Mióta a szüleim elváltak mondhatni kétlaki életet éltem, de kevesebb időt töltöttem az Államokon kívül. Anya egy percig sem bánta, hogy véget ért a házassága, mert sokkal jobb kapcsolatot ápolnak apával mostanság, mint azelőtt. A távolság megszépíti az emlékeket, ahogyan anya régebben mondta. Mindkettőjüket ugyanúgy szeretem, bár anya közelebb áll hozzám, bár az igazság az, hogy apa az, aki az elmúlt hónapokban többet keresett. A megszokott németországi utamat le kellett mondanom, idén nem szálltam repülőre karácsonykor, hanem a városban maradtam, ennek több oka is volt. Az áramkimaradás miatt el lett küldve az önéletrajzom, és állásinterjúra kellett mennem, aztán bevállaltam, hogy én rendezem meg a vásárt is, így számítottak rám, és nem akartam senkit sem cserbenhagyni. Apa örült, hogy elmentem az interjúra, bár be kell vallani, hogy nagyon féltem előtte, de azóta minden felgyorsult, és úgy jött el az újév, hogy szinte fel sem fogtam, hogy lett munkám, na meg terveztem, hogy bővítem a háztartást is, de a lakótárs megválasztását éppenséggel nem én befolyásoltam. A féltestvérem, vagyis a húgom váratlan e-mail áradata nem lepett meg, csak valahogyan velem is elszaladt az idő, és nem válaszolgattam neki annyit, mint kellett volna. Más időben volt ébren, mint én, az is egy csodával ért fel, ha sikerült facetime-on egy órát beszélnünk. Az írásban mindketten erősebbek voltunk, ha kapcsolattartásról volt szó, apáék hívogattak. Meg kell hagyni, hogy nekem is összeszaladtak a dolgok, de akkor mit mesélhettem volna szegény Cassie-ről? Minden álma romba dőlt a baleset miatt, és nem támogathattam olyan mértékben, mintha fizikailag is jelen lettem volna. Apa nem éreztette velem, hogy el lettem volna hanyagolva, a neje is kedvelt. A náluk töltött időkben nem voltam mostoha, saját szobával rendelkeztem, és úgy tekintettek rám, mint családtagra. A felnőtt léttel sajnos kevesebb időm jutott a kapcsolatok ápolására, de mint mondtam nem minden úgy van, ahogyan én szeretném, de az ölembe pottyant a lehetőség, hogy javítsak ezen. - Apa nyugodj már meg. – felelem a telefonba immár a harmadik alkalommal, de megállás nélkül utasításokkal lát el, mintha félnótás lennék, aki nem képes felismerni a saját húgát a repülőtéren. - Leszálltak már? – aggódva ismétli a kérdéseit, de a kijelző előtt állva nem sok mindent tudok kibogozni. Szabadságot kellett kérnem a munkahelyemen (igen, alig kezdtem el dolgozni, de máris kuncsorgok, hogy engedjenek el), hiszen az apukám lelkére kötöttem, hogy ki fogok jönni a testvérem elé, ha már eldöntötte a kis szeleburdi, hogy meglátogat, vagyis erős túlzás, mert hozzám költözik. - Azt írják, hogy most landol. Mit kellene mondanom neki, ha meglátom? Apa hidd el, hogy nem fogom szem elől téveszteni, és igen… - forgatom meg a szemeimet, mert jönnek az atyai jó tanácsok, hogyan bánjak a kisebbik Weiserrel. - Tudod Bia, nem szabad, hogy kikerülje az orvost. Azért ment hozzád, hogy együtt konzultáljatok, aztán meglátjuk, hogy mi a következő lépcsőfok. – bólogatok, bár a körülöttem állók hülyének titulálnak, de pont nem érdekel, csak az a célom, hogy apa lehiggadjon. - Nem felejtem el, és amint megvannak az eredmények, fel fogunk titeket hívni…szerintem lassan ideér, csak sok az ellenőrző pont. – nyugtatom, de belül érzem, hogy én is aggódom miatta. Mi van, ha valaki rástartolt a gépen, vagy kínai csoport közé keveredett? Megannyi elméletem dől dugába, amikor meglátom a kis virgonc alakját, és a maga után húzott bőröndöt. - Megjött, majd hívunk. – bontom a vonalat, és a nyakamat nyújtogatom, aztán a kezemet a magasba emelve jelzem neki, hogy itt vagyok. - Hahó…Cassie. – szólalok fel hangosabban, mire meg is szaporázza a lépteit. Úristen nem is tudom, hogy mikor láttam utoljára őt. Hónapokkal ezelőtt, ha őszinte akarok lenni, és azóta mennyi minden történt velünk külön-külön.
“You may be as different as the sun and the moon, but the same blood flows through both your hearts. You need her, as she needs you.”
