Valami idézet féleség vagy adatok, de csak röviden
Már nem tudom megszámolni hány napja nem mozdultam ki a lakásomból. Egyáltalán azt sem értem, hogy Max hogyan férkőzhetett ilyen közel hozzám. Tudtam, tisztában voltam vele, hogy halott ügy lesz a dolog. Hiszen ő fiatalabb volt tőlem, éppen egyetemre készült. Csak éppen egyikünk sem foglalkozott eléggé a dologgal. Én vagyok a felnőtt.... nekem kellett volna tennem valamit, leállítani mondjuk időben. Meg is tettem... vagyis próbáltam megtenni. Minden egyes alkalommal miután kiderült a kora. Habár biztos vagyok benne, hogy nem rontottam meg, mivel hiába volt fiatalabb... mégis csak volt barátnője. Na ez a másik dolog. Még az sem zavart, hogy volt, képes voltam tönkretenni a kapcsolatukat. Habár a srác azt állította, hogy már régóta nem érez iránta semmit barátságon kívül. De akkor is, milyen dolog ez? Főleg... ha azt nézzük, hogy Sarah szomszédságában laktak. Minden alkalommal amikor az anyja szemébe néztem lelkiismeret furdalásom volt. Pont úgy, mint mikor Sarah szemeibe néztem... egészen addig a pillanatig amíg színt nem vallottam neki. Sarah számára nyitott könyv vagyok, így tudja, hogy mikor van baj. Hamar lebuktam előtte, és mivel így is elég sokat ködösítettem. Bevallottam. Hát nem repesett a dologtól. Komolyan elhatároztam, hogy távol maradok a fiútól, jobb lett volna mindkettőnk számára. De amikor a cukrászdába ketten maradtunk a szerelmes pillantások, az évődések, a lopott csókok... valahogy egyre többször fordultak elő. Míg nem egyszer feljött hozzám, hogy segítsek neki a tanulásban. Mindketten tudtuk, hogy ez csak indok mindkettőnk részéről. Azóta minden szabadidőnket itt töltöttük a lakásomban. Ez volt a mi kis fészkünk. Volt, hogy egész hétvégékre bezárkóztunk, a kedvenc zenéinket hallgattuk, vagy filmjeinket néztük, miközben fagylaltot ettünk egymásról. Senki sem tudta, hogy hol vagyok és hogy ő hol van. Ez csak játéknak indult, de valahol valami komolyabb lett. Túl fontos lett a számomra, még az akadályok ellenére is, ami elég komoly büntetést vont volna maga után, ha kiderülne a dolog. Aztán pár hete elköltözött... Európába felvették egy egyetemre, ez jó lehetőség a számára, nem engedhettem meg, hogy miattam maradjon. De azóta az életem földi pokol. Az első pár napban tartottam magam... a munkába temetkeztem,mint a cukrászdában, mint a fogadóban amit nyitni készülők. Egészen addig a pillanatig amíg Sarah közölte, hogy kezd sok lenni belőlem. Biztosan meguntak ők is, hogy folyton náluk lógok. Így egyik nap írtam egy sms-t a nővéremnek, hogy megfáztam. Ez több, mint egy hete volt. Azóta ki sem mozdultam a lakásból, a telefonom is némán van. Annak áldoztam, mint minden összetört szívű nő... egyre mélyebbre próbáltam süllyedni a depresszió mocsarában. Jelenleg is egy szakadt pólóban, és csíkos zokniban ülök a kanapén. Igazából... Max pólójában, még rajta őrzi kesernyésen férfias illatát. Az ölemben egy nagy doboz fagylalt, a dohányzó asztalon egy félig üres bor, és chips-es tálak. Egyik lábam a szélén pihentettem, míg a másik a bőrülés karfáján pihen. Épp a Dirty Dancing zárójelenete játszódik a tv-ben, körülöttem egy halom zsebkendő szétdobálva. Éppen iszok egy korty bort az üvegből amikor hallom nyitódni az ajtómat. Tudom ki lehet, hiszen csak a testvéremnek van a lakásomhoz kulcsa. Újabb nagy adag fagyit küldök a számba amikor megjelenik az ajtófélfa mögül ideges, dühös, vagy kétségbeesett arca. Igazából nem tudom.... ilyenkor sose tudtam eldönteni. -Óh kedves nővérem,- billentem oldalra a fejem,- mondd te nem hallottál még a kopogásról? Illik csinálni mikor belépsz valahova,- jegyzem meg cinikus hangon két falat között. Majd sóhajtva nézem ahogy belibben a nappaliba.- Még náthás vagyok, ha nem akarod megfertőzni Olit, jobb ha mész,- mondom neki hátha szerencsém lesz.- Jut eszembe hol hagytad a Tökmagot? Még nem elég nagy, hogy egyedül maradjon... ellenben velem,- célzok rá, hogy csak úgy rám tört. Majd nem foglalkozva vele elkapom a boros üveg nyakát, hogy újabb adag kortyot töltsek magamba.
