Csupán két napja landoltam New Yorkban, hogy aztán a tegnapi napomat teljes mértékben a Pandorával való megismerkedésem töltse ki, a mai nap felét pedig a lakásomhoz legközelebb eső okmányirodában tölthessem. Annak ellenére, hogy ígéretet tettem, hogy három napig csak a csikóval foglalkozom, sajnos meg kellett szegnem, mert a sürgős ügyintézés előrébb valónak tűnt, hiszen csak nem rég kaptam meg az amerikai állampolgárságot, nem akartam volna már most törvénybe ütközőt elkövetni. Semmilyen szinten sem. Brontë Üvöltő szelek című kötete tartotta bennem a lelket a három órás üldögélés során, és már majdnem a könyv végére értem, amikor sikerült a pulthoz jutnom, csak hogy egy nagyjából tíz perces procedúrát elintézhessek: az átnevezett utca megkövetelte a lakcím igazoló kártyám megigénylését.
Egy órával később szerény kopogás jelezte Esther alig nyitott ajtaján az érkezésemet, bentről pedig egy öblös, kacér nevetés halt el még idejében, hogy aztán a kopogó tűsarkak szapora léptekkel tárják ki előttem a tömörfa lapot, a nő szikrázó mosolya pedig elárulta őt. Megint a vőlegénye malac megjegyzése tette őt boldoggá, ami az én arcomra is mosolyt rajzolt, mert mellette képtelenség volt rossz kedvűnek lenni.
- Jóóóóóó reggelt, Muci! Gyere be! Jimmy már épp menne vissza dolgozni és amúgy is belefulladt félig a ramenbe, amikor mondtam neki, hogy ma este csipkét fog vacsorázni. Rólam! - így, késő délután, de hát most először futottunk össze a mai nap során. Esthernek szokása volt mindenféle becenévvel illetni: voltam már Tündérbogyó, Csipike, Muci, Királylány és Angolka is. Épp ami eszébe jutott, igazán. A nő a HR-esek gyöngye volt, szinte nem telt el úgy hét, amikor New Yorkban tartózkodtam, hogy egyikünk vagy másikunk ne csúszott volna át egymás irodájába, hogy az aktuális újabb hírekkel, érzelmeinkkel le ne fárasztottuk volna a másikat. A lány hangos nevetéssel, hozzáértő simogatással és óvó öleléssel vigasztalt olykor, ha épp az öcsém vizsgálatai nem voltak túl fényesek, vagy ha épp úgy éreztem, hogy muszáj volt valakivel egy kicsit beszélgetni. Talán barátság volt, habár nem tudtam volna megmondani, hogyha bármelyikőnk is felmondana, találna másik állást, a kollegiális kapcsolatot túlélné-e a változás. Főleg azért sem, mert nekem minden egyes változást, nagy horderejű történést meg kellett emésztenem minden esetben, én nem tudtam csak úgy hirtelen elfogadni mindent és bármit.
- Szia! Visszajöhetek később is, Esth... - kezdtem volna bele, de a lány ellentmondást nem tűrően behúzott magához, mögöttem úgy becsapva az ajtót, hogy szinte éreztem, ahogy az ajtófélfa megrezzen ijedtében. Túl hangos volt, túl kedves, túl törődő és túlságosan is imádtam ezt a hatalmas energiabomba nőt.
- A fenéket! Vele állandóan együtt vagyok, veled meg van mit bepótolnunk. De virítsd a lóvét, bébi, vagyis add oda a kártyád, lefénymásolom csak magunknak, átírlak a rendszerben és már mehetsz is - ezt menet közben sikerült a nyakamba ömlesztenie, ahogy az asztalát megkerülve belezuttyant a székébe, a kezét pedig afelett nyújtotta felém, értem, az új kártyáért.
- Tudod, rájöttem, hogy utálok három órát várakozni. Egy élet is elmúlik annyi idő alatt, és túlságosan is arra emlékeztet, amikor... - kezdtem volna bele, miközben a tárcámból kicsúsztattam a kicsi lapot, ám egy sóhajtással egybekötve hagytam fel a szavakkal, hogy inkább csendben üljek le én is.
- Calum... Tudom, Szívem. Hogy van az öcséd? - érdeklődött, de a pillantása már nem engem mért végig, hanem az adataimat ellenőrizte le. Anya nevét, az otthoni lakcímem, a Brooklyn-it, a telefonszámomat is megkérdezte ismét, holott kívülről tudta már azt. A heti telefonhívások, ha éppen egy őrült nagy orgazmust élt át, sosem maradtak el. Bárcsak ne hívott volna.
Mielőtt azonban beavattam volna őt az elmúlt három hetembe, Angliába, a nevetésekbe, a skót látogatásba, a nagybátyámmal való vitorlázásba, és csak magamnak tartottam volna meg az sms-ezések tényét, amire mindig mosolyogva gondoltam vissza, és mint egy bűnös kis élvezet, esténként vissza-visszaolvastam azokat, az ajtón ismét kopogás zajai harsantak fel, ám az illető meg sem várta, hogy bebocsájtást nyerjen, Mr. Howard lépett be gőgösen, frusztráltan.
- Na végre! - fújta ki magát, mintha egy sprintre készült volna fel.
- Neked is üdvözlet, Brian. Köszöntelek szerény hajlékomban. Apropó. Mi a helyzet a légkondival, amit már másfél hónapja kérek, hogy javíttasd meg? - Esther hanglejtésén érezni lehetett, hogy az ő viszonya volt sem problémamentes a férfivel.
- Majd! Miss Fraser, Mr. Cowen itt van. Vagyis nem rég kilovagolt Szilajon és az sem érdekelte, hogy a villámokról meg a viharról akartam volna meggyőzni. Makacsul téged akart. Már veled beszélni, mert hogy megígértem neki, hogy itt leszel. Tudod, nem szeretem, ha az én seggemet szedik szét cafatjaira, mert fogalmam sincs, hol vannak a dolgozóim. Szóval hol voltál, kisasszony? - kérdőre vonás, enyhe gőg és morcos vonások volt a jussom, amire azonnal lesütöttem a szemeimet, hogy felkészüljek egy olyan válaszra, amivel egy kissé enyhíteni tudnám a frusztrációját.
- Okmányirodában volt. És ő nem fogja a seggedet nyalni, Brian, úgy beszélj vele, ha kérhetem - Esther válaszolt helyettem, a pillantásom pedig mindkettejüket kerülve az ablak felé vándorolt. Nem akartam részese lenni egy olyan vitának, ami túlságosan is mélyen gyökeredzett és amihez egyébként semmi közöm sem lett volna. Enyhe bűntudattal emelkedtem fel a székből, megköszörültem a torkom is, aztán egy visszavonulót fújó sérült macska bátorságával pillantottam Brian szemei felé.
- Visszahozom őt, Mr. Howard. Sajnálom.. - igazából mindent. Talán semmit sem, de ahelyett, hogy sűrű bocsánatokat kérve megalázkodjak neki most, nem akartam volna ezzel foglalkozni. Az ajtóban még elkapta a férfi a könyökömet, mire felpillantottam rá szavak nélkül.
- Majdnem leesett a lóról. Úgy bűzlik, mint egy rothadó kocsma. Vigyázz magadra, Miss Fraser - Jude olyan volt a lovardának, mint az aranytojást tojó tyúk. Ha baja esik, akkor Brian egy pénzforrástól elesik, és ezzel a lovaink is. Mert valójában függtünk minden egyes tulajdonostól, minden befektetőtől és mecénástól is. Ahogy kiléptem az épületből, villám cikázott át az égen dörgéssel kísérve azt, hogy mire felhúztam magam a felnyergelt Noiron, már a zuhogó eső vágtázott előttem, egyetlen másodperc alatt csuromvizessé változtatva engem is, nem csak a lovat.
- Északnak ment Cowen - üvöltötte oda nekem Connie mindezt, mintha tudta volna, hogy miért vagyok idekint. - Hallottam Howarddal beszélni - macskakörmözött az utolsó szónál, olyan bénán dobva felém a baseball sapkát, hogy az a fekete ló szügyét találta el, mire egy hangos bocsiiiiiiiii volt csak a reakció a lány részéről. Hogy hallja, megköszönve a segítségét már ott sem voltam, s dacolva az időjárással hagytam, hogy a ló vezessen a kitaposott útvonalon. Tudta, ismerte minden méterét, minden gödrét és minden fűcsomóját a ló, bíztam benne, hogy egészben fog vissza is hozni. Nem kiabáltam Mr. Cowen nevét az út során, nem tértem le az ösvényről sem, bízva abban, hogy a férfi sem most fogja felfedezni a környéket, de ahogy a füves területet fák váltották fel, egyre sűrűbben, a vízfüggönyön át  egy hatalmas alak sziluettje rajzolódott ki, egy tapodtat sem mozdulva onnan. Ha az ázott ló nem is, a lovas mozgott rajta... és nem csak hogy mozgott, hanem akkora esést produkált, amekkorát már rég láttam nem mozgó lóról. Szinte láttam szétfröccsenni alatta a sarat, füvet és a nedves talajt, ezért Noir lépteit megszaporázva küzdöttük le Szilaj és Noir közti távolságot. Épp, hogy csak megállt a ló alattam, amikor lekászálódtam róla - Jude-dal ellentétben nem esve egy nagyot, hátrahagyva a kantár szárát, magára hagyva Noirt az épp a talajjal megismerkedő férfi elé guggoltam. Semmit se láttam igazán, mert az vihar olyan sűrű esőcseppeket ontott magából, mint amilyet ritkán. Az arcom nem csak, hogy nedves volt, de felért egy óceáni úszással. A hajam az arcomra tapadt, amit kisöpörtem onnan, hogy legalább ne nézzek ki ázott Jetinek. A pilláimon megültek az esőcseppek, a felsőm pedig a bőrömhöz tapadt, de most nem érdekelt.
- Mr. Cowen! - automatikusan nyújtottam ki a kezem a férfi felé, megérintve a vállát, és ha nem lökött el, akkor a tenyerem rásimult a felsőjére ott. - Jude! Jó napot! - mosolyogtam rá bátorítón. - Mi történt? Megsérült? A.. hasa?! - jutott eszembe hirtelen, a pillantásom pedig a kimondott testrész felé vándorolt, hogy megnézzem, nem-e vérzett át, nyílt fel a korábbi sérülése. - Fel tud állni? - kérdeztem aztán, azt a tényt kihagyva, hogy már másodjára fogott padlót a jelenlétemben. De szerencsére most nem volt ahhoz köze egyetlen éles késnek sem. Viszontlátás öröme, hah! Úgy tűnik, hogy rossz ómen vagyok számára.

Nem csak azért mentem haza három hétre, hogy kipihenjem az egész éves munkamániámat, hogy szinte soha nem pihentem, hanem azért is, hogy talán utoljára még az öcsémmel lehessek. Hogy halljam a nevetését, megsimíthassam arcának bőrét, hogy elbeszélgessek vele az álmairól és megoszthassam vele az enyémeket is. Beteg volt, folytonos ápolásra szorult, de annyi élet és élni akarás szorult belé, mint kevesekbe. Soha nem lehetett látni őt letörni, vagy legalábbis a szüleink felé Calum nem mutatta ki mindezt. Lopott pillanatok, csendes beszélgetések jelezték a kedvének lekonyulását, amikor velem óhajtott egyedül beszélni és apáék hagyták neki, hogy a magány bekebelezze olykor, hogy csak velem ossza meg mindazon félelmeit, amik körüllengték és a lelkét zabálták fel. Előtte nem tudtam titkolni azokat a megmosolygott pillanatokat, amiket az Atlanti-óceán másik feléről érkezett sms-ek okoztak és amilyen ügyesen képes volt belőlem kiszedni, hogy ki lehet az illető, egyből jöttek a kérdések, mintha a második apám lett volna. Őrjítő volt és egyszerre kedves is az aggodalma. Harmadik napon állt elő azzal az ötlettel, hogy neki feltétlenül muszáj lesz megismernie Mr. Cowent, aki ekkora hatással volt rám, akitől egyszerre jöttem zavarba és másztam is falra az olykor bicskanyitogató stílusától, de egy valamiről nem tudott az öcsém. Mindazon negatív töltetű pillanatok ellenére, amik kettőnk közt húztak határokat, törődni kezdtem a férfival, érdekelni kezdett a hogyléte, hogy vártam a válaszaira, hogy újra látni akartam őt, mert ott rezonált benne a határozott, ambiciózus és vonzó férfi is, akit meg akartam volna ismerni, és akit újra érinteni szerettem volna. Nehéz és fájó szívvel hagytam magukra az otthoniakat, de kötelezettségeim és kötelességeim is vártak rám a második otthonomban, és a családom szeretete nem volt elég az élethez. Sosem voltam az a fajta, aki hagyta volna, hogy ne dolgozzon, akit bárkinek is el kellett volna tartani és már a génjeimbe volt kódolva mindazon csodálat a lovak iránt, amit nap nap után kamatoztattam a Kensingtonban.
Pandora játékossága, kedves érdeklődése lenyűgözött, a tegnapi napom pedig felért egy olyan terápiával, amire nem is tudtam, hogy nekem is szükségem volt. Emberek nélkül, gyerekek nélkül csakis a csikóra, és végtére is az anyjára is koncentráltam, mert a ló még aprócska volt, szüksége volt a kanca közelségére, de muszáj voltam belekezdeni a tréningbe, ha idővel egy erős, versenyképes lovat akartam prezentálni Jude felé. Mégsem kezdtem bele a kiképzésébe, először csak látni akartam, hogy milyen jellem, s mindezzel ugyan dacoltam az új tulajdonosa parancsaival, de szükségem volt arra, hogy a ló megbízzon bennem, hogy tudja, nem bántani akarom és fogom a jövőben sem. Szigort és következetességet kellett tanulnom, ha olyan lovat akartam kiadni a kezeim közül, aki érmeket hoz haza, aki egyenlő a pénzzel és aki befektetés. Annak ellenére, hogy Jude felé jeleztem, a lóval töltöm minden felszabadított időmet, nem tudtam betartani és a reggeli sürgés-forgásban elfelejtettem felé mindezt jelezni is, ami már csak a lovarda felé vezető úton jutott eszembe, két piros között. Megtehettem volna, hogy egy bocsánatkérő üzenettel bombázom megint, de aztán úgy voltam vele, hogy minél előbb jutok el a lóhoz, annál előbb tudok vele foglalkozni ezen a borongós, angolos időjárás közben is, a fedett, homokos kifutóban.
Esther irodája felé vezető úton halkan koppantak a sietős lépteim a padlón, hogy mielőbb végezhessek nála, és egy gyors átöltözést követően valóban elfoglalva a helyem az új jövevénnyel foglalkozhassak, ám Mr. Brian Howard megjelenése felborított minden tervet aznapra. Minden továbbit, mert alapvetően az okmányiroda sem volt betervezve, de ilyen az én szerencsém. A korholó szavai nem értek célba, túlságosan is nyugodt voltam, és három hétig minden munkahelyi gondot, feszültséget és gondolatot mellőztem a mindennapjaimból, ezért sem foglalkoztam vele túlságosan, nem vettem magamra mindazt, amivel vádolt volna. Talán segített benne Esther leforrázó replikája is, nem tudom, de azt természetesen nem vitattam, hogy az úr a felettesem volt, akit tiszteltem már pozíciójából adódóan is. Az, hogy magánemberként hogy viseltetett, jelen esetben inkább igyekeztem figyelmen  kívül hagyni és ahogy megemlítette Mr. Cowent, bennem is átcsúszott a megoldandó probléma ténye a férfire, arra, hogy visszahozzam őt a tomboló vihar előtt.
Sietve kaptam magamra az öltözőben egy hosszú nadrágot a szoknya helyett, a szandált pedig lovaglócsizmára és már ott sem voltam. Noir prüszkölt, nem szerette, ha a sörényén nem csillan meg a napfény, de ő volt az, akit a leggyorsabban lehetett felnyergelni és ő volt az egyik leggyorsabb lovunk is, akit sosem vittek ki versenyekre, ő csak díszként díszelgett a lovardában. A tulajdonosa egy idős, tekintélyes múlttal rendelkező úr volt, aki túl idős volt ahhoz, hogy megülje a hátast, ezért a trénekre bízta a lova egészségét. A felhők szürke, lomha eget varázsoltak, az esőcseppek pedig kövéren hulltak alá koppanó hanggal, ezzel eláztatva a lovat, engem, a talajt és csúszós nedvességbe vonva mindent New York Brooklyn területén. Egyetlen napsugár sem hatolt át a fellegeken, a komor valóság pedig most egy kicsit talán megülte a lelkemet is, de nem volt időm foglalkozni ezzel, ahogy a fák közé vágtatott be a ló alattam, lelassítva a ritmusán, ahogy Szilaj alakja formát öltött előttem nem is sokkal, ám Jude... nem volt a helyzet ura. Pillanatokkal később már a csizmám toccsant a sáros vízben, hogy a férfihez léphessek, hogy odaguggolhassak hozzá, azonban a lomha mozdulatait látva.. lenyaltam az ajkaimon végiggurgulázó cseppet is, mintha azzal bármit is segítettem volna a helyzeten. Az érintésem a férfin automatikus volt, a zavaros kérdésére pedig csak összevontam a szemöldökeimet. Hol máshol lennék? Úgy értem hozzá, hogy segíthessek neki, egyetlen apró bólintással jelezve, hogy nem fogom siettetni.. A fájdalma említésére a bordái felé vándorolt a pillantásom, szabad kezemmel oda is nyúlva, hogy a lehető legóvatosabban végigtapogathassam az anyag alatt húzódó bőrét. Nem, nem erre vágytam eddig, egy kicsit sem, tényleg.
- Sajnálom, hogy így alakult. El kellett mennem hivatalos ügyeket intézni és... most már itt vagyok - a hirtelen pozícióváltásra nem voltam felkészülve, ezért sikerült magával rántania, épp az utolsó pillanatban elharapva a feltörni vágyó apó hangot is, de még épp időben sikerült megtámasztanom magam a feje mellett, mielőtt még teljes testsúlyommal ránehezedtem volna én is a fájó területeire. A melleim így is a mellkasának nyomódtak, az arcom pedig túlságosan is közel került az övéhez, túlságosan közelről nézhettem bele a kéklő íriszekbe. A fentről zubogó esőcseppek pedig végigcsorogtak az arcomon, az ajkaimon is összegyűlve csöppentek rá Jude szájára, hogy csak egy papírvékony légréteg választott el attól, amire a legjobban vágytam hetekig. - Jude... - erőtlen suttogásra futotta csak. A közelségére aprókat lélegezve hunytam le a szemeimet, a szája felett idézve, hogy engedjek a csábításnak, hogy kíméletlenül az ajkaira tapadjak, amikor Noir patadobogása, ingerült és türelmetlen léptei, prüszkölő hangja szakította félbe az eső csobogó hangjait. A pulzusommal az egekben nyitottam ki a szemeimet, hogy aztán újra Jude búzakék íriszeivel találjam szembe magam, amitől egyszerre jöttem zavarba és lobbant fel újból a vágy, hogy elvesszek bennük, de helyette csak megköszörültem a torkom egészen halkan.
- Nem maradhat a nedves talajon, mert fel fog fázni - suttogtam, talán alig hangosabban az esőcseppek záporozásánál, be is harapva az alsó ajkam, a csók helyett viszont a nem koszos kezemmel simítottam végig a férfi járomcsontján finoman, hogy aztán felüljek mellette, eltávolodjak tőle, hogy egy kis levegőhöz is jussak. Hogy ne csak az alkoholszag mögött rejlő Jude-illatot érezzem, ami ugyanolyan markáns volt, férfias és vonzó. - Mégis miért jött ki a viharba?! Miért? Szeretnék segíteni - akadtam el, nyújtva a kezeimet felé, hogy belém kapaszkodhasson, ha szüksége volt rá, de itt, lent a földön biztosan nem maradhatott, de egyelőre elég volt, ha csak felült. A légzésem csak alig volt szaggatott, de igyekeztem nem azon agyalni minden pillanatban, hogy de megcsókolnám őt. Négy hete képes volt annyira megbolondítani, hogy képtelen voltam ellenállni neki. Életemben először hagytam, hogy egy majdnem teljesen idegen kielégítsen. Hogy életemben először valakivel átéljem az egyéjszakás kaland fogalmát, még ha az reggel is történt.
- A lovardában lezuhanyzik, és nem szeretnék ellenkezést. Szüksége is van rá. Meg nekem is, azt hiszem - pillantottam a szemeibe, a saras testén túl nem kimondva az ittassága tényét. Nem közös zuhanyzásra gondoltam... bizony. Külön-külön. Egyedül. Csak ő és én. Máshol. Nem ugyanott.
Cora Fraser, te bolond nőszemély!

A családi körben eltöltött három hét a legkedvesebb emlékké avanzsálódott, olyannyira feltöltve a lelkemet nyugalommal, kedves szeretettel és törődéssel, amely hiányzott a New York-i életemből. Persze, imádtam a lovak és a gyerekek társaságában lenni, de minden áldott nap úgy ébredtem fel itt a Nagy Almában, hogy az első gondolatom az öcsém körül forgott. Szerettem volna a karjaimban tartani, mint amikor aprócska kis hisztigép volt, őrjítően édes nevetésbe burkolózva és bűzlő csomagokat hagyva a pelenkájában.. De már rég beláttam, hogy nem csak ő, hanem én is felnőttem. A betegségének köszönhetően talán korábban is, mint kellett volna, de nem bántam. Átvirrasztott éjjelek, a vérképek felett tartott meditálások, a kórházi betegágya feletti haszontalan imák és óhajok sorozata  volt a jussa, minden egyes alkalommal felkészülve tán a legrosszabbra is. Arra, hogy esetleg akkor és ott fogjuk elveszíteni őt. Talán a legrosszabb dolog az egészben az volt, hogy minden egyes évben a születésnapjakor egy újabb hóbortot követett: kirendeltette a közjegyzőt, hogy hivatalossá tegye a végrendeletét. Azt az akaratot, amely őt illette volna meg egyedül és egyáltalán nem tartottam azt jogosnak, hogy egy akkor még csak tizennyolc éves, épp, hogy csak felnőtt korba lépő férfinek ilyeneken kelljen gondolkodnia. Utódok hiányában engem nevezett meg a hagyatékának egyetlen jogos tulajdonosának, amivel sosem értettem egyet, ám a vitának nem láttam sem értelmét, sem pedig helyét. Csendes elfogadás volt a jussom, miközben belül egy kicsit mindig belehaltam a megújított rendelkezésbe.
Akadtak pillanatok, amikor jó volt kicsit lelassítani, hagyni, hogy az egész napos izgalmak, a sok stressz csak úgy átfolyjon rajtam, miközben a tea forró zamata égetett melegséget a testembe. A gyümölcsös ízek voltak a kedvenceim, kevés cukorral, a citromtól lágy barna színben pompázva és sok angol most elátkozott volna, de a fehér tea ötletét sosem kedveltem. Nem éreztem szükségét a krémességnek, amit a kávémba öntött tejjel mindig is kompenzáltam. Ha az otthon fel is töltött, rájöttem a három hét alatt, hogy amennyire Anglia hiányzott nekem, úgy New York is. A második hazám lett - hivatalosan is, letéve az állampolgári eskümet, és nem csak a munkám hiányzott, a gyerekek és a lovak, de minden egyes idegességgel eltöltött pillanat, minden reggeli kiáltozás a buszmegállókban és a zsúfolt utcákon, a kietlen esti fényekkel megvilágított járdaszegélyek, a fényárban úszó Brooklyn Híd is, amit imádtam figyelni és csodálni a parton elhelyezett padokon üldögélve, miközben a harsány forgalom, az emberek csivitelése elnyomta a Hudson folyó habjainak csobogását. A mai időjárás ugyanolyan szeszélyes és háborgó volt, mint otthon bizonyos napokon, így egy cseppet sem bántam - szinte sosem az esőt, sőt, szerettem is a komor színekbe burkolózott város visszhangjait, viszont azt, hogy egy eltévelyedett lelket kellett visszaterelnem, teljesen újszerűen hatott rám és mégis, gondolkodás nélkül vállaltam a következményeket. Pontosabban... Brian Howard helyében még csak meg se kíséreltem volna Jude Cowen után menni, mert a két férfi szöges ellentéte volt egymásnak és emlékeztem arra, hogy Mr. Howard nem csak az én idegeimen volt képes táncolni, de Jude sem szimpatizált az úrral túlzó mértékben. Nem értettem az óvatosságra intést, de megjegyezve azt követtem a lovam és a kitaposott ösvény Ariadné-fonalát, amelyen megleltem a keresett személyt is egy örökkévalóságnak megfelelő idő távlatában, messze kerülve a lovarda épületétől, a biztonságos, villám és mennydörgéstől távoli négy fal közegétől. A mozdulata, ha természetes is volt, a közelsége pedig émelyítően hívogató, ahogy magával rántott, az utolsó pillanatban vontam meg magamtól az élvezetet és állítottam fel magunk közt azt a távolságot, amelyre szükségem volt. Éreztem a testének melegét nekifeszülni az enyémnek, éreztem a ki nem mondott ígéretek ízét az ajkaimon legördülni, azt a sürgető érzést, amelyet a három hétnyi, kevés, ám annál izgalmasabb sms-ezés vetített elém. És éreztem azt is, ahogy a teste alattam mozdult meg, de Noir, és talán az én józanságom is megakadályozta a beteljesedést, ha már Mr. Cowen tiszta gondolkodása nem volt jelen, mert még az eső zubogó illatán túl is éreztem a leheletén megülni az alkohol részegítő ízét. A bocsánatkérésemet követő szavaival összezavart, ám mielőtt válaszolhattam volna, lesütöttem a szemeimet és nem hagyatkoztam további magyarázkodásra. Fontos volt, és nem halaszthattam sokáig az ügyem elintézését, nem mellesleg nem tudtam eldönteni, hogy Jude zsörtölődő szavai valóban azok voltak-e, vagy csak elszoktam a stílusától. Mindenesetre az újabb szavaira csendben maradva, óvatos pillantással néztem a férfi felé, aki - még csak a köszönésen túlesve, az én aggódásomra kikérte magának azt és élesebb válasszal élt. Felsóhajtottam halkan, várva arra, hogy esetleg majd segíthetek neki, de nem kért belőle és ő maga emelkedett fel kissé darabosabb mozgással, mint amire számíthattam volna. Amire emlékeztem, de a nevetése hetyke mosolyt csalt az arcomra. Az eső cseppjei boldogan gördültek a mosolyomat követve és siettek lecsorogni a bőrömön a felsőm átnedvesedett anyagának irányába.
- Az eső hűvösebb, megfázhat, ha nem lesz hamarosan száraz és nem kerül meleg helyre... Így gondoltam a zuhanyt és nem mellesleg... a talaj is nyomokat hagyott magán - oké, lehet, hogy mégis csak muszáj voltam magyarázkodni. Jude állandóan elérte ezt nálam, de ahelyett, hogy hevesebb lettem volna, a szavaim megadóak voltak és talán egy cseppnyi könyörgő él is került beléjük, csak érintőlegesen jelezve az aggódásom. Nem mellesleg egy esetleges betegség engem is elvont volna a munkámtól, amit egyáltalán nem szerettem volna. A szavaira elnéztem előbb balra, aztán jobbra, végül a férfi mögé és egy negyedet fordulva mögém is.. azt csak azután, hogy enyhén elnyíló ajkakkal asszisztáltam végig a hasfalának közzétételét... A legszívesebben visszamentem volna a lovardába, ám nem akartam az ügyvédet magára hagyni, mert ki tudja, még mi fog vele történni a következő másodpercekben, percekben.. És már többször bizonyítottuk, hogy még ha alig ismertem is, de az élete fontosabb volt, mint hogy hagyjam, bántódása esne. A felismerésre lehajtottam a fejem, lehunytam a szemeimet is egy hosszú pillanatra.
- Nem szeretném magára hagyni, ha nem bánja - söpörtem ki az esőt az arcomból, de az úja és újra merényletet követve ellenem nedvessé tette a bőrömet. A következő másodpercben már Szilaj és Noir ácsorgó alakjai felé vettem az irányt, hogy a kantárukat lehúzva a robusztus kecses nyakukról a férfi felé lépjek az ő lovával, nyomomban a két megtermett, majdnem fél tonnás állatokkal. - Ha nincs messze, akár sétálhatunk is.. De ha minél gyorsabban szeretne odaérni, akkor... - vontam meg a vállaimat kérdőn, jelezve, hogy a magam részéről akár lovagolva is eljuthatunk oda. A kérdés már csak az volt, hogy Jude képes lesz-e felülni Szilajra anélkül, hogy lepottyanjon, vagy sem. - Ha a házhoz értünk, szeretném megnézni az oldalát.. és a hasát is - oké, Cora, hátrább az agarakkal! Mégis miért akarnám, hogy vetkőzzön? És azonnal? Hatalmasat nyeltem, talán még a férfi is hallotta azt. - Ömm.. a sérülései... vagyis.. az állapota miatt, szeretném látni.. - zavartan pillantottam el a kék szemekből, a borostával fedett nedves arcról a széles mellkasra. NEM JÓ! - Ellenőrizni.. - sürgetően nyaltam végig az alsó ajkamon. - Megnézni, hogy jól van-e. Igen, emiatt!
Miért?! Tudja valaki, hogy miért csinálom ezt mellette? Mint egy kis tizenéves csitri, aki életében akkor látott férfit először. A fenébe is már!

