When we drink, we get drunk. When we get drunk, we fall asleep. When we fall asleep, we commit no sin. When we commit no sin, we go to heaven. So, let's all get drunk, and go to heaven!
- Úrfi… Úrfi?! Az ég szerelmére, mit csinál? Arról volt szó, hogy belead végre anyait, apait és… - Tök mindegy, hogy mit mondtam, nekem ehhez baromira nincs se kedvem, se lélekjelenlétem. Sajnálom Kang titkár, én ezt nem tudom tovább csinálni – rántom össze magamon a bőrdzsekimet, és kikerülve a kisöreget, határozott, trappolós léptekkel indulok el a bejárati ajtó irányába ezzel is jelezve, hogy nem szándékozok több figyelmet fordítani jelen állás szerint a témának. - Mit gondolsz, mit szólna az apád, Ro Bin? – emeli meg ő maga is a hangját, ám nem ez az, ami megállásra késztet, annál is inkább a szavainak értelme, jelentése és milyensége. Mióta szóba került néhány évvel ez előtt, hogy nekem kell tovább vinnem a KIA Amerikára eső részét abban az esetben ha ő bedobná a törölközőt, piszok nehézkessé, egészen idegenné vált a kapcsolatunk. Korábban se voltunk kedvencei egymásnak, hiszen a konokságommal, gyermeteg hisztijeimmel nem kifejezetten szívlelte a természetemet. Nem az a gyerek, nem az a fiú voltam, akit úgy isten igazán elképzelt volna utódjának egy ilyen fontos témában, de tudta jól, hogy a bátyámra már nem számíthatott, hiszen ő más célt, más utat választott magának, ami miatt soha nem is haragudott meg rá, elvégre mi nemesebb feladata lehet az orvoslásnál? Így hát kénytelen volt beérni velem és egyfajta „értelmet” verni a fejembe, kevesebb mint több sikerrel, mert csakugyan, minél inkább próbálta rám erőltetni a kötelességet és a jövőbeni feladatokat, én annál inkább ellene feszültem. Így volt ez a halála napján is, hiszen vitatkozva, haragvón váltunk el egymástól. Talán a legnagyobb veszekedéseink egyike volt, nem voltam rest ilyen-olyan módon bebizonyítani neki és elhitetni vele azt, hogy alkalmatlan vagyok mind arra, amit ő kitalált. De ettől függetlenül mégis az apám volt. Az apám, akit minden hibája ellenére szerettem, aki bár az utóbbi hónapokban egyre kevesebbet mosolygott rám vagy éreztette a szeretetét, mégis tudtam, hogy számíthatok rá és itt van nekem. És akit… és akit soha nem fogok már többet látni, akitől nem tudok bocsánatot kérni… akivel veszekedve váltam el és nem volt a halála napján egy kedves szavam se hozzá. Fáj. Mint ahogy az is, hogy annyi éven át nem hallottam a titkár szájából a nevemet, csak és kizárólag „úrfiként” emlegetett magunk között és mások előtt is. - Az apám meghalt, Kang titkár. Mégis mit tudna szólni hozzá? – teszem fel halkan, kicsit talán meggyötörten a költői kérdést, miközben hosszú ujjaim lassan rátalálnak a dzsekim cipzárjára – nem szeretnék ma már erről beszélni, csak… csak hagyjon menni – kérlelem, ő pedig nem is veszekszik tovább, nem vitatkozik vagy ellenkezik, egyszerűen lehajtja a fejét tekintetében és mozdulatában minden lemondásával. Fogalmam sincs mi lesz ezután, de mit várt? Egyik napról a másikra majd megváltozik a véleményem? Tegnapról mára majd azt mondom, hogy essünk neki? Ugyan!
Céltalanul hagyom magam mögött az otthonomat és ugyan ilyen elveszetten bolyongok jó ideig minden létező gondolatom kegyetlensége közepette a városban… egészen addig – mintha csak sorsszerűség volna – pillantásomat Savannah otthonának ajtajára nem vezetem. Fogalmam sincs, hogy itthon van-e, de arra most nem is veszem a fáradtságot, hogy megcsörgessem, vagy írjak neki. Egyszerűen megállapodok az ajtó előtt és lenyomom a csengő gombját őszintén bízva abban, hogy ha nem is ő nyit előttem ajtót, de valahol megbújik a falak között.
