A repjegyet is előre megvettem, s hogy ne hozzam zavarba Biancát, s mert kifejezetten kérte, átlagos utasosztály, átlagos árakkal lett a végeredmény. Ha a csapattal megyünk, akkor is ilyennel repülünk, ha külön megyek, vagy mással kapcsolatban, akkor sokkal inkább kiélvezem a másik osztály adta előnyöket. Kényelmes vagyok, s közben sokkal jobb dolgozni is.
Amit most sokszorosan nincs kedvem megtenni. Pihenni akarok, kiszakadni kicsit abból a helyzetből, amiben vagyok, s egyben azt is adni, hogy nekem ugyan nincs benne semmiben a kezem. És mert Biancára is ráfér egy kis pihenés.
A bőrönd meglehetősen kis méretű, sokat utazok, így már rutinosan teszem be, amit tudok, hogy szükséges és hagyom itthon, ami nem szükséges.
Ami meglepetés lesz, az az, hogy valóban nem tizenkilenc csillagos szállodába megyünk. Egy jóbarátommal lemeccseltük, igazából felajánlotta, hogy akkor pont nem lesznek a nyaralójukban, így kölcsönadja, addig is vagyunk benne. Voltam már náluk és meg kellett állapítanom, ezerszer jobb, mint a szálloda.

A legelső vicces helyzet, ami mindig szokott lenni, hogy hosszúak a lábaim, s nem férek el az ülések között vele. Na, ezért szeretek a másik osztályon utazni! Jót vigyorgok rajta, miután átengedtem Biancának, hogy az ablak mellett ülhessen, ha szeretne, így meg én ki tudom nyújtani a lábam, merthogy a három ülésen bizony ketten fogunk osztozkodni, ezt nem kell neki tudnia...

Ez most egészen más nyaralás lesz, haverokkal is voltam már, raftingolni is voltunk együtt és más helyeken is, de most csak ketten leszünk. Mivel meccsünk sem előtte való, sem utána való hétvégén nem lesz, így teljes egészében lefoglaltam mind a kettőt és kikönyörögtem Biancánál, hogy minél többet pihenhessen, s csak szombat este menjünk haza.

Amire még figyeltünk, hogy ne lássanak bennünket együtt, mert nem szeretném, ha baja lenne abból, hogy együtt látnak bennünket. Kint nem gond, főleg, hogy most a meccs szünetek miatt nem nagyon vannak ott rajongók. Remélem.
Kilépve a terminálból, a melegre felvonom a szemöldököm.
- Itt mindig ilyen meleg van? De majd az óceán lehűt – a bőröndöt az egyik autóbérlő felé viszem. - Béreljünk kocsit, az úgy jobb – a barátomét nem szeretném használni, hiába ajánlotta fel, ha valami baj adódik, akkor eléggé lesülne a bőr a képemről.
- Milyet szeretnél? Olyat válasszunk, amiben elfér a lábam – nevetek fel. Azért kényelmetlen így is utazni, hogy rá tudtam lógni az üres helyre.

Ha valaki megkérdezte volna tőlem egy hónappal ezelőtt, hogy ugyan komolyan sort kerítünk-e majd erre az utazásra... Hát őszintén szólva, nem tudtam volna mit mondani. Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy az utazás megmaradna esetlegesen csak tervezgetési szinten, vagy valóban eljutunk Kaliforniába. Nagyon akartam ezt az utazást, szükségem van már egy kis pihenésre, valamint elszakadni a mindennapi robotolásból, a problémáktól. Tehát egyáltalán nem panaszkodom amiatt, hogy Adrian megvalósította mindezt. Hálás vagyok érte neki, még akkor is ha túlságosan a kezébe vett mindent, és ellenkezést nem tűrően a jegyeket is ő vette meg. Tudta jól, hogy ha megkérdez előbb, én semmiképpen sem egyeztem volna bele, éppen ezért sem kérdezett meg. Sokkal inkább csak kijelentette, hogy hé vannak jegyek. Én pedig, mivel nem akarom, hogy rosszul érezze magát, képes vagyok ezt némi szúrós tekintet társaságában megköszönni. Hiszen tudom jól, hogy ő jót akar... Vagy pedig csak nem szeretné, hogy beköltözzek hozzá. Bármelyik is legyen, én hálás vagyok neki, de azt még ő sem gondolhatja komolyan, hogy nem fogom valamilyen agyafúrt módon ezt visszafizetni neki.
Miután Adrian oly nagylelkűen felajánlotta, hogy ülhetek én az ablaknál, ezt természetesen vitatkozás nélkül fogadom is el. Mindketten tudjuk, hogy imádok bámészkodni, meg is kergülnék ha nem lenne kilátásom és órákat kellene eltöltenem egyhelyben, elvégre a helyben maradás sem az erősségem. Pontosabban egyikünknek sem, és pontosan ezért is értékelem nagyra ezt a felajánálst. Persze sokáig nem igazán tudom élvezni a kilátást, tekintve, hogy nagyjából tíz percre a felszállás után, már húzom is a lóbőrt. Nem mondanám, hogy jó útitárs vagyok, legfőképp mert ha már az alvás magában nem lett volna elég, akkor az, hogy egész idő alatt a vállát használtam párnámnak, biztosan betett neki. Lehet legközelebb meggondolja kétszer is, hogy kivel szeretne utazni, meg mennyi távolságot akar tartani tőle. Azaz tőlem.
- Igen, az óceán, amibe ígéretem szerint, még ruhástól kell belökjelek. - Emlékeztetem, és egyben figyelmeztetem is egy néhány héttel ezelőtti beszélgetésünkre. Szerencsétlenségére túl jó memóriám van ahhoz, hogy elfejetsek bármit is. - Azt hittem az első utad majd egy masszőrhöz fog vezetni, hogy helyrehozza a szétnyomott vállad. - Szólalok meg, most sokkal inkább bocsánatkérő hangon, miközben már vetem is le magamról a még New York-ban felvett pullóvert, ami már igazolja is a korábbi szavait. Fenének sem kell ez itt. Esküszöm megsülök. - Amit mellesleg tényleg sajnálok. - Vetek is rá egy sajnálkozó tekintetet, hiszen tudom, hogy nem élete legkellemesebb útja volt.
- Ám legyen! Tekintve, hogy miattam nem ültünk be elsőosztályra és ennek tetejében még szét is nyomtalak... Megengedem, hogy te válassz kocsit. Amilyet szeretnél. - Csak követem őt a magam kis bőröndjével. Némileg elveszettnek érzem magam, legfőképpen mert a lelkem még mindig nagyon alszik és szívem szerint inkább egy kávét kaparintanák meg magamnak, nem pedig egy kocsit. - Nem mellesleg, úgyis te fogod hajtani. Majd felfogadlak sofőrömnek. - Vigyorgok rá álmoskásan. Na nem mintha én nem tudnék hajtani, de tudom, hogy ő szívesebben teszi.
- Mit szólnál ha aztán szereznénk egy kávét is? Tudod milyen morcos tudok lenni nélküle... - Egy újabb figyelmeztetés. Egészen biztosan emlékszik még arra a bizonyos reggelre mikor kiderült, hogy nincs kávé. Egész nap csak durrogtam és nem volt kedvem semmihez. Nem akarja ő azt, legfőképpen ezen a héten nem.

A szúrós tekintetére egy hangos, ”nagyon szívesen!” választ kapott. Hiszen ebben egyeztünk meg, azt az egyetlen, icipici apróságot kihagyva, hogy mi is van a kifizetesével. Van elég baja, és az istenien magas nyomozói fizetések mellett elég gondja van, ezt nem akartam még rátenni. Tudom, hogy sokat és sokszor nem tehetem, hiszen van büszkeség is a világon és tartás, s azt szeretném meghagyni számára. Elmondhatom, hogy az e-sport segített ebben a legjobban, hiszen csak én származok ebből a körből, a többiek jóval szerényebb életkörülmények között élnek, s ezért másképp reagáltak árakra és lehetőségekre is.
Megtaláltam a kényelmes pózt, s érezve sokszorosan irigy tekintetet, mert hát egy hely üres mellettem és Biancát is többen megnézték, alaposan, csak vigyorogtam. A következő pillanatban érzem, ahogy nekem dőlt, mire kíváncsian tekintek rá, kis híján elnevetem magam. Kihalásztam a könyvet, amit az útra hoztam, s meglepődtem, ahogy ahogy elmozdultam, a karom után nyúlt, és szinte odaszögezete azt a karfához és még jobban a vállamnak dőlt. Így maradtam, s úgy próbáltam tovább halászni a táskában, s szerintem tíz centivel hosszabb is lett.
Időnként letettem  könyvet és helyzetképet készítettem róla. Elég látványosak, s kölcsön visszajár, biztosan meg fogom neki mutatni. Lapozni mindenesetre érdekes játékká vált, s  élveztem azt is.
Lehúzom az orrom közepéig a napszemüvegem s művi felháborodással nézek rá.
- Képes lennél ruhástól beledobni? S mi van, ha cipőm úgy teleszívódik vízzel, hogy lehúz? Túl jól emlékezel – tolom vissza a napszemüveget.
- Ha láttad volna magad, milyen pózban vagy képes aludni. És nagyon egyedi lenyomat is képződött az arcodon – azzal előhúzom a mobilom, s a képekhez megyek, és a legjobb fotót mutatom róla. Nem szokásom tréfát űzni ilyenkor a másikból, csak a fotót készítem, de az nála már önmagában is … Aztán elteszem vissza a farzsebembe a mobilt, széles mosollyal.
- Ne sajnáld. Jót aludtál. Szükséged volt rá – mind  kettőnknek, én is bealudtam egy félórára és emlékszem, hogy a fejének dőlve ébredtem.
- Miattad? - Nézek rá csodálkozva. - Ezt választottuk – nyomom meg a többes számot. Hiszen ragaszkodhattam volna hozzá, hogy első osztály, business class, mégsem tettem. - Ó, igazán kedves tőled. Rendben, akkor a vodka versenyben máris én nyertem – lévén, akkor nem iszok alkoholt és így én nyertem, míg ő beborul az asztal alá.
A kölcsönző felé megyünk, s mivel lebuknék azzal, hogy csak átveszem a kulcsot a kocsinak, most nem foglaltam le előre, mert ha nem szeretné, hogy legyen kocsi, akkor nem lesz.
- Inkább kócos – vigyorgok rá. - Sose tudsz elég morci lenni, hogy megijessz – reggeli ébredésének veszem, míg visszatér ebbe a világba az alvásból. - Inkább elnézegetlek és nem szólok, ha feláll a hajad – jegyzem meg sejtelmesen. Velem is megesik, hogy csak félórával később veszem észre, hogy antennám van, kellemesen elszórakoztatva a bandát.
- Van a városban pár jó kávézó, ki is ülhetünk, nézni a tengerpartot – pillantok rá. Itt egészen ms a tengerpart látványa, mint az Almában. Ott csak nyáron szeretem nézegetni.
Az adott típusra rákérdezek a kölcsönzőben, abban nem paszírozom a két térdem közé a kormányt és nem vágom be a műszerfalba sem.
Megkapom a papírokat és a kulcsot
- Rövid időn belül szeretnél kávézni, vagy finom kávét szeretnél inni? - Nézek rá, miközben kinyiotm neki a kocsiajtót, miután beraktuk a csomagtartóba a holmikat.

