Angelo&Iris

“...jó pár évig itt lakott, hihetetlen, hogy tényleg elhagyott nincs már őrzőangyalom. De most még: Nem fáj, nem érint, nem zavar, hogy merre meddig ment el, hogyan felejthetett el?! Nem érdekel, hogy most kivel kavar, hogy reggel kinek visz ágyba kávét, én nem irigylem a másét.”

Kikerekedett szemekkel hátrébb hőkölök, mikor Angeloban robban az a bizonyos bomba, és mindent a fejemhez vág, amiket eddig volt oly' úriember és inkább magában tartott. Valahol érthető a kiborulása, de attól még csessze meg. Csessze meg magát meg az egész Keresztapa koppintás életét, családját, azt meg főleg, hogy belerángatott engem is. Ha akarom, ha nem, azzal hogy közöm van Angelohoz, gyanítom előbb utóbb majd megkeres valaki a kedves kis családjából, és minden bizonnyal nem udvarias kopogtatással, StarBucks kávéval fognak indítani. Sokkal inkább rám rúgják tokostul az ajtót, s ha ez még mind nem lenne elég, koffein helyett tuti ólommal fognak kínálni. Milyen szép kilátások! Egyszer egy netes jósnő, aki szépen legombolt rólam száz dolcsit, -pont annyi volt a diákmelós fizum akkoriban-, azt jövendölte, hogy nincs mitől tartanom, a vég még messze van számomra. Ez sac-per kábé tíz éve volt. Relatív, mi számít messzinek...
-Kösz hogy megmentettél! Stronzo... - Köpöm elé epésen, karba font kezekkel, sértetten húzva fel orromat. Na nehogy már még ő legyen vérig sértve! Egyem azt az érzékeny kis lelkecskéjét! Bahh... Nem, továbbra sem tudok olaszul, de káromkodni azért megtanultam. Az még oroszul is megy.
Alessia etetése közben úgy csinálok, mint aki nem hall, s miközben Angelo olyan hülyeségekkel vádol, miszerint én törődöm vele, addig én repülőset játszom a kanállal, gügyögök a kiscsajnak és motorhangokat imitálok a számmal.
-Persze, ennek a szegény gyereknek szüksége van egy érett, felelősségteljes felnőttre az életében. - Sandítok D'Amore irányába egy diadalittas, negédes mosollyal. A magamra öltött sziklaszilárd magabiztosság azonban nem tarthat túl sokáig, közelségétől máris felforrósodik az alhasam, s mint aki hipnózisba esett, gondolkodás nélkül behódolok akaratának. Hát ez van, ha a nuneszod már olyan pókhálós, mint a nagyi kredence. Picsába.
-Ku... - Kezdenék bele, de még időben emlékeztetem magam, hogy egy gyerek is fellelhető köreinkben, így a szokásos módon lejjebb veszem a hangerőt annál a bizonyos szónál.
-Kurvára sokkal jössz már nekem! - Vonom fel egyik szemöldököm, már-már csaknem számon kérően, majd Alessia után szabadon rá is rabolok a vegán csodámra, amire már annyira ki voltam éhezve, hogy kishíján elélveznek a bélbolyhaim az ízlelőbimbóimmal együtt.
-Hé, állj! Várj egy kicsit! - Lendül a magasba mutatóujjam, nyomatékot adva ezzel szavaimnak -természetesen teliszájjal-, majd kis híján belefúlva az aktuális falatba, gyűröm azt le torkomon, hogy minél hamarabb szóhoz juthassak. Na nehogy már megint övé legyen az utolsó szó! Akkor inkább megfulladok!
-Ezt az egészet, ami itt most történik... - Mutatok körbe, Alessiát is belefoglalva a mozdulatba.
-...TE vetted a nyakadba! Én megint csak egy véletlen vendégszereplő vagyok a sztoriban, aki rosszkor volt rossz helyen. Mint mindig. Kentin különben is megmondta, hogy... hagyjuk! - Annyira görcsösen el akartam kerülni, hogy Kentin szóba jöjjön, ezzel kvázi lebuktatva magunkat, azt hogy a balhé óta folyamatosan tartom a húgyagyú haverjával a kapcsolatot, hogy most nagyszerűen sikerült elszólnom magam róla. És Angelot ismerve, addig úgysem fog nyugton hagyni ameddig nem vallok színt. Hát ez remek!
-Nem fogok egy gyerek miatt, akihez semmi közöm nincs, szabadságot kivenni, sem pedig betegállományba menni. A heti két pihenőnapomból egyet talán rá tudok szánni, de ennyi. - Emelem meg mindkét kezemet magam mellé, bőszen rázva hozzá a fejem, kitartva továbbra is az állásfoglalásom mellett. Ha azt akarja, hogy segítsek, el kell fogadnia, hogy ezúttal én diktálok. Bár, szó mi szó, azért megnézném abban a ronda, színes, csicsás karácsonyi pulcsiban. Francba!
-Hogy mivan?! Egy szóval sem mondtam ilyet! - Ripakodok rá, a meglepettségtől homlokom közepére ugranak szemöldökeim, és már épp heves tiltakozásba kezdenék, mikor ráeszmélek, teljesen fölösleges. A ma estét talán még be tudom vállalni.
Megrázogatom csuklóimat, mikor Alessia végre átkerül Angelohoz, s miközben kettejük kis közjátékát figyelem teljes meghatottsággal, szívalakot formáló, kitágult pupillákkal, begyűrök még egy szeletet.
-Finoman, nehogy tényleg megharapd véletlenül! - Amint kimondom, legszívesebben már vissza is vonnám. Egy órája se ismerem a kislányt, máris védelmező anyatigrisbe csapok át. Ezek a hormonok nagyon durvák!
-Mi?! MOST?! - Kérdezem hitetlenkedve, meglepett hangon, mintha legalábbis bármi furcsa vagy szokatlan lenne abban, hogy két felnőtt ember egy kisgyerekkel kocsikázni indul sötétedés után. Az az igazság, hogy mióta Andrii is lelépett nem szívesen megyek haza a csont üres lakásba, pár hónapja apáéknál lakom. Már megint. Nagyon ritkán járok csak a manhatteni lakásba. Vész esetére persze maradt még ott pár cuccom, amik most pont jól is fognak jönni, de nem szívesen mennék oda.
