Voltak pillanatok, amikor őszintén elgondolkodtam azon, hogy véget kellene vetnem annak a lehetőségemnek, hogy egyszerűen és szabályok nélkül tovább bővítem a bakancslistámat. Néha kifejezetten intenzíven gyűjtöttem rá a tételeket, amelyeket szerettem volna később le is tudni és kipróbálni. Aztán meg voltak olyan időszakok, amikor szinte alig látszott apadni az egész, mert időigényesebb dolgokba fogtam bele, vagy egyszerűen nem volt időm megtalálni azokat a programokat, amelyekre egyébként vágytam. Amikor viszont az pörgött, hogy sorban húztam le a vágyaimat és raktároztam el a tapasztalatokat, mindig megijedtem, hogy ha vége lesz a listának, történni fog velem valami szörnyű, aztán kezdhetem elölről az egészet... Ezért is tértem vissza ahhoz a kezdeti állapothoz, amikor gondolkodás, vagy különösebb megfontolás nélkül írtam rá újabb és újabb dolgokat. Nem lepődtem volna meg rajta, ha találok rajta kísértetiesen hasonlító dolgokat, ahol tegyük fel, hogy csak a helyszín más, de a tevékenység maga nem. De ez pont olyasmi lehet, mint ahogyan a hegymászók sem csak egy helyen akarnak kóborolni egész életükben és újra meg újra felérni ugyanarra a csúcsra, ugyanazzal a kilátással.
Hiába a cserélődés és millió különböző élmény, helyszín vagy étel a listán, voltak állandó dolgok is az életemben, amire egyes napokon nagyon is szükségem volt, mert biztonságod adtak, mint minden más ember életében valami, amit megtarthattak és senki nem vette el tőlük. Nekem ilyesmi volt az éneklés és ha távolabbról nézzük a dolgot, akkor a szereplés. Állítólag kicsi koromban is nagyon szerettem produkálni magamat, még a családom előtt - az emlékeim vagy a balesetem következtében, vagy szimplán azért vesztek el erről, mert felnőttem.
Sosem tartottam ezt titokban, és részben ezért is szerettem volna minél hamarabb felépülve újra belevetni magamat abba, amit szeretek. Szívesen meséltem a terveimről akár azoknak is, akiknek az esküvőjén énekeltem, vagy akikkel mások esküvőjének hála futottam össze. Vagy éppenséggel azoknak, akiket szívesen szívesen ajánlgattam volna azoknak, akiknek az esküvőjén énekeltem, mint fotóst... Egyszerűbben is leírhattam volna azt, hogy pontosan miért keresem most Kirk-öt, akivel együtt szerepeltünk a klipemben - nyilván együtt, ha az enyémről van szó, de az sem okozott volna különösebben gondot, ha éppenséggel valaki máséban szerepelünk együtt. Lényegtelen.
Ami sokkal fontosabb, hogy kifejezett célom volt, amikor megláttam az egyik social media platformon, hogy Kirk maga is részt vesz egy újonnan induló fotókiállításon és másoknak is szívesen ajánlja azt. Ezért volt kifejezetten szerencsés ismerősökké válni, vagy épp szimplán követni egymást bárkivel, akivel nem csak a szakmámnak, hanem a kis kalandjaimnak - lényegében a bakancslistámnak - hála találkoztam.
Amikor megpillantottam az emberek között Kirk-öt, rögtön felé indultam, és mosolyogva álltam meg mellette, előbb az általa szemlélt képre pillantva, aztán az ő arcára, hátha elég feltűnő voltam a megjelenésemmel. - Szia, Kirk! - Jókedvűen köszöntem neki, mivel tényleg örültem neki, hogy látom, még ha nem is teljesen a véletlen műve volt. Mégis, úgy éreztem, hogy nem kérhetek tőle olyat, hogy fotózzon valaki teljesen ismeretlennek az esküvőjén, ahol én énekelek, de idővel szerettem volna felhozni a témát. Láttam milyen profi képeket csinál és szívesen ajánlottam volna őt az ifjú párnak. - Nem tudom emlékszel-e még rám. Maia... -   Nem akartam túlmagyarázni a dolgot, különösen úgy, ha még ő is emlékezett rám.
- Örülök neki, hogy megosztottad ezt az eseményt, különben nem is tudtam volna róla, hogy ilyen kiállítás nyílik. Neked vannak esetleg képeid kint? - Lassan pillantottam körbe, mivel azonban a választ csak egy embertől tudhattam meg, nem pedig a falakon és a helyiségben elrendezett képektől, visszafordítottam a fejemet Kirk felé. - Egyébként hogy vagy? Mi újság veled mostanában? - Arra is kíváncsi voltam, hogy mi a helyzet vele és a színészettel, mivel annak hála találkoztunk. Igazából mindig örültem neki, ha ismerős arcot látok és történetesen tényleg emlékszem az illetőre, nem pedig elveszett az emléke a balesetem miatt.

606・remélem tetszik ・ℳ

Kivételes helyzetben nevelkedtem, amiért volt időm mindenféle szórakozást kipróbálni és nem pusztán abból álltak a napjaim, hogy a munkában hajtottam a pénzt, majd hazamentem, hogy felkészüljek arra, hogy a következő napon ugyanazt csináljam. Beleőrültem volna abba, ha nem mehetek el olyan programokra és eseményekre, amelyek boldoggá tesznek - hiszen kicsi korom óta nagyon szerettem a művészeteket, ami talán azért is volt ennyire jelentős, mert a szüleim maguk is rajongtak nem csak a zenéért, hanem a festészethez is. Végtelenül örültem neki, hogy a balesetem nem csinált belőlem teljesen másik embert, még ha a régi ismerőseim számára furcsa is lehetett a váltás, ami a hajamat illette, hiszen a korábbi derékig érő tincseket felváltotta a rövid, vállig érő haj. Ez a váltás azonban nem volt tapasztalható a természetemben és abban, hogy mennyire szeretek emberek között lenni, vagy épp újakkal ismerkedni. Mindig is elég nyílt voltam és nem féltem odamenni bárkihez, most pedig ismerős embert közelítettem meg, ami szintén nem eredményezett nálam bármiféle elbizonytalanodást.
- Gondoltam kipróbálom, mert kedvezményesnek tűnt az út. Nem számítottam rá, hogy rögtön oroszlánok is lesznek. - Én magam is előbb a kép felé sandítottam egy mosollyal az arcomon, aztán Kirk felé fordultam. Jó volt őt újra látni, mert határozottan egyike volt azon embereknek, akiket megjegyeztem a klip forgatásról. Sajnos voltak olyan statiszták is, akiknek a nevét akkor sem tudnám felidézni, ha fizetnek. De talán nem haragszanak meg emiatt, ha nem találkozunk újra.
- Már kezdtem megijedni, hogy túlságosan felejthető vagyok. - Vele nevetek, mert a jókedv mindig ragadós, ha őszinte, s a karom úgy lendül Kirk háta mögé, hogy félig apró mozdulatokkal megsimogatom, félig óvatosan meglapogatom azt.