Azt még magam sem tudom eldönteni, hogy melyikünk nevezheti szerencsésebbnek magát, amiért legalább nem horkolok. Legalábbis általában nem. Gondolom ő a szerencsésebb, kétlem, hogy élvezte volna ha még az is párosult volna azzal, hogy rajta töltöttem az utazásunk legnagyobb részét. Lehetséges, hogy akkor nem lett volna olyan elnéző és kegyetlenül ébresztett volna fel. Mondjuk azt már így is megtehette volna, éppen ezért vagyok hálás neki, amiért nem tette. Hagyta hogy kipihenjem magam, pedig azt még nem is tudja, hogy az utazás előtti éjszakát kénytelen voltam átdolgozni. Nem is terveztem ezt megemlíteni neki, nem akarom, hogy csak mégjobban aggódjon értem. Bár Adrian okos férfi. Nem kell elmondanom neki mindent, ő mégis tudja, hogy mi is a helyzet. Ráadásul ismer is már. Nem véletlen vagyok mindig olyan fáradt és néha hajlamos lennék még állva is elaludni.
- Még szép! - Vigyorgom rá. - Szerintem már sokkal veszélyesebb helyzetekből is kiszabadultál. Egy pár cipő nem fog nagy problémákat okozni. És látod milyen kedves vagyok? Legalább figyelmeztetlek, adok időt a felkészülésre. - Vagy éppen egy bosszúhadjárat kitervelésére. Amit így most belegondolva, már nem is tartok olyan jó ötletnek. Inkább maradtam volna csendben és hagytam volna, hogy meglepetésként érje őt. Valóban okosabb lett volna, de azért annyira kegyetlen még én sem tudok lenni. Na meg magamra sem szeretném őt haragítani, már rögtön az első napunkon. Elvégre lesz még egy pár.
- Hogy miii? - Kapok a telefon után, amit ő sebesen rak is már el. - Nem mondták neked, hogy nem illik alvó hölgyekről képeket készíteni? - Nagyon igyekszem morcosnak tűnni, de a nevetésem ebbe igencsak belerondít. - Na csak várd ki a végét! Megkapod még a magadét, ne aggódj! - Abban teljesen biztos lehet, hogy nagyon résen leszek, és egyetlen alkalmat sem fogok kihagyni arra, hogy ezt jól vissza is adjam neki. Olyan leszek mint egy lesifotós, minden apró lépését figyelni fogom.
- Ezt választottuk? Te is így akartad, vagy csak azért mert nem hagytam meg rá a lehetőséget? - Nem mintha így nem lett volna lehetősége rá, de pontosan tudta, hogy én mit szeretnék. Így aztán ő igazodott hozzám, amiért természetesen megintcsak hálás vagyok, éppen ezért hagyom meg neki, hogy legalább az autót maga válassza ki. - Bármelyik is legyen, köszönöm. Mármint, hogy figyelembe vetted a kérésem. - Nézek rá most hálásan, tudatni akarom vele, hogy tényleg nagyra értékelem amiért rám is figyelt. Elvégre a kapcsolatunk csakis úgy működhet ha néha engedünk egymásnak és nem mindenáron csak a saját akaratunkat akarjuk érvényesíteni. Két teljesen más világból származunk, nekünk pedig az a dolgunk, hogy megtaláljuk a középutat, ami mindkettőnknek megfelel majd.
- Hé! Ezt kikérem magamnak! - És szabad kezemmel már ellenőrzöm is, hogy valóban fogom-e már a közeli jeleket. Amíg ő az autó kiválasztásával foglalatoskodik, igyekszem felvállalhatóvá alakítani magam.  
- Rövid időn belül. - Vágom rá gondolkozás nélkül. - Mielőtt még bármibe is belevetnénk magunkat, először talán megnézhetnénk milyen, nem húszcsillagos szállodát sikerült találnod. Kipakolhatunk, meg szívesen át is öltöznék már. Aztán mehetünk a partra. - Az indulás előtt, még konkrétan a fagyhalál kergetett, tekintve a kialvatlanságot meg a rossz időt is. Pedig azért gondolhattam volna, hogy itt nem fog hóesés fogadni a nyár kellős közepén. Dehát ez vagyok én.
- Milyen kis udvarias lettél. - Vigyorgok rá ismételten mikor kinyitja előttem a kocsi ajtaját. - Nem mellesleg, visszatérve a vodkához... Ugye nem gondolod, hogy egyedül fogok inni? - Majd megyünk gyalog ha inni akarunk, én nem bánom, de aligha szeretnék lerészegedni mellette úgy, hogy ő mindenre emlékezni fog amit megtettem. Na nem, azt már nem, soha!

Ha tudom, hogy még az éjszakát is átdolgozza, akkor kíméletlenül péntek estére veszem a jegyeket, egyértelműen nézett ki, hogy alig aludt az éjjel és nem azért, mert bulizott a többiekkel. S éppen ezért, ha pár napot átaludna, akkor sem rónám fel neki, sőt, gondolkodom valami cselen, hogy aludjon is. Tudom, hogy nem az én dolgom, s nem kényszeríthetem semmire, s nem is vehetem rá.
Már kis híján önelégült vigyorral néznék rá, mikor a mondata végére ér. Gyanakodva pillantok rá.
- Kezdjek el félni? Miben mesterkedsz? És még utánam sem ugornál. Hát most nagyon szomorú lettem – bár a szám lefelé kunkorodik, arcom többi része nem, s ha nem is látná a szemeim, egyértelmű, hogy a többi része mosolyog.
- A-a – lendítem el keze ügyéből a mobilom, majd teszem vissza a zsebembe. - Nem tudok ilyen illemről – vigyorgok. - Alig várom! Majd jól elrakom a mobilod - a fiúkkal megszokott, általában a bajusztól kezdve a tücsök hajba rakásáig, feliratokkal fotózásig minden benne van a repertoárban. Baráti trollkodás, csak jót nevetünk rajta.
A szemeibe tekintek, mégha duplán is lencse takarja mindkettőnkét, s megértővé válnak a vonásaim. Azt szerettem volna, hogy jól érezze magát ebben, s válaszolnék, mikor megköszöni. Megérint.
- Ez természetes, s nincs miért megköszönöd, ugyanakkor megértelek – megtehettem volna, hogy figyelmen kívül hagyom a kérését, az igényeit, s ezzel eléggé kínos helyzetbe hoztam volna, amit éppen elkerülni szeretnék.
Önkéntelenül elnevetem magam, ahogy elkezdi a haját ellenőrizgetni, de nem szólók semmit.
- Rendbenn, akkor útközben megállunk … két percre és máris nálad a kávéd. Így jó?
- Nem is húsz. Csak tizenkilenc – teszem hozzá ismét határozottan. - Akkor irány a szállás – sejtem, hogy melege lehet, amiben ritkán szenvedek, mert valahogy nem érzem a hőmérsékletet, s ezért odafigyelek arra, milyen is a kinti hőmérséklet.
- Mikor nem nyitottam ki neked az ajtót? - Nézek rá csodálkozva. Ebben nem követem az udvariatlan honfitársaimat, akik bedobják magukat a kocsiba, aztán nyitják ki a másik oldal ajtaját. Belülről.
Lehajolok az ablakhoz – Eszem ágában sincs gyalogolni, elvégre fekvő hal pózban eléggé érdekes lenne akár egy lépést is tenni – vigyorgok.- Különben is, ki készítene akkor emlékeket az utókornak? - a bódult állapotról például, vagy a bealvásról.
Beülök a kocsiba, s elindítom a motort, legelőször a légkondit. Hűtött helyiségben van a jármű, szeretném is megtartani a kellemes hőmérsékletet. Némi plusz oxigénnel.
Az egyik kávézó előtt leparkolok, méghozzá a legközelebbi előtt, hogy minél előbb koffeinhez jusson, elvitelre veszek egyet, s pár perc múlva már át is nyújtom neki.
- Még most is morci vagy? - Nézek rá csücsörített szájjal, mint aki játsza a durcásat.
Pár perc múlva már a fő utvonalon vagyunk, ahol pálmafák sorakoznak az út mentén, verőfényes napsütés van, és ahová ellát az ember, virágok, növények és zöld. A sós levegő illata bekúszik, amit nagyon szeretek, de leginkább a virágok illatát.
S nem a város felé veszem az irányt, hanem az egyik domb felé kanyarodó útra hajtok fel, amely oldalán ott sorakoznak a tágasabbnál tágasabb házak. Hosszabb idő múlva megkeresem a zsebemben a távirányító gombját és megnyomom, így már egy háromnegyedik kinyílt kapun haladunk át. Egyszerűnek nem mondható, elvégre nem pont egy lepukkant környéken van. Bekanyarodok a nyaralóház elé, amely mögött ott húzódik az óceán látványa.
- A szálloda rendelkezésre áll, saját óceánparttal – állítom le a motort. S közben bőszen remélem, nem leszek agyon csapva a következő pillanatban.

Talán mégsem kellett volna hagynia, hogy végigaludjam az utat. Így aztán már kipihent fejjel vethetem bele magam a tervezgetésbe, miként is fogom őt egy egész héten keresztül boldogítani. Kezdve az első, már hetekkel ezelőtt eltervezett csíntevéssel, amit egészen biztosan nem fogok kihagyni. És ez még csak a kezdet! Legközelebb kétszer is átgondolja, hogy kivel szeretne egy nyaralást eltölteni. Na nem mintha féltenem kellene őt, tudom jól, hogy megvannak a saját módszerei arra, hogy hogyan kergessen ki a világból is, így aztán a végén még az is könnyen megeshet, hogy nekem kell majd elgondolkoznom. Vagy mindketten csak élvezni fogjuk, elvégre szabadok vagyunk. Itt nem kell félnünk semmitől és senkitől. Egyszerűen csak megfeledkezhetünk a munkánkról, a szürke mindennapokról és elengedhetjük magunkat. Mi másra is lenne szükségünk?
- Majd meglátod. - Viszonzom az önelégült vigyorát, hülye lennék elárulni neki mindent. Akkor hol maradna a meglepetés? - Már miért is ugranék utánad? Én majd csak a parton röhögök egy jót rajtad. Aztán ha kikecmeregsz a vízből, talán még egy adag homok is lendülni fog feléd, hogy jól rád ragadjon. - Szinte már képzelem is el a jelenetet ahogyan Adrian meglepve pillogna fel rám a vízből, miközben én csak fetrengek a nevetéstől. A homok pedig csak ráadás lenne. Némileg talán majd elfelejteném, hogy milyen jót is nevetett rajtam mikor bőrig ázva állítottam be hozzá.
- Óóóóh, ha azt gondolod, hogy csak a mobilommal tudom ezt megbosszúlni... Jobb is. - Válaszolom sokat sejtető hangnemben és egyben mosollyal az arcomon. - Azt a képet pedig majd szépen kitörlöm mikor alszol. - Mondjuk lehet ezt sem kellene ilyen magabiztosan kijelentenem. Nagyon meg kellene már tanulni, hogyan tartsam a számat és nem elárulni neki minden tervemet.
A következő kijelentésére csak egy szégyenlős kis mosolyt eresztek el, tudom jól, hogy megérti, tudok mindent. Ő is mindennel tisztában van és magához képest nagyon jól kezeli a helyzetet. Tényleg hálás vagyok neki, ezt el sem tudom mondani elégszer.
- Tökéletes. Addig csak kihúzom valahogy. - Ingatom meg a fejem, de természetesen túl fogok élni még néhány percet, annyira azért nem rossz a helyzet. Főleg miután majd ki csattanok örömömben, már az egész utazás miatt. Kétlem, hogy egy kis kávé képes lenne ezt elrontani. - Menjünk, már kíváncsi vagyok a szállásra. - A repülővel tényleg kitett magáért, így aztán tudom, hogy a szállással kapcsolatban sem fogok csalódni benne. Tudom, hogy tekintettel van rám is és nem költ csilliókat néhány éjszakáért.
- Emlékszel mikor együtt taxiztunk? Te pedig azt hitted a másik oldalon fogok beszállni és jól rám csaptad az ajtót? - Ha belegondolok az esetbe, még mindig fájlalni tudom a kezemet, amit sikerül jól odacsukni, még szerencse, hogy nem tört el. Bár azért jó ideig éreztem és szép színe is volt neki.
- Akkor kénytelenek leszünk a szálláson inni. Ez így megfelel az úrnak? - Mert kibújni ugyan semmiképpen nem fog ez alól. - Vagy hívunk taxit. Már ha nem csapod rám az ajtót... - Nézek rá szomorú szemekkel, mikor már mellettem helyet foglal és indulásra készen állunk.
- Szeretnéd, hogy az legyek? - Vigyorgok rá, miközben már veszem is át a kávémat, hogy aztán egyből bele is kóstoljak. - Hm... Legalább azt nem felejtetted el, hogy hogyan iszom. - Mondom elismerően, hiszen egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy még emlékszik rá. Mondjuk nem nehéz megjegyezni, hogy tejjel, cukor nélkül. Akármennyire is édesszájú vagyok, kávéban semmiképp sincs szükségem cukorra. Sőt, meg sem tudom inni ha van benne.
- Eltévedtél? - Kérdezek rá hüledezve mikor leállítja a motort és megszólal, bár jól tudom, hogy nem, hiszen akkor nem lett volna mivel kinyitnia a kaput. - Szerintem ki sem merek lépni a kocsiból. Még a végén koszos lesz a föld. - Mondom elővéve a legkomolyabb arcomat... Már amit sikerül a jelen helyzetben. - Méghogy tizenkilenc. - Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy most viccel, vagy esetleg egy barátját jöttünk meglátogatni. - Nem tudom eldönteni, hogy most megöleljelek, vagy inkább megrúgjalak. - Az érzelmek csak úgy váltakoznak bennem, sokmindenre számítottam tőle, de erre nem. Végülis nem egy drága szálloda... Szóval a maga módján teljesítette a kérésem. - Oké, nézzünk körül, aztán majd eldöntöm. - Nevetek fel, majd már nyitom is az ajtót, hogy aztán óvatos lépésekkel igyekezzek ne összekoszolni semmit sem.