-Mikor szoktad fürdetni? Nem kellene lassan? Úgy olvastam, hogy a babák életében az esti rutin ami legelőször kialakul, és nagyon fontos az idegrendszerük fejlődése érdekében tartani magunk hozzá. - Kezdek szabadkozni, terelni, de Angelo rendíthetetlennek tűnik, nekem meg már úgyis elment a maradék étvágyam, szóóóval veszek egy mély levegőt, amit olyan hangosan fújok ki, hogy azt talán még a szomszéd is meghallja, majd az asztallapon csattannak tenyereim, hogy feltápászkodhassak a székről. Térdeim megremegnek, össze kell szednem magam, hogy gondolkodni tudjak.
-Na jó, akkor öltöztessük fel a királylányt. Nem is mondtad, hogy van kocsid. - Kezdek könnyed csevejbe, csakhogy a közelgő pánikrohamomat valahogy visszafojtsam, majd magamat is meglepve, szinte rutinosan húzom a gyerek fejébe a sapkát, bár amikor meg akarom kötni az álla alatt, azért van egy kis hiszti, de szerencsére egy kis bohóckodás, figyelemelterelés könnyen megoldja a problémát. Ezt követően már könnyedén rákerül a kabát is, majd magamra kanyarintom én is a sajátomat, a sálamat és indulhatunk is. Bármennyire is nem akarok...
-Remélem gyerekülés van. - Sandítok fel rosszallóan, már-már bíráskodva Angelora, s amint a hátsóülésen megpillantom a legalább ötszáz ponton rögzíthető gyerekülést, egy kicsit még el is szégyellem magam amiért ekkora dilettáns pöcsnek gondoltam.
-Oké ezt a feladatot átadom. - Teszem fel megadóan a tenyereimet, és hátrébb is lépek amíg Angelo a gyerekkel küzd, aki úgy megfeszíti magát valahányszor a segge a gyerekülést érné, hogy olyan érzésem támad tőle, mintha az Ördögűzőből néznék egy jelenetet.
-Úúú baszkiiii.... - Lehelem magam elé, majd tanácstalanul körbe pillantok, s ekkor szemet szúr egy elefántot formáló csörgő valahol a hátsóülések alatt. Könnyedén átbújok Angelo lábai között amíg Alessiával küzd és miután megkaparintom a csörgőt, máris bevetem figyelemelterelés gyanánt. Szerencsére beválik a dolog, ugyanis a kiscsaj azonnal kapálózni kezd a játék után, s már egyáltalán nem érdekli, hogy hova akarják berakni a kis seggét.
-Látom ez megizzasztott rendesen. - Mosolygok szórakozottan mikor már a kocsiban ülünk, én az anyósülésen, és viccből letörlöm Angelo homlokáról a nem létező izzadtság cseppeket.
-Szerinted el fog aludni? - Kérdezem érdeklődően, kissé aggódva miközben elindulunk, s én hátra lesek Alessiára. Jó pár percig így kocsikázunk teljes csendbe burkolózva, mind a ketten elveszve a saját gondolatainkba, időközben Alessiát is elringatja az autó, belőlem pedig egyszer csak kitör...
-Azt hiszem túl hamar ítélkeztem az unokanővéredet illetően. - Kezdek bele, mindvégig körmeimet piszkálgatva.
-Csak eszembe jutott az anyám. Volt egy idő, amikor haragudtam rá. Nagyon. Aztán elkezdtem gondolkodni, hogy mégis hogy utálhatok ennyire valakit, akit nem ismerek, akire nem emlékszem, akinek nem tudom az ambícióit, hogy mi kényszerítette rá arra, hogy elhagyjon. - Ma már könnyen beszélek róla.
-Az anyám tizenhét volt, amikor megszült egy benzinkút vécéjében, majd magamra hagyott. Láttál, vagy hallottál már elvonási tüneteket produkáló újszülöttről? Hányás, láz, rohamok, csillapíthatatlan, keserves sírás, epilepsziára hasonlító görcsök. Az összes tünetet produkáltam, hála az anyámnak, aki drogfüggő volt, mindezek tetejébe koraszülött is voltam. - Hagyok egy lélegzetvételnyi szünetet, csakhogy Angelo meg tudja emészteni a hallottakat.
-Egy dolog közös az anyámban és az unokanővéredben. Hogy mind a ketten egy jobb, reményteljesebb jövőt biztosítsanak a számunkra. - Az anyám minden bizonnyal nem tudta megteremteni azokat a feltételeket amik egy gyerek felneveléséhez szükségesek, így megadta az esélyt, hogy olyanok neveljenek, akiknél minden adott a családalapításhoz.
-Megjöttünk. - Szinte belesóhajtom a kocsi utasterébe. Végig mérem a több emeletes házat ahova rengeteg emlék köt, ahol az önálló életemet elkezdtem, és amit itt lenne az ideje elengednem.
-Ne állítsd le a motort, akkor tuti felébred. - Suttogom, majd összeszedem minden bátorságom, és elindulok a bejárat felé. A lift még mindig ugyanúgy nyikorog, mint régen, számtalanszor hittem azt, hogy egyszer le fog szakadni. Felérve a hetedikre, szomorúan tapasztalom, hogy az egyel mellettünk lévő Mr.Smith meghalt. Odabent olyan csönd, kihaltság honol, hogy szinte hallani lehet a szuh sercegését. A csöpögtető tálcában még mindig ott állnak az Andrii által utoljára elmosott edények. A bútorokon ujjnyi vastagságú por áll, a szobanövények elszáradtak. A szobámban még ott hever az ágyon a temérdeknyi plüss amiktől sose fértem el kényelmesen az ágyon, de hallani sem akartam arról, hogy megváljak tőlük. Egy Kovu plüss oroszlánt, a kedvencemet bele is gyömöszölöm a táskámba, Alessiának szánom. Ezután -bár alig látok a szemeimben felgyülemlett könnyektől-, a ruháimat már gyorsan gyűröm be Kovu mellé, s mielőtt leoltanám a villanyt a bejárati ajtónál, még egy utolsó pillantást vetek néhai otthonomra. Hiányozni fog, piszkosul, ahogy Andrii is, és a gyerekes vitáink, de minden vég egy új kezdet. És én remélem, hogy végre valami jó felé tartok. Szó nélkül ülök vissza Angelo mellé, halkan csukom be az ajtót, nehogy felriasszam Alessiát.
-Indulhatunk. - Hangom határozottan csendül, ennek ellenére már záporoznak is végig az első könnycseppek az arcomon.