- Mondanám, hogy nagyon sok időm volt nézegetni a lehetőségeket, de csak jókor voltam jó helyen... Mármint online. - Jókedvűen vonogatom a vállaimat, miközben magyarázok. Mondanám, hogy nem töltök túl sok időt a social media fiókjaim nézegetésével, de nem szeretném, ha egyszer rám szakadna a plafon hasonló hazugságért. Manapság mindenki könnyebben tájékozódik egy aprócska készülékkel, ami egyáltalán nem is baj, mert valószínűleg elhagytam volna a meghívólevelet, ha netalántán még mindig galamb postával kellene üzengetnünk. Őszintén szólva én mindig inkább a füstjeleket próbáltam volna ki, de egy lakásban nehéz úgy tüzet gyújtani, hogy ez megvalósítható legyen. - Nagyon szuper, hogy eljött ez a nap is. Gratulálok hozzá, nem semmi! Megnézzük a te képeidet? - Mivel az esemény hirdetésénél nem kaptunk ízelítőt abból, hogy pontosan milyen képek tekinthetők meg, kifejezetten kíváncsian vártam, hogy láthassam Kirk alkotásait. Más munkáit, amelyeket feltöltött a netre már láttam, de a mostaniaknál megvolt az esély arra, hogy teljesen újak lesznek - és ahogyan mondta, nem semmi őket akkora nagyságban látni, mint itt.
- Én már nem is emlékszem pontosan. Ezt jó hallani! Hogy jól vagy... - Nagyokat bólintok, hogy nyomatékosítsam az állításom. Mindig jó tudni, hogy az ismerőseink jó egészségnek örvendenek. - Na és mennyivel tetszik jobban a fényképészet? Vagy nem is szállnak versenybe egymással? - Kérdőn pislogtam felé, miközben még a szemöldökeimet is megemeltem.  
- Bizony, még mindig nem hiszem, hogy megéri rosszkedvűnek lenni. Főleg, ha olyan nagy nap ez a mai, mint a tiéd most. - Nagyon óvatosan böktem csak oldalba a könyökömmel, mert nem az a célom a mozdulattal, hogy kellemetlenséget okozzak. - Nekem még mindig a mindenem az éneklés. Szeretnék új dolgokat is kipróbálni, de tudom, hogy nem mehet minden egy nap alatt. - Annyi tervem van, hogy sokszor egyébként is elveszem bennük és hátra kell lépnem egyet, hogy át tudjam gondolni, mi is legyen a következő lépésem.
Amikor Kirk magyarázatot fűz a kép mellé, újra oda pillantok, hogy jobban szemügyre tudjam azt venni és azokat a részleteket is meglássam, amelyekre csak most hívja fel a figyelmemet. - Sosem gondoltam még ilyen részletesen egy-egy kép elkészültére, de azt hiszem neked előnyöd van ebben a témában. - Pár másodpercig még a képet figyeltem, aztán újra a férfi felé fordítottam a fejemet, hogy feltegyem a kérdésemet: - Azok a képek, ahol ilyen és hasonló állatokat kapnak le, nem igényelnek nagyon sok egy helyben töltött és mozdulatban időt? Én biztosan előbb megunnám a várakozást, mint hogy lőjek egy ilyen profi képet... - Elhúztam a számat a gondolatra, hogy tényleg ennyire nem vagyok kitartó, de néha jobb beismerni a hiányosságokat, mint megpróbálni úgy csinálni, mintha teljesen más ember lennék.
- Ugyan, teljesen megértelek. Én is ezer évig tudnék beszélni arról, hogy kinek az esküvőjén énekeltem legutóbb. - Mosolyogva billentem finoman oldalra a fejemet. - Ráadásul nem is baj, hogy feljött ez. Kérdezni szeretnék tőled valamit. - Lehet, hogy ezzel teljes mértékben elárulom magamat és azt, hogy nem véletlenül tévedtem erre a kiállításra, de egyáltalán nem zavar, mivel azt már bevallottam, hogy Kirk miatt tudok róla. - Szoktál esküvőket fotózni, igaz? Mi alapján vállalsz el egy-egy ilyen munkát? - Bizony, ezen a ponton jön, hogy megpróbálom megpuhítani őt egy újabb közös vállalásra - és bízom magamban annyira, hogy úgy érzem sikerülhet is.

797・remélem tetszik ・ℳ

- Nem akkor a legizgalmasabb felfedezni valamit, ha nem tudunk róla semmit? - Talán nem a legjobb hasonlat, de hirtelen csak az jut eszembe, hogy a kísértetkastélyok is csak akkor igazán élvezetesek, ha nem jártunk még bennük és nem tudjuk melyik sarokból leselkedik ránk valami ijesztő, vagy meglepő. Rég voltam már ilyen helyen, vagy egyáltalán vidámparkban, ami miatt eszembe jutott, hogy talán ezt is fel kellene vennem a listámra. - Ez a koncepció egyébként egészen figyelemfelkeltő is lehetne, ha olyan témában gondolkodunk, mint mondjuk éghajlatváltozás. - Ugyan a nagy, politikában zajló vitákat és döntéseket nem tudnánk ilyen könnyedén befolyásolni, de ha csak egy kisebb csoportnyi emberhez elér egy hasonló jelentéssel rendelkező kép, azt hiszem máris megváltoztatná egyes emberek gondolkodását és aktivitását ezen a téren.
Hiszek benne, hogy meg lehet tervezni találkozásokat és látogatásokat, de sokszor hiába van egy előzetes elképzelésünk, az, hogy pontosan hogyan alakul egy beszélgetés mindig múlik a másik félen is. Ugyanez érvényes azt hiszem a programokra is, vagy utazásokra. Megtervezhetünk mindent előre, de a helyzetet akkor is adott pillanatok alakítják és azok, akik ott vannak velünk.
- Teljesen igazad van. Habár a mi környékünkön nincsen sarki hot-dog árus, szóval irigyellek. - Mosolyogva pillantok felé, szinte csak a szemem sarkából, mint egy gyerek, aki rosszaságon töri a fejét. Jelen helyzetben mondjuk nem volt hot-dog árus, akihez rohanhattunk volna.
- Örülök neked és annak, hogy kikerültek a képeid! Ez nagy lépés, nem igaz? - Mosoly kúszik az ajkaimra, miután felteszem a kérdésemet. Olyan ez, mint első alkalommal színpadra állni, már egészen komoly közönség elé, nem csak az iskolában a saját és mások szülei elé. - Kíváncsi vagyok a képeid mögötti történetekre is. - Habár fotózásban annyira nem vagyok otthon, de ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az ember egy dalszöveget ír meg. Mindig van egy történet mögötte. Aztán persze lehet, hogy rosszul gondolom.
- Abszolút megértelek. - Bólogatva értek egyet és hallgatom a szavait. A kérdésre pedig egy mosoly is megjelenik az arcomon. - Szerintem érdemes mindent kipróbálni, ami boldoggá tesz, de ha elveszítjük ezt az érzést, onnantól kezdve csak kötelesség lenne, ami nem túl jó a lelkünknek. De ez persze csak az én véleményem. - Nem gondolom, hogy mindenki olyan szerencsés helyzetben van, hogy válogathasson és igyekszem megérteni azt az álláspontot is, ami különbözik az enyémtől. Viszont nem fogom magamtól eldobni a lehetőségeket pontosan azért, mert egyszer majdnem vége lett mindennek. Ha sosem szánom rá magamat, hogy új dolgokat próbáljak ki, akkor millió élmény és jó dolog kimaradna az életemből, vagy épp negatív tapasztalat - minden éremnek két oldala van.
