Benton & Willow

"Retrouvailles. The happiness of meeting again after a long time."

Egészen korán tudtam, hogy olyasmivel akarok foglalkozni, amivel segíthetek az embereknek. Az hogy mondjuk tűzoltó, vagy egy halloweeni jelmeznél komolyabban vehető rendőr legyek nyilván elég hamar lekerült a listáról, a modellkedés pedig akkor esett ki, amikor hat éves koromban mindannyian rájöttünk apáékkal, hogy a magassarkú - még akkor is ha alig pár centis és gyerekeknek készült - nem nekem való. Utóbbi egyébként úgy érzem mai napig az ellenségemnek tekinthető, már ha történetesen rászánom magam, hogy fel is vegyem.
Pillantásom előbb az ismeretlen ütemre billegő lábfejemre siklik, majd a térdemen nyugtatott kezeimre, amelyben egy füzet pihen, hátha eszembe jut valami, amit le akarok írni a pácienssel kapcsolatban. Egyáltalán nem kialakult rutinról van szó, sőt! Kifejezetten izgultam a mai alkalom előtt, mert olyasmi ez, amit lehet, hogy az elmúlt tíz évben tanultam, de még soha nem volt úgy igazán csak és kizárólag nekem saját páciensem a saját irodámban. Szóval bizonyos értelemben ez az első nekem.
- Szóval Benton... - finoman megköszörülöm a torkom, s az eddig keresztbe tett lábaimat most megcserélem, a jobb fölé kerül a bal. - Esetleg ismételjem meg a kérdést? - pillantásom az említett személyre vándorol, szemöldökeim pedig a kérdés nyomán fel is vonom. Mindkettőnknek egészen szokatlan lehet ez a helyzet, hiszen mégiscsak az első alkalom. De igyekszem nem feszengeni ezen sokat és csak remélni, hogy lesz jövőheti alkalom is. Nyilván elég kellemetlen lenne, ha rögtön az első páciens le is mondana a szolgálataimról. Az első alkalom után!
- Tudom, elég nehéz lehet megmondani, hogy pontosan miért is vagyunk ma itt, mert nem mindenki tudja megfogalmazni, hogy miért van szüksége terápiára. - Nagyon halvány, finom mosoly jelenik meg a szám sarkában, amikor a pillantását keresve újra rá pillantok. - De mivel ez az első alkalom, így legelőször csak meg kellene ismerkednünk egymással. - Apró bólintással támasztom alá az állítást. - Rendben?
Minden ember más és mindenkinek másra van szüksége ahhoz, hogy megnyíljon egy teljesen ismeretlen ember előtt. Talán ezért is van, hogy az első alkalomnak inkább az ismerkedésről kell szólnia. Nem csak nekem van szükségem arra, hogy valamelyest tisztában legyek az érintett hajlandóságával a terápiára vagy a közlékenységével egy-egy témában. De azt hiszem a másik félnek sem árt, ha tudja, hogy ezek az alkalmak lényegében róla szólnak, én pedig azért vagyok, hogy egy adott problémán segítsek. A legjövedelmezőbb pedig nyilván az lenne, ha közösen foglalkoznánk ezzel a problémával és megosztaná velem.
- A családjáról már említett néhány dolgot. Mesélne esetleg róluk? - Kikapcsolom az eddig az ujjaim közt egyensúlyozott tollat, s az ölembe fektetem, hagyva, hogy guruljon is néhányat, amíg meg nem ütközik a füzet aljában.
Mindenképpen meg akarom törni valahogyan a jeget és mivel a család viszonylag kényelmes téma - legtöbb esetben -, gondolom kezdhetjük akár ott is. Aztán jöhet mondjuk a munka, vagy szimplán az élet. Jobb esetben aki terápiára érkezik, az nem kényszerből teszi, a beszélgetés pedig adja magát. Bizonyos szinten most is erre számítok, de ha rásegítünk, csak nem árthatunk nagyot. - Mi a helyzet a barátaival?

Lola & Benji

Utáááááááááálom az egészet, de komolyan. Nem elég, hogy azzal kellett szembesülnöm, hogy tíz évet kihagytam az életemből, még akkor járnom kell egy csomó helyre. Így mégis, hogy pótoljam be, amiről lemaradtam?! De, persze, ha ez a családot megnyugtatja, akkor eljárok rá, de már most mondom, hogy a gyógytornán kívül semminek sincs értelme. Nem vagyok lelkibeteg a dologtól, teljesen jól vagyok, köszönöm! Egyedül csak az idegesít, hogy leépültek az izmaim, ami miatt mozdulni sem tudok, csak többségében egyik helyről ülök a másikra. Én és az egyhelyben való ülés… Hát, szép vicc, azt mondhatom. Anno mikor tesi mellett még ott volt az a sok külön edzés… Ah, inkább nem akarok rágondolni, belesajdul a szívem a futás és a tánc emlékére. No meg, ott van az a buszos eset is. Vajon csak álmodtam, vagy tényleg odaadtam azt a sok idióta origami szívet a csajnak? Istenem, kicsit sem nézhetett flúgosnak.
Annyira belemerülök a saját szenvedésembe, hogy szinte fel sem tűnik, hogy amúgy már a kötelező terápiáim egyikén vagyok. Csak nyűgök és sóhajtozok a múltra gondolva miközben fetrengek a kanapén és a plafont bámulom. Szinte meg sem hallom, hogy beszélnek hozzám. Átlagos háttérzajként fogom fel, hiszen még a kórházban volt lehetőségem hozzászokni ahhoz, hogy mellettem beszélgetnek, miközben azt hiszik alszom. Attól még hogy csukva van a szemem még nem jelenti azt hogy nem hallom. Bár, ez igaz fordítva is, hiszen most is nyitva a szemem és még sem hallok semmit.
Csak a nevem hallattán kapom fel szép lassan és óvatosan a fejem, ami eddig a föld felé nézett. Elég rendesen bele szállt a vér, nem akarok megszédülni. Talán egyértelműen látszik rajtam, hogy világomat sem tudom, de a nő azért próbálkozik. Pedig reméltem, hogy feladja, ha nem működök vele együtt. Fintorogva fordul meg és szenvedi magát végre ülő helyzetbe, de csak és kizárólag azért, hogy ne feküdje el magát! – Nekem egyáltalán nincs szükségem erre, csak anyáék miatt vagyok itt… Kint várnak a kocsiban, nem léphetek le. – vágok a szavába és dacosan vonom is meg a vállam, ahogy törökülésbe hajtogatom a lábaimat. Ám, még ezzel sem sikerült eltántorítanom, mert folytatja tovább a hülyeségét. Ezek a mai felnőttek…. Nem veszik időben a lapot. Kérdésére inkább csak szemet forgatok beleegyezés helyett. Most mit vár tőlem? Sírjam el a fél életemet?  
- Van egy ikerhúgom, aztán ugye a szüleim…. Nagyszülők nincsenek. Régen akartam egy kutyát is, de apa nem engedte, így csak mi négyen vagyunk. – pillantok rá lustán. Most nem értem mit akar megtudni róluk, remélem ennyi infóval beéri és nem kell csillagjegyektől kezdve munkahelyig mindent felsorolnom. –Na, látja? Ez egy remek kérdés! Tudja, úgy 10 éve láttam őket utoljára, azóta azt sem tudom, mi van velük. Elvileg soha senki nem látogatott meg, szóval remélem katonának álltak és azért nincs idejük. – fújom fel az arcom, mert hát, mi az már, hogy még egyszer sem néztek be rám?! Barát az ilyen? Mert szerintem nem! Még azt sem lehet mondani, hogy nem tudták hol vagyok mert Jinnytől megkérdezhette volna az aki akarta.

Benton & Willow

"Retrouvailles. The happiness of meeting again after a long time."

Nem sértődnék meg, ha nem lenne második alkalmunk. Oké, nem mondom, hogy feltétlenül örülnék neki, ha az első saját páciensem egy alkalom után lemondana a találkozóinkról. Valószínűleg apáéknak és a lakótársamnak is nyavalyognék miatta, akár hetekig is. Mert elég rossz érzés lenne, ha rögtön az első alkalom után, ami tényleg csak arról szól, hogy megismerkedjünk, egyszerűen ejtve lennék. Meg kell még barátkoznom vele, hogy ilyesmi igenis előfordulhat, hiszen egy terápia akkor működhet jól, ha megvan az a bizonyos klikk a páciens és terapeutája között. Az pedig tulajdonképpen csak az élet rendje, ha valakivel nem vagyunk kompatibilisek. Nem lehetünk mindig mindenkivel jóban, hiába akarjuk, hogy mindenki elfogadjon bennünket.
Persze az is felesleges, hogy ennyire előre szaladjak, mert még vége sincs az első alkalmunknak, sőt... Őszintén szólva alig sikerült még valamit kihúznom a srácból, ami nem tudom, hogy a saját ellenállását vagy az én hozzáértésemet mutatja jobban. Mindenesetre erős bennem az elhatározás, hogy mégis kicsikarjak belőle valamit. Ezért is lendülök neki még egyszer, hátha akkor, ha nem hagyom békén a kérdéseimmel, talán közlékenyebbé válik.
- De ha már itt vagyunk... - Magam sem tudom mire akartam pontosan kilyukadni, szóval  ezerrel igyekszem pörgetni az agyamat, hogy valami olyasmit találjak ki, amivel meggyőzhetem. - Néha, amikor valamilyen trauma ér bennünket, hiába van ott mellettünk a családunk vagy a szeretteink, egy idegennek egyszerűbb beszélni róla. Mert nem érintett a dologban. Szóval... - Újabb torokköszörülés, s néhány kérdő pillantás kíséretében vetem fel újra a témát, amiről már az előbb is hallani akartam. - Mi lenne, ha beszélnénk egy kicsit a balesetről? Nem is feltétlenül a körülmények érdekelnek, hanem hogy milyen céljai voltak akkor és milyen érzés most, utána az élet? - Nem hiszem, hogy ne lenne miről mesélnie, hiszen mindenkinek vannak tervei, céljai, vágyai. Amelyeket egy baleset, mint amit ő is átélt, nagyon is keresztbe tud húzni. A korábbi terveknek és céloknak pedig muszáj valahogyan változnia, ami most még homályos lehet, de talán segíthetek azon, hogy kitisztuljanak a dolgok.
- Értem. És milyen a kapcsolata velük? Szokatlan lehet ez a helyzet. Nem jelent terhet az állandó figyelem? Érez változást a hozzáállásukban? Akár a szüleinél, akár a testvérénél? - Újra a kezembe veszem a tollat, hátha elhangzik olyasmi, ami a későbbiekben fontos lehet. Mindig viccesnek tartottam ezt a jegyzetelés dolgot, mert vannak olyan szakemberek, akik egyáltalán nem alkalmazzák, csak egy-egy találkozó után jegyzetelnek. Ha megkérdeznek, szívesen megosztom mit írok, hiszen egyáltalán nem titok. Engem is érdekelne, mit jegyeznek fel rólam. De a legtöbben általában szimplán csak félnek megkérdezni.
- Neheztel emiatt rájuk? - kérdezek rá rögtön, ha már úgy érzem, hogy ez olyan téma lehet, amiről hajlandó beszélni. - Beszéljünk róluk. Akár nevesíthetjük is őket... Mit gondol, mi lehetett az oka, hogy nem látogatták meg? Ha most felkeresnék, szívesen fogadná őket? - Én például nem. De hát olyan rövid az életünk ezen a Földön, akkor meg mi értelme haragudni másokra? Persze, mindenki követ el hibákat, de azt is meg kell tanulni, hogy elengedjük az ellenérzéseket és megtanuljunk megbocsátani. Másoknak és magunknak is, ha szükséges.
- Még mindig nem kér vizet, teát vagy kávét esetleg? - Teszem fel újra a kérdést. Nekem a tea vagy kávé mindig barátságosabbá varázsolja a légkört, legyen szó akármilyen helyzetről. Hátha most is sikerül. Már ha Benton igényli.

