Kicsit késésben vagyok, de minden bűntudat nélkül fogom Angie nyakába varrni a bulit. Kai tudja, milyen, ahogy azt is, hogy egy hete próbálok már szakítani vele, reménytelenül. Ha azt nézzük, ezt a két hetet még kibírhatnám a költözésig, de most komolyan, mi értelme? Ígyis-úgyis vége, csak fájdítja itt a szívét meg a fejem. Nem mellesleg folyton a nyakamon lóg, és az öcsém utolsó itthoni rohadt meccsére sem tudok elmenni miatta?! Ez akkor is válóok lenne, ha négy kölyök lógna a szoknyáján és mind apának szólítana.
Brr.
Megrázom a fejem, hátha akkor megfeledkezem majd a saját gondjaimról, és hiba nélkül elláthatom nagytesós kötelességeimet. Az a szerencsénk, hogy ez általában tökéletesen beválik: ha az öcsémről van szó, képes vagyok félretenni minden mást. Szinte bezuhanok a hátsó bejárat előtti kapun.
- Elkezdődött már, Rob? - kérdezem a szekust, miközben gyorsan meglapogat elöl-hátul, van-e nálam fegyver, drog vagy egyéb illegális cucc. Persze, a nadrágzsebemben csak a tárcám meg a mobilom van (mint mindig), az ujjatlan kapucnis (elég baromságnak hangzik, nem?) fölsőmön pedig egy titkos zseb sincs. Tiszta vagyok!
- Ha elkezdődött volna, már bent lennék - vigyorog rám a fazon, aki szinte mindig ott van, mikor az öcsém ellátja valaki baját. Hivatalos keretek között, természetesen.
- Akkor odabent tala – pacsizok le vele, majd sprintelek tovább befelé, lépcsőkön keresztül az öltözők irányába. Szerencsére ismerem a járást, a házi versenyek évek óta itt vannak, és egy alkalmat sem tudok mondani, amikor ne lettem volna itt. Úgyhogy amellett, hogy ismerek mindenkit, csukott szemmel is megtalálnám az öcsköst.
Szinte becsúszok az ajtaja elé, és űzött vadként nyomom le a kilincset, hogy bezuhanhassak a tesó mellé.
- Na ki van itt! - Győztesként emelem a karjaimat a levegőbe, majd oldalra pillantok, hogy lássam, mennyire izzadtam szét a belőtt séróm. Ez aztán a stáff hatás! - Mizu, idegben vagy? - kérdezem lazán, hiszen már olyan gyakorlott az öcskös, hogy tuti nem fog ezen parázni. Maximum a búcsúzás miatt lesz itt érzelgés. - Mikor indulunk? - Ha van még három perc legalább, akkor ledobom magam valahová.

Anya kissé feszélyezetten érzi magát azt hiszem, ilyenkor rémesen sokat tud beszélni mindenféle szexuális fogalomról amiről én még soha sem hallottam, és végighallgatva amúgy tudni sem szerettem volna. Néha kicsit undorodva húzom el a számat és vagy ezerszer megfogadom, hogy soha de soha többé nem ejtek ki anya előtt egyetlen olyan szót sem amiben a fasz benne van - én tényleg csak annyit mondtam, hogyhát ez nagyon fasza!, ami miatt anya csinos kis arca idegesen megrándult és aztán ömleni kezdett belőle a szó -  de hát nem tehetek róla, hogy ez volt az első emberi reakcióm amikor anya kijelentette, hogy amúgy fogalma sincs arról hol van az idősebbik fia. Mármint oké, bírom anyát, de azért ő nem annyira tud megnyugtatni, folyton csak frusztrál a téziseivel, amivel azt hiszem nem is lenne baj, csak hát amikor az a része jön, hogy én is mondjak valamit, mert hát az egész nagy és univerzális okfejtés arra van, hogy értelmes diskurzust folytassunk, na hát olyankor nekem eléggé elkezd izzadni a tenyerem, mert hát a te anyád biztosan nem szexuálpszichológus, és neked biztosan soha nem kellett még a szexuális szokásaidról beszélni, mert ha kellett volna most egészen biztosan megértenéd a frusztrációm.
- Anya... ide azért már ne gyere be velem. - Torpanok meg az öltöző előtt és egészen nagyon mélyen és áthatóan nézek a szemébe, ő meg egy kissé megilletődik és csak lebiggyeszti az ajkát, mintha bánná, hogy az amúgy majdnem húsz éves fiát nem láthatja meztelenül. ( Életem legnagyobb és folyton visszatérő rémálma, hogy anyám meglát meztelenül és csak úgy meglepődik, mármint, akkor aztán egész életemben azon kellene görcsölnöm, hogy rá merjek-e kérdezni mi volt az a meglepődött fej: elégedettség, szörnyülködés?)
