Hétköznap volt, így a mani napot az üzletemben töltöm, révén, hogy ma reggel sikerült időben felébrednem (fejfájás nélkül, a saját ágyamban) és odaérnem a nyitásra. Persze, mint minden helynek, ennél is megvan, hogy mikor a leglátogatottabb és ez általában nem kora reggel szokott lenni.
De a The Gingerbread House azért van, hogy friss kávéval és finom süteményekkel szolgáljon a reggel iskolába, avagy munkahelyre siető embereknek. Illetve ebédidőben, délután, estefelé és a rossz, hideg időkben is olyan hely, ahova a vevők szívesen betérnek. Meg amúgy is, élvezem a munkámat, kávét főzni és süteményt sütni, így öröm mindennap betenni oda a lábamat és melózni.
Előtte, a szokásomhoz híven nem távozhattam el úgy otthonról, hogy a nagyim ne köszönt volna el tőlem, stílusosan, reggelit készítve és ami a stílust illeti, Gyökér Gyömbér megint megcsillogtatta pár pillanatra az elbűvölő személyiségét. Viszont nem tudta elrontani a reggeli jókedvemet.
De nem ám! Vidáman, az egyik kedvenc dalomat dúdolva mentem dolgozni, majd a kávézóban jókedvűen vettem magamra a kötényt álltam be a pult mögé, hogy kiszolgáljam a vásárlókat.
Múlt az idő, aztán éppen szünetet tartottam, kint az üzlet előtt. Egyik pillanatban hol a kávéspohárból kortyolva, másikban cigarettát szívva, mikor észrevettem, hogy rezgett a mobilom a zsebemben. Elnyomtam a cigit és a telefonomat megnéztem. Meglepetten vontam fel a szemöldökömet azt látva, hogy Céline találkozni akar velem. Amikor már hetek óta szakítottunk. Vajon mit akarhat?
„Rendben. Mindjárt indulok is.”
Pötyögtem vissza neki választ, noha kérdések kavarogtak a fejemben, miközben visszamentem az üzletbe, levettem a kötényem, közöltem a pultnál álló alkalmazottjaimnak, hogy én most elmegyek, nem tudom mikor érek vissza, de ha zárásra nem jövök be, akkor mindenképpen zárjon be valaki más. És leléptem. Ez az előnye, hogy ha te vagy a főnök.
Tömegközlekedést választottam, még is igyekeztem a lehető legrövidebb úton, a leggyorsabban odaérni. Mikor odaértem, a belépőt gyorsan kifizettem, szinte oda se figyelve.
Ugyan is azzal voltam elfoglalva, hogy megpillantsam Őt. Nem telt sok időbe, szinte egyből kiszúrtam a tömegben.
Hetek óta először álltam szemtől szemben a lánnyal, akivel hónapokig együtt voltam, akit szerettem, akivel szakítottam. Ő az első és egyetlen exem, így nem tudtam hogyan is lenne illendő köszöntenem.
- Szia – szólaltam meg.
Meg akartam őt ölelni és egy puszit adni az arcára, ahogyan általában minden kedves női ismerősömmel, barátommal csinálom. Egyik kezemet már nyújtottam is ki feléje, de megremegett a kezem. Illendő lenne-e, amit szeretnék? Vagy ami fontosabb, engedné-e, hogy megérintsem a történtek után? Nem tudtam. Így inkább gyorsan az előttünk lévő ösvény felé intettem. – Mit szólnál ahhoz, hogy ha sétálnánk?
Magyaráztam, lépve egyet az ösvényen és egyúttal várva is, hogy mellém érve csatlakozzon hozzám. Rápillantottam, az arcára, hátha a mimikája elárulja szándékát, de gyorsan el kellett kapnom róla a tekintetemet. A jelenlétével ugyanis csak újra eszembe juttatta a közös emlékeinket, hogy hányszor sétáltam így vele az utcán, a parkokban. Ez se az első eset, hogy a botanikus kertben vagyunk. Most még se tudnak érdekelni az itt lévő fák és virágok.