Lola & Benji

Szerintem meg sem kérdezni, elég csak rám nézni és meglehet mondani, hogy mennyire élvezem én ezt az egészet. De hát, anya szerint nem élvezni kell ezt, hanem csinálni, mert még magam sem tudhatom, mennyi bajt okozhat ez a balesett még a későbbiekben, még ha most nincs is semmi látható mellék tünete. Így hát itt vagyok, de annyira mégsem. Inkább csak testben, mintsem lélekben. Nem mehetnénk el inkább fagyizni? Kint olyan szép idő van, ott jobban is lehet ismerkedni. Meg most úgy őszintén, tíz évvel ezelőtt ettem utoljára cukrozott jeges nyalánkságot, fagyit akarok, de most! Esküszöm, hogy jó fiú leszek három, na jó inkább négy gömb után. Bár most nem tudok annyit edzeni, így lehet csak elhízni tudnék tőle. A Bingsu az egy fokkal egészségesebb, nem? Nem? Hát akkor jó. Esetleg akkor a Sobret, vagy Sorbet vagy, hogy hívják már azt? Az a valami, ami a fagyi őse, és fagyasztott gyümiből készül, na azt szabad nem? Ah, kéne valami hideg… Már a sima jéggel is megelégszem, még darálni sem kell. Már egészen el is indul a nyálelválasztásom, főleg így fejjel lefelé a gondolatra, hogy nekem valami ilyesmit kéne már nyalogatnom ilyen időben és nem itt dekkolni.

Felszenvedem magam rendes ülő helyzetbe, majd törökülésbe, hogy úgy hallgathassam tovább azt a sok felesleges dolgot. Miért próbálkozik ennyire? – De én tényleg jól vagyooook. – kezdek ültömben ugrálni, már kezdek hisztis lenni ettől az egész helyzettől. –Lehetne, hogy tegeződünk? Tudom, ezt a hölgyeknek meg az időseknek kellene felajánlania hamarabb, de már így is baromi idegesítő a helyzet, ne rontsunk a dolgon. – nézek rá őszintén. Nem érdekel, hogy a munkája miatt próbál udvarias lenni velem, én nem igénylem, szóval hagyjuk a fölös körítést. – Túl sok célom akkor sem volt. Nem vagyok sem okos, sem türelmes, viszont a sportokban, lefőképp a táncban és az atlétikában mindig is kiemelkedő voltam. Úgy gondoltam majd háttértáncosnak vagy koreográfusnak állok, hogy legalább valami hasznot is húzzak a dologból. A baleset napján pont egy válogatóra tartottam, azóta pedig mozdulni sem nagyon tudok. Így most elég haszontalannak érzem magam. A tanulmányaim sehol, még csak utcaseprőnek sem tudnék beállni.–sóhajtva döntöm hátra a fejem a kanapénak és a mennyezetet kezdem el bámulni. - Az egyetlen esélyem volt, hogy normális munkám legyen és méltó legyek egy nagyon széplány oldalára, de most oda van. Igazából nem érzek semmit csak csalódottságot, mivel valószínűleg az a lány is már rég férjnél lehet. – vonom meg a vállam, de még mindig a fehérre mázolt plafont vizsgálgatom. Nem azt mondom, hogy nem fáj, mert nyilván fáj abba belegondolni, hogy mindenki már milyen messze járhat a terveit illetőleg én meg még sehol nem tartok, de nem halok bele. Majd lesz valami, anyáék, ha tíz évet adtak nekem arra, hogy magamhoz térjek, akkor még tízet tudnak adni, ahhoz, hogy lábra álljak és saját életbe tudjak kezdeni.

- Mindig jó kapcsolatot ápoltam velük. Az ikremmel mindig mindent megtudtam beszélni, anyáék meg sosem voltak azok a vérmes ázsiai szülők, lévén, hogy ők már itt nevelkedtek és nem a világ másik felén. Viszont mióta felébredtem, azóta megtudnának fojtani az aggodalmukkal és figyelmességükkel. Nincs egy nyugodt percem sem. Legszívesebben még fürödni is velem jönnének, csak hogy nehogy megcsússzak véletlenül. Úgy bánnak velem, mint egy újszülöttel. – fintorodom el, ahogy végre előrébb döntöm a fejem, de így sem nézek a nőre, inkább az eddig ölelgetett párna csücskét kezdem el piszkálni. Igyekszem lekötni a figyelmemet, hiszen alapvetően elég hiperaktív gyerek voltam mindig is, aki egy perci nem bírt egy helyben megmaradni. Véletlenül egyszer aztán felpillantok rá, így látom, hogy jár a toll a kezében. Könyvet ír rólam? Remélem, ha sikeres lesz, részesülök belőle.  – Először nehezteltem, de… Most már elengedtem. Hiszen ez az élet rendje nem? Mondják, hogy az ember csak a bajban tudja, hogy ki az igazi barátja. Nekem ezek szerint csak borbarátaim voltak és nem baj barátaim. Tizenöt éves fejjel talán csak nem tudták, hogy mit kéne tenniük, most meg azt sem tudják, hogy élek e még, bár elvileg benne voltam a hírekbe. – Persze, ki tudja, hogy szokás e még manapság nézni a híradót az én korosztályomnak. Régen is inkább csak haveroknak mondtam volna őket, mintsem igaz barátoknak. – Én nem vagyok haragtartó. Úgy vagyok vele, hogy a sors tudja a dolgát. Van, akivel még újra összehoz és van, akivel már sohasem. Az emberek többsége azért lép az életünkbe, hogy tanítson nekünk valami újat, így nem biztos, hogy sokáig is fog maradni. Valaki pont az elengedést és a megbocsájtást tanítja nekünk, míg más a ragaszkodást. Ha, még dolgom lesz velük akkor még úgy is összekerülünk, akkor miért ne fogadnám őket szívesen? De lehet, már nem látom őket soha sem, akkor meg minek haragudjak rájuk? – nézek végül a szemébe egy halvány mosollyal. Anno sokat lógtam a nagypapával, aki erősen benne volt a buddhizmusba és nekem is mindig igyekezett megtanítani belőle valamit. Nem mondom, hogy én is erősen buddhista vagyok, de szerintem több értelmes dolgot tanulhat belőle az ember, mint a kereszténységből. Ha, régen a papa nem ültette volna belém ezeket a gondolatokat, talán most tényleg jobban megtört volna ez az egész, de neki hála mindig látom a fényt az alagút végén, bármennyire legyen szar az adott helyzet.

-Attól függ, milyen tea van? – billentem meg a fejem, mert ha valami finom édes, akkor esetleg még az is szóba jöhet. A kávét annyira nem szeretem, vagyis régen nem szerettem, meg nem is kellett sohasem, pörögtem én anélkül is. A víz az olyan snassz, azt majd csak akkor, ha nincs más.

Benton & Willow

"Retrouvailles. The happiness of meeting again after a long time."

Teljes mértékben meg tudom érteni azt, ha valaki nem élvez valamit, amibe pusztán csak belerángatták és valójában nem is ő akarta csinálni. Szóval azt hiszem lényegében valamilyen szinten meg tudom érteni Benton ellenállását, na meg elkalandozását. Nem ő fizet az alkalomért, még csak az eredményekre sem lehet kíváncsi annyira, mert hogy a mai - első - alkalommal nem kell, hogy különösebb eredményre jussunk. Mindenesetre nem fogok ötven percig csendben ücsörögni és azt figyelni, ahogyan a plafont bámulja, majd elújságolni a szüleinek, hogy lesz ennek értelme. Sok minden vagyok, de olyasvalaki nem, aki feladná. Szóval ha rágom is a fülét néhány válaszért, de akkor is szeretném, ha beszélgetnénk kicsit.
- Csak mert úgy érzi jól van, még nem jelenti azt, hogy nem tesz jót egy kis beszélgetés. - Finoman megrántom a vállaimat, s közben lassacskán egy kedves mosoly költözik az arcomra. Legalább annyit sikerült elérni, hogy fordított helyzetből egyszerű törökülésbe helyezkedjen, ami miatt potenciálisan több figyelmet tud fordítani rám, meg a - számára - buta kérdéseimre. - Nos, nem is tudom, ez... - megköszörülöm a torkom, mert hirtelen magam sem tudom pontosan hogyan kellene erre reagálnom. Tény és való, hogy jelen esetben nekem kellett volna kezdeményeznem a tegeződést, a fiatal korára való tekintettel - én sem vagyok öreg!! -, de mégiscsak én vagyok a terapeuta ő pedig a páciens... - Tudjöö.. Tudod mit, ha ez segít, akkor tegeződjünk. - Bólintok rá végül, újabb mosollyal az arcomon. Végül is ha éppenséggel ez segíti a terápiás beszélgetést, akkor hajlandó vagyok ilyen apró áldozatokat meghozni.
- Nagyon sajnálom, hogy így alakult. Főleg, hogy épp egy fontos napon történt ez az egész... Viszont nem lehet, hogy inkább úgy kellene tekintened az egészre, mint egy új lehetőségre? Gondoltál már arra esetleg, hogy most, hogy már a teljes felépülés fázisába léptél, esetleg újra kitűzz magadnak olyan célokat, amikre régen is vágytál? Szerintem csak azért, mert van egy kis lemaradásod, nem jelenti azt, hogy ne csinálhatnád azt, amit korábban is szerettél. - Persze fogalmam sincs milyen éveket kihagyni és arra ébredni, hogy mindenki más tovább lépett és akár kifejezetten nagyot is haladt az életével és a céljaival. - Nekem is volt egy ismerősöm, aki nagyon szeretett táncolni és volt is hozzá tehetsége. - Habár az is igaz, hogy sosem láttam közben, pusztán csak beszélgettünk róla... Illetve már hosszú-hosszú ideje nem is gondoltam rá. Azt sem tudom mi lehet vele.
Nem tudom Haileenek igaza volt-e, amikor rábeszélt, hogy próbálkozzak meg újra azzal a számmal. Mindenesetre jelenleg úgy érzem nem kellett volna megtennem. Főleg mert egyébként is túl gyáva voltam hozzá, hogy kezdjek vele valamit, amikor felvették a telefont. De most gondoljunk csak bele, tíz éve még csak fel sem vette... Most pedig lehet, hogy már nem is ő volt. Mindenesetre soha nem tudjuk meg, nem hiszem, hogy újra kellene vele próbálkoznom.
- Ne a veszteségekre gondolj. Tudom, nehéz lehet megbarátkozni vele, hogy mindaz ami... tíz éve, igaz? Szóval mindaz, ami tíz éve az életedet jelentette, már nem úgy van jelen, mint régen volt, de most itt a lehetőség új emlékek szerzésére és gyakorlatilag korlátlan lehetőséged van új embereket megismerni is. - Biztatóan bólintok néhányat. Elvégre ha már miattam beszél ezekről az érzésekről, illene valamilyen tanácsot adnom. Én vagyok a terapeuta.
- Megosztottad már velük, hogy szükséged van egy kis magányra is néha? Természetes az aggodalmuk, de anélkül, hogy jelzed feléjük, nem fogják tudni, hogy szeretnél egy kis levegőt kapni néha. -  Ezúttal finoman oldalra billentem a fejem, s kérdőn felvonom a szemöldökeim is. Nem hiába mondják mindig, hogy néma gyereknek anyja sem érti a szavát, az ő helyzetében ez most tökéletesen igaz is lehet.
- Mindenesetre biztos akad olyasvalaki, akivel szívesen találkoznál még most is, nem igaz? - Újabb kérdés, újabb finoman vizslató pillantás az arcára. Kicsit olyan ez, mintha csak arra kellene noszogatni egy gyereket, hogy a biciklibaleset után ne féljen újra visszaülni a nyeregre, mert a fájdalom ellenére az élmény még ugyanolyan jó lehet. Bukások nélkül pedig nem leszünk okosabbak.
- Egyetértünk. Szerintem is rengeteg olyan emberrel találkozunk életünk során, hosszabb vagy rövidebb időre, akikről nem is tudjuk, de tanítanak nekünk valamit. Viszont a Te eseted azt hiszem ennél kicsit különlegesebb. Hiszen mi van, ha a baleset nem volt kezdettől fogva betervezve számodra valamilyen.. felsőbb erő által, egyszerűen csak megtörtént? Az akkora barátaid és ismerőseid talán most is szívesen fogadnának az életükbe és talán számodra is jó érzés lesz, ha visszakapsz valamit a régi életedből. Mármint nyilvánvalóan a családodon kívül - mosolyogva teszem hozzá a végét. Úgy érzem nem is haladunk olyan rosszul. Ha mondjuk még inni is kér valamit és az is segít neki ellazulni és nem úgy gondolni erre az egészre, mint púpra a hátán, akkor nyert ügyünk van.
- Ó, többféle is! - Fel is pattanok a helyemről, hogy a helyiség végébe, az ajtó melletti beépített szekrényhez lépjek és elővegyem belőle az ízléses fadobozt, amit az apukáimtól kaptam és amiben a teafilterek sorakoznak. Meg egy piros origami szívecske, amiről megfeledkeztem, hogy oda ejtettem, amikor Benton érkezésekor zavaromban úgy dobtam el mindent, mintha bűntetten értek volna. A dobozt most gyanútlanul a kanapétól nem messze álló dohányzóasztalra helyezem, majd kiegyenesedve lépek egy aprót hátra. - Ha valamelyik szimpi, akkor máris hozom a bögrét és forralok vizet.

