Már egy hónap is eltelt azóta a bizonyos interjú óta. Egy hónapja teljesen minimalizáltam az itt tartózkodásomat, leginkább akkor voltam itt, amikor tudtam, hogy Max biztos nem lehet itt. Sőt amikor átmentem Sarah-ékhoz, ha elvittem a kis törpémet az oviba sokkal korábban indultunk. Megpróbáltam a véletlen találkozásokat is kiküszöbölni. Igaz, nővéremnek elég gyanús volt a dolog, de rá tudtam fogni, hogy éppen be akarom indítani a rendezvényszervező cégem, meg a fogadót is megcsinálni a város szélén. Nem mintha mondanám, hogy hisz nekem... de én is vagyok olyan makacs. Arról nem is beszélve, hogy ha véletlenül egy térben találna minket az új pincérfiúval azonnal le vágná a dolgot. Jobban ismer, mint én saját magamat. De ez a mai nap... ez kivételes. Sarah elvitte Olit kirándulni, így nekem kellett beugranom és tartanom a frontot. Mondhattam volna nemet is, ha nem a családomról lenne szó. De ők a gyengéim.... meg egy pimasz, sötét tekintet, égő vörös fürtökkel. De meg volt a stratégiám, amit követek a nap folyamán. A tervem az volt, hogy reggel mielőtt be jönnek a dolgozók megérkezem, majd bezárkózom az irodába, és... véletlenül csak akkor fogok ki jönni, ha ők már leléptek. Amúgy is a mellett, hogy a cukrászdában segítek a tesómnak, a saját dolgaimmal is foglalkoznom kell. Amikor pár hete megemlítettem Sarah-nak a dolgokat, hát nem mondom, hogy nem fordult meg a fejében, hogy dokihoz cipel. Szerinte túl sok mindent vállalok a nyakamba, túl hirtelen. De ezek olyan dolgok, amik az álmaim, és... most legalább ha ezekkel foglalkozom, nem jut eszembe Max. Pláne nem az az utolsó csók, igazából nem is tudom, hogy mit akartam. Akartam, hogy elmenjen, de közben csalódott is voltam miatta. Bevallotta, hogy tetszem neki, ami igazából legyezgeti is a hiúságom, hogy egy tizenhét éves tinédzser epekedik utánam. A gond ott kezdődik, hogy én ugyan olyan hévvel és szenvedéllyel epekedek utána. De hát.... ennek a kapcsolatnak az esélye... hát egyenlő a nullával. Akkor még nem is túlzok nagyon. Hiszen ő még kölyök, és a törvény is bünteti a dolgot. Arról nem is beszélve, hogy a nővérem és az ő anyja mit szólnának hozzá. Nem... ezt a balesetet mindenáron el kell kerülni, mert sokan megsérülnek benne. Arról nem is beszélve, hogy amikor Sarah szóba hozza, ha szeretné, hogy boldog legyek, és találjak magamnak valakit, valószínűleg nem rá gondol, hanem egy érett, felnőtt férfit. De mi a fenét csináljak ha még mindig bizsereg az ajkam, ha eszembe jutnak a csókjai?