Egy ideig csak nézek rá, félrebiccentem a fejem. - Rendben. Csak ne lepődj meg, ha nekem is lesz meglepim – felelem önelégüllt, halvány mosollyal, aztán győztesen haladok tovább. Mert hogy magammal fogom rántani, az egészen biztos. Neeem fogja megúszni! Vagyis de, mert ha nem tudna úszni, akkor kimentem.
Megint résnyire húzom a szemeim, noha azt nem feltétlenül látni a napszemüveg mögött. - Mire gondolsz egészen pontosan? - Kezdek nagyon kíváncsi lenni, mivel bosszulná meg. - Ahhoz előbb fel kéne nyitnod a mobilom – amin kétszeres belépő van, noha a sajátom. Néha felhívtam a zsebemben embereket, és inkább beraktam még egy lépcsőt.
Meleg mosollyal viszonzom a mosolyát. Túltettem magam a félelmen, mert úgy képtelenség dolgozni, figyelni és követni, aztán eltüntetni nyomokat. A parti jól ment, egyrészt nem érzékelem úgy, hogy gyanakodnának rám, másrészt sikerült úgy előadnom magam, hogy ne akarjanak meghívni a belső körbe. Még csak az esélyét sem akartam megadni, ugyanakkor figyeltem arra, hogy valóban olyan fiatalt adjak, aki természetesnek vesz bizonyos dolgokat, mert ebben nőtt fel, politikus-orvos házaspár fiaként.
- Akkor rendben – többet bír, tudom, mint pár perc, de ha kávéra vágyik, akkor csak a kávé után kerek a világ. És persze, nem rohanunk sehová, miénk az egész hétvége és a jövő hét is.
Sokat sejtetően mosolyodom el és már előre várom, mit fog rá reagálni a szállásra. Elvégre pont megfelel a kérelmeknek.
- Nem, akkor nem velem voltál – nevetem el magam. - Biztos nem csinálok ilyet, hiszen én nyitnám neked az ajtót. Biztos Rick volt az, neki szokása kapkodni, mint az őrült.
- Adriannek megfelel, urat nem ismerek itt – nézek rá pimasz mosollyal. - Nem is. Mert nem én voltam – indítom el a motort még mindig pimasz mosollyal a képemen. Hogy miért rám emlékszik, csak egy elképzelésem van, erre kicsit jobban elmosolyodok.
- Ha az akarsz lenni, akkor az vagy, akár akarom, akár nem – nevetem el magam. Látom, ahogy belekóstol a kávéba. A kocsit ellepi a kávé illat és bevallom, vehettem volna magamnak is, mert megkívántam. - Hacsak  nem változik közben az ízlésed, egészen biztosan emlékezni rá. Persze, ha egy zongora a fejemre esik, úgy már kérdésessé válik – mosolygok rá. - Egészségedre.
- Ahogy mondod – mosolygok, várakozva arra, hogy körbejárassa a tekintetét. A reakcióra elkomolyodom. Lehet, túllőttem? Így inkább kivárom, míg gondolatban is rendeződik és érzelmekben.
Kiveszem a bőröndöket, majd a bejárati ajtónál behelyezem a kártyát, s miután kinyílik az ajtó, felé fordulok.
- Kikapcsolom a riasztót, de közben jöhetsz – messzebb van a bejárattól a riasztórendszer konzolja, néma riasztó, hogy ne zavarjon senkit,  nem, mintha zavarna, a szomszédok messzebb vannak, telekhatárral együtt.
Nagy, tágas, emeletes, óceánra néző, hatalmas ablakokkal, s mivel dombon épült, fokozatosan lejt is, így még nagyobb látvány nyúlik a vízre, viszont a nagy hullámok egészen biztos nem fogják elérni. Földrengés itt nincs annyi és annyira, de azért erre is megerősítette a barát, lévén olyan környezetben nőtt fel, ahol elég sűrűn van.
Csendben várakozom, hagyom, hogy körbenézzen.

- Tudod, hogy imádom a meglepiket! Mit kapok? - Mondom aranyosan somolyogva, miközben már teszek is úgy, mintha nem is tudnám miről lenne szó. Elvégre nagyon tisztában vagyok azzal, hogy Adrian soha nem engedne csak úgy el, semmit sem. Tudom, hogy számíthatok visszajáróra, adjak neki bármit is. Jót, rosszat... mindkettőt visszakapom, még talán duplán is. Én pedig vagyok olyan merész, hogy ezt elfogadjam, hiszen tudom, hogy olyasmit soha nem tenne amivel valóban árthatna nekem. Legalalábbis nem akarattal. Ez pedig kölcsönös. Én sem lökném őt mélyvízbe, ha nem lennék biztos abban, hogy tud úszni. Amiben természetesen biztos vagyok, hiszen már volt alkalmam látni őt.
- Tudod... Csak apróságokra. Semmi különös. Nem kell aggódnod, majd megtudod, ha eljön az ideje. Kár hogy nem tudtam a bilincsem magammal hozni. Lehet lenne egy-két érdekes ébredésed. - Mondom ártatlanul, mintha semmi rosszat nem mondtam volna. Bár még én magam sem tudom, hogy mivel fogom őt megbosszulni, csupán találgatok. Ám ami késik, nem múlik. - Akkor majd használat közben lopom el és szaladok el vele, hogy bezárkózzak a fürdőbe és kitöröljek mindent ami nem oda illik. - Mert bizony fürge vagyok, mint egy nyúl. Megnézném az arcát is mikor ez megtörténik. Egészen biztos érdekes jelenség lenne, legalábbis számomra.
- Mi az hogy nem te voltál? - Nézek rá meglepetten, hiszen én szinte egészen biztos vagyok abban, hogy ő volt. Szinte... - Nem te voltál? - Kérdezem ismét, de ezúttal sokkal kevesebb önbizalommal a hangomban. Tényleg nem ő volt? Elbizonytalanít, bár magam sem tudom, hogy azért mert tényleg nem ő volt, vagy inkább csak próbálja Rickre fogni a történteket. - Pedig én úgy emlékeztem... Ezesetben sajnálom. Lehet már én sem voltam teljesen magam. - Nézek rá nagy sajnálkozó, bambi szemekkel, miközben a napszemüveget is eltávolítom, hogy még jobban is láthassa őket és még véletlenül sem tudjon haragudni rám.  
- Köszönöm. - Mosolyodom el. - Te kérsz? - Nyújtom felé a poharat mikor visszaül mellém. Persze, tudom, hogy vehetett volna magának is, ugyanakkor ismerem őt. Pontosan tudom azt is, hogy nagyon hajlamos a késő bánatra, ráadásul az illata, egyszerűen isteni. Imádom a friss kávé illatát. - A zongora pedig ne essen a fejedre. Még mindig szükségem van rád. - Nézek rá ezúttal szúrósan, mert ez még csak viccnek sem jó.
Érkezésünk utáni meglepettségem láttán, érzékelem hogy elkomolyodik, ami miatt már kezdem is rosszul érezni magam. Semmiképp nem szeretném, hogy azt higgye nem tetszik a hely. Nagyon is tetszik, egyszerűen csak nem akarom, hogy milliókat költsön olyasmire, amire nekem nincs szükségem. Egész életem során nem fogok annyit megkeresni, mint ennek a helynek csak egy kis negyede érne. Nem tudom neki visszafizetni, ez pedig valamelyest rosszul érint, de nem haragszom rá. Nem is tudnék haragudni rá, főleg mivel csak nekem akar jót és engem akar boldognak látni. Jól tudom.
- Rendben. - Válaszolom neki, miközben lepakolom a motyóimat, majd kisebb felderítő útra indulok. Természetesen nem járom rögtön körbe az egész házat, nem akarom túlzottan megváratni őt sem. A kilátást meglátnom már bőven elegendő ahhoz, hogy tudjam, tényleg kitett magáért és eszembe sem jutna kötözködni vele bármiért is.
- Tudod mit? - Fordulok vissza hozzá egy nagy mosollyal az arcomon, majd meg is indulok felé. - Imádom! - Ezzel a korábbi ígéretemhez híven, egy nagy lendülettel egyszerűen csak megölelem őt. Nem akarom, hogy ideges legyen, vagy rosszul érezze magát emiatt, nem akarok hálátlannak sem tűnni, mert rohadtul nem vagyok az. Szorosan ölelem őt magamhoz, miközben jó alaposan mellkasába fúrom az arcom, hogy tényleg érezze, nem hazudtam, imádom a helyet. - Köszönöm! Tényleg! Ez csodálatos. Kitettél magadért, és még a kéréseimet is figyelembe vetted. Nem akartam hálátlannak tűnni... Csak először meglepődtem. - Mondom, majd fel is pillantok rá, hogy láthassa tekintetem is, ami bocsánatkérőn csillan meg.

- Akkor hol lesz meglepi? - Mert nem ugrok ám be annak, hogy spontán feldobta, attól sokkal éberebb vagyok. Mosolygok is hozzá, azzal a kifejezéssel, hogy nem könnyű engem ám csőbe húzni. Egy bizonyos szinten amúgy sem szokásom túlmenni, hiába hallani akár fiútársaságokban, vagy lány csoportokban, hogy egy-egy marhulás mivel végződik. Azt a fajta túlkapást nem értem, hiszen a másik megnevettetése is a cél, megszégyenítés vagy bűntudat okozása nélkül. Móka az egész.
- Például? - mert még mindig nem jutottam közelebb, mire gondol. - Azt itt is lehet simán kapni bárhol – aztán következik az utolsó mondata, mire látványosan oldalt, felé fordítom a fejem, lehúzom az orrom hegyére a napszemüvegem. - Úgysem mernéd megtenni – majd visszatolom a helyére a napszemüveget.
- Tesztelem a gyorsaságodat – engem sem kell félteni, van reflexem, pláne az ujjiamban. - Még a végén egészen véletlenül már lezárva jut a kezedbe. Aztán nyitogatatod – jegyzem megy, széles mosollyal.
- Meeert... nem én voltam? - Mondom a nyilvánvalót. Ahogy meg elbizonytalanodik, legszívesebben felnevetnék. - A-a – ingatom a fejem nemlegesen. Felnevetek, nem bírom visszatartani a nevetést. - Hogy még engem képzelsz oda becsípve, elég sokat elmond – hopp. Ezt nem biztos, hogy így kellett volna mondanom, elharapom a szám szélét, zavarba jövök. - Nem történt semmi baj – kicsit mintha most melegebb lenne, pedig megy a légkondi...
- Azt neked hoztam, köszönöm – kapcsolom be a biztonsági övet. - Ennyire ismersz? Ha most kortyolok belőle, mindet megiszom. Majd iszok, ha megérkezünk – mosolyodom el. Nem gondoltam volna, hogy tudja, pedig párszor már eljátszottam, főleg, ha csak neki vettem meg. A végén volt még egy kör és vettem magamnak is, mert megkívántam, vagy az illata miatt, vagy ahogy fogyasztotta...
- Pedig nagyot szólna – ha már zongora. Ha tudná, milyen veszélyes sportokat űzök még, ahhoz képest a zongora rám esése, elég kevés veszélyt rejt magában. A második mondatra ismét zavarba jövök, csendben maradok egy ideig.
Csendben figyelem, s azon tűnődöm, hogy lehet, elég rossz ötlet volt a kiskaput kihasználni, hiszen ezzel akár meg is bánthattam. Így élek, mióta megszülettem, nekem ez a természetes, s egyes dolgok és helyzetek miatt ugyan adok le, mégis tudom, nekem ez a természetes közegem. Ugyanakkor tudom, hogy neki nem.
Éppen ezért várakozom csendben, az egyik ívnek támaszkodva. Valahol azt érzem, hogy azt fogja mondani, neki ez sok. El fogom fogadni, hiszen nem akarom, hogy rosszul érezze magát. Felteszem a napszemüvegem a fejem tetejére.
Amikor visszafordul, az a mosoly! A tekintetem egyből ragyogni kezd, s halvány mosoly költözik az arcomra. Elég sokáig képes lennék azt a mosolyt elnézegetni. Teszek felé pár lépést, addigra ideér és az ölelése! Ahogy a mellkasomba fúrja az arcát, válik szélesebbé a mosolyom, s karom körbeöleli. Elveszek az illatában is.
Megkönnyebbülten veszek egy nagyobb levegőt és engedem ki, majd engedem lejebb a karom, érzékelem, hogy mozdul. A szemei... az ajkai...
- Még szép, hogy figyelembe veszem – felelek pimaszul, magamhoz térve a révülésből, aztán ellágyul a hangom és a tekintetem, benne maradva az öröm.
- Örülök, hogy tetszik – mosolygok rá. - Azt szeretném, hogy jól érezd magad – nagyon jól esik az öröme, s a szavai is.
- Akkor maradunk – bólintok. - Amíg pakolunk s átöltözünk, addig rendelek valamit. Mire vágysz? A fagyin, vattacukron és kávén kívül? Vagy van más terved, amit szeretnél? - Veszem ki a mobilt a farzsebemből.