Lola & Benji

Őszintén, nem értem miért viselkedik mindenki ennyire furcsán körülöttem. Jól vagyok, és szeretném folytatni az életem anélkül, hogy azon bánkódnék, hogy hát oda a fiatalságom. De, ez egyszerűen lehetetlen, ha mások folyton erre akarnak emlékeztetni. Most is nem a magam jókedvéből fetrengek itt, egyszerűen csak rám kényszerítették, hogy nekem erre szükségem van ahhoz, hogy rendben legyek és ne essek depresszióba. Én és a levertség… Végig gondolta ezt már valaki, hogy a két dolog üti egymást? Bezzeg, ha a nagypapi még élne, biztos leintene mindenkit, hogy hagyjanak levegőhöz jutni és akkor minden a régi lesz. Így viszont egyedül kell bizonyítanom egy teljesen felesleges kezelésen. A lány próbálkozásaira csak nagyokat sóhajtok és a szemeimet forgatom. Jó, legalább nem egy vén, nyugdíj előtt álló banyát kaptam, hanem egy egész szépnek mondható lányt, de… Attól még a helyzet ugyanaz. Ha, kiakar szedni belőlem valamit, vigyen valami jobb helyre, ilyen jó időben, hogy ülhetünk idebent??

Legalább, ha már be lettem ide zárva, ne udvariaskodjunk ennyire. Nem hiszem, hogy sokkal idősebb lenne nálam, így kényelmesebbnek tartanám a tegezést, ha tetszik neki, ha nem. Szerencsémre legalább ebbe belement, bár a helyzet maradt ugyanolyan. – Azok a célok többnyire kemény fizikai munkát igényelnek… Jelenleg egy kis sétában is elfáradok és még pár egyszerűbb tevékenységhez sincs elég erőm. – vonom meg a vállam. Még, hogy nem e gondoltam rá, ilyen hülyeséget kérdezni. Gondolni gondoltam, csak tenni nem tudok még érte komolyabban. –Szellemi szinten meg nem tudom, mennyire lehetne engem felfejleszteni. Ugyan azt mondják, hogy az első szülött kapja az észt, de nálunk a húgom kapta. Ő mindig is egy nagyon okos lány volt, én vele ellenben pedig örültem, mikor hármast kaptam végre valamire. A fizikai munkákban mindig jobb voltam. – fintorodom el, mert nem szeretem hangoztatni azt, hogy buta vagyok, viszont egyszerűen nincs mit tagadni rajta. Tudom, hogy nem vagyok valami éles eszű és a tanulással mindig is problémáim voltak. Ha, a húgom nem nyüstölt volna otthon folyton a szabad idejét feláldozva, akkor még a közepes átlagot sem értem volna el. S nem, ez nem csak lustaság kérdése, egyszerűen csak… nem megy és kész. –Volt? Miért, mi lett vele? – pillantok rá kérdően, talán most először ténylegesen is figyelmet fordítva rá. Remélem, ez nem valami pszichológia trükk akar lenni, amivel próbál közelebb kerülni hozzám, mert azért az ilyeneken keresztül látok ám.

-Tény, de most őszintén, hány lány mondana igent egy magamfajtának? Mármint, régen sem volt több lehetőségem és akkor még csak fele ennyire sem néztem ki jól, de akkoriban nem voltak olyan magas szintű elvárások sem, mint amiknek manapság meg kéne felelni. Arról nem is beszélve, hogy manapság már elvileg nem divat a hosszútávú kapcsolat. Konkrétan van négy évem felnőni, és egy megfelelő párt találni magamnak, akivel gondoskodhatom a jövőmről. Négy évem… Másnak azért több ideje van erre, mire eljut odáig, hogy családot alapítson. Jó, tudom, hogy 30 után is van még élet, meg lehetőség, de azért régen 30 éves koromra már nagy dolgokat terveztem. – emelem meg kicsit a hangom és mérgemben a földhöz vágom az eddig ölemben szorongatott párnát. Lehet, hogy kicsit túlságosan is sikerült felkapnom a vizet a semmire, de ez nem jelenti azt, hogy szükségem is van erről beszélni. Viszont tény, hogy felesleges lenne ilyenek miatt aggódnom, hiszen ki tudja még mit hoz a jövő. Lehet ezalatt a négy év alatt több minden történik, mint amire csak mernék gondolni és helyre jön az életem.

- Próbáltam már finoman jelezni, de mintha meg sem hallották volna. Múltkor is csak egy rövid sétára akartam elmenni egyedül, de egy félórát veszekedtem velük emiatt. Nem fogok sem elveszni, sem összeesni. Amúgy meg van nálam telefon tudok szólni ha bajom van, de nem, szerintük az nem olyan. – dőlök el egy nagy puffanással, mint egy kivágott fa, mert kezdem úgy érezni, hogy sok nekem ez az ülés, főleg ennyi izgalom mellett. Talán a mostani viselkedésem egyenlő egy napközis óvodáséval, de nem randin vagyok, szóval szabad magamnak lennem, nem? Úgy is erre volt kíváncsi, hát most megkapja, kezeljen így! – Talán azzal a lánnyal, akivel anno mindig egy busszal jártunk. Bár a nevét sem tudom, meg a számát sem… Meg már biztos el is költözött vagy férjhez ment vagy valami. Régen nagyon tetszett, de most szerintem meg sem ismerném már, ahogy ő sem engem. Na, meg az is lehet, hogy nem is emlékszik rám, hiszen ki emlékszik egy idegenre ennyi év után? – biggyesztem le az ajkaimat és csak remélni tudom, hogy tényleg ez a verzió érvényes és nem történ vele semmi, míg nem voltam magamnál. Jó, persze lehet hiányozna pár haver is, de azóta már ők is annyit változhattak, hogy lehet már nem működne olyan jól a dolog.

- Nincsenek véletlenek. – pillantok a szemébe komoly arccal, mert hát az életben nem létezik ilyen. – Nincsenek sem véletlenek, sem olyan, hogy szerencse. Csupán sorsszerű dolgok, amik előbb utóbb bekövetkeznek. Ha lezuhan egy repülő és csak egy ember éli túl, az sem a szerencsének köszönheti, hogy megmenekült, hanem annak, hogy neki még nem jött el annak az ideje, hogy meghalljon. Azt mondják, hogy az olyan balesetek, ahol élve megússza az ember, az mind figyelmeztetés jellegű. Talán rossz úton jár az ember és így lehet másik irányba téríteni, vagy csupán túl tétova élni és ezt kapja figyelmeztetésképpen, hogy ideje valamit kezdeni az életével, ha nem akar úgy meghalni, hogy még nem is élt igazán. Őszintén, rám nem hiszem, hogy bármelyik is igaz lenne, hiszen szeretek élni és mindent mihamarabb kipróbálni vagy elvégezni, de rossz úton sem hiszem, hogy járhattam, mert azt csináltam, amihez értek és szeretek. Egyetlen hibám, hogy nem mertem sosem szerelmet vallani. De amiatt csak nem lehetett az egész… Mindegy is, ezt nem én fogom megfejteni, hogy miért történt, a lényeg, hogy minden joggal történik. – lassan már én magam sem tudom miről is beszélek pontosan, hiszen az előbb mintha saját magamnak mondtam volna ellent. Kezdem már magam is beforgatni az egészbe, és ettől megfájdul a fejem. Így már csak kényszerből is elfogadom az ajánlatát, na meg már kezd kiszáradni a szám ennyi beszédtől.

Kíváncsian figyelem merre indul a másik és mit hoz magával. Elég válogatós vagyok tea téren még ázsiai létemre is, így csak reménykedni tudok, hogy van valami számomra elfogadható ajánlata is. Erőt veszek magamon, hogy felüljek, és szép óvatosan elkezdek kotorászni a filterek között, míg nem megtalálok egy számomra megfelelőt. Veszem is ki a helyéről észre sem véve azt, hogy mással is sikerült összefognom, csak akkor már, mikor a kis szívecske a földre kerül. Homlokráncolva hajolok is le érte, hogy közelebbről szemügyre vegyem, hiába tudom a szabályt, hogy más cuccához nem nyúlunk, de olyan ismerős érzés fog el a papírocska láttán. Bár egészen biztos, hogy csak én képzelem bele a dolgot. Mindenesetre a kíváncsiságom nagyobb, mint az önuralmam, így már rajta is vagyok az ügyön, hogy bele pillantsak.

Benton & Willow

"Retrouvailles. The happiness of meeting again after a long time."