- Ez is igaz... Viszont! És ne haragudj, hogy ezt 2021-ben mondom, de tudod yolo... - Halkan nevetek fel, miközben néhány elszabaduló tincset most a fülem mögé igazítok, hogy ne csiklandozzák annyira az arcomat. - A balesetem megtanított rá, hogy próbáljam ki, amit ki szeretnék, amíg még van rá lehetőségem. A legújabb dolog, amit kipróbálnék, hogy szerepeljek a tévében. - A környezetemben voltak, akik ezt másképp fogták fel, különösen a szüleim, akik azóta tripla annyira féltettek, mint korábban. Értékelem az aggodalmukat, de az sem megoldás, hogy bezárva tartsanak egy szobába, örök életemre.
- Pontosan erre az előnyre gondolok. - Pár másodpercig Kirk felé intek a mutatóujjammal, de arra neveltek, hogy nem szabad mutogatni, ezért viszonylag hamar le is engedem a kezemet. - Viszont ha nem látnánk bele az alkotási folyamatba, nehezebb lenne mások műveiből és alkotásaiból magunknak is tanulnunk. - Velem is gyakran előfordul, hogy amikor hallgatok egy dalt, arra gondolok, hogy én mit csináltam volna másképp és amikor olyan döntés előtt állok, amiben hasznosíthatom azt, hogy átgondoltam a dolgot, akkor már úgy tudok dönteni, ahogyan az számomra megfelelő.
- Tényleg? A kutyák olyan aranyosak tudnak lenni... - Mosolyogva csóválom meg a fejemet. Nekem legutóbb gyerekkoromban volt csak háziállatom, de ha valamihez húz a szívem, az biztosan inkább egy kutya lenne - bocsi, macskák. - Velük azért gondolom sokkal nehezebb volt, mint az épületekkel. Azok a képek is kint vannak? - A kíváncsiságom mindig is elég nagy volt, ami miatt szerettem iskolába járni, még ha volt is egy olyan időszakom, mint minden tinédzsernek, amit nem akartam mást csinálni, mint lógni az órákról a barátaimmal.
- Megvan a tavalyi hazai X-faktor győztese? - Jókedvű kérdésemet követően Kirk felé fordítom a fejemet, amikor pedig a kérdő pillantásával találkozik a sajátom, egyszerűen elmosolyodom. - Na, ők kértek meg, mert van egy közös ismerősünk és látták a videóimat az Instagramon. - Furcsa egy szakma a miénk, amikor már egy közösségi média platformra feltöltött videó is lehet elég ajánlás egy munkához, de alapvetően nem panaszkodom emiatt. Szeretem, amit csinálok.
- Atyaég, tartanak ilyeneket? - Grimaszba torzul az arcom, amikor meghallom a szavait. Jó ideje szingli vagyok, ezért nem is sűrűn gondolkozom mostanában a saját esküvőmön, de hogy olyat biztos nem szeretnék, amit Kirk emleget, abban biztos vagyok.
- Óóó, hohóó, nem! Nem az enyémről van szó - elnevetem magamat, miközben a kezeimet is megemelem, hogy tiltakozva tudjam őket rázni magam előtt. - Ha az lenne, akkor egészen másképp kezdtem volna! - Mosolyogva képzelem el a helyzetet, ahogyan a páromat magammal rángatva próbálom meggyőzni a férfit arról, hogy fotózzon nekünk. Persze még ez is lehet realitás. - Egy ismerős párról lenne szó, akik elég bizonytalanok ezen a téren. Azért gondoltam, hogy megkérdezlek téged, mert szerintem kedvelnéd őket. Mit gondolsz, lenne kedved találkozni velük? - Finoman megemelkedtek a szemöldökeim, ahogyan a pillantásom a férfira siklott. - Persze nyugodtan mondhatsz nemet, egyáltalán nem fogok megharagudni! - Ezt pedig őszintén ígérhetem. Nekem már az is megéri a mai napon, hogy megnézhettem ezt a kiállítást és beszéltem egy kedves ismerőssel, akivel rég találkoztunk már.

915・remélem tetszik ・ℳ

Azt hiszem a balesetem után ha volt is valami, amit a szüleim kértek tőlem, akkor az az volt, hogy a saját érdekemben helyezzem magamat bizonyos dolgok elé. Ezért sem erőltették, hogy olyan egyetemet, vagy épp szakot válasszak, amivel klasszikus értelemben sokra vihetem. Sosem akartak belőlem orvost, vagy ügyvédet csinálni, mert tudták, hogy nincs ezekhez affinitásom. Mindig is olyan dolgokat szerettem csinálni, amiben kiélhetem a kreativitásom, nem utolsó sorban pedig emberekkel vagyok körülvéve. Ez a tulajdonságom a balesetemtől függetlenül sem változott - ami nem is csoda, hiszen az emlékeim hiányán túl én ugyanaz az ember vagyok. Legalábbis ezt szokták nekem mondani azok, akik mindig is ismertek.
Idővel rá kellett jönnöm, hogy bár a szüleim azt kérték tőlem, hogy helyezzem magamat és a saját élményeimet a középpontba, nekem nem megy az élet mások nélkül. Ha pedig valakit kedvelek, akaratlanul is törődni akarok vele és érdekelnek azok a dolgok, amelyek mások életében történnek.
- Tényleg? Megtennéd? - Lelkes pillantásom Kirk felé suhan. Az, hogy milyen élményeket szerzünk az életünk alatt csak egy dolog. Nagyon sokat jelent még az is, hogy milyen ételeket eszünk közben - plusz, hogy kikkel osztjuk azt meg.
- Én úgy gondolom, hogy nem is ez lesz az első és utolsó - mosolyogva magyarázok, majd nagyot bólintok. Ha szeretünk valamit, akkor érdemes csinálni, mert örömet okoz nekünk. Amikor viszont elvész ez az érzés, nincs értelme tovább csinálni. Viszont maga az időszak és a tevékenység talán segít átlépni, vagy feldolgozni, szebbé tenni egy bizonyos élethelyzetet. - Én csak azt remélem, hogy az ilyen kötelességtudó lelkek egyszer megértenek bennünket is. Nem kell mindig mindenhez annyira ragaszkodni, mintha az lenne számunkra megírva a Nagy Könyvben és örökké követnünk is kellene. - Azt hiszem olyan három négyszáz évvel ezelőtt én az őrületbe lettem volna kergetve azzal a ténnyel, hogy a szüleim hivatását kell tovább vinnem és örök életemben egy dologgal kell foglalkoznom. Manapság talán az éneklést tekintem a hivatásomnak, de sosem gondoltam rá olyasmiként, amit örökkön-örökké kell csinálnom. Egyszer talán visszalép szimpla hobbi szintjére.
