Nem bízok Adamban. Néha már nekem is összefolyik a személye apám aurájával és félek attól, kezdek tőle is az eddiginél nagyobb távolságot tartani, kerülöm őt még a családi házunk nappalijában is, igen, a saját bátyám elől menekülök, de ebben ugyan mi a furcsa egy olyan családban, mint amilyen a miénk is? Kitanultam már a játszmákat, tudom, hol a helyem legkisebb gyerekként, akiből időközben felnőtt lett, így még csak azt sem lehet felhozni mentségemre, hogy "még kis kölyök". Amióta nővéremmel beszéltem arról, hogy mennyire üldözöttként érzem magam, amiért folyton olyan, mintha követnének, ellenőriznék melyik nap, honnan hova megyek és még a miérteket is próbálják lehallgatni, azóta csak még nagyobb lett bennem az elhatározás, hogy márpedig ezúttal már nem fogom megadni magam és lehajtott fejjel bocsánatot kérni azokért a bűnökért, amik valójában nem is bűnök. Szeretni szerintem nem bűn. Oké, jogosan mérges, hogyha azt feltételezi, a konkurens cég örökösébe szerettem bele, de ha ez akkora játszadozás lenne, akkor Christopher is csak röhögne rajtam és elutasította volna a közeledésemet, ehelyett azonban viszont szeret, hiába van annyi dolga, hogy ebédelni sincs ideje, mégis próbálja úgy megszervezni az életét, hogy beleférjek valamelyest, én pedig ezért mérhetetlenül hálás vagyok. Többször bizonyította már, hogy fontos vagyok neki. Igenis sejtik, hogy van köztem és Christopher között valami, ismernek már, de nem eléggé. Biztosra veszem, hogy Adam szerint is csak egy túlságosan érzelmes lélek vagyok, aki kezesi az életben az izgalmakat és az örömöket, de aki egy apai kézintésre összepisilja magát, látom szemében, hogy aggódik értem a saját buta játszmám miatt miközben itt ül mellettem az autója vezető ülésén és bizonyára szándékosan intézte úgy a dolgait, hogy ma ő jöhessen el értem, ne legyen kibúvóm, amiért nem megyek haza időben. Én azonban átlátok a szitán és tudom, hogy téged velem kapcsolatban. Bátrabb és kitartóbb vagyok, mint ahogy ő azt hiszi, nem véletlenül űzöm ezt a macska-egér játékot már több hónapja. Nem is sejti, hogy Chris-szel is már vagy fél éve együtt vagyunk és még mindig nem roppantam össze apám gyanújától és nem fogom feladni, mert véget akarok vetni ennek. Hogy minek, azt még én sem tudom, de évek óta tart közöttünk ez a háború, ők nem tudnak elfogadni, én pedig nem tudok megváltozni, úgyhogy előbb-utóbb eldörren a lövés és valamelyikünk megsérül. Tudom, én leszek az, s mégis, nem akarok egész életemet hazugságban, elnyomva leélni, úgyhogy nincs más választás, mintsem hogy vagy megszoknak és elfogadnak így, amilyen valójában vagyok, vagy pedig elválnak útjaink és külön életet kezdek. Ez utóbbi persze nem annyira könnyű, mint kimondani, tisztában is vagyok vele, hiszen egész életemet eddig gazdagságban, komornyikok és szolgálók társaságában éltem le, ha pedig hitelen egyedül maradok az útszélén, pénz nélkül, akkor az akkora törés lenne az életemben, amekkorát nehezen tudnék kelezni és nem várhatom el Christől, hogy mindent finanszírozzon, hiába neki (sem) lenne észrevehető az az összeg, amit az én életemre költene. Nem érzem magam sznobnak, nem vagyok mentálisan elkényeztetve, de be kell vallanom, a mindennapjaimba gyökeresen hozzátartoznak azok az apróságok, amik nélkül nehezen tudnék önerőből levegőt kapni: a konyhában mindig főznek ránk, kávét sem kellett még sosem főznöm magamnak, mivel elkészítik és fel is szolgálják a saját házamban - ami abszolút nem az enyém, hanem a családé -, sosem takarítottam ki a szobámat, mindössze rendet raktam a holmijaim között. De most nem is ez a lényeg, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy a jelenlegi állapot nem tartható fent. Nem bírnék egész életemben rejtőzködni és bujdosni apám terrorja miatt. - Nem ülünk be közösen egy étterembe? - nézek Adamra, akit látszólag meglep a kérdés. Míg eltöpreng a kérdésen, amiből nyilvánvalóvá válik nekem, hogy semmi akadálya nem lenne, de mégis keres valamilyen indokot, hogy nemmel válaszolhasson, addig a kormányt fogó kézfején lévő aranygyűrűt kezdem bámulni. Színtisztán emlékszem