Nem az a férfi voltam, aki bizonytalankodik. Megtanultam, hogy minden helyzetben tudnod kell, hogy mit kell lépned, és nem utolsó sorban az ellenségeid előtt kell lenned ebben a versenyben, különben elvérzel. Sosem gondoltam volna, hogy lehet vesztenivalóm, mert a magánéletem szentül elhatárolódott a munkától, és színtiszta módon csakis a közeli emberekkel párnáztam ki az igazi belső körömet. A családomat emeltem az első helyre, egy olyan férfit istenítettem, aki már fel sem ismert olykor. A keddi ötórai találkozók megsűrűsödtek az elmúlt időszakban, és azon kaptam magam, hogy jobban csüngök az apámon, mint amikor kisfiú voltam. Szükségem lett volna a tanácsára, egy jó szóra, hogy ne rontsam el az előttem álló feladatokat. Kerestem a keze érintését az én bőrömön, kontaktot akartam vele, egy kis személyeskedést, ha lehetett volna így fogalmazni. Bastien árulása óta megrogytam a rám nehezedő súlyok alatt, és Mallorie kilátástalan helyzete kezdte felemészteni a maradék tartalékaimat is. Nem voltam már az a Mr. Cowen, aki elutazott egy hónappal ezelőtt a lóvásárra. Nem kellett már a szenvedélyem tárgya, és a kis csikóban sem tudtam úgy gyönyörködni, ahogyan kellett volna. Nem ért többet a szememben, mint egy állat, aki szintén az anyja után sírt. Mikor kezdtem el megint azt érezni, hogy nem vagyok képes uralni a jelenemet, hogy túlmutatnak rajtam a problémák? Kitellett volna egy pofon, vagy egy ébresztő, de egyik sem hozta meg azt a nyugalmat, amire a lelkem szomjazott. Az a nő már szinte a létezéséről sem tudott, mikor rám nézett barna íriszei kínzó fájdalmával, és azért könyörgött, hogy engedjem el. Lorie egyik pillanatban még nevetett, és a fejemhez vágta, hogy mennyire nem leszek jó apa, és igen már láttam is, hogy ez amolyan önbeteljesítő jóslat. El kellett volna engednem évekkel ezelőtt, hogy szabadon távozzon, de görcsösen ragaszkodtam hozzá. Az anyámat láttam benne, meg kellett váltanom, hogy a bennem szunnyadó bűntudat enyhüljön. Anya nem érdemelte meg, hogy még évekkel később is rá emlékezzek, de apa mellett elég sokszor át kellett élnünk a hiányát. Nem értettem, hogy mit szeretett benne, de azt mondta, ha a szemébe nézett, és egy tiszta szekundumban összeért a lelkük, akkor az a sokévnyi szenvedés elmúlott. Nem oltotta ki belőle a szerelmet, és mégis…ezt a valamit kerestem Mallorie-ban. Annyira üvöltött, hogy nem akarja a gyereket, hogy ennél szebben ki sem fejezhette volna. A puszta kezemmel szerettem volna apró roppantásokkal megfojtani azt a dílert, aki ezt tette velünk. Már nem egyedül harcolt a drogok ellen, ott voltam mellette, átéreztem, ha a háta megfeszült, és felüvöltött az éjszaka közepén, hogy hozzanak neki valami fájdalomcsillapítót, mert a reggelt sem éri meg. A gyerek elvette a maradék energiáját is, nem óhajtott a valóságban lenni, a nyugtatók elnyomták, és így álmában legalább már ott járhatott, ahol lenni akart. Milyen férfivé váltam? Egy szörnyeteg mászkált New York utcáin, és fel sem tűnt, hogy mennyire eltértem önnön magamtól is. Jude, mikor látod már be, hogy fel kell adnod? Apa áldását vártam, egy nagyobb hatalom jelét, hogy álljak le a terápiával, és adjam meg a szenvedő nő utolsó kívánságát, de ott volt a másik benne sarjadó élet is. Ki a fene válik meg csak úgy a fiától, vagy éppen a lányától? Nekem fiam lesz, és ez még jobban fájdítja a szívemet. Összeomlok minden egyes ordítással, ami Lorie száját hagyja el, mert tudom, hogy gyötröm, és nem őt akarom, de ez nem igaz teljesen. Mélyen belül, ha ez nem is a nagybetűs szerelem, de érzek iránta valami megfoghatatlan tiszteletet, és szeretetet is. Nem a húgom, vonzódom hozzá, de annyira bonyolult élőlény, hogy kevés vagyok a szükségletei kielégítésének. Sawyer megmondta az elején, hogy ne várjak csodát az orvosoktól, mert aki nem akar meggyógyulni, az nem is fog. Mallorie forrása túlságosan erősen tartotta, és én a sötétben tapogatóztam a kiléte kapcsán. Kerestem a férfit, de nyomok nélkül ragadtam, és csak azt tudtam, hogyha egyszer a szemem elé kerül, akkor nem fogok tétlenkedni, és megölöm. Nincs értelme szépíteni a tényeket…a pokolban fogok elégni, ha eljön az ideje, de addig megváltok egy nőt, aki többet érdemelt volna, nem engem, vagy a heroint. Egy olyan életet, ahol boldogan gondol vissza a várandósságára, és nem úgy, hogy kényszerítem rá.
A zuhogó esőben a két nő iránt táplált érzelemvilágom összeakad, és tudom, hogy aki felettem áll nem az a nő, akivel ágyba bújtam hosszabb távon. Egyetlen alkalommal bántalmaztam, mert nem voltam úriemberhez méltó. Cora Fraser a kísértés, egy olyan jövőkép, ami soha nem lehet az enyém, és ha akarnám sem tehetném meg, hogy elvegyem őt a környezetétől. Lássuk be, hogy mit lett az elődjével, aki éppen az egyik kórházi ágyon haldoklik. A felsőtestemre esik abban a minutumban, ahogyan visszanyúlik a hátam az avaros földre. Az eső megtisztít, a gondolataim sem jók, így nem érdemlem meg, hogy itt legyek, tudom, hogy valami pöcegödörben lenne a helyem, de ahogyan a szeme világa az enyémbe kapcsolódik, mintha megváltozna valami. Sejtem, hogy a hétvége óta többet érez irántam, de mégsem tehetem meg, hogy megrontsam. Cora tiszta még, és csak annyira telik tőlem, hogy a jobbommal eltűröm az arcába hulló barna tincseket. Csuromvizesen tapadunk egymásra, még az időjárás is ellenünk dolgozik. Meg kellene csókolnom, de ott viaskodik bennem az a férfi, aki tudja, hogy Mallorie sorsára jutna. Annyira törékeny, és naiv… mint is mondhatnék. Kiborulna, ha látná a sötét oldalamat, és hálát is adok a fentieknek, hogy ő távolodik el először, és nem nekem kell eltaszítanom, mert annak nem tudom, hogy mi lenne a vége. Feltápászkodik a földről, és amint felülök én is, már tudom, hogy a hasamon húzódó sebet megint ránthatom össze. Ki tudja már, hogy hányadik alkalommal teszek kárt magamban, de most biztosan tudatosan tettem, hogy felszálltam arra a nyamvadt lóra. Annyira szomjaztam valakinek a társaságát, hogy ne kelljen egyedül lennem, de mit is érdemlek? A démonok mindig ott lesznek, nem menekülhetek örökké. Magamtól állok fel, igaz eléggé darabkás és nehézkes is a mozgásom, de betudom annak, hogy őrült voltam. Nem kell egy nálam kisebb élőlény segítsége, ahogyan másé sem. Leporolom a koszt, és felhúzom a pólómat, hogy megnézzem a sérülésemet. Választás elé állítom őt, bízom benne, hogy okosan dönt, és magamra hagy, de mikor teljesül az, amit én szeretnék?
- Ha velem marad, akkor legyen szíves ne mindig az anyáskodó fruska lenni, mert abból eleget kaptam mostanság. – morranok rá, és a hajamba túrva fordulok egyet, és megtisztítom az arcomat is a rá eső szutyoktól. – Kihagynám a lovaglás lehetőségét. Nem vagyok jártas benne, üzletre születtem, és nem erre. – kapom ki a kezéből a kötél végét, és én igazítom el Szilajt. – Elég lesz. – paskolom meg az állat oldalát, hogy egy kis nyugalomra intsem. – Mit akar nézni rajta? – pillantok át a ló felett, egyenesen a szemébe, és fogva is tartom a kékjeimmel. – Nem haltam meg, és cukorból sem vagyok Cora. Induljunk. – adok hangot a parancsomnak, és a betájolt útvonalon menetelünk előre. Semmi kedvem beszélgetni, mégis megtöröm a csendet. – Jobban tette volna, ha ebben az időjárásban nem jön utánam. Megtanultam vigyázni…és higgye el, drága lesz ez a főnökének. – sóhajtok egyet, és felszegett állal szúrom ki a domboldal mögött a faházat. – Ott is van, és lám..egy féltető. – szerencsére a lovaknak sem kell ázniuk, így ha elérjük tíz percen belül a ház elejét, akkor Szilajt beterelem alá, és az alkarommal görgetve át legalább négyszer a kötelet, erősítem oda az egyik kapaszkodóhoz, és Cora lovával is ugyanezt teszem. – Menjen be. – mutatok az ajtóra, én körülnézek, de semmi ehetőt nem találok a lovaknak. A végén az eső is egy kicsit, mintha alábbhagyna, de még mindig jelzi, hogy ő az úr. Betérve a lány után be is zárom az ajtót, és első feladatként a pólómból bújok ki, mert nem sokat segít a vizes ruha. – Kandalló is van, begyújtok. – dobom mellé a feleslegessé vált ruhadarabot, és leguggolva a tűzhely elé az apró fahasábokat pakolom rá az alkaromra, és rendezem sorba. – Keressen valami gyújtót. – szólok rá a háttérből.

Otthon a család szeme fénye voltam, különösen apáé, egészen addig, ameddig az öcsém meg nem született. Akkor is ugyanolyan mélyen, tisztán és erősen szerettek, mint előtte, de Calum szeretete olyan felelősséget vont magával, mint amit alapvetően a családok többsége nem. A betegsége mindent megváltoztatott, az addigi kapcsolati hálónkat és igaz, hogy addig sem voltam önző kislány, de ahogy a kerekesszékbe került, már mást helyeztem száz százalékig magam elé. Kikerülve apám gondoskodó óvásából és anyám heves szeretetéből egyedül maradtam az egyetemi éveim során, ám akkor szakadtam el tőlük végleg, amikor az Egyesült Amerikai Államok területére érkeztem. Senkit nem ismertem, nem volt egy olyan biztonsági pont, ahova elbújhattam volna, ha épp negatív események vettek körül vagy épp nehézségeim támadtak. Emlékszem, megesett olykor az is, hogy a zuhanyzó zubogó vize alatt elvesztek a könnyeim csendesen bennük, s összekeveredve a rózsából érkező vízfolyammal hulltak alá a magány csillanó cseppjei.
Aztán szépen lassan megszoktam és hozzászoktam New York nyüzsgő metropolisához, kezdtem otthon érezni magam és habár megtehettem volna, hogy egyedül költözöm egy aprócska garzonba, mégsem akartam, egyelőre. Lassan-lassan berendeztem azt a lakást a saját ízlésemnek megfelelően, amit sikerült kivennem, olyan emlékekkel és tárgyakkal feldíszítve, amely tükrözte az egyéniségem - neutrális színek, visszafogott formák és mégis úgy éreztem, hogy az én vagyok és az vagyok ott, aki akarok lenni. Nicholas volt az, aki felforgatta fenekestül az életem és kihozta belőlem a nagybetűs nőt. Akivel nem kellett évekig egymás mellett léteznünk és nehezen eldönteni azt, hogy egyáltalán párkapcsolatban voltunk, és ha nem a lovardában töltöttem az időmet, akkor szinte beköltöztem hozzá. Nem volt olyan éjjel, hogy ne mellette hajtottam volna álomra a fejem és reggel ne az ő ölelésében ébredtem volna fel. Boldog voltam... boldog, aki tervezett a jövőre nézve, és álmaimban megjelent egy aprócska totyogó lélek, aki anyának hívott, a rosszcsont, vidám gyermeki kacagása pedig gyógyír volt minden problémámra. Akkor törtem meg először, amikor elvetéltem az első megfogant babával.. a második baba elvesztésénél pedig nem akartam kiszállni az ágyból sem, fájt a létezés. Fájt a lélegzés, elment az étvágyam és senkit sem akartam látni, mert a gyászt felváltotta lassanként az, hogy önmagamat kezdtem hibáztatni a történtekért, holott tudtam, hogy én, ha nem is tehetek róla, maximum a testem, a sok stressz, a munka, a génállományomat vehetném elő igazán. Nicholas volt az, aki az addigi legboldogabb napokat hozta az életembe, hogy aztán megtanuljak a boldogság nélkül élni, tudva, hogy egyedül is megállom a helyem a világban, még ha egy kicsit nehezebb is volt. Nélküle kellett folytatnom az életem, de már nem pityeregtem napokig a hosszúra nyúló zuhanyzások során, mert ott volt nekem Hattie.. aki akaratán kívül is képes volt felvidítani a csicsergő fesztelenségével, és ha rosszul is hangzik, de közvetve képes voltam valakiért felelősséget vállalni, mert habár hihetetlenül különböztünk a lakótársammal, számíthattunk egymásra bármikor. Számtalanszor fel akart volna regisztrálni Tinderre, vakrandikat szervezett volna, szinte belelökött volna férfiakkal teli verembe, ha rajta múlt volna, de a munkába temetkeztem inkább, több és több apróságot elvállalva éltem a lovasterápiával foglalkozó óráimon és ha csak lehetett, a lovardában maradtam a munkaidőm lejárta után is órákon át.
Jude Cowen az a fajta férfi volt, akit mindenki észrevett, de ember legyen a talpán, aki meg is értette, mi motiválhatta őt, mi elégítette ki őt és mi sarkallta mosolyfakasztásra. Az ismeretségünk korántsem alakult zökkenőmentesen, az együtt eltöltött hétvégénk pedig maga volt a pokol.. egy kicsiny mennyországot csempészve pár percre bele abba. Nem vártam tőle sokat és mindent, de az sms-ezéssel elütött távolság heteket emésztett fel, úgy éreztem, hogy valami elindult kettőnk közt. Megértés, kíváncsiság, izgalmas apróságok megosztása a másikkal. S ahogy az angol eső meghozta a várakozás izgalmát, úgy a New York-i elmosta mindazt. A közelsége zavarttá tett, az érintése pedig felforrósította a bőröm, ahol hozzám ért, de a szavai megint olyasmit közvetítettek, amit nem tudtam volna megjósolni sem. Újra távolságtartóvá vált és olyan hangnemet ütött meg, amit nem vártam volna a viszontlátás első pillanatában. Leforrázott a hideg elutasítása, köpni-nyelni sem tudtam a szavait meghallva, egyszerűen csak... lassan fordultak a fogaskerekek a fejemben, választ pedig nem tudtam megfogalmazni neki. Visszavágni pedig annyira sem voltam képes, mert teljesen lesokkolt, még egy egészen halk sajnálom sem gördült le az ajkamon. A két ló gyeplőjével a kezemben hagytam, hogy Szilajt elvegye tőlem, zavartam pillantva fel Noir hatalmas busa fejére is, mintha az ébenfekete lótól várnék megoldást, választ, bármit.
- Akkor sétálunk... - tettem csak hozzá ennyit, a megállapítást, aminek őszintén szólva örültem, de aztán a hebegésem nem úgy sült el, ahogy szerettem volna. Dehogy szerettem volna. Csak Jude képes volt kihozni belőlem a valóban fruska énem, aki úgy viselkedett mellette, mint az elsőbálozó betépett mókus... irracionális zavartságot hozva magával minden pillanatban. Ajkamba harapva hagytam meg magamnak a véleményem, válasz nélkül hagyva a megjegyzéseit, és hagytam is, hogy eltávolodjon tőlem, méterekre, amikor az első lépést megtettem a férfi után. Csendesen, szótlanul követtem kettejüket, a pillantásommal hol a férfi hátának ívét figyelve, a lábnyomait követve, de aztán:
- A főnököm jelezte, hogy szeretne velem beszélni, Jude... sajnálom, hogy nem akartam, hogy baja essék, ahogy azt sem szeretném, ha egy úthenger menne át magán, ha meglőnék vagy újfent megkéselnék - ráztam meg a fejem, a hangomban inkább a csendes lemondás tükröződött, mintsem a harag vagy a másik fél letolása és kérdőre vonása. Ember voltam, ahogy ő is. Nem vigyáznunk kellene inkább egymásra? Meddő vita volt ez is, és reméltem, hogy nem a háborgó viharban állunk neki mindezt megtárgyalni, ezért is lélegeztem fel az épület látványára. Nem kívántam többet én sem beszélni, ezért a csendes, vízben tocsogó hangokon túl csak a lovak patáinak és mozgásának hangjait lehetett hallani, legalábbis a részemről. Szótlanul figyeltem, ahogy a lovakat kikötötte, a következő szavainak engedve pedig a kilincset lenyomva beléptem a vadászházba, kisebb tócsát hagyva a padlózaton minden egyes lépésemet követően. Hajamat kisöpörve a nyakamból csavartam a barna tincseken, hogy a kisebb vízesés a padlón csattanjon, hogy aztán az ujjaimmal a hajzuhatagba túrva fellazítsam annak súlyát... a hossz haj átka. Az épület túl nagy volt, hogy ne tudjon kikerülni Jude, ezért csak egy apró sóhajt hallattam, ahogy a pólója a padlón végezte, és ahelyett, hogy megbámultam volna a csupasz bőrét, félig elfordulva a leguggoló alakjától körbenéztem a házban, végigpillantva a berendezésen, és ahogy a félig-meddig felhangzó ukázt kiadta, engedelmeskedtem neki. Sorra nyitogattam ki a szekrényajtókat, húztam ki a fiókokat, míg nem a hatodik polcon jobb oldalon meg nem találtam a gyufákkal teli aprócska dobozt. Hasztalan volt beletörölnöm a tenyerem a nadrágomba, mert mindenem nedves volt, ezért inkább óvatosan emeltem ki a papírdobozt, hogy a lényegi részeken ne áztassam azt el és Jude mellé lépve nyújtottam neki azt, de még mindig nem szóltam hozzá, mert nem tudtam, mivel ingereltem fel már megint őt még odakint.
Ha elvette tőlem a gyufásdobozt, akkor elfordulva tőle húztam fel magamon a felsőm anyagát, és a fejemen áthúzva azt váltam meg tőle, hogy aztán kilépjek a cipőmből is, végül a nadrágom gombját és a cipzárt is lehúztam, a fehérneműm felső csipke anyaga pedig kikandikált az alhasamon.
- Elárulja, hogy miért vágtatott ki viharban? Vagy nem szeretne beszélni róla? - pillantottam le rá, ha felnézett rám, akkor pár másodpercre elveszve a szemeiben. - Felvehetem? - mutattam a padlóra dobott pólójára, és mielőtt válaszolt volna, lehajolva érte fogtam össze az én felsőmmel, hogy hátrahagyva a férfit az asztal köré pakolt székek támláira terítsem azokat.
- Azt hiszem, hogy keresek pokrócot, hogy legalább azt magunkra teríthessük, ameddig nem lesz elég meleg a kandallótól - osztottam meg vele a terveimet, meg is indulva, hogy felkutassam a plédeket, ha akadtak, és mielőtt még a heverő felé kanyarodtam volna, az ablakon át kinéztem a környező tájra. Mindent a ködös-párás, esőtől illatozó erdő vett körbe, tökéletesen izolálva bennünket minden városi dologtól. Lehajtva a fejemet vettem egy mély lélegzetet, és leemeltem két összehajtott nagyobb csomagot az ágyról, hogy azokkal az asztalhoz lépjek vissza. Az egyik széket kihúztam, hogy majd arra ülök le, de előbb..
- Édesapám nagyon örült annak, hogy öné lett a ló, és szeretett volna személyesen is gratulálni, aztán meg telefonon is, de... végül megelégedett azzal, hogy én adom át önnek. Tudja... a lelkemre kötötte, hogy muszáj mindezt átadnom, mert addig nem lesznek nyugodt éjjelei - nevettem fel halkan. - Calum pedig alig várja, hogy bemutatkozhasson. Átpakoltatta az egész szobáját, csak hogy látszódjon a Magna Carta másolata a polcán, ha majd a gép elé ül - ha idegesebb voltam, beszéltem. Ha feszültebb, akkor is. Most pedig minden voltam, csak nem nyugodt... a szavaimmal párhuzamosan pedig lassan legörgettem a nadrágot előbb a csípőmön, aztán a combjaimon, hogy végül lehajolva kilépjek a két szárból is, amit ugyancsak a szék támlájára pakoltam, megmaradva a fekete fehérneműmben, amit nem terveztem már levenni. Zavarba is jöhettem volna, nagyon is, de Jude már látott ennél kevesebb ruhában is, ám ahelyett, hogy mutogatni próbáltam volna magam, az egyik pokrócba bugyolálva a testem ültem le a székre és felhúztam a lábaimat is a padlóról.. teljesen eltűnve a vastag anyag alatt és mögött, onnan nézve az ügyvéd alakját. A félpucér testet, amin megannyi sérülés jele volt látható. Vagyis.. kettőről én is tudok. Volt több is?
- Jude.. - ejtettem ki lágyan a nevét. Talán kérdésnek is szánhattam... Azonban mást és többet nem mondtam. Akartam, hogy rám nézzen.. szerettem volna látni, hogy nem mindig csak ingerlékeny tudott lenni mellettem, ha személyesen beszéltünk.