öltözet

zene

helyszín

Iris & Angelo

"It's the children the world almost breaks
who grow up to save it."

     Angelo&Iris

“...jó pár évig itt lakott, hihetetlen, hogy tényleg elhagyott nincs már őrzőangyalom. De most még: Nem fáj, nem érint, nem zavar, hogy merre meddig ment el, hogyan felejthetett el?! Nem érdekel, hogy most kivel kavar, hogy reggel kinek visz ágyba kávét, én nem irigylem a másét.”

Személyes sértésnek veszem, amint fennhangon a sajátos, kissé talán tudományosnak nevezhető nézeteimet kritizálja, hogy szerinte mindent könyvek alapján csinálok. Tessék már megint itt tartunk! Megőrjít. Legszívesebben felütném az állcsúcsát a homlokára, és akkor legalább lenne egy saját unikornisom amiről mindig álmodoztam, de már ahhoz is létrára kéne állnom, hogy egyáltalán felérjem. Az erőviszonyokat meg inkább nem is kezdeném ecsetelni... Szóval marad továbbra is a feketeöves szájkarate. És nem fogom vissza magam. Vele szemben nem.
-Hát, nem tudom... szerintem a hozzátáplálásról szóló KÖNYVEK biztos nem a hot-dogot részesítik előnyben. De hát te tudod, jelenleg te vagy az apja. - Rebegem könnyedén, szinte csak kisóhajtom magamból a szavakat, közben Alessiának grimaszolok, aki kacagva gyűrögeti az arcomat, mintha csak azt mondaná: csináld még, ez tetszik. Véleményem kinyilvánítása közben még a vállamat is megvonom könnyelműen, mintha az lenne a célom, hogy elbizonytalanítsam a mindig határozott, céltudatos, minden szerepben helytálló, nagy D'Amore örököst.
Mialatt a konyhában sürgök-forgok a rosszabbnál rosszabb organikus, üveges bébiételek körül, természetesen nem tudom megállni, hogy ne tudassam Angeloval burkolt véleményemet a D'Amore famíliára annyira jellemző Houdini effektusról. Már-már kishíján nyeregben is érzem magam, titkon abban reménykedem, hogy talán most végre egy kicsit elgondolkodik, magába néz és felismeri, hogy a legutóbbi ilyennél hol csúszott hiba a számításaiba, de ő a csillámos, lila, romantikus unikornis pukiba csomagolt elképzeléseimmel szemben inkább vehemensen, olyan ízig-vérig olaszosan kikel magából. Először összerezzenek, hiszen nem épp erre a heves reakcióra számítottam, hátam mögött feszülten markolom mindkét kezemmel a konyhapultot, aztán hirtelen felrémlik az a bizonyos éjszaka. Amikor csak úgy otthagyott egy kietlen földúton, nem is foglalkozva azzal, hova és hogyan megyek onnan tovább, hogy mennyire össze voltam zavarodva, meg voltam rémülve, hiszen úgy és olyannak láttam akkor őt, amilyennek előtte még soha, mindennek a tetejében még embert is ölt a szemem láttára, ráadásul bűnrészessé váltam. Ez a kínzó, égető visszaemlékezés annyira felkavar belülről, hogy képtelen vagyok tovább tűrni és hallgatni. Egyszerűen csak kitörök, mint egy vulkán.
-Ne merészelj többet így beszélni velem! Ide jövök azok után ami történt, mert neked már megint segítségre van szükséged, csak mert nem vagy képes megszabadulni a rohadt családodtól. És most ne gyere nekem azzal a hülye dumával, hogy: te nem ismered őket meg az életemet és hogy nálunk még a borospincében élő patkány is utánam kémkedik, hogy leadja a drótot az apámnak. Nem, ez egy oltárigigamega faszság! Ahogy az az öngyilkos küldetés is, amit jelenleg az unokanővéred is művel. Nincs gyerekem, de ha tudom, hogy ilyen veszélyt jelent rám a saját családom, akkor inkább nevet változtatok, és elmenekülök a gyerekemmel a világ másik felére, minthogy magára hagyjam akár csak egy percre is, számolva azzal a lehetőséggel, hogy talán soha többé nem térek vissza. Forrófejűek vagytok, felelőtlenek, soha se gondoltok arra, hogy mi lesz azokkal, akiket hátra hagytok, és ez nem hősködés, hanem önzőség. Szóval tudod mit mondok? Baszd meg és dugd fel jóóó mélyre a hős komplexusodat. - Úgy záporoznak az obszcén kifejezések, az őszinte, meggondolatlan, kendőzetlen véleményemmel együtt a számból, hogy a kettőnk közé hirtelen beállt csendben még szinte visszhangzik az utolsó szó, amit kiejtettem a számon. Alessia is meglepően elnémult, nagy, kék szemeit látszólag értetlenül járatja kettőnk között, csupán a mikró csilingelő hangja -mely a vacsorájának elkészültét jelzi-, indítja újra az életet a konyhában. Azt hiszem kicsit megbántam, hogy ilyen módon hangot adtam a véleményemnek, de már nem tudom visszavonni, így inkább csak tovább lépek és mindenféle módon megkísérlek néhány falatot beleimádkozni Alessiába, amiből bőven jut Angelo kurva nagy képére is.
-Én mindig nyerek! - Húzom ki magam büszkén, gúnyosan ráncolva orromat, ám a gyeplő csak addig van nálam, amíg meg nem jegyzi, hogy a mellékelt ábra és a korábban mondottak alapján én törődöm vele.
-Azt nem úgy értettem. - Dadogom elvékonyodott hangon. Azért valami hihetőbb dologgal is próbálkozhattam volna, de annyira váratlanul ért a vádja, hogy időm se volt átgondolni a választ. Törődöm vele. Már az első, rohadt pillanattól fogva, hogy vérző hassal beesett a sürgősségire, törődöm vele. Összevarrtam, újraélesztettem, kishíján a kórházigazgatónál kötöttem ki a szőnyeg szélén, amiért szembe mentem egy tőlem tapasztaltabb, magasabb beosztású orvossal, csak azért hogy ő túlélje. Szerelmes vagyok belé, és ez kurvára megnehezíti a káoszt, ami körülöttünk kialakult. Váratlan közelségétől a levegő is belém fagy, mintha valaki benyomta volna rajtam azt a bizonyos pause gombot, moccanni sem tudok, valójában nem is merek. Nem tudom mire számítok, mit remélek. Hogy majd ide jön, szenvedélyesen ledugja a nyelvét a gigámon, feldob a konyhapultra, és másnap reggelig lovaglunk a kéj gyönyörteljes hullámain együtt? Én meg rajta...
Élesen szívom be a levegőt, szinte karcolja a torkom, képtelen vagyok uralkodni a testem és annak reakciói felett. A nyakamon futó vékony bőr ujjbegyeinek érintése mentén libabőrbe borul, forró lehelete szinte egy másik dimenzióba repít.
-De csak pár nap! - Adom meg magam egy kikötéssel, ami koránt sem hangzott olyan határozottnak, mint ahogyan elképzeltem. Szerencsére a pizza épp időben érkezik, még azelőtt, hogy meggondolatlanul cselekednék, s ez pont megfelelő pillanat arra, hogy kizökkenjek abból a transzból amibe beleestem. A bugyim ettől sajnos nem lesz szárazabb...
-Éhen halok! - Jelentem ki amint visszaér a dobozokkal. Egyrészt azért, mert tényleg egésznap alig ettem valamit, másrészről pedig azért, mert rohadtul nem akarom, hogy az előbb történtekről beszéljünk. Sietősen, korgó gyomorral leteszem csoffadt, vézna kis testemet az egyik székre, Alessiát az ölembe ültetem, aki máris rámarkol az egyik pizza szeletem feltétjére, és úgy kezdi begyűrni a szájába, mint aki még sose evett.
-Ha együtt fogunk élni, akkor kell egy terv, hogy ne csússzon el az egész. Kellene valami beosztás, hogy ki, mit csinál. Én nem tudok itthon maradni vele azt már most mondom! Az talán még működhet, hogy esténként, munka után ide jövök, meg talán egy-két hétvégét itt tudok tölteni, ha nem megyek haza apuékhoz, vagy épp nem dolgozom, de ennél többre ne számíts. - Fektetem le az íratlan szabályokat teliszájjal.
-Nyakunkon a karácsony. Mi a terved? Egy gyerek még csodaként éli meg ezt az időszakot. Kell karácsonyfa, ajándék, díszek, fények. - Máris ezer dolog kezd egyszerre kavarogni a fejemben, amik teljesen ellentmondóak a fentebb említett szigorú kikötéseimmel szemben.