Az üres lapot bámulom magam előtt, igazából a tesóm támogat, de szerinte előbb... csak az egyik tervemet vigyem véghez, nos... én bele csapok a lecsóba. Oly annyira, hogy az épületet amit a minap megnéztünk már meg is vettem. Csak azt nem tudja, hogy kettőnk nevén van, és a nyereségből ő is kap, illetve ha valami történik velem azonnal rá száll az ingatlan. Az lakberendező azt mondta találjam ki, hogy milyen stílusban szeretném berendezni. Azóta elég sok fogadót néztem meg az interneten, hátha valami ihlet elkap. Valamint egy ügyvéddel is beszélnem kellett ma. Illetve még a cukrászdában is szereztem egy esküvőt a tesómnak... amiért nagyon büszke vagyok magamra. Ujjammal az asztalon dobolok, miközben hallgattam a hangzavart, ami kintről jön. Veszek egy mély levegőt, próbálom legyűrni a vágyat, hogy ki menjek. Kábé.... öt másodpercig sikerül, majd felállok, megigazítom a türkizkék egybe ruhámat, fekete magassarkúm hangosan koppan a csempén. Méz színű fürtjeim laza lófarokba kötve pihennek. Mérgesen csapom be az ajtót magam mögött. Hangosan lépdelek ki a vendégtérbe, igaz, hogy fél óra múlva zárás, de pár vendég még akad. A pult belső oldalán megpillantom Max-ot, jól állni a pincér ruha... khmm... túl jól. A márványpult túlsó oldalán egy kislány csivitel, mellette egy sötét bőrű, fekete hajú, Max-al egykorú fiatal lány. Gondolom a barátnője lehet. Úgy gondoltam, hogy teljesen higgadtan közlöm, hogy lassan záráshoz kell készülődni. De.... ehelyett, valami idegen oknál fogva felmegy a pulzusom, hogy hirtelen zavarni kezd a lány.... meg úgy a helyzet. Nem vallanám be, hogy féltékeny lennék.... mert hát miért is lennék? A pult végén megállva intem hozzám a fiút. Semmi köszönés vagy bármi, csak rideg és mérges hangon szólalok meg.
-Ez itt egy munkahely, te akartál itt dolgozni, szóval nem ártana, ha.... mondjuk a dolgoddal foglalkoznál és a vendégeket szolgálnád ki. -sziszegem mérgesen, bár remélem, hogy sikerül elnyomnom, és teljesen higgadt a hangom, habár nefelejcskék íriszeimből villámok cikáznak.

A hetek csak úgy telnek mióta dolgozom a suli mellett és segítek anyának a két húgommal. Minden figyelmemet elfoglalja az, hogy jó jegyeket hozzak haza és minél többször legyek beosztva, mert baromira jól jön a pénz. Lassan vége van az első ledolgozott hónapomnak így egy elég zsíros csekkre számítok a kedvenc nővérpárosomtól, aminek nagyon jó helye lesz, mert Bay-nek be kell szerezni pár dolgot.
Meg amúgy is Valentin nap közeledik és így lesz alkalmam elvinni a három legfontosabb nőt az életemben vacsorázni, talán még ajándékot is veszek nekik ezzel is kifejezve mennyire szeretem őket. Mióta apa meghalt szeretek ilyen módon is gondoskodni a lelkükről, hogy érezzék át mennyire szereti őket apa rajtam keresztül. Ilyenkor mindig az Ő ingét veszem fel és a maradék parfümjéből nyomok magamra, anya mindig elsírja magát de boldog. Látom rajta, hogy büszke rám.
És ezt minden egyes alkalommal elmondja mikor dolgozni indulok vagy megérkezem, és ennek köszönhetően Ő otthon lehet Michivel és Bayel. Annyira szeretik őt a lányok, nekem pedig nem lett volna szívem elvenni tőlük az anyjukat, így inkább vállaltam én a munkát és kíméltem meg anyát a másik munkahelyétől. Viszont egyre nehezebben jövök be, mert mindig az jár a fejemben, hogy merre járhat a szőkeség akivel sikerült összekeverednem.
Mikor itt van akkor nagy ívben kerül, már-már feltűnően de ha neki ez jó akkor én sem keresem a társaságát, mert miért is tenném? Ő nem képes túllépni a múltan és professzionálisan viselkedni, ahogyan elvárják tőlünk a munkakörnyezetben. Közben próbáltam minden erőmmel azon voltam, hogy Sophie-val tudjunk valamilyen irányba haladani a kapcsolatunkat illetően. Végül is azon döntöttük, hogy megpróbáljuk hiszen annyira imádják a családom tagja és amúgy is, én is kedvelem Őt bár már csak barátként.
De ezt nem tudja.