The key to abundance is meeting limited circumstances with unlimited thoughts
Veszek egy mély levegőt ahogy ki mászom afürdőből, most már ideje volt haza jönnöm Sarah-tól. Először azért, mert hát már hetek óta ott lógtam, és az üres lakásba hamar betörnek a tolvajok, másodszor meg pedig hát... Sarah kezdett az agyamra menni azzal, hogy folyton azzal jön már ideje a saját életemmel foglalkozni. Így... azt hazudtam neki, hogy estére randevút beszéltem le, nos... nem szép dolog hazudni a nővérednek, főleg ha egy élő hazugságvizsgáló. De ez először is nem volt hazugság.... maximum füllentés, és másodszor pedig, van egy jó palack borom a hűtőbe elrejtve, majd beülök a tv elé a Dirty Dancing-et nézve, és azon siránkozva magamban, hogy soha nem lesz pasim... Haha! Csak vicceltem ám, a férfiakkal csak a gond van, ezt minden nőtársam tanúsíthatja... de leginkább a nővérem. A pasik nem tudnak csomót kötni a farkukra, ez bizonyított tény, nekem pedig nem kell a bonyodalom. Így is tökéletesen meg vagyok. Nem mellesleg az életemben van már egy tökéletes fickó, akit csak imádni lehet.... Bár, az nem túl lényeges infó, hogy még csak hat éves múlt. Majd vigyázok rá, hogy ne váljon belőle igazi seggfej. Amúgy is az életemet most kitölti a munka. Fel kell virágoztatni a cukrászdánkat, na meg a saját cégemet. Ez elég sok időmet leköti amúgy.... Emlékszem amikor anyuról kiderült, hogy halálos beteg mellette álltam mindenben, éppen a Távol-Kelet egyik elrejtett zugában kirándultam amikor jött a telefon. Mindent ott hagyva, az első géppel vissza repültem New York-ba, nem akartam szólni Sarah-nak. Neki amúgy is elég sok problémája akadt a házasságával, tudtam azonnal ő is jönne. De neki azokat a problémákat kellett megoldania. Viszont, valahogy megtudta... és tényleg jött. A testvéri kapcsolatunk még inkább össze kovácsolódott attól, hogy mindketten anya mellett álltunk, amikor eltávozott közülünk közösen vettünk egy üzletet és cukrászdát csináltunk belőle. Nővérem a művészlélek, ő bármiből szépet varázsol... én meg inkább a marketing részével foglalkozom meg úgy mindennel. Amikor a kis Oliver megszületett minden időmet velük töltöttem, segítettem mindenben... még a mai napig. És tudom jól, nem látszik rajtam, senki nem gondolná, de tudok komolyan, felnőttesen viselkedni. Mondjuk.... gyerekesen is. A múltkor például elmentünk hárman a Burger King-be, nem is tudom hogy győztem meg Sarah-t, hogy a gyereknek néha sajtburgerre is szüksége van, nem csak gyümölcsre, meg zöldségre... Aztán szépen leültünk az asztalhoz, egész kulturáltan evett a kis Törpe... kábé két percig, aztán elkezdett dobálni a sült krumplival. Nem... a múltkor nem sült krumpli-háborút játszódtunk! Persze versengő szellemként, és örök gyerekként még sem maradhatok alul, így nem tudtam ellenállni a vágynak, hogy vissza vágjak. -Ez... most komoly Savannah, még a gyereket megértem, de te huszonöt vagy, viselkedj már úgy,- mire csak a szemeimet forgatom,- Sarah néha élvezheted az életet,- jegyzem meg rá kacsintva viccelődve. Imádom a tesóm, de ő mindent komolyan vesz, míg én... egyáltalán nem veszek semmit. Kivéve a munkám, na meg esetleg amikor olyan dolog van. Amikor Oliver bárányhimlős volt, Sarah mellett én is őrködtem végig, egy órát sem aludtam míg meg nem gyógyult. Az emlék hatására mosoly kúszik az arcomra, a fenébe is hiányoznak, de hát már nem bírtam hallgatni azt hogy faggat. Bezzeg amikor én küldtem vakrandira egyáltalán úgy kellett ki löknöm az ajtón! Eszembe jut, hogy felhívom és azt mondom a pasi lemondta.... de nem, akkor se száll le rólam. Ma inkább berúgok. Így a hűtőből ki veszem a bort amit terveztem, éppen hogy leülnék a kanapéra, amikor megszólal a csengő. Azzal együtt a fejemben is a vészcsengő, basszus... egy Mickey-egeres pizsamába, vizes hajjal nyitók ajtót Sarah tudja, hogy le buktam. De nem... biztosan nem ő, de akkor meg ki?! Oda sietek az ajtó elé a boros üvegben a kezemben és ajtót nyitok. Először meglepődöm, de aztán felderül az arcom. -Robin! Micsoda meglepetés, gyere csak be,- ölelem magamhoz, a kedvenc ivócimbimre volt szükség, micsoda véletlen, hogy pont erre járt. -Mi járatban? Ugye nincs gond...?- pillantok végig rajta egy pillanatig, kissé aggaszt az a gondterhelt arc, ő mindig olyan vidám.... mint én. -Kérsz bort?- emelem fel az üveget a magasba, majd elkezdek keresni poharakat a bárszekrényben.