A dolgok kezdtek határozottan a fejük tetejére állni, és én nem tudtam pontosan, hogyan állíthatnám meg az események folyását. Azt szokták mondani, hogy ilyenkor a legegyszerűbb, ha csupán sodródunk az árral, de én sosem voltam az a típus, aki hagyta csak úgy megtörténni a dolgokat. Én szerettem azt gondolni, hogy az életemet magam irányítom, és rendszerint ennek érdekében minden tőlem telhetőt meg is tettem. Látni, ahogy a húgom kezdte szépen tönkretenni magát, egyáltalán nem volt lélekmelengető. Miután bevallotta, hogy miért annyira zavart és szétszórt a társaságomban, szép kis fejmosás volt a jutalma tőlem. Azt hiszem, hogy anyánk helyett, testvéreként ezt nyugodt szívvel megtehettem. Sőt, ki más, ha én nem? Rajtam kívül senki nem fogja őt helyre tenni, még ha tudtam is, hogy muszáj elkövetnie a maga hibáit ahhoz, hogy jobb esetben tanuljon belőle. Azt viszont semmi esetre sem szerettem volna, ha emiatt bajba keveredik. Igazság szerint az már túl nagy lecke lett volna, és én nem akartam kockáztatni, viszont bele sem szólhattam ugyebár, hiszen felnőtt nő. Még akkor sem, ha a legjobb szándék vezérelt volna, és egyébként én is utáltam, ha ő próbált az én életembe avatkozni. Pedig tisztában voltam vele, hogy ő is csak szeretetből teszi, mégsem örültem, úgyhogy erőszakkal bár, de visszafogtam magam. A helyzetet ugyebár az oldotta meg, amikor Max közölte velem, hogy hamarosan felmond, mert felvették egyetemre a Tengerentúlon. A szívem valahol legalább annyira repesett a hírtől, mint amennyire fájt Savannah miatt, hiszen sejtettem, hogy milyen nehéz lesz neki megemészteni ezt az egészet. Én persze azt terveztem, hogy biztosítom a támogatásomról, és mellette állok mindenben, amikor csak szükségét érzi. Ez addig süllyedt, amíg már aggódni kezdtem azért, hogy túl sokat dolgozott, vagy éppen kezdett az agyamra menni, amikor kis híján beköltözött már hozzánk. Nincs ezzel semmi baj alapvetően, de tovább kellett valahogy lépnie, méghozzá sürgősen. Ezért is gondoltam azt, hogy jót tesz majd neki egy kis pihenő, amikor felhívott, hogy lebetegedett. Szerintem mind a ketten tudtuk, hogy csak kitaláció, de nem bántam. Ha ez kellett neki, hogy egy kicsit beletemetkezzen az önsajnálatba, hát akkor csinálja. Tudtam tapasztalatból, hogy néha ez is jól tud esni, kellenek bizonyos lépcsőfokok a továbblépés rögös útján. Akkor azonban, amikor már egy hete nem tudtam róla szinte semmit, kezdtem én is aggódni. Úgy ítéltem meg, hogy ennyi idő már bőven elég volt a magányból, és a depresszív viselkedésből. Mivel továbbra sem lehetett elérni telefonon, ezért a nap közepén fogtam magam, és nemes egyszerűséggel elautóztam hozzá, amikor Oliver az óvodában volt, felügyelet alatt. Már akkor aggasztónak találtam a helyzetet, amikor a zár kattanását követően besétáltam, és megcsapott az állott levegő. Fintorogva vonultam be a hangok irányába, a látványtól meg aztán egyenesen földbe gyökerezett a lábam. - Ez most komoly, Savannah Farrow?! – kérdeztem olyan hangon, hogy még ilyen állapotában is figyelmeztetően hasson rá. – Itt tartunk? Gyönyörű, mondhatom! – szegtem fel az államat, úgy nézve rá, mintha egy idegent látnék magam előtt. – Amikor az embernek van kulcsa valahová, akkor általában nem szokott kopogni… - közben leraktam a táskámat az egyik fotelbe, és megindultam az ablak felé. A függönyöket teljesen kihúztam, és kitártam az egyik szárnyat, hogy némi friss levegőt csempésszek be. - Mind a ketten tudjuk, hogy hónapok óta nem volt semmi bajod, kivéve az agyi problémákat, de azoknak szerintem már édes mindegy. – legyintettem, miután felé fordultam. Összeszűkült szemekkel néztem végig a romhalmazon, amit nappalinak csúfolt. – Ó, most már érdekel? Érdekes, az elmúlt egy hétben felé sem néztél. Látom, hogy amúgy sem vagy tisztában vele, úgyhogy tájékoztatásul közölném, hogy délelőtt van, és ő az óvodában tölti az időt, ahogy máskor is. – pattogósan beszéltem, ráadásul baromira meg kellett erőltetnem magam ahhoz, hogy visszafogjam a kitörni készülő haragom. - Most pedig mind a kettőnk érdekében jobb lesz, ha összeszeded magad, és elmész zuhanyozni. Én addig itt rendet rakok! – közöltem vele katonásan, és azzal a lendülettel már ki kaptam kezéből az üveget. Ha nem akarta engedni, akkor sem adtam fel, ha kellett, hát kicsavartam az ujjai közül. – Ez pedig mehet a lefolyóba… - ráztam meg az üveget, ami már nem volt félig sem, viszont még nem is az alján lötyögött.
