"Can't help everyone, but everyone can help someone."
Egyesek biztosan arroganciának tartották volna azt a hozzáállást, amivel én manővereztem az életben. Voltak helyzetek, amikor tényleg pofátlanul nyilatkoztam meg és olya ordas vigyorral az arcomon voltam képes közölni bizonyos dolgokat a főnökömnek, hogy a nő valószínűleg képes lett volna megfojtani engem egy kanál vízben, a termetem ellenére is. De időről időre azt tapasztaltam az életemben, hogy ha én nem leszek büszke saját magamra, ha nem ismerem el, hogy jól nézek ki, vagy jó eredményeket értem el, esetleg úgy gondolkodom dolgokról, hogy az elismerésre méltó, akkor soha senki más nem fogja megtenni helyettem. Ha pedig mégis megteszem, az emberek tesznek róla, hogy arrogánsnak és seggfejnek gondoljanak, csak mert magabiztos vagyok abban, amiben tudom, hogy egyaránt jó is vagyok. Hiába igyekeztem elnyomni a vigyort, az mégis az arcomra kívánkozott, leginkább azért, mert magam sem hittem, hogy a korai előítéleteket ilyen könnyen sikerül eloszlatnom Cassidyben. - Szeretem azt gondolni, hogy úgy élem az életemet, hogy azzal segítek másokon. - Bizonyítéka volt ennek minden eddig elvállalt pro bono ügy, amit azért vállaltam, mert nem gondoltam többnek egy jogi diplomát annál, hogy közben ne próbáljak meg emberséges is maradni. Lehet, hogy a szüleim azt hajtogatták, hogy nem kellene csak úgy ingyen osztogatnom az időmet, de egyben valószínűleg épp ők is voltak azok, akik miatt most munkamániásnak tartott a főnököm és jó pár kollégám és barátom is. Én mindig inkább úgy fogtam fel a dolgot, hogy amíg nincs más elfoglaltságom, akár a munkámmal is foglalkozhatok. Adta magát a kérdés, hogy ha valaki olyan környéken él, ahol nem érzi magát biztonságban, vajon miért nem költözik el onnan, de azt még én is tudtam, hogy sokaknak nincs meg a lehetősége erre. - Ez esetben meg kellene kérned valakit, hogy kísérjen haza, hogy véletlenül se történjen baj. - Egy olyan nőnek, mint amilyen Cassidy kellett, hogy legyen valakije, aki elvállalhatta ezt a feladatot. Jó pár fülnek nem kellemes és illetlen jelzőt tudtam volna mondani az illetőre, ha egyszerűen túl lusta lett volna ellátni ezt a feladatot. Ha szeretünk valakit, nem csak a legjobbat akarjuk neki, de meg is akarjuk védeni. - Nem jártál véletlenül önvédelmi tanfolyamra? - Esélyes, hogy az orrom nem lenne ilyen jó állapotban, ha megtette volna, de nem az lenne az első meglepetés, amit okozott nekem, ha most azt válaszolná, hogy mégis megvan ehhez a tudása. - Épp ez a gond, hogy én végig azt gondoltam így teszek, de te most azt mondod, nem vagyok elég jó. Pontosan miért is nem? - Kíváncsian pillantottam rá, olyan huncutsággal a szemeimben, ami nem volt ritka tőlem. Ebben mindig nagyon különböztünk az öcsémmel, aki nálam jóval introvertáltabb személyiséggel rendelkezett már kicsi korában is. Ha én megpróbáltam beküldeni a többi gyerek közé a játszótéren, hogy új barátokat szerezzen, előbb kezdett el sírni, mint hogy megtegye a kedvemért. Sokkal többet játszott az én társaságomban, mint más gyerekekkel, amit aranyosnak gondoltam, de sosem értettem meg igazán, legalábbis nem tudtam átérezni. Ha nekem túl sokáig csendben kellett maradnom, általában annál rosszabbul viselkedtem, amit a szüleink a mai napig emlegetnek. Talán épp ezért állt hozzám annyira közel a jogász szakma, ahol időről időre ki kellett állnom beszélni, sok ember előtt. - Miért nem próbálod ki, hogy meg tudsz-e nevelni? - szórakozottan nevettem fel, nem kifejezetten azzal a céllal, hogy provokáljam őt, inkább csak az iránt próbáltam tapogatózni nála, hogy vajon nyitott lenne-e egy újabb találkozóra velem. Őrültség lett volna rögtön ezzel előhozakodni, amikor egy olyan helyzetből mentettem ki, ami miatt valószínűleg hetekig nem akar férfit látni a környéken. - Néha elég unalmas. Nem mindig akarják őrült exek elvenni a tulajdonosoktól a vállalatot és nem minden cégtulajdonos próbálja eltitkolni, hogy megölt valakit a jachtján. - Újabb nevetéssel tűztem meg a mondandómat. Valójában ezeknek a helyzeteknek csak a fele volt teljes kitaláció - legalábbis abban az értelemben, hogy én nem találkoztam még velük. Olyan ügyem már tényleg volt, hogy egy exférj leghőbb vágya az volt, hogy kiforgassa a nőt, akit egykor annyira szeretett, minden vagyonából. - De a maga nemében kiszámítható és biztonságot ad. - Ha nincs Yaya betegsége és nem veszítem el őt, talán sokkal vakmerőbben választottam volna szakterületet és specializálódom valami egészen másra. Mondjuk klasszikusan büntetőjogra, amit minden kezdő jogász hallgató kitűz magának célul. Akkoriban azt gondoltam, hogy ha van egy biztos állásom, akkor ott tudok lenni a leendő családomnak, azt senki nem mondta, hogy egyik pillanatról a másikra akár el is veszíthetem ezt a családot és egyedül maradok a munkámmal. - Ezt jó tudni. Így már én is biztonságban érzem magamat a társaságodban - vigyorogva fordultam felé, már-már vártam azt az édes felháborodást az arcán, amivel a korábbi szórakozott viselkedésemet is kezelte. Túl könnyű volt a társaságában annak az embernek lennem, aki öt percen belül elkezd egy ilyen nővel flörtölni és addig nem nyugszik, amíg nem szerzi meg a számát is. Ennek tudatában már csak szimplán bíztam abban, hogy elég ideig ül még az autómban ahhoz, hogy végül meg akarja adni nekem a számát. - Látszik rajtad - jegyeztem meg mosolyogva. - Úgy értem az, hogy szereted ezt csinálni. - A lelkesedés, amivel mesélt a könyvekről még engem is képes lett volna arra késztetni, hogy vegyek egy halom könyvet és olvasni kezdjek. Gyakrabban olvastam a munkám miatt, mint puszta szórakozásból, mert kevés időm volt, amit ezzel tölthettem volna, még ha hiba is volt ez, amit más igyekezett korrigálni. - Ha könyvajánlásra lesz szükségem, tőled szeretnék majd kérni. Könnyű volt úgy előadni azt, hogy kivel lakom, hogy közben fenntartsak némi érdeklődést is Cassidyben, a reakciója pedig minden pénzt megért számomra, ami miatt újabb vigyor költözött az arcomra. - Pedig csak az igazat mondtam - jelentettem ki jókedvűen. Fél évvel ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy ezt mondhatom és az elmúlt időszakban, amit már együtt töltöttünk az öcsémmel egy fedél alatt, voltak összezörrenéseink, de azt akartam, hogy jól érezze itt magát, ami miatt nem is ellenőriztem túlságosan. Az ő korában én sem örültem volna neki, ha valaki a nyakamon lihegett volna, de amikor szüksége van rám, ott leszek. - Akkor biztosan ő az, aki máskor vigyáz rád, hogy ne járkáljanak utánad fura alakok. - Itt most direkt nem próbáltam megmagyarázni, hogy pontosan ki is a fura, a férfi, aki valószínűleg rossz szándékkal követte őt, vagy épp én, aki úgy incselkedik vele egy óvodás. Lehet, hogy igaz a mondás és a piszkálódás a férfiaknál még felnőtt korban is annak a jele, hogy tetszik nekik valaki. - Komolyan? Ne haragudj, de ezt alig hiszem el. - Hitetlenkedve, nevetve pillantottam felé, anélkül, hogy különösebben veszélybe sodortam volna magunkat és nem figyeltem volna a vezetésre. - Melyik a kedvenc számod tőle? - Nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy én ismerni fogom amit mond, de azért én és a barátaim is megéltünk olyan dolgokat és csináltunk olyasmiket fiatal fejjel, amit sokan nem hittek volna el, ha most beszélgetek velük. - És még? Milyen előadókat kedvelsz? - Könnyűnek tűnt úgy érdeklődni vele kapcsolatban, mert olyan dolgok derültek ki róla rövid idő alatt, ami miatt csak még többet akartam tudni. - Rendben. Ha azt mondod, hogy így lesz, akkor hiszek neked. - A pillantását kerestem, teljes magabiztossággal néztem a szemeibe, mert épp most bizonyosodott be, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki újra találkozni szeretne. Még ha meg is ígértem magamnak, hogy nem forszírozom túlzottan a történtek miatt, azért jól esett, hogy jó benyomást keltettem benne. - Ha majd megtanítod spanyolul, én elmondom hogyan mondják koreaiul. - A valamit valamiért elve alapján ez már legalább két újabb találkozás kellett, hogy legyen. Szigorúan egyiket a spanyol tanulásnak szentelve, a másikat a koreainak. - Tényleg szerettem. - Lassan fújtam ki a levegőt, nem akartam elrontani a hangulatot, vagy hog úgy tűnjön számára, mintha még mindig a múltban élnék. Szerettem azt gondolni, hogy Yaya azt várná tőlem, hogy képes legyek tovább élni nélküle és nem azután sóvárogni, hogy mi lett volna, ha túléli valamelyikük. - De akkor természetes volt. Szerintem nem hiba megélni az érzelmeinket és foglalkozni velük. - Talán azok a típusú férfiak, akikkel egy társaságban mozogtam azzal az előítélettel álltak szemben, hogy nem szívesen vallják be az érzéseiket, vagy épp nem is ismerik fel ezeket, de én azt gondolom, hogy ennyi idősen az embernek már képesnek kell lennie felnőttként elgondolkodnia ezen és tisztában lenni a saját hibáival is. Nem tagadhattam hát le Yayát és az érzéseimet iránta, amit nehezen adtam azóta másnak. Nem azért, mert azt gondoltam, hogy egy férfinak nem kell elszámolnia egy szeretett nő felé azzal, amit érez iránta, vagy mert többnek és jobbnak gondoltam volna magamat náluk, egyszerűen csak úgy éreztem ennek legalább olyan érzéseket kell keltenie bennem, mint akkoriban. Úgy szerettem volna nevetni és beszélgetni az illetővel, mint Yayával egykor és bár nem volt szép dolog bárkit hozzá hasonlítani, de sok olyan nővel is találkoztam, aki úgy érezte egy ilyen kemény világban neki magának is elég keménynek és rendíthetetlennek kell lennie. Ezek a nők rosszul viselték, ha törődni akartak velük, de nekem a származásomból és neveltetésemből adódóan mindig az volt a célom, hogy megtartó embere legyek a páromnak, hogy megvédhessem és gondoskodjak róla, akár pénzügyileg, akár a szó bármilyen további értelmében egyaránt. - Kedvező kilátások - nevettem el magamat, habár próbáltam nem túl hangosan tenni azt, hogy ne riadóztassuk az egész lépcsőházat a megérkezésünkkel. Nyilván zavart volna, ha felnik nélkül találtam volna rá az autómra kifelé jövet, de azért túl rövid időnek tűnt, amit Cassidy lakásán terveztem tölteni, hogy idő közben a helyi autóalkatrész kereskedők üzletet csináljanak a kocsimból. - Volt már, hogy kidobónak néztek egy szórakozóhelyen, de akkor még fiatal voltam és tudatlan - jegyeztem meg jókedvűen. Arról már inkább nem is akartam beszélni, hogy a katonasághoz képest mennyivel vékonyabb voltam most, de tény és való, hogy akkoriban direkt arra edzettünk, most nem azért futottam rendszeresen, hogy feszüljön rajtam az ing a tárgyalások alatt. Ennyire még én sem voltam hiú. - Nem ismerem a módszereidet. Lehet, hogy annyira rossz voltam, hogy feldarabolsz majd a filéző késsel. - Úgy incselkedtem vele tovább, mintha nem épp most emlékeztettem volna mindkettőnket arra, hogy megkért rá, viselkedjek jól. De valahogy az ő társaságában állandóan mosolyogni támadt kedvem és viccelődni vele, hogy lássam ahogyan morcosan ráncolja az orrát, amiért már megint valami olyasmit mondtam, amire nem számított. Édesnek tartottam a reakcióját és addig szerettem volna megismételni azt, amíg tényleg nem fenyegetőzik a konyhakéssel. - Köszönöm a vendéglátást. - Finoman biccentettem a fejemmel, ahogyan eleget tettem az invitálásnak és beléptem a lakásba. Csak néhány lépést tettem befelé, a pillantásommal a megfelelő helyet keresve ahol a levett cipőmet hagyhatnám, amikor elhangzott a kérdése, amit nem akartam bunkón kezelni, ezért cipőlevétel helyett inkább újra felé fordultam. - Nem, otthon terveztem. - Feleltem őszintén. - De ha most fel szeretnéd ajánlani, hogy megetetsz, akkor gondold meg kétszer is. - Magam felé legyintettem, mintha ezzel érzékeltethetném, hogy egy akkora testet, mint az enyém, nem olyan egyszerű ellátni, függetlenül attól, hogy vendégségben egyébként sem ettem volna ki őt a vagyonából. - Ez illegálisnak hangzik. Nem zavar, ha nincs számomra papucsod. - Nálunk odahaza mindig mindenki megszabadult a cipőjétől, amikor hazaért és ha volt valami, amitől a szőr felállt a hátamon, akkor az biztosan az a szokás volt itt Amerikában, hogy voltak, akik soha nem vették le a cipőjüket, amikor hazaértek. Ettől függetlenül éltem eleget ahhoz, hogy képes legyek magamon tartani a cipőmet, amit végső soron most Cassidy kérése miatt tettem csak meg. - Hogy válasszak egy ekkora gyűjteményből? - Kérdeztem elcsodálkozva, miközben a szám sarka felfelé görbült. - Melyiket ajánlod? - tettem inkább fel a kézenfekvő kérdést, hiszen az ő gyűjteményéről volt szó, biztosan megvolt a véleménye is az egyes ízekről, ami megkönnyíthette az én döntésemet is. Közben a nyitva hagyott konyhaszekrény ajtajáért nyúltam, nehogy beverje a fejét, amikor felpillant rám, amit most be is csuktam, kissé csapdába zárva őt a konyhapult és magam között. - Most már biztonságban vagy - jelentettem ki mosolyogva, miközben leengedtem a kezemet, de nem szakítottam el a pillantásomat róla.
