - már amennyire éber az illető, mikor találkozom velük - próbálok beszédbe elegyedni, majd miután kikerülnek az én kezeim alól, érdeklődök a jóllétük iránt, ha erre van lehetőségem.
Szabadidőmben sokat olvasok és zenélek. Nincs az életemben túl sok megbánásom, csak kettő. Az egyik, hogy nem tudtam az álmaimat követni és a Julliardra jelentkezni. Úgy érzem, hogy ez a szekér már elgurult. A másik pedig inkább a jelenemre vonatkozik, és abban is egyfajta hiányként jelenik meg. Bár már jobbára beletörődtem ebbe is, hogy macskás bácsiként fogok megöregedni. Vannak fontosabb dolgok az életemben, minthogy a szerelmet próbáljam hajkurászni. De tény, hogy nem bánnám a jelenlétét.

Sosem akartam orvos lenni. Sokkoló, igaz? Általában, aki elvégez egy orvosit, ritkán mondja ezt. És mégis, nem mondanám azt, hogy mérhetetlenül boldog vagyok a munkámban. Felmerül a kérdés, és jogosan: akkor miért nem választottam mást? Miért dolgozok olyan munkában, amelyet nem élvezek teljes szívvel, lelkesedéssel? Ha őszinte akarok lenni, a fizetés elég nagy szerepet játszik benne, de az csak másodlagos. Az elsődleges indokom az emberek. Látom, hogy mekkora korrupció van a világan és hogy sok olyan orvostanhallgató kapja kézhez a diplomáját, akiknek a hátuk mögött ott van apuci vagy anyuci pénze és kapcsolatai, de szakmai tudás tekintetében elmaradnak az ápolókhoz képest is – és  nem az ápolókat szólom le itt. A harmadlagos indok pedig, hogy egész egyszerűen nem értek máshoz. Jó vagyok a munkámban, kétségtelenül van érzékem hozzá, de talán már túl vagyok azon a koron, hogy drasztikus változásokba vágjak. Na de térjünk vissza a kezdetekhez.
Törzsgyökeres New York-i vagyok. Manhattanben születtem egy elég gazdag környéken. Már gyerekkoromban is éreztem a szüleim nyomását, akik nem meglepő módon mik voltak? Nyilvánvalóan orvosok, ráadásul elég elismertek a szakmájukban. Édesapám kardiológus szakorvos volt, édesanyám pedig sebész. A középiskolás éveim alatt csak erősen próbáltak az egészségügy irányába terelni, több-kevesebb sikerrel. Egy idő után viszont elfogyott a türelmük. Két évem volt, hogy egyetemet válasszak és nagyon más irányba húzott a szívem – mégpedig a zene felé. A Julliardra szerettem volna bekerülni, viszont tudtam, mekkora oda az elvárás, illetve a tandíj. Akármennyire is szerettem volna a zenével tovább foglalkozni, a szüleim nemes egyszerűséggel közölték velem, hogy vagy a John Hopkinsra megyek orvosira, vagy nem támogatnak a továbbiakban és 18 éves korom után mehetek utamra. Nem igazán volt választásom.
Végül is igaz, okosan csinálták. Zsebpénz sosem ütötte a markomat és az ajándékok tekintetében sem olyasmiket kaptam, amiből akár egy szemeszter is kijött volna a Julliardon, nemhogy az összes. Az egyetem első másfél félévében elég kicsapongó életet éltem, és feléltem a szüleim összes zsebpénzét. Ahelyett, hogy gyűjtögettem volna, elköltöttem piákra, bulikra, sőt, nagy ritkán még fűre is.
A tárgyaim ennek ellenére sorra sikerültek, szinte bármiféle megpróbáltatás nélkül. A szüleim kezét éreztem a dolgok mögött, ezért szinte minden írásbeli vizsgámat, dolgozatomat követően elmentem az adott tanárhoz, hogy megtekintsem őket. Mondanom sem kell, nekik semmi közük nem volt az eredményeimhez. De a második szemeszter végére ez egy ébresztő volt a számomra. Egy ébresztő, miszerint ha magamtól is ilyen jól megy minden, akkor vajon mi lesz, ha odateszem magam és becsületesen megtanulok mindent? Summa cum laude végeztem a képzésen.