Ma is dolgozom és meglepő módon Savannah is bent van, reggel egy másodpercre ugrottam be hozzá mikor bevittem a reggeli kávéját, amire a titkárnő szerűségük kért meg. Köszöntem, majd szedtem a lábamat, hogy ne kelljen velem szívnia a levegőt. Ne legyen kellemetlen számára. Nekem eddig sem volt, vonzó nő és szívesen belemennék nagyobb dolgokba is vele, de nem fogom átlépni azt a határt amellyel képes volt felvenni. Ha ez kell a lelki nyugalmához, akkor megadom.
A napom baromi gyorsan telt el, a vendégek csak jöttek egymás után, mindenkivel váltottam két szót miközben kiszolgáltam őket. Olyan lazák, néhányan még poénkodásra is vevők voltak én pedig élek az ilyen emberekért. Számoltam a perceket amit még itt kell töltenem, mert ma este tudtam milyen különleges emberek fognak betérni hozzám. Fél 8 előtt pár perccel pedig meg is érkezett Sophie Bay-el, aki egyből odaszaladt hozzám én pedig felkaptam. A pulthoz közeli asztalhoz ültek le, hogy amikor van két másodpercem akkor tudjak velük marhulni. Párszor már voltak bent, de akkor mindig Sarah volt így nem tudom milyen hatással lesz Savannahra a lányok közelsége.
- Ha nagyon szépen pislogsz akkor kapsz tőlem egy csokis puszedlit. – mosolygok rá a húgomra, aki épp a második krémes sütijét nyammogja. Sophie csak egy kinder szeletet eszik kávéval leöblítve, majd hangosan elkezdenek nevetni mikor a húgomnak az egész arca maszatos lesz. Nevetek én is velük, közben kiviszem a rendelést az egyik asztalhoz és visszafelé menet megcsikizem a lányokat. Az egész helyet betölti a kacagásuk, de senkit nem zavar. Legalábbis azt hittem, mert… hallom a kopogást, a feszültséget a levegőben és a parfümjét.
Mikor elkezd sziszegni fogai között felhúzom a szemöldökömet. Istenem.
- Minden tiszteletem a tiéd Savannah, de végzem a munkámat. Az előbb szolgáltam ki a másik asztalnál ülőket, minden másik asztal tiszta. Edények elmosva, zárásra készülök és csak a húgom van itt meg Sophie. – úgy beszélek, hogy csak Ő hallja és direkt nem hívom az állítólagos barátnőmet annak. Még nem tudom hányadán állunk. – A kisgyerekek boldogsága a legfontosabb, nemde? – húzom fel a szemöldökömet, majd elmosolyodom. – De természetesen tisztában vagyok azzal, hogy hol vagyok. Lejjebb veszem a hangerőt, és kiszolgálom az embereket. – összecsapom a két sarkamat, majd mire újból megszólalnék a húgom terem ott közöttünk és fogja át Savannah hosszú lábait. Szemei csillognak, arcán még van egy kevés tejszínhab.
- Még mindig olyan gyönyörű a néni. – mondja hatalmas vigyorral arcán, majd lassan lehámozom a nőről, kezem néha megérintve a bőrét. Felkapom az oldalamra, hogy szem magasságban legyünk mindnyájan.
- Ne haragudj Bayre, nem akart kellemetlen helyzetbe hozni… - kérek elnézést, majd a húgomra nézek. – Nem szabad csak így lecsapni a szép hölgyekre. Gyere maszatmarcsa, megtisztítalak. – adok neki egy puszit, majd egy vizes zsepivel letörlöm az arcát.
- Majd még játszunk négyesbe a kisfiúval? – néz vissza a szőke nőre, aki ez alapján még mindig társaságunkat élvezi.