Voltak a környéken üzletemberek, hogyne lettek volna. Ismertem párat, mert olykor betértek a munkahelyemre, kerestek nálunk valamit. Mondhatnám azt, hogy Bronxban éltem le az életem nagy részét, ezért tisztában vagyok azzal, hogy hogyan tudom megkülönböztetni azokat az embereket, akik esetleg árthatnak nekem. A valóság viszont nem éppen ez volt. Most is erőteljesen kutattam a férfi arcán sebhelyek után, vagy éppenséggel úgy próbáltam belesni a zakója alá, mint valami perverz – és esküszöm, hogy nem direkt csinálom, csak szimplán elővigyázatos akarok lenni, főleg a korábbi eset miatt – ami tuti, hogy rossz fényt vet rám, de valahol meg nem tudtam ezzel foglalkozni. Szerintem megérthető az, hogy miért vagyok elővigyázatos. Nagyon ijesztő dolog nőként Bronxban élni. Sokan szeretik, mivel New York legvadabb városrészéről van szó. Én is ilyen voltam egészen addig, amíg Lotte meg nem született és nem kezdtem el attól rettegni, hogy most már nem csak érte, hanem magamért is felelős lettem. Én. Az a Cassidy, aki soha életében nem tudott vigyázni senkire és semmire. Ha valami történik velem, akkor a gyerekem már nem csak apját kell tovább nélkülöznie. Nyilvánvalóan a szüleim aranyemberek, nem is kívánhatnék náluk jobbat, de sajnos ők sem találták meg a halhatatlanság elixírjét, ami miatt Lotte tinédzser korára talán el is árvulna teljesen. - Ez a gondolkodásmód nemcsak ritka, hanem nemes lélekre is vall – csak egy pillantást vetettem rá, aztán már el is kezdtem kerülni a szemkontaktust. Nem voltam jó abban, hogy a férfiakkal flörtöljek. Illetve részegen nagyon tudtam, emiatt ivással egybekötött randijaim voltak, amiknek gyakran lett rossz vége. Mármint romantikát megölő rossz vége, mivel túlságosan hamar ugrottunk bele egy olyan dologba, amibe nem kellett volna. Amikor az ember tényleg a szerelemre vágyik, akkor ki kell várni, hogy megfelelő módon adjuk oda magunkat egymásnak. Én részegen pedig sajnos kapós vagyok, a férfiak pedig ezt kihasználják. Ellenben józanul képtelen vagyok értelmesen szépeket mondani valakinek anélkül, hogy ne akarnék öt perc után elsüllyedni a föld alá… Holott, nagyszájú voltam világ életemben. Na mindegy. - Ez a környék mindig ilyen volt – mosolyodtam el lágyan – Tudom, mert itt nőttem fel. Egy ilyen helyen az embernek a saját érdekében egyszerűen csak muszáj bizalmatlannak lennie. A turistáknak szoktak összeállítani New Yorkon belül olyan helyeket, ahol nem ajánlották a városnézést. Bronxnak több ilyen utcája is volt, bár én még így is szerencsésebb környéken élek, mivel itt legalább fényes nappal biztonságos volt közlekedni. Vannak olyan negyedek, ahol gyakorlatilag nem lehet kés nélkül kimenni az utcára még délben se. Ezeket nyilván csak hallomásból ismerem, mivel a szüleim elég jók voltak az elrettentésben még akkor is, ha mindig a saját fejem után mentem. Más dolog elszívni egy füves cigit és eladatni magam prostituáltnak, vagy rosszabb esetben elvérezni a földön, mert kiszedték az egészséges vesémet. - Szerintem a te korodban már magadtól kell tudnod, hogy mikor viselkedsz jól – halkan nevettem el magam és csak egy oldalpillantást vetettem rá – Ha nekem kellene megnevelnem, az már régen rossz lenne. Azt hiszem nem is lennék benne túl jó. Én sem viselkedtem sokszor jól, talán ezért van nehéz dolgom a lányommal is, aki rendszerint állandóan leéget, mindegy hova megyünk. Anyám állította, hogy én pont ilyen voltam gyerekként, de ennyi idősen már bőven fakultak annyit az emlékeim, hogy jogosan megcáfolhassam a rágalmait. És mivel normális felnőtt vagyok, biztosan gyereknek is az voltam, ez így működik. Nem farkasok között nőttem fel, a szüleim mégis szeretnek úgy beszélni a kiskori dolgaimról, mintha pontosan ez lenne a helyzet velem. - Érdekesnek hangzik – nyilvánvalóan a válaszomból csak az jött le, hogy fogalmam sincs milyen lehet vállalatokkal foglalkozni, mert maximum annyi közöm volt hozzájuk, hogy multinacionális cégektől vásároltam az élelmiszert és a lányom játékait, emellett én is alkalmazott vagyok egy könyvesboltnál, ami minimum vállalkozásnak felel meg. Ha bele kellett volna bonyolódni abba, hogy pontosan milyen tudással rendelkezem a céges világot illetően, akkor elszomorítóan kevés dolgot tudtam volna elmondani. Úgy is fogalmazhatunk, hogy én nem ebben jeleskedtem. Hiszek abban, hogy mindenki lehet jó valamiben, ennek a mértéke pedig nem mérvadó és felesleges magunkat mások tehetségéhez hasonlítani. Van, aki abban jó például, hogy nagyon empatikus ez pedig egy gyönyörű tulajdonság. - Szerencsére törvénytisztelő állampolgár vagyok – mosolyodtam el – És nem is keresem a bajt. Jobbára engem is elkerül. Elég egyértelmű, hogy nem lenne pénzem megfizetni egy ügyvédet, emiatt pedig jobb volt normálisan élni. Az, hogy a legjobb barátnőm felesége éppenséggel az, egyáltalán nem akartam kihasználni. Natalie-nak éppen elég baja volt azzal, hogy anyukaként vissza kellett vonulnia egy időre. Pontosan tudom, hogy mennyire fontos neki a munkája. Itt jön ki az, hogy a nők mennyire mások lehetnek bizonyos dolgokban. Nekem anyaként az volt a legfontosabb, hogy a gyermekemmel tudjak lenni, de nem ítéltem el őt, amiért a karrierje fontos volt neki. Nem szűnt meg nőként azért, mert született egy gyönyörű kisfia és szereti azt csinálni, amit hivatásként választott. Ha valaki, akkor ő biztosan képes arra, hogy lavírozzon a szakmában és édesanyaként is. - Szeretem igen – miután felvette velem a szemkontaktust, képtelen voltam csak úgy elfordítani a fejem, és éreztem, ahogy a szám sarkai felfelé görbülnek – Szeretem a könyveket, az illatukat, magát a papírt. Fantasztikus dolgok. Minden könyv egy új univerzum, amivel többé válhatunk. Valószínűleg ő jogi szakemberként nem tudott azonosulni a szentimentális gondolkodásmódommal, de ezt nem is vártam el tőle. Valószínűleg kettőnk közül nem az, aki két méterrel a föld felett lebeg, ezt pedig vonzónak találtam benne. Szerettem azokat az embereket, akik első ránézésre megbízhatónak tűntek, szimplán azóta, hogy a szerelmem elhagyott, már félénkké váltam és ezt valószínűleg a mai találkozónk alkalmával nem fogom merni elmondani neki. - Ó… - nem igazán tudtam, hogy mit mondhatnék erre, de amint folytatta, az arcom gyakorlatilag olyan lehetett, mint egy mérges kismacskának – Ez nem volt szép! Nem akarnék egy olyan nő lenni, akit valaki hazavitt, közben pedig van, ki hazavárja ezt a férfit. Alapvetően maga a feltételezés is meglepő volt, hogy egyedülálló lenne. Túlságosan együtt állhattak a csillagok az esetében – már amennyire én, az asztrológus ezt meg tudtam ítélni – ahhoz, hogy egyedülálló legyen. Ha ezt mondogattam magamnak, akkor jobban éreztem magam. - Nincs – apukám egyedüli hercegnője vagyok, bár ezt így nem mondtam volna ki. Ellenben mindenképp revansot akartam venni rajta az előbbiért – Viszont a gimis legjobb barátom pontosan olyan nálunk, mintha a családunk tagja lenne. Direkt nem használtam azt a szót, hogy Aston akár a bátyám is lehetne. Az olyan korú férfiak, mint ő, tökéletesen tisztában van vele, hogy a friendzone mit jelent egy nőnél. Én pedig kifejezetten ellene voltam a „nappal húgom…” mondásnak. Az én legjobb barátom már komoly házas ember egy édes kisbabával és mi ketten valószínűleg maximum két másodpercig tápláltunk egymás iránt gyengéd érzéseket annak idején. Ez is azért volt, mert Natalie éppen nem vett még tudomást Astonról. - Amikor még egyetemre jártam, akkor egyszer elmentem a barátaimmal egy 50 Cent koncertre – ennél kompromittálóbb példát nem is tudtam volna felhozni, de ha már lúd, akkor ugye legyen kövér – És volt baseball sapkám is. Hátrafelé fordítva. Az öltözékem további részét inkább nem taglaltam, mert pár évvel ezelőtt mindenki úgy nézett ki, mint egy idióta. Anya tuti, hogy emlékszik arra, hogy milyen virágmintás farmernadrágokat dobáltunk ki. És menőnek számítottam, amirét volt citromsárga répanadrágom. Borzasztó. - Most zavarban vagyok, szóval nem fogok tudni bemutatkozni spanyolul – nevettem el magam – Majd, ha egyszer nem számítasz rá, akkor elmondom hogyan kell. Ezzel akaratlanul is választ adtam a korábbi kijelentésére azzal kapcsolatban, hogy szívesen látna máskor is. Én úgy éreztem, hogy talán nem életem ötlete lenne kikezdeni valaki olyannal, aki sokkal felettem áll, mert csak én fogok megsérülni, mégis volt benne valami, ami miatt egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy mi ketten talán láthatjuk egymást még újra. És ettől a bőröm bizseregni kezdett. - Nagyon szerethetted – ezt anélkül tudtam kimondani, hogy magam elé képzeltem volna a nőt és azon gondolkoznék el, hogy egy olyan férfi, mint Dale, milyen nőbe szeret bele – Nem sokan tették volna meg ezt, és nem is elvárható. Szerintem csodálatos dolog, hogy valakit egykor ennyire szerettél. Egészen halkan mondtam ki a szavakat, miközben finoman elmosolyodtam. Pontosan tudtam milyen érzés ez, mert én is ezt éreztem Lotte apukája iránt annak idején. A lányom sokkal jobban hasonlított az apjára, mint rám. Sok nő ezt veszteségnek élné meg, vagy képtelen lenne szeretni a gyereket, amiért egy fájdalmas dologra emlékeztette. Én tudtam, hogy ennek valószínűleg így kellett lennie, és a lányom csodálatosan gyönyörű nő lesz, mert az apukájára hasonlít majd felnőttként is. Engem Lotte nem arra emlékeztetett, hogy elhagytak, hanem arra, hogy egykor valakit nagyon szerettem. Ha életem végéig nem is találok magam mellé senkit, akkor legalább úgy hunyom le majd a szemeimet az utam végén, hogy tudtam milyen érzés úgy igazán, teljes szívemből imádni egy férfit. Ez az érzés volt az, ami miatt felismertem az ismerős bizsergést a férfi közelében. Hallottam a fülemben dobolni a véremet, izgatottá váltam attól, hogy az illata megcsapta az orromat. Nem tudtam tőle szabadulni, de mindezt valójában egyáltalán nem bántam. Az érintése a derekamon egyáltalán nem volt kellemetlen, ellentétben azzal a férfival, aki korábban rángatott. Ha az egész világ felrobbant volna körülöttünk, én most akkor is biztonságban érezném magam. - Az, hogy tőlem épségben kijössz szinte biztos – nevettem el magam – Hogy meddig jutsz el, az már rajtad áll. Szerintem veled nem szarakodnának túl sokat. Tényleg kényelmesen érezhettem magam a társaságában, ha már elkezdtem csúnyán beszélni előtte. Ezen a ponton nem is sajnáltam túlzottan, hogy nem néztem rá, mert akkor tuti zavarba jövök megint saját magamtól. - Amúgy nincs is akkora hely a lakásomba, ahova el tudnálak rejteni – vontam meg a vállam, miközben szélesen elmosolyodtam és elindultam felfelé a lépcsőn. Amint a megfelelő ajtóhoz értünk előhalásztam a kulcsom és most már hezitálás nélkül nyitottam ki előtte az ajtót. - Fáradj beljebb – én mentem előre, mert nyilván én vagyok ismerős a terepen. Gyorsan Lotte szobájához siettem, aminek két perc gondolkodás után becsuktam az ajtaját. Csak erre az estére akarom magam szimplán nőnek érezni magam, nem pedig anyukának is egyben. Út közben észrevétlenül összeszedtem pár elhagyott gyerekholmit és azokat a saját szobámba hajítottam be. Valószínűleg nem fogjuk ma birtokba venni azt. - Ettél már? – valamit biztos találunk a konyhában, amivel meg tudom kínálni – Nem szükséges levenni a cipőket, mert nincs ekkora papucsom, szóval… Csak gyere és nézd meg a teagyűjteményem.
"Can't help everyone, but everyone can help someone."