- Hogy vagy? – kérdezem meg, megpróbálva kedves, barátságos hangot megütni, ahogyan újra rápillantok.
Még meg is próbálok mosolyogni is, anélkül, hogy arra gondolnék olyan, mintha csak tegnap szakítottunk volna és, hogy olykor-olykor eszembe jut és hiányt kelt bennem valami után, amit gyáva vagyok beismerni.

Némiképpen megnyugtató jelnek vettem, hogy a köszönésemet mosolyogva viszonozta. Ráadásul mosolygott is, ami olyan jól állt neki. Mégis ez a szituáció furcsa volt, így egymás előtt állni azzal a tudattal, hogy volt köztünk valami, de annak mára már vége. Hiszen, ha már szakítottunk, miért akar találkozni velem? Már nem vagyunk részesei egymás jelenének. Kíváncsiságomhoz még más vegyes érzelem is társult, melyeken megpróbáltam uralkodni és udvarias létemre, ezért is érdeklődtem a hogyléte felé, illetve tereltem az ösvényre, hogy ne csak egyhelyben álldogáljunk. Azt bárhol máshol megtehettük volna.
- Nem haragszok – feleltem őszintén a válaszára, megrázva a fejemet. Nem most szakítottunk, így már rég nem haragszok rá. Sokkal inkább kíváncsian fordulok feléje, valamint egy cseppnyi szomorúságot érzek a múlttal kapcsolatban, de félek kimondani. Nem is tudom mit mondhatnánk. Vagy hogy valóban változtatni szeretnék-e, ha változtathatnék.
Az alagút alatt áthaladva, melyről tudtam, hogy a kedvence, akaratlanul is elmosolyodtam ahogyan felmerült az az emlékkép, hogy az egyik legelső csókunk pont a botanikus kertben, itt, ezen a helyen történt. Milyen boldogok voltunk, voltam akkor! Most pedig az egész már csak egy emlékkép. A szívemnek kedvesebbik fajtából.
A mézeskalácsház említésére felnevettem, igaz, hogy az üzletnek ez volt a rendes neve, de én csak mindig üzletként, kávézóként vagy cukrászdaként hivatkoztam rá. – Á, igen, hiszen közeledik az ünnepi szezon és a hidegebb időjárás miatt egyre többen fordulnak be egy forró italért és a mézeskalács is elég népszerű. Utóbbi miatt a kisgyerekek körében is elég népszerű, szóval nem unatkozunk munka közben – válaszoltam bőven, vigyorogva közben. – Ami meg a többi dolgot illeti… Gyömbér még mindig egy gyökér, a nagyim pedig szintén jól van, most nemrég egy új telenovellát kezdett el nézni, teljesen rákattant.
Fűztem még hozzá a beszámolómhoz, hogy azért a nagyimat is megemlítsem a bolond macskánkkal.
Utána figyelmesen hallgatom, hogy ő meg a bátyáról mesél. persze, tudtam róla, hogy van egy testvére, aki nagyon fontos a számára és úgy nagyjából a helyzetével is tisztában voltam. Örültem neki, hogy kiengedték a bátyját és találkozott vele. De azért csak kérdőn felvontam a szemöldökömet. Komolyan, most azért hívott, hogy meséljen róla? Ezt üzenetben vagy telefonon is elmondhatta volna, sőt, nem is kellett volna közölnie velem, mert már semmi közöm az életéhez. Vagy tévedtem? Ezzel most kezdett kicsit összezavarni.
- Örülök, hogy a bátyádat kiengedték és találkoztatok – szólaltam meg, a bocsánatkérésére reagálva, miután azt is végig néztem, hogy a virágokat szagolt. Az én figyelmemet most nem tudták ennyire lekötni a növények, sokkal inkább érdekelt az, hogy megtudjam miért is akart velem élőben beszélni.
Tekintetem találkozott az övével, visszafolytott lélegzettel várva, hogy végre elmondja. Amikor ez megtörtént döbbenten pislogva léptem egyet hátra.
Terhes. Céline várandós. Terhes. Visszhangzott az információ a fejemben.