A nőkkel sok esetben hadilábon álltam, nem értettem, hogy mit akarnak, és milyen célok vezérlik őket. A bonyolultságukkal nem tudtam vitába szállni, de melyik férfinak imponált az, ha megfejthetetlenné vált egy nő? Baszta a csőrünket, de hosszabb távon nem támadt fel bennem a vadászösztön. Elmúltak a hormonális időszakaim, ahol a farkam vezetett, és manapság is nagy ereje van a déli vidéknek, de meg tanultam kezelni a vágyaimat. A huszonévesek csoportját látva másról sem tudnak beszélni, mint a szex és a pénz jelentőségéről. Igazából nem is állnak messze az igazságtól, mert ez a két dolog mozgatja a világ nagy üzletkötéseit, de bennem mégis kételyt szül, ha arra az aprócska élőlényre gondolok Mallorie méhében. Mikor kezdtem el másképpen szemlélni a környezetemre? Régebben könnyedén belementem volna egy semmitmondó éjszakába, de a Rachel és Cora kettős óta nem bújtam senkivel sem ágyba. Rengeteg időt töltöttem az irodában, Michelle a jobb kezem volt, mindent el tudott intézni, amire egy egyszerű titkárnő nem lett volna képes, és mellé diszkréten kezelte a magánéletemet jelentő elfoglaltságokat is. Sosem meséltem el neki, hogy keddenként ötkor az apámat megyek meglátogatni, vagy kéthetente péntek este az alvilág nagyjaival ültem le egy pókerasztalhoz. Kialakult egy rendszerem, és ebbe nagyon kevesen kaptak betekintést, még kevesebben tudtak arról, hogy nemsokára apuka leszek, ha Isten is úgy akarja. A hitrendszer meg én valahogyan nem működtünk össze, a racionális szemléletet támogattam inkább, de néha a gyengébbik pillanataimban én is egy hatalmasabb erőhöz imádkoztam. Nem akartam elveszíteni Lorie-t sem, de ahogyan az elmúlt napokban láttam őt, még az is megváltás lett volna, ha meghal. A kezelések meghosszabbodtak, és az orvosok nem kecsegtettek semmi jóval, hiszen kiderült, hogy a baba is függő már az anyaméhben. Jelenleg mesterségesen kell táplálni, mert nem hajlandó semmit sem magához venni, én meg egy szörnyetegnek érzem magamat, hogy erre kényszerítem őt. Egyszerűen nem bírok értelmesen a munkára koncentrálni, vagy az egyéb feladataimra, mert minden energiámat elszívta az, hogy Mallorie mellett legyek a rehabilitáción. Az összegek nem érdekeltek, csak pénz volt, nekem nem jelentett többet, ami a gyógyítására áldoztam, amolyan zsebpénz, de mások ezért éveket dolgoznak össze. Tisztában vagyok azzal, hogy nagyon sok mindent megtehetek, és éppen emiatt agyalok egy elfogadható ötleten. Meg kell szerveznem a következő heteket, de azzal nem érek el semmit, ha a sebeimet nyalogatom. A lovardába egy kis kikapcsolódás céljából érkeztem, ugyan az időjárási körülmények nem ezt hivatottak támogatni, de attól még nekem szent meggyőződésem volt, hogy lóra pattanok, és kilovagolok a nagy préri közepére, ahol a szemtanúja lehetek a villámoknak. Kis srác koromban egy ideig arról fantáziáltam, hogy villámharcos leszek, aki mindig a nagy viharok után megy egy kis járgánnyal, és lencsevégre kapja a pillanatot, amikor a természet fellázad. Egyfajta vagányság és bátorság keveredett eme elképzelésben, de aztán hamar fel kellett nőnöm, és lemondani az álmok kergetéséről. A Corával való séta is eszembe juttatja, hogy milyen voltam évekkel ezelőtt, amikor még hittem a jó létezésében. Ennek a nőnek vasakarata van, ha még akkor is képes követni, ha úgy szólok hozzá, mint egy kutyához. A lelkem mélyén tudom, hogy nem akarom bántani, de már régen engedtem bárkit is közel magamhoz, és nem ma este akarom elkezdeni. A hétvégén összekuszálta a fejemet, és azóta se tudtam rendesen kiverni onnan, de ma még azzal is tetőzte, hogy utánam jött az esőben. Bőrig ázunk, mégsem szólunk egymáshoz egy ideig. A lovak patkódobogása, és a cipőnk csutakos süppedése ad egy alaphangot, de ezen kívül maximum a légzésünk, nekem meg a nyöszörgésem hallatszik, ugyan nem feltűnően teszem ezt meg.
- Őrült elképzelései vannak Cora arról, hogy velem mi történhet idekint. A késelés egy különleges helyzet volt, de most nem fog a bokorból kiugorni Bastien, és amúgy sem fog többet ilyen kellemetlen szituációba hozni, mert felkészültem rá. Ez is egy lecke volt, ami odaát történt. – meredten figyelek előre, de a szavaimat mégis neki célzom. Az orvos és Mr. Chang figyelmeztetése még mindig tüske volt a szememben, és mégis tudtam, ha nem cselekedett volna, akkor már alulról szagolnám az ibolyát. Nem az a fajta ember vagyok, aki köszönetet mond a létezésért, de belül feszít a ki nem mondott várakozás, hogy tegyem meg, mégis a csendet választom, amíg a domb másik oldalán fel nem tűnik a ház. Régebben már kiszúrtam ezt a helyet, és beszéltem is a tulajjal is. A Kensington família gazdag, de nemcsak nekik van pénzük, ezért valahol megnyugodtam, hogy ennyire kényesek, hogy még a saját lovardájuk területén is legyen egy pont, ahol elbújhatnak az alkalmazottak elől. A féltető alá húzom Szilaj gyeplőjét, és szorosan kötöm meg, nehogy elsétáljon, de ahogyan a terapeuta is odaér, elveszem tőle a másik ló gyeplőjét , és beállítom a négylábúm mellé. A nyerítéssel talán hála csendül felém az eső szakadatlan tombolása közepette, de mindannyiunknak szüksége lesz egy kis pihenésre. A kezemmel jelzem, hogy menjen csak be előttem a lány, mert nem hiányzik, hogy ég azt is az én számlámra írják, hogy megfázott. A belépésem pillanatában le is rántom magamról a vizes pólót, és a földön hagyom, keresve egy meleget adó eszközt. A kandalló alkalmas lenne rá, de kelleni fog még fa és valami gyújtós. A pillantásom szüntelen keresi a megoldást, mindig is szerettem talpon lenni a szorult helyzetekben, mert csak a cselekvés vitt előre. A fejem még mindig imbolygott az alkohol mámoros ködétől, de az eső tett róla, hogy egy kicsit kijózanodjak. Leguggolva veszem át a teendők listáját, és hamarosan a gyufa is a kezemben landol. A tekintetem futólag a velem tartózkodó nőre vezetem, de most megszólalni sem tud, vagy nem mer. – Köszönöm. – magam mellé pakolom és egyesével helyezem be a fahasábokat, de csurog a nadrágomból a víz. Nem akartam kommentárokat fűzni a kis incidenshez, hogy itt kötöttünk ki, de megakaszt a műveletben a vetkőzése momentumában. Férfi vagyok, ahogyan említettem, és a fejemben motoszkált a kielégült arca, de az nem sokat segít, hogyha hiányos öltözetben látom. – Nem akarok róla beszélni. – faragom le a válaszadásomat, és vissza is fordítom a kékjeimet a kandallóra, hogy a gyufaszálakat kivegyem a dobozból, és a széléhez érintve egy kis tüzet pattintsak. A plédkeresést támogatom egy biccentéssel, meg a pólóm felvételét is a földről, bár magam is megtettem volna, ha itt végeztem. A gyufa kicsi, és legalább hat szállal játszom el, mire sikerül valami lángocskát eszközölnöm, de aztán a fahasábokhoz nyújtom. Eleinte alig akarnak begyulladni, ezért egy papírhalmazt is rádobok, így kezd alakulni a tűz. A székre helyezkedve a családjáról kezd beszélni, én még mindig háttal vagyok neki, és csak a mondandó végén emelkedem fel a földről, hogy a szemébe nézhessek.
- Az édesapja derék ember Cora, ahogyan a testvére is sokat ér. Nem értem, hogy minek jött vissza. Nem akart még több időt velük tölteni? – csúszik ki a számon a kérdés. – Vannak dolgok, melyeket még a munka öröme sem tud pótolni, és ez a családdal töltendő idő. – köszörülöm meg a torkomat, és nekikezdek a nadrágom lehúzásának. A combomhoz tapad az anyag, alig sikerül lehúznom, és a cipőmmel együtt elhajítanom egy másik irányba, hogy aztán a pléd helyett előbb egy törölközőt keressek.  Miután visszaérek a keresett szerzeményemmel éppenséggel elkapom, hogy a védőbástyaként őrzött plédbe burkolózva ejt ki a nevemet a terapeuta. – Túl fogom élni Cora, ahogyan sok minden mást. Nem kell aggódnia. Jöjjön. – nyújtom ki a karomat, de előtte még a csípőmön kötöm meg a frottírt. Az ujjainkat összefűzve irányítom át a kandalló elé, és ültetem le magamhoz mérten egy kicsit előrébb és közelebb a tűzhöz. Mindenfajta engedély nélkül érintem meg a két vállát, és gyúrómozdulatokkal igyekszem felmelegíteni, de a haja útban van. Szépen a bal oldalra igazítom el ezt a selymes hajzuhatagot, de valahogyan az ujjaim könnyedén csúsznak végig rajta. – Nehéz hetek állnak mögöttem, és most nincs kedvem azon agyalni, hogyan fogom ezeket megoldani, csak a jelen érdekel. – suttogom a tarkójára, miközben masszírozva melegítem fel a pléden keresztül.

Érzékeny, naiv, túlságosan is kedves.. talán ezekkel a jelzőkkel illettek a legtöbben, hibaként élve meg azt, hogy mindenkiben először a jót látom meg és később is arra törekedve azt próbáltam felkutatni másokban a rossz és a negatív tulajdonságok helyett. Az életem, pontosabban az a környezet tett ilyenné, amelyben felnőttem: mindig másvalakit magam elé helyezve kialakult egy olyan ritmus az életemben, ahova nem engedhettem be huzamosan a rossz dolgokat, nem válhattam pesszimistává és hite szegetté. Hinnem kellett abban, hogy minden jóra fordul, hogy a szüleim sok éven át élnek még és nem kell végignézniük, ahogy az egyik gyerekük előbb lélegzik egyet és utoljára. Egy-egy vizsgálat során és után, hiába lettek rosszabb eredmények, negatív értékek és olyan vérképek, amik semmi jót nem kecsegtettek, nem adhattam fel. Mindenki helyett oly erősen élt bennem az élet iránti vágy, hogy apa és anya néma szenvedését nem akartam meglátni. Azt sem akartam előtérbe helyezni, hogy kezdik elengedni azt az egyetlen embert, akiért a világon mindenkit és mindent feláldoztak volna... Hinnem kellett, tudnom, hogy minden rendben lesz, és talán az az aggódás, az az akarás minden élethelyzetre kiterjedt a létem során.
Már aprócska koromban a lovak iránti szeretetet belém nevelték, hiszen minden nap azt láttam, ahogy a szüleim velük foglalkoztak és az öcsém indokolta azt a munkát, amely a hivatásommá vált. Beteg gyerekek, szocializálódásra szoruló apróságok, akiken a lovak segítettek.. és egy kicsit talán nekem is közöm volt a mosolyukhoz, a bizalmukhoz, ahhoz, hogy egyre közelebb engedtek másokat magukhoz, mert sokszor a csend, a néma jelenlét mások életében többet jelentett ezer szónál. Egy ölelés többet mondott, mint ezer vicc és száz nevetés. Egy érintés, egy bátorító simogatás sokszor kifizetődőbb volt, mint az, ha valaki hangosan éltette az igazát és a bátorítását. Jude mellett ezidáig kettő dologban voltam biztos: képes voltam olyan mély csöndre, mint senki más mellett nem és arra is képes, hogy zavaromban annyit locsogjak, mint senki másnak sem. Ezeken túl pedig mióta ismertem őt, egyszer sem hallottam őszintén, felhőtlenül nevetni őt, a boldogság mintha kiveszett volna a szeméből és úgy tűnt, hogy az számára már csak egy távoli emlék csupán. Sokkal távolabbi, mint az én életemben történő boldogság megélése. És habár ez a feltevés élt bennem vele kapcsolatban, mégsem osztottam meg vele. Sem akkor, amikor a szavai túlzást véltek felfedezni az aggódásomban, sem pedig akkor, amikor elmondhattam volna neki mindezt. Hagytam, hogy elüljenek az az igazság, hogy leckeként élte meg a késelést s csak az eső zúgó hangjain túl figyeltem őt csendesen, engedve, hogy a gondolataim legmélyén üljenek meg  azok. Az egy hónappal ezelőtti hétvége emléke a mai napig elevenen élt az emlékeim közt felemás érzetet hozva magával. Mert nem volt tökéletes, feszültséggel, vérrel, kínnal, aggódással és vággyal keveredett napok voltak azok. Akkor és ott hallottam utoljára Mr. Changról, Bastienről és Rachelről és talán nem is bántam mindazt. Négy hét telt el azóta, hogy az előttem bandukoló férfi megsérült és négy hete voltam olyan meggondolatlan, hogy az elvei ellen menve és szembeszegülve vele hátba támadtam őt, amit bánok és még mindig bűntudattal gondolok vissza mindarra, de az okom és az indokom erősebb volt annál, amekkora lavinát magunkra eresztettem akkor. Bocsánatot is kérhetnék az akkori döntésem miatt, de a férfi élete fontosabb volt, mint azok az elvek, amiket vallott.
A csendem egészen hosszúra nyúlt Jude mellett, mert nem éreztem azt, hogy szüksége van a hangomra, a véleményemre, és ha a szavaim kihozták a sodrából, talán az, ha a csendet választom, nem fogja. De csak talán. Némán szemléltem őt, az arcvonásait, alakjának hosszú hetek óta nem látott változásait, és most kevésbé tűnt elhivatottnak. Az előző epés szavakkal ellentétben a nedves séta hatott; kissé lenyugodva reagált a jelenlétemre, nekem pedig nem esett nehezemre engedni neki, a szavainak, így amikor a gyufa az ő ujjai közé került, akarva-akaratlanul is a bőréhez érve lassú, félszeg mosoly csúszott az arcomra.
- Nincs mit, Jude - megköszörültem a torkom, mert az első szónál a hangom is elcsuklott és nem azért, mert sírva akartam volna fakadni, egyszerűen... csak néha megtörtént, hogy nem úgy jött ki hang a torkomon, ahogy kellett volna. A kérdésemre adott elutasító választ az elfordulással tetézte, amire számíthattam volna. - Rendben, ahogy szeretné - indultam el a pokrócok felé, nem ráerőltetve az akaratom, ráadásul ő már a tűzzel, a hasábokkal volt elfoglalva és nem akartam őt a művelet közben megzavarni. - De.. ha mégis úgy gondolja, hogy meg szeretné osztani, szívesen meghallgatom tanácsok és sajnálkozás nélkül. Néha.. - a pokrócokkal a kezemben folytattam csendesen, csak javasolva és nem erőltetve. - jót tesz, ha kibeszélhetjük a gondokat és nem tartjuk vissza azokat. Csak felőrölnek és bedarálnak minket a ki nem mondott nehézségek - újabb szünet, miközben a teret hangnélküli léptekkel szeltem át, már amennyire a padló engedte. - Tapasztalat - fejeztem be ezzel a szóval, hogy aztán váltsak témát, talán egy olyan területre terelve a beszélgetést, ami komfortos volt mindkettőnknek. Úgy tűnt, hogy Jude nyitott volt Calum felé, az öcsém pedig úgy lelkesedett az ügyvédért, mintha ő lett volna a Megváltó. A rajongása egyértelmű volt, leginkább a férfi sikereit szerette hallgatni, és mindent el kellett mondanom legalább háromszor neki Juderól, amit megtudtam Mr. Cowenről. A végén már nevetve túrtam bele az öcsém hajába egy elég legyen - kedves dorgálással. Ahogy a lángoló tüzet magára hagyta az ügyvéd, a feltett kérdésre nem számítottam, ezért is sütöttem le a szemeimet egy hosszú pillanatra, megfosztva magam a látványától is. Még inkább összehúztam magamon a plédet, mintha fáznék, de csak a feltörő bűntudatot akartam ezzel elnyomni magamban, meg is köszörülve a torkom, mint akit a bűnén rajtakaptak pillantottam fel rá.
- Nehéz hátrahagyni a családot és elszakadni tőlük - fűztem hozzá csak ennyit egyelőre, mert éreztem, ahogy a szemeim nedvesedni kezdtek és ha most valamit szerettem volna elkerülni, az a férfi előtti sírás. - De semmi sem garantálja azt, hogyha jelen is vagyok, képes vagyok bárkit is megmenteni - csak nem voltam képes elhallgatni ezt a szomorú igazságot, és habár láttam, ahogy a nadrág lekerült Juderól, nem lelkesedtem, mint egy vágytól túlfűtött tizenéves csitri. Nem ő volt az első férfi az életemben, nem engedhettem meg magamnak, hogy minden pillanatban felkavarjon és ezzel megváltoztassa a természetem. De hazudnék, ha azt mondanám, nem volt rám ő hatással. Hazudnék, ha azt bizonygatnám, hogy nem akartam vele a pillanatban létezni és elhagyni végre a köztük függő feszültséget, amely mérgezett minket korábban. A pillantásommal végigkövettem a törölközőért tett útját, hogy aztán a kezét elfogadva kicsit sem hezitáljak. Felemelkedtem a székről is, az utolsó pillanatban a székről lelopva a párnát is, hogy a tűzhöz közelebb érve azt magam alá pakolva üljek le a padlóra, vállam felett hátranézve a férfire egyetlen röpke pillanatra. Az érintése hirtelen volt, talán egy picikét meg is rezzentem rá, de nem húzódtam el, helyette visszafordultam a pattogó tűznyalábok felé, hogy törökülésbe helyezkedve, magamat átölelve üljek ott, beleveszve a pillanatba, az érintésbe, a simogatásba is. Jude felhangzó szavaira összeszorult a torkom, mert akkor realizálódott bennem, hogy az ő gondjai mindig a háttérbe szorultak. Mindig megtartotta magának, miközben rólam Calumról szinte mindent tudott már. Sosem panaszkodott, sosem süppedt bele a problémáiba, mert bennem az erős férfi képe jelent meg, ha rá gondoltam. Észre sem vettem, hogy a kicsorduló könnyeim az arcomon siettek lefelé a pléd irányába, csak az első csepp után emeltem fel a jobbom és töröltem meg a kézfejemmel az arcomat, kisöpörve a szemeimből is azokat az áruló könnyeket. Jude simogató érintésének hála ellazultam, a szervezetemből távozni látszott minden felgyülemlett feszültség is, de nem fordultam felé egyelőre.
- Sajnálom, Jude - törtem meg az addigi mélyülő csendemet, hogy amelyik kezemmel az előbb még a könnyeimet törölgettem, óvatosan megérinthessem a kezét, amikor a vállamon és a felkaromon csúszott az végig. Az ujjaim lassan csúsztak végig a meleg ujjain, a kézfején, hogy egy picit mozdulva, kényelmesebben foghassam meg a kezét, fordulva is a testemmel felé kicsikét, felnézve az óceánszínű íriszekbe. - Annyit meséltem Önnek Calumról, a kis szertelenségéről - lágyultak el a vonásaim, és mielőtt kényelmetlenné vált volna a helyzet kettőnknek, Jude kezét a térdemre húztam, kézfejét nekitámasztva a plédnek, ha hagyta, hogy az ujjbegyeimmel amorf mintát rajzoljak a tenyerébe lassú mozdulatokkal. - Ha jól sejtem, akkor a testvéreivel rosszcsontok voltak. Mesélne nekem a gyerekkoráról? A csínytevéseikről? Melyikük változott azóta a legtöbbet? - érdeklődtem, hogy talán.. végre a pillanatnak is élhet és egy kicsit egy vidámabb téma terelhetem őt, ahol megoszt velem történeteket önmagáról, az öccseiről... miközben elhagyva a tenyerét elegyengettem a testén a takarót, mert nem csak nekem volt ildomos nem megfáznom, neki sem volt szüksége egy betegségre. - Van olyan gyerekkori vágya, ami beteljesült? - néztem bele egyenesen a szemébe kutatón, kíváncsian, mert érdekelt a morcosságán túl. És most az sem érdekelt, hogy az alkohol illata még mindig körüllengte őt úgy, mint egy második réteg ruha. Mr. Cowen nem tett olyat sosem, amire ne lett volna oka. A narancsos-vöröses fény megfestette őt, a tekintetét és a férfi mögött elhúzódó teret is, de most csak a férfire voltam kíváncsi.

A részegség nálam különböző szintekben mutatkozik meg, és én még mindig nem vagyok annyira K.O., hogy ne tudjam, mi zajlik velem, és körülöttem is. A lóról való lebukdácsolás egy kicsit kijózanított, ahogyan az is, esőben kellett sétálni egy menedék után kutatva. Szerencsére a memóriám nem hagyott cserben, és tudtam, hogy merre kell mennem, hogy megtaláljam a vadászházat. A lovarda területe igencsak nagy, ha valaki esetleg nem lenne gyakorlott turista idefelé. Régebben gyakran jártam ki errefelé, hogy felfedezzem a környéket, és felvéssek minden egyes helyet, amit szimpatikusnak véltem. Cora Fraserre figyeltem fel először, amikor kinti órát tartott egy mozgássérült gyermeknek. Képes voltam árnyként létezni, és csak megfigyelni, ha ahhoz volt kedvem, de eme tulajdonságom vitt abban is előre, hogy tudjam kivel érdemes üzletet kötnöm, vagy a bizalmamba engednem. A belőlem fakadó bizalmatlanság a kiskoromra vezethető vissza, és talán titkon az anyámat okolom amiatt, hogy kihúzta a lábam alól a talajt, és elvette a felhőtlen boldogság érzetét, de legalább nem vált belőlem olyan felnőtt, aki úton-útfélen osztogatja azt. Az apámon és a két testvéremen kívül nem sok emberrel állok szoros viszonyban, az egyetem megtanított rá, hogy akkor sem lehetünk teljesen vakok, ha kitárjuk a szívünket. Bastien és Rachel esete is jól példázza, hogy könnyedén megégethetjük a kis kezünket, ha nem ügyelünk a körülöttünk lévőkre. Akkoriban még naivan szemléltem én is, bíztam benne, hogy életre szóló barátságokat köthetek az iskola falain belül, de a legnagyobb árulás után már a szerelem is csak egy luxuscikk lett a listámon. Nem örvendtem túlzottan annak, amikor ágyban találtam őket, és egy normális magyarázatot sem kaptam rá. Felszarvazott vőlegény lett belőlem, aztán száznyolcvan fokkal fordultam meg, és változtam azzá, aki ma is vagyok, egy-két kivétellel övezve az utamat. Mallorie az egyik ilyen, és lesz is, azt hiszem. Az a nő nemcsak megtanított néhány dolgot nekem az életben, hanem az idegeimen táncolt, vonzott, és a legbelső köreimbe jutott be, ahova igen csak kevesen jutottak el az egyetemi évek után. Az anyukámra emlékeztetett, és ez volt az egyik gyengeségem is. Talán egyszer részegen meséltem neki, hogy mi történt a szülőadómmal, de annak részleteibe másnap nem mentünk bele. Mallorie most gyermeket vár tőlem és tudom, hogy mennyire gyűlöl érte, mert amint kiderült, hogy a szíve alatt hordja azt a magzatot, sokkal keményebben léptem fel vele szemben. Megköveteltem egy olyan életformát, ami nem illett hozzá, amit nem akart. Tisztában vagyok vele, hogy nagy árat fogok fizetni érte, de arra még ráérek akkor gondolni, ha elérkezik. Jelenleg egy kis kikapcsolódás lenne a célom, de van egy másik nő, aki nem tudja befogni a száját, vagy egyszerűen szeret mindig a lényegre rátapintani, de nem a jó félére. Nem szólok eleinte semmit, miközben megkötöm a lovakat, és betessékelem magam előtt a melegbe. Nekem nem fog ártani egy kis megfázás, de látva a testfelépítését, az is csoda, nem fújta el a szél. Meg kell hagyni, hogy elég abszurd, amit vele kapcsolatban gondolok. Az egyik felem megóvná a bajoktól, néha még azon is elcsodálkozom, hogy a féltéséig eljutottam (szerintem automatikusan váltja ki ezt a férfiakból), más részről meg igencsak bővelkedik kívánatos domborulatokkal. Ki nem néztem volna belőle, hogy aznap reggel bemerészkedik az oroszlán barlangjába, és konkrétan végigasszisztálja azt, hogy kielégítsem önmagamat, aztán meg őt is a gyönyörök birodalmába űzzem. Nem történt semmilyen aktus közöttünk, és ez a kis jelenet azóta is a fejemben jár körtáncot. Mi férfiak, képesek vagyunk felnagyolni egy-egy esetet, és ez bennem jobban megragadt, mint az, hogy megdugtam Rachel-t. Hozzá már azelőtt is volt szerencsém, mély benyomást nem tett rám, de abban a percben egy kis feszültség levezetésnek kitűnően funkcionált.
A vadászházban az első dolgom, hogy ledobjam a vizes pólómat, és nekilássak egy kis meleget csiholni, mielőtt komolyabb bajunk esik, bár ez nem elkerülhető. A tekintetem nem veszik el a pillanatban, a kandalló előtt guggolva koncentrálok a jelenlegi munkámra, muszáj csinálnom valamit, különben őrültségeket követnék el, és a józanságom visszaszerzése az első feladatom. A fahasábok katonai sorrendben kerülnek az alkaromra, és egyesével dobálom be őket a helyükre, amíg a gyufát meg nem kapom a terapeutától. Érzékelem, hogy nekilátott a vetkőzésnek, de nem kívánom zavarba hozni, most semmi szexuális nincs abban, hogy fázunk, és emiatt váltunk meg a ruhadaraboktól. Igazából még magamnak is hazudok, mert tudnék mit kezdeni vele, ha hosszabb időintervallumra leszünk összezárva, de ezen még sikerült uralkodnom. A nyíltan rákérdezés nálam sosem vált be, mert ilyenkor úgy éreztem, hogy valaki kényszerrel akarja belőlem kiszedni az igazságot, és erre valahogy nem hajlottam. A feleletem pontosan emiatt negatív az irányába, és hiába győzköd róla, hogy egy megértő hallgató fél lenne, akkor sem önteném ki neki a szívemet. Az eső talán összezárt bennünket, de mégsem lenne jó az, ha ezt még egy kis lelkizéssel ütnénk el, főleg nem célzott problémafeltárással. Visszaterelem rá a szót, amint felállok, és a tűz látványától meg is nyugszom.
- A családot a legnehezebb hátrahagyni, ha valaki az önálló élet mellett dönt. A jelenlétével nem megment másokat, csak erőt ad az utolsó időszakra. Az öccse pedig…nos tudjuk, hogy mi a helyzet. – nincs kedvem még ennél is jobban elszomorítani, ezért leveszem a nadrágomat, és kiterítem az egyik székre, majd onnan a pléddel együtt lépkedek közelebb a lányhoz. A kezemet nyújtom neki, hogy kövessen, és osztozkodjon velem a melegen, ha már sikerült tüzet gyújtanom a kandallóban. A kis párnát elcseni a székről, még látom a szemem sarkából, de csak egy mosolyt fojtok el, miközben letelepedünk elé, és a Cora elém kerül. Önkéntelen reakció, de megint feléled bennem a védelmező ösztön, és emiatt kör-körös mozdulatokkal melegítem fel a vállát, és közben szóra bírom. Nincs kedvem azt éreztetni vele, hogy felesleges társaság, ha már úgy alakult, vagyis úgy döntött, hogy velem marad a hidegben. Nem lennék úriember, ha szóvá tenném a könnyeit, de ezekkel a női gyengeségekkel sosem tudtam azonosulni. A keze az enyémre fog rá a masszírozás közben, és ahelyett, hogy elrántanám, csak beleegyezésem adom némaságommal egyetemben. Hirtelen teremti meg az intimitást, jóformán észre se veszem, hogy ez így történt, de ahogyan felém pillant azokkal a kék íriszekkel…képtelen lennék bármit is megtagadni tőle. A gyerekkorom érdekli, a testvéreim rosszaságai. – Pont Sawyer és Caleb érdekli? – nevetek fel öblösen, de semmi negatív nincs a hangomban. – Szerettünk bújócskázni, ez amolyan ki nem mondott kedvenc lett az évek alatt. Caleb még kicsi volt, amikor egyszer elfelejtettük megkeresni, pontosan beleuntunk abba, hogy eltűnt. Elmentünk focizni, aztán apánk kezdett aggódni naplemente után, hogy az öcsénk még nem került elő. Bűntudatból felkerekedtünk mi is, és végül az ágyneműtartóban akadtunk rá. Azt felelte, hogy mindvégig ránk várt. Caleb ilyen…mindig óvnunk kell, mert ragaszkodó, és bohókás. Anya halála után…párdon. – torpanok meg, mert ez olyan információ, amit nem kellett volna elmondanom. – Mindegy, szóval Caleb kis rosszcsont, de a legnagyobb ész közöttünk Sawyer…olyanra is ráveszi az embert, amit nem akar. – fel sem tűnik, hogy percek óta a karomba firkál, de jólesik a figyelem. – Viharfényképész…van ilyen? Az akartam lenni. Mindig is bámulattal csodáltam a villámokat. – merülök el a gondolataimban.