Sosem foglalkoztatott olyan mélyen az emberek gondolkodása, hogy hivatást csináljak belőle, ugyanakkor bár pszichológusnak nem mentem, mégis mindig érdekesnek tartom, hogy ahányan vagyunk a Földön, gyakorlatilag mind más meglátással rendelkezünk. Másképp éljük az életünket. Mindannyiunknak más prioritási listája van, más érdeklődési körei. Mindenki, akivel találkozom életem során, teljesen másképp tekint rám és összegyeztethetetlen dolgokat gondol, amíg nem ismer meg valamelyest. Talán emiatt a hozzáállás miatt volt számomra annyira szórakoztató Cassidy véleménye és a tény, hogy nem félt azt a szemembe mondani. - Szerintem az, ha valamiről tudjuk, hogy rossz vagy nem megfelelő, nem legitimálja, hogy szemet hunyjunk fölötte, amikor a saját döntésünk határozza meg, hogy csak hagyjuk megtörténni és tovább romlani a dolgot, vagy közbelépünk, felszólalunk, nevezzük ahogy akarjuk, ellene. - Nem gondoltam volna, hogy az élet értelméről és a társadalomban megjelenő bizalmatlanságról fogunk rögtön beszélgetni, de egyáltalán nem bántam meg, hogy itt kötöttünk ki. Amikor közbeléptem és megszólítottam a nőt, nem azért tettem, mert ránézésre is elég intelligensnek tűnt, hiszen ezt akkor is meg kellett volna tennem, ha tényleg csak öt percet töltünk egymás társaságában és el is köszönünk, vagy ha adott esetben egy gimnazistáról lett volna szó, de akár egy nyugdíjas hölgy is lehetett volna. Igen, kifejezetten kedvemre volt, hogy egy csinos és intelligens nővel futottam össze, de kicsit sem éreztem magamat rosszul, amiért így gondolom. Nem vetkőztettem a szememmel, nem akartam tőle olyasmit, amitől jelen helyzetben kényelmetlenül érezné magát. - A bizalmatlanság viszont csak még több bizalmatlanságot szül, nem igaz? Talán azért ilyen a környék, mert mindenki egyre bizalmatlanabb. - Szórakozottan pillantottam felé, a szemöldökeim megemelkedtek, s még én magam is éreztem, hogy a szemeimben olyan játékosság csillan, ami nem feltétlenül lenne indokolt, mert a téma lehetett volna éppenséggel elég komoly is. Ahhoz viszont jóval inkább ismernünk kellett volna egymást. - Rendben, igyekszem. - Némi nevetés is kitör belőlem, habár igyekszem nem megengedni magamnak, hogy hangosan tegyem. Épp elég volt a korábbi feddés a nő részéről, hogy igyekezzek visszafogni az egyébként meglévő jókedvemet. - Így tényleg nem fogom tudni, hogy jól viselkedem-e, vagy sem. - Egyesek szerint minél idősebb az ember, annál nehezebben tanul. Ki tudja, vajon számomra van-e még remény. Az tény és való, hogy ha öreg is lennék, akkor sem tudnám magamat annak érezni. Majd meg kell kérdeznem az öcsémet, hogy az ő generációja mit tekint öregnek, aztán ha netán olyan választ kapok, aminek bántania kellene a férfi egómat, egyszerűen megmondanám Ah Innak, hogy rosszul gondolkodik. Tisztában voltam a viselkedésem okával és a tény, hogy sikerült valamennyire kizökkentenem Cassidy-t abból, hogy jelen pillanatban rosszul érezze magát a történtek miatt, valamennyire örömmel töltött el. Később terveztem neki azt is mondani, hogy ne egye magát sokat a helyzeten, mert tudom, hogy a nők hajlamosak ilyesmire. - Pedig mindkét diplomámat Amerikában szereztem. Mindenféle vállalattal foglalkozom. - Nem tudom volt-e már alkalom, hogy így beszéltem a munkámról. Az időm legnagyobb részét olyan emberek között töltöm, akik ugyanazokban a körökben mozognak, mint én magam is, ami valahol biztosan kifejezetten káros. - Szívesen láttalak volna újra. De talán jobb, ha nem ügyvédként tenném. - Oldalra fordítottam a fejemet, hogy ezt már rá pillantva mondhassam ki. Amit soha nem mondunk ki, azt utólag csak bánni fogjuk, emiatt úgy éreztem ki kell fejeznem amit érzek. - Értem... A kontextussal már sokkal logikusabbnak tűnik. - Lassan bólintottam néhányat, miközben feldolgoztam a Cassidy által megosztott információkat. - Szereted a munkádat? - Talán furcsa kérdés volt így a semmiből, mégis annyira nyilvánvalónak tűnt, hogy muszáj voltam feltenni. Biztosan vannak, akik számára ez a kérdés annyira egyértelmű, hogy azonnal rá tudják vágni a választ. Aztán persze kséőbb elgondolkodnak rajta és jobban mérlegelve azt, rájönnek, hogy legalább annyi negatív dolgot is fel lehet sorolni, mint pozitívat. Azt hiszem az emberek hozzáállásán múlik, hogy mit hoznak ki egy hasonló szituációból; hogy éppen milyennek tekintik a munkájukat az élethez való hozzáállásuk alapján. Próbáltam elnyomni a mosolyomat, amikor megemlítette, hogy egyedül él. Nem akartam sem sorozatgyilkosnak tűnni, sem zaklatónak, ráadásul ettől függetlenül még simán lehet, hogy van párja, szimplán csak nem élnek együtt. Mégis éreztem némi elégtételt, amikor ezt mondta. A korábbi állításomat, miszerint jó lenne még újra látni őt egyáltalán nem terveztem megmásítani, sőt még inkább be akartam ezt váltani. - Én nem élek egyedül. - Jelentettem ki szórakozottan, csupán pár másodpercnyi szünetet hagyva. Szerettem volna látni az arcát és a reakcióját, de türtőztettem magamat. Elvégre nem lehetek annyira öntelt, hogy azt gondoljam, érintik bárhogyan a szavaim. - Az öcsém nemrég költözött hozzám. Egyetemista. - Ez volt az a pillanat, amikor nem koncentráltam annyira a vezetésre, hogy előre kelljen figyelnem, s megengedtem magamnak egy pillantást a nő felé. - Neked van testvéred? - Kíváncsiságot tükrözött a hangom, s már ha akartam volna sem tudtam volna letagadni az érdeklődésemet felé. Nincs különösebb jelentősége, hogy van-e testvére vagy sem, hiszen a vele kapcsolatos véleményemen - hogy egy szép és intelligens nőről van szó, aki zavarában még aranyos is - ez mit sem változtat. - Igazság szerint épp ráérek, úgyhogy akár el is kezdheted mesélni - jegyeztem meg visszafogott hangon. Ezzel szemben a halk nevetésemet már nem tudtam visszafogni. Egy újabb piros lámpánál levettem a kezemet a kormányról, a fejemet pedig Cassie felé fordítottam. Jó volt ránézni, amit a világért sem tagadtam volna le. - Én soha nem tanultam spanyolt. Mondanál bármit spanyolul? Mondjuk azt, hogy hogyan kell bemutatkozni? - Biztató mosoly terült el az arcomon, miközben még mindig őt néztem. Elég átlátszó lehettem ezzel a kéréssel, de még mindig eredetibb volt, mint arra kérni, hogy az én nevemért cserébe hadd tudjam meg én is az övét. Talán eltelt már annyi idő azóta, hogy összefutottunk, hogy bízzon bennem ennyire és elárulja. Én pedig így tudnám hogyan szólíthatom - később pedig talán segít abban, hogy újra megkeressem. Néha nevetséges kicsinek tűnt ez a világ, ami most egy újabb találkozás lehetőségét jelentette számunkra az én fejemben. - Is-is. Illetve nem teljesen. - Újabb mosoly, ezúttal csak féloldalas jelent meg az arcomon. - Az akkori barátnőmnek is sok köze volt hozzá. - Ez volt az igazság. Yayát pedig akkor sem tagadnám le, ha arra kérnének. Semmit nem szégyellek vele kapcsolatban, a halála óta pedig eltelt már annyi idő, hogy könnyedén beszéljek róla. Vagy legalábbis ne szomorodjak el minden alkalommal. Rövidebbnek tűnt az út, mint amennyi ténylegesen lehetett, ez pedig némileg szomorúsággal töltött el. Nyilván nem a ma este volt a legmegfelelőbb alkalom ahhoz, hogy randira hívjam őt, ráadásul nem tök sötétben a lakása előtt, és talán még a számár elkérni is pofátlanság lett volna azok után, hogy követték őt. Talán sikerült valamennyire megenyhülnie felém, de eszemben sem volt elrontani az eddigi munkámat. A körülmények egyébként is megoldották a dolgot helyettem. Ha a karomra simuló ujjai nem is leptek meg, a másik, tarkómra simuló keze már annál inkább kíváncsi pillantást eredményezett, amit a fényviszonyok között nem feltétlenül láthatott. Mindenesetre a szavaira úgy figyeltem, hogy közben a fejemet kissé felé fordítottam, s szinte éreztem a haja illatát. - Persze. - Az én kezem is elindult felé, s a háta közepétől lecsúszott egészen a derekáig, miközben a másik kezemmel a levegőbe intettem, jelezve, hogy követem őt, csak mutatnia kell az utat. Még hátrapillantottam annyi ideig, hogy lássam ahogyan a kocsi fényszórói megvillannak, amikor lezárom az ajtóit, ezt követően azonban a nőé volt minden figyelmem. - De mondd csak, biztos lehetek benne, hogy élve jövök ki tőled? - Nem engedtem túl messze magamtól, a korábban a derekára simuló kezem most a vállán pihent, csak óvatosan érintve azt a zakóm alatt, hiszen nem volt nehéz érzékelni a kettőnk közötti különbséget, ami a termetünket illeti. Én pedig nem terveztem rajta nyugtatni a mázsás karjaimat, egyszerűen csak szerettem volna biztosítani róla, hogy továbbra is biztonságban van. Ezért is mondtam neki azt, amit, hogy igyekezzem megtartani a könnyed hangnemet, ami a kocsiban is megvolt közöttünk.
Talán valamennyit még őriztem abból a lányból, aki régen voltam, de sok mindenben változtam és fejlődtem azóta, hogy Lotte megszületett. Ennek ellenére enyhén reszkettek a térdeim minden alkalommal, amikor az előttem álló férfire pillantottam. Ha nem úgy alakultak volna a dolgaim és úgy futunk össze, akkor talán már jegygyűrű lenne az ujjamon és egy udvarias köszönetnyilvánítás után, egyedül sétáltam volna el innen. Nem hittem a sorsban, és nem gondoltam, hogy a mi találkozásunk egy hatalmas valami lenne, mivel ismertem magam és a körülményeim annyira, hogy ne tisztában legyek bizonyos tényekkel. Ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy összefutottunk, mert minden bizonnyal csak teljesen véletlenül járt erre. Ha arra kellett volna gondolnom, hogy mi van, ha szingliként és nem szingli szülőként találkozom vele… Akkor valószínűleg sokat nem változtam volna, és talán elintéztem volna magunk között még egy találkozót. Ha teljesen ugyanaz a szertelen és szeleburdi, hibát hibára halmozó lány lennék, mint a húszas éveim elején, akkor nem gondoltam volna bele abba, hogy mi láthatóan nem vagyunk egy szinten. Viszont pont az bizonyítja, hogy annyira sokat nem változtam, hogy megint csak ezen gondolkozom, pedig majdnem magával rángatott egy másik férfi, ki tudja hova. - Nem gondolom, hogy az lenne – határozottan mondtam ki, miközben megkerestem a tekintetét – Viszont egész életemben itt éltem. Mindig arra neveltek a szüleim, hogy ezeken az utcákon bizalmatlannak kell lenni. Csak a mondatom végén tűnt fel, hogy pontosan mennyire hangzik idétlenül az, amit most mondtam. Egészen belevörösödtem abba, hogy egy idegen, valószínűleg harmincas éveiben járó férfinek anyukámról és apukámról kezdtem el beszélni, meg arról, hogy ők hogyan nevelték a gyereküket. Azt nem tudtam, hogy ennek mi volt a pontos oka, viszont egyértelműen érzéken vagyok erre a témára, amióta megszületett a kislányom. Mindent igyekeztem megtanítani neki, amivel segítséget tudott kérni akár idegenektől, ha elkeveredett volna mellőlem. Szerencsére nem tréfált meg túl sokszor hasonlókkal. - Igyekszem – az arcom csak még vörösebbé vált, amikor rajtam tartotta a pillantását, szóval néhány másodperc után egyszerűen lesütöttem a szemeimet és pár tincset a fülem mögé tűrtem zavaromban. Az életem egyáltalán nem volt berendezkedve arra, hogy egy ilyen férfivel találkozzak, emiatt képtelen voltam normálisan kezelni a szituációt. Amúgy is jellemző volt rám az ügyetlenkedés és kapkodás, most viszont pontosan úgy éreztem magam, mint egy kislány, aki próbál érvényesülni egy felnőtt mellett. - Elnézést – nem sok sajnálat volt a hangomban, amikor kimondtam ezt a szót – De szokja meg. Amíg hazaérünk, addig nyaggatni fogom. Én egy ilyen nő vagyok. Egy fokkal durcásabb hangon mondtam mindezt, hogy alátámasszam a kijelentést. Valójában nem voltam ilyen nő, de mivel úgy vettem észre, hogy a férfi túlságosan jól szórakozik rajtam, egy kicsit oda akartam pirítani neki, bár volt arra sejtésem, hogy ezzel csak újabb okot adtam neki a nevetésre. - Csak ne csinálj semmi olyat – ahogy visszapillantottam rá, egyszer csak azon kaptam magam, hogy a teljes testemmel megfordultam, és a mutatóujjammal finoman a vállára böktem. Késő lett volna emiatt szégyenkezni, szóval csak egy aprót nyelve fordítottam el a fejem, de végül is mindegy volt, mivel úgyis az autójában kötöttem ki. Nem volt túl komfortos a szituáció, mivel szerintem soha életemben nem voltam egy ekkora és ennyire drága autóban, emiatt kicsit feszengve kattintottam helyére a biztonsági övet. Nyilvánvalóan ezen a korábbi kis akcióm sem segített, elég rendesen, már nem először kevertem magam kellemetlen helyzetbe a férfi előtt. Egyáltalán nem kellett volna érdekelnie, mivel valószínűleg csak véletlenül járt erre, és amúgy sem vagyunk egymás ismerősei, hogy aggódnom kelljen miatta, hogy mit gondol rólam. Ennek ellenére vetettem egy lopott pillantást rá, amikor ő is beült a kocsiba, de hamar elfordítottam a tekintetem, mivel nem akartam, hogy rajtakapjon. - Nem olyannak tűnsz, aki az itteni vállalatokkal foglalkozna – csak akkor néztem rá újra, miután befejeztem a mondatot, azonban nem volt könnyű tartani a szemkontaktust anélkül, hogy ne vesztem volna el a tekintetében. - Szerencsére nincs szükségem gyakran ügyvédre, de köszönöm a felajánlást – mosolyodtam el. Ennek ellenére elraktároztam az információt, mert soha nem lehet tudni, hogy az ilyen kapcsolatok mikor jönnek jól, nem? Mindenesetre maga a tény boldoggá tett, hogy már rendelkeztem annyi felelősségérzettel, hogy manapság nem nagyon kerültem olyan helyzetbe, ami miatt ügyvédre lett volna szükségem. Elég nehéz lett volna úgy, hogy egyedül élek és a lányomon meg a szerető családomon és pár kedves baráton kívül senki sincs az életemben. - Egy olyan kávézó mellett üzemelünk, akik sokáig vannak nyitva, mert este bárként is funkcionálnak – vontam meg a vállam – Rengeteg ember van, aki átjön a kávéjával hozzánk. Emellett este van idő a polcképeken is alakítani. Kevesebb volt a vásárló, mint mondjuk három és hat között, de olyan munkahelyem van, ahol mindig van mit csinálni. Mivel szeretem a papírt és az új könyvek illatát, egyáltalán nem zavart ez engem. Legalább hamar letelt a munkaidő, mivel nem unatkozással töltöttük. Külön szerencse, hogy jó kapcsolatot ápolok a munkatársaimmal, ezért a nehezebb napokra is úgy tudok visszatekinteni, hogy végül is eltelt minden komolyabb probléma nélkül. Túl vagyok rajta. - Egyedül élek – magam sem tudom, hogy miért mondtam ezt. Egyáltalán nem az volt a célom, hogy letagadjam Lottét, viszont nem gondoltam, hogy jelentősége lehet annak, amit kiejtek a számon. Szinte már azt sulykoltam magamba, hogy bármi, amit a férfi mond, az nem komoly. Nem kell, hogy megérintsen, mivel az ő kategóriájába egyáltalán nem férek be. Egyáltalán nem érzékeltetett ilyet velem, de a vállamra simuló zakója, az abból áradó parfüm illata, az autója és az egész lénye azt sugallja felém, hogy még belegondolni is felesleges abba, hogy egyáltalán van értelme elárulnom neki a nevemet. Valószínűleg kettőnk közül nem én vagyok az, akit vár haza valaki. - Veled mi a helyzet? – a kíváncsiságom ezzel kapcsolatban mégis feltámad. Úgy meg mertem tőle kérdezni, hogy nem néztem a szemébe, hanem a Holdra szegeztem a pillantásomat az autó szélvédőjén keresztül. Akaratlanul is elmosolyodtam azon, hogy mennyire szép volt ma este. - Sok féle zenét szeretek – halkan nevettem el magam – Valószínűleg el sem hinnéd, ha mesélni kezdenék. Annak idején Astonnel még egy metal koncertre is bekeveredtünk, magunk sem tudjuk pontosan hogyan. Manapság mondjuk leginkább a gyerekdalokat fújom kívülről, mert Lotte állandóan azokat hallgattatja, és ha nem éneklem őket vele, akkor nagyon szomorú tud lenni. Azt nem mondom, hogy kifejezetten kedvelném őket, mert a legtöbbet már annyiszor hallottam, hogy hányni tudnék tőlük, de ha a kis napsugaram így érzi jól magát, akkor rendben van. Örültem neki, hogy nyitott a zenére, mert talán az iskolában lehetősége lesz arra, hogy hangszeren tanuljon, ha van hozzá kedve. - Dale – egészen halkan ismételtem meg a nevét, aztán elmosolyodtam – Valóban könnyebb. Soha nem tanultam egyéb idegen nyelvet a spanyolon meg a latinon kívül, de azokban sem vagyok már a legjobb. Mivel a legtöbben beszéltek angolul a környezetemben, ez volt a legkényelmesebb választás a részemről. Persze valószínűleg anyám az agyonütött volna, amiért egy ilyen férfi előtt azzal villogok, hogy mennyire aluliskolázott vagyok hozzá képest, de talán pont ezzel tettem most a legjobbat. Ha elvágom magam nála azzal, hogy mennyire nem passzolok hozzá, akkor nem úgy fogok lefeküdni ma aludni, hogy eszembe jut. - Értem – magam sem tudom, hogy pontosan mikor engedtem fel ennyire a társaságában, de most vele együtt sikerült halkan felnevetnem – Akkor gondolom a munka, vagy a tanulmányaid miatt érkeztél. Egyszerűbb volt levonni egy következtetést ahelyett, hogy újabb kérdéseket tettem volna fel. Így lehetősége volt reagálni és annyi információt megosztani velem, amiről tudja, hogy elbírja a kapcsolatunk ahelyett, hogy ténylegesen faggattam volna. Elég kellemetlenné válna az a szituáció. - Igen, arra lesz – éreztem, hogy egy kicsit csalódott volt a hangom, mivel furcsamód biztonságban éreztem magam a férfi mellett. Talán pont ezt kellett volna intő jelnek vennem, de amikor rápillantottam úgy éreztem, hogy nem akarok feltétlenül most kiszállni az autójából. Nem is voltam biztos benne, hogy egyáltalán teljesen szembesültem volna azokkal a következményekkel, amik történhettek volna velem, ezt pedig nem úgy akartam megtenni, hogy lefekvés előtt sírom el magam. - Nem tehettem meg, hogy csak úgy kiugrom – halkan nevettem el magam, aztán megcsóváltam a fejem. Az előbbi kijelentésére szándékosan nem válaszoltam. Mivel nem akartam könnyűvérű nőnek tűnni, az volt a tervem, hogy egyszerűen csak megköszönöm a segítségét és otthagyom őt. Viszont egy bizonyos irányból olyan hangokat hallottam, amitől pár idegszálam megfeszült, szóval akaratlanul is nyeltem egyet és vetettem egy pillantást Dale-re. Pár lépéssel közelebb sétáltam hozzá, az egyik tenyeremet finoman simítottam a karjára, aztán lábujjhegyre emelkedtem, hogy a lehető leghalkabban és feltűnés nélkül tudjam a fülébe suttogni a következő szavakat. - Megtennéd, hogy felkísérsz? Ha nem sietsz, akkor örülnék, ha meginnál velem egy teát – csak akkor vettem észre, hogy még a tenyerem is a tarkójára simult, amikor elhúzódtam tőle, ettől pedig ismét elvörösödtem, de határozottan kaptam el a tekintetét a sajátommal, hogy ne legyen olyan egyszerű csak úgy nemet mondania.