öltözet

zene

helyszín

Iris & Angelo

"It's the children the world almost breaks
who grow up to save it."

     Angelo&Iris

“...jó pár évig itt lakott, hihetetlen, hogy tényleg elhagyott nincs már őrzőangyalom. De most még: Nem fáj, nem érint, nem zavar, hogy merre meddig ment el, hogyan felejthetett el?! Nem érdekel, hogy most kivel kavar, hogy reggel kinek visz ágyba kávét, én nem irigylem a másét.”

Bosszús, elég intenzív szemforgatásokba kezdek, amint ezt a szerencsétlen, ártatlan gyereket tovább becsmérli. Mindent összevetve, Angelo olyan, akár egy megfejthetetlen kirakós, egy ezer darabos puzzle, aminek teljességéhez már csupán egy darabka hiányzik, de nem találod sehol. Egyszer tomboló, felajzott bikaként viselkedő vadállat, máskor pedig zokszó nélkül magához veszi az unokanővére gyerekét, annak ellenére, hogy talán még ezelőtt soha nem látta a kislányt -ez nem lenne meglepő, ismerve a családjának hajmeresztő dolgait-, és önzetlenül a gondját viseli. Talán épp ez a groteszk kettősség az, ami megfogott benne, ami akaratom ellenére úgy vonzz hozzá, mintha nem lenne választási lehetőségem. Pedig van. Nagyon is van! Ha az épelmémre hagyatkoztam volna, akkor most nem lennék itt. Hát bassza meg a sors, a karma, a létező összes istenség, de leginkább D'Amore, hogy már megint az utamba sodorta az élet, és most ráadásul még egy ártatlan gyereket is belerángat a világmegváltó, életveszélyes agymenéseibe. Kezdjük máris azzal, hogy passzív dohányzásnak teszi ki, ami, mint tudjuk, legalább annyira káros, mintha a gyerek maga szívná. Azt hiszem az unokanővére nem gondolta át ezt alaposan. Bár, ha minden D'Amore ugyanolyan, mégis miért lepődök meg a nő ezen felelőtlen lépésén?!
-Ó te jó ég, inkább ne...! - Ugrik feljebb pár oktávot hangom, és egy pillanatra komolyan berezelek, miszerint beváltja az ígéretét, és mindjárt szemtanúi lehetünk annak, ahogy jódlizva megpörgeti feje fölött a boxerét. Mindenesetre, ha már így szóba került az alfele, alaposan megnézem magamnak gömbölyded seggét IS... a hangok kényszerítettek!  
-Nem vagyok asszony, és a tanultság nem...mindegy! - Legyintek végül inkább csak magam elé, ezzel félbe is hagyva a minden bizonnyal meddő gondolatmenetemet. Túl sokat beszélek fölöslegesen, ha ideges vagyok. És most kurvára az vagyok. Még ki se hevertem azt, ahogy kiszállt az életemből, mintha soha nem is számítottam volna, mintha az elmúlt hónapok Bonnie és Clyde akciói -amikkel kockáztattam az állásom, a szüleim jólétét-, meg sem történtek volna. Amikor a kislány biztosan nem láthatja, egy gyűlölködő grimasszal egyetemben beintek Angelonak a középsőujjammal, amint negatív kontextusban szájára veszi a női nemet.
-MI?! ÉDESSÉGET?! - Pillanatok alatt védelmező anyatigrissé válok. Az én nevelési elveimbe nem fér bele, hogy egy ekkora gyereknek cukorral pörgessük a még fejlődésben lévő kis agyát.
-Te hü...khmm... - Ezen a ponton emlékeztetem magam, hogy kiskorú is van a szobában, így gyorsan eltakarom Alessia fülét. Angelo mellett úgyis hamar meg fog tanulni választékosan káromkodni...
-Te hülye vagy?! A túlzásba vitt cukorfogyasztás megdobja a dopamin szintet, ami úgy hat az agy örömközpontjára, mint a drog! Tudtad, hogy a cukorfüggőség létező dolog?! - Fojtott hangon beszélek még úgyis, hogy közben gondosan eltakarom Alessia fülét, megóvva őt a szörnyű információktól. Nem mintha bármit is felfogna belőle. Őszintén, abban sem bízom, hogy Angelo képes értelmezni a hallottakat... Ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja, még arra sem sikerült rájönnie, hogy az üveges baba kaják miért olyan ízetlenek, az ő szavajárásával élve, szarok. Mégis mit várok? Mindenesetre a látvány, amit ők ketten nyújtanak valahol szívet melengető, s miközben én Alessia vacsoráján ügyködöm, arra gondolok, hogy talán megtudnám ezt szokni, képes lennék az örökkévalóságig nézni őket, ahogy Angelo beszél hozzá, s ahogy Alessia teljes áhítattal néz fel erre a megszelídült hegyomlásra. Azt hiszem jó hatással vannak egymásra. Legfőképp a kislány Angelora.
-Tessék, máris úgy viselkedsz, mint egy apa! - Mutatok rá a valós tényekre, ezzel együtt szám egyik sarka ravasz félmosolyba görbül, és miközben várom, hogy a mikró végezze dolgát, a konyhapultnak dőlök, karjaimat összefűzöm mellkasom előtt, bazsalyogva, szerelmes pillantásokkal bámulva őket, mialatt Angelo mesél. Amint észreveszem magam, kapkodva, zavartan rendezem vonásaimat, bár erre aligha van szükség, hiszen azok előbb utóbb maguktól is elkomorultak volna, ahogy eljut agyamhoz Angelo zavaros története Fiorellától, ami -mindamellett, hogy nagyon drámai és szomorú-, eléggé egyértelművé teszi számomra a tényt, miszerint újabb szarba tenyerelt. Nem ismerem a családját, csupán hallomásból, mégis öklömnyi görcsbe rándul a gyomrom már csak a gondolattól is, hogy újfent bele akar rángatni ebbe a lidércnyomásba. Még az előzőt se hevertem ki. Mély, reszketeg sóhajjal próbálom összekaparni magam, felocsúdni ebből a szörnyű történetből, de csupán ennyit tudok kinyögni:
-Ha mindig leléptek, akárhányszor beüt a sz...khmm...érted?! Azzal semmit nem oldotok meg. Csak kételyek, őrlődés közt hagyjátok azt, akinek talán fontosak vagytok... És lehet, hogy pont azzal sodorjátok őket bajba, hogy nem vagytok mellettük. - Köpöm ki epésen a véleményem, ezzel együtt a valós érzéseimet is elé vetem, akárcsak egy cafat húst, kíváncsian várva mit kezd velük. Nem izgulok, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán épésszel felfogja amiket mondok neki. Ő valahogy mindig csak azt hallja meg, amit akar...
A pizza mindenesetre most nagyon jól hangzik, s amíg Angelo rendel, én Alessiával a karomon pördülök, fordulok néhányat a konyhában valami olyan ülőalkalmatosság után kutatva amire biztonságosan le tudnám tenni.
-Igen, az minden bizonnyal jól jönne. De addig is, csüccs! - Bólintok fejemmel az egyik szék irányába, jelezve, hogy üljön le, és amint ez megtörténik -márpedig meg fog, mert ha azt akarja, hogy segítsek, úgy ezennel én diktálom a játékszabályokat-, Alessiát az ölébe rakom, én magam pedig egy másik széken foglalok helyet, szembe velük, kezemben a valóban nem túl bizalom és étvágygerjesztő péppel.
-Haaammm. - Nyitom a szám Alessiával együtt, jobban mondva inkább csak helyette, ő ugyanis amint meglátja mi van a kanálon, összeszorított szájjal forgatni kezdi a fejét előle.
-Most mi a baj?! Tök szép a színe is! - Teszek még egy próbát, mire újabb elutasítás a válasz, aztán még egyet, de a kislánynak ezennel sikerül olyan jól elhajolnia a kanál elől, hogy annak tartalmát egyenest Angelo képébe nyomom.
-Jaj bocs! - Kínosan összeszorítom fogaimat, bocsánat kérően nézve rá, ám a következő kudarcba fúlt próbálkozásom után már szándékosan landol a kanál, s annak céklás tartalma Angelo homlokán. A következő meg a szemében, az azt követő pedig a száján, és így tovább, de ekkor már teliszájjal, viháncolva röhögök, előre görnyedve, hasamat szorongatva közben, majd' leborulva a székről.
-Ugye tudod, hogy ezt NAGYON megérdemelted? - Szólalok meg, mikor már tudok összeszedetten beszélni, s egy könnycseppet is kisöprök szemem sarkából. Ez a kis baba kaja még mindig semmi ahhoz képest, amit ő tett velem, de kezdésnek talán nem rossz.
-Neked hogy ízlik? Alessiának nem jön be, ahogy látom. - Mosolygok diadalittasan, szórakozottan, majd felállok, újabb bébiételt melegítek, s hogy lássa milyen kegyes vagyok vele, odahajítok egy konyharuhát neki. A mikró kattanásával együtt bennem is kattan valami, mikor költözést említ. Jó néhány másodpercig, de az is lehet, hogy egy egész perc is eltelik amíg szótlanul, neki hátat fordítva támasztom a konyhapultot, próbálva úrrá lenni az indulataimon, hogy ne küldjem el őt melegebb éghajlatra, pláne a gyerek előtt...
-Ooooké, lássuk jól értem-e... - Kezdek bele a szálak kibogózásába, miközben lábamat beleakasztom a szék lábába, hogy magam alá húzzam, így foglalva helyet úja előttük, s kínálva meg Alessiát az újabb fajta pürével, amiről nagyon úgy fest, hogy elnyerte a tetszését.
-Neked szükséged van egy babysitterre, hogy az újabb problémát, amit a nyakadba vettél, ráaggasd valaki másra, így te tovább élhesd a megszokott, mindenféle halálos akciókkal teli életedet, és ne kelljen kakis pelenkákkal bajlódnod. - Vezetem fel a dolgot, és ez most egy tökéletes helyzet arra, hogy még csak menekülni se tudjon a problémák elől, de legalább szembenézzen velük. Meg velem is...
-Angelo, mi nem vagyunk jóban, mi nem vagyunk barátok annak fejében ami történt, ugye ezzel tisztában vagy? - Nézek fel a szemeibe, próbálok kiolvasni belőlük valamit. Bármit.
-És nem, ezen nem segít egy kurta, poénosan előadott bocsánatkérés. Bocsánatot kértél már egyáltalán?! - Válik számon kérővé hangom, szemöldökömet gyanakvóan vonom fel. Alessia mit sem foglalkozik a hirtelen támadt feszültséggel, ő mindeközben jóízűen habzsolja a vacsoráját.
-Sajnálom, hogy ilyen sza... - Megakadok, csak mert emlékeztetem magam arra, hogy kiskorú is van a társaságunkban, majd szinte suttogva, hogy Alessia ne hallja azt a bizonyos szót, folytatom.
-...hogy ilyen szar élet jutott neked. De ez nem jogosít fel arra, hogy másokét is elcseszd. Főleg azoknak az embereknek az életét, akik törődnek veled. És ha most megint ezzel a "meg akartalak védeni" baromsággal jössz, gyerek ide, vagy oda, de tuti beléd állítom a nagy kést! - Gyerekes fenyegetéssel zárom gondolataimat, s már nem is szólalok meg újból, egész egyszerűen csak őt bámulom rezzenéstelenül, kérlelő tekintettel. A síri csendet végül egy kopogás akassza meg, amire látványosan összerezzenek.
-Ez biztos a pizza. - Jegyzem meg kurtán, majd átveszem tőle Alessiát, és elhúzódom vele a konyha legtávolabbi pontjába, rettegve attól, hogy mi van, ha mégsem a futár az?!