Ha volt egy dolog, amit az egyetem alatt elhatároztam, akkor az kétségtelenül az volt, hogy soha nem akarok olyan befásult és unalmas lenni, mint néhány professzor, akihez volt szerencsém az órák alatt. Nyilván egész más tanítani és a gyakorlatban is űzni ezt a szakmát, meg persze idővel még az általunk legkedveltebb dologba is bele lehet unni. Az élet alapból sem olyan könnyű, mint azt fiatalon elképzeljük, szóval ha csak kicsit is segíthetek az embereknek, akik engem választanak és hozzám fordulnak tanácsért, akkor már megérte. Közben pedig talán én is kapok annyit cserébe, hogy saját magam is fejlődni tudjak - úgy szakemberként, mint szimplán, emberi lényként.
Van aki elutasítja, hogy tegeződjön a pácienseivel, mert az olyasfajta kapcsolatot eredményezhet, ami túlmutat a szakember-fizető kliens alapértékeken és abba a hamis hitbe ringathatja az illetőt, hogy itt akár barátságról is lehet szó. Jelen helyzetben azonban nagyon úgy érzem, hogy csak segít a helyzeten, ha beadom a derekam és hanyagoljuk ezt a fajta formalitást. - A végcélnak nem kell változnia. Viszont fel lehet állítani az addig tartó útra kisebb, rövidebb idő alatt elérhető eredményeket is. Néha a kisebb lépések elérése és számontartása eredményesebbé teszi az egész folyamatot. - aprót bólintok, miközben magyarázok.  - Apró lépések. A végén pedig ha visszatekintünk, csodálkozunk, hogy már milyen hosszú utat megtettünk és mennyi mindent elértünk. - Én legalábbis tényleg így gondolom. Nem mondom, hogy mindig annyira rendben vagyok a saját fejemben is, hogy be is tartsam, de attól még igyekszem. - Nem is lenne kedved visszamenni az iskolába? - Kérdőn pillantok rá, felvonva a szemöldökeimet. Én hosszú évekig csak tanultam és most van lehetőségem arra, hogy mindezt hasznosítsam is, szóval ha valaki, hát én mindig azon az állásponton leszek, hogy tanulni menő.
- Hát... - Nem számítottam rá, hogy a megjegyzésemet bármilyen jellegű érdeklődéssel fogadná, így a kérdése nyomán előbb csak nagyokat pislogva nézek rá, próbálva megfogalmazni magamban a választ, mielőtt még totál hülyének tűnnék. - Tulajdonképpen nem tudom. Nagyon régen láttam utoljára, szóval... Lehet, hogy olyan meghallgatáson volt, ahol felfedezték a tehetségét és most már befutott táncos lett belőle. - Azt hiszem boldog lennék, ha így lenne, még annak ellenére is, hogy én sosem találkoztam vele többet. Ha ő boldog, én is az lennék, mert sikerült elérnie, amire vágyott.
Figyelmesen hallgatom a szavait, amikor viszont földhöz vágja a párnát, ijedtségemnek akaratlanul is hangot adok egy a női nemhez és kapacitásokhoz képest visszafogott kis sikoly kíséretében, s még össze is rezzenek a helyemen. De most már legalább tudom, hogy dühös, amiért elveszítette azokat az éveket. - Oké, abban egyetértünk, hogy változtak az elvárások és az igények... - Nem is gondolok inkább a saját vőlegényemre, mert a végén én is földhöz vágok egy párnát Bentonhoz hasonlóan. - De ez nem jelenti azt, hogy mindenki olyan lenne. És! Biztos vagyok abban is, hogy van számodra egy megfelelő ember, aki nem csak hogy megérti a helyzetedet, de el is tudja fogadni. - Mindenki számára kell, hogy legyen egy olyan ember, csak meg kell találni. - De ha elhatározod, hogy már pedig akkor sem próbálod megismerni őt, abból származik bármi jó? Ha pedig megvan az a valaki, aki elfogadja, hogy kimaradtak a húszas éveid, szerintem meglesz a megfelelő illető arra is, hogy ne próbáljon siettetni emiatt. Ha már szóba jött... - megköszörülöm a torkomat, s morcosan nézek a karnyújtásnyira lévő mobilomra, ami most rezegni kezd a bejövő hívás miatt. Elejtve a tollat nyúlok a készülékért, s nyomom ki apa hívását, hogy ne zavarjon bennünket, sőt még le is fordítom, hogy ne lássam a képernyőt, ha esetlegesen sms bombákat kapnék a hívás után.
- Bocsánat. Szóval... - összevont szemöldökkel fókuszálok arra, amit éppen elkezdtem mondani, nem engedve a gondolatfoszlányt a feledés homályába veszni. - Mik voltak a terveid régen harminc éves korodra?
- Nyilván ehhez idő kell. Szerintem érdemes lenne leülnöd velük elbeszélgetni erről. Nyugodt körülmények között! Biztosan féltenek és érthető is ez a féltés, hiszen most kaptak vissza. - Minden szülő szíve a gyerekéé, nem csoda hát, ha Benton esetében most különösen oda akarnak rá figyelni. Ami számára nyilván idegesítő lehet, idővel pedig akár egészségtelen is. - Mutasd meg nekik, hogy elboldogulsz egyedül és szükséged is van rá, hogy belerázódj a mindennapokba - bólintok egyet, hogy megerősítsem a szavaimat. Összeszűkített szemekkel révedek egy pillanatra a helyiséget ékesítő egyik dekorációra, mert talán csak a fülem csal, de olyan, mintha a rendelő telefonja csengeni most az előtérben. Kénytelen lesz most azonban az illető üzenetet hagyni, amire csak később tudok majd reagálni. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve felelek a Benton szavaira: - Ez is lehetne az egyik, nos, nevezzük kalandnak. Tudod, hol találkoztál azzal a lánnyal, lehet, hogy igazad van és már nem ott lakik, vagy nem arra jár és nem futsz vele össze... De ha így is van, ezzel akár lezártnak is tekintheted azt az időszakot. Egy szép gesztussal. - Talán butaság az egész és most valóban kiérdemlem, hogy ne legyek a továbbiakban is a terapeutája, de néha igenis szükségünk van az ilyesfajta szertartásos dolgokra, hogy lezárjunk vagy épp elkezdjünk valamit.
Próbálom nem túl látványosan elhúzni a számat, amikor kiderül, hogy korántsem tört még meg az a bizonyos páncél és sokkal nehezebb diónak bizonyul ez a fiú, mint gondoltam volna. De hát ő az első páciensem, senki nem mondta, hogy ez egy könnyű meló lesz. - Szóval szerinted minden előre el van tervezve? És nem befolyásolhatjuk egyáltalán az életünket a döntéseinkkel? - Abban egyetértünk, hogy van valamilyen felsőbb erő, ami irányítgat bennünket és néha, amikor már unja, hogy rossz úton járunk és túl makacsak vagyunk lépni, valami olyan történik, ami felráz bennünket és cselekvésre sarkall.  De attól még ugyanúgy lehetnek teljesen véletlenek is, mondjuk amikor két ember útja tényleg teljesen véletlenül összeér.
Mosollyal fogadom, hogy sikerült választania egy megfelelő filtert és már fordulnék is, hogy az emlegetett vizet forrásba lendítsem a vízmelegítőben, amikor a szemem sarkából látom, hogy valami a földre esik. Be is ugrik, hogy a filterek között nem akad másik piros origami szívecske azon kívül, amit én rejtettem oda és amit jobb lenne, ha más nem látna. Úgy lendülök a kis ajándék után, mintha nemzeti kincs lenne, s a mozzanat közben a hirtelenkedés közben még az asztalba is sikerül belerúgnom, ami most rosszabb érzésnek bizonyul, mint amikor éjszaka belelépünk a hátrahagyott Lego-ba.
Ahelyett hogy sikerülne egyszerűen kikapnom a kezei közül az origami szívecskét, azzal sikerül elintéznem, hogy elvonjam a figyelmét, hogy mint egy zsák krumpli dőlök az ölébe és még a lábam is beverem, aminek közben hangot is adok. - Úristen, jézusom, ne haragudj! Nem akartam... - A szavak úgy szaladnak ki a számon, hogy szinte egymást érik, így azt sem tudom mennyire maradnak érthetőek. Ha pedig az egész helyzet nem lenne már így is épp elég kínos, mindenféle kopogás vagy előjel nélkül kivágódik az ajtó, az én egyébként is nagyra nyitott, rémült pillantásom pedig apára szegeződik, ahogy betoppan a helyiségbe.
- Apu! - A hangom egészen a magasba szökik, az arcom pedig érezhetően lángba borul. Legszívesebben most csak keresnék egy üres sarkot és elbújnék, amíg ez a helyzet el nem rendezi magát. - Ez.... most nem éppen a legmegfelelőbb alkalom... - próbálkozom a magyarázattal, de közben alig sikerül összeszednem a szavakat, pillantásom pedig apa és Benton között vándorol. Hiába tudja az agyam, hogy most minél előbb ki kellene kecmeregnem ebből a pozícióból - nem mellesleg Benton öléből is, a végtagjaim nem akarnak mozdulni.
- Óó! Lola szívem, hívtalak is! Jajj, nem gondoltam hogy ennyire meg foglak zavarni benneteket! Üdv! Lola apukája vagyok, na és Te? Hogy hívják ezt a helyes fiatalembert? - Olyan lelkesedéssel integet oda a srácnak, mintha csak egy barátról lenne szó, én pedig azt sem tudom mit hová süllyedjek, mert már a sárga föld alá sem lenne elég.

