Tudtam, hogy ez nem mindennapi alkalom, még a megszokott céges és egyéb üzleti vacsoráknál is sokkal különlegesebb és nagyobb jelentőséggel bíró alkalom, olyannyira, hogy San Diego városába utazunk egy nap erejéig. Csakugyan, mint ezidáig, most is nagyon gyomorgörcsben szenvedek, ám ahogy tudomásomra jutott, egy nagy kertben lesz megrendezve a találkozó, ami mindenképpen enyhít a feszességen. Magánrepülővel megyünk odáig, kényelmesen utazok, a gép is egész nagy, úgyhogy nem kell szorosan egy légtérben lennem vele, ha egy repülőn fogalmazhatok így.
A rendezvény előtti órákban öltözök csak át csinos ingbe, illetve öltönybe, melynek a megszokottnál is csinosabb szegélyei vannak, de nem túlzóan.
Nem tudok teljesen ellazulni, azonban a fákkal teli, gyönyörű nagy szökőkúttal a közepén kialakított helyszín ad egy kellemes hangulat nekem is. Nővéremben gyönyörködök mielőtt belépnék a kertbe, igazán jó idő van a New Yorkban lévő időjáráshoz képest, bőrömnek is jól esik a szép napsütés.
Ahogy beérünk és becsöppenünk a közösségbe, én is természetesen kezet fogok mindenkivel akivel apám, Adam és édesanyám is, noha beszélgetésben nem tudok részt venni, nem is kifejezetten szeretnék, azért egész békésen eliszogatok és a kert benyomásairól társalgok Aidaval.

Nem mondom, hogy merő boldogság jár át, de legalább az idő kellemes és a látkép hoz némiképp nyugalmat szívemnek. Azt hiszem, örülhetek, hogy apám mindenkivel hosszasan kezd beszélgetni, addig pedig mi többiek, pontosabban főként én és nővérem együtt próbáljuk élvezni az ittlétet és persze a finom pezsgőt. Többek között szó esik a virágokról, majd Aida ruhájáról is, mely csodaszép királykékben emeli ki vonalait a maga szolid megjelenésével. Épp a felénél járok italom kortyolgatásának, mikor a kapunál megpillantom a Nam családot, leszámítva legnagyobb sajnálatomra Sophie, akit ezúttal egy másik hölgy helyettesít, nem nehéz kitalálnom, hogy ki lehet. Megfeszülnek nyaki izmaim, valamint teljes törzsem és zavartan fordítok részlegesen az érkezőknek hátat, s nézek leszegett fejjel nővéremre.
- Nem tudtam, hogy ők is itt lesznek... - jegyzem meg kicsit sem feltűnő hangulatváltozással, mire Aida igyekszik elrejteni az enyémhez egyébként nagyon is hasonlító huncut mosolyát, hogy felelősségteljesen simítson végig vállamon.
A következők percekben szinte imákat mondok, hogy ne jöjjenek ide. Nem tudom miért, csak nem akarom, félek, hogy nem tudnám leplezni érzéseimet, se Christopher iránt, se Samantha felé, lehet ez őrülten hangzik, mivel még sosem találkoztam menyasszonyával, de tudom, hogy kellemetlen a találkozás. 
Nem csak Aida tekintetéből látom, hogy mögöttem közelednek felénk, de aurámban is érzem, hogy egyre gyorsabban ver a szívem. Végül pedig meghallom hangját, miként üdvözli egymást a két család. Megfordulok és azt teszem, amihez nem értek: maszkot húzok. Sorra váltjuk a kézfogásokat, természetesen kezet fogok Christopherrel is és igen, megremeg kézfejem tenyerében, de nagyon erősen teszek az ellen, hogy ne sok látszódjon furcsa állapotomnak. Nem tudom, hogy örülök-e a találkozásnak, Christopher jelenléte nagyon hatással lesz rám végig ez biztos, ugyanakkor Samantha pedig hozott jelenlétével pár nagy gombócot a torkomba.
- Szia! Aiden Lee vagyok - mosolygok aranyosan, mikor bemutatkozok Samanthának, de ez műmosoly. Vajon tudja, hogy mit műveltem a vőlegényével? Á, ugyan, biztosan nem. Össze kell szednem magam és inkább Chrisre nézek, de ez pont a rossz ötlet volt. Arcomon az idegeneknek nem látszik a kétségbeesett segélykiáltás, de szerintem Christopher érzékeli.