Valami idézet féleség vagy adatok, de csak röviden
Habár elég nagy a korkülönbség köztem és a nővérem között, ez még sohasem okozott gondot. Sem mostanában, sem a gyerekkoromban. Sőt, mi több, igazából váltig állíthatom, hogy nekem van a legjobb testvérem a világon. Amire valóban büszke vagyok. Na meg arra amit elért habár most már egyedülálló anya. A cukrászdában is egyre jobb, jól irányítja, már nagyon a segítségemre sincs szüksége. Aminek örülnöm kéne, igaz? Csak, hogy nm örülök... Mostanában amúgy sem olyan rózsás a kapcsolatunk. Főleg mióta megemlítette, hogy élnem kellene a saját életem. De amikor a saját életem akarom élni akkor meg beleszól a dolgaimba. Vagyis.... inkább tanácsokkal lát el, olyanokkal amiket úgy is tudjuk mindketten, hogy nem fogadom meg. Kezdetben mindjárt itt volt Max esete. Tisztában voltam vele, hogy ez nem jó ötlet. Hogy senkinek sem fog tetszeni, és mindenki rám fog haragudni. Végül is teljesen jogosan... hiszen én vagyok a felnőtt. Nekem kellett volna megálljt parancsolnom. Már kezdetben ott a bár mosdójában. Aztán amikor jelentkezett a munkára... hát nem volt szívem nemet mondani neki. Egy hiba miatt ne kapjon állást..? De akkor is tudtam, hogy ez nem jó ötlet, hiszen határozottan vonzódtunk egymáshoz. Hónapokon keresztül aztán titokban tartottuk. Bűntudatom volt miatta, a nővérem miatt, és magam miatt is. Aztán egyszer nekem szegezte a kérdést, én pedig nem hazudhattam a szemébe. Így színt vallottam. Kellet egy kis idő amíg megemésztette a dolgot. De aztán próbált eltántorítani a dologtól. Hiszen ennek a kapcsolatnak semmiféle jövője nem lehetett. Ezzel tisztában voltam. Nem is akartam bele szeretni. De már késő volt. Aztán amikor megkapta azt a lehetőséget nem tarthattam vissza. Nem is tartottam, sőt ragaszkodtam, hozzá, hogy menjen el Európába. Így Sarah szerintem meg is nyugodott, hiszen a probléma úgy megoldódott, hogy bárki jobban sérült volna. Azt hitte pár hét múlva már ki is heverem a dolgot. De ennek legalább másfél hónapja, ha nem kettő. Először a munkába kapaszkodtam, alig ettem, alig aludtam. Minden szabad percemet a cukrászdában töltöttem, illetve a panzió felújításával... mivel kapcsolatban még nem nagyon beszéltünk a nővéremmel. Utána jött a depresszió, és a hab a tortán csak az volt, hogy kezdtem a kis családom idegeire menni. Így egy ideje ki sem mozdultam a lakásból. Tulajdonképpen mindketten tisztában vagyunk, hogy nem volt igaz a betegségem. Adott nekem egy kis időt, hogy nyugodtan feldogozzam a saját tempómban. De azt is tudtam, hogy nem sokáig fogja hagyni, hogy a depresszió mocsarában dagonyázzam. Igazából már sokkal korábbra számítottam r. Azt hittem, hogy két nap múlva rám rúgja az ajtót. De nyilván látta, hogy ez nekem nem fog egyik napról a másikra sikerülni. Halk sóhaj hagyja el ajkaimat, amikor hallom a kulcsot fordulni a zárban. Ez csakis Sarah lehet... mivel rajta kívül senkinek sincs kulcsa a lakásomhoz. Tudtam, hogy most következik a fejmosás, de nem vagyok felkészülve rá. Még semmire sem vagyok felkészülni. Még az emlékeimben szeretnék bujkálni. De tudom, hogy nem fogok... Először csak szemforgatásra telik tőlem. Majd veszek egy mély levegőt, és ha most nem ilyen állapotban lennék... akkor elszámolnék háromig magamban, mielőtt felelek. Eléggé impulzív személyiség vagyok, ami azt illeti. -Igen nagyon is komoly! És... ha látod akkor miért kérdezed...? - vonok vállat kelletlenül, majd összevont szemöldökkel mustrálom ahogy az ablakokhoz lép. Amint szétrántja a függönyöket, a fény kegyetlenül vág az arcomba, egy kicsit hunyorognom is kell, hogy megszokjam. -Nem... de akkor is szólhattál volna, nem így vártalak volna,- vágok egy gunyoros vigyort. Dehogyisnem. Jelenleg most az a fontos számomra, hogy nyugodtan sajnáltathassam magam. De ő megakadályozza ezt, ami nagyon rossz. Miért nem érti meg, hogy most erre van szükségem? -Kösz szépen, tudtam, hogy rád számíthatok. Mondjuk ilyen testvér mellett nem is kell ellenség! Tudod az emberek meg szoktak betegedni, képzeld még én is,- mondom neki szemtelen és pimasz hangon. Most tök úgy viselkedik, mintha az anyám lenne. De egy nővérre van most szükségem, nem egy anyára aki megmondja mit tegyek. Még ha nem is látszik... abból a korból kinőttem már. -Ha jól emlékszem Te voltál aki azt szajkózta, hogy éljem a saját életem, meg hogy sokat vagyok Veletek...