"Can't help everyone, but everyone can help someone."
Tény és való, hogy fele annyira sem kellett volna élveznem ezt a helyzetet, mint ahogyan tettem, amint egyre inkább belemelegedtünk a beszélgetésbe. Olyan helyzetben sikerült megismerkednem ezzel a nővel, amilyenből jó esetben nem kellene, hogy komolyabb kapcsolat szülessen. Néhány köszönetnyilvánítás a részéről, némi szégyenkezés az enyémről, amiért egy-egy elmebeteg akciói az egész férfi nemet minősítik, aztán mehetünk is az utunkra, amely egy olyan kaliberű városban, mint New York nem feltétlenül kell, hogy újra keresztezze a másikét. Egyébként sem tartok ott az életemben jelenleg, hogy komolyabb kapcsolatot tudjak fenntartani, még ha többen a korom miatt ezt már elvárnák tőlem. Nem gondolom azt, hogy mindenre képes vagyok, a munkám és a magánéletem kiegyensúlyozása pedig már jó ideje elég nagy gondot okoz nekem, ezért újabban már nem is igen próbálkoztam. A mindenem a munkám, aminek mondhatnánk, hogy nyomós oka van, de egyfelől az is igaz, hogy könnyebb volt ráfogni a múltamra az egészet, mint hogy elkezdjek próbálkozni azzal, hogy néha sikerüljön kikapcsolnom az agyamat és ne a munkán törjem a fejemet. Egyáltalán nem ismerem a nőt, akit kimentettem abból a szorult helyzetből, amiben egészen komoly baja is eshetett volna, tehát feltételezésekbe sem kellene bocsátkoznom. Ha viszont mégis megpróbálkoznék ilyenekkel, rögtön azt feltételezném, hogy várja őt valaki haza - ami egyébként volt már, hogy nem okozott nekem problémát abban, hogy felszedjek valakit, még ha az egész csak utólag is derült ki. Az a része a helyzetnek, hogy kis híján talán erőszak áldozatává vált a nő olyasmi, aminek vissza kellene tartania attól, hogy pofátlanul élvezzem a zavarát és megmosolyogjam, amiért olyan feltételezései vannak rólam, amelyek közelében sincsenek az igazságnak. - Jogos észrevétel. De vegyük figyelembe, hogy én voltam az egyetlen ember a környéken, aki segíthetett és kegyetlenség lett volna, ha nem teszem. Nincs egyéb hátsó szándékom és bűnrészes sem vagyok. - Halvány mosoly bújik meg a szám sarkaiban, miközben finoman megemelkedik az egyik szemöldököm ahogyan lepillantok a nőre. Ébred bennem némi kíváncsiság azt illetően, hogy vajon pontosan minek is könyvelhetett el a fejében, vagy mi mindent néz ki belőlem és a több ezer dolláros öltönyömből, rákérdezni azonban mégsem kérdeztem, mert nem akartam őt kellemetlen helyzetbe hozni. Én sem mondom meg csak úgy másoknak, hogy hány évet szánnék nekik a börtönben, az önbecsülésem pedig nem engedte meg nekem, hogy egy akkora nő csorbítson rajta, mint akivel összefújt a szél. - Legközelebb maga is legyen az, hölgyem. - Finoman bólintottam, közben pedig le sem vettem róla a szemem. Persze egy ilyen ígéret mondhatni nem sokat jelent, mert semmi nem garantálja, hogy holnap, egy hét vagy épp fél év múlva nem keveredik bele ugyanebbe. - Elnézést, de nagyon régen viselkedett velem valaki így. - Egészen pontosan édesanyám, amíg még otthon éltem. Ő próbált néha fenyegetőnek tűnni a felemelt ujjával, holott még tizenéves koromban lenőttem őt magasságban. Sosem tekintettem magamat rossz gyereknek, ugyanakkor felnőtt fejjel már be kell vallanom, hogy nem is feltétlenül voltam könnyű eset, olyan elképzelésekkel és határozottsággal, amit nem igazán lehetett megállítani. Pedig a szüleim sem gyengekezű emberek, nagyon is tudják mit akarnak, mi a jó a családunk nevének és jövőjének. Én mégis átléptem bizonyos határokat és nem néztem vissza, a következményekre. - Nem tudom. Ha megosztod velem, hogy milyen dolgok miatt ugranál ki valakinek a kocsijából, akkor tudom részletezni, hogy mit ne csinálj, amíg vezetek. - A hangom már-már csordultig tele volt jókedvvel, ami miatt kis híján újfent elnevettem magamat, a korábbi felháborodása miatt azonban igyekeztem visszafogni magamat, hogy ne kelljen még egyszer rám szólnia. - Rendben. - Finoman bólintottam, ahogyan tudomásul vettem a válaszát. Nem éreztem szükségét annak, hogy tovább részletezzük ezt az egészet, mert véges azon alkalmak száma, amikor egy felnőtt társunknak büntetlenül tanácsot adhatunk azzal kapcsolatban, hogy pontosan mit kellene másképp csinálnia. Én már legalább kétszer kértem őt, hogy legyen óvatosabb, a harmadik alkalomnak pedig már annak kellett volna lennie, amikor be is tartja a szavát. Nem tekintem magamat a nők szakértőjének - elég nagy vállalás lenne a részemről, ha ilyesminek kiáltanám ki magamat, viszont határozottan úgy éreztem a nő esetében, hogy jól sülhet el, ha hazaviszem. Nem csak a saját lelki nyugalmam érdekében, hanem azért is, hogy ne rettegve kelljen hazamenni. Senkinek nem kívántam volna hasonlót, legyen szó akár nőről vagy férfiről, de ahogyan mondta is, Bronx tényleg nem az a környék volt, ahol az ember nyugodta járkálhat sötétedés után. Ezért is volt jó döntés a részéről, hogy végül beszállt a kocsimba és megadta azt a lehetőséget nekem, hogy biztonságban hazavigyem. - Az attól függ, ki kérdezi. - Csak addig tartok szünetet, amíg nem vetek rá egy gyors pillantást, a mosolyommal egybekötve. - A vállalati jog a szakterületem. - Egyesek szerint unalmas, az én vélemény szerint csak meg kell találni azokat a vállalatokat és ügyfélkört, ahol már kezd érdekessé válni az egész. Furcsa belegondolni, hogy míg én a viszonylag kényelmesebb és monotonabb területet választottam, addig egy jó barátom, aki családos ember, évi több alkalommal kerül majdnem kórházba - vagy épp ténylegesen is -, mert az ügyészségen dolgozik. - De gyakran vállalok pro bono ügyeket is, szóval ha netán ügyvédre lenne szükséged... - Nem fejezem be a mondatot, csak elmosolyodom és az útra koncentrálok. Ha nagyon erőltetni kezdtem volna, hogy a munkám miatt találkozzunk, akkor hamar beleestem volna abba a hibába, hogy olyasmit feltételezek róla, ami nem volt igaz, ezt pedig nem szerettem volna elkövetni. Még ha korábban meg is beszéltem magammal, hogy nincs túl sok jelentősége az egésznek, mert mi úgysem találkozunk újra. De tényleg nem akarom őt újra látni? - Éles váltás. - Finoman bólintottam, miközben igyekeztem fenntartani a könnyed hangnemet, hátha egy rövid beszélgetés elég ahhoz, hogy legalább addig ne gondoljon arra, hogy mi történhetett volna vele, vagy hogy kinek a hibája az egész. A nők hajlamosak azt gondolni, hogy ők okozzák ezt, holott koránt sincs így. - Itt a környéken ilyen sokáig nyitva vannak a könyvesboltok? - Talán részben viccnek szántam a kérdést, mert nem gondolom, hogy bárhol is ilyen lehetetlen nyitva tartásról lenne szó, részben viszont azt vártam, hogy igazolja a feltételezésemet a munkahelye helyszínével kapcsolatban. Kizárólag abból a célból, hogy ha máskor is erre járok és épp szükségem lenne egy könyvre, akkor tudjam, hol kell keresnem egy minőségi boltot a vágyaimhoz. - Megérzés. Vagy nincs igazam? - Felelhettem volna azt is, hogy az ilyen nőket általában várja haza valaki. Vagy azt, hogy a ruhája arra utal, hogy találkozója van valakivel, aki fontos számára. De mindkettő túl nagy pofátlanság lett volna ahhoz, a történtek után, hogy megtegyem. Egyszerűbb volt úgy vallatni, hogy közben ő nem sejtette, hogy mi jár a fejemben. - Igenis. - Próbáltam nem mosolyogni, amikor eszembe jutott a korábbi szócsatánk, amikor többek között azt is felvázolta nekem, hogy hogyan készül kiugrani az autómból, ha kellemetlenkedem. Ahelyett, hogy a számat jártattam volna tehát, szimplán csak a középső konzolra támasztottam a könyökömet, hogy kényelmesebben tudjak vezetni, aminek köszönhetően egy fokkal közelebb kerültem hozzá, még ha elég nagy is az autóm belső tere ahhoz, hogy ne érjünk egymáshoz. Ha a Mustangot hozom el, abban már más lett volna a helyzet. - Akkor szereted az ilyen típusú zenéket? - Magam is meglepődtem, amikor felé fordítottam a fejemet és azzal szembesültem, hogy épp ő is engem nézett. A kezdeti zavart azonban hamar orvosoltam egy féloldalas mosollyal és egy jóval kérdőbb pillantással, hiszen kérdést tettem fel, amire választ is vártam. Vagy épp reméltem. - Áá.. Jeong Daeil. - Nem könnyítettem meg a dolgát, mert ugyanolyan gyorsan mondtam ki, ahogyan egyébként is bemutatkoznék. - Dae Il. - Ezúttal már jóval artikuláltabban és finomabban mondtam ki, hogy minél érthetőbb legyen. - Itt elég sokaknak nehezére esik helyesen kiejteni, szóval beletörődtem, hogy Dale vagyok. - Jókedvűen jegyeztem ezt meg, mivel ha valaki nem volt jártas a koreai nyelvben, lényegében nem sok különbséget érezhetett az eredeti és az önkéntes alapon magamra aggatott nevek között. De én sem vallom magam szakértőnek, egy afrikai ember nevével talán én magam is bajban lennék. - Dél-Koreában születtem. Mondhatjuk, hogy első generációs bevándorló vagyok - a kijelentésemet követően halkan felnevettem. Jobban belegondolva még csak bevándorlónak sem tartom magam. Két dolog miatt érkeztem ide, amiből mára már csak az egyik maradt meg nekem igazán, de attól még ugyanolyan értékesnek tartottam a munkát, amit itt végzek, hogy nem volt mellé egy amerikai-koreai gyerekem, aki tovább gyarapíthatná ennek a nagyszerű országnak a hírnevét, aminek rengeteg hibája is van. - Gondolom van ott parkolóhely, ugye? - Indexelek, hogy kövessem az útbaigazítást. Nem akarom bevallani magamnak, hogy sajnálom, amiért ilyen rövid volt ez az út, de elég késő van már ahhoz hogy a társaságommal zaklassam a nőt, akinek épp eléggé megpróbáltató lehetett a napja nélkülem is. Amint megállunk a megfelelő épület előtt, leállítom a motort és oldalra fordítom a fejemet, a nő felé. - Melyik épület? - Teljese őszintén pillantottam rá, habár tisztában voltam vele, hogy akár ez is elég kétes lépés lehet az ő szemében a részemről. Pedig szimplán csak szerettem volna az ajtóig kísérni őt, hogy ne az utolsó öt percben történjen vele valami, hiszen elég sötét volt már. - Örülök, hogy végül nem ugrottál ki. Nem a kórházi számlák miatt, természetesen... - Újabb féloldalas mosoly kúszott az arcomra, miközben továbbra is őt figyeltem. Nem szándékoztam kitessékelni a járműből, az viszont tényleg határozott célom volt, hogy az ajtóig kísérem őt - részben mert még szükségem van néhány dologra a zakómból.