- Kellemesen utaztatok? - hozok fel egy témát, de ezzel akár magamra is húzhatom a koporsó fedelét. Biztosan egymás mellett ültek és csendesen fogták egymás kezét. Állj már le Aiden! Ő a menyasszonya.  

Nem tudtam, hogy eljönnek a Hyundai alapítócsaládja is, azonban eme kicsit sem apró tény mellett még az is csavar egyet így is kicsavart szívemen, hogy Samantha is itt van. Lehet ha előbb tudom, kellően fel tudtam volna erre készülni érzelmileg.
Kettős érzésekkel vagyok teli, elsőként kiugrok örömömben, hogy itt van Christopher és van rá esély, hogy szép legyen ez a parti, egy másik oldalról nézve viszont éppen megnehezíti a dolgom és esélyt ad rá, hogy katasztrófává változzon minden ezen üzleti alkalommal. És természetesen Samantha... nem tudom, hogyan kellene kezelnem, de ha a szememre hagyatkozok, nagyon is menyasszonyt és vőlegényt látok, illetve egy hatalmas kerti bohócot mellettük, jómagamat. Vagy csak borzasztóan gyönyörűek együtt és ezt fáj bevallanom, mert az elmúlt napokban már elhittem, hogy van egy párom. Nincsen párom, még nincsen.
Azért minden megy, ahogy a protokoll megköveteli, bemutatkozok, Christopherrek is kezet fogok, nem tudom, mit érez rajtam és mit szeretne, hogy tegyen, hogyan viselkedjek, hisz mióta megláttam, én már csak neki akarok megfelelni és nem apám elvárásainak. Látom, hogy ő tökéletesen viszi az örökös szerepét a maga maszkja mögött, s félek hogy ezt én már most sem bírom sokáig folytatni.
- Akkor biztosan szorosan fogtad a kezét - mosolygom Samanthára, de belül érzem, hogy mindjárt elkezdek bőgni és még mindig nem tudom miért. Csak szeretnék innen eltűnni.
Hallok Chris szavaiban némi kettős tartalmat, bár nem igazán tudom összerakni, hogy ez mit jelenthet. Zavartan pillantok nővéremre, hogy segítsen.
- Alig negyed órája. Aidennel terveztük körbesétálni a kertet míg nem kezdődik a hivatalos köszöntő, volna kedvetek csatlakozni? - ment is meg Aida, aki jól olvasta a helyzetet. Nem is beszéltük, hogy sétálni indulunk, épp ezért zseniális tőle, hogy mozgósítja a társaságot, van lehetőségem eltávolodni, leszakadni.
- Öhmm, én lehet inkább hozok magamnak még egy pezsgőt. Kicsit kiszáradtam az utazásban - Próbálom magam kihúzni, de észreveszem, hogy még van valamennyi a pezsgőmből és ez eléggé ellentétben van szavaimmal, ezt észlelve gyorsan lehúzom a maradék italt, hogy legyen lehetőségem újratölteni. Aida bólint, majd megindul a társaság bizonyos tagjaival a szökőkút felé, miközben én ezt kihasználva gyorsan és udvariasan meghajolok tiszteletemet kifejezvén, majd reagálást sem hagyva a többiek részétől, gyors tempóban környékezem meg a pezsgőkkel kezükben, vigyázva álló pincéreket, kik már töltenek is üres poharamba.
Vagy flúgosnak, vagy iszákosnak néznek most, nagyszerű. Hajj miért kellett így történnie? Miért vannak itt? Kicsit magamba roskadok és nem követem a körülöttem lévő társaságot.

Még csak egyszer utaztam együtt Christopherrel és akkor nem dolgozott, de tudom, hogy nagyon is igaz, amit Samantha mond. Nem nézek közvetlenül senkire sem, de szemeim elégedettséget tükröznek. "Tudom..." válaszolok magamban Sami szavaira, de valójában meg se rezzennek ajkaim, mindössze mosolygok rá. A lány még nem tudja, hogy meglehetősen jól ismerem kettejük kapcsolatát és őt is, lehet sosem fogja megtudni, de az biztos, hogy nem én és nem itt fogom neki elmondani, hogy mennyire jól, szó szerint testi- és lélekközelből ismerem vőlegényét, úgyhogy nekem nem kell bemutatni általános szokásait, bár tény hogy lehet ő még jócskán előttem jár e téren, ebbe persze nem akarok belegondolni.