- Mi… Mióta? – kérdeztem rá, amikor végre szóhoz tudtam jutni. A gondolatok csak úgy kavarogtak a fejemben, megpróbálva visszaemlékezni az utolsó együttlétünk időpontjára és körülményeire. Pedig meggyőződésem volt, hogy védekeztünk.
- Az enyém? – tettem fel az újabb fontos kérdést is. Végtére is a szakításunk óta eltelt pár hét, azalatt pedig bármi megtörténhetett. Én is szexeltem mással, egyéjszakás kalandként, így az esélyét fent tartottam annak is, hogy talán Céline is. és nem tudja pontosan ki is a leendő apuka. Vagy egyáltalán tényleg terhes-e és nem csak így akar visszaszerezni? Bár… utóbbi talán már túl szappanoperás.
De ha amit mondd valóban igaz és az enyém, a miénk…Tekintetem az arcáról, melyet eddig azért néztem, hogy a mimikájából leolvassam az igazságot, a hasára tévedt.
Majd kénytelen voltam a legközelebbi fának támaszkodni a hátammal, nehogy összeessek.
Egy gyerek rohadtul nem szerepelt a közeljövőben lévő termeim között. Pláne nem az exemtől. Nemhogy nem értek a szülőséghez, a babákhoz, de még csak saját lakásom sincsen! De ugyanakkor… Nem tudtam nemet mondani rá. Ott szemeztem a hasával és csak arra tudtam gondolni, hogy ott bent egy élet fejlődik.
A család gondolata is felmerült az elmémben, melyre titkon mindig is vártam, egy rendes, normális családra…
Csak jelenleg halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy a normális család jelen esetben mi a francot jelent és mit is kéne csinálnom, azon kívül, hogy nem elájulni.
- Mit tervezel tenni… vele? – böktem ki az utolsó kérdést is, nagy mélylevegőt véve újra a szemeibe pillantva. Vajon azért közöli mert elveteti? Örökbe adja? Felneveli egyedül vagy mással vagy… Velem akarná? utolsó gondolatra a magasra szökkenő pulzusom mellékeként nagyon dobbant a szívem, bármennyire lányos gondolat is. Mert ahogyan már említettem, egy saját kis család… Az mindig is a vágyam volt. De ugyanakkor… nem ilyen váratlanul.
Sikerült Célinenek valóban teljesen felforgatnia a világomat. Avagy közösen hoztuk ezt a teljesítményt.

Nyolcadik hét… Visszhangzik fejemben. Nyolcadik hét… Az körülbelül két hónap, igaz? Két hónap a kilencből. Még hét másik és a baba megszületik… Baba…
Az egész még rohadtul szürreálisnak hatott. Én pedig kishíján sokkot kaptam a hír hallatán az is biztos. Mikor a papírt felém nyújtotta, remegő kézzel nyúltam ki érte, hogy elvegyem és elolvassam. Ugyanis megakartam róla győződni, hogy tényleg igaz, nem átverés, nem is álom. Az orvosi megerősítés olvasatán csak tudatosult bennem, hogy ja, teherbe ejtettem az exemet. A dokumentumhoz csatolt ultrahang kép láttán pedig azt hiszem ott tört el nálam a mécses, ugyanis a képet megérintve és felfogva azt, hogy mit is látok rajta, azt hiszem férfiasan, de bekönnyezett a szemem. Kénytelen vagyok kipislogni, mielőtt még a kézfejemmel a szememet kéne megtörölnöm.
- Babánk lesz… - szólalok meg újra, aprót rá is bólintva a tényre. A hangom még halk és remegő. De a tény kimondása segít, hogy elfogadjam és erőt gyűjtsek.
A következő kérdésemre a válasz, hogy valóban az enyém, valamit szintén eltalál bennem, a szívemet, és egy pillanatig némán nézek magam elé. A papírt sután adom vissza neki, tegye csak elő, biztos szüksége lesz még a nőgyógyászati vizsgálatnál vagy nem tudom…
A döbbenet és az öröm mellé bekúszik most a bűntudat is, egy kicsit, mert én nem tudok ilyen őszintén és ilyet kinyilatkozni, mint ő. Én a szakításunk után ugyanis képes voltam mással lefeküdni, még ha nem is volt mély mögöttes érzelem a tettem mögött.