Nem tagadom, rettenetesen izgultam, amikor felszálltam arra a gépre. Apa először azt mondta, hogy eszében sincs kivinni a reptérre, ő nem adta erre az áldását, és egyébként is hülyeséget csinálok. Egy röpke, ám de annál mélyebb sóhajjal álltam elé, szorítottam meg jó alaposan egy ölelés keretein belül, majd felpillogtam rá, és közöltem, hogy: Apa, szükségem van rád. Nem tudom, hogy ez, vagy végül anya sírása hatotta meg, hogy de azért mégse legyen már ilyen, és vigyenek ki, búcsúzzanak el, mert most hónapokig nem találkozunk, és nagyon fogja később bánni. Minden súrlódásunk ellenére apás lány voltam, szóval igaza volt, én magam ugyanúgy ritka pocsékul éreztem volna magam, hogyha nem tudok rendesen elköszönni apától. Sejtettem, hogy végül inkább csak a szülői kötelessége, mint végül a konkrét belátás vitte rá arra, hogy kikössön velünk együtt a repülőtéren. Azért rendkívül hálás voltam neki, hogy minden meggyőződése ellenére megtette, mert erre nagy szükségem volt. Anya görcsös sírása és kapaszkodása már kevésbé volt emészthető, én is ölelős típus voltam, nem azt mondom, de azért ami sok, az sok. Végül sikeresen felszálltam a gépre, a csomagom rendben volt, és ahogy elszakadt a földtől a nagy gépcsoda, úgy éreztem, valami nagyon más következik ezek után. Kicsit féltem, de a szívemben még ott élt a remény, és hittem benne, hogy bármi jön, annak úgy kell történnie. Nem mintha lett volna fogalmam arról, hogy mihez kezdjek, hogyha nem sikerül helyrehozni a lábamat, de akárhogyan legyen, majd megoldom. Fiatal voltam, előttem az élet, és egy részem bizonyosan belepusztulna, ha az álmai útján nem lépkedhetnék tovább, de tudom, hogy akkor tovább kell majd lépnem, bármilyen nehéz legyen. Nem voltunk szegények, én ugyanúgy megtettem a kis hozzájárulásomat a családi kasszába, mert a tánc folyamán volt nem egy versenyem, fellépésem, amivel kerestem, egy rakás családi ismerős esküvői táncát is betanítottam már, amit bár ingyen terveztem elvállalni, de sosem hagyták, elvégre, az én időm ment vele. Ámde repülőn még nem ültem. Új volt nekem ez az egész minden értelemben, de ettől függetlenül hajthatatlan voltam, nem hagytam, hogy az a kevés félsz, ami bennem volt, eltántorítson az utamtól. Arról szó sem lehetett. Elfogyasztottam a felszolgált ételt, aztán amikor meguntam a fehér pamacsok bámulását, és a mellettem ülő úgy horkolt, mint valami ipari gőzhajó, inkább úgy döntöttem, hogy zenét hallgatva elalszom. Közben, addig a pillanatig, míg el nem nyomott az álom, lábaim mozogtak a ritmusra, olyan természetességgel, hogy nekem fel sem tűnt a dolog. A részem volt már, akkor sem tudtam volna kikapcsolni, ha akarom. Órákkal később már a bőröndömet húzom magam mögött, és még mindig kissé ritmusosan mozgok, mert a fülhallgató ott van a fülemben. Egy egész helyes pasas segített leemelni a csomagomat a futószalagról, mert az első körben nem sikerült megugranom ezt a feladatot, utána megvárta velem, és levette. Meglehetősen pozitív volt az első benyomásom. Most pedig haladok a tömegben, és várom, hogy meglássam a szőkét, akivel külsőleg szerintem cseppet sem hasonlítunk, maximum alkatilag, de nem hinném, hogy bárki testvéreknek gondolna minket. Azt egyébként mindig sajnáltam, hogy keveset találkoztunk, de ilyen ez a féltesó dolog, nehéz megoldani korrektül a helyzetet elvált szülők közt. Végül meglátom integetni, amire felsikkantok, és a bőröndömet magam után vonszolva lendülök meg, hogy odaszaladjak, és végül a fogantyút elengedve ugorjak a nyakába. Húha, nagyon rég találkoztunk, van már talán fél év is, és bár nyilván nem olyan szoros a kapcsolatunk, mintha minden napot együtt töltöttünk volna gyermekkorunkban, de én szerettem és felnéztem rá, számított a véleménye. - Biaaaa! De jó végre látni! Abban azért nem vagyok biztos, hogy ő annyira örülne a koloncnak a nyakában személyemet illetően, de nem szeretnék sokáig a terhére lenni, az sem biztos, hogy pár hétnél tovább maradok, ezt majd a jövő eldönti, most még inkább arra koncentrálnék, hogy végre látom. - Mi újság? Hogy vagy? Milyen New York? Szereted? Megkaptad a munkát? Zúdítom rá a kérdéseimet, nem mintha nem lenne elég időnk megbeszélni később, de én ilyen vagyok, kissé mindig nyughatatlan, szerintem ez nem újdonság a számára.