Csak sunyin mosolygok fel rá a kérdése hallatán. Nem áll szándékomban válaszolni neki, nem hagyom, hogy csőbe húzzon valami agyafúrtsággal. Ismerem már őt, ő is ismer engem, így aztán könnyen kideríthessük, ha a másik tervez valamit. Ám itt és most kell elhallgatnom, és végre valahára meghagynom egy meglepetés meglepetésnek. Ha mindent elárulok neki, nem fog meglepődni sem. Én pedig nagyon szeretném majd látni az arcát, mikor ő vízben találja magát a kezeim által.
- Azt hiszed nem merném megtenni? - Egy ördögi nevetés hangzik fel. - És még tippeket is adsz. Nos, akkor azt hiszem be kell szereznünk egy bilincset. Aztán meglátjuk, hogy mit merek megtenni. - A hangom kihívó, ahogyan a tekintetem és a mosolyom is. Ha azt hiszi nem merem megtenni... Hát nagyon téved. Még az is lehet, hogy a bilincs mellé majd kap tejszínhabot is az arcába, amit le sem tud majd mosni. Bármire képes vagyok ha egy kis cukkolásról van szó. Mondjuk az már egy másik kérdés, hogy mikor merem majd elengedni őt. Lehet élete végig ott marad, mert képtelen leszek szabadon engedni. A bosszúja édes lesz, abban biztos vagyok.
- Majd meglátjuk. Ha nem számítasz rá, biztosan sikeresen elveszem tőled, még mielőtt lezárnád. - Az már kevésbé olyan biztos, hogy gyorsabban el is tunék futni előle, elvégre bár én gyorsan tudom a lábaimat szedni, de abban  biztos vagyok, hogy ő is.
- Hé! Én sem voltam becsípve... Annyira. - Nevetek fel, hiszen a tény, hogy összekevertem őket és még csak nem is emlékszem további eseményekre, igencsak sokatmondó. Nem is tudom hogy gondolhattam, hogy ténylegesen ő volt az aki rám csapta az ajtót. Tudhattam volna, hogy még teljes részegen sem tenne ilyesmit, na nem mintha Rick akarattal tette volna. Nem is haragudtam érte, csak a karom fájlalta még egy ideig a dolgot.
- Nekem hoztad, de én szívesen osztom meg veled. - Jelentem ki, miközben még mindig tartom neki, hiszen tudom milyen keményfejű tud lenni. Pont mint én. - Ismerlek bizony. A forró kávét pedig aligha sikerülne egyből lehúznod. - Vigyorgok mint egy nagy tök. Jól tudom, hogy szeretne inni belőle, látom rajta, én pedig tényleg szívesen is osztom meg vele, attól függetlenül, hogy kinek hozta. Én is vittem neki pizzát, mégis együtt fogyasztottuk el, a fagyiról nem is beszélve...
- Abban biztos vagyok, de akkor sem! - Nézek rá szúrósan, bár a kis poénnal mégis sikerül mosolyt csalnia az arcomra. Még akkor is ha ezt próbálom nagyon, de nagyon elrejteni. Nem viccelődünk a másik halálával, ezt a szabályt ő állította fel. Én csak betartatom vele. Legalábbis próbálom.
- Köszönöm. - Mondom márvagy századszor a nap folyamán, miközben még mindig az ölelésében tudhatom magam. Az arcom pedig még mindig a mellkasába fúródva. Csak próbálok betelni vele, az illatával, a szavaival, az ölelésével, meg úgy mindennel ami vele jár, de egyszerűen lehetetlen. Biztonságban érzem magam, amit főleg mostanában, aligha mondhatok el sűrűn. Nem szívesen engedem őt el, de tudom hogy el kell, így aztán egy fájdalmas sóhaj kíséretében, megteszem.
- Máris jól érzem magam és még el sem kezdődött a hét. - Nyugtázom, miközben mosolyogva pillantok fel rá. Már hogy is ne érezném jól magam?
- Hogy mire vágyok? - Elgondolkozom néhány pillanat erejéig még mielőtt mondanám, hogy rá. - Igazából bármilyen hihetetlen is, de még nem vagyok éhes. - Ez valószínűleg ténylegesen meglepetésként fogja őt érni, de még csak most keltem fel, a kávémat sem fejeztem be, ráadásul annyi látnivaló van, hogy egyenlőre még nem az étkezésen jár a fejem. Arról nem is beszélve, hogy itt még mindig csak reggel van, tekintve a három órás eltérést, utazás ide vagy oda.
- Sokkal szívesebben mennék először oda... - Intek ezzel a part felé, miközben a korábbi mosolyom, némi bambi tekintettel már meg is jelenik arcomon. - Persze ha te éhes vagy, ehetünk is először. Lesz még időnk fürdőzni is. - Teszem még hozzá bocsánatkérően, elvégre ketten vagyunk és ő is számít. Nem szeretném ha megveszne éhen, ám ha csak miattam szeretne enni, mivel már ismer és tudja, hogy többnyire mindig éhes vagyok, akkor erre semmi szükség. Egyenlőre.

Néma, érdeklődő pillantással meredek rá, a napszemüveg felett, hallva az ördögi kacajt. - Úgyse lesz szíved megtenni – mosolyodom el kisfiúsan, bociszemmekkel, majd a végén egy pimasz fény villan benne, majd újra a helyére teszem a napszemüvegem.
Még hogy megbiilincsel....
- Késő. Most már mindig számítani fogok rá – vágok egy jelentőségteljes arcot. Elárulta magát, most már résen leszek! - És honnan tudod, nem küldtem-e máshová, ha netán ki akarnád törölni? - kérdezem rejtélyesen.
- Hát persze! Ezek szerint – még össze is kever valakivel, ám az okát nem merem firtatni, inkább hagyom elúszni a témát, mielőtt zavarba jövök a feltételezett októl.
A pohárra tekintek, és a csábító illat ellenére, a kívánás ellenére a szemeibe tekintek, noha ez napszemüvegen keresztül annyira nem látni.
- Köszönöm – a figyelmessége jól esik. - Neked hoztam – mosolygok rá. Ha voltam olyan tök, hogy magamnak nem hoztam, magamra vessek. És annyit kibírok már, míg a házhoz érünk. - Nagyon csábító. Idd csak meg nyugodtan – bólintok, s közben azért a megkívánás már a tetőfokára ér a kávé illatától.
A tekintetét keresem egy pillanatra, a figyelmem az úté, s a kormányé, mégis keresem egy pillanatra a tekintetét. - Rendben – emlékszem arra az ígéretre, s arra az érzésre, ami azt mondatta velem, hogy még csak ne is viccelődjünk egymás halálával. Komolyan gondoltam akkor,  s ez hiába másfajta viccelődés, mégiscsak az.
- Örömmel – tekintek rá egyszerre komolyan, pontosabban a hajára, s egyszerre mosollyal. Megérdemli, jár neki, nagyon is.
- Miveeeel... szombat van? - somolygok rá. - Örülök – megkönnyebbülök. Szeretném, ha élvezné, ha lazíthatna, ha végre önfeledten tudna úgy nevetni, hogy nincs közben ott a vállán a munkája.
Hitetlenül vonom fel a szemöldököm a válaszára.
- Hogy mondtad? - mosolyodom el. Még hogy ő nem éhes? Olyan nincs, nem létezik, mindig csak enne. Már kis híján ott a számon, hogy jól van-e, a válasza megelőz. Követem a tekintetemmel, merre mutat. - Nem vagyok éhes, egy lattet viszont megiszok. Te kérsz? - Fordulok a konyha felé, de még felé fordítom a fejem kérdőn.
- Lemehetünk. Előtte megszabadulok a cipőmtól és másik nadrágot veszek, ebben szétsülök. Addigra az étel is megjön – mert abban nem kételkedem, hogy a víz kihozza belőle a farkaséhséget. - Megrendelem, s majd érkezik. Kérsz valamit, vagy rám bízod a rendelést?
Vásárolni sem kell, mire jöttünk, mindent feltöltöttek, kitakarítottak, beüzemeltek, hogy azonnal használatba vehessük. Figyelemmel voltam Biancára is, s amennyit megismertem belőle, annak megfelelően készítettem el a listát.
- Kérsz inni valamit? - Keresek egy kapszulát, feltöltöm annyi tejjel a tartályt, amennyi nekem kell, s ha Bianca is kér kávét, akkor úgy rakom bele. Mézzel iszom, s az is akad a kezembe. Ekkor jut eszembe, hogy át akart öltözni.
- Körbevezesselek? - Pillantok szét, a többnyire egyterű helyiségben, egyedül a hálók, a fürdők és a pihenő szoba van elkülönítve, de fel sem tűnik.De már lehet, hogy elindult felfedező körútra. Megkeverem a kávét, majd a pohárral a kezemben jövök ki a konyhából.

- Nem? - Nézek rá még mindig kihívóan. - Akkor gondolom nem félsz beszerezni egyet? - A szívem bizony sokmindenre képes, ezt pedig már nem fogja megúszni. Tangóra hívott, én pedig elfogadtam, nem hátrálok ki, hacsak ő nem teszi előbb. Persze, ezekkel a szemekkel sokmindent el tud érni, akár azt is, hogy ténylegesen ne legyen szívem megtenni, de majd igyekszem úgy meglepni, hogy már túl késő legyen szemezgetni. Vagy csukott szemmel támadok rá. Az is egy jó megoldás tud lenni. Már amennyire...
- Nem nyilatkozom tovább erről. Jogomban áll hallgatni. Majd meglátod mi lesz! - Mondom ezt, mintha valami komoly ügyben nyilatkoznék, ami valójában az is. Nem hagyhatom, hogy alvós képeimmel rohangáljon mindenfelé, amiket bármikor jól az orrom alá dörgölhet. Ám azt sem tehetem meg, hogy minden ötletemet elárulom neki, mert ez így nem vezet semmi jóhoz.  
- Ám legyen. - Válaszolom, majd visszahúzom magamhoz a forró kávét, amiből ismételten kortyolok is egyet. Nem erőltetem tovább a dolgot, én csak kedves akartam lenni, de ha nem szeretne inni belőle, hát nem iszik. A lényeg, hogy jól érezzük magunkat, semmi több.  
- Szombat? Tényleg? - Szemeim csak úgy tágulnak ki a meglepettségtől, ami természetesen csak színjáték. - Ez tudod mit jelent? Palacsinta nap! - Nem, igazából a péntek a palacsinta péntek, de nem mintha engem érdekelne, hogy melyik napon eszek mit. Mondjuk az már árulkodó, hogy ahhoz képest, azt mondtam nem vagyok éhes, mégis az első dolog ami eszembe jut, nem más mint az étel. Pedig tényleg nem vagyok éhes... Vagy már magam sem tudom. De még mindig az óceán élvez elsőbséget.
- Spaghetti! - Vágom rá kérdésére gondolkozás nélkül, aztán lelkesedésem alább hagy, hiszen korábban még palacsintát emlegettem. - Vagyis palacsinta. Hmm... Eldöntheted melyiket akarod ebédre és melyiket vacsorára. - Oldom is meg a nagy dilemmát, semmi szükség kétségbeesésre. - Ugye milyen rendes vagyok? Még választási lehetőséget is kapsz. - Vigyorodom el pimaszul. - Ígérem a holnapi menüt te választod ki. Ami lehet valami menő hókuszpókusz is, aminek még a nevét sem tudnám kimondani, megenni meg főleg nem tudom hogyan kell. - Az a vigyor még szélesebbre húzódik, hiszen ezt részben cukkolásként mondom. Mondjuk a végén lehet elém rak valami homár cuccot, én meg éhen maradok, mert legfeljebb csak szemezni tudok majd vele. Az egyszerű ételekhez vagyok szokva, de abban biztos vagyok, hogy ő bármivel el tudna bánni.
- Ja, nem kérek kávét, szerintem nem akarod, hogy ennél jobban bepörögjek, de köszönöm. - Nézek vissza rá, immáron csak a vállam felett, miközben már saját bőröndöm után nyúlok, hogy azzal felfedező útra indulhassak.
- Feltalálom magam, bár azért egy térkép lehet jól jönne a házhoz. - Kuncogok magamban, elvégre az én kicsi lakásom akár hússzor vagy többször beférne ide. Ám ez nem állít meg abban, hogy találjak magamnak egy szobát, vagy többet is, de természetesen a legjobb kilátással valót választom ki magamnak.
- Neeeeeeeeeeeee! - Ordítom el magam, mikor a bőröndöm kinyitása után rájövök, hogy valami hiányzik. Valami olyasmi amit még a hülye sem felejt el magával hozni egy olyan nyaralásra, ahol semmi más nincs, csak víz. Arccal felfelé dőlök el az ágyon, ezzel eljátszva, hogy egyszerűen csak meghaltam. Szégyenemben. Mondjuk lehet hatásosabb lenne egy az egyben sírt ásnom magamnak.

Értetlenül nézek rá. - Nem én hagytam otthon – aztán megingatom a fejem. Közben áldom magam, mert igazán befoghattam volna. Nem, mintha tényleg attól tartanék, hogy megteszi.
- Először szerezd meg a telefonom, azután férj hozzá... de addig – tekintek felé, noha a napszemüvegtől nem látni a tekintetem, az arcom mégis árulkodik arról, hogy olcsón nem fogom adni ám azt a hozzáférést.
Elmosolyodom, s egy pillanatra figyelem, ahogy kortyolgat a kávéból, majd újból elindítom a motort.
- Most, hogy mondod, lehet, csütörtököt mondok – vigyorodom el, figyelve a színjátékot. - Palacsinta? - Hogy jön ide a palacsinta? - Nem vagy te véletlenül mégis éhes? - Gyanakodom, mert azt tudom, hogy mielőbb szeretne már vízben lenni, de azt is tudom, milyen, ha éhes. És ha reggel kávé nélkül létezik.  
Ma egyfolytában csak meglep. - Most akkor spagett vagy palacsinta? - Csendben maradok a töprengésére, aztán megadom magam. - Lesz palacsinta és lesz spagetti is. Így jó? - bor van a megfelelő helyen, azon sem aggódom. - Mmmm... sajnos nem vagy. Steakre vágyom. Sült krumplival – felelem vigyorogva, kicsit heccelve.
Hunyorogva nézek rá. - Szóval azt mondod, hókuszpókusz is lehet? Te mondtad. Aztán nem kérek ám panaszt, hogy de nem kell – abban nem kételkedem, hogy szó nélkül megeszi. - Tehát homárt kérsz? - Veszem én a lapot, hogyne venném! S ki nem fogom hagyni. - Te mondtad – nézek rá jelentőségteljesen.
- Rendben – nevetem el magam. - Térkép? Színesben kéred, vagy fekete fehéret? - Kérdezem érdeklődéssel.
Míg a tartályt mosom, a másik kezemmel előhalászom a mobilt, s a kávéból kortyolva, a kanapéra vetem magam, míg megrendelem az ételt. Rendelek meglepi ínyencségeket is, s elküldöm a rendelést. A kávéból kortyolok, felfelé haladva a lépcsőn, mikor meghallom a kiáltását, kis híján félnyelek.
Beazonosítom az irányt, a poharat leteszem a padlóra a lépcsőre érve és szinte beesek az ajtaján.
- Mi történt? - A szívem majd kiugrik a helyéről, minden rosszat elképzelve, ami csak történhetett. De ahogy meglátom az ágyon, megkönnyebbülök.
- Frászt hozod rám. Már a kávé is felesleges – dőlök neki az ajtófélfának. - Mégis.... mi történt? - el nem tudom képzelni, mi történhetett, ami a kiáltását okozta.