Lola & Benji

Sokszor a szülők úgy érzik, hogy a gyermeküknél mindent jobban tudnak. Jobban ismernek minket, mint mi magunkat és pontosan tudják mire van szükségünk. Anyáék szerint például egy ilyen terápiára igen is nagy szükségem lenne, hiszen könnyen depresszióba eshetek a történtek miatt. Ilyenkor erősen megkérdőjelezném azt, hogy mennyire is ismernek engem igazából. Hiszen én mindig is egy pozitív bomba voltam, egy igazi happy virus, emellett pedig – a nagypapi miatt- igen spirituális lélek. Nem mondom, hogy nem vagyok szomorú, de tudom, hogy minden okkal történik, így biztosan nem fordulnék magamba, az valahogy nem én lennék. De hiába mondom anyának, ő biztos abban, hogy erre van most a legnagyobb szükségem, így most itt vagyok. Nem mondom, takaros kis rendelő ez, de a kinti friss levegőnek valahogy jobban örülnék. De mivel ez nem lehetséges, így azzal is beérem talán, hogy leszokunk a magázódásról. Majdhogy nem egy korúak vagyunk, így formalitás ide vagy oda, de én így képtelen vagyok beszélgetni vele. Szerencsére neki sem okoz ez problémát, így talán jobban képes legyek figyelni arra, hogy mit mond. Már, mikor nem másfelé kalandozok el, mint ahogyan most is teszem. -Pff, apró lépések… Akkor még vagy tíz évig egyhelyben fogok topogni, utána meg már mindegy, mert majd negyven évesen hova mehetnék már? – horkanok is fel, hiszen ekkora hülyeséget mondani én is tudok diploma nélkül is. Nem kérhetném ide a tesómat, ha már egy nővel kell megosztanom a lelkigondjaimat? Szerintem egy férfi terapeutával többre mennék, az nem beszél félre ennyit. Ez amúgy is ilyen női dolog, nem? - Őszintén? Nem! Van választásom? Nem! Régen is csak a közösség és a sport miatt jártam iskolába, nem azért, mert okos szerettem volna lenni. Azt meghagyom másnak inkább. Csak hát, a mai világban már az érettségivel sem megy semmire sem az ember, ahogy hallom. Akkor meg minek is csináljam meg? Mennyivel leszek én több? – pillantok rá őszinte kíváncsisággal. Mostanában sok időm volt a neten böngészni, és rátaláltam bizonyos fórumokra, ahol mást sem írtak, csak azt, hogy manapság már olyan nehéz az élet, hogy több diploma mellett sem könnyű elhelyezkedni, mert mindenki azt nézi, hogy mi nincs és nem azt, hogy mi van. Bár én szeretnék talpra állni és önállósodni, sajnos úgy érzem, elég sokáig a szüleim nyakán fogok maradni, legyen az bármennyire is gáz.
- És emiatt elfelejtett volna téged? – ámulok is el a szavai hallatán. Én a hírnévért cserében nem mondanék le csak úgy a barátaimról, főleg nem az ilyen szépekről. Persze, most már nincs egy konkrét barátom sem, így nehéz erről vitatkozni. De én ilyet biztosan nem tettem volna. Ez egészen le is sokkol engem, hiszen én mindig is a családomnak és a barátaimnak éltem. Mivel a következő téma megint csak felhúzni tud, így dühlevezetés képpen a földhöz vágom a párnát. Fogalmam sem volt róla, hogy ez ekkora ijedtséget fog kiváltani. Egészen meg is lepődőm arra a gyenge kis sikolyra, ami elhagyja a torkát. Ennyire ijesztő lennék? Hiszen csont és bőr vagyok, még csak bántani sem tudnám, főképp nem egy párnával. – Akkor legalább annyit mondj meg, hogy hol kéne nekem ismerkednem? Vagy inkább hogyan? Manapság még működik valami más módszer is azon az appon kívül? – célzok itt arra a híres neves randiappra éppen, aminek nem jut eszembe a neve. Ah, pedig annyiszor mondták már az egyik sorozatban is. Látszik, hogy túlságosan nem is érdekelt az egész, meg sem jegyeztem. Csak azt, hogy egy kis lángocska az ikonja. Asszem… vagy az más lenne? Ah, a fene tudja már, még tanuló fázisban vagyok. Örülök, hogy kezdek kiigazodni a közösségimédián is. Így is jelenleg olyan szinten vagyok még gépelésben, mint az öregek. Minden betűt keresnem kell és belefáradok – na meg el is felejtem mit akarok – mire a mondandóm végére érek. Ezért preferálom, a hangüzeneteket, de azt meg nem tudják egyből lehallgatni, így kénytelenek egy félóráig nézni a mozgó pontocskákat a buborékban, mire elmegy a két soros üzenet. – Egy jól fizető állás, családalapítás…. csak úgy a szokásos. – vonom meg a vállamat, hiszen túl sok különlegességet nem terveztem volna oda, csak egy normális és kiegyensúlyozott életet. – Anno volt egy lány, akivel ezt mindet elterveztem, hiába tűnik ez furának, hogy 15 éves fiú létemre ilyet csináltam. Nem sokat beszéltünk és a nevét sem tudtam, de ettől függetlenül tudtam, hogy ő lenne számomra a tökéletes. És persze, nem csak azért, mert lélegzet elállítóan gyönyörű volt és örültem volna, ha ráüt a gyerekem majd, hanem mert tiszta és jó szíve volt, ragyogó mosolya, és csak úgy áradt belőle az életkedv és a nyugalom. Bármennyire is görcsöltem valami miatt, ő mindig megnyugtatott. Bár lehet csak azért, mert szerelmes voltam belé és mindig megszűnt a világ amint mellé kerültem. -sóhajtok is fel, ahogy visszaemlékszem a gyerekkori képére. Szinte mintha csak tegnap láttam volna utoljára, úgy él bennem a képe. Az viszont már igen zavaró kezd lenni, hogy valaki ennyire közbe akarja szakítani a beszélgetésünket. Mármint, én nem bánom, csak nehogy annyival több ideig kelljen emiatt itt maradnom.
- De ha nem hagynak teret nekem, hogy mutassam meg? Értem én, hogy aggódnak, de hogy bizonyítsak, ha ennyire féltenek a széltől is? Így, hogy tanuljak és tapasztaljak dolgokat? Még ha meg is tetszem valakinek, sosem fognak úgy oda jönni hozzám, hogy a szülők a sarkamban állnak. – dünnyögőm tanácstalanul, hátha legalább ebben tud nekem segíteni, mert már tényleg a falra mászom attól, hogy bármit mondok, semmi sem elfogadható ahhoz, hogy nyugtom lehessen. – Úgy sem hiszem, hogy megismernénk egymást. Tíz év alatt, ő is biztosan sokat változott és én sem vagyok a legjobb formámban most. Inkább szánni való vagyok, mintsem hódító. – biggyesztem le az ajkaimat, hiszen sajnos hiába szedtem fel pár kilót az elmúlt hetekben, még mindig be van esve az arcom és nem vagyok túl bizalomgerjesztő így. Ilyen beteges kinézet mellett kinek lenne kedve hozzám? Aztán kitudja, hogy mikorra szedem össze magamat. -Bizony! Minden, amiről azt hisszük csupán a véletlen, előre megvan tervezve. Egyedül azt hiszem az öngyilkosság az, ami nincs benne a forgatókönyvben. Arra születünk, hogy éljünk. Ha nem várjuk meg a végkifejletet és idő előtt elvesszük magunktól a lehetőséget, akkor újra kell kezdenünk majd mindent a következő életünkben. -bólintok is egy aprót, ahogy végig gondolom, hogy jól mondtam el a papi tanításait. Éppen ezért sem értem az irántam tanúsított aggodalmat, hiszen ilyen butaságokat egy percig sem tennék, mert tudom jól, hogy miképp működik és hogy úgy sem úszom meg a sorsomat. Ha most meghalok, akkor majd a következő életemben kell hasonlót elszenvednem. Egyszerűbb már most letudni akkor nem? Legközelebb valami nyugodt és boldog életem is lehet. Legalábbis én ebben hiszek, aztán ki tudja, hogy mi vár ránk a halál után ténylegesen. Én csak kómában voltam. Nem emlékszem semmi olyan természetfeletti dologra sem, amiket a filmekben látni.
Nagy nehezen sikerül kiválasztanom egy tetsző teafiltert is és észre sem veszem, hogy sikerült valamivel összefognom, csak mikor már az a földre esett. Gyanútlanul veszem is fel a földről észre sem véve a támadást, csak már akkor mikor Lola az ölembe került. Igyekszem is utána kapni, hogy ha lehet ne billenjen túl rajtam, így is eléggé beverhette már a lábát. Viszont azt tegyük hozzá, hogy hirtelenjében melegebb is lett a szobában. Sosem voltam még ilyen közel egy nőhöz sem, talán csak a húgomhoz, így szerintem teljesen normális az, ha fokozatosan egyre jobban vörösödtem is el meglepettségemben. -Se-semmi baj… Jól vagy, minden o-? – köszörülöm is meg a torkomat és már érdeklődnék is a hogyléte felől, mikor a semmiből csak úgy kicsapódik az ajtó. Ha nem lenne elég kínos így is az egész, Lola felkiáltása csak ront a zavaromon. Apu? Te jó isten, miért pont előtte kell ilyen helyzetbe kerülnie? Az apák egy ilyennek csak úgy nem szoktak örülni és tulajdonképpen ezt valahogy meg is tudja érteni. Először csak félve intek is az apuka felé, majd óvatosan oda is merek pillantani. Ekkor viszont valami beugrik. Ismerem ezt a fazont! Vagyis, látásból. – Várjunk csak…! – ráncolom össze a homlokomat, majd, hogy megbizonyosodjak az elméletemről, kapok is a piros szívecske után, hogy megnézzem a belső tartalmát is. – De hisz ez az én számom! – pillantok fel meglepetten, mikor mind az írásomat, mind a telefonszámomat megismerem. Az nem lehet igaz, hogy a terapeutám a volt szerelmem! Biztosan van erre logikusabb magyarázat is. Bár ezt a fazont már régebben is láttam. Miatta nem mertem a buszon maradni, mikor a szívecskéket átadtam, miatta nem mertem szerelmet sem vallani. Nehogy most kiderüljön itten, hogy a kamaszkori szerelmem előtt csináltam magamból egy problémás kölyköt. – Honnan van ez neked? Hol találtad?

Benton & Willow

"Retrouvailles. The happiness of meeting again after a long time."