öltözet

zene

helyszín

Iris & Angelo

"It's the children the world almost breaks
who grow up to save it."

     Angelo&Iris

“...jó pár évig itt lakott, hihetetlen, hogy tényleg elhagyott nincs már őrzőangyalom. De most még: Nem fáj, nem érint, nem zavar, hogy merre meddig ment el, hogyan felejthetett el?! Nem érdekel, hogy most kivel kavar, hogy reggel kinek visz ágyba kávét, én nem irigylem a másét.”

Ameddig az ajtónyitásra várok, átfut az agyamon a gondolat, hogy mi van, ha ez az egész gyerek dolog csupán egy alibi, egy újabb trükk, hazugság, csakhogy ide csaljon, és már megint a segítségemet kérje valamelyik elmebeteg, gyilkos projektjéhez. A bentről kihallatszó gyereksírás azonban se-perc alatt eloszlatja a bennem felmerülő kételyeket, s néhány pillanat múlva meg is pillanthatom az éktelen sírásért felelős személyt.
Egy unott, lemondó sóhajjal reagálok az igazán vendégmarasztaló köszöntésére. De mégis mit vártam tőle?! A nagy és rendíthetetlen D'Amore örököstől, aki képes volt csak úgy kidobni az útszélén, mint egy kutyát, aminek már nem veszik hasznát. Már majdnem megtanultam milyen az élet enélkül az olasz, beképzelt seggfej nélkül, erre ismét komplett idiótát csinálok magamból azzal, hogy itt csaholok az ajtajában. Szabályszerűen megvesztem, lemartam a bőrömet azért, hogy végre jelet adjon magáról. Egyszerűen csak hátat kéne fordítanom neki, rohadtul megérdemelné, de szégyenszemre sikerült annyira beleesnem, hogy képtelen legyek megtenni ezt a lépést. Most, amikor már végre a küszöbön állok, és rohadtul büszke vagyok magamra, amiért nem én voltam az, aki tokostul rárúgta az ajtót, hanem inkább kivártam... Kivártam azt, hogy ő keressen, a segítségemet kérve újból kihasználjon, én pedig naivan belesétálok a csapdába. Általában szeretek egy hibát háromszor, négyszer is elkövetni, csakhogy biztosra menjek... A lakásban kialakult ősrobbanás egy cseppet sem sokkol, ahogy Angelo igen csak felfokozott idegállapota se döbbent már meg. Azt hiszem már láttam mindent, amiről korábban azt gondoltam, sose fogom, vagy ha mégis, akkor sem olyan formában, mint ahogyan szerencsém volt azt korábban megtapasztalni.
-Kösz. - Vetem oda, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy én itthon érezzem magam egy olyan lakásban, aminél még az is biztonságosabb lenne, ha kikötözném magam egy forgalmas vasúti sínre, de hát a szükség nagyúr, és most nem fogom hagyni, hogy megfélemlítsen, hogy akárcsak egy percig is nyeregben érezhesse magát. Neki van szüksége rám -már megint-, így azt hiszem tök egyértelmű, ezennel ki hozza a játékszabályokat. Meztelen felsőtest ide, vagy oda. Felvehetne egy pólót...
A trágár jelző hallatára -amit erre a szerencsétlen gyerekre használ-, a létező összes haj, szőr, pihe fájdalmasan égnek mered valahol tarkóm tájékán, s hogy érzékeltessem vele mekkora egy pöcs, rosszalló pillantással mérem végig.
-Sokat segítene a helyzeteden, ha nem szarzsáknak neveznéd. - Vetem oda egy gondterhelt sóhajjal kísérve mondandómat. Hangom tőlem nem épp megszokott hűvös közömbösségtől, sivár ürességtől telt. Csupán a kislány által mondottak melengetik meg annyira a szívemet, hogy a szigorú, érzelemmentes mimikám egy pillanatra meglágyuljon. Látva, Angelot mennyire idegesíti a gyerek által használt megszólítás, szám egyik széle szórakozott, kissé talán kárörvendőnek nevezhető félmosolyba ugrik, amit gyorsan korrigálok azzal, ahogy szorosan egymáshoz préselem ajkaimat. Kétségbeesett, költői kérdéseinek hallatán ismét vibrálni kezd a tarkóm, de azét próbálom elrejteni feszültségem jeleit, ha már annyit elértem a gyereknél, hogy ne ordítson úgy, mint aki beszorult. Ez már félsiker, nem?!
-Ha kevesebb fa... - Tekintettel a kiskorú jelenlétre, még épp időben elharapom a mondandóm végét, hogy aztán egy torokköszörülést követően visszább vegyek a hangerőből, Angelo felé fordulva, így próbálva meg elérni, hogy a kislány a lehető legkevesebbet hallja, fogja fel abból, amit mondok.
-Khm... szóval, ha kevesebb fasz és társai hagynák el a szádat, talán a gondolkodás, gyereknevelés is jobban menne. - Vetem oda némi piszkálódó éllel hangomban, mintha csak feltett szándékomban állna annyira felidegesíteni őt, hogy rám borítsa a dohányzóasztalt. A kislány eközben egészen közel merészkedik hozzám, mi több, behelyezkedik az ölembe, és őrült mód rágni kezdi a csörgőt, amivel "megszelidítettem". Meg se merek moccanni...
-Ha abból indulunk ki, hogy mennyire nyálTENORMÁLISVAGY?! - Nem állt szándékomban veszekedni, ráripakodni, de a lakásban történő dohányzás -mindezt úgy teszi, hogy kisgyerek is van a közelben-, igen hamar megüti az egyébként is elég alacsony ingerküszöbömet.
-Azonnal húzzál ki az erkélyre azzal a cigivel! - Automatikusan takarom el a gyerek arcát.
-Tudod, hogy a passzív dohányzás mennyire káros, főleg a kisgyerekekre nézve?! Asthma, krupp, de ritkán még daganatokat is okozhat! - Kezdem a tőlem már oly' megszokott kioktatást, és addig úgyse szállok le róla, ameddig ki nem megy azzal a cigivel minimum az erkélyre.
-És vegyél fel valami pólót. - Az előbbinél sokkal visszafogottabban, szinte már-már suttogva, félszegen jegyzem csak meg. Azt hiheti, hogy a kint röpködő mínuszok miatt figyelmeztetem, valójában csak a saját mentális állapotom megőrzése érdekében teszem, rohadt nehéz nem a meztelen felsőtestét bámulnom... A levél szerencsére valamelyest eltereli a figyelmemet, bár az is igaz, hogy egy árva kukkot sem értek belőle.
-Nem tudok olaszul. Csak úgy mellékesen megjegyzem. - Szólok utána, majd valahogyan kitessékelem a kislányt az ölemből -aki nemtetszését éktelen ordítással fejezi ki-, így amint felállok, ösztönösen nyúlok is érte, hogy felvegyem, abban bízva, hogy ezzel hallgatásra bírhatom. És a tervem be is vált. Valahol azt olvastam, hogy ha állandóan ölben vannak, akkor nagyon ellesznek kapatva. Valamit ki kell találni erre. De mégis miért kezdek gyereknevelési praktikákon agyalni, amikor semmi közöm hozzá, hozzájuk? És nem is akarom, hogy bármi legyen!
-Nem sokat tudok a gyereknevelésről, de azt nagyjából vágom, hogy miért sírhat egy ilyen kicsi gyerek. Éhes, fáradt, szomjas, esetleg a foga. Ilyen korban szoktak fogzani. Azt hiszem. - Ha gyereknevelési tanácsokra van szüksége, a lehető legrosszabb emberhez fordult. Sose volt még dolgom gyerekkel ezelőtt.
-Ebben a korban még ilyen üveges babakajákat esznek, nem? Miket vettél neki? - Érdeklődően szólok az erkély felé, ha még mindig a rákokat eteti, közben nyitogatni kezdem a konyhában a szekrényeket, a hűtőt, másik kezemben a gyereket tartva, aki kezd elég súlyossá válni.
-Fogd meg, leszakad a karom. - Nyújtom át Angelonak, ha közben visszajött a levegőzésről.
-Közben mesélhetnél nekem mi van abban a levélben. - Kikapok egy üveges bébiételt a szekrényből, majd tálat keresek amibe kikanalazhatom, hogy aztán a mikróban megmelegítsem. Tényleg egész otthonosan mozgok itt.