Valamint most már belátom, hogy ahogyan Céline itt áll előttem…
- Ne is! Ne merészelj abortuszt csinálni! – szólok rá hirtelen, éles hangot megütve, annak kapcsán, hogy megemlíti, nem képes megölni. Jó, az én fejemben meg se fordult az a kép, hogy ilyesmire kérjem. A benne fejlődő élet pedig nem érdemelne ilyet.
- Igen, kicsit valóban az. Nem gondoltam, hogy emiatt akarsz találkozni velem… - vallom be, újra bólintva és a kínos nevetése hallatán kicsit én is kínosan nevetek, vagy legalábbis hülye vigyort vághatok, hogy ezzel kicsit oldódjon a hangulat.
Kiegyenesedem és veszek egy mély levegőt miközben a két kezemmel tanácstalanságom közepette beletúrok a hajamba. Majd veszek még egy nagy levegőt.
Most mi a faszt csináljak? Csináljunk? De hát már nem is vagyunk együtt, basszus! Oké, nem tudom, hogy léteznek egyedülálló szülők vagy szülők, akik külön nevelik a gyermeküket, de…
Basszuskulcs, egy gyereknek szüksége van az anyjára ÉS az apjára is! Hiszen saját bőrömön tapasztaltam meg milyen szar, ha egyik sincs meg, amikor a legjobban kellenének.
Hallom, hogy azt mondja nem akar rám erőltetni semmit és megérti, hogy ha nem akarok az apja lenni a gyermekének. Ezek hallatán szabadon kéne fellélegeznem és megnyugodnom.
Viszont ahogyan itt áll előttem és látom rajta, az arcán, a szép szemeiben, hogy szintén tanácstalan, szintén fél egy kicsit és emlékeztetem magamat, hogy ő még mindig Céline, még ha már nem is az enyém…
… Most már belátom, hogy még mindig érzek iránta valamit és ez a valami miatt nem tudom csak úgy faképnél hagyni itt.
Meglepően gyorsan szelem át a kettőnk között lévő távolságot és mielőtt még ő reagálhatna, vagy én felfognám, egyszerűen csak a karjaimba zárom és magamhoz ölelem.
- Én… - kezdem a füléhez hajolva, magam is keresve a szavakat, hogy mit is akarok igazán. – Én nagyon szeretnék az apja lenni – suttogom, egy cseppet szorosabban ölelve őt magomhoz, arcát a hajába fúrva és mélyen belélegzem az illatát. Ez végre teljesen jóleső érzés, a közelsége, melyre rá kellett jönnöm, hogy a nyolc hét alatt rohadtul hiányoltam.
- De nem tudom, hogyan kell apaként viselkedni – vallom be a félelmemet a dolog kapcsán. Az én apám gyerekkoromban meghalt és a rövid idő alatt, amit vele töltöttem, nem igazán tanított meg arra, hogyan kell férfiként viselkedni mondjuk egy ilyen helyzetben.
Ráadásul ez a helyzet merőben más az átlagostól, mert mi nem alkotunk már egy párt, nem is vagyunk házasok.
Exek vagyunk, akiket a közös emlékeink mellett most már egy új élet is összeköt. Én pedig most az exemet ölelgetem.
Na ez, kérem szépen, egy valóban elcseszett, furcsa szituáció.

- Igazad van, az nagyon kegyetlen húzás lett volna tőled. Vagy ha nem szólsz és elveteted vagy örökbeadod… Örülök, hogy nem ilyen gondolatok jártak, járnak a fejedben – bólintottam rá a szavaira.