- Egyébként nem az a legfontosabb? Olyan kevés időt kapunk, legalább élvezzük ki! - Elég radikálissá váltam ezzel az egésszel kapcsolatban, de azt hiszem senki nem hibáztathat - vagy szólhat be miatta -, hiszen én egyszer már tényleg nagyon közel álltam ahhoz, hogy egyszerűen ne legyen többé Maia Toresano ezen a világon. - Igazából nem döntöttem el még pontosan... Várj, tényleg beszélnél velük a kedvemért? Milyen műsorokat csinálnak pontosan az ismerőseid? - Talán én írtam azt a bizonyos listát, aminek a tételeit aztán teljesítenem is kell, de ez nem jelenti azt, hogy ne fogadnék el segítséget másoktól ahhoz, hogy ezeket meg is valósuljanak. Ha nem mondta volna azt Kirk, amit, valószínűleg azt sem tudnám hogyan kezdjek ehhez hozzá.
- Azta! Látod, ezt nem is tudtam rólad... Mármint a kutyakozmetika dolgot. Szeretted csinálni? - Előbb megvárom a válaszát, csak aztán folytatom a saját véleményemmel. - Szerintem mások állataira még nehezebb vigyázni, mint a sajátunkra, mert megvan az a szintű törődés, amit ők meg akarnak adni annak az állatnak és hiába törődünk mi is velük, lehet hogy az nem ugyanúgy megy, mintha ők csinálnák... Habár ez inkább a kutya napközikre vonatkozik és nem a kozmetikára, de értem mire gondolsz a kötelesség alatt. - Mosolyogva bólogatok néhányat. Én például szívesen fogadnék örökbe kutyát, ha késznek érzem rá magamat, ami egy rendesen fenntartott szobanövénnyel együtt még nincs abban a szakaszban, hogy meg is valósuljon. Előbb egy olyan növényt kellene találnom, ami szeret velem élni - és a rendszertelen öntözésemmel -, aztán jöhet egy négylábú és később majd talán egy gyerekben is gondolkozhatok.
- Kicsi ez a világ - nevetem el magamat jókedvűen. Persze ha úgy vesszük, New York sem olyan hatalmas, hiába élnek itt ennyien. Nem is csoda, hogy rengeteg olyan közös ismerősünk van, akikről csak nem tudtuk, hogy közösek.
- Azta... - A fintorom hitetlenkedő arckifejezéssé válik, majd megrázom a fejemet és felteszem a legfontosabb kérdést, ami hirtelen az eszembe jut: - De egyébként... Az ilyen eseményekre bérelni szokták a ruhát, vagy mindenkinek megvan a saját szettje? - Azt hiszem utóbbival sokkal kevésbé lenne bajom, ha pedig az előbbi lehetőség is fenn áll, egyszerűen sajnálom azt a helyet, ahol az ilyen ruhák tisztításával foglalkoznak.
Ez a hitetlenkedés azonban hamar átfordul jókedvbe és színtiszta nevetésbe, amikor kisebb félreértésre derül fény. Nem is maga a feltevés nevettet meg, hogy éppenséggel valaha férjhez mennék, hanem a tény, hogy épp most. Nem tervezem túlságosan részletezni a bakancslistámat, de van még rajta néhány olyan dolog, amihez az kell, hogy szingli maradjak. Vagy legalábbis nem árt.
- Ugyan! - Vigyorogva nézek rá, miközben megelem a kezem, hogy azzal is jelezzel, hogy nincs itt semmi probléma. Hiszen az alatt az idő alatt, amíg nem találkoztunk, akármi történhetett volna. Talán még az is, hogy eljegyeznek. Egyszer pedig talán így is lesz. - Nekem nagyon-nagyon szimpatikusnak tűnnek. Együtt pedig még jobb lenne velük is dolgozni. - Mindig fejfájást okoz, hogy új ezer és egy új emberrel találkozom egy-egy esküvőn, ez a mostani, amin megkértem Kirk-öt a részvételre, lehetne az egyik kivétel.
- Abszolút! - Lelkesen bólintok, amikor megérkezünk az egyik képhez, aminek a készítője most épp nekem tart tárlatvezetést. - Hat óra alatt? Úristen, hogyhogy? - Teszek egy-két apró lépést közelebb, hogy jobban szemügyre is tudjam venni a képet és néhány másodpercig csak bámulok az alkotásra. - Nagyon kellemes a hangulata. Olyan megnyugtató érzést kelt bennem. Igazán tetszik. - Mosoly jelenik meg az arcomon, amikor a fejemet újra Kirk felé fordítom. - Kinek a kutyája van rajta? - Hiszen épp nemrég beszélgettünk arról, hogy neki nincsen saját. Ha pedig csak úgy lehet kutyákkal eltölteni az időt, miközben fotózzák is őket, akkor ki akarom próbálni - de nem hiszem, hogy létezik olyasmi, amit kutyakölcsönzőnek hívnak.

932・remélem tetszik ・ℳ

- Szerintem azok az emberek unalmasak, akik megszokják azt, amijük van. - Ez pedig nem csak tárgyakra érvényes, hanem élményekre is. Szép dolog elérni egy bizonyos célt, vagy egzisztenciát, de azt hiszem az már sokkal kevésbé helyes, ha valaki egyszerűen megszokja azt az állapotot. Olyan rövid az életünk, akkor miért is töltsük mindig ugyanazzal a néhány dologgal? Nem arról van szó, hogy mindent dobáljunk el, mintha csak egyszer használatos műanyag evőeszköz lenne. Az emberei kapcsolatok sem így működnek. De azt is fontos észben tartani, hogy millió olyan dolog van a világon, amit még nem próbáltunk, a komfortzónánkon belül pedig egy bizonyos idő után nem szerzünk új élményeket.
- Úú, ez már így önmagában is túlságosan csábítóan hangzik. Bármikor elcserélem a nagyvárost egy kellemes tengerpartra, de tényleg! - Kirk ötlete már csak azért is hangzik kifejezetten jól, mert olyasmi, amit mostanában sokat csinálok: rögtönzés. Felesleges mindent a legutolsó apró részletig megtervezni, az veszi el belőle az élvezetet. Sokkal jobb egy spontán ötletet végig vinni. - De mennyire, hogy ismerek! Amikor legutóbb Hawaii-ra utaztam egy nagyon menő társasággal futottam össze. - Igazából nem kell ahhoz elhagyni az államot, hogy ez megtörténhessen, mert ha a megfelelő vegyesboltba téved az ember, ott is kifejezetten érdekes embereket ismerhet meg. Szerintem ez sokkal inkább felfogás, mint pénz kérdése.
- Ó, tudod azért nem könnyű ez, mert a hangom miatt már voltam kamerák előtt, de mi lenne, ha mást is kipróbálnék. Viszont énekesként tudom, hogy vittem valamennyire, ezért az lenne a legkönnyebb, ha emiatt szerepelnék újra. De semmiképp sem tehetségkutatóra gondoltam. - Ez van mostanában az életem sok más területén. Van egy ötletem, amit nem is gondoltam át eléggé, nem számoltam a részletekkel, egyszerűen csak szeretném, vagy épp nem szeretném. Viszont ha mindent elkezdenék túlizgulni, az nem lenne túl boldog élet. - Nos, oda tökéletes lennék! - Nevetve reagálok a magyarázatára és az ötletre. Viszont a szavaim igazak, sosem fogtam ollónál komolyabb dolgot a kezembe, ha szerelésről volt szó - arról pedig, hogy pontosan mire használtam azt, inkább ne is beszéljünk. Nem akarom, hogy bárki aggódni kezdjen értem, na meg azért, hogy eddig hogyan is éltem túl.