Otthon, a család melegségétől övezve apának az első dolga volt a hosszas mesélések közepette, hogy a legízesebb skotchot töltötte a poharamba, ahogy papának is ugyanezen jó szokása megmaradt az évek során, amikor elutaztam hozzá, Skócia sziklaszirtekkel körülvett aprócska városába. Mindkettejüknek kimondatlanul is irtózatos érvágás volt az, hogy az egyetlen örökös fiú a családban képtelen volt megállni fizikálisan a helyét, és a nehézségeknek köszönhetően, ha büszkék is voltak rá, mindannyian tudtuk, hogy Calum nem teljes életet él. Nem nevet szívből, nem csókol szerelemből, nem mondja ki mellkasát verve az igent a két lábán az oltár előtt és nem fakad sírva, ahogy a menyasszonyát meglátja az oltár felé lépdelve. Az öcsém soha életében nem ihatott alkoholt a betegsége végett. Hazudok, mert aprócska korában rossz szokása volt, hogy a hátrahagyott, értéktelennek hitt kortyokat összegyűjtötte a rokonok poharából, hogy egy nyeletnyi lecsússzon a torkán, anyát pedig a szívbaj kerülgette ezekben az esetekben, pörölve beszélt Calummal, miközben magához ölelte az alig három éves csöpp testet. Jude nem fukarkodott az alkohollal korábban, talán ezért sem vonzott annyira az a csók még odakint az esőben bőrig ázva. Minden vele töltött pillanatban éreztem azt az illatot, amint körbeölelte őt óvón, féltőn, mintha attól tartana, hogy kijózanodik a férfi. Mindezek ellenére - a mennyiségről nem tudva, ahogy arról sem, hogy a szervezete miként birkózik meg a párlattal - nagyon is józanul viselkedett. A beszédén, a mozgásán egyáltalán nem lehetett érezni azt, hogy mivel ütötte el az idejét és így engem sem feszélyezett annyira a tény. Nem féltettem őt minden pillanatban, hacsak ránéztem. Nem akartam őt minden áldott másodpercben érinteni és megbizonyosodni arról, hogy nem esik baja, mert most talán nem is volt fenyegetve az élete. A csendem lágyan rezonált a háttérben, nem felhívva magamra a figyelmet, ám az, ahogy a ruháimtól megválva asszisztáltam végig a tűzgyújtást, nem volt természetes. Egy forró, habos fürdő, egy lélekmelengető tea, hatalmas pokrócokba bugyolálva és meleg zoknival a lábaimon... talán romantikusabb képet vetített volna az elmém, így viszont.. a kiejtett szavak tőrként marták az igazságot a szívembe, a lelkem pedig egyetlen illanó pillanatra szomorúsággal töltődött fel.
- Nem szeretnék úgy gondolni erre az egészre, mintha csak az elmúlást várnám. Ha feladom, ha engedek mindennek, ha elengedem és hagyom, hogy megtörténjen akár gondolatban, akkor elveszítek mindent.. - nem a férfit néztem, hanem a tűz árnyainak formáit, hallgattam a pattogó tüzet. - Muszáj reménykedni, Jude.. muszáj erősnek lenni és maradni, mert a beletörődés  - egyenlő lenne azzal, hogy hagyom őt elmenni - mindketten tudtuk, hogy kiről beszéltem. Csakhogy többet veszítettem már el, mint sok boldog anyuka, akik nem tapasztalták meg a vetélés gyászát, de nem most volt az ideje annak, hogy beavassam ezt az amúgy idegennek is ható férfit az életem ezen szakaszába. A szavaim nem voltak hivalkodóak, egyszerűen csak fáradt voltam olykor, mert ha nem az otthoni problémákon kattogott az agyam, akkor a hivatásom, a szenvedélyem foglalta le minden percemet. Mégis csak felpillantottam a férfire futólag, jelezve talán a pillantásommal, hogy jobb volna kerülni a témát, ha nem akarja, hogy újra az egereket itassam, igazából teljesen feleslegesen. Mert több voltam a könnyeknél, több voltam az aggódásnál.
Eszemben sem volt neki nemet mondani, a felajánlott kezét elfogadva követtem őt, és csak akkor kúszott fel a jóleső borzongás a gerincem mentén a vastag pléd alatt, ahogy már elé kerülve a párnán üldögélve érintett. Szokatlanul jóleső érzés volt, és talán egy másodperc erejéig reményvesztett gondolat volt, hogy jól esne nekidőlni, belebújni a hátulról érkező törődő melegségbe, de aztán inkább másként döntöttem. Az ujjaimmal nyúltam a kezéért, hogy aztán aprót fordulva immár félig-meddig szemből nézhessem az arcvonásait egészen közelről, és mielőtt visszafoghattam volna magam, már a szám mozgott is.. szavakat formálva, érdeklődve és beszélve, mert muszáj voltam tenni valamit. Talán engedtem a vágyamnak, hogy érinthessem, hiszen ezért cirkáltam a körmeimmel, ujjbegyeimmel a bőrére, a tenyerébe mindvégig, Jude pedig nem húzódott el, nem lökött el.. ahogy korábban tette. Nem vált idegenné, helyette a felhangzó nevetését visszhangoztam én is. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit is mondhatnék rá, de...
- Ők is.. magához tartoznak - pillantottam a kék szemekbe lágyan szólva, de aztán hagytam, hogy beszéljen, olykor az egyik ujjbegyem végigcsúszott lassú ütemben a férfi csuklójának belső ívén, az ujjaim túlságosan is hűvösek voltak az ő melegéhez képest, ezért igyekeztem nem lefagyasztani az érintésemmel Jude-ot, mert a tűz még nem adott elég hőt és a férfit is elvontam a melegítő mozdulatoktól. Mégis az édesanyját érintő szavak voltak azok, amikre megmerevedett az érintésem, talán én magam is, ám ahogy folytatta, muszáj voltam engedni őt, nem leragadni ennél, és ahogy korábban sem vesézte ki a problémáit, úgy gondoltam, most sem az a pillanat jött el, amikor bevall és elmond minden rosszat, minden gyásszal teli momentumot, minden fájdalmat. Mégis elmosolyodtam, mert muszáj volt, hogy a pillanatot megtörjem: - Valakinek a legkisebbnek is kell lennie a családban... úgy gondolom, hogy mindig őt féltik és óvják a leginkább, mindegy, hogy hány éves, akkor is ő a kicsi - a szemeimet lesütve a tenyerét érintő ujjaimra pillantottam. - Caleb a rosszaság, Sawyer az okos.. ön kinek a szerepét testesíti meg a fiúk közt? - megint a kék íriszek, amik olyan beszédesek voltak... hagyva, hogy folytassa a múltbéli történéseket, Jude vonásait figyeltem, és hogy kényelmesebb legyen a póz nekem és talán neki is, a mellkasomhoz húztam fel a combjaim, egészen kicsire összehúzva ezzel magamat is, de a kezét nem engedve el behúztam azt a takaróm alá, magamhoz, a melegben ölelve azt.
- Messze került ettől a gyerekkori álomtól.. -akadtam el, megváltoztatva a mondandóm is: - Szeretne kimenni most? Vissza az esőbe? Talán még elcsíphetünk egy-két villámot is - tettem fel a kérdést, talán túlságosan is komolyan, mert ha úgy dönt, hogy menne, akkor Isten legyen a tanúm, vissza fogom venni a vizes ruhákat és vele tartok. Ki, hogy lássam, ahogy az esőfüggönyben állva bámulja az eget, hogy egy kicsit talán újraélje azt a lehetőséget, amellyel élni szeretett volna gyerekként. Ezért is tápászkodtam fel előtte, emelve magammal a még mindig dédelgetett kezét, de nem húztam őt, ha nem akart követni. Mégis.. - Menjünk.. Jude! A tűz utána is megvár minket. Ennél nedvesebbek már nem is lehetünk.. semmit nem veszíthetünk! - mosolyogtam le rá, el is engedve a kezét végül, de csak azért, hogy az ujjaim... a nedves hajába túrjanak lágyan, fájdalommentesen végigkaristolva a fejbőrén, mint amikor... a lábaim közt helyezkedett el hetekkel korábban. A gondolatra pedig.. csak enyhén jöttem zavarba, még szerencse, hogy a szívverésemet nem hallotta meg.. mert áruló lett volna az. Ha elengedett, akkor megindultam a székek irányába, hogy magamra cuppantsam a felsőmet és megszenvedjek a nadrágommal is, de ha nem... és más tervei voltak...

Nem tudnám megmondani, hogy mikor volt utoljára olyan, hogy egyedül maradtam volna az isten háta mögött egy faházban, ahol a természet zár el az önnön menekülésemtől. Belül tomboltam, mint a kinti vihar, és megjósolni se tudtam volna, hogy mikor fog véget érni a történet. Mallorie állapota napról napra romlott, én meg úgy éreztem, hogy kiszipolyoztam belőle az életet. Minek mentettem meg és vittem fel a lakásomra majdnem öt évvel ezelőtt? Még most sem jutok dűlőre, hogy hova fajult a kapcsolatunk minősége. Eleinte még álmodoztunk egy szebb jövőről, ahol megtanul normálisan angolul, és biztosítok számára egy biztos munkát, vagy éppen külön lakást is, ha azzal szeretne élni. Valahogyan félresiklottak a tervek, és az én fejemben élő mintapolgár a drogok kábulatába menekült. Kislányként sem vetette meg a tudatmódosítókat. Előfordult, hogy éjszakába nyúlóan beszélgettünk, és akkor némi részletet bezsákmányolhattam a múltjából. Az otthoniak tabunak számítottak, egyszerűen egyikünk sem az az ember volt, aki nyíltan mondta ki, hogy mi bántja, vagy miben éli ki a szenvedélyét. Az ágyban közös húron pendültünk, meg kell hagyni, hogy értett ahhoz, hogyan okozzon nekem örömöt, de ezek is csak rutinszerű feladatokká nőtték ki magukat az évek alatt, és be kellett látnom, hogy egyáltalán nem azt a nőt hoztam haza, akiről álmodoztam. Közel a negyvenhez már elegem lett a játszmákból, mint Rachel esetében, akinek a kegyeiért állandóan meg kellett küzdenem láthatatlan ellenségekkel, aztán meg akadtak még egyéjszakás kalandjaim, de mindegyik arra volt jó, hogy ágybetétnek használjam, és ne tekintsem őket igazi nőnek. Apa elmondása szerint az fog meg, ami nem minket képvisel. Az ő esetében ez nagyon is igaz volt, mert anya minden volt, csak anyának való nem. A három gyermeke sosem érezte igazán, hogy szeretve lett volna, apa pótolta az anyai csókokat és öleléseket a plusz állások mellett, hogy ne kapcsolják ki a villanyt, vagy ne kelljen lyukas ruhában járnunk. Szégyelltem hazamenni, ha anya nem volt magánál, a legtöbb időt az öcsémmel odakint az utcán töltöttük, vagy beszabadultunk a könyvtárba, én jobban szerettem az edzéseken kiereszteni a gőzt, de Sawyer a könyvek világába menekült a valóság elől. Túlképezte magát, és először az ő szájából hallottam, ha vinni akarom valamire, akkor tanulnom kell. Sosem gondoltam volna, hogy neki fogom köszönni a diplomámat és a motivációt, de megtörtént, és örökké hálás leszek a kisebbik Hyde-nak, hogy nem hagyott békén. Több évtizeddel később már egy sikeres ügyvéd vagyok, bármit megkaphatnék a világon, csak éppen az hiányzik, ami nem megfizethető. A családom támogatása, egy olyan nő mellőlem, akire támaszkodhatok, és egy gyermek. Az egyedüli jövőkép immár a Mallorie méhében növekvő apróság, akit eddig csak felvételeken láthattam. Nem kapcsolódtam szorosan hozzá, de tudtam, hogy nincs az a pénz, amiért cserbenhagynám. Küzdenem kellett érte, ha már megfogant, és most is azért nem kötöttem ki a detoxikálóban, mert a kisfiam szíve ott dobogott és minden szívdobbanással arra emlékeztettet, hogy nem adhatom fel.
Cora Fraser jelenléte minden áldott pillanatban összezavar és kiforgat a bőrömből. Ki mondta neki, hogy jöjjön velem, ha egyszerűen nem akartam társaságot? Máskülönben meg ott volt az indok, hogy miatta érkeztem a lovardába, hogy lássam. Megszámlálni se tudnám, hogy hányszor fantáziáltam erről a nőről az elmúlt három hétben, miközben valami bimbózott közöttünk. Az éjszakai sms-eket vártam, és követeltem is, szinte már napi szintű elfoglaltságom lett, hogy a telefonomra sandítsak, és a nevét olvasva egy kis betekintést kapjak az óceán másik felén zajló eseményekre. Az élményei által én is utaztam, nem ragadtam a jelenben és hálásan pihentem le a nap végén magam mellett tartva a készüléket. Az sem bántott igazán, ha az éjszaka közepén ébresztett fel, egyik alkalommal emlékszem is, hogy részegen írtam rá, pedig nem kellett volna. Mit is vártam tőle? Egy kis megértést, valami melegséget, melyet a közös hétvége alatt éreztem mellette? Kellett egy kapaszkodó, hogy ne süllyedjek el, de mégsem foghattam meg a kezét egy idegennek. Távolról csodáltam heteken át, elképzeltem, hogy milyen lenne lovas szakembernek, aki nemcsak a beteg gyerekek mellett találja meg a közös hangot az állatokkal, hanem egyszerűen a lényéből árad valamiféle nyugalom, és ez átragad a körülötte lévő állatokra és emberekre is. A kandalló előtt ülve észre se veszem, hogy a keze az enyémet érinti, és megpróbál valami beszélgetést kezdeményezni. Nem morfondírozok azon, hogy a saját határaimat lépem át azzal, hogy szóba hozom a két öcsémet, mert róluk senki sem tudhat nyilvánosan. Elkezdem beengedni egy másik térbe, ahol ugyan még az előszobában áll, de már nyitogatja az ajtókat a különböző helyiségekbe. Minden nyílászáró mögött az egyik énem rejlik, vannak sötét oldalak is, ahova tilos benyitnia, de annyira könnyedén ugorja át az akadályokat, hogy félek előbb fog eljutni oda, mint én, hogy figyelmeztessem, nem kellene. A testvéreimről mesélni nem teher, olyan fura érzés, hogy mással is megoszthatom az emlékeimet.
- Caleb, ha harminc lesz, akkor sem lesz elég érett, hogy ne szoruljon rá a segítségünkre. – felfelé görbülő ajkakkal meredek a tűz adta lángcsóvák fényébe. – Én? – töprengek el a kérdésén. – Én vagyok a védelmező. A legnagyobb testvér szerepében lenni a legnagyobb áldás és felelősség is egyben, de hiszen tudja Cora milyen is ez. – hallgatok el utalva az öccsére, aki betegen fekszik otthon és úgy tekint a nővérére, mint egy csodára. Valahogyan aztán elkalandozunk egy másik álomra, amire csak akkor vetek egy múltbéli pillantást, ha kitör a vihar, de ma mégis kimondtam hangosan is a bennem gyűlő vágyakat. – Esőtáncot járni? Ne butáskodjon Cora. – ingatom meg tagadólag a fejemet, de túllelkesedik a téma kapcsán. keze az enyémbe fonódik, és ha nem is erőszakosan, de kiránt a meleg adta biztonságból. Nem tudom mire vélni ezt a változást, de a szeme úgy csillog, mint egy kislánynak. Még mindig lent helyet foglalva a földön bámulok fel rá, amikor az ujjai a hajamba marnak. Nem szólok semmit, csak nézem őt, meg a kedves énjét, hogy mennyire szeretne kiszakadni a felnőtt létből. Az egyik felem most azt mondaná, hogy nem vagy már gyerek Jude, de mi van, ha több ilyen lehetőséged nem lesz, hogy elkapd életed villámát? Megrezzen, mikor rájön, hogy mit csinált, de nem mondok semmit, csak felemelkedem a földről és a pléd aláhull a derekamról. – Menjünk ki, de aztán, ha megbetegszik, akkor el fogom tiltani a munkájától. – mosolyodom el és nem várakozva megyek oda, hogy felvegyem a nadrágomat, de annyira tapad, hogy eltelik öt perc is, mire sikerül magamra ölteni. Nem tétlenkedem, hanem fogom a két száraz plédet, és az egyiket magamra terítem, a másikat meg átadom neki. – Vannak még tartalékok, ezt vegye fölé. Őrültség, amire készülünk, de tényleg nem szeretném tüdőgyulladással visszavinni. – szó nélkül nyújtom felé a karomat, hogy együtt lépjünk ki a szakadó esőbe. Nagyon nem kell bezárni semmit sem, mert alig lépünk kettőt, máris a csontunkig hatol a hideg víz. – Ott van egy másik féltetős megoldás, és a tisztás is. Menjünk át, de futnunk kell. Háromra. Egy. Kettő. Három. – adom meg a vezényszót, de gyorsabb révén le is hagyom őt, aztán visszafordulva veszem észre, hogy elakadt a lába a sárban. Nem sokat látok az esőtől, de arra sincs időnk, hogy teketóriázzunk, ezért elé megyek és a két térde alá nyúlva kapom fel az ölembe, csak éppen az egyik cipője marad a földön.

Valószínűleg csak egy utópia volt mindaz, amit Nicholas mellett megéltem. Eljutottunk már a lánykérésig, és amikor az ujjamra felhúzta a gyűrűt, nálam boldogabb nő nem létezett hosszú napokig. Mégis úgy kellett rám tukmálnia, hogy húzzam fel, mert nem fogom elveszíteni azt, nem fogom leengedni a zuhanyzás vagy fürdés után a lefolyóban, nem fog lepottyanni a lovardában sem az ujjamról, és nem, még Maple sem fogja leenni az ujjamról azt, felcserélve a gyűrűt és a nasiját. Nick a harmadik vacsora közben, mialatt mellette üldögélve lóbáltam a lábaimat a konyhapultnál ülve - mert a magas székről sosem ért le a lábam - nevetve hagyta, hogy az étkezés helyett még mindig csak az ujjamat figyeljem vele felváltva... mintha nem hittem volna el, hogy megkérte a kezem, mintha attól tartanék, hogy visszakéri a gyűrűt is, és azt mondja, hogy csak viccelt.. de nem, igazság szerint tudtam, hogy ha néha rám is hozta a frászt, én pedig összerezzenve illetődtem meg, ezzel nem viccelne. Tudta Nick, hogy komolyan gondolom, hogy már akkor elérkeztem mellette az életemben ahhoz a fázishoz, amikor már egy apróságnak az anyukája lehetek, amikor felelősséget vállalhatok egy másik életért és feltételek nélkül szerelmes lehetek egy férfibe. San Franciscoban hozzá menekültem, miután Jude elküldött a Mr. Chang szervezte hétvégéről és ha Nick lakásán is töltöttem az éjjelt, még ha éjszakába nyúlóan is beszélgettünk a szakításunk óta eltelt időről, róla és rólam, rájöttem, hogy valójában nem ő volt az, aki mellett igazán boldog lehettem volna. A lakása nem azt a személyt tükrözte, mint aki mellettem volt egykor. Nem volt olyan biztonságos, nem volt olyan.. markáns, és talán egy kicsit újra ismeretlenné vált a szememben, akit újra meg kellett ismernem, újra látnom kellett, hogy tudjam, ő és én annyira sokban különböztünk... hogy az a vágyott házasság vele lassú elhidegülést hozott volna magával és azt, hogy aztán a bírság kimondja a válásunkat. Elszomorított mindez és meg is kérdőjeleztem a korábbi döntésem, hogy helyesen cselekedtem-e, de erről azóta sem beszéltem senkinek sem.
S csakugyan, nem a mai nap lesz az, amikor ezt felidézem még akár gondolatban sem, itt, Brooklyn szívének félreeső zugában, ahol az eső nem csak a ruháinkat változtatta ránk olvadó réteggé, hanem egy kicsit a felhevült, feledésbe merült vagy inkább háttérbe szorított érzelmeinket és vágyainkat a világ elé tárom. Nem volt nehéz Jude Cowent követnem, még ha nem is igényelte a társaságomat. Eldöntöttem, hogy szeretném tudni hogy van, hogy milyen állapotban van és bármennyire is volt szelíd és megértő a természetem, édesanyám makacssága a felszín alatt lapult és ez azt eredményezte, hogy eszem ágában sem volt magára hagyni a férfit, ameddig nem tudtam őt biztonságban. Nem mintha én bármennyire is, bármitől is meg tudnám őt védeni, de jó érzés volt, hogy vigyázhattam rá.. anélkül, hogy azzal az idegeire menjek. Nem vágytam vele birokra kelni, feszültséget teremteni kettőnk közt, mert emlékeztem, hogy milyen volt tőle rettegni, milyen volt az a kiszámíthatatlan énje, amely felrángatott az emeletre, és arra is emlékeztem, hogy mennyire sebezhetőnek tűnt azután, hogy Sebastiannal találkozott. A családommal töltött idő rávilágított arra, hogy mennyire is hiányzott nekem New York, az állandó csipogásom pedig a férfi telefonján azt, hogy érdekelt annyira, hogy megosszam vele az élményeim és minden egyes nap minden órájában várjam a válaszát... nem bocsánatot kérve amiatt, hogy talán egy tárgyalás közben érkezett neki üzenetem, nem bánva azt, hogy az én reggelem az ő éjjele volt, vagy az én vacsorám az ő ebédje. Minden válasza megmosolyogtatott és lassan rávilágított arra a virtuális beszélgetésünk, hogy talán nem is vagyunk annyira karót nyeltek egymás társaságában, mint amikor egy légtérbe voltunk kényszerítve életünkben először. Talán az oldott hangulat miatt tereltem rá a szót, és talán amiatt is, mert nem akartam az öcsémmel kapcsolatos félelmeimet előtérbe helyezni. Jude élete, világa és gondolatai is éppoly fontosak voltak, én pedig szerettem hallgatni másokat, jobban, mint hogy a hangomat hallassam nonstop.
- Tudja, sejtettem, hogy sosem hagyná magukra az öccseit.. - a mosolya rezonált végig rajtam válaszképpen viszonozva a vidámságot. Nem tűnt olyannak, aki a családjának valaha is képes lenne hátat fordítani úgy igazán. - Az édesapja bizonyára nagyon is büszke a fiaira, egytől egyig - kockáztattam meg óvatosan és visszafogott hangerővel, mert habár az édesanyja halálát említette, az apjukat nem.. reméltem, ó, istenem, nagyon, hogy nem vesztették el mindkét szülőjüket a fiúk. Nem leragadva a családnál Jude olyan egykori álmot osztott meg velem, amit hogy őszinte legyek, nem néztem volna ki belőle, és ahelyett, hogy az intim közvetlenségben tespedtem volna vele az érintésemmel a bőrén, egy olyan ötletem támadt, ami bizonyára őrültségnek látszott. És teljesen összezavarhattam vele a férfit, mert őszintén, ki az, aki imád az esőben, viharban bőrig ázni és megkockáztatni egy betegséget is akár? Hirtelennek nem mondható mozdulattal toltam fel magam és érintettem őt úgy, ahogy... nem kellett volna, be is harapva az alsó ajkammal távolodtam el tőle aztán, hogy... dönthessen. A szavaira elnevettem magam, nem számítva a tiltásra.
- Ne fenyegessen, Jude! - mosolyogtam felé, de igazából megtehette. Volt akkora hatalma Brian Howard miatt, mégsem folytattam, csak elveszve a pillanatban... ameddig a felsőm könnyedén csúszott végig a bőrömön, a nadrággal ahogy láttam, nem csak én küzdöttem meg, mert ahogy láttam a férfi szenvedését is a ruházatával, akaratlanul is, szenvedve nevettem fel halkan. A felajánlott pokrócot kihúztam az ujjai közül, de a szemeimet lesütöttem egy pillanatra. Hé, nem úgy volt, hogy én jöttem megmenteni őt? Vagy... legalábbis felkanalazva a sáros földről, amikor a lóról lecsúszott korábban. Most meg eltiltana a munkától és vissza is vinne... hmmm... - Egészen pozitívan látja a helyzetet... ez csak eső, nem az Antarktiszra készülünk.. és utána itt leszünk a melegben. Nem lesz bajom, ígérem - cinkos pillantással terítettem magamra a plédet végül, hogy az ukáznak engedve újra a viharos esőbe vessem magam Jude-ot most is követve. - Háromra? Mármint... futni? Sárban?! Jude?! - hitetlenkedtem, de szinte végig sem mondva a kérdéseimet, az ügyvéd már meg is indult, olyan lendülettel, hogy két pislantással az alakja szinte el is tűnt az esőben, mire képes voltam megindulni. Szoktam futni... csak nem sárban, hanem futásra tervezett rekortán felületen vagy épp aszfalton.. nem pedig vizes füvön és csúszósan saras földön. Az első métereken még nem voltam gondban, de aztán a csizmám sarka eltűnt az egyik pocsolyának hitt sártengerben, meg is csúszva a felületen, mire egy apró sikkanás hagyta el a számat, ahogy visszanyertem az egyensúlyom, csak épp tovább indulni nem tudtam, bármennyire is akartam. Lehajolva próbáltam megnézni a hiba okát, és ott szüttyögtem vele másodpercekig, mire Jude megjelent mellettem és se szó, se beszéd úgy kapott fel az ölébe, mintha egy darabka pillecukor lettem volna, és már meg is indult volna velem, én pedig pudingként olvadtam el a karjaiban, csak... a lábam oda nem illően fázni kezdett, ezért fellibbentettem olyan magasságba, hogy rálássak, mi is történt.. Elnevettem magam ismét: - A cipőm.. a cipőm, Jude! - mutogattam a lábfejem felé, meg is mozgatva a zokniba bújtatott lábujjaimat, és ha segített... - Bocsánat - bárhogy is, de leginkább csak lehajolva velem, kirántottam megmentve a cipőmet a sárból, és amint megkaparintottam azt, végre sikerült elindulnia velem a karjaiban a férfinek, miközben a balommal eltartva magamtól a lovaglócsizmát, a jobbom igyekezte a saját plédemet is a helyén tartani, na meg Jude-ét is, azt leginkább úgy, hogy a vállának döntve a fejem lestem rá, belélegezve a lágyuló alkoholgőzös illatát, mert inkább a belőle áradó melegségre koncentráltam, a borosta-fedte állvonalra, a nedves hajának végződésére a tarkóján.
Még akkor is, amikor már a féltető alatt voltunk, a fülemben lüktetett a szívverésem, és ahogy lepakolt a talajra, végigcsúsztam a plédbe csavarva a testén, veszélyesen közel kerülve a nyakához, a mellkasához ismét.
- Ömm.. Én... béna vagyok - pillantottam az óceánszínű íriszekbe zavartan, hogy felvegyem az elhagyott csizmámat, de ahogy ügyeskedtem, a plédbe beleakadt a lábam, és ahogy próbáltam magam kiszabadítani, a még rajtam lévő, sártól mocskos csizmám megcsúszott a talajon.. én pedig megbillenve elvesztettem az egyensúlyomat és sikerült Jude teste felé billennem, nem szándékosan, de már megint ott voltam, egészen közel hozzá, végigcsúszva a mellkasán, az utolsó pillanatban kapva a felkarjáért, hogy elkerüljem azt az égést, hogy felborulok itt előtte. - De most tényleg... - zavartan nevettem el magam, és ha nem pakolt el onnan magáról, akkor felhasználva a szikár és nem kevésbé izmos testét, támaszkodva neki... szenvedtem fel magamra a majdnem Hamupipőke cipőmet. - Megvagyok... - lestem fel a szemeibe, miközben nem mozdultam.. Pontosabban de, felegyenesedtem, nem elmozdulva előle, hanem végig a szemeibe nézve, magam körül elrendezgetve a plédet, lajhárnyi sietéssel a mozdulataimban. Rajta is el akartam, mégsem tettem, mert túlságosan lekötött az, hogy végignézzem a rövid haján megülő apró esőcseppeket, hogy aztán a borostával keretezett ajkát fixírozzam.
- Helló! - istenem, Cora, de béna vagy! Most komolyan?