- igazából csak ködösen rémlik, de valami ilyesmit mondott,és nagyon fájt,- úgy, hogy gondoltam hagyom, hogy éljétek az életeteket. Amúgy sem vagyok most jó társaság,- vágom oda neki mérgesen, de az az igazság, hogy nagyon hiányzik a Törpe is, és a nővérem is. Nefelejcskék íriszeimben egy pillanatra szomorúság csillan fel, de gyorsan elfordítom a fejem. Majd elkapom az üveg száját, hogy igyak, de nővérem is elkapja, és pár percig hadakozunk mire megszerzi. Gyilkos szemekkel méregetem, most komolyan nem értem őt. -Köszi a felajánlást de nincs szükségem rá. Elég nagy rend van itt,- állok fel mérgesen,- és nem kell úgy méregetned, mintha valami alkoholista lennék. Nagyon is rendben vagyok. Ne aggódj, holnap reggel megyek a cukrászdába... - fonom keresztbe kezeimet a mellkasom előtt, olyan szemekkel méregetve, hogy befejeztem a társalgást. De ahogyan én makacs vagyok, úgy ő is. Nem szabadulok ilyen könnyen tőle, ez biztos.
Fájt látnom, hogy a húgom szenved, és még rosszabb volt az egészben az, hogy nem tudtam neki sehogyan sem segíteni, de ez az élet rendje. Az emberek felnőnek előbb-utóbb, és meg kell küzdeniük a saját problémáikkal. Nem oldhatjuk meg azok helyett a dolgokat, akik fontosak nekünk, bármennyire szeretjük is őket. Én rajongásig szerettem őt, de azt akartam, hogy önálló legyen, és ennek talán éppen most jött el az ideje. Egy hétig azért hősiesen ellent tudtam állni a késztetésnek, hogy megkeressem őt, de annyi. A tűrőképességem határára jutottam a hét nap letelte után, és már nem bírtam ki, hogy tétlenül nézzem végig ezt az egészet, meg úgy tegyek, mint akit nem érdekel az egész. A fenét nem! - Remélem ezt most csak valami ostoba viccnek szántad… - morogtam az orrom alatt az első megjegyzése hallatán. Alig akartam elhinni, hogy képes volt ennyire elmerülni az önsajnálat mocsarában. Jó, én vessem rá az első követ, ugye? Hiszen nekem is voltak nehéz időszakaim, bár nekem hamar össze kellett szednem magam a fiam miatt. Neki más volt, de attól még éppen úgy ideje volt, hogy összekaparja a kis szilánkjait, amikre széthullott. Egy szakítás még nem a világvége, erre én vagyok az élő példa. - Hát hogyne! Kit akarsz átverni, engem, vagy magadat? – vontam fel a szemöldökömet. Talán kicsit keményebb voltam, mint szerettem volna, de úgy éreztem, hogy a pátyolgatással nem feltétlenül fogunk a megoldás rögös útjára lépni. Márpedig én azt szerettem volna, ha képesek vagyunk túllépni ezen az egészen. Olyan fiatal még, és annyi fiú várt rá a világon, nem ennél az egynél kellett leragadni. Ráadásul az illető nem is volt alkalmas partner, semmilyen tekintetben sem. Tudom én, hogy a kor nem számít, és efféle szarságok, de a fenébe is, igenis számít! - És ne felejtsd el, hogy túl jól ismerlek ahhoz, hogy ezt bevegyem. Az emberek megbetegednek, valóban, de nálad nem erről van szó! És az előbbi megjegyzésed mind a kettőnk érdekében elengedem most a fülem mellett. – szűkültek össze egy pillanatra a szemeim, amikor az ellenségekről hadovált. Ugyan már, csak szúrkálódni akart, tisztában voltam vele, bár ettől még nem esett rosszul kevésbé, hiába nem mutattam semmi jelét. - Én ilyet nem mondtam, de örülök, hogy ezt sikerült kihámoznod belőle. – én ugyanis soha nem mondtam volna ilyesmit. – Maximum te érzed úgy, hogy túl sokat voltál velünk, de jó tudni! – vágtam oda kissé sértetten, ám elég gyorsan emlékeztettem