When we drink, we get drunk. When we get drunk, we fall asleep. When we fall asleep, we commit no sin. When we commit no sin, we go to heaven. So, let's all get drunk, and go to heaven!
Az elmúlt évek alatt volt időm arra, hogy megunjam a folyamatos úrfizást, de most, hogy napi szinten ötvenszer hallom, azt hiszem betelt a pohár. Besokalltam és képtelen vagyok arra, hogy minden egyes kimondott „úrfi” után jó pofát vágjak az öreghez. Annak idején rendszerint a bolondját járattam vele. Grimaszoltam mint egy félkegyelmű, esetleg teljes mértékben figyelmen kívül hagytam, mintha süket volnék. Mind ezt azért, hogy egyetlen egyszer se kelljen odafigyelnem arra, amit mond. Illetve odafigyeltem és meg is jegyeztem természetesen, mert ha valamivel, a kötelességeimmel azért mindig tisztában kellett lennem, ha tetszett, ha nem. Márpedig Kang titkár rendszerint csak ezek miatt zaklatott. De akkor viszont sokszor. Már-már unalomig, berekedésig hangoztatta a nevemet, talán túlzásba is esett sokszor és volt, hogy az apám vagy más házbéli szólt rá, hogy hagyjon már nekem békét végre néhány óra erejéig. Most viszont nincs, ki rászóljon, mint ahogy engem se kifejezetten tud jelen állás szerint fegyelmezni senki sem. Két hete annak, hogy az apám meghalt, és két hete datáljuk az idejét annak is, hogy egyszerűen képtelen vagyok teljes mértékben kijózanodni, valamint embereként viselkedni a csodálatos népnek. Nem tudok hidegvérrel igennel vagy nemmel felelni, esetleg ráhagyni az öregre a hülyeségeit. Túl sokat akarnak, túl sokat várnak tőlem így néhány nap eltelte alatt, mikor is idejét se tudnám megmondani annak, hogy mikor ültem le egymagamban valahova, kicsit elmerengeni a múlton. Szokás mondani, hogy talán jobb nem egyedül maradni a nehéz időkben. Jó az, ha mindig van mellettünk valaki, akibe kapaszkodhatunk, aki ránk tud nézni, mert mindig és mindenkor a legrosszabbtól kell tartani főleg akkor, ha instabil az adott ember. Én pedig változatlanul az elmúlt évekhez hasonlóan, képtelen vagyok tökéletes magabiztossággal azt mondani, hogy ura vagyok a helyzetnek. Nem érzem jól magam, nem találok kiutat a problémáim kavalkádjából és szinte arra is képtelen vagyok már, hogy levegőt tudjak venni anélkül, hogy azt lesném, melyik sarokból, melyik helyiségből fog előpattanni az öreg vagy éppen a nagyapám azzal a felkiáltással, hogy „dolog van!” Alig járok haza. Ha otthon vagyok, akkor is rendszerint hátulról érkezek, esetleg az ablakom melletti fa szolgál segítségül, hogy betudjak jutni az ágyamba. Az ajtót kulcsra zárom, hogy ilyen alkalmakkor senki ne tudjon hívatlanul rám törni. De alapjaiban kerülöm az egész Kang rezidenciát. Barátoknál, ismerősöknél ütöm el az időmet vagy valamelyik pubban, más egyéb szórakozóhelyen, bízva abban, hogy eljön majd az ideje annak, hogy végre békén hagynak… vagy épp a B verzióban, miszerint úgy fejbe vág valami tömény alkohol, hogy önként, dalolva ugrálok majd haza és közlöm ország-világgal, hogy készen állok! Azt is lehetne mondani, hogy ennek már a legszebb ideje lenne, elvégre évek óta tisztában vagyok azzal, hogy ennek eljön majd az ideje… de jelen állás szerint képtelen vagyok bármire is, ami a beismerésről és a kötelességtudatról szól. Ma csak szórakozni szeretnék. Lehiggadni, ellazulni. Ehhez pedig szükségeltetik az egyik legmegfelelőbb partner, mert ugyebár elengedhetetlen kelléke a jelenlegi vágyaimnak, ami az italozást és a jó társaságot illeti. Arcom azzal a lendülettel virul fel – talán túl hamar is – mikor kinyílik az ajtó, és belém hasít a felismerése annak, hogy az a személy áll velem szembe, akit ma célba vettem. - Meglepetésnek oltári gyenge. Ahhoz minimum egy nagy, piros