Hitetlenkedve meredek rá. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ezt tényleg ki merte mondani. Nem emlékszem mióta vihet fel bárki is egy repülőre hasonló játékszereket. Még jó, hogy nem sétáltam fel a pisztolyommal. Persze vannak olyan esetek mikor ezt meg lehet tenni, de az semmiképp sem egy nyaralás lenne. Valamint némivel több előkészületet is igényel. Viszont ide most nem a rend őreként jöttem... Még szerencse. Éppen az a lényege mindennek, hogy kicsit kiszabaduljunk a hétköznapi életünkből, az meg még csak eszembe sem jutott, hogy majd Adriant kell lebilincselnem. Pedig igazán gondolhattam volna erre.
- Szóval így állunk? Akkor legközelebb majd elrejtem a bőröndödben, a szolgálati fegyverrel együtt. Aztán magyarázkodhatsz. - Nézek rá vigyorogva, na nem mintha meg mernék tenni ilyesmit. Egy kis szórakozásban bármikor benne vagyok, de ezzel már komoly problémákat okozhatok neki, főleg ha még engedélye sincs a fegyvertartásra.
- Akkor majd próbálkozom máshogy. - Titokzatosan tekintek el a másik irányba, még csak azt sem akarom, hogy arcomat lássa és esetlegesen leolvasson valamit róla. Azt sem bánom ha lyukakat fúr oldalába a kíváncsiság, majd meglátja, hogy fel tudom magam találni.
- Neeem mondhatsz csütörtököt. Annyira nem szaladunk előre az időben. Kiélvezzük! - Rázom meg a fejem rémülten, hiszen nem akarom, hogy ilyen gyorsan múljon el az idő. Remélhetőleg ő sem. - Nem vagyok éhes. Egyenlőre csak készülődöm rá. - Ártatlanul somolygok. Mindketten tudjuk, hogy az étel a mindenem. Még akkor is ha nem vagyok éhes. Némi kajával, bármikor jókedvet tud teremteni számomra, nem vagyok egy túl nehéz eset. Az apró és természetes dolgok tesznek a legboldogabbá.
- Ne egyszerre, akkor kipukkadok. Spagetti jöhet vacsira. Éééés pezsgőt szeretnék. Ha van...? - Nézek rá kérdőn, elvégre fogalmam sincs, hogy mit készített be. - Ugyebár meg kell ünnepelni az érkezésünket. - Szóval végülis a "nem vagyok éhesből" lett egy egésznapi menü. Hát nem csodálkozom ha ezek után fogalma sem lenne, hogy mit is akarok pontosan. De legyen mentségemre, hogy sikerült igencsak bepörgetni magam, gondolom a kávé is rátett, amit az úton sikerült megiszogatnom. Plusz az alvás. Öt órányi alvás csodákra képes, legfőképpen nálam, akinél az egy heti alvásnak felel meg. Na jó, nem. De közel van.
- Stake meg sültkrumpli jöhet holnap. A mai az én napom, holnap lehetsz te a főnök. - Már lépek is közelebb hozzá és veszem elő a szép nagy kék bociszemeket, amiket annyira de annyira imád, hogy soha nem lenne képes ellenálni nekik. - Jöhet a homár is, de akkor remélem, hogy akad valahol ebben a nagy házban egy édességgel teli fiók, amire majd rájárhatok amíg te nem figyelsz. - Nevetek fel, de még mindig nem eresztem a tekintetemmel, ezzel is ösztönözve őt arra, hogy nem fog hasonló kegyetlenségeket művelni.
- Lehet akármilyen, addig ameddig te magad rajzolod meg nekem. - Nézek rá sunyin, majd eltűnök a szobák egyikében, hogy valami fürdésre alkalmas szettet szerezzek magamnak. Ami valamilyen úton módon, felszívódott.
- A fürdőruhám. Megszökött! - Intek ezzel a kinyitott és egyben jól áttúrt bőröndre, miközben megemelem a fejem, hogy ránézzek egy bűnbánó arc kíséretében. - Pedig elraktam, esküszöm! - Értetlenkedve ülök fel, majd pedig állok is fel, de ekkor kezd el forogni körülöttem minden. Az érzés már jól ismert számomra, az elmúlt hetet mással sem töltöttem csak forgolódással, na meg temérdeknyi fejfájással. Azt hittem már elmúlt. - Hehe! - Mondom zavartan, miközben már érzem is ahogyan húz lefelé a fejem, már csak azon igyekszem nagyon, hogy ne a földön kössek ki. Nem szeretnék magyarázkodásokba kezdeni, Adrian egy az egyben fel is nyársalna amiért ő nem szerzett tudomást a balesetről. Okkal.

Ahogy hitetlenkedve rám néz, pimasz mosoly jelenik meg az arcomon. Teljes ugratás volt az egész, hiszen nem hozhat csak úgy fel akármit a gépre. De egy kis, húzom az agyát, az belefér.
- Mmm... sajnos sorozatszám alapján beazonosítható, hogy kié is. És ott van egy apró kérdés, mely szerint én pakoltam-e a bőröndöt, vagy hagyta-e felügyelet nélkül pakolás közben. Ebben az esetben egészen biztosan igennel felelek – vágom ki magam a szorult helyzetből. Meg tudom én magyarázni a rücsköt az üvegen is, ha szükséges, ettől nem tartok. Teszem, humoros formában.
- Már most megesz a kíváncsiság – mert tényleg érdekel, hogyan fogja megtenni. Meg tud lepni, azt már tapasztaltam.
Először jól eső érzés kerít hatalmába, aztán összezavarodok. Hiszen szombat van. Aztán leesik, és jóízűt nevetek magamon, hangosan.
- Akkor megesszük az e heti pénteki palacsinta maradékot – felvonom a szemöldököm arra, hogy készülődik az éhségre. - Hát hogyne. Te és az éhségre készülődés – ingatom a fejem mosolyogva.
- Egyszerre nem is tudod, csak falatonként. Mint az elefántot – bólogatok. - Spagetti vacsira, értve. Persze, hogy van, milyet és mennyit szeretnél? Meg is ünnepeljük! - megállok egy pillanatra a beszédben. - Még hogy nem vagy éhes....
- Holnap... is – a szemek bekapcsolnak és csak azokra tudok figyelni. - Steaket akarok. Homár? Megtanítom neked  kinyitni, s ha szeretnéd, kiveszem neked a húst – ezen  nem múlik, megoldom neki, s csak ha kívánja és szeretne enni homárt. Bár azt megnézném, ahogy eljátszik vele, míg kinyitja és után ahogy kiveszi a húst.
- Ha nincs, akkor majd lesz – utalok az édességre. - S milyet szeretnél? - megadom magam a tekinteteknek.
- Akkor eltévedsz! - húzom az agyát ismét, s mondom kicsit hangosabban, hiszen már messzebb van és közismerten tudok térképet olvasni és rajzolni is, amennyiben szükséges.
Az ajtófélfának támaszkodva hallgatom a válaszát és először nem értem.
- Mármint... a fürdőruhát fürdőruhát?  - Nézek rá értetlenül, mivel a fejemben az imént még minden borzalom keringet, ahogy hallottam a kiáltását. Ha csak egy fürdőruha, azon lehet segíteni, pláne ebben az államban.
- Majd veszünk, ezen nem múl... – figyelem, ahogy feláll, aztán mintha megszédülne, aztán mégsem. Ellököm magam az ajótfélfától, készen állva, s ahogy látom, nem fogja tudni megtartani magát, pár lépessel hozzá érek és elkapom.
- Hopsz – felkapom a lábát is és az ágyra fektetem, mert látni az arcán, hogy talán csak a vér futott ki a fejéből.
- Nem kérdezem, hogy jól vagy-e. Nem vagy mégis éhes? Felemelem a lábad, oké? - Felállok az ágyra, hogy feljebb emeljem a lábát, hogy vér visszaáramoljon a fejébe.
Ilyen még nem volt vele, de attól még lehet, hogy előfordul vele. Vagy fáradt.
Aztán lemászok az ágyról, s leülök az ágyra, mellé. Nem tudom, mi lehet a gond, vagy hogy rákérdezzek-e.
- Néha előfordul, hogy a fáradtság és a repülőút nem a legjobb kombináció – nem tudom, hogy ez van-e mögötte. A szemeim viszont tele vannak kérdésekkel, az aggodalmon kívül.

Nem csalódom Adrianben, meglepően jól vág az esze. Jó nyomozó lenne belőle, könnyen talál megoldást bármire és vágja ki magát akár szorult helyzetekből is. Csak egy sokat sejtető mosolyt eresztek el, hiszen mindketten tudjuk, hogy ha naaagyon szeretném, könnyen sodorhatnám őt bajba, hiába is jó a beszélőkéje. Ám ezzel nem szándékozom versenybe szállni vele, éppen ezért is hagyom a témát elúszni, elvégre hülye lennék ily módon szórakozni vele. Ahhoz ő túlságosan fontos a számomra.
- Helyes! Jól is teszi! Remélem lerágja az egyik karod, aztán könnyebb dolgom lesz. - Válaszolom nevetve, de érzékelheti, hogy nem fogja olyan könnyen megúszni. Abban meg pláne biztos lehet, hogy a nyaralás végére lehet már telefonja sem lesz. A végén még véletlenül az óceánban landol.
- Hé! Nemhogy inkább örülnél annak, hogy engem ilyen könnyű boldoggá tenni. Csak etetned kell. - Ja, olyan vagyok mint egy macska. Étel, kis szeretgetés, meleg ágy, és már minden rendben is van. Mondjuk azért ne macska eledellel próbáljon meg lekenyerezni, az már nem válna be olyan jól.
- Csak falatonként, mint téged. - Javítom ki ezzel, hiszen nem eszünk elefántot. Ám ha tovább szórakozik a nagy étvágyammal, ő kerül az asztalra, és belőle fogok falatozni. - Az mindegy, csak hűtött legyen és száraz. - Mert mint ahogyan kávét sem, pezsgőt vagy bort sem iszunk édesen. Legalábbis én. Arról meg majd teszek, hogy ő is így tegyen, ha esetlegesen másképp vélekedne erről. Az édes italok egyébként sem tartoznak a kedvenceim közé, legfőképpen alkoholos italok nem.
- Hát azt szívesen megnézném hogyan próbálsz megtanítani ilyesmire. Szerintem lehetetlen eset vagyok. - De a felajánlása jól esik, bár lehet hamar rájönne, hogy nálam sokkal jobban megéri pizzával meg egyéb egyszerű ételekkel bevágódni. Mindketten jobban járunk és mindketten jobban is lakunk. - Csoki jöhet bármilyen mennyiségben. - Vigyorgom fel rá, miközben eltüntetem a boci szemeket, mielőtt még összeesne itt nekem. Tényleg nem értem hogy a fenébe nem vagyok már egy nagy bálna, egyszerűen elveszik bennem minden étel, legyen szó bármiről is.
- Hááát jó! Nem aggódom, neked lesz rosszabb nélkülem. Vagy majd megkeresel. - Simán el tudnék képzelni egy jó kis bújócskázást a házban, az életben nem bukkannék rá, az már egyszer biztos.
- Igen, fürdőruha fűrdőruhát. Hát hogyan megyünk így a partra? - Nézek rá kétségbeesetten, elvégre ez volt a terv. Nekem meg pont annyi kedvem van vásárolni menni, mint haza, egyszóval semmi. Egyébként sem szeretek vásárolni, amin általában mindenki meglepődik, elvégre mégiscsak nő vagyok, vagy mifene.
- Hopsz... - Ismétlem is utána, miközben eleresztek egy zavart, de mégis hálás mosolyt, majd pedig némileg idegessé válok. Na ennyit arról, hogy nem akarok magyarázkodni. - Nem vagyok éhes. - Nézek rá most komolyan, amikor már elhelyez az ágyon, majd ő maga is helyet foglal mellettem. A szédülés egyébként sem növeli az étvágyam, és ugyebár én jól tudom, hogy mi az oka ennek. - Igen... - Kezdenék is bele a helyeslésbe, könnyű magyarázat lenne mindenre, nem kellene elárulnom neki, hogy valójában mi történt. Mindenki jobban járna. Ám amikor szemeibe pillantok, egyszerűen képtelen vagyok hazudni, vagy akár csak eltitkolni előle bármit is. Aggódik értem és törődik velem, erre pedig semmiképp sem lehet egy hazugság a válaszom, csakis azért, hogy ne tegye. Nem dönthetek helyette. - De nem. Megeshet, hogy történt valami, amiről nem tudsz. Csak egy kis baleset, semmiség az egész. - Próbálom a lehető legjobban előadni a dolgot, még mielőtt felültetne az első repülőre és vissza is küldene oda ahonnan jöttem. Vagy egy kórházba dugna be. Nem is tudom melyik a jobb. - Nem mondtam el, mert nem akartam, hogy feleslegesen aggódj. Jól vagyok. És itt, melletted pedig biztonságban is. - Aggódva pillantok most szemeibe, bár nem magam miatt aggódom, sokkal inkább miatta. - De talán még várnod kell pár napot, mielőtt elrángatsz valami kínzó edzésre. - Ismételten elmosolyodom, nagyon igyekszem semmiségként előadni a dolgot, pedig annyira azért nem az.