Csak egyetérteni tudtam vele e dolgok kapcsán. Hogy valóban egy álnok perszóna lenne, ha képes lett volna hónapokig eltitkolni azt, amiről jogom van tudni. Hiszen még ha nem is terveztük ezt a gyereket ketten hoztuk össze. Az pedig biztos, hogy baromi dühös lettem volna rá, ha utólag tudtam volna meg, hogy „amúgy lett volna egy gyerekünk/van egy gyerekünk, aki inkább kedves, boldog házaspárnak adtam”.
Akkor tényleg örökre elvágta volna magát tőlem.
De így, hogy még időben tájékozatott róla, nem haragszok rá. Sőt, önként és némiképp tényleg boldogan vontam az ölelésembe, a karjaim közé. Egy részem úgy van vele, hogy ez az ölelkezős pillanat jóleső, hiányzott már nekem, másik részem viszont élesen emlékezett rá, hogy szakítottunk, az exem és az exeket nem ölelgetünk.
Bár az ex és főként a terhes ex dolog új nekem.
De nem húzódtam el, csak élveztem és hagytam, hogy a fülembe suttogjon. Szavai megnyugtattak bíztatása jól esett. Örültem és mosolyt csalt az arcomra, hogy bizakodó a jövőt illetően és, hogy szerinte jó apa lennék.
- Te pedig jó anya leszel – jegyeztem meg, visszasuttogva a fülébe, megpróbálva szintén pozitívan hozzáállni a dologhoz és kedveset mondani neki. Nem hazudtam, valóban úgy gondolom, hogy megvannak benne a szükséges anyai ösztönök, de ha mégsem, akkor is majd belejön a dolgokba, mert ilyeneket is lehet hallani… Meg amúgy is ezt kéne tenni, ugye? Bíztatni a másikat és…
A következő szavaira már kicsit megdermedtem. „Ha együtt neveljük.” mondja és a kijelentése számomra kicsit egy feltételezett jövő idilli képét villantja fel lelki szemeim előtt. Ha. Meg együtt. Többes szám. Én, ő meg a baba.
„Ha külön utakat akarsz, hát úgy is jó…” Folytatja, mire már tényleg összeráncolom a homlokomat. Persze, ez is egy lehetőség. Egy olyan „Tessék Nick ez a helyzet, válasz mi legyen. Semmi nyomáskényszer.”
Feltette a kérdést, az ölelésemből pedig hagytam kibújni, miközben gondolkozok. Néztem, hogy könnyes szemekkel néz, aminek láttán kicsit összeszorult a szívem. Nem akartam megríkatni, meg egyáltalán nem akarom, hogy sírjon.
Kezemet lassan az arcához emeltem, hogy az esetleges könnycseppeket letöröljem. Közben szomorúan mosolyogtam rá. – Nekem ehhez idő kell, Céline… - feleltem végül, megpróbálva kellemesen nyugtató hangnemet megütni. Majd kezemet leengedtem, hátráltam tőle egy lépést és nagyot sóhajtva kezdtem el az orrnyergemet masszírozni. – Oka volt annak, hogy szakítottunk és ugye emiatt már nem vagyunk együtt. Én pedig, ne haragudj, de nem tudok a terhességi hír hallatán egyből úgy tekinteni, mintha mi sem történt volna és még mindig együtt volnánk. Mert én… Időre van szükségem, hogy eldöntsem mit akarok, meg hogy megtudjam, egyáltalán érdemes lenne-e újra összejönnünk és tényleg együtt felnevelnünk. Viszont, azt megígérhetem, hogy mindenképpen támogatni foglak a nevelését illetően és kivenném belőle a részemet – feleltem komolyan is gondolva, miközben mélyen a szemeibe a nézek.
Igen, kimondtam. Bizonytalan vagyok. De hogy ne lennék az, ha a múltam részét képező személy újra betoppan az életembe? Miközben én igen erősen azon voltam, hogy normálisan tovább tudjak lépni rajta? Meg most még ez a baba dolog is… Ja, határozottan a feje tetejére állította a világomat és csak abban voltam biztos, hogy az apaságot biztosan kész vagyok vállalni. Az ex-demárnemmertúj-barát-izé-élettárs szerepben már kevésbé voltam ilyen határozott, de legalább bevallottam.