Nos igen, vitatkozhatnánk azon, hogy ki a felnőttesebb ls felelősségteljesebb Max vagy én? Mert az hogy messzire kerülöm a fiút bizonyára sokkal inkább egy gyerekes magatartás, mintsem érett felnőtté. De abban is biztos vagyok, hogy ha úgy kerülünk egy légtérbe, hogy ott van Sarah is.... hát azonnal le vágná a dolgot. Még azelőtt mielőtt egyáltalán megszólalhatnék. Ezt mindenáron el akarom kerülni. Mégis mivel takarózhatnék előtte? Mit mondhatnék? Hogy szexeltem egy bár mosdójában egy tinédzserrel, akit aztán fel is vettünk dolgozni? Aki... ráadásul a legutóbbi alkalommal be is vallotta, hogy tetszem neki. Igazából teljesen megértem, mert nekem is annyira bejön kora ellenére is. Talán éppen emiatt kerültem el nagy ívben. Ide is csak akkor jöttem, ha éppen muszáj volt. Sokszor haza vittem a munkámat is. Szerencsére nem én vagyok a cukrász itt... én inkább a szervezéssel és papírmunkával foglalkozom... tehát könnyebb dolgom volt. Arról nem is beszélve, hogy alig vártam, hogy megnyissam a fogadót. Ami még igen csak messze van. Sajnos. Még fel kell újítani... meg be kell rendezni. De legalább az enyém. Emlékszem a nővérem arcára egy hónappal ezelőtt amikor közöltem, hogy szeretnék egy fogadót. Sőt, már ki is néztem magamnak New York-tól nem messze. Majd ellenkezést nem tűrően rángattam be a kocsimba, hogy nézzük is meg az épületet. Amikor a fickó körbe vezetett minket, hát... láttam testvérem arcán, hogy nem sok jövőt jósol neki. De nekem tetszik az elhelyezkedése. A nagy várostól pár percre, de mégis messze a forgalomtól, inkább olyan mint egy szelet mennyország a pokolban. A környéken folyik egy kis patak is, és erdő veszi körbe. Ha valaki ki akar kapcsolódni, biztosan ide jön majd. Nem nagy az egész épület, sőt.... két szintes, maximum nyolc hálószoba helyezkedik el. De mielőtt a fickó akadékoskodott volna ki is fizettem a vételárat... anya örökségéből maradt még egy kevés ezen kívül is. Azóta mg csak szakemberekkel meg... lakberendezőkkel tárgyalok. Nem mintha annyira értenék hozzá.... hogyan verjék ki a falat. Sarah szerint valaki majd jól le fog húzni pénzzel.... de azt nem hagyom, lehet bájosnak és szőkének tűnök....de meg van a magamhoz való eszem. Különben nem végezhettem volna egyetemet. Sem.
Még reggel be szaladt egy kávéval hozzám... de igazából úgy tettem mint aki nagyon el van foglalva és nagyon dolgozik. Ezért csak vakkantottam egy jó reggeltet felé. Meg most, hogy másfél hónapig kerültem... amire nyilván ő is rájött.... mit mondhattam volna? Ha bájcsevejt folytattam volna vele... az olyan semmitmondó és üres lett volna.
Már majdnem záróra van amikor hangoskodásra leszek figyelmes. Eltökélt szándékom, hogy teljesen nyugodt hangon kérjem meg Max-ot, hogy halkabban legyenek mert így én sem tudok dolgozni. De ahogy kiérek vendégtérbe valami fertőző betegség kap el hirtelen. A zöld szemű szörny nagy élvezettel kezdi kapirgálni a szívem izomfalát. De nem ismerném be, hogy féltékeny vagyok. Egy fiatal lányra. Még sohasem voltam, így nem is tudom milyen az... de ha tudnám is könnyen tagadnám le. Mert az egyszerűen képtelenség. Mégis hogyan lehetnék az.... és egyáltalán minek ha most látom először? Teljesen nem összeférhető az én komoly, bonyodalmaktól mentes felnőttéletemben, hogy egy tinédzserfiúra legyek az... akivel egyszer lefeküdtem.