A mosolyra ránézek.
- Te el is hiszed, hogy nem magyarázom úgy ki magam, hogy közben ne védenélek meg? - Merthogy nem akarom semmi olyanba sodorni, amibe nem kéne, s tudom, hogy akarattal úgysem tenne ilyet, s ki tudom magyarázni magam, védve az ő hátát.
- De nekem szükségem van a kezemre! - nézek rá döbbenten. - Várjál. Miben lesz könnyebb dolgod? - Nézek rá gyanakvóan, amiben látni, hogy nem gondolom komolyan.
- Madáreledel rendel! - csapom össze a kezem elégedett mosollyal, a képemre írva, hogy csak viccelődöm. Kiii nem hagynám!
- Engem? - Még magamra is mutatok. - A-a. Szívós vagyok és rágós. Nem fogok ízleni – ingatom a fejem. A csapatnak is kezd belém vásni a foga, sem fogódzási felülelet nem adtam nekik eddig, s nem tudtak még csőbe sem húzni, s elélg egyértelműen lejön az is, hogy nem én leszek az emberük, akit be tudnak fűzni.
- Természetesen van és hűtött is – és édes is, én meg azt szeretem, mint ahogy a vörösben pedig a száraz a legjobb.
- Nos, ha így vélekedsz magadról, nem foglak megakadályozni benne – sandítok rá. Nem fogom ráéerőltetni, hogy márpedig van kézügyessége hozzá, ha nem akarja elfogadni. - S elfogyasztanád, ha kiszedem neked a húst? - nézek rá kérdőn.
- Csoki. S bármilyen formában, százalékban? - Nem akarom ismét zavarba hozni, s ugyanakkor szeretném a legjobbat adni a számára.
- Ó, tehát te ellennél nélkülem? Szépen vagyunk – mondom ezt még hangosan, mert hát milyen az már, hogy elhozom ide és kidob! Nahát!
- Fürdőruha nélkül? - mosolygok rá megkönnyebbülten. Csak nincs nagy baj. - És tehetünk most úgy egy sétát, hogy bemegyünk valameddig a vízbe. S mehetünk venni is.

Nem éhes. Akkor nem értem. Talán mégis a fáradtság, hiszen tudom, mennyre keveset alszik és lehet, nem volt jó hogy egyhuzamban aludt ennyit? Jetleg?
Komolyan s aggodalommal tekintek rá, a szemeibe. Valami azt súgja, hogy nagyon messze a vagyok a választól. S már-már örömmel hinnék az igennek, s aztán látom megváltozni a tekintetét, s arcát is. Csendben hallgatom szavait.
Más esetben nagyon jól esne, mikor kifejezi, biztonságban érzi magát. Nagyon jól is esik, ott villan a megilletődöttség a tekintetemben, s figyelek tovább. Az aggódó pillantás viszont egyből azt mondatja velem, ez nem semmiség. Valami komoly van...
S voltaképpen mondott is, meg nem is választ. Felé fordulok az ágyon, megfogva a kezét.
- Azokra a dolgokra nem kérdezhetek rá, amiket nem mondhatsz el és nem kérdezhetek rá, mert nem tudhatom – ezzel jár egy nyomozás, mint ahogy nekem is elég vaskos titoktartást kellett aláírnom,  oldalanként, s mellé jön még a kimondatlan szájtartás. - S nem is teszem. Amit szeretnék kérdezni: látott orvos ezzel kapcsolatban? Megvizsgált? - Olyan helyen dolgozom, ahol ez a világ ismert, noha nem orvosi, hanem befektetői és jogszabályozási oldalról. Engem viszont most csak a foglalkoztat, hogy Bianca járt-e mindezzel orvosnál. S úgy kérdeztem meg, hogy nem tud kibújni a alól, hogy a mostani jelenséggel kapcsolatban kérdezzek rá.

Némileg meglepetten nézek fel rá, nem is értem honnan jut ilyesmi az eszébe.
- Soha nem ártanál nekem. Előbb harapnád le a saját nyelved, mintsem bármi olyat mondanál aminek következtében bajba kerülnék. - Ezt teljes komolysággal jelentem ki, hogy még véletlenül sem érthesse félre, mert nem akarom, hogy azt gondolja, ilyesmit nézek ki belőle. Talán a saját nyelvét nem harapná le, de biztos vagyok abban, hogy kitalálná miként kerülje ki a nevem megemlítését. Tekintve az ügyre, amiben mindketten nyakig benne vagyunk, ez rám is nagyon jól igaz lenne.
- Ohh, mindenben! Mínusz egy kézzel nehéz is csikipárbajt nyerni. Oh, várj! Még két kézzel sem jött össze. - Nevetek fel pimaszul, mikor felhozom neki a pár héttel ezelőtti kis harcunkat, amit természetesen én nyertem. Azt hiszem. A vége nem teljesen tiszta, de az, hogy ő a földön fetrengett és szenvedett, még mindig tisztán van az emlékezetemben.
- Madarakat akarsz etetni, vagy te magad kívántad meg? - Egy bosszús arcot vágok, bár a színészkedés még mindig nehezen megy mikor mellette vagyok, így aztán inkább egy grimasznak néz ki.
- Hmm... Szerintem inkább lennél édes, hiszen egyébként is az vagy. Az édeset pedig szeretem. - Ártatlanul nézek fel rá, legszívesebben  még az arcát is megsimítanám, de végül nem teszem, talán mert már így is túl sokat árultam el arról, hogy mit gondolok róla.
- Nem tudom, még soha nem ettem homárt. - Vonom meg vállaimat némileg szégyenkezve, elvégre én... Én a mindenevő, még soha nem evett valamit. Persze nem abba a világba lettem teremtve, valószínűleg tudna még néhány ételt, amit még soha nem próbáltam előtte.  
- Ahogy mondod. A csoki bármilyen formában és százalékban jó. - Kicsit értetlenkedve nézek rá, nem értem mire fel a sok kérdés. Nem vagyok válogatós, ezt ő is tudja, nem túlzottan nagyok az elvárásaim sem. Aztán eszembe jut, hogy talán az ő világában nem mindegy, hogy mit esznek meg. - Ne aggódj, bármi jó lesz, nem válogatok. - Nézek rá egy zavart mosollyal. Nem akarom, hogy mindent túlgondoljon, én annál sokkal egyszerűbb vagyok. Tőlem aztán bemehet a boltba és lekaphatja az első keze ügyébe kerülő édességet is a polcról, én máris boldog leszek.
- Azt nem mondtam, hogy én ellennék nélküled, de tudom, hogy úgyis megkeresnél. - Éppen ezért sem aggódnék, ő már sokkal otthonosabban mozog az ilyen óriási házakban, ellentétben velem, aki még a lábát sem tette be előtte hasonló helyekre.
- Nem hiszem, hogy most vásárolni lenne kedvem, de majd megoldjuk. - Egyébként is azt terveztem, hogy mindestől fogom vízbe lökni, így aztán ez még jól is jön nekem. Persze ezt eszem ágában sincs megemlíteni neki, még a végén felkészülne rá.
Miután sikerül neki körülírnom, hogy mi is a helyzet, az érintése ahogyan megfogja kezemet, megnyugtatóan hat rám. Csak remélni tudtam, hogy nem fog megharagudni amiért eltitkoltam előle valami ilyen fontosat. Mielőtt újra megszólalnék és válaszolnék kérdésére, még néhány másodpercet veszek arra, hogy csak csendben figyeljek fel rá és azon elmélkedjek milyen szerencsés is vagyok vele.
- Mivel néhány napot kórházban töltöttem, szerintem néhány orvosnak sikerült megvizsgálnia. Nem nagyon volt más választásom, de ne aggódj, jól vagyok. - Szorítom ezzel meg kezét, hogy érzékeltessem vele, valóban jól vagyok, semmi bajom. Persze, tudom, hogy akkor sem mondanák mást, ha nem lennél jól, de nem akarom, hogy feleslegesen aggódjon. - Csak a történtek még kicsit zavarosak a fejemben. - Magyarázom neki, miközben tekintetem valamivel sötétebbé válik. - Szerintem nem pontosan az történt, mint amit megpróbálnak elhitetni velem. Ennek van valami értelme? - Nézek fel rá értetlenül, zavartan, elvégre egy fejsérülésnél megesik, hogy máshogy emlékszünk valamire, mint ahogyan az valójában történt. Lehet csak én gondolom túl a dolgokat és csak el kellene fogadnom a tényeket. - Mindenesetre sajnálom, hogy nem mondtam el neked. Tudod, hogy bízom benned, jobban is, mint bárki másban. - Jelenik meg újra egy halvány mosoly az arcomon.

Ahogy válaszol, rájövök, hogy hiába akartam tréfálkozva válaszolni, csipkelődni, nem úgy adtam ki. Noha semmilyen más nincs mögötte. Zavarba is jövök a választól, s a saját hülyeségemtől. - Köszönöm – felelem halkan.
Megértem, mit akar, meglepetten és játékos rosszallással ejtem le az állam.
- Ááá, neeeem, minden bolt zárva van, nem kapható! - Bólogatok győződéssel. Emlékszem arra a meglepett érzésre, amikor rájöttem, mikor megcsikizte a talpam, hogy bizony van csikis részem.
A kérdésre a hátára nézek, kicsit hosszabban, mint kéne.
- Nem tudom. Még nem elég tollas a hátad... - elvégre azt mondta, hogy meg akar enni, és ha utána arra utal, hogy madarakat akarok-e etetni, akkor bár nem nézem madárnak, csak hát a magas labda, azt mindig lecsapom.
Elnevetem magam. - Ha magamat enném meg, akkor nem laknék jól, mert a végére nem lenne minek tele lennie. Vagy várjál, nem.... akkor egyfolytában tudnék enni valamit.. - gondolom végig ezt a magamat kívántam meg részt.
Kellemes forróság borzong végig rajtam, érzem, hogy a fülem nem a hidegtől pirul ki, az arcommal együtt. Finom mosoly jelenik meg az arcomon, s annyira zavarban vagyok, s esnek jól szavai, hogy nem tudok megszólalni.
- Ha megkívánod, rendelünk – ezen nem múlik, hiszen semeddig sem tart itt a környéken homárt enni, ráadásul mennyeien vannak elkészítve, legalábbis a szószok és a víz, amiben megfőzik, nagyon finom tőle.
- És bármilyen mennyiségben! - Teszem hozzá mosollyal. - Arra voltam kíváncsi, van-e kedvenced – teszem hozzá még, mert ha nem szeret valamit, akkor nem szerzem be, főleg neki nem.
- Megkeresnélek. És meg is találnálak – bólintom komolyan. Nem hiszem, hogy eltévedne benne, azt szeretném, hogy otthonosan érezze magát itt.
- Mehetünk máskor is – és most nem is engedném. Az a megszédülés nem tetszett, most pihennie kellene. De nem mondhatom meg neki, mit tegyen és mit ne, ez csakis rajta áll.
Kezem önkéntelenül fogja, érinti az övét. Azt szeretném, hogy megnyugodjon, hogy érezze, minden rendben lesz, s hogy csak annyit mond el, amennyit jónak, megfelelőnek talál.
A folytatásra belül teljesen lefagyok, hiába könnyebbülök meg, hogy látta orvos. Nem mutatom ki, hogy mennyire arcul vágtak a szavai. Hiszen lehetett olyan ügyben, ahol jó, hogy senki sem tudja, kórházban van. S hogy jobb, ha utólag derül ki, addig is fedezi valaki. Mégis... A kezeimre tekintek inkább, hogy csak azt lássa rajtam, figyelek. Mert tudom, nem lehetett neki könnyű. És ez az élete. Az övé. Egyedül. Miért érzek így?
A kérdésre mindent félresöprök magamban, s arra koncentrálok, amit kérdez. Akarom, mert azt akarom, hogy az előbbi gondolataim és érzéseim eltűnjenek. Hogy tudja, ha akarja, itt vagyok neki, de csakis akkor tudok, mint ahogy az imént ki is derült. Kétszeresen is. Oka volt rá, nyugtatgatom magam.
- Az a lényeg, hogy jól legyél – finoman szorítom vissza a kezét. - Ezt hogy érted? - aztán bólintok. - Ha úgy érzed, valami nem úgy van, ahogy ők mondják.... érdemes arra figyelned, ami azt súgja, hogy nem stimmel valami – nyugtatom meg, erre és csakis erre koncentrálva. Nem tilthatom meg neki azt sem, hogy hagyja ott az egészet. Mert, még továbbra is, az ő élete.
- Úgy gondoltad, hogy az a megfelelő – mosolygok rá. - Pihenj egy kicsit, addig hozok egy pohár vizet, az tud segíteni. Mindjárt jövök – állok fel, s visszamegyek a földszintre, magamhoz veszem a kávés poharat, s egy mozdulattal kiöntöm a tartalmát, majd megállok a mosogató előtt, míg rángedem egy kicsit a csapot. Le akarok nyugodni. Csakis az lehet, hogy nem mondhatta el. Ebben akarok hinni. S nem kérhetem számon. Mégis, elveszettnek érzem magam. Ez is csak a saját hülyeségem.
Kinyitom a hűtő ajtaját, jól esik a hűvössége, mélyet lélegzek bele, be is csukom egy pillanatra a szemem. Igen, csak túlgondoltam a dolgokat. Egy kilégzéssel elengedem az egészet, összekapva magam, s kezem máris nyúlik a palackért, hogy aztán egy pohárt is levegyek a polcról, s visszamenjek hozzá. Halkan lépek be, ha esetleg bealudt, akkor csak odategyem az éjjeli szekrényre, ne zavarjam fel.