- Biztos? Elfordulok, becsszó! -
- Anyaaaaaa... - Olyan hangsúllyal ejtem ki az őt jelölő szócskát, hogy anya védekezve emeli maga elé a kezeit.
- Jól van drágám, jól van. Akkor sok szerencsét! - Az ujjait még gyorsan összekulcsolja, aztán eltűnik, hogy megkeresse apát.
Én azért egészen fellélegzek, hogy anya nem kísér be az öltözőbe, de belépve elfog a magány össze nem keverhetetlen érzése. A bátyám minden egyes alkalommal itt van, soha, egyetlen alkalmat sem hagy ki, erre most...
Kínosan kellemetlenné válik a hiánya okozta zaklatottságom, görcsös mozdulatokkal vetem le csak a ruháimat, hogy felhúzzam a versenynadrágomat és a lábvédőmet. Most mégis ki fogja felnyomni rám a kesztyűmet és ki fogja bekötni a kezemet?
Már éppen elővenném a telefont, hogy mégis csak írjak az edzőmnek egy üzenetet amikor megjelensz, én meg egyszerre csak fellélegzek ahogyan bepattansz. Elvigyorodom, hogy aztán rögtön durcásan fintorodjak el.
- Anya kikészített idegileg. - Forgatom meg a szemeimet mielőtt a fáslival hozzád lépnék. - Még van vagy nyolc perc. Segítesz? - Ülök le veled szemben a fáslit pedig feléd nyújtom, ahogyan a bal kezemet is. - Már azt hittem, hogy nem jössz el. -

Úgy pattanok be, mint egy nikkelbolha, habár közel sem érzem magam ennyire energikusnak, tudom, hogy pár perc, és felspanolom magam Kai-jal együtt.
- Nem lep meg - együttérző mosolyra húzódik az ajkam, leginkább a bűntudat miatt. Anya az igazi mindenlébenkanál a családban, és ma túl későn érkeztem ahhoz, hogy leszereljem. Sajnos, hiába akar jót, azzal a rengeteg oktató jellegű történettel, amivel folyamatosan a fejünket tömi, leállni sem tud, és ha az ember egy picit is másra szeretne gondolni... nos, akkor sem tud.
Szóval, ja, az én hibám. De ha még van nyolc perc (micsoda tengernyi idő!), akkor lazán jóvá teszem a dolgot. Szó nélkül ülök le, majd szinte szigorú munkamorállal veszem a kezembe a felém nyújtott fáslit, hogy ellássam az öcskös öklét. Ez bizony valóban fontos meló, de ugyanúgy, mint kb bármi mást vele kapcsolatban, gyakorlottan és profin végzem.
Én meg már azt hittem, megúszom a szemrehányást. Persze, ettől még jogos, és egyébként is inkább megkönnyebbültnek hangzik, mint valóban dühösnek. Hiszen itt vagyok és ő is tudja, hogy ez számít! Na meg, remélem, azt is tudta végig, hogy be fogok esni... Még ha csak nyolc perccel a kezdés előtt, akkor is.
Frusztráltan felsóhajtok.
- Angela nem akarja elfogadni, hogy elköltözünk, szerinte nyugodtan maradhatnék itt vele, az apja adna nekem munkát a műhelyében, és boldogan élnénk, amíg meg nem halunk. Sőt, amilyen szórakozott, talán abban sem biztos, hogy meghalnánk valaha... - Ellenőrzöm, hogy elég szoros (illetve nem túl szoros) lett-e a rögzítés, majd a másik fásliért nyúlok, hogy a jobbját is rendbe tegyük. - Mintha nem is hallaná egyébként, amit mondok neki... - Nem is azért, hogy panaszkodjak vagy tisztára mossam magam a késés miatt, egyébként is bármikor szívesen beszámolok neki a nőügyeimről. Részemről semmi szégyellnivaló nincs bennük. Sőt, ugyanolyan oktató jellegűek is tudnak lenni, mint ahogy anya szokta tolni a rizsát, azzal a különbséggel, hogy én tudom, mikor kell megállni a cikis részeknél és megőrizni az öcsém ártatlanságát. (Vagy éppen elpusztítani azt, haha.) - Szóval marhára feltartott. Jó lesz mindkettő? - kérdezem, ahogy a jobbat is befejezem, megcsodálom, majd rápillantok, hogy tegye meg ugyanezt.