Körbe pillantok a szavaira... és be kell látnom, hogy teljesen igaza van, tulajdonképpen nem is ismerek magamra. De miért is tennék? Én nem vagyok ilyen negatív és rosszindulatú.... általában kedves vagyok és mindenkivel azonnal megtalálom a közös hangot. Sarah szerint elbájolom az embereket és mindenki azonnal a barátom akar lenni. Amiben én mindig is kételkedtem... de hát ő az idősebb, csak tudja.... amit tud.
Felvonom a szemöldököm amikor a barátnőjét nem nevezi annak, de tudom nagyon jól akkor is, hogy az.
-Sajnálom,- csak ennyit tudok kinyögni,- nem akartalak leteremteni.... csak újabban eléggé ideges vagyok....egy új projekt miatt,- válaszolom kissé nyugodtabb hangon. De tudom jól hogy hazugság, persze izgulok amiatt is. De sokkal inkább Max az oka ennek a fura érzésnek. Kék nefelejcs íriszeim akaratlanul is vissza siklanak a lányokhoz az asztalnál. Majd meglepődöm ahogy a kislány szinte hirtelen terem mellettünk. Nem is futott.... szerintem röppent inkább.
-Igen, teljesen egyetértek... a gyerekek boldogsága a legfontosabb,- csintalan mosolyt villantok, miközben megcirógatom a kislány fejét. Ahogy lefejti rólam kishúga kis mancsait néhol hozzám érve úgy érzem áramütés érne. Az őszinte bóktól barackvirágpírba öltözik tejfehér arcom.
-Neked nyugodtan Savih....- kacsintok rá, Oliver kis szerelmére azóta csak a kislányról áradozik minden egyes nap. - Ugyan.... nem haragszom, sőt. Egyértelműen, ha Oli haza jön akkor megemlítem neki, és megejtjük,- mosolygok rá, majd ha Max megengedi átveszem tőle a kislányt.
-Tudsz titkot tartani?- pillantok rá sejtelmesen,- ezt nem mondhatod el senkinek sem...- kacsintok rá, majd elindulok vele a pult mögé. - Megszeretnéd kóstolni a specialitásomat?- vigyorgok rá, pajkosan, majd elő kapok egy kis tányért meg a tejszínhabot.

Én egy egyszerű srűc vagyok akinek egyszerű elvárásai vannak az emberek irányába és az élet irányába is. Nem akarok híres lenni, nem szeretnék hatalmas pénzeket keresni vagy megváltani a világot, nem akarom meggyógyítani a rákot és kétségtelenül nem akarok irányítani semmit sem, a világot sem. Tényleg csak azt tudom mondani, hogy normális álmaim vannak: szeretném befejezni a gimnáziumot majd elmenni arra az egyetemre ahová felvettek még tavaly nyáron előfelvételivel.
Borzasztóan büszke vagyok arra, hogy sikerült bejutnom a Columbiara, arra a helyre amit még apával néztünk ki kisgyerek koromban. Ő is odajárt még mielőtt csatlakozott volna a sereghez, és imádta. Én pedig mindent imádok, ami apához és a múltjához köthető. Esélyem nyílik jobban megismerni Őt, járhatok úgymond a cipőjében még akkor is, ha sosem leszek ugyanolyan. Én nem leszek ennyire önfeláldozó, önzőbb vagyok mert akarom látni a húgaimat felnőni, átakarom élni mikor hozzák az első barátjukat és megfélemlíthetem őket. Annyira várom már.
Most viszont bármennyire is szeretnék a jövőmről elmélkedni és arról mennyire egyértelmű mit is szeretnék az élettől, rá kell jönnöm, hogy mennyire nincs így. Hogy mennyi minden döntheti romokba a terveinket, hiszen ezelőtt fél évvel még simán azt mondtam volna Sophie és én maradunk, mi összetartozunk és szeretnék majd vele összeköltözni egyetem második félévében, de már nem vagyok benne olyan biztos. Hiába van most is itt Bay-el, hiába bánik vele annyira aranyosan és kedvesen, mintha az anyja lenne, én már nem látom azt, amit kéne. Nem úgy dobban a szívem rá, a fejemben pedig egy szőkeség járkál folyamatosan kopogó cipőjében, már zeng az egész fejem tőle és szívesen verném ki onnan nem tudom. Már próbáltam, amikor nem figyelnek megütöm a homlokom hátha helyre billenti az egyensúlyt, de nem. Nem sikerül kivernem a fejemből, ez pedig frusztrál.