Egy születendő gyerek. Mikor reggel felébredtem nem hittem volna, hogy a nap végére ezzel a hírrel leszek gazdagabb. Apa leszek. A hírt még mindig nehezemre esett megemészteni, hiába hallottam a szavakat és láttam róla a papírokat.
A gondolattok és érzések ott kavarognak bennem: öröm, döbbenet és félelem. Persze ezeket mind meg is osztom Céline-el, hogy tisztázzuk kettőnk ügyét. Ami már hármunk ügye, ami kicsit komplikálja a dolgokat.
A megállapítására velem kapcsolatban én is bólintok. – Igen, egy kis időre van szükségem – ismétlem meg önmagamat.
Mi mást mondhatnék még? Át kell gondolnom a dolgokat, mert nem akarok túl hamar dönteni, esetleg rosszul. Hiszen most már felelőséggel tartozok valakiért, hogy ha nem is teljesen valakikért.
Nézem ahogyan letörli a saját könnyeit, mely kicsit elszomorít. Nem vagyok biztos benne, hogy épp felhőtlenül örömkönnyeket és hirtelen azt kívánnom bárcsak másmilyen lenne ez a szituáció.
- Igen, a naplementébe ellovagláshoz sajnos otthon hagytam a fehér lovamat – nevetek fel én is kínosan, a fejemet vakarva, mikor előbb az ő nevetését érzem kínosnak, kényszeredettnek.
Persze nincsen még csak lovam se, nemhogy fehér. A kép pedig talán túl idilli lenne a mi helyzetünket nézve, de… Nem lehetetlen. Vagy már ez nem lehetséges, hiszen szakítottunk? Útjaink már másfelé mennek még ha lesz is egy gyerekünk?
Tényleg gondolkoznom kell még rajta. Jelenleg ugyanis úgy érzem, hogy többet nem vagyok képes mondani, mint amiket már elmondtam neki.
Szavaira többnyire egyetértően bólintok; igen, gondolkodni fogok még rajtunk; igen, én se akarom, hogy nyomasztóvá váljon a helyzet, hogy a jövőnk tönkre menjen emiatt. De egy gyerek, ez az gyerek, nem is lesz ilyenért hibás. Nem lehet.
- Igen, az apja vagyok és ez számít nekem. Számítani is fog, mindig, bármi is történjen még velünk. De most azt hiszem egyelőre elég csak ennyit tudnunk, amiket most elmondtunk a másiknak. Még gondolkozok a dolgon, de az biztos, hogy nem akarom megnehezíteni a helyzetet Céline és ha még talán nem is úgy, ahogyan te gondolnád vagy pont úgy, de támogatni foglak mindenképpen – mondom miközben a szép szemeibe pillantok és újra bátorságot veszek ahhoz, hogy közelebb lépjek hozzá.
Ám most nem ölelem meg, csupán gyengéden homlokon csókolom, elmosolyodva közben, hogy ez a kis apró mozdulat a részemről, már is mennyire jól esik. Ebben a pillanatban tényleg örülök, hogy eljöttem ide és találkoztam vele, beszéltünk. – Kérlek vigyázz magadra és rá is, rendben? – kérem meg suttogva, még mindig mosolyogva. – Most már mennem kell vissza dolgozni, de ígérem, hogy majd még kereslek, hívni foglak. Addig is… Viszlát Céline – lépek el tőle, még egyszer megnézve őt magamnak, búcsúzol utoljára még egyszer rámosolyogva.
Majd megfordulok és távozok a botanikus kertből, vissza az üzletembe. Ahogyan oda visz a lábam egyfolytában csak Céline-en és a születendő babánkon jár az agyam, akinek az apja vagyok. De elég lesz-e ez, ez a tény, ahhoz, hogy külön netán együtt felneveljük? Szeretnék abban bízni, hogy igen, de a szakításunk ténye még ott lebeg kettőnk között, ahogyan az ismeretlen jövő is. Viszont én tényleg szeretnék hinni a szavainak, hogy valahogyan, de jó szülők leszünk és megoldjuk a dolgot.