Természetesen nem kerüli el figyelmemet a pár közti tekintetváltás. Most bizonyára több mondatnyi tartalmat váltottak egymással, ami igazolja, hogy mennyire jól ismerik egymást. Ellep a féltékenység és ezzel együtt érzem, hogy egyre kevésbé tudok ura lenni kavargó érzéseimnek.
Szóval Christopher le akarja rázni Samanthát. Értem. Én is egyértelműen kinyilvánítom szándékaimat, gyorsan lehúzom a maradék pezsgőt is, majd amint elindulnak a női tagok, én úgy lépek is le, akárcsak egy nyúl. Nem akarok senkivel sem lenni, meg akarok nyugodni, vagy csak engedjenek kicsit magamban lenni. Azt érzem, hogy nővérem átlát rajtam, ami egyrészről ijesztő és megnyugtató is, hiszen rá bármikor számíthatok.
Félek, hogy megint leégettem magam, de még jobban félek attól ami lesz az elkövetkező órákban. Hogy fogom kibírni Christopher mellett? Eltávolodok a pincérektől és egy fásabb helyen torpanok meg. Iszok egy kortyos az újabb adagból, szinte észre sem veszem, hogy gondolataimba merülök, s csupán bámulom kecses poharam fenekét. Kétségbeesetten érzem magam.
Valósággal megijedek, mikor hátam mögül egy hangot hallok. Mindig megijedek ilyenkor, de most nem azért, mert élesen érte el füleimet, hanem mivel másodperc alatt azonosítom a hangot és nem kell megfordulnom ahhoz, hogy tudjam ki van itt. Sőt, lelkem mélyén számítottam rá, szívem mélyén pedig vágytam is, hogy megtörténjen. Kétségtelenül megvan számomra a parti fókuszpontja.
Természetesen megfordulok. Ha valaki, akkor Ő a leginkább megérdemli a tiszteletemet. Bűntudóan pillantok rá pezsgőmre, majd némán nyújtom át neki.
- Ha jól láttam, te még nem ittál - szólalok meg nem túl határozottan, mintha csak meggyötört volna a rengeteg érzés. Tényleg nem tudom, hogy kellene viselkednem nekem Samantha jelenlétében, ám nem akarok berúgni, nem azért jöttem ide és nem akarom, hogy félreértsen. - Csak egyetlen egyszer ittam bele, senki sem látta, szóval ha csak nem zavar... - próbálom kinyögni, hogy nyugodtan vegye át, mert legfeljebb az ajkaim lenyomata lehet rajta, de úgyse tudja meg senki, persze megértem azt is, ha ilyen körökben nem fogadja el tőlem. Igazából már annak is nagyon örülök, hogy ide jött hozzám. Most jól észreveheti rajtam, hogy anno náluk nagyon is jogosan mondtam utána, hogy elveszi az eszemet.
- Persze! - vágom rá kérdésére, úgy ahogy sok másik alkalommal: gyorsan és lelkesen, noha most nem épp mosolyra húzódik az arcom. Szégyellős vagyok és továbbra is bűntudattal teli. Rossz érzésem van Samantha miatt.

Nem értem, miért teszi ezt velem, mikor tudja, hogy így is nehezen viselem az üzleti találkozókat. Nem akarok inni, sosem voltam iszákos, most is csak egy kifogás volt számomra, viszont ha már ez mentett ki a társaságból, akkor muszáj meg is tennem. Kicsit, sőt nagyon is reménykedtem benne, hogy ha már megszólt az ivásért, legalább kiment ebből a szorult helyzetből és nem kell meginnom, ám ahogy látom, hogy elutasít többszörösen összetörik bennem valami és ez szememben is tükröződik.
- Értem... - felelem szomorkodva, alig hallhatóan, belül már abszolút sírva a bánattól, mert egyszerre érzem, hogy csalódást okoztam neki, hogy neveletlenül viselkedem, hogy nem akarja ajkaihoz venni azt a poharat, amit én is ajkaimhoz emeltem az imént, irtózik tőlem. Kénytelen leszek meginni, holott gyomrom már nem csak hogy az alkoholt, de semmilyen ételt nem képes befogadni.