Az eső, mint égi jelenés engem másképpen érintett, mint az átlagot. Szerettem a kopogó hangját az ablakon, kíváncsian szemlélődtem a város felett szétterülő gomolyfelhőkre, melyek aztán egész takaróvá egyesültek össze és ontották magukból a kellemesen hideg, de olykor meleg csapadékot. A villámlás egy külön cikázásként hasított végig a tintakék égbolt peremén, megörökítve az adott pillanatot, tudván, hogy abból úgy sem lesz másik. Sawyer nem igazán értette meg a különös vonzalmamat a háborgó elektromos kisülések kapcsán, de Caleb volt az, aki talán normálisan reagált a viharra. Megijedt és kettőnk közé menekült, mert neki az a kiváltság jutott, hogy saját szobát birtokolt a legkisebb révén. Az öcsémmel ketten nagyon is jól kiegészítettük egymást, időben hűtött le, ha már túltengett bennem az agresszió, én pedig akkor avatkoztam közbe, ha túlságosan komolyan vette az életet. Caleb valahol anya jellemét örökölte meg, de megtagadva tőle az anyai szeretetet, mindkettőnk szíve ellágyult, ha segítségre szorult. A születése momentumában váltunk el a szülőadónktól, aki már nem élte meg a reggelt, ahogyan harmadik babája felsírt. Megbotránkoztató emlék, én már nem voltam annyira kicsi, hogy ne értsem meg a halál jelentését. Apa magába roskadt, hogy ott maradt egyedül egy újszülöttel, meg kettő iskolással, bár Sawyer akkor még az óvodát járta. Aznap este apa nem mondott semmit, miután hazajött a kórházból, de anya nélkül. Az öcsénk még hetekig volt az intenzíven, hiszen korán látta meg a napvilágot, és függött a szerektől. Sawyer is kérdőn pillantott rám, de nem mertem lépni, vagy apát megzavarni. Örömhírként kellett volna szolgálnia a születésnek, de Caleb halálangyalként szállt le közénk, emiatt talán apa egy kicsit neheztelt az első időszakban, de rájött, hogy nem mi tehettünk arról, hogy szeretett felesége a gyengeséget választotta. Tejföl szőke hajammal és búzakék íriszeimmel még most is tudom, hogy amit három nappal később tettem nem volt szép tőlem, de ahogyan mindenki vágyott egy darabra az édesanyámból, úgy én is önző szándékkal vetettem rá magamat a kórházi csomagjára. Abban biztos vagyok, hogy a lába kélt fésűnek az örököse Sawyer lett, de én voltam az, aki eltulajdonította a hálóingét. Óceánra emlékeztető kéksége volt nekem a megváltás, és az a lágy őszies illat. Sokáig őrizgettem kincsként, csak akkor vettem elő, ha egyedül voltam, és totálisan kiborultam. Hiányoltam a mamát, és azt is, hogy velünk legyen. Sokszor hoztuk ki a sodrából, és számtalan átüvöltött és rettegéssel teli szekundum maradt meg, de én akkor is ragaszkodtam hozzá. Ez az enyém volt, és csakis engem illetett. Évekkel később is a hálószobám egyik fiókjában pihen a megrongyosodott hálóing, de tudom, hogy a világért nem cserélném el az egyetlen kézzel fogható bizonyítékát a mamának. Cora ránt vissza a jelenbe, amikor csendesen várakozik. Nincs benne tolakodás a múltammal kapcsolatban, és magamtól osztottam meg vele, hogy mi is történt évekkel ezelőtt. Fogalmam sincs, hogy mi vett rá az őszinteségi hullámra, de belül fura nyugalom bimbózott a kis lelkemben. Az eső most sem tombolt, vagy mérgesített fel, mert szerettem odakint lenni, ha villámlott és dézsából öntötték, inkább az volt merész, hogy részegen kerekedtem fel, hogy lássam ezt a nőt, és nem állított meg senki, hogy ne csináljak butaságot. A kékjeim többször vándorolnak át a testére, a melegben kezdünk feloldódni, és megnyílni a másik előtt. Félek közel engedni magamhoz bárkit is, mert az információ tudássá avanzsálódik át, és abból hatalmat lehet kovácsolni. Nem ismertem Corát, hogy rosszat feltételezzek róla, és minden háttere nyitott könyvként funkcionált előttem, ami belefért egy alkalmazott státuszába, de ott volt az, hogy veszélyesen közel került hozzám, és annak a hétvégének még most is iszom a levét. Mallorie-t nem felejthetem el, és nem bonyolódhatok bele ennyire simán egy másik kapcsolatba, bár nem nevezném annak, de tudom, hogy volt valami, amit egyikünk sem nevezett volna meg.
A testvéreim könnyed terepnek számítanak, de magamat nézve a képletben, mi illene rám, ha bátyként kellene leírást adnom? A védelmezés a véremben van, képes vagyok bármeddig elmenni, hogy a szeretteimet biztonságban tudjam, és nem vagyok rest mocskos eszközökhöz nyúlni, ha ezzel a falaim állva maradnak az ellenség előtt.
- Mindig ott leszek mellettük. Szoros a viszonyom mindkettővel, de mindegyik másmilyen. Magának csak egy öccse van, de ha lenne még egy húga például, akkor értené, hogy mit jelent másképpen viszonyulni még a testvérekhez is. – meredek előre, de aztán megint az arcvonásain állapodnak meg a szemeim. Az apukám említése újabb állóvizet kavar fel, és erről már nem vagyok hajlandó ma többet adni, lassan úgy érzem, hogy ki leszek szipolyozva.
- Apa nagyon büszke ránk. – nyelek egy nagyot, mert ezt soha nem vonnám kétségbe, de az már nagyobb gond, hogy nem emlékszik…vagyis napról napra kevesebbet kapunk belőle, és ezzel az én részem is meghal egy kicsit. Újabb váratlan fordulat a kinti parádézás felvetése, de nem sokáig mérlegelek, mielőtt igent mondanék. A legfontosabb, hogy ne essen baja, mert akkor nehezen fogok elszámolni a lelkiismeretemmel. Felállva a földről küzdök meg a vizes ruhadarabokkal, mert alig akarnak rám jönni, még az a mázlim, hogy nem valami bőrnadrágban tévedtem ide, mert akkor maradhattunk volna a házban. Ki tudja, hogy mi történt volna, ha sokáig élvezzük a tűz hívogató melegét…és a meztelenség egy kartávolságnyira van tőlem.
- Az Antarktisz nagyon hideg lenne ehhez kétség sem fér, de könnyedén beszél azzal a néhány kilójával, elfújhatja a szél is. – felelem nevetve, mert némileg a kedvem is kezd visszatérni és nem forog úgy a gyomrom, mint a lovarda előterében Brian Howard láttán. Rühellem azt a férfit, és nem igazán szeretek kettesben maradni vele, mert állandóan a seggemet nyalná. Unalmas, ha ennyire meg akar felelni nekem, máskülönben ezért fizetem. Az esőbe való kilépés nem tart soká, egy olyan helyet szúrok ki, ahol biztonságban is leszünk a villámok mellett, de jól láthatóan szemlélhetjük meg. Az indulást és a visszaszámlálást magamra bízom és talán túl határozottan lódulok neki, mert a kisasszony nem tud követni ugyanabban a tempóban. Félig tekintek a hátam mögé és igazítom el a plédet, hogy ne csússzon le a vállamról. A sárfoltot nekem fel sem tűnt, mert valószínű átléptem felette, de neki beleragadt a csizmája. Nem akarok teketóriázni, ezért visszamegyek érte és a két térdhajlata alá nyúlva emelem fel az ölembe, hogy ne süllyedjen el még jobban.
- Mi van vele? – hunyorítok, mert a szemembe esik az eső, de aztán rádöbbenek, hogy elhagyta a lábbelijét. Megroggyantom a térdemet és megpróbálok lejjebb hajolni, hogy elérje, és sikerrel kaparintja meg, de mielőtt még bőrig áznánk, már futok is vele együtt a féltető alá. Hosszabban tartom meg a kezemben, mire leesik, hogy már egyedül is boldogul. Lassan állítom függőlegesbe, de mindvégig közel maradunk. A felsőtestünk a másikon zongorázik végig és ettől a mozdulattól a szívverésemnek is lőttek, meg a pulzusom is egy új szintre emelkedik.
- Valahogy úgy. – vigyorodom el, de amint kimondom, máris a földdel randevúzna, ezért a felkaromba kapaszkodva menekül meg egy újabb sáros élménytől. A csizma felvétel egy örökkévalóságnak érződik, megfeszítem a karomat is, hogy biztos támasza legyek, és végül megbirkózik a feladattal, de utána megint ez a fura bizsergés. Elektromos töltés száguld végig a gerincem mentén, amikor a tőlem minimum egy fejjel kisebb terapeuta szemébe meredek. Az ádámcsutkám nagyot ugrik a nyelés reflexiója alatt, és a derekára helyezem át a jobbomat is, közelebb húzva a mellkasomhoz.
- Helló. – harapom be a vékony ajkamat, már érzem is rajta az esőcseppet, de a kísértés maga. Nem moccanok meg, elveszek az íriszeiben és másodpercekig az eső kopogását hallgatjuk, mire rászánom magam, hogy a füle mögé tűrjem az egyik barna tincsét.
- Cora…túlságosan tiszta hozzám. Mocskosnak érzem a lelkemet, ha így néz rám. – eligazítom a bal oldalára a haját és a szirmaimmal lehelek egy aprócska csókot a nyaka peremére tovább folytatva az útját a füle tövéig.
- Piszkosul kívánom, és megtenném, de…nem így. – suttogom a hallójáratába, aztán lehunyva a szemhéjamat a pulzusa lüktetésével számolom az idő múlását, de a számat ott tartom és elveszek a haja illatfelhőjében.

Mintha a szőnyeg alá söpörtünk volna mindent, ami az elmúlt időszakban történt kettőnkkel. Nem beszéltünk a történtekről, hanem hagytuk, hogy továbbgördüljön mindaz, ami még San Franciscoban történt; a kettőnk közt feszesen feszülő ellentétek, a késelés és annak következményei, az, ahogy egymást (meg)érintettük és ami a távozásom után történt, igazából a mai napig nem tudom, hogy pontosan mivel is sikerült a férfinek meggyőznie Mr. Changot, és bármennyire is kívántam volna mindezt, a Bash-sel való találkozás után nem voltam abban biztos, hogy részletekbe menően bármiről is tudnom kellett volna. Odahaza, habár nem mondtam, habár nem kérdeztem rá a kelleténél többször és nem voltam akaratos, nem múlt el úgy nap, hogy ne aggódtam volna Jude miatt. Hogy nem vágytam volna a felépülését és azt, hogy a késnek a nyoma halványodjon a hasán. Nem ismertem olyan régóta, hogy az életemben egy igen fontos szeletkéjét birtokolja, de mégis tette. Be kellett látnom, hogy túlságosan is nagy hatással volt rám igen rövid idő alatt, amit jelenleg még nem tudtam, hova helyezni, hogyan megbirkózni ezen ténnyel, és itt jön a képbe.. az, hogy homokba dugtam a fejem. Pontosabban hagytam, hogy tovagördüljenek a mindennapok és ahelyett, hogy megpróbáltam volna logikus magyarázatot kapni mindenre, amit nem értettem, inkább csak hagytam, hogy megtörténjen. Hogy élvezzem a vele való beszélgetést, és nem egyszer megmosolyogtatott, nevetésre is bírt abban a három hétben, ameddig hat órányi repülőútra voltunk egymástól. A távolság.. talán az segített most kettőnkön és az, hogy felszabadultan, közvetlen következményektől mentesen tudtunk végre beszélni, ahol nem vérre menő komolysággal kellett tárgyalnunk, hanem beszélgettünk, érdeklődtünk egymásról.
Nem csak most, hanem korábban is érdekelt, hogy ki lehetett ő az öltöny hivatalossága alatt, a mandzsettagombok és decens nyakkendőkötés mögött, viszont talán most volt itt az ideje annak, hogy egy kicsit emögé lássak. Anélkül, hogy a makacs elhatározás mellett döntöttem volna, a faggatáshoz nyúltam volna, az édesanyjáról megosztott információ olyasmi volt, amire nem számítottam tőle, ám nem akartam, hogy leragadjunk abban a rég megélt gyászban. Fogalmam sem volt, hogy mikor veszíthette el az egyik szülőjét, hogy mekkora fájdalmat okozott neki mindez, de azt tudtam, hogy Jude olyan, akiből nem lehet információt kihúzni akaratán kívül, és ezt (is) tiszteltem benne. Egyenes ember volt, olyan eltökélt hivatástudattal, ami csak kevesekben volt meg. Az első találkozásunk előtt tudtam, hogy kicsoda volt a férfi... emlékszem, ahogy a lányok áradozva, igen szemléletesen meséltek róla és valahogy mindig oda akartak keveredni, ahol ő volt, én pedig... sosem voltam odáig azokért a dolgokért, amiért mindenki. Mégis.. talán a harmadik alkalommal, hogy láttam őt a lovarda területén, már eggyel többször igazítottam meg a hajam a kelleténél. Már meglestem a ruhámat, hogy nem-e hagyott valamelyik lovunk rajtam oda nem illő foltokat... de a világért se vallottam volna be senkinek sem, hogy szerettem figyelni, ahogy a lovainak nyergében heti szinten eltűnik a zöld területeken, hogy aztán órákkal később visszatérjen.
Jól esett, hogy nem csak az üzletről volt hajlandó és képes beszélni, hogy az öccsei egy biztonságos terepet nyújtottak nekünk, én pedig ki szerettem volna használni mindezt, mert addig is hallgathattam őt, beengedett oda, ahol eddig nem jártam, és egy kicsit, a fenébe is, de büszke voltam erre.
- Ha csak egyetlen öcsém is van, akit teljes szívemből szerethetek... Anyához és apához is másképp viszonyulok, azt hiszem, hogy az valami hasonló lehet, mint a két testvére. Szöges ellentétei egymásnak, apa a hűvös gleccser, anya pedig a forró láva, mely megolvasztja - halkultam el, reménykedve hozva fel az ő édesapjukat, a családjuk férfi uralmuk középpontját. Mert nem kellett kimondania, a hangjában megülő szeretet egyértelművé tette azt, hogy még mindig az apukája volt a legfontosabb a családban számára. Függetlenül attól, hogy az öccseiért is mindent megtett volna. Nem kellett kimondania, hogy ezt lássam rajta... ezért is szorítottam meg a kezét finoman, szavak nélkül, jelezve a támogatásom, a megértésem az irányában.
Nem terveztem, hogy újra az esőbe vetem magam. A tűz lágyan suttogó pattogása gyógyír volt a vizes ruhákra és a pokrócba bugyolált majdnem meztelen testünkre, de ahogy Jude korábban megosztotta a gyermekkori vágyait, nem tudtam elmenni emellett. Muszáj volt tennem valamit és a legnagyobb meglepetésemre a férfi is igent mondott az ötletemre..
- Ezzel most azt akarja mondani, hogy híznom kellene? Pedig már rég ez a versenysúlyom - a nevetésére reagálva oldottabban, bolondos hangulatban válaszoltam. Nem volt mit tenni, bele kellett vetnünk magunkat teljes gyermeki lelkesedéssel a viharlesbe... azzal nem számolva, hogy a sár és én nem leszünk a legjobb barátok, és ha a vihart, a villámokat terveztem is megnézni a férfi társaságában, arra viszont egyáltalán nem vágytam, hogy egy kisebb malacként a sárban hempergőzzek meg a legnagyobb élvezettel. Jude megint csak hirtelen reagálta le a nehézségeimet és sietett értem, hogy megoldja a felmerülő problémákat, amikor én még azzal voltam elfoglalva, hogy mennyire szerencsecsomag voltam, ahol lehetett, ott sikerült is bénáznom, legtöbbször a férfi társaságában. A cipőmet visszaszerezni felért egy kihívással, de ahogy az is nálam kötött ki végül, már suhantunk is tovább... és bíztam abban, hogy Mr. Cowen szerencsésebb volt. Sehol egy megbotlás, egyetlen rossz lépés, és úgy futott velem a karjaiban, mintha ott sem lettem volna. Tényleg híznom kell!
A tető alatt ajkamat beharapva vártam arra, hogy letegyen, de nem mertem mozdulni a karjaiban, csak csendesen szemlélődtem, leginkább őt figyelve, ám ahogy talajt értek a lábaim, a benn tartott levegőt reszketegen fújtam ki. Naná, hogy butaságokat hablatyolva, de nem is örülhettem sokáig a függőlegesnek, mert a cipőm már megint kifogott rajtam, Jude viszont megint ott volt, hogy a támaszom legyen, ameddig felügyeskedtem magamra a lábbelit. Lányok, én mondom, sokkal könnyebb, ha van mellettetek-mögöttetek egy férfi kemény teste... mármint... szikár.. izmos.. a fene vigye el!
Az istenit, hogy minden pillanatban képes volt zavarba hozni és megbolygatni a nyugalmamat, a belső békémet és konkrétan egy háborús övezetté varázsolta a gondolataimat, hevesen dobbanó szívverésbe bugyolálva mindazt.. csak azzal, hogy létezett. Hogy itt állt előttem, miközben én a saját plédemmel szöszöltem és a köszönéssel bíbelődtem. Miért csinálja ezt velem? Kihagyott egy ütemet azt hiszem a szívverésem is, ahogy még közelebb vont magához, automatikusan érve a tenyeremmel a mellkasához. Na nem azért, hogy ellökjem magamtól, inkább hogy.. érezzem?! Mi erre a megfelelő szó?
Helló! - nem nem mondtam ki hangosan, csak elfúlón leheltem gondolatban. Mint egy rossz, harmadrangú tini romkom főszereplője, úgy figyeltem azt, ahogy a száját beharapta, kis híja volt, hogy pantomimesként utánozzam a mozzanatát. Meg sem mertem mozdulni, mert azzal biztosan végigdörgöltem volna magam rajta - nem szándékosan... lesütve a pillantásom az ádámcsutkája alá vezetve, miközben érintett és beszélt hozzám, hogy aztán a forró ajkai a nyakamon csússzanak végig, a fejemet pedig csak lassan döntöttem oldalra, hogy egészen és jobban hozzám férhessen. Amint eljutott a tudatomig a szavainak lényege, lehunytam a pilláimat is, és mielőtt meggondolhattam volna magam, az eddig mellkasát érintő kezem lassú ritmusban lefelé szánkázott a felsőtestén a nadrágja irányába, hogy nagyjából a köldöke magasságában megálljt parancsoljak magamnak.
- Ugye - nyaltam meg a kicserepesedő ajkaimat. Nyál, kell a nyál, a nedvesség. Az ajkaimra csak. - ... tudja, hogy nem könnyíti meg egyikünk dolgát sem azzal, hogy erről beszél, ahogy érintjük egymást és hogy mégsem szabad?! - elfúlón suttogtam a vállába, felemelve a kezeimet róla, hogy a tenyereim közé fogjam óvatosan az arcát, és nem érdekelt, hogy nézek rá vagy nem nézek rá, meg sem kérdezve, hogy jó ötlet-e, ajkaimat forrasztottam az övére. Nem követelőzőn, nem éhesen és többet akarva, egyszerűen csak szükségem volt erre nekem is. Nem húztam el a kelleténél jobban, nem sürgettem magunkat a többért, lassan bontakoztam ki a csókból, ám ahelyett, hogy eltávolodtam volna tőle, a kezeim végigfutottak a derekán két oldalról, hogy átölelhessem, de nem bújtam hozzá, helyette a szemeibe néztem mélyen. - Csak egy valamire vágyom, Jude - kezdtem bele, visszafogott mosollyal. - Ha már arról beszélünk, hogy kívánjuk a másikat - oké, eddig csak ő mondta ki, de nem ez a lényeg. -... megcsókoljuk egymást és már láttuk a másikat ruha nélkül is, élveztünk is egymás előtt, akkor megtenné, hogy tegez végre? Nem harapom le a fejét, esküszöm.. - szemeimet lesütve mosolyodtam el, hogy aztán óvatosan fellessek rá. Ritkán szoktam ennyire nyílt lenni, de komolyan kitérek a hitemből, ha megint elutasít. Amit persze.. bármikor megtehetett volna.
Azt sem felejtettem el, hogy tulajdonképpen miért hagytuk magára a kandallót, ezért ha engedett és bármit is válaszolt rá, akkor elengedve őt az ölelésemből fogtam meg a kezét és fordultam ki, hogy végre a vihart is lássuk, ne csak egymást. Ha már azért jöttünk ki...