masnival átfogott doboz szükségeltetik… vagy az, hogy én magam mondjam ki, hogy meglepetés! Na nem, ez most nem fog menni – rázom meg erőteljes sóhajjal a fejem a kezdeti jókedvemet követően, hogy aztán valamivel több ideig felejtsem magam az ölelésében, mint azt ő szeretné. - Nevetni fogsz, de erre hozott a lábam… az agyam? Vagy a szívem. Nem is tudom. Eljöttem otthonról, nem bírtam – nem sűrűn mesélek a barátaimnak, haveroknak arról, hogy mi is folyik otthon sőt, nagyon sokan azzal sincsenek tisztában, hogy milyen posztot kell innentől kezdve betöltenem a nagybetűs emberek életében. Talán el se hinnék azt, hogy milyen nagyban játszik az én családom és, hogy hány százaknak, ezreknek teszünk mi használható, ráadásul éllovas járműveket a seggük alá. Nem szeretem kihozni az otthoni dolgokat a kúria falai közül és azt se szeretném, ha ez alapján ítélnének meg úgy, mint kiskölyök és gimnazista koromban. Azt akarom, hogy önmagamért, értem szeressenek. Ne pedig a nevem és a pénzem számítson nekik. Pont emiatt csak egy egyszerű, talán túlzottan sokat szórakozó és annál többet itókázó egyetemista vagyok nekik hétköznapi dolgokkal… mert ügyesen tudok sarkítani és köntörfalazni. - Csak a szokásos. Az otthoni kötelességek, túlzott szigor… te is tudod – legyintek, míg a borra való invitálását hallva biccentek egyet – kezdésnek megteszi. Amúgy – biccentek a szerelésére – csinos… pizsama? – bizonytalanul, játékosan és annál inkább küszködve az elfojtott nevetés miatt, kissé horkantva teszem fel a költői kérdést. Nem sűrűn látom őt ilyen szerelésben. De hát, ezt is el kell kezdeni.
The key to abundance is meeting limited circumstances with unlimited thoughts
Vajon egy egytől tízes skálán mennyire tűnhetek őrültnek és kétségbeesettnek, ha az egy a legkevésbé őrültet, míg a tíz már diliházat jelöl? Azt hiszem ez csupán költői kérdés, amire még én is tudom a választ még orvosi diploma nélkül is. Azt állítani, hogy randizol, miközben csak egy pizsamában akarsz egy üveg bor társaságában tévét nézni. Na az az őrület határait súrolja, tisztában vagyok én. De először is a tesóm annyit rágja a fülem a magánéletem miatt, hogy már nem tudok neki kitérő választ adni. És ő úgy ismer, mint a tenyeremet, tehát igen hamar le buknék. Amúgy most a lelkiismeretfurdalás és a bűnbánat mardosó mocsarában kell dagonyáznom. Ez a minimum amit tehetek, tekintve, hogy pár nappal ezelőtt olyat tettem amit nem illik. Nem mellesleg egy kicsit törvénybe ütköző is a dolog. Hát azt hiszem dupla pont jár nekem. Le itatni egy tizenhét éves srácot, majd a mosdóban szexelni vele annak számít, maximum enyhítő körülmény lehet az, hogy nem tudtam a koráról. De hé... nem kéred el egy pasitól sem a személyijét mielőtt beindulva rá másznál? Jó, jó tudom, hogy ez nem mentesít ez alól, de akkor is. Arról nem is beszélve, hogy a kis törpe is nagyon hiányzik, elő fordult, hogy velem aludt az ágyban, és már egészen megszoktam az illatát, szeretem ahogy félig rám fekszik, és teljesen ki túr az ágyamból. De egy-két magányos éjszakát csak ki bírok majd valahogy. Azt mondom majd Sarah-nak, hogy itthonról dolgozom, mivel nem én sütöm azokat a krémes csodákat.... a papír munkát itthonról is tudom csinálni. És akkor Max-el sem kell szemben néznem mindennap... amitől a bűntudat csak még jobban mardos. Így nem kell megjátszanom Sarah előtt, hogy minden rendben, amit baromira utálok. Így is, ha túl sokat lógok ott a végén még rám unnak, és azt nem élném túl, ha többet nem láthatnám a kis szerelmemet. Ez jót fog tenni mindenkinek, csak addig kell feltalálnom magam... Már éppen levágódnék a kényelmes kanapéra, amikor berreg a csengő. Első gondolatom a tesóm, de aztán hamar