Elidőzik tekintetem a húgomon és a barátnőmön, szeretnék már most bezárni és hazamenni velük, hogy a többieket is bevonjuk de még bő másfél óra van hátra. Ez pedig kínzás nekem, szívem egyik irányba húz míg agyam a másik felé tolna. De nem haladok, sem előre sem hátra, márpedig nem fogok szétszakadni. Őszintének kell lennem magammal, és szeretnék…de a kopogás kizökkent gondolatomból. Mikor meglátom a cipők tulajdonosát azért a bennem lévő szervek ugranak egyet, szorító érzés is társul hozzá ami kissé hányingert kelt bennem. De nem az undortól, hanem mert... lélegzetelállító. Aztán ez hamar el is múlik mikor elkezd kioktatni, mint egy gyereket. Felmegy bennem a pumpa.
-Tudom, a fogadó, amit vettél és szeretnél felújítani. Biztosan nagyon fárasztó és stresszes lehet, de ez még nem jogosít fel rá. – fonom karjaimat össze, kissé duzzogó fejet vágva, mert utálom ha gyereknek kezelnek. És Savannah rendszeresen ezt teszi. – Nem tesz jót neked az idegesség, ráncolod a homlokodat és meglátszik. – húzom félmosolyra ajkamat, majd lazítok kezeim tartásán hiszen furcsán nézhet ez ki külső szemmel. A főnökömnek duzzogok, hallatlan.
Viszont hamar megszakítanak minket, Bay úgy ugrik a nő lábaihoz, mint kutya a nasira mikor nem nézi a gazdája. Próbálom levakarni róla, de nem engedi magát olyan könnyen a hölgyemény, erőteljesen ragaszkodik a szép vékony női lábakhoz. Nem csodálom, én is szívesen vesznék el megint alattuk, vállaimnál érezve őket. De nem lehet. Véletlenül többször is hozzáérek meztelen lábaihoz, ami olyan mintha megrázna az áram, felvillanyoz és nehezen de tartom a légzésemet. Gondolj a piszkos tányérakra!!
-Jupppiiiiiiiiiiii, látod Maci? Mondtam, hogy a néni megengedi majd! – ujjong a kistestvérem, miközben kimondja a becenevet amivel mióta beszél az idegeimre megy. De majd visszakapja ha hazahozza az első barátját. Csak várja ki! Meglepettség ül ki arcomra mikor elkéri, viszont nem állok az útjukba, szépen szokták egymást. Talán könnyebb lenne így beadni a családnak a dolgot. – Naná! – vágja rá egyből mikor édességről van szó én pedig elnevetem magamat. Megenné a világ összes cukrát… Viszont Bay rám néz mikor előkerül a tányér és tejszínhab, látom szemeiben az engedély kérést mire aprót bólintok, majd mivel láttam a vendégek intését otthagyom őket.
-Maci nagyon szeret itt dolgozni. – ecseteli a húgom, miközben én leszedem az asztalokat és viszem a kért számlát. Addig Sophie nem megy közelebb, messziről méregeti a nőt és gyanakvóan néz rá, majd felkapja a telefonját és telefonhívást színlelve lép ki az épületből. – Azt is mondta mennyire kedvel téged Savih. – mondja tovább, minek végére oda is érek és gyorsan közbe szólok.