magam, hogy ezzel továbbra sem megyünk semmire. Nem szabad most nekem játszani a sértettet, mert össze kellett szednie magát, és a vitával nem segítek senkin. – Valóban nem vagy jó társaság, és Olivernek sem hiszem, hogy egy félrészegre lenne szüksége, de attól még szeretünk és fontos vagy nekünk. Attól, hogy a saját életed éled, annak remélem még mi is a része vagyunk továbbra is… - próbáltam észszerűen viselkedni, és hatni a józan gondolkodására, de talán nem ez volt a megfelelő pillanat rá. Majd akkor, ha teljesen józan lesz, és nem vedel délelőtt rossz minőségű bort a félhomályba vesző lakásban. - Nem, neked a fürdésre van szükséged, nekem pedig a rendrakásra! – tettem csípőre a kezem, ezzel jelezve, hogy határozottan kitartok emellett. – Hát, így biztosan nem jössz! És rohadtul nem vagy rendben, Sava! Előttem nem kell megjátszanod magad, túl jól ismerlek, viszont eljött az ideje, hogy kikapard magad abból a pöcegödörből, amibe beleástad magad. Szóval, te most lezuhanyozol és összeszeded magad, én pedig rendet rakok itt addig, és készítek neked egy forró teát. – azzal odaléptem hozzá, és erősem ráfogtam a keresztbe tett karjára, hogy felhúzzam a kanapéról. - Ne akard, hogy én fürdesselek meg! Ha nagyon muszáj, megteszem, de jobb lenne egyedül. Addig tisztítsd ki a fejed, mosd meg a hajadat is. – ha hagyta, ha nem, én bizony felhúztam. Ugyan már, egy gyerekkel élek együtt, elég határozott fellépéssel tudok hatni rá is, és most Savannah is pontosan úgy viselkedett, mint egy öt éves gyerek.
Valami idézet féleség vagy adatok, de csak röviden
Nos igazából számíthattam volna arra, hogy Sarah be fog jelentkezni. Hiszen ismerem, mint tenyerem, nem fogj hagyni, hogy csak úgy magamban depizzek. Hagyott pár napot, amiért hálás vagyok. De ha még többet hagyna, akkor még inkább az lennék. Ugyan is, sajnos az a helyzet szerettem volna a saját tempómban feldolgozni a dolgot. Tudom, hogy úgy viselkedem, mint egy tini aki most jött rá, hogy a sztár akiért odáig csak plátói. És igen, volt annyi józan eszem, hogy elküldjem Max-ot. Hiszen sokkal fontosabb a tanulmánya, mint az, hogy egy idősebb nővel ápoljon titkos viszonyt. Akinek senki sem örült, és azt hiszem ha az anyja tudomást szerzett volna róla, hát simán megtépett volna. Talán joggal. Hiszen idősebb vagyok, nekem kellett volna több eszemnek lennie. De nekem nem volt. Csak a szemeimet tudtam forgatni arra, hogy morog az orra alatt. Tudta, hogy nem vagyok igazából beteg, tudta, hogy kifogás az egész. Akkor mégis mire számított? De nem is akarok erre gondolni, olyan nagy kérés, hogy csak emlékezni akarok? Mit hitt? Bár őt ismerve lelki szemei előtt már lepergett az ahogy lecsúszom az emberiség talaján. Hogy egy alkoholista hajléktalan válik belőlem azért mert egy kicsit elengedtem magam. Persze, megértem én, hiszen aggódik értem. És.... amúgy a lelkem mélyén tudom, hogy ellenkező esetben én ugyan ilyen kemény és határozott lennék. Ezért a következő pillanatban meg is bánom a viselkedésem, meg hogy hogyan... beszélek vele. De képtelen bocsánatot kérni. Még pedig azért, mert akkor azt hiszem megunja a hisztis képem és egyszerűen vállat vonva lép le. A szó a torkomon akad ahogy bele pillantok acél keménységű nefelejcskék íriszeibe. Többször is szóra nyitom ajkaimat, de aztán becsukom. Tudom, ha olyat mondok később megbánom. Anya halála után csak ő és Oli maradt nekem. Nem üldözhetem el őt, így inkább mást mondok helyette. Pedig legszívesebben csak elküldeném a fenébe, hogy magamra maradhassak. -Tudod mit? Igen, magamat csapom be, tisztában vagyok vele. De ez miért olyan nagy probléma? Ne aggódj! Nem fogok valami alkoholistává válni, vagy mit tudom mire gondolsz ebben a pillanatban. Csak egy kis magányra vágytam, ahol le tudom rendezni a Max-al kapcsolatos érzelmeimet. Tudom, hogy nem gondoltad komolynak, ahogyan én sem. Teljesen képtelenség volt az a kapcsolat. És hagytam, hogy a testem és a szívem döntsön az eszem helyett. De amint megemésztem újra a régi leszek.