öltözet

zene

helyszín

Iris & Angelo

"It's the children the world almost breaks
who grow up to save it."

     Angelo&Iris

“...jó pár évig itt lakott, hihetetlen, hogy tényleg elhagyott nincs már őrzőangyalom. De most még: Nem fáj, nem érint, nem zavar, hogy merre meddig ment el, hogyan felejthetett el?! Nem érdekel, hogy most kivel kavar, hogy reggel kinek visz ágyba kávét, én nem irigylem a másét.”

Akárhányszor meglátok egy autót, amely távolodó fényszórókkal, fülsüketítő fékcsikorgatások közepette húzza el a csíkot, eszembe jut, mennyire könnyedén hajított ki a kocsiból, valahol egy külvárosi, kihalt bekötő úton. A történtek óta még csak rá sem bírok gondolni a kifőzdés kínai kajákra, mert nagyjából fél perc alatt elkap az instant bőgőroham. Az a fajta, amit nem vagy képes abba hagyni, ami úgy rázza a tested, mintha valami rakéta szimuláción lennél. Az a fajta rívás ez, amitől eltorzul az egész arcod, és elborzasztóbban nézel ki, mint a texasi rém az aluljárós gyros másnapján, miközben a budin ülve fohászkodik az életéért.
Andrii eltűnt. Mintha elnyelte volna a föld, mintha soha nem is létezett volna. Ez már önmagában nyomós indok volt arra, hogy feladjam ezt az egész felnőttesdit, és inkább haza költözzek az otthon védelmet nyújtó melegébe. Egy darabig még kitartottam sziklaszilárd elhatározásom mellett, miszerint végre leválok apuékról, de a történtek olyan szinten lenyomtak, hatást gyakoroltak rám, hogy éjjelente már fura, valószínűleg csupán a képzeletem által kreált hangokat, zajokat hallottam, és lassan már nem csak a lakásomban, de a kerületben sem éreztem magam biztonságban, az erkélyen lévő virágok elszáradtak, képtelen vagyok akár csak az ajtó közelébe is menni... Szóval, szép lassan minden kipusztult körülöttem, és már nem volt értelme tovább maradnom. Apuék természetesen tárt karokkal fogadtak, s mindamellett, hogy látszott rajtuk, nem igazán értik mi történt -nem mondhattam el az igazat, így rögtönöznöm kellett, s mint tudjuk, a füllentés nem épp az erősségem-, néha olyan érzésem volt, mintha egy kívülálló lennék, egy zavaró tényező. Ide, s tova két éve hogy nem lakom itthon, azóta sok minden megváltozott, és én egy percig sem hibáztattam őket azért, mert nehezen alkalmazkodtak az újdonsült helyzethez. Olykor én se szívesen mentem haza, volt hogy ügyelet után bent aludtam az egyik szabad orvosiban, utána pedig órákat császkáltam plázákban, hogy már csak vacsorára érjek haza. Ha valaki megkérdezné, nem tudnám pontosan megmondani milyen szerepet töltött be Angelo az életemben. Talán több volt, mint barát, mégis szinte alig tudok róla bármit is. Elárult néhány bizalmas információt a családjáról, a helyzetéről, de még mindig nem mondhatom el, hogy jól ismerem őt, és azt hiszem már nem is lesz lehetőségem többet megtudni róla. Neki sejtése sincs erről, de Kentin az egyetlen összekötő szál közöttünk. Úgy is mondhatnám, az informátorom. Nagyon sokáig, ha Angelora gondoltam, a harag, csalódottság, feszültség korábban még sosem látott méreteket öltött bennem. Aztán ez a mérgező egyveleg szépen lassan átformálódott valami mássá, valami sokkal fájdalmasabbá. Frusztrációvá alakult. A frusztrációt pedig a hiánya okozta. Dekoncentrált voltam, és ez szépen apránként a munka rovására ment, így a saját magam megnyugtatására felvettem Kentinnel a kapcsolatot, aki készséggel állt szolgálatomra, annak ellenére, hogy mennyire döcögősen, a kölcsönös szimpátia teljes hiányában indult a kapcsolatunk. Úgyhogy annyi hét találgatás, látványos kínlódás után végre naprakész információim voltak Angeloról, kezdtem megnyugodni, visszavenni az irányítást az életem fölött, erre most itt ez a rohadt üzenet, ami pillanatok alatt kirántotta alólam a talajt.
-Ez most amúgy valami vicc?! - Motyogok teliszájjal a telefonba egy tál salátát turkálva a kórház büféjében, a vonal másik végén Kentin van, akinek valósággal hallom a fejében dolgozó fogaskerekeket.
-Mondom hogy nem az baszki! Tegnap éjjel ott voltam nála, felváltva járkáltunk a gyerekkel, mert úgy ordított, mint a sakál. Nem toom' mi a baja, de azt tudom, hogy ha még egyszer ott kell aludnom, kiugrok az erkélyről. - A tiltó listás szó hallatán félrever a szívem, talán még egy ütemet is kihagy.
-Bocs. Nem úgy gondoltam. - Bosszankodva megforgatom szemeimet, végül a tárgyra térek.
-Hogy a fenébe került hozzá az a gyerek?! Valami önkéntes mentőakciót hajtott végre egy árvaházban, és véletlenül haza vitte? Tőle ez nem lenne meglepő...
-Hallod, fasz se tudja! Állítólag valami rokona hagyta ott, mert benne bízik egyedül. Tudod milyen a családja, tuti mesélt már róla.
-Akkor sem értem hogy jövök én a képbe, főleg azok után ahogy elváltunk. Különben is, annak a gyereknek az anyjára van szüksége.