Hazugság lenne azt állítani, hogy millió tapasztalattal a hátam mögött fogok most bele ebbe a saját vállalkozásba és abba, hogy lehetőség szerint, na meg a legjobb tudásomat beleadva igyekezzem segíteni másoknak, forduljanak bármivel is hozzám. Az a része természetesen igaz, hogy szeretném a legjobbat nyújtani azoknak, akik engem választanak, hiszen mi értelme lenne, ha nem ezzel a hozzáállással kezdenék neki? Összességében csak a kötelezően praktizálással töltött időt tudom felmutatni tapasztalatként, azokat az éveket, amelyeket a tankönyvek mellett a kórházban töltöttem, még egyetemi hallgatóként, és bár ott is találkoztam azzal a hozzáállással, hogy valószínűleg a fiatal korom miatt - már természetesen attól függ, hogy mi számít fiatalnak és kihez képest -, nem leszek olyan jó a szakmámban. De hát senki nem gyanúsíthat azzal, hogy túl nagyot álmodnék. Embereknek akarok segíteni, akik mindennapi problémákkal küzdenek, mint stressz, vagy családi gondok, esetleg a jövővel kapcsolatos aggodalmak... Nem akarok én rögvest Nobel-díjat szerezni - sőt, úgy egyáltalán sem.
Ellenben azt mindenképp el akarom érni, hogy Benton megtörjön - szó sincs róla, hogy a rossz értelemben, pusztán csak annyira, hogy legalább velem rendesen beszélgessen és ne mindenre elutasító választ kapjak.
- Na és annak mi értelme lenne, ha fejest ugranál valami, aztán az esetleges tapasztalatok hiányában csak sokkal nehezebb lenne minden? - Talán a korábbi óvatosságom ezúttal lejjebb adom, mivel nem értek egyet azzal, hogy csak mert lassan halad valaki, attól még nem jut semmire. Szó sincs ilyesmiről. - Nem arról van szó, hogy naponta el kell dönteni, hogy most öt méterrel tovább sétálok, mint tegnap. Az is fontos, mert a fizikai egészség a lelki egészséget is segíti, ugyanígy fordítva. De ha kitűzöl egy célt, legyen az mondjuk az iskola befejezése, vagy a régi barátok felkeresése, azok kicsi lépéseknek számítanak ahhoz képest, hogy visszakerülsz az életbe egy nagy kihagyás után - magyarázom vehemensen. - Ha csak arra koncentrálsz, hogy mi mindent kellett volna már elérned azalatt, amíg kórházban voltál, nem fog jót tenni a kedvednek. A hozzáállás pedig legtöbbször eldönti az egész helyzet sorsát. - Ha negatívan gondolkozunk, persze, hogy mindenben csak a negatívat és a rosszat vesszük észre. Oké, lehet hogy tíz év kóma után én sem lennék túl boldog, amiért csak azt látom, hogy a családom élete attól még haladt tovább, de ha arra koncentrálok, hogy miből nem jutott ki nekem, jó hogy rossz kedvem lesz. Ehelyett szerintem inkább arra kellene figyelni, hogy kapott egy második lehetőséget, mert volt valami, ami miatt fel kellett ébrednie. Itt az alkalom, hogy ki is derítse ezt.
- Szerintem úgy kellene rá gondolnod, mint egy alapra ahhoz, hogy ne csak... tegyük fel három lehetőséged legyen választani a későbbiekben, hanem nyolc vagy tíz, vagy ötven. - finoman félrebillentem a fejem, mikor befejezem a mondandóm, s óvatosan felvonom a szemöldökeim, várva, hogy erre mi lesz a válasza. Én mindig imádtam tanulni, nem véletlenül csináltam annyi éven keresztül. Ha lenne lehetőségem, nem változtatnék azon, hogy egyetemre megyek és diplomát szerzek.
- Hát... - pár másodpercig csak bámulom a kettőnk között elterülő szoba egy pontját, s azon gondolkozom vajon ha én emlékszem rá, ő is emlékszik-e még. - Őszintén szólva nem tudom. - Rossz érzés ezt bevallani, mert a végén nem Bentonról lesz itt szó, hanem rólam, aminek meg semmi értelme. Amúgy is az egészet csak azért hoztam fel, mert neki akartam segíteni, a végén meg én leszek szomorú...
- Ó, a Tindert én nem ajánlanám - hevesen rázom a fejemet, miközben meg a kezemet is feltartom, hogy jelezzem, mennyire elhatárolódom attól az apptól. - Azt mondják ott rengeteg nagyon fura ember van és hogy akár veszélyesek is lehetnek az ilyen találkozók. - Nem mintha lenne ebben tapasztalatom, pusztán csak néhány cikk jött velem szembe ezzel kapcsolatban. - Azt mondtad szeretsz táncolni... Rengeteg ilyen hely van a városban, vagy ha már idővel visszatér az erőd, újra elkezdhetsz komolyabban is táncolni. Erről mit mondanak az orvosaid? - kíváncsian pislogok rá. - De addig is ott vannak a koncertek, vagy mondjuk az edzőteremben is tudsz ismerkedni, vagy egy csoportos órán... Önkénteskedni is tudsz, ott szerintem csak olyan emberek vannak, akik igazán odaadóak. De ha esetleg újra összeülsz a barátaiddal, mehettek szórakozni is, bárokba, vagy klubokba. - Fura érzés olyan elfoglaltságokat sorolni, amelyek nagy része engem már nem vonz olyan formában, mint mondjuk néhány évvel ezelőtt. De furán is nézne ki, ha lassan harminc éves koromban még mindig minden hétvégét ivással és bulizással töltenék.
Igyekszem figyelmesen hallgatni a történetét arról a lányról, aki korábban tetszett neki, mert egyrészt annyira édesen meséli el nekem, hogy kedvem lenne ennek hangot is adni, másrészt mert nyilván az a dolgom, hogy itt neki szenteljem azt az egy órát, ami kijár... Ehelyett azonban valaki nagyon igyekszik megzavarni, én pedig nem győzöm lehalkítani a telefonom és megakadályozni, hogy tovább rezegjen a hívás miatt. - Szerintem mindezek a célok nem lehetetlenek. Sokan a munkahelyükön találják meg a párjukat, vannak, akik már az iskolában... Vannak már olyan szolgáltatások is, amikor rapid randikat szerveznek olyanoknak, akiknek nehéz a pártalálás... - Elgondolkodva mondom ezt az újabb javaslatot, csak mert ha kívánhatnék valamit ennek a srácnak, akkor biztosan az lenne, hogy találja meg azt a lányt, akiről még tíz évvel később is olyan aranyosan tud beszélni, hogy szinte látszik az arcán mennyire tetszett neki.
- Mondjuk kezdve azzal, hogy eldöntöd mi lesz a következő célod. A fizikai felépülés nyilván része, de aztán? Újra táncolnál? Vagy van valami, ami érdekelt régen is és abba fognál bele? Gondolkozz rajta, hogy mit szeretnél most csinálni. Utazhatsz is... - Mindenki számára más az a helyzet, ahol kreatív tud lenni és szabadjára tudja engedni a gondolatait. Neki most arra lenne szüksége, hogy kitalálja mit is kezdjen az életével, de ahogyan mondja, nem fog menni, ha a szülei a nyakában lihegnek.
- Lehet, hogy a találkozás ráébresztene, hogy túl kell lépned rajta - vonom meg a vállaimat finoman. Néha az emberek annyit változnak, hogy a korábbi szimpátia egyszerűen megszűnik.
- Egyetértek - jelentem ki mosolyogva, majd igyekszem felvésni az agyamba, hogy ne felejtsem el felírni ezt később, mivel elég sokat elmond arról, hogy hogyan vélekedik az életéről és arról, hogy mennyire ragaszkodik hozzá. Egy szempontból legalább már nem kell annyira aggódni Benton miatt. - De azzal mi van, hogy bizonyos döntések megváltoztathatják a jövőt? Vagy szerinted minden lépésünk előre el van tervezve? Akkor egyáltalán miért vannak lehetőségeink? - egyre kíváncsibban teszem fel a kérdéseimet. Elég fura lenne, ha mind csak robotszerűen élnénk az életünket és az, hogy egyik nap a metrót választjuk, másik nap, amikor a metró beragad az alagútba, épp gyalog mentünk... Szerintem minden lépésünknek van egy következménye, a jövőnk pedig ezer ágon ágazik, a cselekedeteink döntik el, hogy pontosan merre fogunk menni. Azt viszont muszáj megjegyeznem, hogy eszembe sem jutott, hogy számomra ez a találkozó akár úgy is alakulhat, hogy történetesen a vendégem ölében landolok, mert ügyetlenül rúgtam az asztalba. Érzem, ahogyan az arcom felforrósodik, s valószínűleg úgy nézhetek ki, mint egy érett paradicsom, amikor óvatosan pislogva nézek a szemébe. - I-igen, én jól, de te...? - Nyikkanok egyet, amikor még az ajtó is kivágódik és a semmiből előkerül apa. Próbálok ugyan kikászálódni Benji öléből, de első próbálkozásra zavaromban - na meg értékelhető hasizom hiányában - csak még inkább úgy csúszom az ölébe, mintha bogár lennék, aki a hátára fordult és most nem tud felállni.
- Mi történt itt? - Jelentőségteljesen nézek apára, a szememmel igyekezvén jelezni, hogy jobb lenne, ha most inkább távozna. Amikor azonban úgy tűnik a srácot megütötte valami felismerés, zavartan kezdem kapkodni a fejemet közötte és apa között. Realizálom, hogy még mindig az ölében vagyok, így nem túl nőies, de annál kapkodóbb mozdulatokkal igyekszem talpra állni és megigazgatni magamon mindent, hogy legalább minimálisan visszakapjam azt a tekintélyt, amelyet szakemberként birtokolnom kellene. Nincs időm a piros szívecske után kapni, amikor Ben megkaparintja magának, amikor pedig megszólal egyenesen lefagyok. - Hogy... mi? - nyögöm ki halkan, s úgy kezdem fürkészni az arcát, mint aki nem találkozott még férfival. Apa torokköszörülését hallva felocsúdom, s pár lépéssel az ajtónál termek, amin rögtön ki is tessékelem és becsukom utána, mert ha a szép szóból nem ért, akkor a zárt ajtóból legalább hátha.
- Azt nem találtam. - Rázom a fejemet újra, majd amikor végzek a mozdulattal, úgy teszek néhány lépést újra a srác felé, hogy közben a hajamat a fülem mögé tűröm. - Kaptam. Az enyém... Nem hiszem, hogy a Te számod lenne rajta... - Ebben azonban már egészen tanácstalan vagyok. Talán tíz év alatt elfelejtette volna a számát és ránézésre úgy tűnt neki, hogy az övé? De mekkora az esélye, hogy ismerős neki a piros origami szívecske és épp bele van írva egy telefonszám is? - Felhívhatom, hogy megnézzük, jó? - Kérdő pillantást vetek rá, majd ha beleegyezett, az asztalon hagyott telefonomért indulok, ha nem, akkor szimplán csak tanácstalanul dörzsölöm a karom, mintha csak fáznék, mert... Nos, egyszerűen csak egyre furább ez az egész helyzet!

Lola & Benji

Őszinte leszek: semmi kedvem itt lenni! Egyetlen örömöm az aggodalmammal egyenlő. Hiszen, legalább nem egy vén szipirtyóhoz küldtek anyáék, aki már fél lábbal a sírban van és nem érti a mai generációt, vagy esetleg olyannyira meg van keseredve, hogy nem is kéne, hogy praktizáljon. Viszont, a mostani terapeutám nem hiszem, hogy túl sokkal idősebb lenne nálam. Ergo, nem hiszem, hogy túl tapasztalt lenne és tudná, hogy mit csinál. Nagyon remélem, hogy legalább nem én vagyok a legelső páciense, mert az egyikünk számára sem jelentene jót.
Kérdésére csak felsóhajtok és megdörzsölöm a halántékomat. Úgy látom nagyon nem találjuk a közös hangot sem, mert nem nagyon akarja megérteni a problémámat. Nem akarok nő ellenesnek tűnni, de szerintem ez így nem fog menni, férfi terapeutát kérek! – Én nem fejest akarok ugrani mindenbe, én is tudom, hogy szükségem van a tapasztalatokra, de azért egy helyben sem akarok topogni! – nézek rá kissé ingerülten és még a hangomat is sikerül feljebb vinnem, hátha így jobban eljut a tudatáig a problémám. Csak sületlenségeket beszél össze meg vissza. Egyáltalán miért is kell nekem itt lennem? -Ah, de én nem is akarok a múlton siránkozni… Én csak muszájból vagyok itt, mert anyáék nem értik, hogy nekem nincs szükségem erre. Jól vagyok, nincs semmi bajom! Nem vagyok depis, nem fogok magamba fordulni, csak újra élni akaroooook. – nézek rá kissé nyűgösen miközben türelmetlenül mocorgok a kanapén. Én magam vagyok a pozitivitás mintapéldánya, nekem senki ne papoljon ilyenekről, mert csak nyűgössé tesz.
-De így már rég harminc leszek mire befejezem az iskolát, és akkor még csak egy érettségim lesz. Ha tovább akarok tanulni, akkor azt negyven éves koromra végzem el és mire munkába kezdenék, már ott tartok, hogy lassan nyugdíjas leszek. Ennyi erővel katonának is mehetnék, oda nem hiszem, hogy kell érettségi és annyira nem fizet rosszul, meg hamarabb van a nyugdíjazás is, ami megint csak elég szép összeget ad. Amellett meg még ugyanúgy tudnék dolgozni is. – elmélkedem hangosan. Hát, hogy ez eddig nem jutott az eszembe! Csak kicsit meg kell erősödnöm hozzá, aztán mehetek is és tök szép összegeket kereshetnék vele. Utána a korai nyugdíjas éveimben ráérnék a hobbijaimmal is foglalkozni és pénzt keresni mellette. Ez egy tök jó terv, egészen addig, míg anya meg nem hallja. Kicsit elszomorodom arra, hogy a barátja elhagyta a hírnév miatt, de túlságosan nem is hagyja, hogy sokáig érezzek vele együtt, így nagyon nem is firtatom. Még a végén neki kéne fizetnie az én tanácsaimért.
- Igazából, inkább csak a nőkre nézve veszélyes, nem? Egy férfivel mit tudnak kezdeni? Még csak megerőszakolni sem lehet egy férfit. Megölni meg randi nélkül is megtudnak. Manapság túl sok embernél van fegyver. – horkant fel a Tinder veszélyességén, de azért némiképp örül, hogy aggódik érte a másik. Vagyis, valami olyasmi. -Azt mondták, hogy előbb fel kell kaparni és vissza kell építenem az izmaimat, utána minden a régi lesz, nincs nagy bajom csak sok időbe kerül a rehabilitáció. - Nem vagyok túlságosan bekorlátozva, hiszen mindenem jól forrt össze és az összes bajomat kihevertem tíz év alatt, csupán egy puding lett belőlem a hosszú pihengetésem után. -Őszintén, most először mondtál végre valami egész használhatót is. – hümmögve gondolkodom el kicsit hangosabban is, mint ahogy kellene, után amint ráeszméltem pedig csak egy zavart mosolyt ejtek meg felé. Sosem tudtam magamban gondolkodni, de ez azért kicsit gázosabbra sikerült a szokásosnál. Remélem nem vág hozzám valamit. -Rapid randi? – vonom fel a szemöldökömet. Hát az meg mi a tököm? Miért kell másnak szerveznie? Csupa kérdőjel ez az egész randi téma. Régen nem volt ennyi minden, vagy csak engem nem érdekelt még akkoriban?
- Szerintem újra táncolnék, már kiskorom óta az minden vágyam, hogy elismert és jól kereső táncos legyek. - bólogatok hevesen. Talán abban az egyeben vagyok csak jó, sőt, kiemelkedő így szeretnék visszamenni arra a vonalra, ha lehetséges, még most talán nem késő. Az utazgatás már csak azért sem válna be, mert anyáék sem engednék, meg mert már így is eleget költöttek a kórházi ellátásomra. Előbb pénzre lenne szükségem hozzá, meg nyugodt szülőkre. -Csak nem változott olyan sokat… Bár, akkor biztos van valakije. Szép is, okos is, kedves… már biztosan meg van az első gyerek is. – sóhajtok fel, hiszen közel harminc évesen már ez is benne lehet a pakliban, hogy már anyuka. Talán igaza van a dokinak és el kéne engednem. Férjes asszonnyal nem kezdek ki.
- Szerintem a legtöbb dolog előre el van tervezve. Mikor választanod kell, akkor nem véletlenül választod azt, amit. Ezért felesleges azon agyalni, hogy mi lett volna, ha a másik ajánlatot fogadod el, vagy egy korábbi járattal mész? Mindennek meg van a maga oka és bár nagyon ködösnek és értelmetlennek tűnik az elején, a végére minden letisztul és rájön az ember arra, hogy ennek bizony így kellett lennie. – bólogatva jegyzem is meg, ahogy igyekszem felvenni arról a fonalat, hogy ez miből is indult ki és miért tartunk itt. Bár, hogy őszinte legyek, eléggé nehezíti az a tény a gondolkodásomat, hogy egy nő landol az ölembe. Meglepődve és kissé zavartan nézek is rá, majd eszembe jut, hogy talán a pironkodás helyett a hogylétéről is érdeklődhetnék. Azonban nem jutunk sokra, mert valaki ránk töri az ajtót. Egy pillanatra már azt hiszem, hogy szívinfarktust kapok a váratlan vendégtől, de aztán mintha csak egy isteni szikra jelenne meg bennem az ismerős ismeretlen láttán. A kis origami darab pedig elég hamar be is igazolja a hipotézisemet, amit hangosabban nem is tudnék közölni a másikkal. Meglepetten pislogok arra a módra, ahogy kitessékeli az apját, de valamiképp örülök is, hogy ezt nem előtte vitatjuk meg. – Valami pedig azt súgja, hogy túl kísérteties a hasonlóság a te sztorid és az én sztorim között. – gondolok is vissza arra, hogy mindkettőnknek volt egy olyan ismerőse, aki valamiben hasonlított a másikra és mindkettőnk életéből eltűnt az a furcsán hasonló személy. Na meg, mennyi annak az esélye, hogy más is így vall szerelmet, mint ahogyan én tettem? -Hívd, de biztos vagyok benne, hogy nálam csörög ki. Ez az én írásom, és most is ezt a számot használom. - Ezer év után is felismerném a saját számomat és nem csak azért, mert egész dallamos számsort kaptam, hanem mert sosem változott, így eltéveszteni sem tudom. De, ha tényleg nálam csörög ki, akkor azt jelenti, hogy a doki az én első szerelmem. Jaj istenem, ez azért elég nevetséges, hogy így futunk újra össze. Most mit tegyek? Végig csak lejárattam magamat előtte. Tuti elszúrtam az egészet, de legalább egy buszjegyet megspórolok a kérdéseim miatt.