- mondom neki őszintén. Majd veszek egy mély levegőt, mielőtt újból olyat mondok amit megbánok, vagy megbántom. Hiszen csak egymásra számíthatunk. És ha olyan hadvezér módjára is próbál most viselkedni velem... mégis csak az egyetlen testvérem. -Oké, Sarah, tudom, hogy jót akarsz komolyan, de a magam tempójában akarom ezt intézni. És sajnálom.... azt nem úgy gondoltam,- bököm halkan az orrom alatt, miközben még mindig a kanapén terpeszkedve nézem ahogy fontoskodik. Na ja. Persze, hogy nem azt hámoztam ki belőle. Mérgesen felpattanok. -Na ezt nem kened rám. Tisztán emlékszem amint ezt mondtad. Túl sokat? Hogy mondhatsz ilyet? Tudod, hogy mennyire fontos vagy nekem. A kis törpéről nem is beszélve, már akkor is mondtam, hogy nekem csak rátok van szükségem. Ti vagytok a családom, nincs szükségem senkire sem,- mondom neki letörten. Tudom, hogy hamar megtörik az elhatározásom, hogy elküldjem. Amúgy sem lehetne elvitetni még daruval sem. Ebben nagyon hasonlítunk egymásra. Majd a szemeimet forgatom. Na tipikus. Erre meg megsértődik. Ő. Újabb mély levegő. Tényleg nem akarom elveszíteni, így vállat vonok. -Hagyjuk ezt a témát inkább, tudod nagyon jól, hogy csak ti vagytok az életem része. -mondom majd issza ülök a kanapéra. De a következő szavai földbe döngölnek. Majd mielőtt reagálhatnék hirtelen ott terem mellettem és.... felránt. Szemeimben könny csillog ahogy hallgatom őt. -Az igazat akarod? Nem vagyok jól, nem tudom hogyan történt, de úgy érzem mint anya esetében. Nem akarok még több embert elveszteni. Mit követtem el, hogy ezt érdemeltem? Miért? Hiányzik. Mindennap. Nem tudom hogyan legyek túl rajta,- bököm ki. Majd csak némán bólintok a fürdésre. Több okból is. Először is felnőttként szerettem néha ha más fürdet meg. Mondjuk az illető ne legyen se a név,- se a vérrokonom, és ne legyenek mellei. Így szó nélkül megyek a fürdő felé. Fél óra alapos tusolás után immár felöltözve lépek ki a nappaliba. -Öhm... igazából szeretnék köszönetet mondani. Mindenért amit értem tettél, habár egy undok hárpia voltam.- nyelek egy nagyot. Talán könnyebben túl jutok Max-en, ha ő segít, egyedül ugyan is nem mentem sokra....
- Eszembe sem jutott, hogy azzá válnál, mivel azt nem hagynám. – közöltem olyan hangsúllyal, amiből egyértelmű lehetett, hogy jelen pillanatban abszolút ostobának, és gyerekesnek néztem a húgomat. Nem azért jöttem ide, hogy bántsam, és szerettem volna hinni, hogy ezt valahol mélyen legbelül ő is tudja, csak éppen zúdítania kellett most valakire a bánatát, és én lettem ez a valaki. Ezzel nem volt gond, azért vagyok, hogy ilyeneket is elviseljek, és kikaparjam a szarkupacból, amibe saját magát ásta bele. - Értem. Akkor a magányos időszakod ezennel véget ért, azt hiszem elég időt kaptál a sebeid nyalogatására. – mondtam komolyan, keresve az enyémhez olyannyira hasonló íriszeket. – Örülök, hogy ezt most már te is belátod, de nem áshatod el magad örökké! – ingattam a fejemet lemondóan. – Nézd, Savannah, végig mellettem voltál, és tudom, hogy támadni akarsz, de nem azért mondom, mert versenyezni akarok. Mindenkinek megvannak a maga gondjai, és mindig a sajátját érzi az ember a legrosszabbnak és legfontosabbnak. Ennek ellenére akkor is elmondom, hogy én egy váláson vagyok túl életem szerelmével, egy egyedül töltött terhességgel karöltve. Hidd el, nem volt könnyű, de hagytam magam? Nem! Szóval te sem fogod, mert igazi Farrow vagy! – miközben beszéltem, egy kicsit jobban belelovalltam magam a mondandómba, mint szerettem volna. Még csak az sem tűnt fel, hogy Dylant életem szerelmének neveztem, de hát tényleg az volt. Még ennyi év után sem voltam rajta túl maximálisan, viszont együtt éltem a veszteség tudatával, és jól elboldogultam. A lelkem egy darabja azonban mindig