Visszaköltöztem New Yorkba az első munkalehetőségem alkalmából. A szüleimmel a végzésem óta nem beszélek és ezen nem is tervezek változtatni a közeljövőben. Ha így kilöktek döntési lehetőség nélkül, akkor őket sem illeti meg az újabb esély. Továbbléptem az életemben és előbb-utóbb megláttam a munkában a szenvedélyemet, habár még mindig fáj a szívem a Julliard miatt. 33. életévemet fogom tölteni, de nem mondanám, hogy van bármilyen életcélom az életben. Jobbára a munkámnak élek. És a lányomnak. Ezt hogy is felejthettem el?
Roppant fiatal voltam, mikor megszületett Dorothea. Az édesanyjával már jó pár éve ismertük egymást. A középsuli végzős évében ismerkedtem meg az akkor már jó pár éve egyetemen tanuló lánnyal. Három év korkülönbség volt köztünk, ettől függetlenül hamar megtaláltuk a közös hangot és elkezdtünk randizgatni. Az idő múlásával én egyetemre mentem, ő befejezte, és hamar állást talált magának. A John Hopkinsról való hazajárásaimnak az oka nem a szüleim voltak, hanem ő, és ennek fényében minden közös szabadidőnket együtt töltöttük. Boldogok voltunk, viszont sok minden megváltozott, mikor 20 éves koromban bejelentette, hogy gyereket vár. Nem értettem, ez miként lehetséges, hiszen mindig védekeztünk. Persze akkor még nem tudtam, hogy százszázalékos fogamzásgátlás nem létezik, mi pedig hamar ebben a minimális kisebbségben találtuk magunkat. Én mérlegelni szerettem volna a lehetőségeket, ő viszont határozottan meg akarta tartani, hallani sem akart az abortuszról. Beletörődtem és próbáltam neki mindenben segíteni, de tanuló diákként sajnos nem sokat tehettem. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy mi fog lenni, amint letelik az a 40 hét. Ő neki volt egy stabil munkája, amit a terhesség miatt szüneteltetnie kellett, később pedig tudtam, hogy a gyereknevelés fogja átvenni ennek a helyét. Sokszor kérdeztem, hogy hagyjam-e ott az egyetemet, de ő hevesen ellenkezett ellene. 9 hónappal később megszületett a mi egészséges kislányunk, Thea.
A mi kapcsolatunk időközben ugyan nem romlott meg, de a szerelem előbb-utóbb elmúlt. 3 éves volt a lányunk, mikor szakítottunk. Mindketten tudtuk, hogy ez a helyes döntés. Míg az egyetemet végeztem, addig jobbára ő nevelte Dorotheát, én csupán az ösztöndíjamból küldtem el neki mindenemet, akármennyire sem kérte vagy volt szüksége rá. Nekem nem kellett az a pénz, illetve tudtam, hogy ennek úgy is a többszörösét fogom később keresni, amint elvégzem a képést. Szerintem így már magyaráznom sem szükséges, hogy mi volt az egyik legszámottevőbb indokom az orvosi folytatására, elvégzésére és a mihamarabbi munkakezdésre. A város másik felében laknak és ugyan a nőtől már nem akarok semmit, a lányomat olyan gyakran látogatom, amennyire csak tudom. Hogy boldog vagyok-e? Nehéz erre válaszolnom. Örülök annak, amim van, mégis hiányosnak érzem az életemet. Hosszú távon nem igazán van szerencsém a nőkkel már évek óta, valahogy sosem sikerült megtalálnom azt a bizonyos nagy Őt. Keresem én, de nem fogom az összes szabadidőmet ennek szentelni. Vagy betoppan az életembe, vagy én az övébe, ebbe úgysincs annyi beleszólásom, mint szeretném. Van egy stabil munkahelyem, és egy szerető lányom. Azt hiszem, nekem ez is bőven elég. Nem kaphatunk meg mindent, amit szeretnék, én pedig mindig kompromisszumképes embernek tartottam magamat.