rádöbbennek, hogy már elmúlt kilenc. Ami azt jelenti, hogy már altatja a törpét, és mivel reggel korán kell, lehet ő is alszik. De akkor ki lehet? Lehet az egyik szomszéd hozza éppen át a postámat, mivel, ha jól saccolom legalább másfél hete erre se dugtam az orrom. -Szeretem a masnival átkötött dobozokat,- kacsintok rá, de ahogy végig pillantok rajta, látom ismét nincs valami rózsás hangulatban,- az ember becsülje meg a gyenge meglepetéseket is, pláne, ha egy Kang formájában érkezik,- mosolygok rá biztatón, majd magamhoz ölelem. A sors véletlenül sodorhatta az utamba, mivel Robin az igazi szakártője a piálásban és felejtésben, szó szerint a legjobb ivócimbim. Micsoda véletlen! -Hát igen,- indulok befelé, hogy ő is követni tudjon,- tudod jól megneveltem a lábad, hogy errefelé járjon.- nevetek fel hangosan. Nem is emlékszem már pontosan hol találkoztunk, még pár évvel ezelőtt egy buliba egymás mellé keveregtünk. Akkor rúgtam be először, aztán annyira jó barátnak tűnt, hogy elég sok buliban futottunk össze. Ha lehetne még shoppingolni is magammal rángatnám, de mivel pasi tudom jól, hogy a víz is kiveri a gondolatra, hogy női bugyik meg csipke felsők között sétáljon. Ennyire még én sem vagyok kegyetlen. Bólintok ahogy elmeséli letargiája tárgyát sajnálom szegényt, a fiatalok gondtalan életét kéne élnie, ehelyett egyből a nyakába zuhant a felelősség, amit senkinek sem kívánok. Töltök két pohárba, az édes fehér borból, majd a kezébe nyomom az egyiket és letelepszem a kanapéra mellé. -Talán bajod van Mickey egérrel?- húzom fel pimaszkodva az egyik szemöldököm,- nem számítottam társaságra. Sarah azt hiszi, hogy épp randizom valakivel, de helyette inkább le iszom.- buggyan ki belőlem a röhögés, várva a reakciót, hogy mennyire idióta és gyerekes dolog ilyet állítani huszonöt évesen. -Igyunk az életre, és arra mennyire szánalmasok vagyunk,- koccintom a poharam az övéhez, ami halk csilingelő hangot ad, majd a pohár felét egyszerre nyelem le.
When we drink, we get drunk. When we get drunk, we fall asleep. When we fall asleep, we commit no sin. When we commit no sin, we go to heaven. So, let's all get drunk, and go to heaven!
- Na, ezt azt hiszem, hogy észben fogom tartani – már csak az a kérdés, hogy mivel töltsem meg azt a bizonyos, masnival átkötött dobozt? Dobáljak bele neki néhány adag csokoládét, mert ugyebár ő is nőből van. Márpedig sokszor hallottam, hogy ha nőnek akarsz kedveskedni, felesleges virággal próbálkozni. Helyette vigyél neki csokoládét és egy egész életre belopod magad a szívébe. Ám félő, hogy ez sokkal inkább lenne az én esetemben kifizetődő, pedig nem is tartozok a gyengébbik nem képviselői közé. Na jó, azt hiszem maradunk az alapnál és a közös szenvedélyünknél, aminek mindketten kifejezetten sokszor áldozunk az istensége előtt. Néhány üveg ijesztően jó minőségű, kimagasló évjáratú szesz. Ami a Kangok pénzét illeti, abból kitelne jó néhány konténerrel… nem is rossz ötlet, és azt hiszem nekem is szükségem lesz rá az elkövetkezendő ki tudja, hogy milyen időintervallumot felölelő időszakban. - Értékeld a Kangokat. Értékelj engem, talán nem látsz már sokáig ilyen formámban – az pedig, hogy miként értem, jelenleg nem kell, hogy kifejtésre kerüljön. Talán addig jó amíg nem tudja, hogy mifélévé kell válnom ahhoz, hogy „teljes értékű” Kang legyek nem csak a családom, de az egész Koreai nemzet szemében. Már csak az a kérdés, hogy miért kellene nekem egy egész országnak megfelelni, mikor bár keleti a külsőm, de mentalitásban, lélekben és hovatartozásilag is amerikai vagyok? - Tudod, aljas kis dög vagy te! Úgy befolyásolod ezt a két szerencsétlen virgácsot, ahogy kedved tartja – bár tartok attól, hogy