- Ha spanyolról lenne szól még totál hülyének sem tűnnék. Szerencsére a szüleim még vették a fáradtságot és megtanítottak rá gyerekkoromban. - Azóta is előszeretettel használtam a nyelvet. Néha kifejezetten élvezetet jelentett olyan emberek társaságában megszólalni spanyolul, akik nem értették, amit mondok. - Mindkettő tetszik. Viszont..! - Ezen a ponton megemeltem a kezemet, kinyújtott mutatóujjal, mintha csak meg akarnám állítani az időt. - Soha nem barkácsoltam még. Gondolod, hogy nekem is menne? - A magasságom miatt annak is örülök, ha felengednek a hullámvasútra, és biztosan van még számos olyan dolog, amit nem csinálhatok meg miatta.
- Nem, ezt nem is tudtam. - Hevesen rázom meg a fejemet. - Ha egy dolog van, amit nem tudnék megtanulni, akkor az egy autó összes alkatrésze... De te szereted az részletes dolgokat, nem? Aki igazán jól akar fotózni, annak a gépe legapróbb részleteit is ismernie kell. Legalábbis ezt hallottam. - Kérdést ugyan csak egyet tettem fel, a pillantásom mégis kíváncsian vándorolt Kirk felé.
- Szerinted ki lehet nevelni egy kutyából teljes mértékben azt, hogy ösztönösen viselkedjen és mondjuk soha ne harapjon többet? - Én erősen hiszek abban, hogy akármilyen tudatos gazdi valaki és akármennyire próbálkozik, nincs annyi kutyaiskolai óra, amire el lehet vinni szegény állatot, ami végleg kinevelné belőle, hogy az legyen, aminek született. Nekünk kell óvatosabbnak lennünk velük és nem olyan helyzetbe sodorni őket, amelyben a harapás az egyetlen megoldásuk. Gondolom. De az is lehet, hogy a balesetem után túl sokat néztem Cesar Millan adásait. - Extra frizurákat is vállaltál? Nemrég láttam egy videót, amiben igazi punkot csináltak a kutyusból. - Sőt, olyan vakvezető kutyával is találkoztam már, amelyiknek a farka szivárványszínűre volt festve. A gazdája azt mondta, hogy részben azért is, mert így kisebb eséllyel lophatják el tőle - hiszen túl egyszerű lenne azonosítani.
- Szerintem az állatokkal még nehezebb is bánni. A gyerekek egy idő után el tudják magyarázni a saját szavaikkal, hogy pontosan hol fáj nekik, vagy mi bántja őket. Az állatoknál erre sokkal jobban rá kell érezni. - Nem mintha lenne benne túl sok tapasztalatom. Gyerekkoromban volt utoljára, hogy saját háziállatom volt, és valljuk be akkoriban még sokkal inkább a szülőkre marad az a nemes feladat, hogy életben is tartsák szerencsétlen állatot. Mi gyerekek csak gyönyörködünk bennük. - Mit vállalnál szívesebben. Egy csapat kutyust, vagy inkább egy csapat óvodást? - Én például képtelen lennék dönteni. Akármelyik is a válasz, mindkét esetben rettentő nagy figyelmet igényel az egész. A gyerekek és a kutyák esetében is vigyázni kell rá, hogy ne nyeljenek le semmit, amit nem szabadna, ne kószáljanak el...
- Nem is tudom. Tudod, vannak olyan dolgok, amiket az ember soha nem akar látni, vagy tapasztalni. Egyelőre ez is olyan - jókedvűen magyarázom ezt, mivel semmi bajom azokkal az emberekkel, akik ilyesmiben lelik meg a boldogságukat, vagy... Nem is tudom hogyan kellene fogalmaznom. Mindenesetre ők szeretik ezt csinálni, nekem nem feltétlenül kell, és ez a legszebb az életben.
- Irtóra örülnék neki! Te vagy a legjobb! - Ezt pedig egészen komolyan is gondolom, hiába van széles mosoly az arcomon - de mégis ki ne örülne neki, amikor egy apróbb félreértés után ilyen jó híreket kap. - De megígérem, hogy ha az én esküvőm következik majd, kapni fogsz egy meghívót! - Ha az enyémről lenne szó, képtelen lennék ilyen pofátlanul arra kérni, hogy dolgozzon rajta. Helyette az lenne a cél, hogy ugyanúgy élvezze a dolgot, mint bármelyik más résztvevő. Már ha lesz valaha valaki, aki elvesz egy olyan nőt, mint én.
- Irtóra nem gondolnám, hogy ennyi előkészület van egy kép mögött. Habár nyilván nehezebb élő 'modellel' dolgozni, mint valamivel, ami nem mozog. - Nevetve emelem meg a szemöldökeimet, hiába nem érkezik kérdés a részemről. Nekem soha nem volt elég türelmem ahhoz, hogy megtanuljam a fényképezés minden csínját-bínját, Kirk magyarázatai pedig sokkal szórakoztatóbbnak bizonyulnak, mint egy életunt fotóművészé, aki csak a pénz miatt ragadt bele valamilyen kezdőknek szóló tanfolyamba és valójában elege van az egészből. - A vidámság lehet nyugodt is, nem? - A mi családunk például kifejezetten örül neki, ha nem kötök ki a kórházban, vagy a rendőrségen, amikor valamilyen eszement dolgot akarok lehúzni a bakancslistámról. - Igazad van, mindenkinek mást jelentenek ezek a képek. Te ráadásul ennek a készülténél ott is voltál, szóval többet tudsz a hátteréről. - Ebben a kérdésben pedig nem is veszhetünk össze. A művészet relatív. - A többi képeden is élő modellel fotóztál? - Incselkedő hangsúllyal bukik ki belőlem a kérdés.
- De szuper! Szeretem azokat az embereket, akik ennyire szeretik az állataikat. Az idős emberek pedig olyan aranyosak tudna lenni. - Engem évek óta lenyűgöznek az olyasfajta kapcsolatok, ahol a két fél egymás lélegzetvételéből is sejti, hogy mire készül a másik. Én sokszor még saját magamon sem tudok elmenni, hiszen nincsen meg minden emlékem. Ha vágyom is egy végső dologra a bakancslistám tételein kívül, akkor az az, hogy eléggé megismerjem magamat - újra. - Nincsen kutyám. És képzeld, egész gyerekkoromban sem volt. A nyulakat aranyosnak tartottam, de sajnos nem élnek túl sokáig. - Ami egyébként a gyerekek számára elég traumatikus élmény tud lenni. - Viszont egyszer szeretnék majd kutyát. De annyi felé szeretnék még utazni, hogy nem gondolom, hogy ez lenne a legmegfelelőbb időszak egy kutya örökbefogadására. - Elvégre azt szokták mondani, hogy érdemes menhelyen körülnézni a négylábúak vásárlása előtt. - Ha mondjuk kutyaként születnél újjá következő életedben, milyen fajta szeretnél lenni? - Elég abszurd kérdésnek tűnik, de számomra inkább szórakoztató. Azt szokták mondani, hogy a kutyák egyébként is hasonlítanak a gazdájukra, most kiderül, hogy mi milyenek lennénk.