- Arra gondoltam, hogy a mérkőzés után lepattintjuk anyáékat, és megünnepeljük rendesen... - Nem mondom, hogy a győzelmedet, mert babonából nem ihatunk előre a medve bőrére, de hát azért elég nyilvánvaló, hogy erre gondolok. Egyébként is, Kai-nak mindig szüksége van egy kis mulatásra (rólam nem is beszélve), plusz az utolsó meccs után már nem szolgálhat olyan kifogásokkal, mint hogy formában kell maradnom, Kirt vagy felkészülési időszakban nem iszok alkoholt. Nincs több kifogás! Kivéve egyet... - Már ha nem leszel nagyon fáradt - vigyorodok el. Alapvetően elfogadnám ezt is, de ma nem nagyon szeretném.
Az egész versengéssel úgy állok, nagyon bölcsen, hogy nem a győzelem a lényeg. Viszont, telhetetlenül, csak arra tudom buzdítani. Úgyhogy ajánlom, hogy két-három rundos legyen a mai nap, aztán öblítsük le az izgalmakat!

A lehető legjobb érzés, hogy van még egy ember a világon aki tudja, hogy milyen is tud anya lenni,a ki ha csak egy pillantást vetek felé tudja mire gondolok, hogy mennyire kínos és megalázó ha éppen ott és olyan hangnemben jön elő a szexuális téma. Mármint persze-persze mindenki azt mondja, hogy megérti milyen ha az ember anyja történetesen mások szexuális életében turkál, de mind tudjuk, hogy igazából senki nem tudja rajtunk kívül. Meg azért az is elég menő érzés, hogy a kínos helyzetekben rá lehet terelni anya figyelmét arra a bizonyos másik valakire. Ilyen ez a testvériesség.
Kicsit megrágom azt amit mondasz mielőtt rád pillantanék, de amikor rád pillantok akkor azt meglehetősen komolyan teszem.
- Nem muszáj elmennünk. - Bököm ki végül amit már hónapok óta ki akarok bökni, vagy legalábbis azóta mióta tudjuk, hogy ösztöndíjjal bejutottam a Columbiára. - De komolyan Kirt. Maradhatunk. Még elfogadhatom a hulli egyetem ajánlatát. Az itt van egy óra vonat útra. Maradhatunk. - Talán egy kicsit abban bízom, hogy akkor majd te azt mondod, hogy oké tesó maradjunk. - Még visszacsinálhatjuk az egészet. Nem kell mindennek rólam szólnia. - Egy kicsit bűntudatom van amiatt, hogy minden a körül forog, hogy én hogyan teljesítek a sportomban. Valahogyan mindig úgy adódott, hogy arra jártunk nyaralni ahol éppen az edzőtáborom volt, vagy véletlenségből ti is akkor utaztatok Ázsiába amikor ott volt meccsem. Nem tudok elmenni a tény alól, hogy az egész életed aszerint mozgott, hogy velem mi van. Nem szólhatna most akkor ez rólad?
Megvizsgálom mindkét bekötött kezemet be is hajlítom az ujjaimat meg ki is nyújtom őket, hogy ellenőrizhessem az anyag feszességét. - Király, köszi! - Állok föl, hogy a bokszkesztyűimet is odaügyeskedjem hozzád, majd visszaülve újra nyújtsam előbb a jobb majd a bal kezemet.
Az ötletedre kicsit összeráncolom a szemöldökömet, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy szeretném "rendesen" megünnepelni a meccs végkimenetét, mert ez a rendes valahogy a te és az én fogalomtáramban teljesen máshogy szerepel. Az én részemről rendes megünneplésnek számítana egy jó nagy zabálás a mekiben, a te részedről pedig azt hiszem a fogalomhoz félmeztelen női testek és több liter alkohol is társul.
- Nem is tudom Kirt. - Már most szeretném azt mondani neked, hogy nagyon fáradt leszek és esélytelen, hogy elmenjek egy buliba, de aztán eszembe jut, hogy éppen az előbb mondtam, hogy nem kell mindennek rólam szólnia. Nagyot sóhajtok csak végül, egészen megadóan.
- Jó.. legyen. De csak ha megígéred, hogy hazajövünk ha már nincs kedvem az egészhez. - Fintorodom el. Azt hiszem semmi kedvem megvárni amíg minden neked tetsző lányt jól megcsinálsz.

Meglep. Olyan őszintén meglep, mint nagyjából akkor, mikor beszélni kezdett - nem mintha emlékeznék erre pontosan, de basszus, nem tudnám máshoz hasonlítani. Úgy ismerem, mint a saját tenyeremet, még magamnál is jobban, tudom, mikor mire hogyan fog reagálni, de egészen eddig a pillanatig úgy éreztem, a helyén van a költözés.