Anya mindig azt mondta nekem, hogy hajlamos voltam modortalanul viselkedni azokkal az emberekkel, akik zavarba hoztak engem. Ez már egészen kicsi koromban is megfigyelhető volt, éppen ezért löktem fel elvileg azt a fiút óvodás koromban, aki nagyon tetszett nekem. Mivel testvérem nem született, lényegében ritkán találkoztam sokáig a kortársaimmal, emiatt nem tudtam őket könnyen kezelni. Azóta is jellemző volt rám az, hogy élesebb a nyelvem, ha zavarban vagyok… Illetve a másik lehetőség az, hogy előjön a szeleburdiság, ami szintén az egyik legfőbb jellemzőm volt. A kettő pontosan tudom, hogy mennyire visszás tulajdonság együtt, én viszont mégis ilyen voltam… Ezért pedig tartottam tőle, hogy katasztrófába fog torkollni ez a találkozás is. Mert a velem szemben álló férfi határozottan olyan volt, aki zavarba hozott. És itt jelenleg nem csak az akciójára gondolok, amivel könnyen kimentett engem egy olyan helyzetből, ami baromi kellemetlenül is elsülhetett volna… Hanem arra is, hogy mennyire alapvetően mennyire nem tűnik olyannak, akinek egy hozzám hasonló nővel kellene foglalkoznia. Tisztában vagyok vele, hogy errefelé nem sok öltönyös alak mászkál, kivéve akkor, ha mondjuk egy helyi hivatalban dolgozik. Viszont Bronxnak nem az a negyede, ahol lényegében én magam felnőttem és élek most is. Nem kellett sokat időznie a tekintetemnek rajta ahhoz, hogy megállapítsam azt, hogy ő nem idevalósi. Túlságosan is tökéletes volt a megjelenése és a kisugárzása is valahogy… Más volt. Nem olyan, mint amihez hozzászoktam. Emiatt pedig képtelen voltam normálisan gondolkozni. Ha most beszállok a kocsijába, és elad valakinek, akkor mi fog történni a kislányommal? - Furán érzem magam azok után, hogy követett egy férfi, nekem pedig egy másikra kell támaszkodnom a saját biztonságom érdekében… Mindössze ennyiről van szó. Illetve Bronx az vad hely. Sosem lehet elég óvatos az ember – mégis képtelen voltam a szemébe nézni. Pont azért, mert olyan elméleteket szőttem már róla a fejemben, ami miatt képtelen lennék nem bűntudatosan nézni rá. Miért kellene előítéletesnek lennem valakivel, aki éppen segített rajtam? Talán azért vagyok ilyen, mert világ életemben ezen a környéken nőttem fel, a legjobb barátom pedig sokáig drogfüggő volt, ami miatt elég furcsa helyzetekbe keveredtem bele annak érdekében, hogy legalább megpróbáljam megvédeni magam. Elég ironikus az, hogy lényegében az egész akkor omlott össze, amikor Lotte megfogant. Mivel talán túlságosan is ellágyultam a lányom érkezése miatt, már nem tudtam magamra annyira vigyázni. Ha mondjuk nyolc évvel ezelőtt kerültem volna ilyen helyzetbe, akkor gondolkodás nélkül megcsonkítottam volna a férfit a magassarkú cipőm segítségével, utána pedig végig gyalogoltam volna rajta. - Uram, Ön most kinevet? – próbáltam tartani az előző hangsúlyt, illetve csúnyán nézni rá, de ez nem bizonyult könnyű feladatnak. Túlságosan ragadós volt a jókedve, emiatt pedig nekem is hamar csillogni kezdtek a szemeim és elmosolyodtam. De természetesen nem mertem az arcába vigyorogni, szóval lesütöttem a tekintetem. Nem is volt gond, mert amikor meghallottam azt, amit ezek után mondott, elég zavarba ejtő volt. Sosem találkoztam még olyan emberrel, aki ennyire könnyűszerrel fordította ellenem a saját szavaim, emiatt pedig teljesen ki volt pirulva az arcom, amikor újra ránéztem, és csak kiböktem az egyetlen szót, ami eszembe jutott. - Milyesmit? – ettől pedig csak még vörösebb lettem, mivel én magam sem tudtam pontosan, hogy miről beszélek. Ha ezen a ponton egyszerűen bocsánatot kérek tőle valami miatt, amit én indítottam el, akkor még nagyobb hülyét csinálok magamból… Szóval úgy döntöttem, hogy talán a legokosabb döntés az, ha a nyelvembe harapom és megvárom, hogy miként alakul ez a helyzet. Bár elég egyértelmű volt, hogy a férfi jól szórakozik, szóval minden ezért is meg fogom kapni a magamét. - Általában nem megyek egyedül haza. Ma csak… Másképp alakult – illetve nem is feltétlenül szoktam ilyen későig dolgozni. Mivel kislányom van, és egyedül nevelem, a felettesem figyelembe veszi azt a tényt, hogy sokszor rohanni kell érte az oviba, így nem tudok minden esetben nyitástól zárásig maradni. Illetve igyekeztem a hétvégéken is dolgozni, de szerencsére felvesznek majd egy diáklányt is hozzánk, akinek inkább a délelőtti műszakok a jók, így én maradhatok az irodai beosztásnál, és elég nyolctól négyig dolgoznom, meg maradni annál, hogy havonta egyszer szombaton vagy vasárnap is dolgozom. Szerencsém van a munkatársaimmal, iszonyatosan édesek és türelmesek, megértik azt is, hogy nekem amint lerakom a műszakot, egy kisgyerekkel kell tovább foglalkoznom, ráadásul egyedül. Viszont, mivel Lotte most táborozik, én magam ragaszkodtam a 12 órás műszakokhoz. Lényegében nem nagyon volt mit csinálnom, ezért úgy voltam vele, hogy ideje kisegítenem nekem azokat, akik egész évben igazodnak a beosztásomhoz. Ennyivel tartoztam nekik a kedvességükért. Amikor már végre az autójában voltam, még egy kicsit égett az arcomon a bőr, de már határozottan úgy éreztem, hogy talán tényleg számomra ez biztonságos közeg jelenleg. Jobban belegondolva, nem lett volna túl szép az, ahogyan végigbotladozom hazáig. A kocsiban legalább maximum felrobban a fejem, ha valami olyat mond – vagy csinál – ami zavarba ejtő számomra. Mivel egy sofőrt csak nem üthetek meg… Én minden bizonnyal nem tudnám állni az ő kórházi számláit, ha miattam történne baleset. - Igen, amilyen te vagy – ennél egyértelműen nem tudtam elmagyarázni a dolgot, viszont amikor eleget tett a kérésemnek, akkor már kicsit ki mertem engedni és láthatóan kényelmesebb testtartást vettem fel – Ezt jó hallani. És kinek az oldalán állsz általában? Azon túl, hogy a nyertesen persze. Sokan mondták, hogy az ügyvédek mindig úgy lavíroznak a szakmában, hogy végül övüké legyen a győzelem. Ahogy pedig az arcát vizslattam, valamiért arra gondoltam, hogy biztosan jól csinálhatja azt, amit. Nem a szép mosolya miatt van ekkora autója és olyan finom anyagú zakója, mint amit a vállamra terített. - Pár éve nővérnek tanultam – valamiért zavarban éreztem volna magam, ha csak azt mondom el neki, hogy mi a jelenlegi helyzet – De végül otthagytam és most egy könyvesboltban dolgozom. Egyáltalán nem hangzott annyira jól, mint az ügyvéd… Melós munka volt, a kartonok pedig gyakran elvágták a kezeimet, néha egészen csúnya sebeket ejtettek rajta. Emiatt nem is volt túl puha a tenyerem, viszont a munka többi velejárója tetszett nekem. Élveztem, amikor rendezhettem a polcokat, szerettem az új könyvek illatát… Olvasni is szeretek, alapvetően szeretem a papírt. Szóval lényegében úgy gondoltam, hogy összességében kellemes a munkahelyem. A többiekkel is kijöttem, tehát rendben volt a dolog, ráadásul stresszesnek is csak karácsony környékén éreztem… Meg persze a leárazások, raktárvásárok esetén. - Miből gondolod? – ezen a ponton az én kíváncsi pillantásom térképezte fel őt. Nem akartam azonnal választ adni neki, először kíváncsi voltam a következtetésre. Magam sem voltam biztos abban, hogy ezzel most a családi állapotomra kíváncsi, vagy attól tart, hogy valami történhet-e még velem. otthon. Viszont határozottan egyszerűbb volt az utóbbit hinni és nem elképzelni azt, hogy egy ilyen jóképű férfi vajon tényleg érdeklődik-e irántam. Egyenlő volt a lehetetlennel. - Egyelőre egyenesen – ezen a ponton már meg mertem támaszkodni az ablaknál és úgy pillantottam rá – Majd szólok, amikor le kell fordulnod még egyszer. Én magam próbáltam nagyon nem megbízni benne, viszont ahogy rám nézett, az automatikusan azt súgta nekem, hogy ki kellene ugrani ebből a kocsiból, méghozzá most. Viszont képtelen voltam elfordítani róla a tekintetem. Pontosan tudtam, hogy nem érezhetek iránta szimpátiát, mert ezen a ponton szoktak bejönni azok a plot twistek, hogy valójában csak félreértettem őt, és családja van már… Minimum velem egyidős volt, és nekem is van egy lányom. Az pedig a másik, hogy innentől kezdve az ismerkedés még nehezebb számomra. Mert valaki olyat kell találnom, aki képes a gyermekemet akár a sajátjaként is szeretni. - Nem zavar, maradhat – óvatosan haraptam be az ajkam, a pillantásom pedig a kezére siklott. Komolyan képes vagyok ellenőrizni azt, hogy van-e rajta gyűrű? Lenne annyira szégyentelen, hogy ne rejtse el előlem? - Mit is mondtál a nevedről? – próbáltam felidézni, mert tudom, hogy korábban említette, de kicsit nehéznek tűnt a kiejtése – Gondolom akkor nem itt születtél. Hova valósi vagy? Elég sok lehetőség volt, én pedig nem ismertem az életem folyamán annyi ázsiait, hogy szimplán a nevük alapján el tudjam őket különíteni. Főleg azért volt nehéz, mert itt általában angol nevet kapott a legtöbb gyerek. - A következőnél balra kell majd fordulnod egy zsákutcába. A végében található a lakótömb, ahol élek – magam sem voltam már biztos benne, hogy el kellene-e búcsúznom tőle a ház előtt. Anya mindig arra tanított, hogy ha valaki segít rajtunk, azt egyszerűen meg kell hálálni. Ezen a ponton pedig már nem tudtam eldönteni, hogy most magamban nem bízom, vagy pedig benne.
"Can't help everyone, but everyone can help someone."