1244・remélem tetszik ・ℳ

- Egyetértek. - Széles mosollyal az arcomon bólintottam. Nem tiltottam volna le senkit az ismerőseim közül, ha kiderül, hogy a rutinok és az ugyanolyan dolgok megszállottjai és nagyon is élvezik ha adott valami monotonitás az életükben. Én képtelen lettem volna hasonlót átélni, függetlenül attól, hogy vannak dolgok, amelyekkel kapcsolatban igenis hiszek abban, hogy nem érdemes túl sűrűn változtatni. - Az egyik kedvenc mondásom, hogy a változatosság gyönyörködtet. - Megvan az az érzés, amikor egy ismerős étteremben annak ellenére is nézegetjük az étlapot, hogy tudjuk melyik a kedvenc fogásunk és tudjuk, hogy úgyis azt fogjuk kérni a végén? Na ezzel kellene felhagyni és mindig másra bökni. Néha megéri és néha nem, de ha soha nem próbáljuk ki, a világ felét sem ismerjük meg azalatt a rövidke idő alatt, amíg élünk.
- Van olyan trópusi hely, ami fent van a bakancslistádon? - Nekem egy egész sereggel volt ilyen és ha nem múlna pénzen és időn, már mindet szerettem volna végig járni. Amikor olyan huszonkét éveseket láttam a neten, akik kitűzték, hogy huszonöt éves koruk előtt a világ összes országát meglátogatni, kicsit mindig úgy éreztem, hogy párhuzamos univerzumokban élünk.
- Neee, komolyan? Mi történt, hogy tört össze? - Néha az élet legszerencsétlenebb pillanatai lesznek később a legviccesebbek is egyben, amikor visszatekintünk rájuk. Mikor mennyi idő kell ahhoz, hogy tényleg szórakoztatónak kezdjük találni azt.
Kirk ezt követő szavaira csak egy mosoly kúszik az arcomra. Lehet, hogy a megfogalmazásomban volt némi szerénység, ami egyébként nem volt rám jellemző - mert hiszek abban, hogy ha vannak elért eredményeink, akkor igenis a sarkunkra kell állnunk és elmondani a világnak, hogy igen, megtettük azokat. - Igeen, de azért azt nem állítanám, hogy akkora világsztár vagyok - nevetve vontam fel a szemöldökeimet, miközben Kirk felé pillantottam. Szerintem támadhatatlan megszólalás volt ez a részemről, de kíváncsivá tett az, hogy mások hogyan vélekedhetnek rólam.
- Te vagy a legkirályabb. - Ezen nincs is mit ragozni. Már akkor tudtam, amikor kiderült, hogy ma az ő képeit is nézegetjük. - Hm, viszont hülyének lenni akkor a legjobb, ha nem vagyunk ezzel tisztában. Vaagy, ha nincsenek a közelben kamerák. - Utóbbiak nélkül ugyanis később nem lesz bizonyíték arra a viselkedésre, amit nem szívesen néznénk vissza mondjuk az országos hírekben.
- Nem mondom, hogy csípj meg, különben el sem hiszem, de... Inkább azt nem hiszem el, hogy ennyi ismerősöd van. Hol szerzed őket? - Kissé szórakozott volt a hangom, a pillantásomban pedig ezúttal játékosság csillant. - hm, feladtad a leckét. - Nagyokat bólintva értek egyet a saját szavaimmal. Kiválasztani egy dalt a sok közül... Nyilván ott van az az opció, ami a legnépszerűbb lett, meg az is, ami az én szívemnek a legkedvesebb, vagy aminek olyan különleges a története, hogy mindenkinek tudnia kellene róla. Tényleg nehéz kérdés.
- Na, így máris kevésbé tűnik halálos fenyegetésnek az egész. - Elnevetem magamat, miközben elképzelem, ahogyan mások csinálnak meg helyettem valamit, de én viszem el a prímet. - IKEA-s bútort már raktam össze, de nem volt túl nagy darab, szerinted az tapasztalatnak számít? - Szerintem az áruházlánc használati útmutatóinak kibogozása különleges képesség lehet, amit mindenkinek fel kellene vennie az önéletrajzára.
- Ne nevess ki, de szerintem én azt sem tudnám végig mondani, hogy mi minden van a motortérben. - Más kérdés, hogy egyébként sosem érdekelt túlzottan az, hogy melyik autóban milyen motor van, vagy hány liter fogyasztanak száz mérföldön. Az én vezetési képességeim egyébként is csak addig terjedtek, amíg édesapám hajlandó volt néhányszor autóba ülni velem és megpróbálni elmagyarázni nekem a részleteket.
- Na és milyen sűrűn kell cserélni őket? Vagy ha van egy bevált darabod, akkor nem lenne törvényszerű, hogy újat kell szerezned helyette? - Sosem folytam bele a fotózás rejtelmeibe olyan mértékben, hogy meg tudjam ezt állapítani. Van, aki még mindig a retro gépekre esküszik és van, aki az újakban hisz csak igazán.
- Hű... Ebbe bele sem gondoltam ilyen formában. Hiszen nekünk embereknek is megvan a természetünk, amit néha öröklünk és hozunk magunkkal, néha meg egyszerűen a körülmények alakítanak. - Van, aki képes változtatni valamelyest ezeken az alap beállításokon, van aki örök életére ugyanazokkal a jellegzetes viselkedési formákkal éli le az életét. - Na és milyen hasznos dolgokat tanítanak egy buddhista tanfolyamon? - Képtelen voltam visszafogni a nevetésemet, amikor meditációt kezdett imitálni, a lelki szemeim előtt pedig meg is jelent azokban a jellegzetes színekben és ruhában, amit az emlegetett szerzetesek hordanak.
- Na jó, ez abszolút zseniális. - Vigyorogva hajoltam közelebb, hogy jobban szemügyre vehessem a képet. - Mennyi idő volt beállítani? - Ha azt vesszük alapul, hogy nekem mennyi idő a sminkrutinom és hozzátesszük, hogy én önszántamból ülök addig a tükör előtt, míg egy kutyának fogalma sincs róla, hogy mit művelnek vele, ráadásul nemet sem mondhat... Képzelem, hogy mennyi időt kellett rászánni.
- Tényleg? Ezt nem is tudtam. Hány éves? - Kérdőn pillantottam a férfira, miközben nagyon is realizáltam, hogy talán olyan témáról van szó, amiről nem szeretne több részletet megosztani. De nem féltettem őt attól, hogy ne tudná jelezni ezt nekem.
Mosolyogva fogadtam az ölelését, ami a témát illetően nem is jöhetett volna jobban. Nem mondom, hogy a közeljövőben látom annak esélyét, hogy tényleg meg fogok házasodni, de attól még sosem lehet tudni. Talán holnap találkozom életem szerelmével és pár hónapon belül annyira szerelmesek leszünk egymásba, hogy össze is házasodunk. Már ha hiszünk a mesékben.
- Én köszönöm, hogy részt fogsz majd venni! - Széles mosollyal az arcomon fűztem tovább a képzetet, ami egészen kellemesnek bizonyult. Hiszen melyik kislány ne tervezgette volna kicsi korától kezdve, hogy milyen lesz majd az esküvője az arra való felkészülés?