Benton & Willow

"Retrouvailles. The happiness of meeting again after a long time."

- Hát pont ezt mondom! El kell indulni, de nem kell, hogy gyorshajtásért lemeszeljenek - hozzáértően igyekszem bólogatni, holott nem sok tudásom van, ami a vezetést illeti. Ettől függetlenül is csak remélni merem, hogy nem mondtam emeletes baromságot és nem néz mostantól totál hülyének. Egy férfi általában mégiscsak jobban ért az autókhoz, meg a működésükhöz. Még akkor is, ha történetesen évekig kómában volt.
Ha teljesen egyedül lennék és már végeztünk volna a mai alkalommal, egyszerűen levetném magam a kanapéra és addig sóhajtoznék, amíg úgy nem érzem, hogy elmúlt minden bánatom amiért nem tudunk könnyedén szót érteni egymással Bentonnal. Az egyetlen szépséghiba ebben az elképzelésben maga a tény, hogy még nem vagyunk a végén. Szóval kénytelen vagyok későbbre tartogatni minden rossz érzésem, ha maradnak ilyenek.
- Attól függetlenül vannak dolgok, amiket néha csak idegenekkel éri meg megosztani. Szóval akármiről is beszélgessünk itt, nekem az megfelelő. - Végső soron azért lesz valaki terapeuta, hogy meghallgasson másokat és a megfelelő tippekkel, vagy tanácsokkal megpróbálja a helyes, mindenki számára jövedelmező irányba terelni a pácienseket. Tudni kell persze felismerni azt is, ha valakinek sokkal komolyabb orvosi segítségre van szüksége.
- Senki nem mondta, hogy negyven évesen rossz dolog lenne továbbtanulni. Egyre többen döntenek úgy, hogy visszamennek az iskolapadba, mert hasznos tudást sajátítanak el - bólogatással igyekszem meggyőzni őt, habár az eddigi próbálkozásaim nem igazán bizonyultak eredményesnek. - Újabban már kilencven évesek is szereznek diplomát, szóval... Nem véletlenül mondják, hogy az emberek egész élethosszig tanulnak. Ráadásul neked már van is olyan érdeklődési köröd, amivel kezdhetsz valamit. - Ha tényleg annyira szeret táncolni és ez az álma, ugyan valószínűleg nehezen érhet fel arra a szintre, ahol volt még a balesete előtt, de biztosan megérné, ha végül azt csinálná, amit szeret. - Tényleg nem akarsz inkább valami olyat csinálni, amit szeretsz? - Döbbent pillantással méregetem, hiszen számomra mindig elég nyilvánvaló volt, hogy segíteni akarok az embereknek és idővel nyilván az is eléggé kikristályosodott, hogy pontosan mit takar ez a segítség.
- Nos... Én azért nem venném annyira félvállról, férfiakkal is tudnak nagyon fájdalmas dolgokat csinálni. Ha meg nem muszáj, ne akarjon az ember a vesztébe rohanni és egy sorozatgyilkos karjaiba szaladni, úgy, hogy szinte még jelentkezik is. - Fintorogva rázom meg a fejemet, mert ha csak belegondolok abba, hogy vannak, akik tényleg így képzelik el a pártalálást, akkor egészen csalódott leszek. Nyilván vannak olyanok, akiknek ez az opció is működik, de akarok látni egy olyan boldog párt, amelyik összeköti az életét, amelyik a Tinderen ismerkedett meg...
- Nem hangzik túl megnyugtatóan, vagy fájdalommentesen - nagyokat pislogva nézem a fiút, akire ezek a beavatkozások várnak és be kell vallanom, hogy őszintén nem irigylem őt, amiért át kell esnie azon, amit az előbb felvázolt. De legalább visszatért az "élők sorába" és van még egy lehetősége kiélvezni az életet, amit kapott. - Én már annak is örülök, ha csak egy dologban segíthettem. Azért nyilván azt is remélem, hogy lesznek még ilyenek - széles mosoly jelenik meg az arcomon. A korábbi kedvetlenség és megszeppenés, amit az ellenkezése váltott ki belőlem, már-már teljesen elillan belőlem. Jól esik, hogy végre akad valami olyasmi is, amiben egyetértünk, vagy amit tud majd hasznosítani.
- Aha, az a lényege, hogy adott idő alatt el kell beszélgetni másokkal, és ha mindketten úgy ítélik, hogy bejöttek egymásnak, vagy van közös téma, akkor megkapják egymáshoz a kontaktot, aztán azt kezdenek vele, amit akarnak. - Sosem próbáltam még senkinek elmagyarázni a rapid randi lényegét és magam is meglepődöm rajta, hogy ennyire jól sikerül végül.
- Szerintem remek cél, ha újra azt akarod csinálni, amit már régen is nagyon élveztél. Igazságtalannak gondolod, hogy annyi év kimaradt? - Valahogyan biztosan érez a balesetet illetően, én pedig örülnék neki, ha a következő alkalommal már válasza is lenne erre a kérdésre.
- De mindezek persze neked is meglehetnek majd. Annyira fontos volt számodra? Szerintem biztosan akad majd olyan valaki, akit megismersz, akivel el tudod képzelni a jövődet. - Ha hiszünk benne, hogy mindannyiunknak van egy lelkitársa és hogy össze is találkozhatunk azzal az illetővel, rögtön kicsit szebb lesz az egyébként sok szörnyűséggel telt világ. Jelen helyzetben azt kellene kívánnom Bentonnak, hogy az ő lelkitársa ne az legyen, akivel évek óta nem találkozhatott, hiszen ha megpróbál túllépni azon, hogy "Mi lett volna, ha", akkor talán könnyebben belép valaki olyan az életébe, akit ugyanúgy szerethet.
Talán nem kellett volna annyira belemerülnünk abba a vitába, hogy mi az igazság, el van-e tervezve az egész életünk és minden történése, vagy éppenséggel mi magunk is alakíthatjuk azt. Azt mondja meg nekem valaki, hogyan lett volna eltervezve, hogy ő megtalálja az origami szívecskét, beverjem a lábam az asztalba és végül az ölében landoljak? A Sors melyik alakítója volt olyan tréfás kedvében, hogy ilyesmit írjon számunkra? Vörös arccal igyekszem minél hamarabb lemászni róla, hiszen ez már a kellemetlenebbnél is kellemetlenebb... És még képes fokozódni is a helyzet, amikor kiderülni látszik, hogy ő a piros origami szívecske készítője. Vizslató pillantásom már-már lyukat égetne egy falba is, ha léteznének ilyen képességek, én pedig a falat nézném, nem Bentont. Tényleg ő lenne az? Nem, az nem lehet... Sietek is a telefonomért, ami eddig idegesítő kellék volt, most pedig életmentő tárggyá válik. Ha felhívom és nem csörög a telefonja, minden visszakerül a régi kerékvágásba. - Azért biztos van rá valami magyarázat. - Magamat is feleslegesen próbálom áltatni, hiszen jobb híján képtelen vagyok találni más magyarázatot. Neki kell lennie. Amikor remegő ujjal rányomok a hívás gombra, tulajdonképpen az egész valósággá válik. - Hát ez öm... - Ciki? Fura? Hihetetlen? Magam sem tudom, de mindenesetre határozottan váratlan. - Erre egyáltalán nem számítottam. - Zavaromban képtelen vagyok pár másodpercnél tovább ránézni, holott nagyon is szeretném legalább az arcát megvizsgálni annyira, hogy felfedezzem benne azt a fiút, aki tíz éve tetszett. Az egyik ponton épp a falra akasztott óra számlapjára esik a pillantásom, én pedig elkezdem a kettő - az óra és Benton - között kapkodni a pillantásom. - Azt hiszem lenne miről beszélgetnünk, viszont... Lejárt az időnk.