A köszönetére csak egy őszinte mosollyal válaszolok. Mindketten jól tudjuk, hogy könnyen kerülhetünk bajba, könnyen kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy bizony kénytelenek leszünk tartani a hátunkat és nem magunk miatt. A bizalomra nagy szükség van ahhoz, hogy át tudjuk vészelni ezt az időszakot, másképp nem működhet. Mondjuk eleve, a bizalom hiányában aligha működhet bármi is. Szükségünk van egymásra ahhoz, hogy az ügy végére járhassunk, ám bevallom, nekem már az ügy nélkül is szükségem lenne rá. Az elmúlt hetekben már túlzottan a szívemhez nőtt ahhoz, hogy csak úgy elsétálni hagyjam őt.  
- Még szerencs, hogy ott az internet. Csodás találmány, még jó, hogy rendelésre is lehet használni. - Nézek rá sunyin, nem tud menekülni, kihívott engem, én pedig elfogadtam azt. Most aztán vethet saját magára.
- Hé-hé! Nem én vagyok a madár! - Lépek is ezzel el tőle, még mielőtt bármi tollat találhatna rajtam, aminek következtében én magam leszek a menü. Hozzáteszem, azért szép próbálkozás volt a részéről. - Mondcsak, honnan szeded mindig ezeket a csodás elméleteket? - Nevetek fel, miközben nagyon, de nagyon igyekszem nem elképzelni, ahogyan megpróbálja saját magát elfogyasztani, ami persze egy átkozottul nehéz feladatnak bizonyul.
- Rendben, ha te is szeretnéd, adhatunk egy esélyt rá a következő napokban, csak aztán ne röhögj ki ha fogalmam sem lesz arról, hogy mit kezdjek vele. - Ezt gondolom hiába is kérném. Ismerem már őt annyira, hogy tudjam, jót fog kuncogni rajtam, még akkor is ha utána a segítségemre fog rohanni és megmutatja mit kell csinálni.
- Ooh! Kókuszos a kedvencem, de tényleg bármi jöhet! Várj csak! - Ekkor jut eszembe valami. - Nem azt mondtad korábban, hogy az összes bold zárva? - Nézek rá felvont szemöldökkel, na meg egy győztes vigyorral, ami le sem törölhető a képemről.  
A magyarázkodásom után, némileg megkönnyebbülök. Tudom, hogy jól döntöttem, hogy hülyeség lett volna tovább titkolózni vagy hazudni neki. Még akkor is, ha ez szemmel láthatóan nem deríti jobb kedvre. Látom rajta, hogy zavarja amiért nem árultam el neki korábban, ez pedig szívszorítóan hat rám. Rosszul érzem magam, pedig csak őt akartam védeni, most mégis én vagyok az idióta aki hallgatott, mikor nem kellett volna.  
- Köszönöm. - Mondom csak, pedig szívesen megráznám vállainál fogva, hogy nem tehettem mást. - Adrian... - Szólok utána mikor felkel, hogy szerezzen vizet, már majdnem utána is indulok, de végül mégsem teszem. Hagyok neki időt arra, hogy feldolgozza a hallottakat, elvégre nem kényszeríthetem semmire sem. Ha időre van szüksége, hát adok neki időt. Végül talán többet is, mint szerettem volna, hiszen csak egy pillanatra csukom le szemeimet, mégis vagy másfél órával később nyitom ki őket. Aminek következtében enyhén meglepetten ébredek, azt hittem már bőven eleget aludtam a repülőn... Nos, úgy tűnik mégsem. Basszus!
- Adrian? - Indulok is meg egy újabb felfedezőútra, miután sikerül felfrissítenem magam a fürdőben, de ezúttal a férfi után kutatok, elvégre bőven tartozok neki egy bocsánatkéréssel. Ha nem többel... - Talán mégis szükségem lesz arra a térképre. - Mondom sokkal inkább magamnak, mint neki, miközben már sikeresen el is tévedek az óriási házban.

- Megadom magam – csóválom a fejem mosolyogva. Úgysem tenné meg, legalábbis remélem.  
Sokat sejtető mosollyal nézek rá, aztán pimasszá válik.
- Biztos? Pedig nagyon gyönyörűszép, fehér szárnyaid lennének – felelem sokat sejtetően. Nagyon szép lenne velük.
- A fejemből. Legalábbis azon részéből, amit még nem fogyasztottam el – nevetem el magam a végére én is. Örülök, hogy látom nevetni, elvégre ezért jöttünk, s hogy jól érezzük magunkat.
- Kérhetni kérheted – de hogy jót fogok szórakozni a jeleneten s nem rajta, annyi bizonyos. Nem mondom, én beégtem a homárral, legalább háromszor, mire megtanultam, hogyan kell kibontani a páncélt. Aztán még kétszer, mire ki tudtam venni a húst. De valószínűleg azért, mert ebből kétszer mattrészeg voltam, kétszer meg úgy nevettettek, hogy nem tudtam rendesen hozzáférni a homárhoz.
- Nem te mondtad, hogy lehet interneten rendelni? - riposzt vissza, s én is a saját szavait használom fel, még a karjaim is összefonom magam előtt, méltóságteljest játszva, és az én megmongtam arckifejezéssel.
- Szívesen – mosolygok rá, s a mosolyom őszinte. Örülök, hogy jól van, s ez nagyon sokat számít. Még ahhoz  képest is, hogy az imént szédült meg. Valószínűleg a sérülés utóhatása, ami miatt ugyan aggódom, de ha a repülőutat így kibírta, akkor már nem lehet olyan nagy gond.
Hallom, hogy utánam szól, de úgy teszek, mintha nem hallanám meg. Most nem tudok visszafordulni, nem akarom, hogy lássa az arcomat. A ráírt érzéseimet. Ami az aggódás és elveszettség.
Találok a polcon aspirint is, ha fájna a feje, s mikor látom, elaludt, halkan osonok ki,  miután mindent az éjjeliszekrényre tettem.
Időnként ránézek, hogyan van, közben veszek egy zuhanyt, átöltözöm és a légkondícionálót is beindítom, hogy kellemes hűvös legyen a házban. Az étel is megérkezik és közben az a rendelés is, amit már utána tettem meg, s hogy vártam, felébredjen. A kanapéra helyeztem az utóbbit, s inkább az óceánpartra sétáltam ki, ahová más nem is járhat, lévén, a házhoz tartozik, s természetes kerítés veszi körbe.
Az óceán és a moraja megnyugtat, s végiggondolom, mekkora marha is voltam. Nincs jogom megbántódni azért, mert nem mondta el. Nyomozó, s vannak dolgai, amiket nem mondhat el. Ezt eddig is tiszteletben tartottam és tudomásul vettem. S nem értem, miért esett most ez rosszul. Aztán rájövök, hogy nagyon aggódtam érte. Hogy nem lehettem ott vele. De miért érzek így?
Végül teljesen megnyugodva nézem tovább a hullámok fodrozódását.
Az óceánparti bejáraton lépek be, amikor meglátom.
- Ugyan, egy idő után kiismered magadat a házban – mosolygok rá. - Hogy érzed magad? - Lépek oda hozzá, hogy jobban megnézzem.
- Közben megjött az ennivaló is és... érdemes a kanapéra vetni egy pillantást – van három kanapé is, de mivel egy helyen vannak, úgyis meg fogja látni, már a dobozáról sejthető, hogy fürdőruhák vannak benne.

- Hogy mondtad? - Nézek rá elkerekedett szemekkel, egyszerűen nem hiszek a füleimnek. Adrian és feladás. Mondanom sem kell, hogy semmiképp sem foglalnám egy mondatba a kettő szócskát, hiszen igencsak nehéz ilyesmire bírni őt. Kétlem, hogy valaha hallottam volna tőle ilyesmit, éppen ezért sem bírom ki, hogy újra rákérdezzek és rávegyem arra, hogy elismételje nekem, miközben természetesen a győzelemittas mosoly már ott virít az arcomon.
- Ezt most megpróbálom bóknak venni. - Billentem oldalra a fejem elgondolkodva, mert őszintén szólva magam sem tudom eldönteni, hogy ténylegesen annak szánta, vagy ez is a cukkolás része akart lenni.
- Akkor jó nagy fejed lehet, hiányt még nem látok. - Nézem is őt körbe, mintha tényleg kutakodnék valami hiányzó rész után, amit persze nem találok. A következő szavaira nem válaszolok, inkább csak egy szúrós tekintettel jutalmazom őt, amiért olyan jót szórakozik rajtam. Mondjuk lehet okosabb is lesz inkább kihagyni a homárt, mindketten megmenekülünk egy jó kis hasfájástól. Ö a nevetésből fakadó hasfájástól, én pedig az üres gyomrot jelképezőtől.
- Nem te mondtad, hogy szeretnéd ha jól megharapnálak? - Persze semmi ilyet nem mondott, de az ahogyan már nem is először, a saját szavaimat használja fel, ráadásul ellenem, sokmindenre késztet, még akkor is ha én is ugyanezt teszem vele. Mindenesetre jól szórakozom, erre már a nevetésem is bizonyítékul szolgál.
Az ébredésem után nem érzem magam túl jól, na nem testileg értelmezve, sokkal inkább lelkileg. Mert tudom, hogy megbántottam őt, ráadásul nem is a legszebb módon szerzett tudomást a balesetemről. Ha nem áll mellettem mikor épp padlót készülök fogni, nagy valószínűséggel még most sem tudna az esetről. Persze jól tudom, hogy csak őt akartam mindezzel megóvni, nem akartam, hogy feleslegesen aggódjon, de ez mégsem jogosít fel arra, hogy helyette döntsek. Még akkor sem ha a munkámból kifolyólag nem oszthatok meg vele mindent. Elvégre már így is sokkal többet tud mindenről, mint az kellene, mert tudom, hogy óvatos és nem tenne olyat amivel bajba sodorhatna. Erről pedig előbb kellett volna gondolkoznom. A hangja a hátam mögül érkezik, aminek következtében ugrok egyet ijedtemben, még szerencse, hogy semmi nincs a kezemben, amit hozzá is vághatnék.
- Nem mondták neked, hogy ne osonj ébredező nők mögé? - Fordulok felé, majd pedig mosolyát látva máris valamivel jobban érzem magam. Talán már nem haragszik rám. - Azt hiszem jobban, de... - Válaszolok egy szomorkás tekintet kíséretében, én is teszek felé néhány lépést, majd mikor már elég közel érek hozzá, egyszerűen megölelem. Mert szükségem van rá, az ölelésére, arra hogy ne haragudjon rám. Ebben a pillanatban nem érdekel sem étel, sem pedig bármilyen kanapén lévő csomag, csakis ő számít, hogy elmondjam neki amit már korábban el kellett volna. - Nagyon sajnálom, Adrian! Komolyan. Nem akartalak megbántani, vagy titkolózni előtted, ha meg is tettem, akkor csakis azért mert nagyon fontos vagy számomra. Tudom, hogy rosszul döntöttem sőt, helyetted döntöttem, de ígérem, hogy ez soha többé nem fog megismétlődni. - Hadarom el, miközben egy bocsánatkérő tekintettel nézek fel rá. Magam sem tudom, hogy miért érint olyan rosszul ez az egész helyzet. Egyszerűen még csak a gondolatát sem tudom elviselni annak, hogy ő haragszik rám.

Félrebiccentem fejem értetlenül.
- Angolul? - nézek rá érdeklődően. Mert nem, meg nem ismételném, hiszen sosem szokásom feladni bármit is, megadni meg hát.. a bilincsről beszélt, és köztudott, hogy... öööö... inkább nem folytatom a gondolatmentet.
- Lazíííts mááááárr!!! - nevetem el magam. Hihetetlenül feszült még mindig, pedig itt már aztán tényleg nem történhet olyan, ami gond lenne. - És igen, bók volt – mosolygok még most.
Ahogy körbenéz, még körbe is forgok neki, kicsit széttárva a karjaim.
- Nagy is, betonkemény is. Nehéz azt betörni ám – vigyorgok. Ugyanakkor nagyon jól tudom, hogy a nap minden percében ott a lehetőség, hogy az eszességben nem én győzök és elbukok. A játszmát élvezem, ők is, ők azonban felettébb előrébb járnak tőlem ebben, többen is vannak és jóval tapasztaltabbak nálam.
A szúrós tekintetre ártatlan arccal és szemekkel nézek a mennyezetre. Pedig nagyon szívesen felbontom neki, csak, hogy megkóstolhassa, ha már nem akar vele bíbelődni.
- Aaa és kiforgatja a szavaiiim, felhasználva elleneeeem – fakadok ki nevetve, még az arcom is kikéri magának, jót derülve az egészen.