Valamit mondani akar, ez biztos. Örülök neki, ám ahogy arrébb sétálunk, elfog a rettegés. Most akarja megmondani, hogy ez így nem fog menni, igaz? A napokban alig válaszolt az üzeneteimre, holott nem bombáztam sokkal, mert tudtam hogy dolga van, ezért sem hívtam fel, csak üzenetet küldtem, de mindig úgy éreztem, amellett, hogy sok-sok idő után érkezett csak üzenet, még meglehetősen gyér, érzelemmentes és tömör volt. Chris is ilyen, tudom, csak... eléggé gyomorgörcsöm van így összerakva a képet. Ember nem megy a kontinens másik felén zajló partira azzal a személlyel, akit már nem szeret és épp szakítani tervez vele. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy Christopher meggondolta magát velem kapcsolatban, vagy történt valami, ami miatt így döntött. Kényszerítették volna mégis a házasságra? Úgy tudom őt nem cölöpölik le ennyire, bár akkor ez azt jelenti, hogy saját maga döntött így. Annyira rosszul vagyok, hogy mindjárt elhányom magam! Nem akarom elveszíteni, nem bírnám ki, ha elutasítana azok után amik történtek velünk és kicsit félek, hogy ez most fog megtörténni.
- Szerintem hatásosabb lenne, ha ezt Adamnak mondanád és nem nekem. - Nem bánom, ha villog az ismeretségeivel, de tudja jól, hogy utálom ezeket a szóbeli játszmákat, akkor meg miért csinálja? Vagy már észre sem veszi, hogy mennyire reflexből örökös. Biztosan nagyon büszke rá az apja!
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy olyan helyre érkeztünk, ahol nem látnak minket. Feltűnő, de mégis örülök neki, a következményekkel nem számolok még, mert nagyobb bajom van, mint apám haragja, hisz minden izmom feszes, szemeimet is erőltetem, hogy ne induljanak meg könnyeim, nem akarom, hogy Christopher kimondja... Utálom, hogy ennyire gyengének érzem magam.
Kerülöm tekintetét mikor elkezd beszélni, de csak mert nem akarom, hogy lássa szemeim csillogását, ha egyáltalán elkezdtek már csillogni a fájdalomtól. Szorongatom még teljesen teli poharamat, amire szintúgy nem merek ránézni, mert felfordul a gyomrom. Lábam hegyét bámulom, majd csak akkor nézek fel rá, mikor abbamaradnak szavai, s bólogatni kezdek, hogy tudassam vele, megértettem, mennyire nehezek a napjai.
Majd ismét megszólal és én ekkor vagyok képes arra, hogy mélyen szemeibe pillantsak teljes meglepettségben.
- Micsoda? Úgy érted... - pillantok le egy másodpercre és megnyalom ajkaimat. - ... nem is akarsz sza..., mármint nem akarod, hogy kihátráljak az életedből? - kérdezem félve és reménykedve, próbálok úgy fogalmazni, hogy ne okozzak több csalódást Christophernek, amiért nem helyénvalón viselkedek.

Egy üzleti összejövetelen vagyunk, sok apámhoz hasonló kaliberű emberrel és ez eleve ad nekem egy rossz érzést, amellett, hogy talán már magamat is gerjesztem természetesen nem tudatosan, hanem ez már nálam valami berögződött etológiai ösztönös reflex, egyszerűen tudja a szervezetem is, hogyha hasonló a közeg, akkor neki máris nyüszítenie kell, különösképpen az idegeimnek és a hormonjaimnak. Ingerlékeny vagyok a környezetemre, különösen a számomra legeslegfontosabb személy szavaira, hangjára, és mozgására, fontos nekem a véleménye és úgy érzem már azzal csalódást okoztam neki, hogy eljöttem pezsgőért, majd rögtön azzal is, hogy megkértem burkoltam, vegye el tőlem.
Nagyon félek attól, hogy véget akar vetni kapcsolatunknak, jelenleg minden jel arra mutat és ezért agresszívebben reagálok meséjére, pedig semmi rosszindulat nem vezérelt. Meg is torpan, mire bocsánatkérő pillantást vetek felé, hogy bocsásson meg nekem, megnyikkanni azonban nem bírok.
A szemek részéről árnyékosabb helyre érkezve hallgatom őt, noha nehezemre esik rá néznem. Tisztában vagyok vele, hogy ez neveletlenség, úgyhogy megerőltetem magam amikor a leginkább szükségét érzem, hogy megpillanthassam az imádott szemeit. Éreztem, hogy le sem veszi rólam a szemét és ezt általában imádom, igazából most is, csak kicsit perzseli bőröm.