-Nem tudom, semmit nem tudok, csak annyit, hogy én addig nem megyek át hozzá ameddig az a bömbölő szarzsák ott van nála. - Még annyi kérdésem, mondandóm lenne a dologgal kapcsolatban, de Kentin azt már nem várja meg, egyszerűen bontja a vonalat, én pedig a nap hátralévő részében lassan belefúlok a kételyekbe, a fel nem tett és megválaszolatlanul maradt kérdéseimbe. Ha épp akad egy kis nyugalmam, többször is, újra és újra átfutom Angelo üzenetét. Mintha ez megoldás lehetne a fennálló problémára. Mindamellett, hogy simán el tudom képzelni róla, hogy egy újabb őrültségbe keveredett, aminek a tárgya jelen esetben egy ártatlan gyerek, sokszor támadnak fojtogató ellenérzéseim a dologgal kapcsolatban. Az egész annyira nonszensz, annyira valótlan! És mégis mit vár tőlem?! Hogy majd azok után, ami történt, egy boldog, készséges mosollyal az arcomon bekopogok az ajtaján este, munka után, hogy egy éles fordulatot vegyen a kapcsolatunk, és együtt neveljek vele egy nevesincs gyereket?!
Ám ahogy közeledett a műszakom vége, egyre többször eszembe jutottak. Egyre többször kondult fel bennem a lelkiismeret, a bűntudat, hogy mennem kell. Legalább csak egy fél órára ugorjak be, csak hogy lecsekkoljam hogyan boldogul, mindenki életben van-e... De az igazság az -amit még magamnak sem szívesen vallok be-, hogy látni akarom őt. Egészen idáig, majdnem mindennap azon gondolkoztam mégis hogyan tudnék kivitelezni egy találkozót vele, erre a lehetőség egy gyerek formájában az ölembe hullik, és én hülye lennék nem élni vele...
Írtam apuéknak egy rövid, lényegretörő üzenetet, hogy ma az egyik barátomnál alszom -ami tulajdonképpen nem is akkora hazugság, mint amennyire gyötör miatta a bűntudat-, és elindultam. Úgy is mondhatnánk, bele az ismeretlenbe. Manhattan utcái ilyenkor este még hátborzongatóbbak, mint általában, az ünnepi fények, a karácsonyra történő hangolódás, a kivilágított kirakatok ellenére is. Ismerős az útvonal, amin haladok, szinte már csukott szemmel is odatalálnék a célomhoz. Eszembe jut, amikor az egyik sikátorban, hulla sápadtan, a láztól verejtékezve megszólított, emlékszem mit hallgattam akkor éppen, és hogy mennyire féltem, ugyanakkor mégis aggódtam, hogy mi lesz vele, egyáltalán túléli-e. Valahonnan, az esti tömeg, dudaszó, káromkodások zajából kihallatszik egy ismerős, karácsonyi dallam, és ezen mosolyognom kell. Az utóbbi évek karácsonyai koránt sem voltak átlagosnak mondhatóak a számomra, és nagyon úgy néz ki, az idei sem épp arról fog szólni, hogy degeszre zabálom magam, és összekuckózva apuékkal a kanapén, kábé végig bőgöm az Igazából szerelmet. Mondjuk még bármi lehet...
Mikor elérek a már oly' ismerős, néhány fokból álló lépcsősorhoz és bejárati ajtóhoz, megkönnyebbülve látom, hogy ezennel senki nem tört be a lakásba, nincs minden felforgatva, bár, ha tényleg igaz, hogy Angelo napok óta egy gyerekkel vívódik, könnyen meglehet, hogy minden a fejetetején áll odabent. A szívem hevesebben kezd dobogni, térdeim meg-megremegnek, amint elindulok felfelé a lépcsőkön. Már vagy két hónapja nem láttuk egymást, nem beszéltünk. Fogalmam sincs milyen lesz a viszontlátás, hogy képesek leszünk-e onnan folytatni mindent ahol abba hagytunk. Percekig csak állok az ajtónál, homlokomat a hideg fának támasztva, szám egyik sarka félmosolyba rándul, amint gyerek hangot vélek felfedezni bentről. Harmadik nekifutásra sikerül csak bekopognom, s annak ellenére, hogy az ajtó minden bizonnyal nyitva van, nem nyomom le a kilincset, ameddig ezt a másik oldalról meg nem kísérli Angelo. Mikor aztán nyílik az ajtó, és ott áll Ő, teljes valójában, földbe gyökerezik a lábam. Nagyon résen kell lennem, hogy a bennem tomboló, vegyes érzések ne ülhessenek ki az arcomra, a szemeim valószínűleg mégis elárulnak minden igyekezetem ellenére... Csak bámulok fel rá szótlanul, mint aki éppen megpillantotta a kis Jézust a jászolban. Mintha a világ egyik csodája lenne, pedig rohadtul haragudnom kellene rá. Valójában itt se kéne lennem. Mégis hülyét csinálok magamból. Újra meg újra...
-Szia! - Motyogom végül, miután a gyereksírás kizökkent abból a transzból amibe imént estem... Elnézek a válla felett, vagyis, méretbeli különbségeinket tekintve, inkább valahol a hóna alatt, majd egy "szabad lesz?" pillantással félre tessékelem őt az útból, ledobom a hátizsákom, kabátom, s máris térdre ereszkedem, amit a kislány szinte rögtön érzékel is, és az égtelen sírása hamarosan csendes hüppögéssé, nyöszörgéssé alakul. Megfogok egy, a kezem ügyébe került csörgőt, és megrázogatom, mire kíváncsian forgatni kezdi a fejét.
-Mennyi idős? Van már egy éves?! Hogy került hozzád? - Nézek hátra Angelora a vállam felett. Nagyobb részletekben már ismerem a sztorit, de nem tudhatja meg, hogy beszélek Kentinnel. Ráadásul róla...

öltözet

zene

helyszín

Iris & Angelo

"It's the children the world almost breaks
who grow up to save it."