-Mint főnök, jó főnök vagy azt mondtam. Semmi mást. – dőlök neki a kasszának, miközben nézem őket, majd a tejszínhabos tányérról lenyúlok egy keveset, ujjammal pedig a szőke nő arcára húzok csíkot. – Úgyis olyan feszült voltál mostanában, rád fér a lazítás. – mosolyodok el, majd a maradékot lenyalom ujjamról. Bay pedig kacag közöttünk.

 Mennyire felhőtlennek képzeltem el az egyetemi éveket, mindig is az volt a vágyam, hogy rendezvényszervezéssel foglalkozzam majd. De valahogy anya megbetegedett. Hamar elvitte a betegség, az állapota rohamosan romlott, nekem pedig mellette kellett állnom. Sarah élete sem volt éppen habos torta, ezért is csak akkor szóltam neki amikor már tényleg szükséges volt. Anya halála után sem omolhattam, omolhatunk össze, hiszen megszületett a kis törpe. A születésétől fogva minden alkalommal ott voltam Sarah-nak, hogy segíteni tudjak. A saját életemet háttérbe szorítva. Az örökségünk elég szép volt, bár nem tudom anya hogyan tudott annyit össze spórolni, meglepetésként ért minket. Sarah vett egy cukrászdát, amibe sokat segítettem és a mai napi is segítem. De tudom, hogy mindig nem lóghatok a nyakán.... valamikor a saját karriremre is be kell indítanom. Ezért is kezdte el megalapozni a rendezvényszervező cégemet. A fogadó.... amibe csak úgy bele vágtam mondjuk úgy gondolkodás nélkül.... hát az szerelem volt első látásra. Igazából nem is jutott sohasem eszembe, hogy fogadót nyissak, mert hát a rendezvények szervezéséhez kíváloan értek, erre a nővérem az élő példa. De a többi ilyen dolgokban viszonylag hadi lábon állok. Gondolom ezért is akart Sarah is lebeszélni róla, de én is vagyok olyan makacs, mint ő, így elrángattam magammal, hogy megnézze is a kis viskót.- ahogy ő nevezte. Hazafelé az úton csak annyit jegyzett meg, hogy ez nem biztos, hogy nekem való. Másnap délben amikor megjelentem a cukrászdában fülig érő szájjal már tudta, hogy mit követtem el. Szó nélkül vettem meg az épületet. Azóta folyton a felújítással vagyok elfoglalva, szakemberekkel tárgyalok... vagy vitatkozok, olyan dolgokról amikről nem tudom hogyan kéne csinálni. Vagy a lakberendezőkkel, ami még erősen korai, mivel hogy még mindig a csöveket és víz, meg gáz hálózatot cserélik. Sarah szerint ez egy pénznyelő lesz, de szerintem nem. Ha sikerül a tervem akkor egy kis zöld kikapcsolódás a nagy város mellett. Egy szeletke mennyország a pokolban. Ez a projekt azért is fontos a számomra, mert így le tudom magam kötni, és a gondolataim nem egy vörös hajú, fiatal srác körül fognak forogni. Illetve a körül, hogy szívesen megkeresném, és a képébe üvölteném, hogy te idióta nem látod, hogy mennyire akarlak én is? De nem. Ez nem lenne jó egyikünknek sem. Még csak kapcsolat sem alakulhatna ki közöttünk, hát.... legális semmiképpen sem. Arról nem beszélve, ha az anyja megtudná, aki amúgy egy nagyon kedves asszony.... biztosan először megtépne, aztán lecsukatna. És lássuk be: teljesen jogosan, hiszen mégis csak szexeltem a tizenhét éves fiával egy bár mosdójában, és azóta is csak utána vágyakozom.
Akaratlan is eljátszom a szigorú főnököt, aki olyanért akarja leszúrni az alkalmazottját... amit tulajdonképpen el sem követett. De a zöld fejű szörnyeteg annyira eluralkodik rajtam, hogy nem tudom kordában tartani. Mintha megszállná a testem és úgy teszi amit tesz, amivel képtelen vagyok azonosulni. Furcsa. Mert még nem éreztem így sohasem, így nem is tudom, hogy ezzel van most dolgom. A féltékenységgel.