- Egyes emberek szerintem akármennyire próbálkoznak nem tudják megérteni a művészetet. - Minden fotóban van valami művészet, ami egyeseket szíven talál, mások a sokadig ránézésre sem találják meg a kapcsolatot a képpel. - Nem vagyok szakértő, de szerintem mindenki, aki alkotó tevékenységet folytat és van köze a művészetekhez akár csak egy kicsit is, kötődik ahhoz, amit csinál és a lelke egy kis darabja van a műveiben. - Talán ezért van az is, hogy sok művészt fiatalon el kell veszítenie a világnak, mert annyira a saját tevékenységükbe ölik az energiájukat és a lelkük darabkáit, hogy a végén nem marad semmi.
- Nem mindig, ne tévesszen meg! - Elvigyorodom. Valahol rezonál az amit mondok a korábbi gondolatommal, mégpedig azzal, hogy van, amikor az embernek szimplán arra van szüksége, hogy ne lássák mások, hogy hogyan viselkedik. Nem azért, mert rossz dolgokat tenne, sokkal inkább azért, hogy tudatosan és élvezetből legyen jókedvű az illető.
- Á, szóval lepusztulóban lévő házakat is fotóztál már! Mi volt a legfélelmetesebb élményed, ahol fotóztál? - Nem igazán hiszek a szellem sztorikban, vagy abban, hogy az életünket nagyban befolyásolják természetfeletti dolgok. Viszont vannak olyan helyek, ahová nagyon is el tudnék képzelni szellemeket, ha mégis léteznének.
Mosolyogva hallgatom a történetet az idős párról és a házi kedvencükről, akit akár a családjuk tagjának is nevezhetnék, szerintem nem okozna ez számukra túl nagy felháborodást. Főleg az alapján, amiről Kirk számol be. Ha nekem lenne házikedvencem, biztosan kutyát választanék, mindig inkább az ő energiáikkal tudtam azonosulni, nem pedig a macskákkal.
- Azért ez a lista nem semmi! És mindet meg kellett tanulni eltartani... - Elgondolkodva billentettem oldalra a fejemet. - Volt olyan állat, ami nem volt nektek gyerekkorodban, de szeretted volna, ha mégis van? - Az elmondása alapján arra tippelnék, hogy nem, hiszen majdnem minden háziállatként tartható élőlényt felsorolt. Miért épp egy olyan ne engedtek volna meg a szülei, amilyet ő akart? - Tudtad, hogy vannak államok, ahol lehet kengurut is tartani? Itt New Yorkban sajnos nem engedélyezett. - Egyébként sem gondolom, hogy mondjuk én megfelelő környezetet tudnék kialakítani nekik, de ugyanezt nem feltételeztem bárki másról, aki Dél-Karolinában, és két másik államban él - sajnos csak egyet jegyeztem meg a néhányból, ahol szabad a kenguru tartás.
- Ugye? Sokan nem értik ezt meg és azt mondják, hogy túlzás családtagként kezelni egy négylábút. De szerintem annyi szeretetet kapunk tőlük, hogy cserébe ugyanezt érdemlik. - Legalábbis én így látom a dolgot.
Felnevetek, talán a kelleténél egy kicsit hangosabban is, amikor felmerül a mexikói kopasz kutya ötlete. - Hát ez zseniális, de komolyan! Biztos vagyok benne, hogy nem kapnának el! - Legalábbis gondolom. - Habár... Mi van, ha a rendőr kutyák erre is ki vannak képezve? - Tulajdonképpen nem kizárható ez az egész, de nincs rendőr ismerősöm, hogy ténylegesen meg is kérdezzem tőle. Lehet, hogy ezt kellene a bakancslistám következő pontjává tennem? Megismerni egy rendőrt... Azért ez korántsem tűnik olyan könnyű feladatnak, hiszen civil ruhában fogalmam sem lesz róla, hogy ki rendőr és ki nem. Ha pedig egyenruhában lenne az illető, lehet hogy el kellene követnem valamit, hogy foglalkozzanak velem.
- Én nem tudok dönteni. De lehet, hogy egy koncentrációzavaros husky lennék, mert azok irtó "beszédesek" és izgágák tudnak lenni. - De mellette nagyon szépek is. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy én milyen szép vagyok, szimplán egy olyan fajtáról van szó, amit szeretek. Pont mint a képet, ami előtt megálltunk. Kár lett volna kihagyni ezt a rendezvényt.

1453・remélem tetszik ・ℳ

Imádok utazni. Azt hiszem ha valaki azt mondaná, hogy többet egyáltalán nem tehetem, nagyon megharagudnék. - Nem is olyan rövid a lista. A felét pedig már meg is tervezted, fogadok - mosolyogva pillantok fel a férfira. Könnyű felvenni valamit a bakancslistára és azt mondani, hogy egyszer meglátogatjuk. A valódi kihívás a megvalósítás része. De persze utólag felírogatni ezeket nem tud olyan motiváló lenni, mint amikor az ember előre látja, hogy mennyi lehetősége van az életben.  
- Az a helyzet, hogy én alapból nem vezethetek. El sem tudom képzelni milyen élmény. Vagyis azt a részét tudom, hogy milyen nem tudni vezetni bármilyen járművet - nevetve vonom meg a vállaimat. - Még jó, hogy nem esett komolyabb bajod. - Ha balesetekről van szó, engem aztán lehet kérdezni. Nem azért, mert olyan sokat éltem volna át életemben, nem. Éppenséggel csak egy nagyot, ami majdnem az életembe került.
- Okéé, lehet hogy így van - mosolyogva vetek egy pillantást a környezetünkre, csak megerősítésképpen. Ha lehet ilyesmit mondani anélkül, hogy nagyképűnek tűnnék, az igazság az, hogy nem igazán tűnt fel, hogy az emberek mennyire figyelnek fel rám. Annyi figyelmet kaptam az esküvőkön, amelyeken felléptem, hogy már-már képes voltam figyelmen kívül hagyni, ha mások néznek. Elvégre egy előadó megszokja, hogy a figyelem középpontjában van.
- Azt hiszem akkor nekem is menne, ha olyan emberek lennének a közelben, akik között komfortosan tudok viselkedni. - Még a hülyéskedés is beleférne. Elvégre akkor sokkal inkább tűnik közös szórakozásnak, mint saját magam lejáratásának. - Na és mi a titka annak, hogy ennyire szereted? Vagy mindig ösztönösen jött ez? - Kérdőn pillantok felé. Néha különös kíváncsiság fog el azzal kapcsolatban, hogy megértsek más embereket. Aztán persze idővel rájövök, hogy kezdettől fogva annyira különböző a világon minden ember, hogy nem lehet egyik pillanatról a másikra megérteni a környezetünket.
- Akkor neked ez a különleges képességed! - Efelől nincs kétségem. Egyesek vonzzák, mások meg inkább taszítják a társaságot. Kirk azt hiszem nem csak hogy vonzza azt, de remekül fenn is tartja.
- Ó, tudod ez egy rettenetesen hosszú folyamat - nevetek fel jóízűen. Elvégre mindenki a kedvenc dalát mondaná elsőre, de mindig sokkal körültekintőbbnek kell lenni és az alkalomnak megfelelően választani. - Neked mi a kedvenc dalod? - Véletlenszerű kérdés, de annál érdekesebb rá mindenki válasza. Hallottam már egészen vad kombinációkat is, amikor egy angyali lány kedvenc dala egy igazi metál szám volt.