sokkal inkább az elmémre gyakorolt olyan mértékű hatást, hogy ha az egy kis felejtésre vagy éppen szórakozásra, önsajnálatban való elmerülésre vágyik, hozzá visz. Pedig Isten a tanúm, hogy nem hozzá indultam, most mégis itt vagyok. Azt hiszem, új időszámítás kezdődik az életemben és elérkezett, hogy bármennyire is abban mesterkedek, hogy megkíméljem az embereket a saját nyűgjeimtől és hülyeségeimtől, annál inkább szabadítom azt a nyakukba. Tényleg megbolondultam. - Nekem? Semmi! Igazán semmi bajom vele, épp annyira megkeseredett szerencsétlen Mickey mint én. A modern világban már nem sok beleszólása van abban, hogy a gyerekek vele, vagy inkább mellette nőjenek fel. Hanyatlik a mesevilág, helyette tizenkét-három éves kis ribancok pattognak ki a földből mit sem foglalkozva azzal, hogy tulajdonképpen még ők is gyerekek. Oh jó ég…. - horkantok fel keserűen nevetgélve – úgy beszélek, mintha már ötven éves lennék aki megbotránkozik a mai fiatalokon, mikor én magam se csinálok mást, mint lázadok mert nem tetszenek a családom elvei. Valld be, elkeserítően hülye és alattomos vagyok – ítélkezek mások felett, mikor valójában saját magammal se vagyok teljesen tisztában és rendre nem azt csinálom, amit elvárnak tőlem, amit tennem kellene ahhoz, hogy valójában emberszámba vegyenek, ne csak egy játékszernek, aki jelen állás szerint az apja örökségével szenvedi az életet. - Ugyan, nekünk nem jár normális élet és olyan látszólag teljesen normális dolgok, mint a randi. Te figyi már?! A mai világban egyáltalán ismerik még az emberek azt, hogy randi? Vagy felcsapják magukat a tinderre, találkoznak XY-nal, és még aznap este mikor összefutnak, kefélnek egy jót? – tényleg hülye vagyok. És pont ezen hülyeségből kiindulva fogok rá a kezembe nyomott, fehérborral teli pohárra, ami csakhamar koccan össze az övével. - Azta – nézem végig miként egy kortyra felhajtja a felét – valami azt súgja, hogy nem vagyok egyedül a problémákkal. Mi történt amíg nem találkoztunk? – dőlök hátra a kanapén, néhány kisebb korttyal ízlelgetve a kapott italt. Tény és való, hogy nem tudnám jelen állás szerint megmondani az idejét annak, hogy mikor találkoztunk utoljára, de nem volt olyan régen ahhoz, hogy nagy mértékben megindulhatott volna alatta a talaj… vagy kivételesen vannak rajtam kívül is olyan személyek, akik jószerivel pár nap leforgása alatt veszítik el az irányítást az életük felett?
The key to abundance is meeting limited circumstances with unlimited thoughts
Mondjuk nem hazudtam azzal, de hát melyik nő ne szerethetné a meglepetéseket, Szerintem aki ezt állítja az igazából csak hazudik önmagnak, vagy csak játssza a kemény nőt és nem igazán meri bevallani. De nem értem ezzel mi a probléma, nem kell túltolni ezt a feminista dolgot. Jó nem azt mondom, hogy minden nőnek kötelessége és felelőssége férjhez menni, gyereket szülni, vacsorát főzni, de azért... minden nőnek jól esik, ha egy pasi mellett azt érezheti, hogy ő a gyengébbik nem, ha kényeztetik, kiszolgálják, ha nem kell keménynek mutatkozni. Kérdem én, ezzel mi a probléma? Bár a mai világban ez már divat lett, sőt a nők a társaiktól elvárják ezt.... sajnos. -Tudod, hogy te vagy a kedvenc Kang-om, én mindenképpen értékellem, és imádlak, - szólalok meg ahogy elhelyezkedünk a kényelmes kanapén, és csak pár perccel később esik le az, hogy mit is mond,- várj... hogy érted, hogy ilyen formában? Remélem... nem fogsz meghalni, vagy átváltozni valamivé, szükségem van rád, mindig tudod mit kell mondanod, vagy tenned,- tudod, hogy a legjobb barátom vagy,- habár az elejét elviccelődtem. De amúgy teljesen komolyan gondoltam a szavaimat, valahogy tényleg megérzi mindig, hogy mikor jöjjön erre. És