Több szempontból is úgy gondolom, hogy a nőknek nehezebb dolga van az életben. Nem jelenteném ki, hogy munka és karrier szempontjából, vagy pusztán a megélhetést tekintve nekünk, férfiaknak szimplán a lábaink elé fektetik a lehetőségeket és hogy a sikerhez vezető út csak és kizárólag számunkra van kikövezve. Bizonyos szférákban, ha akarnánk sem tudnánk érvényesülni férfiként, még ha ez a megállapítás túlságosan erősnek is bizonyul ilyen formában. Millió apró dolgon múlik az, hogy ki nyerhet el adott tisztséget, illetve hogy abban az adott pozícióban ki lehet igazán sikeres. Joan mellett úgy érzem volt időm megtanulni néhány dolgot. Kezdetektől fogva nem jelentett nekem problémát, hogy egy nő legyen a közvetlen felettesem. Sőt, úgy érzem többet segített nekem az ő létezése hosszútávon, mintha egy akartam volna lenni azok között a suhancok között, akik abban hittek, hogy ez a férfiak világa. Jogszabályokat mindannyian be tudunk magolni, a megfelelő könyveket ugyanúgy le tudjuk emelni a könyvespolcról és még a retorikai készsége is fejleszthető bárkinek, nemtől, kortól és származástól függetlenül. Nyilvánvalóan hozzá kell tenni a személyes ambíciókat és a szakmai hátteret is, de úgy gondolom, hogy a jogi szakma nem olyasmi, ami kirekesztő lenne. Viszont Joan esetében is ott van az a tényező, amit én személy szerint a legnagyobb hibának látok. Az emberek túl sok előítélettel rendelkeznek a nők felé. Úgy gondolják, hogy gyengébb vezetők, vagy épp ellenkezőleg, boszorkányok, mert hangulatingadozásaik vannak. Holott egy férfi kedve is ugyanolyan gyorsan megváltozhat. Baromság. A nőkre azt is szokás mondani, hogy fizikai erő tekintetében elmaradnak a férfiaktól. Bizonyos értelemben ezt az állítást is szívesen megcáfolnám, azonban jelen helyzetben igazat tudok adni neki. A nő, akit egyszerűen nem hagyhatok magára, nagyon picinek és törékenynek tűnik a szemeimben - habár tény és való, hogy az én alkatomhoz viszonyítva rengetegen vannak, akik kicsinek és vékonynak tűnnek. Egyáltalán nem akartam hősnek, vagy bármilyen módon különlegesnek tűnni a nő szemeiben, mert határozottan hittem abban, hogy a helyemben minden férfinak így kellene cselekedni - ha pedig így lenne, nem lett volna, aki követi őt. - Ebben egyetértünk. - Megrándult a szám sarka, de jelen helyzetben úgy éreztem nem engedhetem meg magamnak azt, hogy ténylegesen is elmosolyodjak, mert semmi jópofa nem volt ebben a helyzetben. Ha pedig elbagatellizáltam volna azt, ami történt, nem lettem volna jobb annál a férfitól, akitől megszabadítottam a nőt. Elég okosnak hiszem magam ebben a helyzetben ahhoz, hogy ne most akarjak bepróbálkozni nála, holott más körülmények között, egy teljesen másik helyen biztosan megtenném. - Fair lépés lenne. - Lassacskán bólintottam egyet, miközben már képtelen voltam visszafogni a mosolyomat. - És nincs ellenemre a számlák kifizetése, ha megtörténne a dolog, viszont... Miből gondolja, hogy olyan ember vagyok, akinek az autójából ki kell ugrania? - Igyekeztem nem túlságosan provokatívan feltenni a kérdést, de valamilyen szinten képtelen voltam kiiktatni magamban az ügyvédet, aki így vagy úgy, de kiszedi az emberekből azt, amit hallani akar. Nem vagyok büszke erre a jelenlegi lépésemre, de hazudnom is felesleges lenne magamnak. - Rendben. - Nem bírom magamat visszafogni, nevetés tör ki belőlem. Túl aranyosnak tűnik, ahogyan fenyegetni próbál a felemelt ujjával, és olyan hangsúllyal mondja ki a szavakat, mintha ennyivel meg lehetne regulázni. Nem a viselkedésén nevetek, egyszerűen csak a helyzet tűnik nagyon lehetetlennek. Csak és kizárólag azért zártam ki a fejemben vele kapcsolatban annak az eshetőségét, hogy netán feketeöves karatés lenne, mert akkor nagy valószínűséggel nem lett volna szüksége a segítségemre. - De akkor ígérd meg te is, hogy nem teszel velem semmi olyasmit - vigyorogva helyezem a hangsúlyt az utolsó szóra, csak úgy, mint korábban. Nem állítom, hogy szeretném összehasonlítani a teljesítményemet, amit ennek a nőnek, vagy bármelyik másik nőnek - Yaya óta - a társaságában produkáltam, de ha már annyit el tudok érni, hogy nem akarja magát elsírni a történtek miatt és haza is vihetem, hogy ténylegesen biztonságban legyen, megérte. - Nem szándékom okoskodni, de legközelebb talán válassz másik útvonalat. Ahol több az ember. - Lehet, hogy soha többé nem látjuk majd egymást és lehet, hogy pontosan ebből az okból nem kellene különösebben a szívemen viselni a sorsát, a mai estén túlmenően. Mégis jó érzés lenne tudni, hogy ha segítek rajta egyszer, az valamiért egyenesen arányos azzal is, hogy a jövőben nem esik hasonló baja. Magam sem tudom honnan ez a gondolatmenet, vagy hogy van-e értelmes, esetleg félig nem is a fejemmel gondolkodom-e már, de megígértem magamnak - és neki -, hogy nem próbálkozom semmi olyasmivel, ami miatt illene engem a saját kocsim alá löknie. Így tehát meg kell próbálnom betartani ezt. - Ne kérj elnézést. - A hangom egészen lágy volt, a pillantásommal pedig az övét kerestem, miközben megbizonyosodtam arról, hogy ha nem is visszanyerte az egyensúlyát, de legalább már nem fog elesni. A szabad kezemet az autó tetejéhez emeltem, hogy véletlenül se történjen még egy baleset és ne verje be a fejét - habár miközben figyeltem ahogy beül, feltűnt, hogy közelében sincs annak a magasságnak, amikor ez valós félelem lehetne a részemről. Ez a felismerég csak még inkább azt a nézetet erősítette bennem, hogy ez a nő kifejezetten elragadónak tűnik a szememben a maga súlycsoportjában. Azon már véletlenül sem akartam gondolkodni, hogy vajon megérdemelnék-e egy fejmosást, amiért már kategóriákat is megállapítok a nők között, attól függően, hogy mi fog meg bennük. Megugrottak a szemöldökeim, amikor beszélni kezdett, mire azonban a fejem felé fordult, sikerült rendeznem a vonásaimat. Nem segített a helyzeten, hogy roppant szórakoztatónak tartottam azt a bizalmatlanságot, amit felém tanúsított, de meg kell majd kérdeznem másokat is arról, hogy pontosan mi az bennem, amitől valaki nem gondol rám megbízható üzletemberként, vagy pontosan aként, ami vagyok; ügyvédként. Eszemben sincs változtatni magamon, de legalább meglenne ez a plusz tudásom is. - Amilyen én vagyok? - Pár pillanatig hatásszünetet tartottam, már-már arra várva, hogy ténylegesen választ is kapok tőle, pont mint amikor korábban kérdeztem rá, hogy mitől tűnök olyasvalakinek, akiben nem lehet megbízni. Ha válaszol, egyszerűen befogom a számat, mert hallani akarom, ha viszont hezitál, én magam töröm meg a közöttünk feszülő csendet. - Ügyvéd vagyok. - Annak reményében felelem ezt, hogy megnyugtató választ adok, holott gyakorlatilag a maffia ügyvédje is lehetek, szimplán csak nem részletezem. A válaszomat követően nyúlok a biztonsági övemért, amit be is kattintok a helyére, majd mielőtt indítanék, és ahogyan emelem felfelé a fejemet, még egy pillantást vetek a nőre. Nem hagyom, hogy elragadjanak a gondolataim, miközben az iránymutatását hallgatom, amit rögvest igyekszem követni is - de nagyon szeretnék nevet adni neki, habár sokkal jobb lenne ténylegesen is tudni. Addig is gondolatban játszom azzal, hogy minek is nevezzem. - Te már tudod, hogy én mivel foglalkozom, de én még nem, hogy neked mi a szakmád. - Igyekszem ugyanolyan simán, nem közömbösen, sokkal inkább megnyugtatóan előadni a szavaim, amivel csak még inkább azt bizonyíthatom előtte, hogy megbízhat bennem. De hogy valóban feladtam-e azt, hogy kikezdjek vele, vagy rég az ellenkezője dőlt el a fejem egy hátsó szegletében, ami még nem engedi ezt bevallani, én magam sem tudom. - Gondolom várnak már haza... - Nem kérdést tettem fel, de reménykedtem abban, hogy érti a célzást. Vagy ha nem is, legalább olyan választ ad nekem, amivel jutok valamire a kíváncsiságomat tekintve. - Merre tovább? - A kérdést hozzá intéztem, a kezem azonban a műszerfal felé indult, ahol minimális, még éppen hallható hangerőre tekertem az egyébként teljesen lehalkított rádiót. - Ha zavar, akár ki is kapcsolhatom... De gondoltam így nem olyan kellemetlen, hogy egy ismeretlen kocsijában ülsz. - Őszinte mosollyal az arcomon pillantottam felé, arra a pár másodpercre is keresve a szemkontaktust, amíg megtehettem és nem kellett újra a vezetésre koncentrálnom. Miért van az, hogy egyszerre akarok kiszedni belőle egy következő találkozót - harmincegy éves vagyok és elég felnőtt ahhoz, hogy a nevén nevezzem; randit -, és vagyok tisztában azzal, hogy ez mennyire csúnya dolog most tőlem?
A magam részéről pontosan értettem már felnőttfejjel azt, hogy anya miért mondta nekem, hogy legalább háromszor olyan rossz gyereket kíván nekem, mint amilyen én voltam. Kicsi koromtól kezdve serényen járattam le a piacon, a ruházati boltokban és a játékokat értékesítő kereskedelmi áruházakban is, amikor éppenséggel rám jött a hisztiroham, mert valamit nem kaptam meg. Bár az előző párom korábban szőke volt, így szerettem úgy hinni, hogy Lotte a haját és a szemét tőle örökölte, anya szerint kislányként pont olyan voltam, mint a saját lányom is. Mindig nevetve jegyezte meg, hogy illik hozzám ez a gyerek, hogy sokkal jobban hasonlít rám, mint az édesapjára. Voltak olyan tulajdonságaim, amiket tényleg szerettem volna, ha a lányom a későbbiekben birtokolna, de ez esetben sokkal inkább arról volt szó, hogy jó nevelést kaptam, amit igyekeztem maradéktalanul tovább adni a kislányomnak is. Hogy mi a különbség pontosan köztem és anya között? Ő engem apával már régóta tervezett, és bár sosem éltünk nagy lábon, ettől függetlenül mindent meg tudott adni nekem, amire annak idején szükségem volt. Talán a korukból ítélve voltak konzervatívabbak, így én sokat szenvedtem vasárnaponként a templomban és emlékszem, hogy pontosan miként reagált arra anya, amikor az első tetoválásomat megcsináltattam. Hiába vágta le miatta a hajamat büntetésből – tényleg megcsinálta és nem érdekelte, hogy sírva ordítok vel miatta – mi mindig egy összetartó és gyengéd család voltunk, ahol néha igencsak elszabadultak az indulatok. Ami az én tűzről pattant jellememet illette… Nos kénytelen voltam megváltozni, ami miatt a jellemem is sokat finomodott, de az anyukaság egyáltalán nem egy olyan dolog, amire az életben bárki képes lenne felkészíteni valakit. Hiába adott az édesanyám tanácsokat, hiába működnek hasonlóan az újszülöttek, és természetesen hiába volt mellettem sokat, ettől függetlenül is már rég külön éltem és nem egy dologgal egyedül kellett megbirkóznom. Ezek miatt pedig kénytelen voltam kicsit összeszedni magam, ami sokszor nagyobb káoszt szül az ember életében. Nem olyan könnyű egy rosszul működő rendszert megregulázni, én pedig határozottan egy olyan valaki voltam, aki még nem élt eleget, mielőtt teherbe esett volna. Néha egy kicsit sokat ittam, többször visszapofáztam az embereknek, hagyta el a számat káromkodás, és hát igen dohányoztam is egy időben, ami néha még így is előkerül nálam a stressz miatt. Egyetemistaként úgy öntöttem magamba a kávét, mintha muszáj lenne, illetve az első éves tárgyaimmal folyamatosan csak csúsztam, mert a közösségi élet magába szippantott… Aztán pedig nemes egyszerűséggel megrágott és úgy köpött ki magából, hogy én azt sem tudtam merre van az előre. Ebben a pillanatban szívesen lecseréltem volna a mai visszafogott, ám annál szeleburdibb énemet arra a nagyszájú, bátor erős lányra, aki régen voltam. Biztos vagyok benne, hogy pár évvel ezelőtt egy ekkora méretű férfi, ha az akaratom ellenére hozzám ér, akkor nemes egyszerűséggel olyan erővel rúgom ágyékon, hogy soha többé nem lesz esélye az illetőnek szexuális életet élnie. Most viszont rengeteg minden változott az életemben, minden helyzetben Lottét kellett előtérbe helyeznem, hiszen nem akartam, hogy a gyámügyesek egyszer majd rám rúgják az ajtót. Az, hogy végül egy harmadik személynek is közbe kellett avatkoznia alapvetően is arcpirító volt, viszont a tény, hogy én csak nagy szemekkel voltam képes pislogni rám és hagytam, hogy egyszerűen elvezessen a helyről… Hiába akart segíteni, ennek ellenére is tudom, hogy a fiatalkori énem anyához hasonlóan levágta volna a hajam, amiért ennyire szerencsétlen voltam ebben a helyzetben. - Szerencsére nem történt semmi – igyekeztem azért halványan elmosolyodni, hogy kevésbé érezzem magam szánalmasnak – Önnek hála. Pár pillantást elég volt vetnem az arcára annak érdekében, hogy megállapíthassam: valamennyivel idősebb nálam. Ha pedig ezzel kapcsolatban tévednék, akkor is tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy húsz felett nagyon megálltam az öregedésben és hiába közeledek a harminc felé rendületlenül, még mindig egy csitrinek tűnök, ami miatt mindig vigyáznom kell a számra, amíg az életkorok vagy a személyi igazolványok elő nem kerülnek egy beszélgetésben. - Ha ki kell ugranom a kocsijából – a tekintetem csak egy kicsit keményedett meg, amikor rápillantottam – Akkor esküszöm megkeresem, és az összes kórházi számlámat kifizettetem. A fenyegetés kifejezetten viccesen hangzott egy akkora méretű nő szájából, mint amilyen én is vagyok… Főleg, hogy a szavakat egy olyan férfi számára intéztem, aki nálam majdhogy nem két fejjel magasabb. Már amennyire ezt fel tudtam mérni azokban a fényviszonyokban, amik jelenleg a rendelkezésünkre álltak. A vállamra simuló zakó anyaga lényegében jobb minőségűnek tűnt, mint bármelyik ruha, ami a szekrényemben lapult. Ő pedig természetesen nem csak magas, hanem jóképű is volt, ráadásul Bronx környékén futottunk össze… Ez egy tökéletes alapcsomag valami maffiatag számára, aki nőket drogoz be és ad el, nem? Én sem voltam biztos benne, túlságosan bizalomgerjesztő és megnyugtató volt az egész jelenléte, de ebbe az érzésbe egyszerűen nem mertem belekapaszkodni a korábban történtek miatt se. - Ez meggyőzően hangzik – a hangom sokkal lágyabban csengett, mint a korábbiak során, viszont az ujjammal így is kicsit megfenyegettem a férfit – De rajtad tartom a szemem! Persze pár pillanat után egészen sikerült elrontanom a beszélgetésünket a hülye nagy szám miatt, amiért legszívesebben itt a helyszínen elvertem volna magam. Kifejezetten hálásan pislogtam rá, amikor végül ő volt az, aki nem ment bele ebbe az egészbe, emiatt pedig minimális szinten meg tudtam benne bízni. Éppen csak annyira, hogy kövessem a kocsiig és ne akarjak elmenekülni az ellenkező irányba. Mindenesetre a cipőim nem is lennének túl alkalmasak a futásra és meg is fogadtam magamnak azt, hogy holnap mindenképpen sportcipőben megyek majd el dolgozni. Gondolnom kell az ilyen esetekre is. - Igen, pár utcával arrébb – autóval nem rendelkezem, biciklizni pedig hiába tudok, ettől függetlenül is annyira életveszélyesen művelem, hogy mások érdekében sem merek felülni rá. Rendelkezem jogosítvánnyal is, de már évek óta nem ültem a volán mögött. Túlságosan sportos volt a vezetési stílusom ahhoz, hogy az utakra merjek menni. Az autónál egészen elgondolkoztam azon, hogy pontosan mi a tökéletes lépés. Értékeltem, hogy kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, de amikor a felém nyújtott kezére pillantottam, a sajátomat inkább a hátam mögé dugtam. Nem kellett sokáig elidőznie a tekintetemnek azokon a hosszú ujjakon ahhoz, hogy a saját, össze-vissza kaszabolt, dolgos kezemet hirtelen szégyellni akarjam. Azzal viszont nem számoltam, hogy a járdának ennyire hirtelen és a semmiből lesz vége, ami miatt egyetlen óvatlan lépés miatt hatalmasat eshetek abban az esetben, ha nem kapaszkodtam volna meg a férfi karjában. - Elnézést – magam sem tudtam pontosan miért kértem bocsánatot, főleg azért nem, mert én voltam az, aki majdnem becsúszott a kocsi alá viszont, ha még egyszer felajánlotta a segítségemet, akkor a saját lelki – a testi épségem már annyira nem érdekelt, csak nem akartam magam tovább égetni – épségemért el is fogadtam. A kocsiban a zakót levettem a vállamról és szépen összefogtam az ölemben, csak akkor vetettem egy sanda pillantást a pasi felé, amikor már ő is elfoglalta a helyét. - Ne haragudj a tolakodásomért – magam sem tudtam, hogy pontosan miként lehet udvariasan megfogalmazni nőként egy ilyen kérdést – De érdeklődhetek a foglalkozásod felől? Ezen a környéken nem fordulnak meg gyakran olyan férfiak, mint amilyen te vagy. Szerettem volna neki bemutatkozni, mert elég illetlen dolog volt tőlem az, hogy eddig még a nevemet sem árultam el neki. Nem voltam egy rafinált nő, nem reménykedtem abban, hogy ha nyitva hagyom ezt a kérdést, akkor visszajön megkeresni, ezáltal én pedig szebb jövőt tudnék biztosítani a lányomnak. Nem akartam senkit sem kihasználni ennyire, hiába volt nyilvánvaló az, hogy ő jóval kényelmesebben él nálunk. Pont azért, mert nem vagyunk egy súlycsoportban, nekem nincs jogom beszivárogni az életébe, viszont fontos volt tudnom, hogy mennyire bízhatok benne. Mert lehetőség szerint tényleg haza szerettem volna érni és nem lett volna baj az, ha egy darabban megúszom a mai estét. - Fordulj rá arra az utcára, ahol korábban futottunk össze, azon menj végig, és utána jobbra kell kanyarodni – röviden foglaltam össze az instrukciók első részét és igyekeztem lazítani egy kicsit a feszült tartásomon. Ha valaki ilyen kedves, az talán tényleg csak haza szeretne vinni… Csak nem leszek én pont az a nő, aki az exére vagy az anyjára emlékezteti, és majd jól bezárja ezért egy pincébe, ugye?