A legnehezebb feladat megfogalmazni azt, amire vágyunk és hiányérzetet okoz. Ez a fajta kettősség vezette végig az életvonalamat és számtalan helyzetben tehettem fel ezt a kérdést az univerzumnak, de csak kevés alkalommal kaptam választ is rá. A munka területén…pontosabban azért tettem le a voksomat a jog mellett, mert biztos és száraz alapokra támaszkodott, amiket vagy megtanultál, és tudtál alkalmazni, vagy elvesztél a süllyesztőben. Ügyvédnek lenni piszkosul nehéz, és mégis, ha valaki ráérez a lényegre, annak szinte gyerekjáték elkalauzolni magát a paragrafusok között, netalán a törvények tisztánlátása sem utolsó szempont. A jog egy szenvedély nélküli értelem és egy olyan hivatás, ahol önmagamat adhatom emóciók nélkül. Senki nem fogja számon kérni rajtam, ha nem merülök bele egy ügybe, mármint a célt tartom szem előtt, és nem azt, hogy milyen tényezők játszanak közre. Már beleszakadtam volna érzelmileg, ha állandóan az áldozatok, a gyerekek nevét sorolnám fel, akiket egyetlen zokszó nélkül tettek kockára a szülők, és a saját érdekeiket nézték. Megtanultam különválasztani a magánéletemet, a bennem dúló igazságtalansági kérdéseket és az ezzel járó tehetetlenséget, mert tudtam, ha nem az eszem visz előre, akkor el fogom veszíteni az ügyemet, rosszabb esetben az ügyfelemet. Életekről döntöttem a munkaidőm nagy részében, amikor egy menekültnek felmentést adtam, vagy éppen visszatoloncoltattam a saját országába. A bíróságon szentül kell bíznod abban, hogy amit képviselsz az a jó, de ez nem mindig van így. Megszámolni se tudnám, hogy hány ügyfelem volt sáros, vagy éppen tapadt vér a kezéhez. Abban a szituációban az én kezemben volt a sorsa, de mégsem nekem kellett istent játszanom felette. Megtették helyettem a bírák, vagy éppen a rendőrök. Az a Jude Cowen, aki ügyvédként mozgott, egy hideg és megfontolt férfi tele célokkal és tervekkel a jövőre nézve, de a másik felem, ami most erősebb mindennél...az a Jude Hyde, aki apa lesz, aki egy nőért dönti romokba az életét, és lép át olyan határokat, melyeket nem kellene. Az a Jude, akinek az apja már nem is emlékszik rá, de minden áldott este imába foglalja a nevét, hogy még életben van és a következő kedden pontban ötkor láthatja. A bennem élő kisfiút nem olthattam ki, különben már nem is lennék emberi lény. A ridegség egy szintig megtartható, de a kételyek felzabálják a lelket, aztán meg a testet és az elmét is. Egyensúlyt kellett teremtenem záros határidőn belül, ha nem akartam kikötni ott, ahol az anyám. Összeomlottam a három héttel ezelőtti hétvégén és megengedtem azt a luxust, hogy hatással legyen rám egy nő. Cora Fraser-nek közömbösnek kellett volna maradnia, egy terapeutának, aki a lovammal foglalkozik, és nem annak a nőnek, aki kitöltötte a gondolataim egy részét, akinek a mosolya beleégett a retinámba és még csukott szemmel is vissza tudtam játszani az ártatlan pirospozsgás arcát, ahogyan a szembogarait engem fürkésztek és valami többet láttak, amit nem szabadott volna. Nem vagyok hőstípus, én rombolok, és újraépítek, de nem adok biztonságot. Mallorie a saját bőrén tapasztalta meg, hogy milyen, ha kiszabadul belőlem a vadállat, és nem sikerül visszaszorítanom a sötétségbe. Bennem tombolt az árva és sebzett gyermek, aki az anyja figyelméért ácsingózott, de sosem kaphatta meg. Milyen igazságtalanság, hogy kapok egy nőt, aki törődéssel fordul az irányomba, de kiráz a hideg attól, hogy a fejemet az ölébe hajtsam, és beengedjem a belső körömbe, miközben tudom, hogy vágyom a közelségére és a tudatra, hogy lássam. Ma este még az alkohol sem volt elegendő ahhoz, hogy otthon maradjak a számtalan tiltakozásom ellenére sem, pedig ennél jobb döntést nem hozhattam volna. Makacsul a fejembe vettem, hogy felkeresem a lovardában és leszidom, amiért nem jelentkezett az elmúlt napokban és nem tartotta be az ígéretét. Gyűlöltem, ha valaki nem figyelt a kimondott szavakra, mert abban a pillanatban olyanná vált a szememben, mint az anyám. Értem kellett volna jönnie az iskolába, meg kellett volna élnie, hogy lássa a diplomaosztómat. Gyűlöltem, hogy a drogot választotta helyettem és a testvéreim helyett. Lorie ugyanebben a cipőben járt, lehet éppenséggel emiatt lettem szívtelen a kezelését illetően, és sürgettem, hogy minél tisztább maradjon a szülés pillanatáig. Fogalmam se volt, hogy mi lesz akkor, ha véget ér a terhessége és a világra hozza a közös gyermekünket, főleg nem a mostani állapota gyanánt. A nők egyenlők voltak az én szememben, és egyik sem érett meg rá, hogy a bizalmammal ajándékozzam meg, mert az összes hátba szúrt eddig. Cora kérdései és figyelmessége összezavarnak, és bármennyire is ki akarok igazodni ezen a nőn, képtelen vagyok rá. Mi lelte, hogy még akkor is mellettem marad, amikor ráförmedek? Az ajtón túl a kérdések száma csak növekszik, én meg félretéve a racionális énemet egy viharlesre készülök a társaságában. A külső tényezők, mint az eső, a sár nem állnak mellettünk, de annak számlájára írom, hogy még az sem zavar, hogy normális körülmények között megfagynék. A segítségére sietek azon nyomban, amint nem tudja kontroll alatt tartani a teste mozgását és a csizmája a latyak martalékává válna, de időben avatkozom közbe és emelem fel, mint egy herceg a bajba jutott királylányt. Nevetséges, hogy még itt sem érzem, hogy a közelsége bódítólag hat rám, megmagyarázom magamnak is, hogy ez csak azért van, mert elveszítette az egyensúlyát és éppen rajtam keresztül igyekszik visszanyerni azt. A mellkasom és a felkarom kettőse biztosítja neki a támasztékot, miközben a szemünk világa többször akad össze, aztán kikötünk egy centiket elválasztó esős jelenetben. A hülyeség fokozható mivolta a köszöngetés ismétlése, de az agyam is leblokkolt a milliméteres távolságra. Az ajkának jár a főszerep, és a déli vidékemnek, mert újraélem a múltunkat szétfeszítő kalandot. Jude nem csókolhatod meg, mert annak következményei lesznek. Hátulról szól még egy hang, aztán a rögtönzött megoldásként azt vetem be, hogy a nyaka peremén hagyott lenyomat által én is lehiggadok, de csak jobban feltüzelem a kettőnk közötti szikrát és azonnal tüzet pattintok belőle. A keze ismételten merész utat jár be, de még időben fékez le a köldököm környékén, különben kénytelen lennék megragadni a csuklóját. Vékonyka jégen táncolunk mindketten, de mégsem tudom, hogy melyik oldalra szavazzak jelenleg. Búzakékjeim aprólékosan követik nyomon a keze mozdulását az arcélemen és a kiejtett mondatok közötti értelmet keresik az agyamban portyázó neutronok. – Tilos. – sugallva nyomatékosítom a végét, de ahogyan a mellkasom egy erőteljeset emelkedik fel a nyugalmi állapotából, úgy ereszkedik rám a vörös köd és olvasztja magába a szekundumot is. Megérzem az áhított szirmokat, kissé hevesebben túrok bele a hajába és ragadom tarkón. Már nincs bennem semmi nőies mozzanat, ha ennyire játszani akar a tűzzel, akkor egyedül kell kikecmeregnie onnan.  Megszakítja a nyelveink összhangját, én meg állatiasan mordulok fel és lesek lefelé a két szeme közé. Bújva változik át egy kiscicává, ahogyan a vállamnak dől és szendén kér arra, hogy tegezzem le. – A munkában nem engedek teret a személyeskedésnek, de Cora, ha kettesben vagyunk. – mosolyodom el szavaim kétértelműségén, és zongorázom végig a kis pihéken a nyaka hátulján vezetve a legközelebbi fatörzshöz. Észre se veszi, hogy szinkronban lépdelünk hátra, hogy aztán egy határozott mozdulattal lökjem neki a terebélyes növényzet vizes tartójának, kitámasztva az arca mellett a balomat, és satuba szorítva a kis testét. – Ma éjjel elfelejtem, hogy ki vagyok, és te sem lehetsz jelenleg az a Cora, aki néhány nap múlva hivatalosan is a lovam kiképzője lesz. – elszívom az oxigént, mert rátörök. A mellkasom nekifeszül a telt kebleknek és sóvárogva szippantom be az ajkát, hogy megmártózzam az eső és a whiskey-m kellemes egyvelegében.

Amikor elvesztettem a két magzatot, sosem éreztem akkora bánatot, olyan nagy szomorúságot. Mintha kitépték volna a lelkem apró darabjait és akkor megengedtem magamnak, hogy minden fájdalmam ellenére egészen halkan, érzelmektől mentesen telefonáljak a Kensingtonba, hogy egy pár napig nem megyek dolgozni, ne számoljanak velem. Nem éreztem magamban annyi erőt, hogy a gyerekekkel való foglalkozásaimat lemondjam, ezért Esthert kértem meg arra, hogy tájékoztassa a szülőket a távollétemről. Ha minden nappal könnyebb is lett az elengedés, attól még bennem burjánzott minden alkalommal, hogy már a karjaimban tarthatnám a saját testemben növekedett és aztán világra hozott apróságot. Nem volt kitől elbúcsúzni, nem volt kit a porhanyós föld alá helyezni és talán a világ legnagyobb butasága volt, amikor két héttel később Cecily Smith nevű kislány sírjára helyeztem egyetlen szál fehér rózsát a Green-Wood temetőben. Mindig is azt gondoltam, hogy ha valaha kislányom születik, Cecilynek fogom elnevezni. Nem ejtettem könnyeket az ismeretlen kislány sírköve felett, de a mellette eltelő tíz perc csendben azt hiszem, hogy képes voltam átértékelni kicsit az életem, hogy elrendezzem magamban mindazt, amiket feladhatok, amiket elveszíthetek anélkül, hogy az engem is megváltoztatna.
Hittem az emberi jóságban, abban, hogy mindenkiben létezett biztonság, hogy nem volt olyan ember, akit a szikla pereméről nem lehetett volna visszarántani és megzabolázni a viselkedését, egy kis melegséget csempészni a rideggé váló szívbe és reményt adni nekik arra, hogy egyszer minden jobb lesz. Az óceán sem háborog minden pillanatában, afelett is átível a napsütés és a szivárvány is ezerszínű varázsolja annak felületét. Lehet, hogy naiv gondolkodással ruházott fel engem mindaz, hogy nem vártam senkitől sem azt, hogy eltaposson, hogy nem a negatívumokat vártam, hogy nem mentem elébe a bántásnak, a megalázásnak, hanem szentül hittem abban, hogy lehetőségünk van a békére, a nyugalomra és arra, hogy önmagunk tudjunk maradni. Anya nem értett velem egyet ezekben, őt mindig is a déli temperamentum és a vérének öröksége hajtotta, de elfogadta azt, hogy a viselkedésem, az a nyugalom, ami bennem uralkodott, apa öröksége volt. Calum pedig annak ellenére, hogy hátránnyal indult az életben, üde színfoltja volt minden embernek, aki őt ismerte. Nem tudom, hogy milyen lett volna, ha egészséges marad, ha elköveti a fiatalkori hibákat, ha a korhatár előtt iszik és esik át a részegség üdítő, mégis borzasztó élményében. Nem tudtam, hogy megosztotta volna-e a szüzességének elvesztését velem, ha egészséges maradt volna. Az életembe beszivárgott az állandó aggódás, hogy az ő életét megkönnyíthessem és a szüleink is arra törekedtek, hogy Calumnak mindene meglegyen. Mégis tudtam, hogy a mosolya mögött ott rejlett a végtelen szomorúság. Hogy a jókedve mögött mindig a felszínt kapargatta az az irigység, hogy ő is szeretett volna a két lábára állni, de sosem panaszkodott, csak elfogadta a sorsát és a legtöbbet akarta kihozni abból a helyzetből, amibe került. Hihetetlenül szerencsés voltam, hogy ilyen öcsém volt, mert mellette lettem az, aki ma vagyok.
Egy, a Jude Cowen mellett szerencsétlenkedő, zavarba jövő, mégis a közelségére vágyó buta csitri lettem, aki képtelen befogni a száját, ha éppen kóstolgatják vagy épp leteremtik őt. Kezdetekben nem tudtam mit kezdeni azzal a különbözőséggel, ami elválasztott tőle, képtelen voltam kezelni őt és bármit is tettem, úgy tűnt, hogy az idegeire megyek, hogy minden pillanatban irritáltam őt és ez rettentően zavart. Nem szerettem a vitákat, mert az megbántást szült, és Jude a San Franciscoban töltött hétvége során  többször is belém mélyesztette méregfogait, félelemmel vont körbe, rettegésbe ágyazott érintéssel jutalmazott ott, az ajtó mellett, miután felrángatott a lakrészünkbe. Most pedig? Hogy tudnék tőle félni és rettegni, miután láttam őt megsérülni? Hogy tudnék viszolyogni tőle, amikor a kandallóban a begyújtással engem is felmelegített? Amikor nem hagyott magamra ott a tisztás kellős közepén, és hogy tudnék rá haragudni bármiért is, amikor megengedte magának, hogy az elvesztését megossza velem? Még ha csak véletlenül is tette azt, a részvét és a szomorúság egyetlen pillanatra végigsöpört a tudatomon, akaratomon kívül is belelátva abba az esendőségbe, amitől olyan távol akart volna maradni. Mert Jude Cowen erős férfi volt, nem csak fizikálisan, hanem mentálisan is és pontosan ez a férfi volt az, aki engedte, hogy a gyengeségeit is feltárja előttem, még ha csak a felszínt is kapargatva, de megtette. Hogy ne lettem volna mindezért hálás? Hogy ne éreztem volna vonzást és felelősséget iránta? Miért ne vágytam volna mellette maradni?
A közelsége, a bőrének forrósága a testemnek feszült, amivel elérte azt, hogy a szívdobbanásaim inkább hasonlítsanak egy bajbajutott pillangó szárnyának verdesésére és nem segített azzal, ahogy érintett, ahogy az arca a nyakamhoz ért, az ajkai pedig a bőrömön csúsztak végig. Akaratlanul is lehunytam a szemeimet, miközben az ujjaim a testén szánkáztak végig mindkettőnknek nemet mondva és megállva a mozdulat kellős közepén. Visszalépve attól a vágytól, hogy szabadon érinthessem őt. Mert nem tehettem volna meg. Nem akarhattam azt, amit ő se nézett volna jó szemmel és az eddigi kapcsolatunk alapján nagyon nem ilyen irányba kellett volna tartanunk. Mégis vonzott. Mégis megkérdőjeleztem a szavai és tettei ellentétét, és a tilosban járás ténye.. mintha meg sem hallottam volna. Gondolkodás nélkül vettem birtokba a száját és vettem el azt, amire szükségem volt az adott pillanatban, de a gyengéd viszonzás helyett szenvedélyt kaptam, az ujjai a hajamba fúródva vontak még közelebb magához, amivel felperzselt. Minden érintése, minden mozdulata olaj volt az épp elhaló tüzemre, mégis kalapáló szívvel szólaltam meg.. hogy némi értelmet verjek magamba, némi távolságot húzzak fel kettőnk között, és esküszöm, hogy a villámok, a vihar miatt jöttünk ki, de csak a közelségére voltam képes koncentrálni. A whisky emlékének zamata égette az ajkaimat, miközben mozgásra bírt, ellenkezés nélkül hagytam, hogy vezessen, bárhova is akart menni, és akkor sem ellenkeztem, amikor a hátam feszült a mögöttem lévő ridegségnek.
- Lehet, hogy előbb kellett volna megkérjelek erre... - suttogtam erőtlenül, megkésve mindarra, amit mondott. A nyelvem végigfutott az alsó ajkamon, be is harapva a hússzirmot lassan, évődőn, ahogy felpillantottam a szemeibe. Nem kértem engedélyt tőle arra, hogy érinthessem, a tenyereim az oldalán zongoráztak felfelé lassan a bordái irányában. Reszketegen szívtam a tüdőmbe sürgetően a levegőt a szavaira, ahogy értelmet nyertek.. - Ma éjjel - visszhangoztam ezt, és ebben a másodpercben nem akartam, hogy legyen holnap. Hogy legyen pár nappal később. Többet, mást már képtelen voltam mondani, ahogy lecsapott az ajkaimra, nekem pedig eszem ágában sem volt őt leállítani, azt mondani, hogy tilos és nem lehet. A hevességére ugyanúgy reagáltam, miközben a tenyereim az oldaláról a hátára csúszva még közelebb vontam magamhoz, hogy beférkőzhessek a pólója alá a bőrét érintve... a hideg ujjaimmal, de belül a forróság égetett. Visszafogottnak kellett volna lennem, mégsem tudtam az lenni. Csak annyi időre szakítottam meg a csókot, hogy felnézhessek rá. Meztelennek éreztem magam előtte annak ellenére is, hogy még ruha fedte a testem.
- Mi van akkor, ha én.. ilyen is vagyok, Jude?! - a hangom nem az enyém volt.. legalábbis minden szavamat átitatta az izgatott forróság, és mielőtt még leállíthatott volna, az ujjaim az öve mentén előre csúsztak, hogy azt kibonthassam, hogy aztán a nadrágja kövesse azt, nem ügyetlenül érve hozzá, ám ahelyett, hogy még jobban feltüzeltem volna, az ajkai helyett a szám a nyakára hintett csókot, a szegycsontjára, a kulcscsontjára ruhán keresztül is, hogy aztán végül megint őt csókoljam meg.

+16-os tartalom

Gyermekként mindent másképpen lát az ember, mint felnőtt fejjel. Rácsodálkozásunk az élet apró örömeire, egy percig sem kételkedünk abban, hogy csakis rossz dolgok vannak a világban, valahogyan a jóra koncentrálunk és ezt is vetítjük a környezetünk felé. Megbízunk a felnőttekben, elhisszük, ha valamit állítanak, sosem kételkedünk bennük. Meglátjuk a könnyebb és kreatívabb oldalát a fejlődésnek, játékosan tanulunk és tapasztalunk is, és ami talán a legfontosabb, hogy nincs bennünk félsz. Nem ismerjük a rettegés fogalmát, megéljük a jelent, ahogyan máskor nem, és tényleg csodálatosnak véljük a hétköznapokat, mert azok is. Felnőttként mindezekről könnyű elfeledkezni, mert jönnek a gondok, megízleljük a sötét oldalt is, megváltoznak a prioritások és a gyermeki énünket egy másik zugba száműzzük. Még olykor figyelünk rá, előreengedjük, de aztán a csalódások, a félelem másféle táptalajt ad a gyermeki naivitásunknak, és már nem tudunk úgy bízni az embertársainkban, mint azelőtt. A legszorosabb viszonyt a szüleinkkel ápoljuk, tőlük várjuk a biztonságot, a szeretet átadását, de van, amikor nem tőlük kapjuk meg. Eltöprengve a szülőség kapujában állva, szinte már látom a másik énemet. A fiamnak szüksége van rám, nem vagyok makulátlan, bőven akadnak hibáim is, de ha valakiért érdemes lesz felkelnem, akkor ő lesz az. Bármennyire is kicsike még odabent, már érzékeli a hangokat, kapcsolatot teremt az édesanyjával. Gondoskodnom kell Mallorie-ról, és róla is, hiszen egyben a kettő, az egyik nem létezhet a másik nélkül. Terveim voltak a jövőre nézve, és talán néhány hónappal ezelőtt még a gondolattal sem játszottam el, hogy gyereket akarok, mostanra megváltoztak a körülmények és igazodni kívántam a fejleményekhez. Megdöbbentett a terhesség mivolta, de egyetlen percig sem filóztam azon, hogy elvetesse. Az enyém is volt, és az anyám után erősen élt bennem a vágy, hogy bizonyítsak neki. Nem feltétlenül vagyok olyan, mint ő, nekem nincs szükségem drogokra, hogy jó apa legyek, és az égvilágon mindent meg fogok adni neki, amit kíván, és ami kitelik tőlem. Ott leszek a háttérben, amíg csak élek, mert ez egy szülő feladata. Az évek alatt táplált gyűlöletem ma kezdett kiteljesedni. Már egy ideje nem látogattam meg az anyukámat, mert nem tudtam volna mit mondani neki, de annyi minden jött össze az elmúlt hetekben, hogy kisebb folyót eresztettem volna belőle. A munkára feleannyira sem tudtam koncentrálni, mióta hazajöttem a ló vásárlással telt hétvégéről. Megmételyezték a lelkemet a jelenbeli problémák és egyetlen kiutat a szexben vagy az ivászatban láttam volna. Az elsővel akadályokba ütköztem, mert egyetlen nő járt a fejemben, és nem bírtam szabadulni a jelenlététől. Ráírtam, ha nem akartam, akkor is, és ma lett volna esedékes a találkozónk. Nem utasítottam, hogy jelenjen meg a munkahelyén, de nem tudott távol maradni a lovardától, ezért is gondoltam rá, hogy random meglesem a lovaimat, és kiviszem az egyiket terepre, csak az igazi szándékom az volt, hogy hat hét elteltével ismételten a szemébe tudjak nézni Cora Frasernek. Átkoztam a boszorkányt, hogy ennyire a fejembe mászott, de már akkor eldőlt, hogy ő fogja a kis csikóm pályáját egyengetni, amikor megláttam odakint a lovak között. Természetesen mozgott a négypatások között, ennyire hibáktól mentes lányt még életemben nem láttam. Rachel a közelébe sem érhetett, ahogyan Mallorie szeleburdisága sem. Kerestem az alkalmat, hogy kettesben legyünk és bár nem volt jó döntés a whiskey, de rávett arra, hogy kilovagoljak az esőben. Nem féltem a villámoktól, de a stabilitás messziről elkerült. Árnyéka voltam a dekadens énemnek, aki szidott volna, és otthagy az esőben, de kit küldtek az égiek? Borzasztóan dühösen reagáltam le az első pillanatokat, mert még az hiányzott, hogy ilyen állapotban lásson a késelés után, nem beszélve az ittas megnyilvánulásaimról. Kedvesen chatelgettem vele, mert írásban magabiztosabban bűnöztem, mint személyesen. Megégettem a kezemet azzal, hogy bemocskoltam azon az éjjelen, megígértem, hogy nem fogok hozzányúlni, de nem tudtam megállni, és majdnem odalett a józanságom és a szent szavam, hogy leendő alkalmazottat nem csábítok ágyba. Az alantas vágyaim más irányba tereltek. Választást is adtam neki azokban a percekben, amikor elhatároztam, hogy a vadászházba megyek a vihar elől, de ő velem tartott, és makacsul védelmezett. Hirtelen soknak bizonyult, hogy egy nő akar gondoskodni rólam, amikor állandóan én vagyok ebben a szerepben, és nem fordítva. Gyülekeztek a kérdőjelek a fejemben, ezt tetéztük némi vetkőzéssel, lelki megnyílásokkal, mert éppen pont neki kell mesélnem a testvéreimről, meg az anyámról is? Mi ütött beléd Jude? Hova lett a maradék eszed? Mi lesz, ha…és ezen a ponton már nemcsak az elmém játszott szerepet, hanem valami más is.
A bűnnősségem akkor nyeri el méltó jutalmát, amikor az esőben ragadunk villámharcosokként, és egy gyerekkori álmot igyekszünk feléleszteni, de minden a visszájára sül el. A féltető alatt, az előbbi pechszéria árnyékában már a nevetés környékez meg, aztán belém szorul a vicc, és egészen másképpen kezdek el rá nézni, mint percekkel ezelőtt. A célom megváltozik, zsigerből érzem, hogy ez már visszafordíthatatlan, bár szavakkal az ellenkezőjét sugallom, de ha igazán hagyni akarnám, akkor nem csókolgatnám a nyakát, és bújnék hozzá a selymes bőréhez, hogy többet kapjak belőle. A hétvége lenyomata újbóli erővel csap le ránk odakint a hidegben és felperzseli a testünket. A gondolatok elköszöntek tőlünk, és egy másik bolygóra költöztek. A vonzás törvényének eleget téve az ajkaimra tapad és átveszi felettem a hatalmat. Tudatosan vonszoltam a fa tövéhez és döntöttem neki, kisebb terpeszt képezve a lábaimmal. Évődően játszadozott velem, ellenben bennem már nem voltak gyengéd, atyai visszatartások. Menekülhetett volna, ameddig bírt, de már a mellei feszüléséből, a közelségétől felvillanyozódtam, mert tudtam, hogy nem akar menni sehova, csakis a pillanatnak élni, ahogyan én is. A tarkójára támasztott karral vontam bele egy szenvedélyesebb játékba, a nyelvünk tűztáncába nem volt beleszólása immár senkinek, nem izgatott, hogy milyen időjárási körülmények tombolnak a hátunk mögött, kinek kell a szemébe néznem másnap.
- Milyen? – morrantam fel a levegővételnek fenntartott másodpercben, de már a keze tett róla, hogy a választ megértsem. A kezem az arcára barangolt, elfért volna a tenyeremben is, de a karja a pólóm alá csúszott és elkezdte sürgetni…igen más nőket másodpercek alatt térdeltettem volna le, hogy könnyítsék meg a kölcsönösség jegyében a nekem kijáró orgazmust, de most az jött belőlem, hogy várjak. Hirtelen szakítottam meg a csókot, amikor a tekintetünk találkozott. Valahol a lelkem mélyén felemelkedett egy súlyos horgony, és többet kívántam nyújtani neki, mint egy szimpla éjszaka.
- Várj. – kérleltem erőtlenül, majd a térdei alá nyúlva kaptam fel és a hátát kitámasztva indultam meg az esőben, hogy visszamenjünk a házba. Nem feleltem neki semmilyen kérdésre, ha bombázni kezdett, csak a kezemben ringatózó súllyal foglalkoztam és a célommal. Az ajtót a lábammal löktem be és fektettem le a földre.
- Mindjárt. – jeleztem neki a kékjeimmel, aztán gondosan bezártam az ajtót és kibújva a vizes pólómból félmeztelenül közelítettem meg és magasodtam fölé. Ujjhegyemmel lassan hódítottam meg a húsos szirmokat, lágyan cirógattam és dugtam be a kis résbe, aztán letekintettem a kebleire. Az egyik törölközőt húztam a háta alá, és fektettem rá, gyengéden fölé hajolva. A kezemmel bebolyongtam a csontjai elbűvölő lankáit. Nem szabadítottam meg a vizes ruhától, aztán mellé helyezkedtem és lekaptam. A csókunk szikrázott a hetek óta tartó várakozás miatt.  