A homokszemeket pergetem néha a kezeim közül, s igyekszem kimosni az óceán hangjával, a friss levegővel a gondolataim. Azt hiszem, jó, hogy eljöttünk most onnan. Most érzem csak, mekkora nyomás van ott rajtunk, amiben igyekszünk derekasan állni a sarat. Elengedem aggódásomat is, hiszen ami volt, elmúlt, s most itt van, ami azt jelenti, hogy jól van. A bántottságomat is elengedtem, hiszen a munkája követelte meg, hogy nem mondhatta el senkinek. De senki sem érdmeli meg, hogy egyedül legyen egy olyan helyzetben, amikor igazán jó, ha ott van vele valaki. Bár azt hiszem, hogy akkor azok a szülei lennének, akit szeretne inkább maga mellett, így aztán még inkább elengedem az egészet. Nincs értelme, hogy fájjon.
Az ugrára előbb meglepődök, aztán elnevetem magam, teljesen őszintén, zsigerből.
- Nem, de nem is bánom – a nevetés mosolygássá, majd érdeklődéssé alakul át. Érdekel, hogyan érzi magát és valahogy jobban is néz ki.
Meglepetten állok meg a mozdulatban egy pillanatra, ahogy átölel. Karjaim megtalálják az utat, hogy viszonozzák az ölelést, s behunyt szemekkel merülök el az érzésben, s ahogy az illata körbevesz.
- Örülök, hogy jobban vagy – halkan felelem, s míg válaszol, karjaim ugyanúgy fonják körbe. Pedig ami már elmúlt az elmúlt, az ellen a mostani ölelésem mit sem ér már.
Aztán veszek egy nagy levegőt, s kiengedem, aztán a tekintetét keresem.
- Akkor most játszunk el azzal a gondolattal, hogy mégis elmondtad. Felhívtál, s én megjelenek a kórházban. Ha az lett volna a cél, hogy egy ideig ne tudják, merre vagy, s hogy hogy vagy, eséllyel megbukik, s nem csak az ügy, hanem te is még nagyobb veszélybe kerülsz. A lehető legjobb döntést hoztad abban a pillanatban, s a jó vezérelt. Ezt sose sajnáld – tekintek kutatón a szemeibe. - S ne ígérj, s ne mondd, hogy soha – nézek rá komolyan. - Nem tudhatod, mit hoz a jövő, s az ígéretek nagyon erősen kötnek. Megértem, hogy így döntöttél, s elfogadom. Helyettem dönteni sosem tudsz, mert azokban én hozhatom meg egyedül a döntést, mint ahogy a tiédben sem dönthet más. Minden rendben van – mosolygok rá.
Sokan fiatalnak tartanak ehhez a nézőponthoz. Csakhogy évek óta olyan döntéseket hozok, amelyek mások életébe és egészségébe szól bele, dönt felettük. Amit ma teszek, megbánhatom holnap, rájőve, hogy rosszul néztem, figyeltem az elemzéseket, mégis, akkor a legjobb szándék vezérelt, az akkori tudásom alapján. Mást nem tudtam tenni, csak annyit. Ezért értem meg talán Biancát is, még ha nincs is közvetlen összefüggés közöttük.  
Gyengéden fogom meg a vállait, s ha engedi, akkor ugyanolyan gyengéden, a kanapé felé fordítom.
- Szóval... van valami a kanapén, amit szeretnék megmutatni neked – hagyom, hogy felfedezze, miről is beszélek.

Már előre sejthettem volna, hogy nem fogja ismételten beismerni vereségét, hiszen egyáltalán nem úgy ismerem őt. Ezen talán még a nagy bociszem sem segíthet, így aztán kénytelen vagyok megelégedni azzal amit már megkaptam. Még ha ez egy igencsak nehéz feladatnak is bizonyul, de nem kérlelem tovább, csak tovább vigyorgok rá a már jól ismert győzelemittas vigyorommal.
- Kikérem magamnak! Én teljesen laza vagyok. - Mondhatni. Félig-meddig. Oké... Legalább próbálkozom vele. Dehát ez talán beletelik egy kis időbe, elvégre sokmindent hagytunk most magunk mögött, nem is igazán vagyok még hozzászokva a biztonságos közeghez, ahol nem kell minden pillanatban aggódnom valami miatt, vagy éppen valakiért.
- Ez így van, téged nehéz betörni. De ha valakinek, hát nekem sikerülhet. - Mondom, holott még abban sem vagyok biztos, hogy  nekem összejöhet. Bááár azért sikerült már néhány gyengepontját kitapintanom, mint például a nagy szemekkel való nézés. Attól bizony gyorsan megpuhul, és még csak le sem tagadhatja.
- Nem is tudom kitől tanultam. - Célozgatok cseppet sem észrevehetően az előttem állóra, aki ugyebár szintén imádja felhasználni saját szavaimat, saját magam ellen.
A nevetésére összeszűkűlnek a szemeim, ám én magam is felnevetek, bár kevésbé magamon, inkább csak mert az övé ragadós. És mert jó őt így látnom, sokkal jobb mint korábban, mikor a csalódottság áradt belőle. Szívesebben látom őt így, mosolyogva, mint szomorúan, legfőképpen miattam.
- Szóval szeretsz ijesztgetni? - Teszem fel a kérdést somolyogva, miközben már indulok is felé, hogy újabb ölelésbe fogadjam őt, hogy érezhessem, valóban nem haragszik már rám. Tőlem aztán halálra is ijeszthet, csak először tudjam, hogy nem utál engem, másra nincs is most szükségem.
- Te is veszélybe kerülsz, ha velem látnak. - Szúrom csak közbe, hiszen ez lenne a legfőbb okom amiért nem hívtam őt. - Az nem érdekel, hogy velem mi van, de téged semmiképp sem akartalak bajba sodorni. Érted már? - Nézek fel rá nagy szemekkel. Azt akarom, hogy értse miért tettem. Nem magam miatt, én szívesen fogadnám őt bármikor magam mellett, legfőképpen ha egy unalmas kórházban kell maradnom napokig. Elhiheti, hogy szívesen hívtam volna magamhoz. - De azt megígérhetem, hogy legközelebb legalább nem ilyen módon fogsz tudomást szerezni arról ha valami történik. Mert azt megérdemled, hogy legalább tudd, mi van velem, még ha többet nem is árulhatok el. - És ezt még csak meg sem cáfolhatja, mert tudja, hogy igazam van. Ahogyan azt is tudja, hogy hibáztam amiért eltitkoltam előle. - Szóval nem haragszol? - Nézek még mindig fel rá, miközben nagyon igyekszem nem elővenni a bociszemeket, nehogy esetlegesen befolyásoljam a válaszát.
- Oké-oké! Kanapé. - Bólintok rá végül, majd hagyom hogy megfordítson és a szóban forgó kanapé irányába tereljen, ahol aztán nagy meglepetésemre, egy jó nagy csomag fogad. - Ezeket meg hogy szerezted be ilyen gyorsan? - Meredek fel rá elkerekedett szemekkel, miközben már vetem is a csomagokra magam. - És honnan tudod a méreteimet? - Hiszen  azokat túlzottan is jól találta el. Esküszöm én magam nem tudok ilyen jól választani. Szerintem mostmár mindig őt küldöm vásárolni. - Ahh, köszönöm! Megmentettél a vásárlástól és így akkor mehetünk úszni is. - Fordulok felé egy óriási mosollyal az arcomon, miközben magamhoz ölelem a kapott fürdőruhát és társait.

És a győzelmi mosoly ott van az arcán, amire muszáj vagyok fojtottan elkuncogni magam, s úgy ingatni a fejem. Mind a ketten nyakasok vagyunk, s nem adunk a húszból. Esetleg a szállodacsillagok témájában, bár azt részemről erősen kétlem.
- Hogyne, látom – somolygok, s nem feszegetem tovább a kérdést. Sokkal éberebbnek kell lenni minduntalan a munkája miatt, hogy csak úgy eldobhasson bármit is. Nekem talán a többi hobbim és hogy szakítok is rá időt, mert alapvetően úgy láttam, hogy ha csak a hivatalnak élnék, már régen a gumiszobában pattoghatnék, s ráadásként a hobbijaim előbb voltak, mint a munkám, az utóbbit kellett belepattintani az addigi életembe. Valahogy sokkal könnyebben is ment, mint gondoltam volna. Azért azonban még mindig imádkozom, hogy ha fotókiállítást szervez a modell társam, fotósom, nehogy olyan képet tegyen fel, amin felismerhető vagyok. Még az e-sportot is könnyebben fogadja el a közegem, mint a modellkedést. Pláne azt, amiben néha mi kötünk ki.
- Ó, tehát erre megy ki a játék? - cukkolom tréfálkozva. Aki keményfejű, az nehezen enged, s tudom, hogy ez senkinek sem fog menni, engem illetően legalábbis. Bár azt el kell ismernem, pár alkalommal már sikerült Biancának zavarba hoznia, márpedig híresen nehezen lehet zavarba hozni.
- Jó a tanárod! - tartom a kezem egy ötösre, mert hát tudom én azt, hogy tőlem tanulta, ebben nem kételkedem.

Az a látvány, ahogy ugrott egyet és az arcát látni, önkéntelen nevetésre sarkall, a meglepettséget követően. Ha tudná, mennyire bájosan nézett ki! Ijedt őzikeként rezzent meg, legszívesebben megöleltem volna, hogy lenyugodjon.
- Nem feltétlenül. De ha te is láttad volna magad, – nevetek fel röviden, majd mosolygok inkább tovább – akkor biztos elnevetted volna magadat.
Egy pillanatra megállok a közbeszúrt szavaira, majd bólintok.
- Hogy vállalom ennek a kockázatát, az már a saját felelősségem. S megértelek, hogy nem akartál belesodorni – mosolyom megnyugtatni akarja őt, mert nem szeretném, ha bűntudata lenne olyan miatt, ami az én döntésem, ugyanakkor megértem. Én is hasonlóképpen döntöttem volna. Össze kell kapnom magam, a tekintetében teljesen el tudnék veszni és inkább visszapörgetném az elmúlt órákat.
- Ne ígérj – suttogom, megismételve szavaim, kérlelően. Noha nagyon jól esik, s ezt látni a tekintetemen is, ahogy megértően pillantok rá. Az ígéreteknek azonban súlya van, amiről fogalmunk sincs. Úgy kötnek gúzsba, hogy még évtizedek múltán is hatással képesek lenni ránk, még akkor is, ha az a valaki, akinek megtettük, már talán nem is él. - Tégy úgy, ahogy megfelelőnek látod az adott helyzetben, mint ahogy tetted eddig is. Bízok benned – tekintek a szemeibe. Aztán megdöbbenek a kérdésén, meglepetten pislogok párat.
- Egyáltalán nem haragudtam rád, s most sem – rázom a fejem enyhén, kifejezést hangsúlyozva a nemnek. - Ugyan miért haragudnék rád, mikor a lehető leghelyesebb döntést hoztad akkor?
Egyszerre vagyok nagyon kíváncsi, izgatott és aggódó is, mit fog szólni ahhoz, ami a kanapén várja. Szeretek figyelmes lenni, bár már kaptam a fejemhez, nem is egyszer, hogy túlságosan is figyelmes vagyok, s hogy nem érdemlik meg. Csakhogy igenis megérdemlik, csak ők maguk nem hiszik el magukról. Biancának minden jár a világon, kérés és kérdés nélkül. Távolabb maradok, nem akarok a térfelére belemászni, míg rájön, mik is vannak a csomagban.
Elmosolyodom, ahogy ráveti magát a csomagokra. Jó látni, hogy elfeledkezik a világ nem túl kedves és kellemes dolgairól.
- Vannak sajátos ügyfél jogkörrel bírók, egyes üzletkenél – vagyis márkáknál, vip és hasonló kategóriákban. S nem vagyok rest meglengetni mindezt, még akkor sem, ha már a kijelzett telefonszámom alapján tudták, hogy ki is vagyok az ügyfélörükből. Vannak előnyei a jó létmódnak, nem csak az orrvérzésig való robotolás.
Elveszek újfent a szemeiben, ahogy rám pillant, majd arra figyelek, ahogy bontogatja a dobozokat.
- Kötelezően ajánlott, hogy már csak ránézés alapján meg tudjuk állapítani mindenki méretét – nem mindenkinek megy, anyám belém verte, apámmal egyetemben.
Beharapom a szám szélét, szintén mosolyogva, ahogy magához vonva kiül egy hatalmas mosoly az arcára. A szemeim csillognak az örömtől. Erre vágytam, s hogy így látom, mindent megért az egész.
- Próbáld fel valamelyiket és ha gondolod, le is mehetünk a partra – nézek rá, de ha élvezkedni akar még a ruhák között, úgy hagyom. Ezért is állok inkább messzebb, nem tudva, miként dönt. Az öröme mindennél többet ér, dehogy is sürgetem!