- Hé! - Feltartom a kezem, hogy félbeszakítsam, még ha nem is akarta volna folytatni. - Te nem akarsz menni? - Megvádolhatnám azzal, hogy rájöttem, de valójában nem vagyok biztos benne még mindig. - Tudod, hogy Angelával amúgy sem működött, és nem akarok autót szerelni életem végéig. - Fun fact rólam: ha nem becézem a lányt, ott van valami titok. Itt a titok elég nyílt, mindenki tudja, hogy meg akarok pattanni, csak ő nem. Hogy is hívtam, szórakozott teremtés? - Nem is rólad szól minden, amúgy. Látod, hogy az ősök már unnak itt lenni. - Ha nem köszöntem volna be az életükbe olyan hamar, talán lett volna idejük rendesen kiélni magukat.. bár azt senki sem tudja, mennyi időbe telt volna. - És én is - vonom meg a vállam. Ami biztos, hogy négyünk közül néha pont Kai viselkedik csak felnőttként, és ez még csak nem is nyújt neki valódi élvezetet. - Csak akkor maradunk, ha ezt szeretnéd. Akár tetszik, akár nem, az öcsém vagy, és életem végéig el kell viselned. Mindenhol. Mindig. - Habár kicsit viccesre veszem a szavaimat, nagyon is komolynak szánom a fenyegetést és a javaslatot is. Két nagykorú gyerek véleményem szerint teljes nyugalommal maradhat a szülőhazájában, még ha a szüleiknek szükségük is van egy kis amerikai levegőre. Plusz, azt sosem gondolhatja, hogy terhet vagy megkötést jelent számomra. Gyakorlatilag ő az egyetlen, aki számít nekem, akiért felelősséggel tartozom. Többre nincs is szükségem, vele tökéletes az egyensúly.
Most mégsincs igazán időnk ezt részletesen megtárgyalni, így a fennmaradó kétségeket eltárolom a nagyszerű (érezd az iróniát) rövidtávú memóriámban, hogy majd a meccs után őszintén a szemébe nézve is megeskettessem, nem csinál semmi olyat, amit nem akar. Úgy ismerem, hogy szereti ezt az egész felhajtást, az edzést, a meccseket, de ha mindezt csak azért csinálná, mert anyáék erőltették, kénytelen leszek velük is elbeszélgetni. Vagy simán megszökünk.
Én biztosan szeretem ezt a szertartást. Amióta az öcskös először kezdett el dolgokat püfölni (nem hisztiből, hanem sportból!), itt vagyok. Az edzőt is mindig fél szemmel figyelem, a meccs előtti öltözőből pedig ki is túrtam. Egyértelműen jobb társaság vagyok bárkinél (köszönöm, köszönöm), és egyértelműen nem bírnék a seggemen maradni, amíg valaki más önti a lelket a tesómba. Ez az én feladatom. Az én vérem. Szeretek vele futni, szeretem fogni a zsákot és heccelni, hogy megerőltesse magát, ismerem a cseleket és a szeme villanásából tudom, mit forgat a fejében a ringben. Biztos vagyok benne, hogy szereti ezt csinálni. Folytatnia is kell. Miért adna fel értem bármit? Nekem semmi motivációm sincs.
Kicsit elmélázhatok, mert még mindig a kezemben a kesztyű, pedig haladni kell, pörögni, az idő nem áll meg, az ellenfél sem fog várni ránk. Bújj bele, ez az, gyerünk!
Bedobok még egy lelkesítő témát, hátha gyorsabban halad majd, ha tudja, van mit várni. Jellemző, hogy a száját húzza, de ez az én kedvemet nem szegheti. Diadalittasan vigyorgok rá.
- De csak ha megígéred, hogy legalább negyed óráig lesz valamennyi kedved az egészhez. - Nem ér ám még a kocsiban bejelenteni, hogy amúgy nincs! Rafinált vagyok én is, Kai, vigyázz magadra.
- Megvan minden? - Utolsó csekként végignézek rajta (nem mintha sok mindenre lenne szüksége, a legfontosabb dolgait én magam adtam rá) meg az öltözőn is, hátha valahol elhagyva szemet szúr valami... de semmi. Király! - Akkor go! - Ha minden igaz, az edző valahol a folyosó túlsó végén már vár ránk, az mégiscsak furcsa lenne, ha egész este meg sem jelenne a pártfogoltja mellett.
Talán lehetnék edző. Nem tudom, milyen papírok kellenek ahhoz, de ez az arc tuti nem költözik velünk, és ha a tesónak úgyis kellene valaki... Ahhoz mondjuk már túl öreg vagyok, hogy belefogjak valami sportba, meg ez a versenyzéses komoly része nem is érdekel annyira. Valami munka kéne inkább, ahol emberekkel lehet interakcióba lépni... Bár van még pár hetem kitalálni, nem igaz? Miért is kapkodnék.
Pillanatnyilag csak a jelen számít, úgyhogy amint megtaláljuk a hiányzó láncszemet, meglapogatom Kai hátát, majd feltartott hüvelyujjal a másik irányba húzok el, hogy elfoglaljam a VIP helyem anyáék mellett.