Örömmel veszem tudomásul, hogy a korábbi IKEA-s bútorokkal szerzett tapasztalatom ér valamit. Nem túl hosszú az önéletrajzom, de ha már egy ilyen tétel van a különleges képességek mellett az Excel és egyéb Microsoft programok felhasználói szintű ismerete mellett, azt hiszem legalább akkora eséllyel indulok, mint bárki más. - Az is lehet, hogy az egész IKEA egy társadalmi kísérlet és mind csak résztvevők vagyunk - nevetem el magamat. Valójában még esélyt is adok ennek az ötletnek, elvégre mindig azok a dolgok bizonyulnak igaznak, amelyekre a legkevésbé számítunk.
- Na és az nem jelent problémát, hogy annyiféle autó van? Vagy mindegy a típusa, ugyanazoktól a dolgoktól megy és idővel meg lehet találni a megfelelő alkatrészt? - Ez utóbbi egészen logikusnak tűnt volna. Elvégre egy-egy szerelő nem csupán egy márkára szakosodott.
- Szerintem a régi gépeknek megvan a hangulata és most nem feltétlenül a korai, első fényképezőkre gondolok. Inkább azokra, amiknek még nem memóriája volt, hanem filmet kellett venni bele. - Még én is próbáltam hasonlóakat. De ha választani kell, nekem a polaroid kamerák nyújtják a legjobb élményt. - Honnan lehet tudni, hogy mikor melyik gépre van szükség? A tapasztalat? - Vagy van erre valamilyen bevált recept, amit megkérdezhetünk az üzletben a kamera vásárlása előtt?
- Biztosan szükség volt azért a te nyitottságodhoz is mellé. Ha valaki olyannak beszélnek ilyesmiről, aki élből elutasítja, hogy bármiben higgyen, az biztosan nem ezt érezte volna. - Másrészt meg olyanok, akik elutasítják az ilyesmit, nem is biztos hogy odakeverednének egy buddhizmusról szóló előadásra. - Aki buddhista szerzetes lesz, annak nem vágják le a haját? - Talán keverem valami mással, de talán Kirk tud nekem segíteni ebben.
- Azt hiszem a jutalomfalat lesz ennek a kulcsa. Habár egy macskával biztosan nem működne. De punk macskát mondjuk nem is láttam még. - Jókedvűen magyarázok, lelki szemeim előtt pedig megjelenik az a bizonyos macska... Nem túl lelkes pofával.
- Áá, értelek... - Óvatosan pillantok felé, nem is igazán akarom feszegetni a témát ezek után. Ha valaki nem akar beszélni valamiről, azt valahogy megérzi az ember. Én pedig nem szeretek kellemetlen érzést kelteni az emberekben.
- Abszolút! Jobban nem is mondhattad volna. - Hevesen bólogatok a szavaim mellé. - Aki azt hiszi ért hozzá, de valójában nem, az úgyis mindig rossz oldalát fogja meg a dolognak. Aki laikusként áll meg egy kép előtt, szintúgy. Nem az fog eszébe jutni, hogy milyen lehetett lőni azt a képet. De a laikusok érzelmeire is a legkönnyebb hatni. - Elvégre - és én most csak a zene világáról beszélhetek teljes magabiztossággal - nem fogják tudni, hogy hol kell keresni a hibát. Ha valakinek tetszik egy hang és végig hallgatja mondjuk az utcán, az aluljáróban is, az már bizonyos fajta érzelmi reakció. Egy előadónak pedig ez a célja. Hogy hasson valahogyan a közönségére.
- Ó, nee! Nézd, még libabőrös is lettem. - Felemelem a karomat, hogy tényleg láthassa a szavai hatását. - Fogorvoshoz alapból tortúra menni! - Aki az ellenkezőjét állítja, nemes egyszerűséggel hazudik. Vagy fejre ejtették kicsi korában. - Vannak ezek az extrém szabadulószobák, ahol nem garantálják, hogy túléled. Mármint tényleg túléled. Szerinted normális ilyen szolgáltatásokat kínálni embereknek? - Ha már itt tartunk, állatoknak sem feltétlenül ajánlanék ilyet. De persze jelenleg nem a vágóhidakról van szó és arról, hogy hogyan tartják az oda szánt állatokat. Pedig ez is egy roppant érdekes és hosszasan taglalható téma.
- Tudtam, hogy valahogyan ki lehet játszani a kolis állattartási szabályokat, de sosem találkoztam még hús-vér emberrel, aki meg is tette. Elismerésem. - Mosoly költözik az arcomra. - A görények irtó aranyos állatoknak tűnnek. Tapasztalatom nincs velük. - De talán fel kellene vennem a listára ezt is. Habár egy kutya örökbefogadása egy menhelyről előrébb van a prioritási listán jelenleg. De talán egyszer majd felkerülhet a görény is.
- Igen, nem is egy helyen ráadásul! Sőt, vannak helyek a világon, ahol rókát is lehet. Én azt hiszem a rókát választanám. - Nevetve vonogatom a vállaimat. Persze mindkettőre van lehetőség állatkerti örökbefogadáson keresztül, de mégsem ugyanaz, mint ténylegesen tartani ilyen állatokat. - Van egy Instagram fiók, amit követek, ők állatmentők és több rókájuk is van. Szerintem zseniálisak. - Minden állat az, amíg el tudjuk fogadni, hogy ők vadállatok és nem mi vagyunk azok, akik parancsolnak nekik.
Nevetve reagálok Kirk szavaira, jókedvvel telve gyöngyözik a hangom a térben. Tudtam, hogy fel fog tölteni a kiállítás meglátogatása, de hogy ennyire jól érezzem magam tőle és a legjobb társaságban legyek egy kis lélekemelő nevetéshez... Azt hiszem a mai napon is elmondhatom magamról, hogy igazán szerencsés vagyok, amiért élek! Nem vagyok ellenére, hogy tovább haladjunk a következő képhez, csak mert tartok tőle, hogy körülnéznék a többi emberen, azt tapasztalnám, hogy rosszallják, amiért megzavarjuk az élményüket a nevetésünkkel. De tehetünk mi róla, hogy ők a rossz társaságot választották ma estére amiért nem nevetnek ők maguk is? Szerintem az életet csak úgy lehet  igazán élni, ha nem vesszük túlságosan komolyan.
- Nagyon tetszenek a színek. - Ez az első, ami megfog benne. Mindig is a pirosas, meleg árnyalatok vonzottak igazán. - Van benne valami elmosódottság, de talán csak az én szememnek... Ez számomra különlegessé teszi. Olyan meseszerűvé, mintha tartogatna valamit ez a két ház. - Mondjuk valami olyasmit, mint Narnia. Mennyire szerettem volna gyerekkoromban én is egy ruhásszekrényt, ami egy másik világba visz! A képen látható két ház pont valami ilyesmit sugall. - Mi a története a házaknak? - Kérdőn pillantok felé, elvégre a legutóbbi képnél is többet tudott mondani. Ez az előnye, ha a képek készítőjével járja végig az ember a kiállítást. Így ezerszer jobb élmény.

1284・remélem tetszik ・ℳ