mindig jó kedvre derít. Most is csak úgy ide tévedt, amiért nagyon hálás vagyok. Emlékszem még az első találkozásunkra, az egyetem utolsó évét tapostam. A csajokkal elmentünk csajos estét tartani, mert hát az kell. Egy pasi a bárban teljesen levakarhatatlan volt, mellette meg nagyon durva és erőszakos. Akinek a szótárából csak a nem szó értelmezése hiányzott. Mindig is a praktikus ötletek híve voltam, megláttam a pultnál, megkértem, hogy játssza el a pasimat, amíg az ürge lekoccan. Bevált, azóta valahogy az évek alatt a legjobb ivócimborám lett és nem mellesleg a legjobb barátom is. Igazából már szinte családtagnak érzem, és nem szeretem amikor ilyen búskomor képet vág. Igazából szeretem az embereket megnevettetni, az unokaöcsémmel nincs nagyon nehéz dolgom.... ami azt illeti. De hát egy öt éves gyereket már azzal a világ legboldogabb emberévé tudom tenni, ha csak fagyit kap. Sarah-val, a nővéremmel már sokkal nehezebb dolgom van, ő komolyan meg tud izzasztani ilyen téren. És RoBin... nő ő az aranyközépút, főleg, ha jóféle pia is van a közelben, akkor aztán végképp. -Hát ez a szupererőm, Superman repült, és befolyásolom a lábaid,- kacsintok rá vigyorogva. De személy szerint örülök, hogy így alakult a dolog. Viszont... lehet ha nem jelenik meg a küszöbön, akkor hamar küldtem volna neki sms-t és ide rángatom. De hát ezt hívják a sorsnak, a végzettnek vagy mi a fenének, amiben amúgy egyáltalán nem hiszek. Felvont szemöldökkel hallgatom a véleményét, a pizsimen szereplő Mickey-ről meg a mai gyerekekről. Nem mondom elég fiatal ahhoz, hogy ilyen besavanyodott módon gondolkodjon a világról, pláne a mai fiatalokról. Jó... én sem vagyok éppen vénasszony, három év van köztünk. De legalább nekem meg van az okom, de neki, mi az oka? Hiszen élnie kéne, buliznia, csajoznia meg minden. Élvezni az egyetemi éveket és ez alatt... nem csak a tanulást értem, hanem a bulis részét aminek nekem is ki jutott bőven. Bár sohasem vittem túlzásba, mindig tudtam éppen hol a határ, amit meghúztam magamnak. -Hát jól látod a dolgokat, a mai gyerekek túl hamar nőnek fel, talán hamar is érnek, nem tudom,- vállat vonok,- és ettől válik a világ ilyen abszurddá, hiszen nem tudják megtapasztalni a gyerekkor szépségeit. Bár igazából talán a szüleik a hibásak... nem foglalkoznak velük eleget, ez a modern világ elrontja őket, azért válnak zsarnokoskodó felnőttekké. - fejtem ki a véleményemet a számára, teljesen jogosan.... azt hiszem. -Dehogy,- túrok bele éjszínű fürtjeibe játékosan,- és én így szertelek, ne változz meg, - kacsintok rá. Bár valóban rá tapintott a lényegre, ha az ember végig megy az utcán, csak kisminkelt lányok jönnek vele szemben akik húsz évesnek néznek ki, de jó, ha tizenötöt be töltötték éppen. -Tudod mennyire hiányzik az, hogy egy pasi udvaroljon, bókoljon, virágot hozzon, elvigyen kajálni anélkül, hogy már a kocsiban ne akarjon a bugyimba nyúlni,- sóhajtok fel vigyorogva ahogy végig nézek rajta,- de hát ezek a pasik kihaltak,- emelem fel a poharam, hogy még egy nagy kortyot igyak. Aztán észre vesz rajtam valamit. És valakinek el kell mondanom, vagy kipukkadok.... ez biztos. -öhm ja,- lehúzom a maradék bort,- valamelyik nap találkoztam egy sráccal, túl sok volt a teqila... a mosdóban kötöttünk ki. Sajnos a hangsúly a srácon van, mint utólag kiderült még csak tizenhét... és a cukrászdában dolgozik, mellesleg Sarah szomszédja. Törvényt sértettem... börtönben a helyem,- nyögöm,- még egy pohár?- ugrok fel és menekülök a konyha irányába.
When we drink, we get drunk. When we get drunk, we fall asleep. When we fall asleep, we commit no sin. When we commit no sin, we go to heaven. So, let's all get drunk, and go to heaven!