+ 16

Az életem legnagyobb hányadában szabálykövető nő voltam, olyasvalaki, aki sosem mert igazán szembeszállni másokkal egészen addig, ameddig a szavak ereje nem korlátolt engem teljes mértékben, ameddig volt mozgásterem. Leginkább a neveltetésemnek köszönhettem ezt, a családom megváltozott körülményeinek, hogy sosem én voltam a magam számára az első. És azért pedig örökké hálás leszek a szüleimnek, hogy egészen apró koromtól fogva felelősségvállalásra tanítottak a lovak által. Mellettük nem lehettem én is olyan zabolázatlan és ha a szüleim nem is féltettek túl, mindig is létezett egy kimondatlan, ám felhúzott korlát, hogy még csak véletlenül se sérüljek meg a hatalmas állatok mellett. A hirtelen mozdulataik, a félelmük, ha nem is létezett anya és apa szakértelme mellett, attól még háziasított, egykor vadonélő állatokról volt szó, s ha évezredek el is teltek a vadságuk hiányával, még figyelnem kellett, mit tehettem és mit nem mellettük.
Hetekkel ezelőtt egy sor kimondott és elhallgatott szabályrendszernek kellett megfelelnem, anélkül, hogy előzőleg tisztában lettem volna azzal az élettel, amibe belecsöppentem. Sosem érdekelt igazán az a fajta világ, amelyben Jude létezett. Nem szerettem a felesleges játszmákat, rámutatni mások gyengeségeire és beletaposni más emberek lelkébe, kifigyelni, hol a legsérülékenyebbek és addig menni utánuk, ameddig el nem estek, mert önerőből szerettem elérni mindazt, ahol voltam - könnyek árán, nehézségekkel kikövezett úton, ahol tanulhattam és alkalmazkodtam, nem pedig kígyóveremből kellett kievickélnem - hasztalan. A mai napig élénk emlékkel gondoltam vissza arra a pillanatra, ahogy Jude véresen, sérülten érkezett vissza a szobába. Arra, ahogy erőtlenül feküdt az ágyban és az addig ismert erős férfi egyszeriben védtelenné vált, sérülékennyé és kiszolgáltatottá. Nem mertem azóta sem gondolkodni azon, hogy vajon más mellett ki tudta volna ezt mutatni... vagy csak az én makacs csökönyösségem szorította őt sarokba akkor?
Azt sem tudnám megmondani, mikor szivárgott be végérvényesen a gondolataimba ő, hogy mikor érkezett el az a pont, amikor már vágytam a vele való beszélgetésre, a társaságára... a hangjára és egyáltalán őrá. Otthon folyton lestem a telefonom képernyőjét és éjszakánként az ágyban fekve újra és újra végigszaladtak a szemeim az üzenetein mosolyt csalva az arcomra, elérve azt, hogy újra és újra meginduljanak az ujjaim a billentyűzeten, hogy aztán kitöröljem mindazon üzeneteket, amikkel a hiánya és egyben a vágyakozásom egyértelműsítené azt, amit éreztem. Egyszer sikerült annyira fel is húznom magam a kis hülyeségeimen, hogy a szoba másik oldalán ácsorgó, üresen rám váró fotelbe is elhajítsam a telefont.. egészen addig, ameddig az üzenetet nem jelző hang szólalt meg... szinte úgy estem le az ágyról.
Most pedig, visszatérve az Államok területére a munkámra kellett volna koncentrálnom. Arra, hogy megoldjam az újabb feladatomat és úgy intézzem a szakterületem, a hivatásomat, hogy könnyedén összefésülhetővé váljon mindazzal, amire Jude kért és felkért. Vagyis... a kérés enyhe túlzás, mert hiába akartam kezdetben a lehető legtávolabb tartani magam és kihátrálni az újabb feladatköreimből, nem volt más elképzelése, nem akart senki mást a csikója mellé. Akkor sem, amikor pontosan tudta, hogy nekem édesanyám munkájához, a tréneri pozícióhoz semmi közöm sem volt. Makacs volt, én pedig gyenge, hogy a végső szavam a ne legyen. Tudtam egyáltalán neki valaha is nemet mondani? Amit tényleg úgy is gondoltam?
Vagy csak áltatom magam és mindig is arra vágytam, hogy ne a viták szüljék a kettőnk közt lévő kapcsolat jövőjét?
Akárhogy is... a közelsége fullasztóan hatott rám, és az a nem, az a tilosban járás, ami tőle érkezett és engem emésztett fel... csak olyan szavak voltak, amiket nem szabadott komolyan vennem. Az érintésem a bőrén, a csókja a nyakamon a tilosban járást sürgető igenné változtatta. Ha volt is egy gyerekcipőben járó tervem, hogy felelevenítem a régi vágyait, a régi álmait, célt vesztettek akkor, amikor túlságosan is közel kerültem hozzá és már nem tudtam csak úgy gondolni rá, mint egy férfire, akivel dolgoznom kell majd, akinek meg kell felelnem és aki rendelkezhet velem... Az érintésére reszketve reagált a testem, a körülöttünk táncoló hűvös esőcseppek lávaként folytak végig a pléd alatt a bőrömön és ültek meg gyémántcseppeként a hajamon. Eszemben sem volt neki nemet mondani, ahogy a csókom kezdeményezésére határozottabban, ellenvetést nem tűrően reagálva irányított a fához, belesimulva minden tapintásba, minden lehetőségbe, amivel megajándékozott. A visszafogottságomat felemésztette a belőle áradó szenvedély, megszűntem vigyázva és óvatosan érinteni őt... akaratlanul is reagálva mindarra a vágyakozásra, amelyet nem csak ő, hanem én is éreztem.. mégis... megszólaltam, de még számomra is sületlenségnek hatottak a szavaim, mintha életemben először értem volna hozzá egy férfihez.. de tudatni akartam, hogy nem voltam olyan elveszett, mint amilyennek mindig is gondolt.. hogy valójában nem voltam olyan ártatlan, mint amilyennek látszódhattam a viselkedésem zálogaként.
A kapott kérdésre a kezem, az ujjaim mozgása válaszolt neki a bőrén végigcsúszva, a nadrágja korcát érintve, hogy.. nem is tudom, igazából már képtelen voltam a következményekre gondolni. Hogy nem csak hogy soha nem volt részem egyéjszakás kalandokban, de a természetben sem szoktam együtt lenni a szeretett férfiakkal... mégis Jude volt az, aki megállított, aki türelemre intett, én pedig halkan sóhajtottam fel, amikor az ajkaim elváltak a övétől.
- Igen? - vártam.. Még csak tiltakozni sem voltam képes, amikor ismételten felkapott a karjaiba, olyan könnyedén, mintha csak egy pillecukor lennék, ám az utolsó pillanatban még sikerült azt az egyetlen gombot visszacsúsztatnom a gomblyukba. Ha záporozott is az eső ránk, igyekeztem a gondolataimat kitöltő ígéreten túl magunkon tartani a lepleket... ami tulajdonképpen azt jelentette, hogy a férfi nyakát ölelve át bújtam hozzá és szívtam magamba a rá jellemző illatot.
- Tetszik... ez az elrablás - suttogtam erőtlenül, szertelen mosollyal, és ha lehetett volna, akkor megmártóztam volna a forróságában. Beharaptam az alsó ajkam, ahogy minden teketóriázás nélkül betört a házba ismét, de már a padlón is voltam, ahelyett, hogy felállhattam volna, hogy engedte volna, hogy utána menjek.. a türelemre intésre felkönyökölve pillantottam el a férfi felé, aki már meg is szabadult a pólójától, én pedig szabadon mustrálhattam végig újra a bőre alatt kirajzolódó izmokat, a köldökétől meginduló szőrcsíkot, aminek a vége az alsója mögött eltűnt.
Jude! Akartam mondani... sóhajtani, de képtelen voltam kiadni egyetlen hangot is, mert a célzott érintésére elakadó lélegzettel válaszoltam. Miért? Miért játszik így velem? Nem engedte, hogy hozzáérjek, mert egy törölköző került még alám a pléd mellett, de még akkor is velem foglalkozott, a tenyerei könnyed érintéssel csúsztak végig rajtam, bebarangolva minden porcikámat, míg végre sikerült el is helyezkednie mellettem, csak hogy végre megcsókolhassam megint. Felé fordultam némileg, amennyire a teste engedte, a tenyerem pedig forrón rajzolt nyomot a bőrén.. a hasától a nyakáig, és mielőtt még ő vette volna át a kezdeményezést újfent... úgy helyezkedtem, úgy mozdultam és fordultam, hogy a csípőjét átöleltem a lábammal, kényszerítve őt egy kicsit arra, hogy a hátára gördülve fölé csúszhassak, térdeimen támaszkodva hajoltam le rá, nem megtépve az ajkait forrasztottam csókot a szájára. Szenvedéllyel, kéretlen hevességgel, mégis elszakadtam tőle, felegyenesedve az ölében ülve, csak hogy megváljak a felsőmtől, valamerre elhagyva azt, belenézve a férfi örvénylően kék íriszeibe, meg is támasztva a kezeimet a mellkasán billentettem meg a csípőm lassan rajta, évődőn a nadrágjainkon keresztül az ölében mozdulva újra és ismét, ingerelve magamat is, nem csak őt, elegendő időt hagyva arra, hogy reagálhasson. Hogy tudjam, mire vágyott ő igazán. Mert azt tudtam, hogy én mit szerettem volna; őt, ebben a pillanatban nem létezett más vágyam.

+16-os tartalom

Sokak szerint lovat vásárolni simán üzlet. Fel kell világosítanom a kedves közérdeműt, hogy egyáltalán nem biztos, hogyha szert is teszünk egy kiváló példányra, abból versenyképes egyed válik. Az üzlethez is érzék kell, de ami még fontosabb, sok olvasás, megfigyelés és a belülről jövő hang. Egykoron az egyetemista barátaim kinevettek, amikor komolyabban kezdett érdekelni a derbi, mint bárki mást. A fogadásokkal hatalmas összegeket lehet kaszálni, de ahhoz, hogy igazán jó legyél benne heteken át ott kell lenned, hogy megértsd a működését, a lovak viselkedését, a zsokék munkáját. Összetett folyamat ez, és csak kevesen elég kitartóak ahhoz, hogy igazi nyertesekként üdvözöljék a szelvényüket. A tettvágyon túl nekem megadatott az, hogy befolyásos emberekkel voltam körülvéve és a belső körökből információkkal távozhattam, révén a kedves volt menyasszonyom szülei is ezeken a berkeken belül mozogtak. Rachel abban a világban nőtt fel, amely nekem csak később lett a szenvedélyem. Általa ismerkedtem meg a lovakkal, megtanultam megülni a hátasokat, a közelükben hallgatni, és órákon át tanulmányozni őket. A volt anyósom és apósom készségesen készítettek fel ennek a sportágnak a buktatóira is, de ahelyett, hogy vérszemet kaptam volna, csendesen figyeltem, górcső alá vettem a különböző fajokat, megkülönböztetést nyertek a kancák, és a társaik is. Felbecsülhetetlen ismerettel láttam neki a magam szerencséjének. Egy bölcs tanítóm azt mondta: „Jude, a lovak olyanok, mint a nők. Ahhoz, hogy a legjobbat halászd ki, nem elég elcsábítanod, a távolból kell figyelned őt, hogy megismerd a vágyait, a félelmeit, és úgy állj elé, hogy egyetlen vetélytársad se legyen képes jobbat és többet nyújtani, mint te. A nőt ismerned kell, a lelkén kell játszanod előbb, mintsem a testét hódítsd meg. Sikereddé duzzasztod, és úgy fog bizalmat fektetni beléd, hogy észre sem veszi.„ A lovakat nehezebb megszelídíteni, mint a nőket, de sokkal hálásabbak is. Alázatosnak lenni nagyobb kihívás, ezért az ember fia jobban megbecsüli azt a bizalmat, amit egy állat fektet bele, mintsem egy embertársa. Nekem két lovam is volt, nem mindegyiket tenyésztőtől vettem, Hópehely nem volt annyira szerencsés helyzetben, hogy alkudni lehessen rá a gazdagabb körökben, őt úgy kellett megmentenem egy hóhértól, mielőtt túl késő lett volna. Egyetlen percig sem bántam meg, hogy egy Tesla árát tettem le cserébe, mert sokkal nagyobb dologgal lettem gazdagabb. Régebben kutyát tartottunk, de abban nem láttam kihívást, mindig is különös vonzalmat éreztem a négylábúakkal szemben, még ha ez elsőre nem is látszik. Nem kimondottan az a gazda vagyok, aki napi szinten megjelenik a lovardában, nem is lenne rá időm, de másokkal ellentétben megülöm a hátasaimat, a legjobb személyzetet biztosítom melléjük, ha nem vagyok jelen, és el is várom, hogy úgy bánjanak velük, mint a legjobb feleségekkel. Háremet tartok? Megeshet, de belőlük pénzem is származik. Mi a titka annak, hogy eddig összesen két versenyt buktam el? Figyelek a részletekre, de a legfontosabb, hogy az állatokat részesítem előnyben. Nem véletlen a mostani választásom is. Cora Fraser még nem látja olyan tisztán a jövőjét, mint én. Arra született, hogy lovakkal foglalkozzon, de nemcsak a beteg gyerekek részvételének alkalmával. Pandora mellé olyan kell, aki megérti a kis lelkét, aki felkészíti arra, hogy az anyja nem lehet mindig vele, és olyan kanca váljon belőle, melyről még évtizedekkel később is beszélnek.
Hogyan függ össze a fejemben lejátszódó folyamat és a mostani esős kaland? Pofonegyszerű. A vágyat meg tudnám fékezni, mondtam már nemet nőnek, nem az első alkalom lenne az sem, hogy Corát visszautasítom, de most egészen más hajt. A vérem zubog, hogy megkapjam a lelkéhez vezető utat, és ha már ő maga kezdeményezte a lehetőséget, akkor bolond lennék nem élni a lehetőséggel. Három hete éjjelem és nappalom ment rá, hogy kiverjem az átkozott fejemből, de nem jártam sikerrel. A gondok nem múltak el, csak halmozódtak, azonban ezzel egyenes arányosságban a türelmem is fogyott, ahogyan a józan eszem is elhagyni készült. Apa állapota is rosszabbodott az elmúlt hetekben, előfordult, hogy már nem ismert fel, én pedig zokon vettem, hogy nem ölelhettem át. Emésztett a bűntudat, hogy fogytán az időm, és bármennyi pénzem is legyen, nem vásárolhatom fel. A testem magába szippantotta a negatív hullámokat, és kitörni készült belőlem, de az nem volt mindegy, hogy milyen formában teszi ezt meg. El kellett volna mennem futni, vagy az edzőteremben szétverni valakinek a fejét? Nem akartam szabadjára engedni az állatot, de közel álltam hozzá, amikor leestem a lóról. Cora a tűzzel játszik ebben a pillanatban is, az ellenérvekre fittyet hányva harap bele az ajkaimba és jóformán letépné rólam a ruhát, ahogyan nekem se kell sok, hogy megadjam a vágyának tárgyát. Bőrig ázunk a féltető alatt, a fa sem véd meg, ahogyan a ránk terített pléd sem nyújt vigaszt. A hajam csapzottan tapad rá a homlokomra, de sokkal éhesebben szívom el tőle az oxigént, mintsem elszakadjak tőle. Sürgeti az eggyé válást, nekem mégis bekattan valami. Nem hiányzik, hogy egy sima numera legyen, nem azért vártam rá három hetet, hogy egy fának döntve mártózzam meg a hamvas húsában. Ennél többre vágyom, és engedve az akaratomnak kapom fel őt, pehelykönnyű súlyával menekülök be a vihar elől a menedéket nyújtó faházba. A tűz vidáman pattog a kandallóban, a nyelvem hegyén hagyott sós permet a folytatás után ácsingózik. Első dolgom a házban, hogy bezárjam az ajtót, és letegyem a nőt a földre. Egy törölközőt is aláhúzok, hogy ne fázzon meg, de nem váratom meg tovább. A magasba emelve a két karomat válok meg a vizessé vált pólómtól, és lépek oda hozzá, miközben már ereszkedem is le, hogy megint belé fojtsam a szót.  Csigalassúsággal fedezem fel a ruhán keresztül is a telt keblek formáját. A kezembe illene a halom, de csak ideiglenesen érintem meg, felkorbácsolnám a vágyait, miközben falva a szirmokat dőlök el, és magasodnék fölé, de történik valami. A csípőm köré fonódik és együtt fordulunk át, azonban alul maradok a játékban. Nekem feszül a kemény föld, de mintsem érzek meg a nyelve játékától. Hevesebben reagálnék, de csak a meglepődés zálogaként kígyóznak tova az ujjaim, hogy a combja külsőn felén pihenjenek meg két oldalt. Felsője másodpercek alatt veszik martalékává a padlónak, valahol el is tűnik a kanapé környékén, de a kékjeim szüntelenül barangolják be az arca minden négyzetcentiméterét. Cora hirtelen válik a naiv kislányból egy igazi nővé a szememben, és ha ez még nem lenne elég, akkor könyörtelenül feszül nekem az anyagon keresztül. Férfiasan nyögök fel, és marok bele a derekába, de ennél többet akarok. Hagyjam irányítani őt, vagy döntsem le? Tanácstalan még soha nem voltam, ezért letámasztom a két könyökömet és úgy mérem végig.
- Igazán friss élmény. – mosolyodom el kisfiús módon, aztán feljebb rántom, hogy fel tudjak vele együtt ülni és az arca jobb felére vezetve a jobbomat húzom bele egy csókba. Követelőzően bontom meg a vonalat és perdítek egyet a nyelvünkön, miközben a hátára simítom a karomat és a melltartó csatjának parancsolva akasztom szét a szálakat, hogy aztán le tudjam venni róla. Az öle az enyémnek dörzsölődik megadva a kellő „életet”, hogy aztán éreztessem vele a játéka eredményét. A tarkójánál szorítok meg hirtelen, így abbamarad a csók. Könnyedén válok meg az ajkaitól. – Én nem az vagyok, aki fehér lovon lépdel be hozzád Cora. Nem ígérek semmit. – figyelmeztetem őt utoljára, teljes mértékben röntgensugárként kivesézve a pillantását.

+ 16

Mióta csak létezem, azóta lovakkal foglalkoztam. Apa által minden hatalmas családi összejövetelen elhangzanak azok a múltbéli emlékei, amikor alig látszottam ki a fűből, de már a kantárt fogva vezettem magam mögött a nálam sokkal nagyobbra és zömökebbre nőtt jószágo(ka)t. Minden alkalommal, amikor hazalátogatok és muszáj vagyok leülni vele a hagyománnyá váló közös whiskyzéseink során, elmondja, hogy vigyorogva hallgatta végig mindazt, amikor a lovakkal megosztottam az ovis élményeim, hogy olvastam nekik Grimmék könyvéből és nem egyszer előfordult, hogy a szénából kellett kihalászniuk, mert képes voltam magam befészkelni oda melléjük, amikor aludtak a lovaink. Ha ők nem találtak meg első körben, akkor tudták, hol keressenek; bizonyára az egyik jószágunk körül sündörögtem, megvédve őket a rossz álmoktól, a nagy széltől, az esőtől, attól, ha például egy madár a közelébe repült... Talán egy kicsit szerelmes voltam beléjük midig is.. na nem a fura és fétishez hasonlatos érzelmekkel lángolva értük, hanem az tetszett, amilyenek voltak ők. Elegánsak, magasztosak, egyszerre voltak ők távolságtartóak és a világ legszeretetreméltóbb teremtményei. Okosak, tanulékonyak és kedvesek voltak, de ha valami gy történt, amit a lovak nem akartak, akkor a csökönyösségük nem ismert határokat és nem is engedtek magukhoz közel mindenkit. Olyanok voltak számomra a patás állatok, mintha emberek lettek volna. Lélegző, kedves lények és talán őket ismerve sikerült magamnak is eligazodni az élet sűrű viharaiban. Általuk lettem érettebb, kíváncsi és tudást értékelő is.
Azt viszont kétlem, hogy a lovak és a velük való kapcsolatom felkészített volna arra a helyzetre, amibe most csöppentem bele. Elveszett voltam és vágyhajszoló egyszerre, és a jelenleg mellettem lélegző férfi összezavart. Lassan szivárgott bele a tudatomba a létezése, korbácsolta fel az érdeklődésemet és taszított ki minden más gondolatot a fejemből, arra hajszolva, hogy szinte megállás nélkül azon kattogjak, mit mondhattam volna neki másként, mire hogyan kellett volna reagálnom, mit kellett volna tennem, de valahogy.. még ha a mostani találkozásunk nem is úgy indult, mint amire három hét távolságot követően vágytam volna, a tűz pattogó melege mellett megnyugtatott. A hangja a bensőmben rezonált lágy dallamként újra és újra, még akkor is, amikor a csendet választotta társául.
Nem voltam felkészülve arra, hogy ilyen szinten kipréseljen belőlem minden józanságot. Hogy ennyire ne tudjak önmagamnak gátat szabni, szabályokat felállítani, amikor a közelsége fájón, vágytól égetően pulzáló volt. Az ujjaim alatt feszülő melegsége az én testemben tükröződött, a csókja, az ajka, a hevessége pedig ugyanazt a reakciót váltotta ki belőlem. Nem tudtam csendes lenni (de), nem tudtam nyugodt lenni és visszafogott, mert minden érintése célt érve tüzet pattintott bennem és a perzselése annak végigszaladt a gerincem mentén, az ölemig kúszott és a bőrömön éreztem mindennek lenyomatát. Hagytam volna azt is, hogy elraboljon, mert nem érdekelt, hogy hova visz. Tudtam, vagyis bíztam abban, hogy olyan helyre mentünk, ahol ő is kényelmesen érzi magát, biztonságban, mert Jude az a fajta férfi volt, aki szerintem önmaga számára sosem választott kényelmetlen helyzetet, olyan célt, ahol ő maga nem nyertesen jött volna ki belőle. Nem érdekelt az eső, nem érdekelt, hogy a tisztáson végiggurgulázó szellő hűvös levegőt penderített elénk, mert Jude biztos karjaiban lehettem.
Cora Fraser! Ennek még rossz vége lesz.. nem teheted meg, hogy idealizált képet festesz magad elé, csak mert most minden úgy történik, mint amire már napok óta vágysz!
Túl gyorsan és túlságosan is könnyedén jutottunk vissza a házba, ahol minden érintésre reagált a testem, visszafogott, feltörni vágyó sóhajokat perzselt fel a kandallóban pattogó tűz, hogy aztán a csókjára bekattanjon valami. Tudatni akartam a férfivel, hogy nem voltam annyira visszafogott, mint amilyennek gondolt. Hogy nem voltam kislány, ártatlan nő, akit ne korbácsolt volna fel a vágy és ne keltette volna életre a szenvedély... ezért is mozdultam és kezdeményezve fölé gördültem, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve váljak meg a csóktól, felegyenesedve rajta pedig lassan az ölének feszült a csípőm, miközben a férfi mellkasán támaszkodtam meg. Nem hagyta, nem engedte Jude, hogy a végtelenségig izzon a levegő körülöttünk, a nyögése viszont elégedettséggel töltött el, de ahelyett, hogy elmosolyodtam volna, a hirtelen mozdulatára az ajkamba harapva pillantottam már a szemeibe, ahogy felült és egészen közel vont magához, a mellkasom az övének préselődött, de csak annyi időre tudtam erre koncentrálni, ameddig az ajkamra nem csapott le újra. Ahogy az ő ujjai is az arcomra futottak, az én balom is az ő állcsontját simította végig, hogy aztán a nyakára csússzon le az érintésem, majd onnan a tarkójára, átkarolva a vállát pedig a csók alatt közelebb törleszkedtem hozzá, megérezve az izgatottságát is. A melltartóm könnyedén adta meg magát és úgy ügyeskedett Jude, hogy az az egyetlen plusz réteg sem képezett már akadályt köztünk, ám amikor a tarkómra simuló ujjai elvontak engem a csókjától, sóhajtva reszkettem meg a karjaiban. A pillantásom sóvárgón figyelte az ajkát, az ujjaim pedig ismét rátaláltak a nyakára, a vállára és azon karcoltak ujjbegyeim amorf mintákat.
Mégis... beharaptam az ajkam a szavait meghallva. Lesütöttem a szemeit az ölében ülve és lassú ritmusban csúszott át a kulcscsontján az érintésem, be, középre a szegycsontot végigtapogatva az utolsó bordákig, miközben már ismét a kékséget figyeltem, az örvénylően búzakék íriszeket. Minden, a háttérben kirajzolódó láng vidám narancsos fényének izzására más és más árnyalatban tündöklött a szeme kékje és minden verzióban fájdalmasan gyönyörű volt.
- Az... jó - suttogtam rekedt hangon. Nem mertem hangosabb lenni, de mégsem tudtam csendben maradni. - Én sem érzem magam hisztis hercegnőnek... - vontam meg a vállaimat óvatosan, szerény mosollyal pillantva le magunkra... az ölemre, ami a férfi ágyékának feszült. - Nem kell más története, másvalaki elképzelése - felpillantottam a szemeibe, végigcsúszott az ujjam a karján, és összefűzve az ujjainkat tápászkodtam fel könnyedén a kezeivel a kezemben, ám felette állva meg kis terpeszben a csípőmre húztam a kezeit, a sajátommal pedig kibontottam a farmerom gombjait, lehúztam a cipzárt is, hogy ezek után a hajamba túrva egy kicsit fellazítsam a vizes tömeget. A víz... lágyan ringatózó cseppekben szaladt le a tincseimen, és ha Jude még a csípőm körül érintett, lemosolyogtam rá.
- Leveszed rólam? Vagy mindenki a sajátját szedi le? - haraptam be az alsó ajkam, miközben megköszörültem a torkom. Még mindig felette, kis terpeszben a combjai két oldalán magasodtam fölé, és ha lekerült rólam a nadrág, valószínűleg némi szenvedés árán, a cipőimmel és a zoknimmal együtt, akkor remélhetőleg egy szál fehérneműben ácsorogtam felette. Vagy nem... ha másként gondolta Jude. Akárhogy is gondolta, ha ő is segített nekem, úgy én is visszaguggoltam fölé, csak hogy megváljunk az ő nadrágjától, az ő cipőjétől és zoknijától, hogy aztán leküzdve a kettőnk közt feleslegessé váló légteret, újra rákóstolhassak az ajkára, talán kezdetekben még a gyengédség vezérelt, de a belőle áradó fesztelen szenvedély engem is ugyanerre késztetett. Nem félőn érve hozzá simítottam végig a bőrén, a mellkasán, az oldalain a bordák mentén, hogy aztán megint, csak egy lélegzetvételnyi időre szakadjak el tőle, ám ahelyett, hogy megint beszéltem volna, apró csókkal hintettem a nyakát, a vállát, a mellkasát, és ha engedte, akkor a vállait érve a tenyereimmel néztem bele a szemeibe kérlelőn... hogy feküdjön a hátára, engedje magát át nekem, mert emlékeztem arra, hogy három héttel ezelőtt ő mit tett értem és sosem voltam önző. Nem voltam az, aki elvárt volna, de sosem adott.