"Can't help everyone, but everyone can help someone."
Sosem vallanám magamat annak a tipikus, igazi hős típusnak. Egyébként sem jellemző a környezetemre, hogy ilyesmiket kérdezzenek tőlem, de ettől függetlenül sem tartom magamat kiemelkedőbbnek bárki másnál, aki tanult egy kis illemet. Abban a környezetben, amiben nevelkedtem, gyakorlatilag már a születésem pillanatától mindig voltak olyan elvárások, amelyeknek meg kellett, vagy adott esetben illett megfelelnem. Kezdetnek például jó pont volt, hogy egészséges vagyok és fiú, így bennem volt a potenciál ahhoz, hogy büszkén örökítsem tovább a családom hírnevét, ha nem is feltétlenül az apám nyomában, de legalább olyan értékes és nagyra értékelt hivatással. Nem gondolkodom sokat azon, vajon a szüleim büszkék-e rám, és hogy vajon mit mondanak rólam az ismerőseiknek, amikor felőlem kérdeznek. Én magam büszke vagyok a diplomáimra, a hivatásomra és őszintén szólva még arra is, hogy évekkel ezelőtt úgy tudtam kitartani Yaya mellett, mintha negyven éves kapcsolat lenne mögöttünk. Az, hogy milyen embernek tartom magam tehát nem feltétlenül azon múlik, hogy mit gondolok, mennyire tudtam teljesíteni a mások által felém állított elvárásokat. Ha olyan munkát végeznék, amivel jól keresek és megfelelő presztízsem van a társadalomban, de minden egyes újabb nyomtatvánnyal az asztalomon csak még inkább véget akarok vetni az életemnek, annak hosszútávon semmi értelme. A jelenlegi munkám olyasmi, amire ha nem is azóta, hogy az eszemet tudom, de hosszú ideje vágyom. Majdnem olyan menő, mint öt évesen orvosi pályáról álmodni és nyolc évesen arról, hogy tűzoltó lesz az ember. Ha a cégjog sokszor nem is a világ legizgalmasabb dolga, de New York épp az a hely, ahol egyes cégek és vezetőik tesznek róla, hogy mi jogászok ne feltétlenül unjunk bele a munkánkba. Talán az ügyészségen izgalmasabb munkát végeznék, de eszemben sincs célpontot csinálni magamban olyan körökben, amikor szó szerint az életem múlthat rajta és nem pusztán csak az, hogy ha összefutok egy céges nagy kutyával épp meghív-e egy italra vagy sem. Ha lenne olyan része az életemnek, amivel azt próbálom meg kiváltani, hogy a pokolba jussak minden bűnömért, amit eddigi életemben elkövettem, akkor valószínűleg a pro bono ügyek jelentenék a kulcsot ebben a helyzetben. Fogalmam sincs tehetnék-e többet azért, hogy jobb embernek érezzem magam. Azt az érzést, ami egy-egy borozós, magányosan töltött estén rám tör, nem egy-két ingyen elvállalt ügy fogja eltüntetni. Csak azért mert másokon segítek, akiknek esetlegesen nincs pénze vagy lehetősége rendes ügyvédet fogadni, még nem leszek jobb gyereke a szüleimnek és jobb bátyja a testvéremnek. Ahhoz elsősorban nem itt, New Yorkban kellene élnem. Viszont akkor régen választottam, most pedig épp eléggé érzem jól magam Yaya halála után és távol a családomtól, hogy ne tervezzek változást. Ha a magány, vagy a honvágy hajtana hazafelé, valószínűleg nem húznám az időmet itt, az Államokban. Csak mert ma úgy döntök, hogy ténylegesen is segítek valakinek - egy kifejezetten csinos nőnek - megszabadulni egy kényes helyzetből, továbbra sem fogom magam hősnek érezni. Bárki másnak is hasonlóan kellett volna cselekednie hozzám. Mivel azonban olyan környékre tévedtünk, ahol nincs túl sok járókelő, értelemszerűen én maradtam az egyetlen, aki közbe léphet. - Nincs mit, ez csak természetes. Remélem tényleg nem esett komolyabb bajo... baja. - Nyugodt hangon igyekszem neki tálalni a mondanivalómat. Jelen helyzetben valószínűleg arra van a legkevésbé szüksége, hogy még inkább felidegesítse valaki a felesleges kérdésekkel és azzal, hogy a huszonegyedik század emberéhez nem túl méltó módon minden szavammal és adott lehetőségemmel megpróbáljam ellenőrizni, hogy jól van-e. Már a zakómat sem tartom a legbizalomgerjesztőbb megoldásnak, ugyanakkor abban a helyzetben két szempontból is jó ötletnek tűnt. Egyrészt mert a hirtelen kitalált szövegemhez épp eléggé illett egy ilyen gesztus, másrészt mert a nőre simuló ruha így viszonylag takarásba került és kevésbé lehetett hívogató egy olyan férfi számára, aki követni kezdte őt. - Én valószínűleg sokkal kevésbé érzem kellemetlenül magamat, szóval nem az én tisztem eldönteni. - Igyekszem elnyomni a szám sarkában formálódó halvány mosolyt. Érthető a felém tanúsított bizalmatlanság, én viszont nem térnék haza túl sok jó érzéssel, ha ezek után szimplán csak magára hagynám őt. Ettől függetlenül ugyanúgy megtörténhet vele, vagy bárki mással ugyanez, amikor nincsen senki, aki a nő segítségére siethetne. - Őszintén megígérem, hogy nem tervezek olyasmit. - Ezúttal már képtelen vagyok visszafogni azt a korábbi mosolyt. - Szimplán csak nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy hazaértél. Mindenféle tolakodás nélkül... - Hiszen felőlem akár azt is megbeszélhetjük, hogy csak az utca végén rakom ki, vagy hív valakit maga elé és csak egy darabon viszem el. Ugyanakkor azt sem gondolom magamról, hogy úgy néznék ki, mint egy hobbi kukkoló, szóval a méretes férfi egóm valószínűleg napokig romokban heverne ilyesfajta feltételezések mellett. Különösen egy olyan nőtől, mint ő, akinek még mindig nem tudom a nevét. Amikor először ki akarja javítani magát, majdnem megszólalok, hogy megmentsem őt a kellemetlenségtől. Mivel azonban pár másodpercet követően csak még inkább, lavinaszerűen csúszunk tovább ebben a szituációban, szimplán csak úgy döntök, hagyom, hogy befejezze. Nem akarom azt mondani, hogy jót szórakozom rajta, mivel a kipirosodó arca azt árulja el, hogy részéről ez nincs így. Én viszont roppant édesnek tartom, hogy egyik mondatot követi a szájából a másik, és csak még kétértelműbbé válik az egész. - Értem én, semmi gond. - Az agyam már rég azon kattog, hogy valójában milyen formában is kellene mégis kompenzációt kérnem, természetesen csak és kizárólag olyan formában, ahol nem használom őt ki, mint a gyengébbik egy bájos képviselőjét. - Erre - finoman intek a megfelelő irányba, majd a kezemet is fellendítem, hogy jelezzem neki, hogy akár indulhatunk is. Néhány lépést teszünk csak meg, amikor felteszem az újabb kérdésem: - A környéken dolgozol? - Talán legalább olyan kellemetlen helyzetbe hozom ezzel, mint amiből megmentettem, de továbbra is többre tartom magam, mint egy szimpla éjszakai zaklató. Amikor odaérünk az autóhoz, a nadrágomból húzom elő a kulcsot és egyenesen az anyósüléshez sétálok, miután feloldottam a zárat, hogy kinyithassam az ajtót a nőnek. Ha szüksége lenne segítségre a beszálláshoz, odanyújtom a kezem, ellenkező esetben csak megvárom, hogy elhelyezkedjen az ülésen és becsukom az ajtót, majd hosszú léptekkel szelem át a távolságot az autó másik oldaláig, ahol én is beszállok. - Ha mondod az utat, akár indulhatunk is.
A magam részéről, őszintén világ életemben olyan környékeken éltem, amik nem a fényűzésről voltak híresek. Bronxban születtem és nőttem fel, aminek a vadságát fiatal koromban egészen kedveltem. Brooklynba jártam iskolába, ahol szükségem volt azért arra, hogy néhány fiú elkísérjen a buszomra. Legtöbbször apukám is kijött elém ilyenkor, hiszen nem éltem a legjobb környéken sajnos. Emiatt úgy gondoltam, hogy életképes vagyok és meg tudom magam védeni. Fiatalabb koromban kifejezetten szerettem keresni a bajt, viszont sosem voltam teljesen egyedül az utcákon. Először akkor kényszerültem arra, hogy egyáltalán kilépjek egyedül az utcára, amikor Lotténak óvodába kellett mennie. És be kellett ismernem, hogy akkor ténylegesen féltem kimenni az utcára éjjel egyedül. Viszont dolgoznom kellett annak érdekében, hogy Lotténak enni tudjak adni, tehát nem igazán maradt választásom. Viszont olyasmi sosem történt, ami a mai este során. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy engem bárki is követni fog. Hiába próbáltam magam jól tartani Lotte születése után is, ettől függetlenül úgy éreztem, hogy a párkeresésben nem lennének túl nagy sikereim. Szóval nem is igazán próbálkoztam ilyenekkel. Biztosan jó lenne, ha Lottét nem egyedül nevelném, hiszen minden gyereknek szüksége van egy apa mintára, ugyanakkor az én koromban a férfiak nagy része már vagy házas, vagy pedig boldog párkapcsolatban él. Ha ezek valamiért nem jönnek össze, akkor pontosan tudom, hogy a legtöbben inkább vágynának egy saját családra, mint egy olyan nőre, akinek már van mástól egy gyereke. Nyilván van egy kis százaléknyi ember, akik ezt másképp kezelik, de én a magam részéről nem feltétlenül éreztem azt, hogy keresnem kellene a világban Lotte leendő édesapját. Ezer meg egy problémával álltunk szembe a mindennapokban, én pedig folyamatosan igyekeztem jó anya lenni. Ez pedig elég sok időt vett igénybe, ugyanis bár támaszkodtam a családomra, ettől függetlenül tisztában voltam vele, hogy nem nekik szültem a gyerekemet és nem akartam túlzott segítséget elfogadni tőlük. Sokkal inkább másnak bizonyult a mai éjszaka a többinél. Egyáltalán nem éreztem magam különleges nőnek, viszont pontosan tudtam azt, hogy sok esetben bőven elég az, ha valaki szimplán csak nő. És ezért kezdtem eléggé aggódni azon, hogy a férfi mit is akarhat tőlem. Az elején próbáltam eljátszani azt, mintha nem hallanám... Igyekeztem tettetni, hogy nem egyedül vagyok, és mást is kereshet rajtam kívül. Elhinni, hogy nem fog semmi olyan dolog történni az elkövetkezendő időszakban, ami Lotte jövőjét befolyásolhatja... Amikor eszembe jutott az ártatlan, szőke kislányom, határozottan azt éreztem, hogy a torkom összeszorul és könnyek gyűlnek a szemembe. Olyannyira rám szorul még, hogy ha velem történik valami, az kihatással van az ő jövőjére is. Éppen ezért borított el még nagyobb pánik, amikor egy másik férfi hangját is meghallottam. Mivel zsákutcába fordultam, az egyetlen dolog, amit tenni tudtam jelenleg az annyi volt, hogy lehajtott fejjel álltam meg és igyekeztem még jobban összefogni a combomon a ruhámat. Amikor megéreztem a közelségét, talán egy picit meg is borzongtam, viszont a fejemet felemelni egészen addig nem mertem, amíg oda nem suttogta, hogy megbízhatok benne. Nagyot nyelve hagytam, hogy egyszerűen a vállamra terítse a zakóját, aztán kivezessen a sikátorból, de nem igazán sikerült felfognom a szavait. Annyira le voltam sokkolódva, hogy lényegében elfelejtettem gondolkozni is. Ebben a helyzetben biztos nem lett volna okos döntés megbízni egy másik idegen férfiban, viszont ugyanakkor ha rám akarnak támadni, a sikítás sem lett volna jó megoldás. Azt tudtam, hogy ha ezen a környéken történik valami rossz, akkor az emberek szívesebben védik a saját bőrüket és zárkóznak be. Mindenki fél valamilyen szinten, én pedig nem tudtam elítélni ezek a tettek miatt őket, mivel én is ezt teszem. És ugyanúgy nem biztos, hogy segítek másoknak, már csak azért sem, mert Lotte épségéért magamra is vigyáznom kell... Tehát én sem feltétlenül vártam hasonlót az idegen férfitól, akinek most már az utcai lámpák fényében tudtam szemügyre venni az arcát. Pár pillantás elég volt ahhoz, hogy megállapítsam: ő minden bizonnyal nem idevalósi. Ez mondjuk nem váltott ki belőlem túl nagy bizalmat, viszont képtelen voltam túl sokáig szemlélni az arcát. Én magam is éreztem, hogy határozottan vörössé változik a fejem, ezért inkább csak lesütöttem a tekintetem és hagytam, hogy a hajam egyszerűen az arcomba hulljon. Szükségem volt pár pillanatra, amíg összeszedtem magam, és óvatosan megtöröltem az arcomat. Észre sem vettem, hogy időközben kicsordultak azok a kis könnycseppek, amiket minden erőmmel próbáltam visszatartani. - Hát... köszönöm – egészen erőtlen volt a hangom, ahogyan kinyögtem ezeket a szavakat, aztán amikor úgy éreztem, hogy minden probléma nélkül rá tudok nézni, akkor felemeltem a fejemet. - Jól vagyok – ez már valamennyivel határozottabban csengett, és én magam is udvariatlannak éreztem azt, hogy bár megmentett, de ennek ellenére is bizalmatlanul vizsgálom – Ebben a szituációban Ön szerint melyik bizonyul jó választásnak? Határozottan röhejesnek tűnt az, hogy magázni kezdtem, mert nem tűnt túl számottevőnek a közöttünk levő korkülönbség. Azt azért meg tudtam állapítani, hogy egy már érett férfi áll előttem, de egyelőre ennyire jutottam vele kapcsolatban. Én sem igazán értettem, hogy miért fogtam formálisabbra a beszélgetésünket, de minden bizonnyal köze lehet ahhoz, hogy a vállamra terített öltönyének az anyaga túlságosan is minőséginek hatott... És nem tűnt idevalósinak a férfi. - Elvihet... elvihetsz. Maximum ha valami olyanra készülsz majd, kiugrok az autóból – egyre inkább kezdtem kínosan érezni magam a dolog miatt – Ha pedig nem, akkor talán felengedlek a lakásomba egy teára... Az ajkamba harapva igyekeztem meggátolni azt, hogy további információkat kössek az orrára azzal kapcsolatban, hogy mit csinálnék akkor, ha esetlegesen tenni akarna velem valamit. Az a lényeg, hogy a tinédzser énem gondolatai hamar elöntötték az agyam, és már számba vettem minden tárgyat, amit esetlegesen fegyverként használhatok a lakásomban. Még jó, hogy Lotte nem volt itthon... Bár ennek fényében határozottan kétértelműnek hatott az invitálás, amit a férfinak tettem. - Vagyis... – talán ez az a szituáció, amikor jobb lenne egyszerűen elfutnom és reménykedni abban, hogy soha többé nem találkozunk – Nem, nem úgy értettem. Csak késő van, és gondoltam, hogy talán... Valahogy viszonoznom kellene azt amit értem tettél...? Éreztem, hogy lényegében ez csak rosszabb lesz, tehát egy halk sóhaj kíséretében elengedtem a további magyarázkodást és lágy hangon kérdeztem meg tőle: - Merre is parkolsz?