Elmondani nem tudnám, hogy mikor éreztem olyan kényelmesnek egy kanapét, egy ülőalkalmatosságot, mint most Savannah mellett. Mióta apu nincs, ijesztően kényelmetlen, kemény és hideg otthon minden. Mindenhonnan az ő illatát érzem, mindenhol az ő arcát látom, így ahelyett, hogy a közösségi terekben tengetném a mindennapjaimat és a házban élő emberekkel diskurálnék a kötelezettségekről, inkább bevonulok oda, ahol mindig is biztonságban éreztem magam. A szobám egyfajta kis barlang volt számomra egész életemben. Egy hely, ahova elmenekülhettem az apám szigorú szavai elől… ahova nem jött utánam még a tulajdon bátyám se, hiszen tiszteletben tartották a magánszférámat. Ha valamiben, hát abban biztosak lehettek, hogy szükségem van a saját magam által felhúzott falakra, a magányra. Most viszont nem tudnám megmondani, hogy mire van szükségem… talán ugyan arra, amire mindig is volt… csendre. Békességre… szabadságra és a tökéletes lehetőségekre, arra, hogy a magam módján, lassacskán, kicsit talán vontatottan, de megtudjam gyászolni azt a szülőmet, aki még volt nekem anyu halálát követően. Mostanra egyedül maradtam. Huszonkét éves fejjel már se anyám, se apám, ellenben egy mázsás súly a vállamon, ami kiteszi a létező összes eddigi mumust az életemben. - Egyszer mind meghalunk, Savannah – motyogom bele a poharamba, amit lassacskán emelek a számhoz, hogy néhány kortyot felhajthassak az italból – amúgy meg… biztos vagyok benne, hogy sokan jelen esetben a halálomat akarják, szóval ilyennel ne hülyéskedj, még bejön. Biztos te is egy szőke boszorkány vagy mint a hárommal arrébb lévő szomszédotok – biccentek az említett irányba - pár hónappal ez előtt épp, hogy csak érintőlegesen elhaladtam a házuk előtt, már kígyót-békát kiabálva, sátánt és egyéb pokolbélieket kiabálva fakadt ki nekem arról, hogy milyen becstelen az ő kedves lakótársa, amiért szanaszét hagy mindent a házban. Na de majd ő jól megleckéztetni. Komolyan, mintha ezer éve nagy haverok lennénk… én mondom neked, vigyázz azzal a nőnemű egyeddel. Veszélyes – mutogatok neki jelentőségteljes pillantással, kezemmel nagy hevesen gesztikulálva, mit sem törődve azzal, hogy a pohár tartalma ide-oda lötyög az üveg falai között. És ez egy tökéletes kis közjáték arra, hogy még csak véletlenül se kelljen arról beszélnem, hogy miért is beszélek olyan nagy talányokban neki bármiről is. Fogalmam sincs, hogy akarok-e bárkinek is beszélni arról, hogy mi történik jelen állás szerint körülöttem, mikor még abban se vagyok biztos, hogy én magam felfogtam a sztori minden egyes momentumát. Az az egy tuti, hogy elvesztettem az apámat… mint ahogy az is, hogy ezt követően ha nem is azonnal, de megszűnök az lenni aki eddig voltam. Mert ha akarom ha nem, az apámmá kell kinőnöm magam… … de valójában ez tényleg így van? Tényleg az apámmá kell lennem, vagy meg kell tanulnom, hogyan legyek egyszerre az a valaki aki eddig voltam, és az, aki képes elvezetni egy olyan nagy céget, mint a KIA ránk eső része? - Talán pont nem nekem kellene a hirtelen felcseperedésről papolnom… - horkantom kelletlenül, mikor pedig ujjai a hajamba túrnak, kíváncsi pillantással lesek felé – majd ezt fogom szem előtt tartani, mikor két új kocsi szériát kell jóvá hagynom jó? „Ne változz meg Ro Bin, mert van még olyan ember a világon, aki úgy szeret, ahogy vagy!” – és azt hiszem ezen a ponton jelenik meg végre egy igazán őszinte, szórakozott, jókedvű mosoly a szám szélében. Az ilyen és ehhez hasonló percekre van szükségem nekem. Arra, hogy olyanokkal legyek akiket szeretek, akik fontosak, akik számítanak… még élni akarom a fiatal „gyerekek” világát, nem pedig apám féle magasságokba törni. A saját életemet akarom élni, nem másét. - Ohno! Savinak szerelmi bánata van? Mesélj – ugráltatom meg játékosan a szemöldökömet, valós őszinteséggel fordulva a problémája felé. Addig se az enyémet kell megint górcső alá venni, vagy isteni talányokat megfejteni benne. - Jóég… - kerekednek el a szemeim – liliomtipró lettél, Kiscicám?! Hol a büszkeséged? De látod, mondtam én – bólintok szigorúan – a mai fiatalok már nem a korukhoz hűen néznek ki… ez nagyon gyász. Naná! – szúrom hozzá a „még egy pohár?” kérdésre – inkább hozd az egész üveget, talán megspórolsz néhány kört – nevetgélve lesek hátra rá. - És mondd csak… a srác tud erről a bizonyos korkülönbségről? Mondjuk, nem értem mit izgulsz, az én feleségem talán meg se született még, tudod.
Kezdőlap
• 670 word