vele lesz, hiszen valahányszor a fiamra nézek, őt látom benne. Fájón hasonlított az apjára. - Tudom. – válaszoltam tömören. Tudom én, hogy nem úgy gondolta, de attól még kimondta, talán mert én voltam jelenleg a legalkalmasabb a céltábla szerepére. Ha ezzel jobb lesz neki, ha ezzel segíthetek a lelkiállapotán, akkor egyáltalán nem zavart, túl fogom élni ezt is. Főleg, ha gyakorlom az egyik fülemen be, a másikon ki technikáját. - Ne érts félre, nem vagy a terhemre, hálás vagyok, amiért ennyit segítesz. Viszont akkor sem érzem fairnek, hogy itt vagy fiatalon, előtted a rengeteg lehetőség, és lemondj bármiről is azért, mert minket pesztrálsz. Mi mindig itt leszünk, mindig az életünk része leszel, amíg te másképp nem döntesz, de szeretném, ha elindulnál a saját utadon is. Nem egyengetheted folyton a miénket, megfelejtkezve a sajátodról, érted?! – nem tudtam, hogy eljutott-e a tudatáig, amit mondani akartam. – Egyszerűen csak nem akarok ezzel visszaélni, szeretném látni, hogy jól elboldogulsz. – zártam végül rövidre a témát, amennyire lehetett. - De ez nincs jól, kell egy saját élet is. Saját pár, majd saját gyerek is… - soroltam szépen, de talán ennyi idősen most még korai lett volna az ilyesmi. – Mi pedig mindig itt leszünk. – erősítettem meg újra, mivel attól még, hogy ezt gondoltam, nem jelentette azt, hogy ki akarom zárni. Te jó ég, hát dehogy akartam ilyet tenni! - Túl leszel, hidd el! Ő csak egy fejezet volt az életedben, de nem az egész könyv, oké?! – szorítottam meg a kezét, mélyen a szemeibe nézve. – Szeretném, ha most erőt vennél magadon, és összekaparnád a részeidet. – komolyan beszéltem, próbáltam némi lelket önteni belé. – Fürödj meg, tedd rendbe magad, aztán keresünk neked valamit, amivel lekötheted magad. Hidd el, pár hét és könnyebb lesz. – mert ennek így kellett lennie, és kész. Még akkor is folyamatosan aggodalmaskodtam, amikor lefoglaltam magam a pakolással. Amennyire lehetett, rendet tettem a lakásban, kiszellőztettem, és kidobtam a szemeteket is, mire a húgom előkerült a fürdőszoba párás levegőjéből. - Igen, valóban az vagy, de nem kell megköszönnöd. – hárítottam el a hálálkodást. – A húgom vagy, és nagyon szeretlek, úgyhogy bármilyen rondán fogsz is beszélni velem még a jövőben, akkor sem fogsz tudni levakarni magadról. Na, gyere ide! – tártam szét a karomat ölelésre, hogy ezzel is némi lelket öntsek belé. – Éhes vagy? Menjünk el ebédelni valami normálist, vagy inkább a cukrászdába jönnél be? – érdeklődtem a terveit illetően.
Valami idézet féleség vagy adatok, de csak röviden
Szavai hallatán először csak a szemeimet forgatom, de végül laza mosolyt villantok rá. Naná, hogy nem hagyná, ha kell a hajamnál fogva rángatna ki a pöcegödörből. Nos, oké, lehetséges, hogy van valami abban amit mond, és talán egy kissé gyerekesen viselkedtem. De szerinte a nap huszonnégy órájából legalább a felét gyerekes viselkedéssel töltöm. Talán csak arról van szó, hogy mivel idősebb tőlem mindig is a kishúgának fog tartani. És talán kissé túl anyáskodó is, főleg mióta anya nincs velünk. Sokszor jól esik, de sokszor viszont, csak egy tesóra lenne szükségem. Egy legjobb barátra, amit végül is betölt Sarah, minden titkomról tudd. Ami nem sok van, csak Max volt, de sokáig őt se tudtam titkolni. -Nos, abban biztos voltam,- jegyzem meg az orrom alatt, ahogy rápillantok. Majd felvonom az egyik szemöldökömet, ezt úgy, mondja mintha parancsszóra menne az embernek. Amikor megparancsolják akkor nem depressziós, hanem boldog. De igazából igaza van, örökké nem nyalogathatom a sebeimet. És hiányzik Sarah, meg Oli is. Ha ilyen depresszív módon viselkedem, akkor nem lehetek velük, pláne a kis unokaöcsémmel, akit már napok óta nem láttam. -Igen... ezzel egyetértek veled. Én is így gondolom, ráadásul így a kiskölyökkel sem tudok lenni. Meg... be kell indítani a fogadót is amit nyitni akarok,- jegyzem