A testvérek közötti viták minket sem kerültek el a húgommal, csak nem volt annyi lehetőségünk rá, mint az együtt élő rokonoknak. Az óceán választott el tőle, és igazán kevés alkalommal találkozhattam vele, viszont igyekeztünk a virtuális világban összetartani. Az e-mailek és a facetime-ok azért többször tették ki a napirendemet, mint a személyes kontakt, azonban még így is úgy éreztem, hogy nem vagyunk elég közel. Cassie mindent megosztott velem, amit úgy érzett, hogy le kellett írnia, de azt is sejtettem, hogy akadnak közelebbi barátai, akikkel hamarabb cserélne titokőrző státuszt. Bevallom egy ideig vágytam a kisebb testvérre, de valahogyan nem úgy képzeltem el, hogy apa újranősül és abból lesz egy újabb csemete. Eleinte féltékeny voltam, és hajlandóságot se mutattam rá, hogy lássam, pedig a szüleim szoros barátságot ápolnak, és anya volt az, aki elrepült velem Németországba, hogy jelen legyünk ezen a nagy eseményen. Sose értettem meg a női logikát, hiszen elváltak, és a kisujját sem kellett volna mozdítania a mostohám után, de még abban is segédkezett neki az első pár napban, hogy megtanítsa az alapokra. Megőrültem a ténytől, hogy ennyire jóban vannak, nekem meg ott motoszkált a fejemben, hogy egy lecserélt gyerek lettem. Cassie nem volt túlzottan nyűgös kislány, sétálni is lehetett vele, meg játszani, de csak sokkal később alakult ki egy normális viszony közöttünk. Az apámat nem akarta elvenni, nekem is fel kellett nőnöm, hogy belássam ezt a kis igazságot, de végül a jó irányba lendültünk át…most pedig egészen odáig fejlődtünk, hogy hozzám költözzön. Őszinte leszek, de hezitáltam a döntését illetően, mert én sem tartottam jó ötletnek, hogy ennyi idősen a nyakába vegye a várost, aztán meg csak úgy kirepüljön tőlem. Emlékszem apa teljesen ellene volt, még üvöltött is a telefonba, hogy a rendőrséggel fogja visszahozatni, mire felhívtam a figyelmét, hogy a drága kicsi lánya már felnőtt, és saját döntéshozatallal rendelkezik. Megértettem az aggodalmát, és mégis éreztem, hogy a húgomnak most arra van szüksége, hogy egyedül bontogassa a szárnyait, és elkövesse azokat a hibákat, amiket el kellett neki ahhoz, hogy megtalálja az útját. Nem mindenki tudja elsőre, hogy mi akar lenni, ha felnő. Nekem szerencsém volt, hogy fiatalon megtaláltam a szenvedélyemet, de neki egészen más a természete, és a vágyai is. Apa ragaszkodik hozzá, hogy keressen egy egyetemet, vagy egy normális szakmát, mert a táncból szerinte nem lehet megélni. Hogyan magyarázhattam volna el neki, aki pontosan ennyi idősen vette a nyakába a csomagját és hagyta el a szülői házat? Nem vethetem a szemére, hogy mi történt vele a múltban, mert azzal tükröt tartottam volna az apám elé, holott ő nevelt fel engemet is. A kérdései helytállóak, az extra kívánságokra azonban nem tudtam ígéretet tenni. A repülő landolása előtt érkeztem ki, direkt nem akartam megváratni, apa ki is kelt volna a hitéből, ha nem jövök ki elé, de nem neki kellett könyörögnie az új munkahelyén, hogy engedjék el. Mélyeket lélegzek az apás hívás után és a szememet meresztgetem, hogy merre lehet a kisebbik változatom. A semmiből tűnik fel, a kezemet a magasba emelve jelzek neki, hogy merre talál, és már szalad is felém, aminek nem feltétlen lesz jó vége. - Sziaaa… - préselnék ki magamból valami választ, de belém szorítja a szuszt is, mire elenged, és a szemébe tudok nézni futólag. - Szépen sorjában. Hozd a bőröndödet, csak ez az egy csomagod van? – pillantok körbe, mert valamiért több cuccra számítottam. – Én jól vagyok, és igen megkaptam, de majd otthon mesélek. New York szmogos, büdös és zsúfolt, de tudom, hogy te imádni fogod. – kacsintok rá, és felpillantok az egyik kijelzőre. – Mi miatt késtetek ennyit? – kérdezek rá, miközben elindulok kifelé a terminálból, de megakad a szemem a Starbucks feliratán. - Mit szólnál egy kávéhoz? Sejtem, hogy rád férne egy a repülés után, és addig is felkészülhetünk az esti apás videóra. – forgatom meg a szemeimet és egy mosollyal fordítok hátat, hogy megkörnyékezzem a kávézót.
Kezdőlap
~ 584 ~