Lola & Benji

Megvan az az érzés, mikor egy emberrel ugyanarról a témáról beszélsz és hasonló az álláspontotok is, de valahogy mégsem találjátok meg a közöshangot? Mikor már egyre hangosabban mondjátok a magatokét, ami teljesen ugyanaz, mint a másik véleménye, csak más szavakkal? Na én kezdem azt érezni, hogy pontosan ez a helyzet köztem és a „szakember” között is. Mindenki hallja az ellenkező fél szavát, csak megérteni nem érti meg, inkább a saját szavaival elismétli. Kérdem én, ezért miért kell még pénzt is kiadni? Most viszont úgy döntök, hogy okosabb leszek és engedek a nőnek, mert ebből a végtelenségig is beszélhetünk, akkor sem jutunk előrébb. Okos ember inkább enged a másik szavának. -De nekem nincs miről beszélnem, hányszor mondjam még el? – kérdem meg utoljára nyüsszögve, mert akárhányszor fogja ezt elmondani, akkor sem lesz mit mondanom és ugyanúgy nem lesz értelme ennek az egésznek.
Meg most őszintén, minek is beszélgessek vele, ha nem érti a problémámat? Jó, hogy manapság mindenki is tanul, nem csak a fiatalok, de… Könyörgőm, közel harmincévesen mihez kezdjek már? A táncról valószínűleg lemondhatok ebben a korban, tanulni nem sok kedvem van, de a munkához meg kéne valami papír. – Az egy dolog, de én még mindig nem vagyok jó a tanulásban. Se agyam, se türelmem hozzá. – sóhajtok fel, mert nagy a valószínűsége annak, hogy tíz év fetrengés után sem változott ez. -Amit szeretek, abból jelenleg nem tudnék megélni. Ha diák koromban futok be, akkor van esélyem komoly összegeket keresni vele, de így már max csak hobbiként tarthatom meg. Mire újra visszafejlesztem magam arra a szintre, ahol voltam, akkor már ott vagyok, hogy hármassal kezdődik a torta. Mire felfedeznek és felfuttatom a karrieremet, addigra lehet négyesre kell cserélni a gyertyát. Negyven felett meg már nem sok értelme van. – lehet könnyűnek tűnik ez a táncikálás, de korántsem az. Sok keményen ledolgozott év van a sikerek mögött. Azon kívül, meg nem tudok semmit, de semmit, ami még szóba is jöhetne. Régen jó voltam atlétikából, de sportolói karriert nem akarok, ahhoz nem vagyok elég jó. Most már igazából, tényleg csak haszontalan vagyok. Ezen a két dolgon kívül régen sem értettem semmihez, hát még most.
-Nyilvános helyen mit tudnának velem kezdeni? – vonom is fel a szemöldökömet, mert hát annyi eszem nekem is van, hogy házhoz nem mennék semmilyen körülmények között míg nem ismerem kellően az illetőt. -Nem is az. Egy ilyen spatula szerű valamivel lazítják fel az izmokat úgy, hogy többször is végig húzzák rajtad. Konkrétan akkor is fáj mikor csinálják, meg utána is. A kettő között meg a gyógytornász dolgoztat meg fájdalmasabbnál fájdalmasabb feladatokkal. – fintorodom is el, de hát, egyszer majd csak vége lesz és újra a régi leszek. Azért szeretném mihamarabb visszaépíteni az izomzatomat, mert néha még magam sem merek tükörbe nézni a jelenlegi állapotom miatt. -Reméljük a legjobbakat. – forgatom meg a szemeimet. Azért rögtön nem kell elszállni, mert összejött egy ötlet a sok közül. Úgy tűnik, nagyon nem szabad dicsérni, mert csak a baj van belőle. -De, most akkor ez is lehet ugyanolyan veszélyes is mint a Tinder. Mert voltaképp a rapid randin sem ismered meg ott helyben az illetőt, hanem csak majd a következő alkalomkor. – Akkor meg aztán azt csinálhat az illető, amit akar, ott már csak ők ketten vannak és nincs több résztvevő, aki segíthetne. Igazából, manapság már minden megoldás veszélyes valamilyen szinten.
Mikor ma elkezdtük ezt az egészet, fogalmam sem volt arról, hogy a kezelés végére az ölemben találom a nőt. Azért, mikor az ismerkedésről és randizásról esett szó, nem pont így gondoltam. Egészen zavarba is jövök, már csak azért is, mert kicsit soknak érzem a rám telepedő súlyt. Normális esetben semmi gondom nem lenne vele, de jelenleg egy kisgyerek erejével ér fel az enyém. Nem is győzők csendben örömködni, mikor végre leszáll rólam, de azon a sokkon is sikerül túl lendülnöm, hogy valójában ismerjük egymást régebbről. -…gáz? – pillantok rá, hogy befejezzem a mondatát. Valahogy együtt tudok vele érezni, én sem így terveztem az egészet. Egészen megváltozott tíz év alatt, rá sem ismertem. Óvatosan végig is pillantok rajta, hogy a fejemben szereplő kép mellé rakhassam. Ilyen nincs! Most annyi meg annyi kérdést feltennék és ugyanúgy kezdenék el szabadkozni is a mai miatt. De időm sincs feltenni őket, mert már konkrétan jó, hogy ki nem tessékel az ajtón. -Mi? Te most komolyan félbehagynád itt a beszélgetést? Mi ez, valami dráma utolsó pár másodperce, hogy majd a következő részben folytatjuk? Na nem! Én nem várok ezért még egy hetet, vagy kitudja mennyit! – ha kell be is zárom ide, az apukája meg kint várakozik még egy kicsit, de innen egy tapodtat sem mozdulok!

Benton & Willow

"Retrouvailles. The happiness of meeting again after a long time."

- Lehet, hogy most így érzed, de sokszor a tagadás az első fázis. Még akkor is, ha épp nem gyászról van szó. - Ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen nem csak egyféle gyász létezik, így ha változtatunk valamelyest azon a felfogáson, hogy Benton pontosan mitől is érzi magát úgy ahogy, vagy minek szól az a tagadás, amivel én találom magam szembe minden újabb kérdéssel és az azokra adott válaszaival... Szokták mondani, hogy vannak emberek, akiknek a viselkedése ahhoz köthető, hogy gyászolják a fiatalságukat. Ha ebbe jobban belegondolunk Benton esetében, akkor könnyű kitalálni, hogy pontosan minek is szól ez a mostani tagadó fázis és milyen gyász áll mögötte. Hiszen van tíz éve, amit nem kaphat vissza, amikor nem tudott előre haladni az életben, amikor egyszerűen nem élhette át a saját fiatalságát. Ez pedig biztosan végtelenül frusztráló lehet számára, egyszerűen csak idő kell ahhoz, hogy még fel is dolgozza.
- Én megértem, ha nem szeretsz tanulni, vagy nem hangzik túl jól, hogy visszamenj. De olyan munkákkal, amiket a jelenlegi képzettségeddel tudnál vállalni, nem fogsz túl jól járni. - Főleg ha egyáltalán lesz esélye megmaradni egy helyen. Rengeteg olyanról hallani, hogy azok, akik munkaközvetítőkön keresztül igyekeznek állást találni, alacsony, vagy épp nem létező képzettséggel, sokat szenvednek egyáltalán azért, hogy korrekt és elfogadható helyet találjanak. Olyan környezettel, feladatkörrel és kollégákkal, akik mellett nem tűnik minden nap szenvedésnek. - Nyilván a tánchoz kell a megfelelő fizikum és erő, de azért annak is létezik több formája, hogy hogyan hasznosítod a tudásod, nem? Mindenképpen híres akarsz lenni vele, vagy szereted eléggé, hogy másképp foglalkozz esetleg vele? - Ez persze szöges ellentéte annak, hogy bárkiből lehet bármi, de legfőképp inkább annak, hogy merje csak az álmait követni és tűzzön ki maga elé hatalmas célokat. Viszont sokszor talán épp az a megoldás, ha van B terv is, amihez nem csak vissza lehet térni, de amiből ki is lehet indulni. Ha például úgy dönt tánctanár lesz, azt csinálja amit szeret és ma már, a youtube világában gyakorlatilag akármikor felfedezik. De ha csak azért nem kezd bele, mert úgy tűnik nem lenne értelme, ha "későn" futna be... - Nem sokkal jobb azt mondani, hogy legalább megpróbáltad, nem csak... nos, feladtad? - Túl erős kifejezés ebben a helyzetben a feladni, hiszen nem saját akaratából érte a baleset és még csak kómában sem azért volt, mert ki kellett pihennie magát.
- Sok durva dolog történik manapság. Ráadásul a többség rettentő ignoráns, még akkor is, ha a másik bajban van. Rettenetes - bólogatva adok magamnak igazat, próbálva alátámasztani a mondanivalóm. Nyilvánvalóan nem voltam még olyan durva helyzetben, amiről épp beszélünk, de szerintem nincs olyan lakója ennek a városnak, aki ne vette volna még észre, hogy az emberek legtöbbször egyszerűen csak elfordítják a fejüket és nem segítenek a rászorulókon.
- Sokáig kell még járnod? Mit mondanak, milyen gyors lehet a fizikai felépülésed? - Kíváncsiskodva pillantok rá, hátha ez az időpont legalább olyasmi, ami motiváló lehet számára és amire készül.
- Szerintem azért a személyesebb jellegű dolgoknál jobban figyelnek arra, hogy megmaradjon az egésznek a hitelessége és a biztonság. Vannak olyan esetek is, amikor egy-egy gyilkosnak rendes állása és családja van, senki nem sejt róla semmit, aztán... - Csettintek a nyelvemmel és teszek egy mozdulatot a kezemmel is a nyakam előtt, de nem akarom, hogy a téma komolysága elvegye mindkettőnk kedvét, így folytatom: - Ha így akarunk gondolkodni, akkor minden program, cselekvés vagy esemény veszélyes lesz. Szerintem inkább kategóriák vannak és mindenkinek saját belátása szerint kell vállalnia azt, hogy mibe megy bele.
Én például mindent összevetve egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy ha tudom Bentonról, hogy ki is pontosan, akkor olyan örömmel fogadom őt első vendégemnek, mint ahogyan tettem. Azóta nyilvánvalóan egy hullámvasút beszélgetésen vagyunk túl, ahol vagy mindketten örülünk neki, hogy vége van, vagy élveztük az utat. Ha tudnék is választani a két opció közül, valószínűleg akkor is az lenne a legprofesszionálisabb, ha inkább nem tenném - akár egyértelműen kimondva, akár csak gondolatban. De inkább gondolatban.
- Mhh... - nyögök egyet, mert egyszerre érzem igaznak, hogy ez gáz, másfelől meg nem is ezt a szót használnám rá, ha már tíz év után most hirtelen megadatott, hogy újra találkozzunk, amikor én már teljesen azt hittem, hogy... Nos, hogy azután a nap után, amikor a buszon utoljára láttam, sosem találkozunk. Az viszont kétségtelen, hogy jobban örültem volna neki, ha nem épp a páciensemként tér vissza és nem úgy ismerünk egymásra, hogy a féltve őrzött origami szív napvilágra kerül.
- Nem erről van szó, én csak... - Az ajkamat harapdálom, magam sem tudom mit mondhatnék. Az óra nem hazudik, az én szívem pedig túl hevesen ver most, hogy folytassuk ezt a beszélgetést. - Várnak rám, és valószínűleg rád is a szüleid! - jelentem ki hirtelen, mivel nagyon jó ötletnek tűnik. - Nem mondom, hogy ez olyasmi amiről nem kell beszélnünk, de nem a mostani pillanat a legalkalmasabb azt hiszem. - Más indokom tényleg nincs, kitessékelni pedig nem fogom tudni, mivel elég határozottnak tűnik abban, hogy ő most akar beszélni. De talán ha azt ígérem neki, hogy máskor megejthetjük ezt, akkor elfogadja, csak józan belátás kérdése. - Megvan a számom, szóval meg tudjuk beszélni, hogy mikor lenne alkalmasabb.