meg mellesleg vigyorogva. Mosolyt csal az arcomra az emlék, amikor közöltem a nővéremmel, hogy vettem egy lepusztult házat a városon kívül, amiből fogadót nyitnék. A lepusztult ház alatt azt értem, hogy csak a szerencsének köszönhető, hogy áll még. De majd én felújítom és olyan menő helyet csinálok. Ilyen vidéki kis fogadó a természet lágy ölén, azoknak akik szívesen elszabadulnának New York nyüzsgésétől. Már csak pár változtatás kell. Most döntöm el, hogy holnaptól beletemetkezem a munkába. Új célokat tűzök ki magam elé, és... talán írok egy levelet Max-nek. Amit biztos, hogy sohasem küldenék el, de jól fog esni kiírni az érzelmeket magamból. -Tudom, igazad van, a két dolgot nem lehet össze hasonlítani, de elhiszed ha azt mondom, hogy talán én is így terveztem. Azt hiszem.... vagy hittem, hogy a gondok és akadályok ellenére is Max a nekem való pasi. Ő... olyan volt, mintha a lelki társam lett volna, és lehet, hogy csak csaltak az érzékeim. Talán az ember számára több ilyen is van. Tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg elég sok problémával kellett volna szembe néznünk. Lehet, hogy négyszemközt megvolt a rózsaszín köd, de ha nyilvánosságra hoztuk volna már nem. Be láttam... csak éppen fájt, és most is ugyan úgy fáj. De igazad van, nem csinálhatom ezt tovább, nem sok értelme van. És igen, egy Farrow nem adja fel! Különben diplomát se tudtam volna szerezni,- kacsintok rá, ahogyan próbálom elviccelni a dolgot több.kevesebb sikerrel. Igaza van, az ő volt házasságát nem hasonlíthatom össze a pár hónapos együttléttel Max-el. Talán tesóm szerint azért is vagyok túl naiv, mert én már... az esküvőt, meg három gyereket láttam. Talán túl sokat képzeltem a dologba, de az is igaz, ha én nem küldöm el... akkor a is itt lenne. De miattam nem maradhat le egy ilyen lehetőségről. Az nem én lennék, főleg, hogy ő tartja el a két kishúgát... meg az anyját. Én ennél jobb vagyok, még ha fáj is a hiánya. De megtanulok vele élni, anya halálával is megtanultam együtt élni. A veszteséget nem tudod elfelejteni, csak megtanulod kezelni őket, én ezt tettem... -Milyen lehetőségekről? Sarah, értékelem, hogy ezt mondod, és megértem. De nekem nincs szükségem ilyenekre. Főleg, mert a pasik szemét dögök, a legtöbb. Akik meg normálisak azok vagy házasok már, vagy pedig... nos.. Nem hozzám valók. Ha úgy érzem majd keresek valakit magam mellé.- mondom határozottan, de az utolsó mondatom inkább laza füllentés, mint hazugság. Nem érzem úgy, főleg ezek után nem. Túl gyenge vagyok, hamar megszokom az embereket és utána ha el kell engedni őket, akkor. Csak szenvedek, én sérülök. -Sarah, elboldogulok. Szerinted miért akarom megnyitni azt a fogadót? De nekem szükségem van rátok, te és Oliver adtok erőt, ahhoz, hogy mindennap ki keljek az ágyból. Szükségem van rád, te olyan kemény és erős vagy... nem úgy, mint én, de belőled tudok erőt meríteni. Ha ti nem lennétek... akkor biztos, hogy nem bírtam volna végig csinálni anyával se a dolgot, meg úgy egyébként.- mondom neki őszintén, ahogy dühösen törlök le egy könnycseppet az arcomon. Na ez vagyok én. Elérzékenyülök, és egyből bőgök, gyenge vagyok és hisztis, nem úgy mint a nővérem! -Úgy lesz, megígérem, és észben tartom,- mosolygok rá, majd elmegyek készülődni, hogy fél óra múlva már illatosan és tisztán jelenjek meg előtte. Sejtettem, hogy addig ő rak rendet a lakásban, legalábbis megpróbálkozik vele valahogy. -Ez megnyugtató, mert sokszor tudom, hogy idegesítő vagyok,- ölelem magamhoz szorosan, majd rá nézek,- nos... mit szólnál egy kis ebédhez a kedvenc helyünkön, utána meg bemennénk a cukrászdába...?- pillantok rá kíváncsian ahogy felrángatom magamra a csizmám, és utána a kabátom,- öhm... gondolom a te kocsiddal megyünk,- veszem magamhoz a lakásom kulcsait, célozva, hogy bennem van már bizonyos mennyiségű alkohol, de nem mondom ki, jobb is.
Kezdőlap