az esküvőjére, hiába nem mostanság volt az már. Én nem akarok olyat, mint az övé. - Szerintem jobb lenne, ha inkább hazamennénk. De ha éhes vagy, otthon biztos megcsinálják neked a kedvencedet, úgy, ahogy te szereted. - Nem lepődöm meg a válaszán. Nem is azt akartam ezzel elérni, hogy ténylegesen is üljünk be valahová, csak beszélgetni próbálok vele, na meg megtudni pár sejtelmes információt. - Arab kajára vágyom most. Azt nem fognak tudni otthon készíteni, vagyis, nem olyan igazi arab módra. - Látszik bátyámon, hogy egyszerűen nem érti, hogy jut nekem eszembe pont arab kaját enni, mikor nem sok közöm van hozzá. Ha többre becsülne és belegondolna, hogy én is apám ravaszságát örököltem, csakugyan, mint ő, vagy Aida, talán átlátna a szavaimon. Sejtettem, hogy nem fog... Hirtelen ötlettől vezérelve előveszem pont azt az énemet, amit ő nagyon ismer, elvigyorodom és enyhén előre dőlve az ülésben, felé fordulok testemmel. - Naaa, légyszí! Mi baj lehet abból, ha hazafelé megállunk egy étteremnél? Akkor legalább elvitelre rendeljünk pár adagot... - Már ennyivel is kevesebb időt kell otthon lennem. Tény, rettegek hazamenni minden egyes nap és már-már pánikbetegséggé alakult bennem ez a cselekedet. Adam végül sóhajt, tudja, hogy hisztizni fogok a hátralévő időben, ha nem áll meg egy helyen, szóval, a hallgatását beleegyezésnek veszem. Telefonomon beütöm a lehetőségeket, ami ki is hoz pár arab éttermet a közelben. - Hétszáz méterre van is egy. Még parkolója is van! - mondom és tekintetemmel már a helyet fürkészem a távolban. - Ott! Látod? - mutatok irányába, mikor felismerem az arab jellegű vendéglátó épületet. Adam húzza a száját, de végül beáll a parkolóba. - Azért csak óvatosan, ne vegyél rossz minőségű kaját mindenáron, csak mert arab ételeket szeretnél kóstolni, jó? - Tény, hogy ez a hely nem egy olyan minőségűnek néz ki, amikhez mi szoktunk, pontosabban, amikhez ők szoktak, elvégre én a mekis kaját is megeszem, már elveszítettem a mekis-szüzességemet egy barátnőmmel, akit az egyetemen ismertem meg, de azért nekem megteszi. Na meg... épp azon vagyok, hogy végtelenségig húzzam az időt. Bólintok csupán, azzal kiszállok a kocsiból, leellenőrzöm, hogy a pénztárcám és telefonom megvan-e a zsebemben és mihelyst megbizonyosodom efelől, belépek a tényleg nem túl előkelő helyre. De... nem rossz! Határozottan van egy varázsa, egzotikuma és Manhattan szívében talán nem is gáz, ha kivasalt fekete ingben jelenek meg. Megrázom fejem, hogy abbahagyjam a csodálkozást és miután a tér minden zugán elcsodálkozok, próbálok kideríteni, hogy mi itt a szokás, foglaljak helyet egy asztalnál és majd jön a pincér, vagy menjek a pulthoz, merthogy olyan is van. Mondjuk ott főként italokat szolgálnak fel, úgyhogy elindulok egy asztalhoz. Még nem ülök le, amikor megpillantok a távolban egy nőt, ki pont úgy néz ki, mint Céline kisasszony Párizsban. Mármint úgy nagyon úgy néz ki! Jézusom! - Céline kisasszony!!! - kiáltok felé nagyokat integetve feléje. Bár most hogy belegondolok, már miért lenne ő itt? Elindulok felé nagy léptekkel, de hirtelen elbizonytalanodok, ahogy kirajzolódik a pincérruhája előttem, ám eddigre már látom a tekintetében, hogy megismert. Ha pedig megismert, akkor csakis ő lehet, nem? - Céline kisasszony! Annyira örülök, hogy látlak! Mi járatban vagy itt Manhattanben? - szemeim csillognak, legszívesebben megölelném, annyira örülök, hogy látom őt, hiszen rettenetesen régen találkoztunk már, asszem kétezer tizenhatban voltam nálunk Adammal és Anyámmal egy családi-üzleti rendezvényen. Ezúttal is az anyanyelvén szólítom meg, hiába a két család között az angol a társalgási nyelv, én sokáig éltem Párizsban, megtanultam franciául és ha netán összefutottunk, kettőnk között rendszerint a francia szavak hangoztak el. Arcát fürkészem, de hiába, nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy ugyanolyan ruhában van, mint a többi dolgozó. - Öhm... pincérkedsz? - kérdezem inkább meglepetten, mintsem lenézően, sőt, egyáltalán nem nézem le, csak hirtelen nem tudom összerakni az emlékeimet a látottakkal.
Kezdőlap