"Can't help everyone, but everyone can help someone."
- Úgy érzem két végéről égeted a gyertyát és nem tudom meddig bírod még... - Hallom, hogy a nő hangjába leheletnyi aggodalom vegyül, a vonal túlsó végéről pedig agresszív vacsorakészítés hangjai hallatszanak, ami sokkal inkább jelenti Joan gyorsan elhadart káromkodásait, mint tényleges hangokat, ahogyan tönkreteszi a konyhát - a szavak valószínűleg inkább azért csúsznak ki a száján, mert nagyon a telefonhívásunkra koncentrál, nem pedig az előtte álló feladatra, mintsem azért, mert ténylegesen gondja akadna az étel elkészítésével. Ötletem sincs ilyen későn miért velem telefonál még és miért érdekli annyira, hogy mit sikerült elérnem a fickónál, akinek a vallomására szükségünk lenne és akinél most voltam. Bronx nem az a környék, ahová szívesen, vagy épp sűrűn járok, a gondolat viszont, hogy Joan talán aggódik értem és ezért is hívott fel, egyenesen szórakoztat. - Te csak ne félts engem. Tudom mennyit bírok és még a közelében sem vagyok. - Jól látja a helyzetemet, ténylegesen a két végéről égetem azt a bizonyos gyertyát, az okát azonban nem jó helyen keresi. Számomra a két véget nem egy saját, illetve egy általa vitt ügy jelenti, amelyekben egyszerre kell eredményt elérnem. Jelenleg sokkal inkább érzem úgy, hogy az öcsémmel való kapcsolatom az egyik vége, a másik pedig a munkám, ami eddig az egészet jelentette. - Attól még el tudlak küldeni szabadságra, ha úgy látom, hogy szükséged van rá. - Ne büntess, kérlek! - Halkan nevetek fel, csak neki szánva a reakciót, nem pedig a félhomályos utcának, ahol néhány kósza pillantással keresem ugyan az autómat, mégis sejtem, hogy nem hagytam volna itt. Ha már valahová hajlandó vagyok leparkolni Bronxban akkor az nem egy mellékutcában lesz, mert a végén megvan az esélye, hogy én hiába keresem a kocsim, az nem keres engem viszont. Mivel azonban órákkal ezelőtt nem voltam épp időben a találkozót illetően, különösebben nem figyeltem, hogy hová parkolok, azt tudom, hogy pár utcát, de tényleg csak néhány utcát kellett sétálnom, amíg megérkeztem a célomhoz. Most, telefonálás közben ezt az útvonalat igyekszem visszaidézni, nem mellesleg pedig megnyugtatni a főnökömet. Hiába állítom ugyan, attól még nem feltétlenül mondok igazat, amikor azt mondom, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ah In viselkedése furcsább, mint amit a szüleim megosztottak velem, én pedig magam sem tudom, hogy ezt a velem töltött, éppenséggel pont hogy nem velem töltött idő okozza-e. Hiába próbálom visszaszorítani a munkával töltött időt, a pár év alatt megszokott rutin nehezen változik meg, ebből pedig gyakran kerekedik feszültség közöttünk. Még csak veszekedésnek sem nevezném ezeket a helyzeteket, mert jellemzően szó nélkül ott hagy és inkább a barátaival tölti az időt, vagy feltételezhetően az egyetemi ismerőseivel. Nem bánom viszont, hogy az élete két állandó pontja szinte követte az Államokba, mivel biztosabb így az a környezet, amiben jelenleg van. Habár azt sem sikerült még eldöntenem, hogy vajon nem-e azok a fiúk vannak rá rossz hatással. Még valami, amire több időt kellene szánnom és az öcsémmel kapcsolatos. - Figyelj, mi lenne ha holnap beszélnénk? A kocsimban ülök és bármilyen kellemes a te hangodat hallgatni lefekvés előtt, nem akarok telefonálni vezetés közben. - Megint csak újabb hazugság, hiszen rendszeresen beszélünk úgy, hogy a kocsiban vagyok, a lefekvés pedig még hajnalig nem is opció számomra, a pillantásom azonban túl sokszor rebben át a túloldalon sétáló két alak felé, amelyek közül az egyik nő, a másik pedig csak nemrég szegődött a nyomába. A legnagyobb problémát az okozza számomra, hogy míg én telefonálok, még csak a beszélgetésük foszlányát sem hallom meg, így nem tudom közbe kell-e lépnem, vagy sem. Mindenesetre amikor végül sikerül elköszönni Joantól és az öltönyöm belsőzsebébe süllyesztem a telefonom, meggyorsítom a lépteimet és átszelem a kereszteződést, amerre a nő ment, nyomában a gyanús alakkal. - Hé! - Megemelem a hangom és határozottan feléjük indulok, a zsákutca irányába, ahová a nő tévesen befordult. A férfi a hangom hallatán megtorpan és úgy fordul hátra, mintha nem látott volna még fehér embert - vagy ha bizonyos sztereotípiákra támaszkodunk, jelen esetben sárgát. Ellépek mellette, egyenesen a nő felé, akit gyors pillantással igyekszem végigmérni, annak a jeleit kutatva, hogy baja esett-e. - Bízz bennem - súgom oda olyan halkan, hogy csak ő hallja, s már szabadulok is meg a zakómtól, amikor fennhangon folytatom. - Rossz irányba fordultál, nem erre parkoltam. Ne haragudj a telefon miatt! Ma már nem veszem fel többet. - Óvatosan a vállára terítem a ruhadarabot, amitől korábban megszabadultam, majd finoman megfogom a vállait és úgy igyekszem kifelé irányítani a zsákutcából, hogy ne legyek túl erőszakos. Szigorúan úgy haladok mellette, hogy én menjek el az ismeretlen férfi mellett és ha nem áll arrébb, még a vállába is hajlandó vagyok beleütközni. A vállait elengedem ugyan, az egyik karom viszont a háta mögé emelem, hogy még egy ideig közel tudjam magamhoz, legalább addig, amíg távolabb nem kerülünk a férfitól, aki követte őt. Nem szólok, amíg úgy nem érzem, hogy most már biztonságos bevallanom, hogy nem ismerem őt. - Ne haragudj az előbbiért! Nem esett bajod, ugye? - Szembe fordulok vele, a lámpák fényében pedig az arcát vizsgálom, amit most a jobb kivilágításnak hála teljesen ki tudok venni - a szépsége pedig egészen meglep. - Daeil vagyok, Jeong Daeil, és... tényleg itt parkolok nem messze. Elvihetlek? - Felvonom a szemöldökeim a kérdésemmel egybekötve pedig előre intek az utcán, ahol valószínűleg tényleg parkoltam. - Persze azt is megértem, ha nem akarsz beszállni valaki teljesen idegennek a kocsijába. De akkor hadd kísérjelek legalább haza.
Soha nem gondoltam magam egy kifejezetten szép nőnek. Nem találtam különlegesnek a külsőmet és modellalkatom sem volt. Lényegében egyetlen olyan vonással sem rendelkeztem, amivel többé váltam volna az utca embereinél, de így sem volt tagadható az, hogy néhány dologban kifejezetten szerencsés voltam. Hiába világos a bőröm, nyáron könnyen barnultam, illetve ilyenkor ki is szeplősödtem, amivel régen nehezen barátkoztam meg. Most már egészen elvoltam velük, szimplán csak bizonyos kozmetikai termékek használata miatt nem látszódtak ezek ha elmentem otthonról. És ha már a sminknél tartunk... Tinédzser koromban imádtam, hogy a barna szemeimhez lényegében minden illik, most viszont már sokkal inkább vagyok a természetesség híve, így egyáltalán nem viszem túlzásba a festékhasználatot. A hajszínemet és hosszomat így is előszeretettel váltogatom, mert szerencsémre a sötétebb színek és a legtöbb fazon is jól áll. Régebben kedveltem a világos árnyalatokat, egészen vörösesig képes voltam elmenni... Most már hasonlóval nem próbálkoznék, mert amúgy is nagyon babás arcom van, ami miatt fiatalabbnak tűnök a koromnál. Ezt pedig képtelen voltam előnyként megélni, hiszen van egy kislányom. Szeretném, ha egyszer és mindenkorra felelősségteljesnek gondolnának az emberek, nem pedig az aranyos kis Cassie-nek, egy szeleburdi kislánynak. A legtöbb ismerős sajnos még mindig így kezel. Én pedig félek, hogy egyszer hibázok egy akkorát, hogy Lottét elveszik tőlem. Szerencsére most ez a stressz egy kicsit enyhült, hiszen a kicsikém lovastáborban van, nekem pedig nincs más dolgom, mint a munkára koncentrálni. És talán pont ennek tudható be az is, hogy lényegében képtelen vagyok összeszedett lenni. Lotte léte valamennyire rákényszerít arra, hogy korán keljek, hogy főzzek – hiszen ő nem élhet KFC-s kaján – és minden időre pontosan meglegyen. Néha én is le voltam nyűgözve attól, hogy mennyire felnőttként viselkedem, azonban most, hogy tizenkét napra elment, hirtelen megint az a fiatal lány voltam, aki az érkezése előtt. Futottam a munkába, egész nap pizzán éltem, döntöttem magamba a kávét és lényegében képes voltam venni egy flakon száraz sampont csak azért, mert fáradtnak éreztem magam a hajmosáshoz. Mivel más dolgom nagyon nem volt, igyekeztem túlórákat vállalni, így heti ötször nyitástól zárásig tartózkodtam a könyvesboltban. A pénz mindig jól jön, a lakásfenntartás sem olcsó mulatság még Bronxban sem, illetve Lotténak egyre több olyan hobbija lett, ami állandó finnanszírozásra szorult. Emellett nagyon gyorsan nő, tehát a ruhákra is rengeteg pénz megy el, meg úgy nem hátrány ha legalább annyi marad havonta, hogy egy bugyit megengedhessek magamnak is. Nem vicces, amikor az emberről már szakadnak le a ruhák. Ez az oka annak is, hogy most késő este sétálok haza a melóból. Kicsit összefontam magam előtt a karjaimat, mert természetesen a pult alatt felejtettem a reggeli hűvös miatt magammal hozott, kötött pulóvert. Ez volt Lotte távollétének a negyedik napja, én pedig most éreztem először igazán fáradtnak magam. A mai nap már sikerült elvágnom az ujjamat és a tenyeremet is a szikével, miközben bontottam ki az egyik könyvekkel megpakolt dobozt, illetve a rakodástól izomlázam is lett. Ettől eltekintve is igyekeztem azért résen lenni, mert a Bronx nem éppen a legveszélytelenebb városrész New Yorkban. Már jó ideje fontolgattam, hogy talán vállalom kellene egy másodállást, hogy el tudjunk költözni Brooklynba, viszont egyelőre erre nem láttam rációt. Lényegében egész New York veszélyeket rejt magába és eddig jó voltam abban, hogy Lottét megvédjem... Illetve meglepő módon magamra is tudtam vigyázni. Épp ezért is gyorsítottam fel a lépteimet, amikor úgy ítéltem meg, hogy egy gyanúsnak tűnő férfi követni kezdett. Nem sok minden volt már nyitva, hideg volt az idő, így az egyetlen dolog amit tehettem, hogy a főúton maradok és elkezdem kutatni az első jól szitulált helyet, ahova behúzódhatok... Ilyenkor ezen a környéken ez nehéz feladatnak tűnt, de a csendes utcán, egy idegennel a sarkamban sokkal ijesztőbb volt. Nem viseltem kihívó ruhát. A szoknyám nem volt rövid és igyekeztem a lehető legjobban összefogni a combomnál azt, hogy véletlenül se villanjon ki a kelleténél több a lábaimból. Mivel alapvetően adok a külsőmre, egy olyan cipőt választottam az öltözékemhez, amiben nehéz lett volna elfutnom, de a lépteimet is nehezen tudtam felgyorsítani benne. Ez pedig határozottan nem volt jó ötlet. Ennek ellenére igyekeztem jobban sietni a közeledő otthonom felé, ami még mindig messze volt. Abban sem voltam biztos, hogy jó, ha a férfi megtudja, hogy hol lakom, bár ezzel egyidőben meg igyekeztem magam arról is meggyőzni, hogy csak képzelődöm és valójában nem utána lohol. - Hazakísérhetlek? Veszélyes kint lenni egy nőnek egyedül az utcán – összerezzentem, amikor közvetlenül a fülem mellől hallottam meg a hangját. Realizáltam magamban, hogy a férfi minden jóhiszeműségem ellenére ténylegesen követett engem, ez pedig halálra rémített. Szerettem volna sikítani, vagy elfutni, de könnyűszerrel utolért volna és alapvetően képtelen voltam gondolkozni ebben a helyzetben. Szükségem volt pár pillanatra, amíg ténylegesen nyugalmat tudtam erőltetni magamra, aztán rápillantottam az illetőre. Nem láttam az arcát, az utcai lámpák fénye gyenge volt és nem világították meg teljesen. Ezért egyszerre voltam hálás, de ugyanakkor még jobban meg is ijesztett a dolog. - Köszönöm, hazatalálok – magam is meglepődtem a hangomból kicsendülő nyugodtságból és határozottságból. Nyilvánvalóan a férfi is arra számított, hogy majd elfogadom az ajánlatát, emiatt pedig sikerült egy pillanatnyi előnyhöz jutnom, ami miatt gyorsabb tempóra tudtam kapcsolni és a jobban megvilágított utcarész felé igyekeztem. - Hé! Állj meg! – egyre közelebbről hallottam a férfi hangját, ami miatt ijedten fordultam le az egyik sarkon... Viszont egyenesen egy zsákutcába sikerült belesétálnom, emiatt pedig erősebben kezdett el dobogni a szívem. Egyre inkább csak hallottam a mögöttem dübörgő lépteket, ezúttal viszont tényleg teljesen megbénultam és gyökeret vertek a lábaim a földbe.
Kezdőlap