De ahogy pillanatok alatt képes felidegesíteni, valahogy ugyan olyan pillanatok alatt képes lenyugtatni a huncut mosolyával. Ki érti ezt? Mert én nem!
-Öhm... igen,- a fogadónak semmi köze a stresszhez amit érzek hetek óta, sokkal inkább Maxnak, de ezt nyilván nem vallhatom be neki... és nem is fogom! - de tudom igazad van, csak kezdek újabban idegroncs lenni,- a külvilág számára furcsa lehet ahogy igazat adok a fiatal munkavállalónak miközben éppen megszidni akartam, mellesleg olyan vicces ahogyan felhúzza magát. Nem szereti ha gyerekként kezelem, de nem akarja felfogni, hogy hozzám képest még az. Ha a teste nem is.... amin ismét végig fut a pillantásom akaratlanul is.
Kiöltöm rá a nyelvem válasz gyanánt amikor megemlíti, hogy nem áll jól. A tesóm szerint ezért értem meg magam olyan jól Olival, mert olyan vagyok, mint egy gyerek. Nem vitatkozom vele, volt már rá példa, hogy a Mekiben sült krumpli csatáztunk.... vagy, hogy képes voltam kosztümben leülni a homokozóba játszani vele. De hát nem lehet mindenki szigorú.
Majd Max kisebbik húga letámadja a lábaimat, a srác alig bírja lehámozni rólam, elég sokszor és sokáig érintve meztelen bőröm, amitől libabőrössé válok azonnal és elkezd bizseregni az alhasam. Nem állítom, hogy szándékosan tette.... de azt sem, hogy nem.
De nem haragszom a kis csöppségre, nem is tudnék, majd kirobban belőlem a nevetés ahogy meghallom a titkos becenevét Maxnak.
-Szóval,- csak nehezen találom meg a hangom,- Maci.... ezt elfelejtetted megemlíteni az interjún,- húzom az agyát viccelődve, kényszert érzek, hogy bele túrjak vöröslő tincseibe, de... az nem lenne túl illendő, főleg, hogy itt a barátnője is.
Amint bele egyezik a bátyja a kislányt átveszem tőle, ő azonnal a szőke fürtjeimmel kezd el játszani,- talán egy finom ebéddel is egybe köthetjük,- kacsintok rá, ahogy elindulok a pult belseje felé.
Az egyik kezemmel fogom a kislányt, másik kezemmel tányért, habot veszek elő. Tele fújom szépen, majd dobálok rá pár szem epret, végül csokoládé öntettel öntöm nyakon az egészet.
Addigra Max is vissza ér a pult mögé, én nem érzem kényszerét annak, hogy bemutatkozzam a fiatal lánynak, pláne, hogy idősebb vagyok. Észreveszem ahogy felpattan és kiviharzik az ajtón. Kérdőn pillantok Maxra, de nem teszek megjegyzést, ebbe nem akarok bele folyni, meg az ő dolguk amúgy is. Sokkal inkább foglalkozom Bay-el inkább.
-Áhhh.... szóval igen? Kedvel engem,- jelentőségteljesen nézek Max sötét íriszeibe,- azt ugye tudod, hogy a gyerekek nagyon őszinték?- vigyorgok pajkosan. Ha esetleg valamit tudni akarok, elég ha a kislányt elviszem fagyizni.
Adok egy kis kanalat Bay-nek, hogy azzal kóstolgassa a habot.
-Oliver is imádja ezt,- súgom bensőségesen, majd megérzem Max ujját az arcomon, ahogy végig húzza a habot. - Ezt háborút kíván,- nézek végig komolyan rá, majd fel kapom a flakont és amikor kinyitja ajkait tele fújom, bőven jut az arcára is, majd egy epret is dugok a szájába.
-A nőkkel nem illik harcba szállni... Maci,- jegyzem meg okoskodva, ha Sarah most látna... asszem ki is akadna, lehet jogosan?