+18-as tartalom

A nőkkel tudtam bánni, ebben az egyben nem kételkedtem soha. Az első barátnőm, a második, de a harmadik sem panaszkodott egyetlen alkalommal sem, hogy rosszul csináltam volna valamit, idő előtt mentem volna el, túl kicsi mérettel rendelkeztem volna. A visszacsatolás egy fontos tényezője az életemnek, nemcsak a munkában, de a magánéletben is, mert ezekből tanulhatunk, és építkezhetünk a későbbiekben, ha valamit elrontanánk. Miért is hozom fel ezt az rendszert, ha megint egy jó lehetőség pottyant a kezembe és élni is szeretnék vele? Cora Fraser minden volt, csak visszacsatolás nem. Szigorúan elleneztem az első találkozás pillanatától kezdve az ismeretségünknek, hogy közelebbről megszemléljem, mint potenciális jelöltet. Nem dugtam a titkárnőmmel, az ügyfeleimmel ( itt a szó szoros értelmében kell gondolkodni, mert az nem számít, ha az egyik ügyfelem felesége, vagy húga került szóba), barátok általi exek és még sorolhatnám, de volt egy szűk kör, akire nem tekintettem ÚGY, és nem is kívántam ezen változtatni. Corával terveim voltak, és nem úgy, hogy ágyba csábítom, aztán meg eldobom, mint egyszer használatos betétet. Többet láttam benne, ezért alkalmazni kívántam a lovardában, de mint személyes tréner a kis versenylovam mellé. Az első találkozás nem hozta meg a várva várt ígéreteket, mármint visszafeleselt, addig a távolból úgy tűnt nekem, mint egy simulékony és kedves leányzó, aztán közelebbről ismerkedtünk meg, és egyre bonyolultabbá vált onnantól kezdve, hogy melyik csoportba soroljam. A sushi bárban még jobban elidegenített, mert a magánéletemet érintő kérdésekben utazott, aztán meg valahogyan nem tetszett egyikünknek sem, ahogyan a másik vélekedett róla. Erősen elgondolkodtam rajta, hogy lecserélem a közös hétvége előtt, de kikövetelt magának egy újabb esélyt, és így vittem magammal a lóvásárra. Megmondani se tudnám, hogy mikor kuszálódtak össze végérvényesen a kapcsolati szálaink, de álmomban se hittem volna, hogy egy félresikerült találkozó után majd ő lesz az, aki leápol, aztán meg kielégít. Két ellentétes póluson ült az a nő, akit el tudtam volna képzelni magam mellé a hétköznapokban társként, és megint mást képviselt az, akit éjszaka dugtam volna. A kettőt nem akartam vegyíteni, nem vágytam kapcsolatra jelenleg annak fényében, hogy útban volt a fiam egy olyan nőtől, aki tőlem függött és vigyáznom kellett az életére, ha nem akartam mindkettőjüket holtan látni. Mallorie nem vonzott az elmúlt hónapokban, megmérgezte a lelkemet és a fejemet is, és ha ez még nem lett volna elég, akkor ott volt a múltamat beszennyező Rachel, aki kitűnően teljesítette a rá szabott szerepet, mint egy kis kedvtöltés, semmi több. Egyszer meggyűrűztem, de többet nem kívánok ekkora ostobaságot tenni. A házasság az érzelmes pöcsöknek való, és nem nekem. Fiatalon még szertelen voltam, és álmodozó alkat, most viszont nem vágytam többre, mint az egzisztenciális biztonságra, és a fiamra, aki úton volt. Tökéletesen megfelelt a nőmentes élet, de számolnom kellett azzal is, hogy Lorie már az életem végéig ott lesz, ezt meg nem kívántam megosztani egy harmadik féllel. Össze vagyok zavarodva a mostani állapotokkal, na és miért? Cora mindkettő szerepre pályázott a tudta nélkül és bármennyire igyekeztem is elkerülni, hogy a magánéletemről ne kérdezősködjön, megtette és minden észérvet mellőzve be is avattam ama néhány információba, amiről senki sem tudott, kivéve a családi körömet. Anya halála nem tartozott senkire, ahogyan a két öcsém létezése sem. Szerettem volna biztonságban tudni őket, de ahogyan elnéztem jómagamat is…még az sem ment, hogy egyben tartsam a saját alkatomat. Mikor váltam ennyire érzelgőssé…miért is, mert Lorie drogozott, anyát juttatta mindig az eszembe, vagy az a tény, hogy féltem az apaságtól, hogy mikor fogom elrontani…mindent meg fogok tudni adni neki? Cora mellett minden kételyemet elszállt, és csak azt tudtam, hogy akarom…mindenestül. Kár, hogy most nem látom magamat kívülről, mert valószínű már régen letagadtam volna az önnön értelmemet is, de hiába tartottam távol magamat…ez a nő beszippantott, hogy mennyire?
Fölém gördülve figyelem őt, nem is ez a jó szó, meg vagyok babonázva a boszorkány miatt, és odáig fajult a mivoltom megtagadása, hogy élveztem a kis bestia eme oldalát is. Meg kellett volna szidnom érte, ha az előzményekből indulok ki, de túlságosan izgatta a fantáziámat, hogy mire lenne még képes, ha otthagynám a gyeplőt a kezében…mire ocsúdnánk fel? Nem kertelve nyögök fel a sokkból alélva, amint a meleg öle az enyémnek feszül és dörzsölve ingerli az amúgy sem biztos határaimat. Felülök, hogy a tenyeremmel érintsem meg, a tarkójára vezetve a kezemet szívjam ki belőle a maradék vágyakozást is, hogy megismertessem egy olyan világgal, ahol nem létezik a holnap fogalma. A vállaimon időző ujjai béklyóba kötnek, de engedek a csábítás istennőjének és a háta mögé nyúlva oldom ki a melltartóját összetartó kapcsot. Miért nem vette le hamarabb, egyáltalán minek viselte ezt a minket elválasztó akadályt? A két gömb alakú halom a mellkasomnak préselődik, a mellbimbói megkeményednek és utat törnek a mellizmaimhoz. Már attól ál a szőröm…és minden egyéb is, hogy a csupasz és pőre idomai nekem dörzsölődnek. Micsoda áldás megélni azt, hogy ilyen módon is élvezhetem, de meddig bírom ki, hogy ne rántsam le azonnal a bugyiját és bújjak bele? A tudat mindig legyőz, alkalmat kínálok neki a menekülésre, pedig aztán nincs kedvem megtenni. Az ujjai kettőnk között vernek éket, és egészen más választ csalnak ki belőle. Tudatában van annak, hogy ennek nem lesz folytatása, nem fogom elvenni, nem fogom elvinni vacsorázni, amiért szétette nekem a lábát. Nincs jövője annak, hogy mi ketten egymás kezét fogva éljünk. Mindez addig tart, amíg a kezemben meg nem kapaszkodik, és fel nem áll a segítségemmel. Nem értem, hogy mire készül, de hamar változnak meg a körülmények. A lágyan ringó keblek vonzáskörzete kitágul, és most arra kér, hogy a csípőjét érintsem. Ez valami fordított világ, ahol neki jár a főszerep? A farmerján feszülő gombot oldja ki, és adja meg a választás lehetőségét nekem. A hajából aláhulló cseppek a mellek találkozásánál pihennek meg, mire csak körbenyalva az ajkaimat tudok felelni. Nem szerettem parancsokat teljesíteni, de a haza érdekében bevállaltam bármit eme szűk keresztmetszetben. A kezem megállapodna, de megfeszítem a vizes farmer szélét és legurítom az elején, aztán adózva a tekintet gyönyörének csak hosszan bámulom meg a csipkét rejtő aranybányát. Az ujjaim hátulról alá csusszannak, a hüvelykujjamat átdugom az anyagon, letépem, aztán eldobom. Megvárom, hogy egymaga szabaduljon meg a zoknitól és lépjen ki a farmerből is. Megbámulom, hiszen ez már nem a fantáziám szüleménye, hanem a meztelen valóság. Tudom, hogy vár rám, és le kellene vennem a nadrágot, de mellőzöm az érintettség eme fázisát. A kis terpeszt megtartva nyújtom ki a karomat, hogy jöjjön közelebb, aztán a fenekére simítom a jobbomat. Nem vagyok rest a búzakék íriszeimmel követni a szája mozgását. – Maradj állva. – nem kertelek, ez szigorú parancs. Az ujjamat hátulról dugom be a nedves öle közé, és jártatom végig a kezdeti szűkületben. Megremegnek a térdei, így kissé nagyítom a terpeszét a két lábam segítségével, hogy stabil maradjon. Fölém lógnak a mellei, tudom, hogy meg akarom ízlelni, de csak mosolyogva jártatom ki és be az ujjamat, és követve az elsőt, egy másikkal gazdagítom a kört. – Nyögj nyugodtan. – suttogom rekedtes hangnemben, képtelen vagyok beszéddel irányítani. A kezét fogom, a másikkal megdolgozom. Mielőtt még túlságosan belelendülve, kihúzom és a számba dugom. – Hmm…kellemes. – felelem neki, aztán elfeküdve pillantok fel rá. – Vetkőztess le. – lustán nyújtom el a mondat végét.

+ 18

Amíg Hattie szabadon, fesztelenül és gátlások nélkül váltogatja a partnereit, úgy én helyette is visszafogom magam. A kapcsolatom végét követően nem terveztem bedobni magam csaliként a férfiak sűrűjébe, mert egyrészt visszafogottabb voltam annál, másrészt még az egyetem során megtapasztaltam, milyen az, ha vágyom valamire és mindent meg akarok tenni érte. A találkozók, a félresikerült randevúk és a felesleges, feszélyezett ismerkedések azzal a rengeteg kérdéssel, ami tulajdonképpen mindig ugyanúgy hangzott - nem izgatott már. Ha őszinte akartam lenni magamhoz, és ugyan miért is ne lettem volna, már túljutottam azon az időszakon, amikor izgalmasnak véltem azt, hogy minél több férfi vegyen körbe. Hogy udvaroljanak, hogy bármit megtegyenek értem, hogy aztán pedig a két szék közé esve szomorkodjak azon, hogy ez sem és az sem jött össze.
Nem voltam tapasztalt kapcsolatok terén, mert eddig minden esetben hosszúak jutottak osztályrészemül és minden esetben csak akkor vált biztossá az, hogy valaki mellett elköteleződtem, ha azt komolyan is gondoltam. Nem voltak sokan, összesen három hosszú párkapcsolatot tudtam volna felmutatni, de a szakítás minden esetben fájdalmas volt. Fájt, hogy már nem voltak velem, fájt az is, hogyaz addigi boldogságom megszűnt létezni, de azóta felnőttem. A vágy, amely bennem munkált, a szexualitás, amelyet képesek voltak felkorbácsolni bennem, mind-mind elcsendesedett és csak az arra érdemesek előtt mutatkozott be. Ha áhítottam is az esküvőt, ha nem is olyan eltitkolt vágyam volt a gyermekáldás, nem reklámoztam és nem harsogtam azt ki minden fülnek, ismeretlennek és ismerősnek, mert sokkalta privátabb embernek tartottam és gondoltam magamat. A fellobbanó vágyakozást az elmúlt hetekben mindig eloltottam... vagyis igyekeztem, mert a gondolataim nem apadtak, a hevesen pulzáló sóhajok pedig végigkövették az éjszakáimat, miközben az, aki elérte azt nálam, az óceán túloldalán élt, miközben én aludtam és hajtotta álomra a fejét, miközben én a nappal fényeit élveztem. Mégis fájt a tudat, hogy el kellett hallgattatnom önmagam, hogy nem vágyakozhattam és nem beszélhettem róla nyíltan. Ez is csak olyasvalami lett, ami az én titkom maradt, ami a tudatom egy részét képezte, ami üvölteni akart és mégis hallgatásra kényszerült.
Csendes, nyugodt, visszafogott, túlságosan is kedves és szerény, ilyen voltam a legtöbbször... miközben belül tombolt bennem a kitörni vágyakozás, a zabolázatlan szenvedély, az elhallgatott igazságok kimondása. Nem hazudtam hetekkel ezelőtt, amikor Jude megtudta, hogy még nem volt egyetlen egyéjszakás kalandom sem. Fogalmam sincs, a mai napig, hogy miért kotyogtam ki azt neki, hogy miért avattam őt bele olyan mélyen a magánéletembe, a megélt fájdalmakba akkor, de a férfinek sikerült azt elérnie, amit a legtöbb ismerősömnek nem. Szabadon beszélhettem vele, megoszthattam az otthon töltött időszakomat vele és azáltal egy kicsit talán úgy is éreztem, hogy ott volt velem. Magányos lennék? Nem... Egyedül érzem magam és szükségem lenne valakire?
Igen! Talán... a beismerése ennek talán a legmagányosabb és legijesztőbb dolog, amit bárki is el tud képzelni.
Mégis hurrikánként söpört végig a tudatomon minden érintés és keltette életre bennem Jude azt az elnyomott és elzárt szenvedélyt, ami csak arra várt, hogy kitörjön, hogy elemésszen nem csak engem, hanem őt is. Tudtam, hogy nem várhattam tőle semmit, mert én sem tudtam volna neki megadni azt, amire ő vágyott. Nem voltam olyan nő, aki belefért volna az ő értékrendjébe, és ne is tagadjuk, hogy Jude és én a lehető legtávolabb álltunk attól, hogy valaha is igazán közös nevezőre jussunk. Ahogy neki sem tetszett az, ahogy én bántam az emberekkel, hogy nem önös érdekek vezéreltek, úgy az ő határozott elképzelése a világról nekem túlságosan is nyers volt. S mégis... miért vágytam volna arra, hogy érte minden addigi elképzelésemet és tartásomat sutba vágva nekiadjam magam? Mit tett és hogyan vált azzá, akinek a folytatás ígérete és a közös lét hiánya nélkül is képes legyek annyira feladni önmagam, hogy a ruhámtól megváljak érte? Szerettem volna megkapni a feltett kérdéseimre a válaszokat tőle, de féltem.. rettegtem attól, hogy elrontok majd mindent, hogy ismét ugyanolyan idegenné válok a szemében mint ott, a sushi bárban.
Miért lett ennyire fontos az, hogy érdekeljen, Jude Cowen véleménye rólam? Összezavart, felemésztett és elporlasztott a férfi egyszerre, és mégis fölé magasodva, az ölének feszülve vágytam az érintésére, miközben az ajkaim az övét keresték.. bármiféle interakciót és reakciót arra, hogy milyen mértékben bolondított meg. Ajkamat beharapva élveztem ki a keménységét, de ahelyett, hogy engedtem volna, hogy ismét ő határozza meg mindazt, ahogy viselkedtem, felegyenesedtem, hogy egy kis távolságot ékeljek kettőnk közé, hogy valami értelmet keressek a gondolataimban, de minduntalan visszatértem Jude arcához, a szemeinek kékjéhez, az izmoktól dagadozó és mégis puha bőréhez, minden centimétert, minden látható bőrfelületen alaposan elidőzve a pillantásommal. Férfi volt, ezt kár is lett volna tagadnom. Olyan férfi, aki vonzotta a pillantásokat, aki sóhajokat csalt ki a nők ajkai közül és aki... képes volt imponálni.
A szavaim nem kérlelők voltak felé, hanem engedve a vágyamnak hagytam, hogy az ujjai a nadrágomat érjék, hogy megszabadítson attól és végre teljesen pőrén állhassak előtte, amint egy tépéssel lekerült rólam az utolsó mentsváram is. Szégyenkeznem kellett volna, takarnom magam, mint ahogy San Franciscoban is tettem, de most, ebben a percben az a Cora Fraser megszűnt létezni. A tervem, hogy én is kedvezzek neki, még váratott magára egy ideig, mert ahogy leszenvedtem magamról a nadrágot, ellenkezést nem tűrő szavakat intézett felém. Fájdalmasan nyeltem a szavaira, de megtettem, amire kért, ujjaim belesimultak az ujjaiba, egészen közel lépve a férfihez, veszélyesen közel kerülve az arcához is. A testem már akkor lángolt, amikor még csak hozzám sem ért, a meglepett nyögés mégis elhagyta ajkaimat. Az ujjai túl hidegek voltak.. az érintése mégis gyengéd, épp akkor, amikor megrogytak a térdeim, segített helyezkedni... nagy nehezen megkapaszkodtam a vállában, az ujjaim pedig a bőrébe martak kapaszkodóért a csuklóján, hogy egyben maradhassak. Hogy kiélvezhessem minden mozdulatát, ahogy felkészített engem, ahogy megmártózott a forróságomban a két ujja. Nevetni akartam, értékelni azt, hogy engedélyt adott a nyögésre, mégis csak elakadó lélegzettel és hangosabb sóhajokkal igyekeztem visszafogni a kiszakadni vágyó nyögéseimet, és ha eleinte még képes is voltam koncentrálni az arcvonásaira, a régen érzett mozdulatokra a testem reagált... forróság egyetlen pontra koncentrálódott a testemben, nyögést csikarva ki belőlem.
Valahol ekkor döntött úgy Jude, hogy megfoszt magától, lázas tekintettel pillantottam le rá, hogy pimasz módon az ujjai a saját szájába kerüljenek, kiszáradó ajkakkal nyeltem a tettét látva, mélyeket lélegezve kényszerítettem magam, hogy lenyugodjak kicsit, és egy apró megingással hagyott magamra. A lábaim kocsonyássá váltak, az ujjaim lázasan remegtek végig, kényszeredett mozdulattal simítottam végig a saját csípőmön és combomon, ahogy elfeküdt alattam aztán. Még apró sóhaj szökkent ki ajkaim közül, ahogy letérdelve a sarkaimra ültem mellette a csípője bal oldalán és remegő ujjakkal simítottam végig a hasának izmain lágyan, a köldökét körüllépdelve a hűvös ujjbegyeimmel, pillantásommal végigkövetve az érintésem a testén, hogy aztán mégiscsak, kíváncsian nézzek a szemeibe, de csak beharaptam az ajkaimat. Nem mertem beszélni, most nem... helyette a nyelvem futott végig a számon, hogy aztán az ujjaim a nadrág korcán túljutva a kigomboljam a farmerját ismét, kézfejem élével végigcirógatva a mozdulattól a férfiasságán is.
- Emelkedj meg egy kicsit... - elakadó lélegzettel súgtam csak, és ha megtette, akkor a csípője két oldalán érve a nadrághoz lehúztam lassú mozdulatokkal róla aztán, végigkövetve a testemmel a nadrágja útját, lejjebb és távolabb kerülve tőle. Leszedtem róla a cipőt.. a zoknit, hogy aztán a bokáin túljutva a nadrág se álljon kettőnk közé, de az alsónadrágot egyelőre még rajta hagytam. Egy kupacban hagyva a leszedett ruhákat fölé helyezkedve másztam feljebb a lábai két oldalán térdelve, és ahelyett, hogy az alsóját, az ölét vettem volna első körben célba, az ajkam, a nyelvem a mellkasára hintett csókot, hogy a nyelvemmel nedves, forró, láthatatlan ösvényt rajzoljak az ágyékáig, és mielőtt még tiltakozhatott volna, az ujjaim az azt fedő alsót is lejjebb tolták a combja felé, ha segített kicsit és megemelkedett. Amit én tettem vele három héttel ezelőtt, azt most ő tette velem percekkel korábban... amit ő tett velem San Franciscoban, azt én vágytam vele megosztani... ezért a férfiasságát lágyan simítottam végig ujjaimmal, hogy aztán a nyelvem és az ujjaim is a puha bőrt, az alatta feszülő keménységet kiélvezzék.. Figyelve minden reakciójára, minden sóhajára, minden mozdulatára élveztem ki a pillanatot, hogy az ő vágyát felkorbácsoljam. Hogy akarja ezt itt kettőnk közt, hogy képtelen legyen nemet mondani és ha éreztem a sürgetést a nyögéseiben, akkor felemelkedtem róla egy pillanatra, hogy aztán az ágyéka fölé helyezkedhessek, és egy segítő érintéssel a forróságot  végre ő is érezve lassan egészen mélyre engedtem a csípőmet rajta csúszva végig, elnyújtott nyögésbe forrasztott hanggal.
Persze.. ha ő sem tiltakozott és hagyott engem.

+18-as tartalom

A férfiak nem tulajdonítanak nagy jelentőséget a szexuális kapcsolatoknak. A lélegzésre sem figyelünk minden áldott percben, mert a testünk feladata, hogy elássa az alapvető funkciókat mindenfajta beavatkozás nélkül. Így tekintettem az egy éjszakán át tartó együttléteimre is. A nőkkel kölcsönösen megértettük egymást, én megadtam, amire vágytak, majd fordítva is elvártam, hogy az én szükségleteim is kielégüljenek. A bonyodalmak elmaradtak, és úgy élhettem a hétköznapokat, ahogyan én akartam. Két kivétel akadt eddig, ahol mégis megszegtem az általam kreált szabályokat, és többet vittem bele az adott pillanatba, vagy aktusokba, mint kellett volna. Nevezzük meg az érzelmeket. A nők létezni sem tudnak anélkül, hogy ne gondolnának bele többet egy-egy találkozóba, vagy éjszakába, mint kellene. Borzalmasan kínos másnap úgy otthagyni őket, vagy a telefonszámomat, vagy éppen a meghívásomat várják. Rachel annak idején totálisan megbolondított az egyetemen, és hajlamos voltam elhinni, amit a két szememmel láttam. A csinos külső mögött némi ész is rejtőzött, első szabályom az volt, hogy nem álltam össze olyan nővel, akinek nem volt egy kis esze, vagy némi ravaszsága. A legközelebb ő állt ahhoz, hogy elvegyem feleségül, és szerelmesnek nevezzem az ostoba énemet. Gyűrűt vettem neki, elképzeltem a jövőt, mellyel a szüleim sosem rendelkeztek, de apám fejében élt a kép, hogy az anyám mennyire szerető és gondoskodó asszony volt. A fiaiként nem mertük összetörni az ábrándot, nem volt jogunk hozzá, hogy felrúgjuk az idealizált képet, de tudtuk mind a hárman (ketten biztosan, mert Caleb nem volt éppen valami nagy, amikor anya meghalt), hogy ez korántsem fedi a valóságot. Az anyák mintaképét nem róla mintázták volna, de szerintem a makulátlan feleség szobrát sem kapta volna meg. Rachel határozott volt, és szellemes, csak éppen összeállt az akkori legjobb barátommal és elásta a belé fektetett bizalmamat. Ott tanultam meg, hogy semmi sem az, aminek látszik. Két éven át hülyített, és etetett be azzal, hogy rajtam kívül nincs más, csakis ő. Nem mostanában volt ez, de megjegyeztem, hogy megbízni egy nőben vétek lenne. Mallorie kivételes helyzetet élvezett. Nem kötődtem hozzá különösebben az elején, megesett rajta a szívem, és ott követtem el a második hibát. A jóra törekedtem, és meg akartam változtatni egy olyan nőt, aki abban látta az örömöt, ha beszívott, vagy némi heroinnal lőtte be magát. Nem akart jobb életet, nem is vágyott a változásra, csak én erőszakoskodtam vele, hogy javuljon meg. Nem a tulajdonom, és mégis úgy kezeltem őt. Mallorie nem az álmaim nője, de kiforgatott a kis világomból azzal a két csíkkal. A gyereket az elmúlt években nem terveztem, valahogyan a családalapítás messze állt tőlem, de aztán fejbe vágott a valóság. Én sem leszek már fiatalabb, és az is lehet, hogy többet nem lesz lehetőségem megtapasztalni, hogy milyen apának lenni, felelősséggel tartozni egy életért. Megint magamat néztem a történetben, mert nem számított, hogy Lorie szenvedett miattam, nekem kellett a gyerek, és a végletekig mentem volna el, hogy megkapjam őt. Hiányzott belőlem az empátia, és a szeretet. A gyerek egy új lehetőséget biztosított, hogy valami jót tegyek, hogy ne a pokol bugyraiban égjek el, miután meghaltam. A lényeg, hogy kétszer tettem kitérőt az érzelmek hullámvasútján, és nem akartam még egyszer jegyet váltani rá, de kezdtem úgy érezni Cora mellett, hogy ez lehetetlen vállalkozás lesz. A naiv természetével, a belőle áradó jósággal nem tudtam mit kezdeni, és birtokolni akartam, mint valami őrült. Amikor először láttam meg a lovardában, már akkor tudtam, hogy nem közömbös. A hosszú haja, a formás csípője, de ami igazán furán izgatott fel, az a természete. Úgy bánt a lovakkal, és a gyerekekkel is, mint egy született anya. Nem ordított róla, hogy lenne családja, vagy éppen gyermeke, de hozzá illett a szerep, és valahol mélyen mindig is ezt kerestem. Nem ismertem volna fel anya után, de tudtam, hogy Mallorie képtelen lesz arra az önzetlenségre, amire Cora lenne képes. Önző voltam, hogy megízleltem volna a mennyeket, legalább egyetlen alkalommal? A lelkem sóvárgott a megváltásra, de még nagyon messze álltam tőle, egészen a mai estéig.
Tudtam, hogy rosszat fog tenni az alkohol, de álmomban se gondoltam volna, hogy oda fog juttatni, ahova az elmém és a szívem is vágyott. A kalandtól messze állt a megfogalmazása annak, amit ezzel a lánnyal műveltem volna, és mégis sikerült a háttérbe szorítanom a vadabb énemet, hogy ne támadjak rá azonnal, és használjam ki, ahogyan mással is tettem volna. A bódító légkör ellenére is meg bírtam állni, hogy lelki sebeket okozzak neki, és büszkeséggel töltött el, hogy nem a veszekedés áll az első helyen, ha kettőnket összezárnak, hanem a szex. Sokkal élvezetesebb elfoglaltság elmerülni egymásban, és felfedezni a másik igényeit, de mindezt csak úgy voltam hajlandó kiélvezni, ha adhattam cserébe valami maradandót. Az egy éjszakás kalandok esetében nem tettem kivételt, de ma este emlékezetessé óhajtottam tenni az együttlétet, hogy ne bánja meg másnap reggelre. Corának nem kedvezett, hogy ígéretek nélkül vágott bele egy érzelemmentes aktusba, és hiába óvta a szívét…nem én rajtam volt a sor, hogy összetörjem neki. Tegye meg egy kevésbé seggfej, érje el, hogy szeressék, és adjanak neki egy olyan értéket, amire én képtelen vagyok. A hullámzó teste az ujjai lüktetésével egy ütemben hívják fel a figyelmemet rá, hogy megint máshol jártam fejben, mint kellett volna. A szívem zakatolása egy újabb pont ahhoz a bizonyos listához, ahol nem kellene tételeket vezetnem. Kipirosodik, és tőle szokatlan módon élvezkedik, nem pironkodik, mint egy szűz, inkább előtör belőle egy másik oldala, és ez roppant mód vonz. A bizonyítékot lenyalva konstatálom, hogy sikerre vittem a bőrömet, de amint ledőlök a földre, máris akcióba lendül. A hasamon támaszkodik meg az extázis után, és forrón pillant végig, úgy hiszem simogat a nézésével. Egyetlen szó nélkül emelem fel a csípőmet, mert kíváncsian várom, hogy mi a következő lépése. Egymás után szabadít meg a cipőmtől, a zoknimtól és a nadrágom is lejjebb csúszik, azonban az alsóm még nem került le. Feszült várakozással követem végig a kékjeimmel, hogy odanyúl, de amint megérzem, hogy mire készül odabent…elveszek. Lehunyt szemhéjakkal engedelmeskedem a kérésének, és habár nem kellene cserébe semmit sem adnia, mégis örömmel fogadom a felajánlást. A faszokat, ez már annál több. A nyelvével, a szájával izgat, orálisan…megint elszabadul bennem valami, és felhördülök. Nem fogom kibírni, ha most elmegyek, és nem benne teszem meg azt. A várakozás gombostűnyi szúrásokkal korbácsolja fel a vadállatot bennem, és úgy szakítom meg a műveletben, hogy én is meglepődöm.
- Elég legyen Cora. – tiltakozásnak tűnhet a felszólítás, de csak addig, amíg el nem kapom a grabancát, és magam alá nem gyűröm.
- Mit vártál, hogy bírni fogom? – nyögöm ki két szösszenet között, de máris rámarkolok a mellére. A szájára harapok, megvárom, hogy kiserkenjen a vére is, csak azt akarom, hogy elevenen legyen az emlék. Megint elveszítem a józanságomat, és bármilyen előjáték megteremtése nélkül tolulok be oda, ahol már egy ideje lennem kellene. Forróság és szűk sötétség vár rám, és érzem, ahogyan feljajdul. Nem számít, hogy fáj-e neki, ahogyan mélyebbre hatolok, és egy másodpercre engedélyezek szünetet, de utána könyörtelenül döföm meg, mert ez most nekem jó.