Egy pillanat erejéig bennem ragad a levegő, mihelyst látom és érzem is, hogy megfogja poharamat és elvenni készül azt tőlem. Ekkor jövök rá, mennyire görcsösen szorongattam ezidáig és természetesen egyből el is engedem, így ujjaim is kiegyenesednek, ezzel is enyhítve megfeszült izmaimon. Kérdőn tekintek rá, nem igazán értem, hogy mi történik, mert az előbb pont hogy nem akarta tőlem elvenni. Csak mert most nem látnak minket?
Teljes ledöbbenéssel nézek rá, mert nem olyasmiket hallok, amiket hittem hogy mondani fog. Sőt, épp ellenkezőjét. Össze-vissza kezdek makogni megint, kezdem magam borzasztóan röhejesnek érezni és csoda, hogy nem nevet ki Christsopher, bár minden bizonnyal zokon venném. Válaszreakciójából elég rendesen hallatszik a meglepettség, ezek szerint tényleg meg sem fordult a fejében, de akkor ez nagyon-nagyon jó, bizonyára beképzeltem mindent, bár a tények attól még nagyon is léteznek.
- Hát, tényleg elég szűkszavúan válaszoltál az üzeneteimre, már kezdtem azt érezni, hogy eleged van, amiért folyton zaklatlak, úgyhogy ezért inkább nem küldtem többet, aztán ahogy megláttalak karöltve Samanthával... nem tudom miért, lehet őrültnek tűnök most, de tényleg azt hittem, hogy meggondoltad magad vele kapcsolatban - vallom be neki érzéseimet igencsak nagyon szaporán, szinte egy levegővétellel, aztán egy másodpercre beharapom ajkaimat, mert nem akarok túl sokat fecsegni, ám egyből el is engedem fogaimmal húsomat és ismét teljesen szemeibe néznek valahol a kíváncsiság és az ijedtség közti tekintetemmel, mikor meghallom nevemet. Sosem tudom megszokni azt, amilyen szexiséggel Chris kimondja, annyira határozott, tudatos és mégis lágy, hisz maga a név is meglehetősen lágy csengésű.  
Hatalmas Aiden-mosoly kerekedik arcomra. Még szemeim is beleszűkülnek és tán az eddig éppen csak nem felszínre bukkanó könnycseppjeim most megnedvesítik szemeimet. Egy boldog és érzelmes sóhajtással egyszerre vállövem süppedni kezd, ahogy fokozatosan engednek ki megfeszített izmaim.
- Akkor jó! Bocsi az előbbiért, én csak... - válaszolok boldogan, majd rájövök, hogy mit mondtam. - Mármint neeem, nem bocsi... - kapom már üres kezeimet magam elé, hogy ezt törölje az emlékezetéből, mert nem mondtam ki semmi bocsit. - Eleve egy kicsit feszült vagyok ettől az összejöveteltől - fejezem be mondanivalómat, bár pontosan tudja, hogy ilyen alkalmak rám mindig rossz hatással vannak.
Ha legközelebb is ilyen szexin fogja megnyalni a száját, szólni fogok neki, hogy a közvetlen közelemben nem tehet ilyet!
- Tudtad, hogy itt leszek? - kérdezem meg megdöbbenten. Mondjuk persze, nem különösebben lepődöm meg azon, hogy tudta, azon sem, hogy én nem.

Elmondom, kimondom, mert megbeszéltük, hogy ez lesz kettőnk között a járható út, s egyben a legegyenesebb egymás megértése iránt, még ha kissé zavarban is érzem magam tőle. Elég nyominak tűnhetek a szemébe, nem nagyon szoktam szóvá tenni, hogy ki mikor és hogyan ír nekem üzenetet, igazából most is csak a magyarázkodás miatt szökik ki belőlem, ám ez is jól mutatja, hogy Chris mennyire kitüntetett pozícióban van az én szememben és nem mint örökös. Az én fejemben ő trónon ül és nem igazgató széken, mert ő szívem kiskirályfia, akinek megengedem, hogy példát mutasson számomra és akit követhetek, akiért rajonghatok, nem utolsó sorban pedig szerethetek. Nagyon szerethetek!
- Akkor jó, köszönöm, hogy néha időt szakítasz rám! - mosolygom már, mert nem tudtam, hogy nem szokott baráti szinten levelezni, pedig az nagyon király dolog, én naponta rengeteg üzenetet váltok a Párizsban élő barátaimmal.
- Neem kell megfelelően válaszolni, írj úgy ahogy csak szeretnél, én csak tényleg megijedtem, hogy valami gond lenne és épp nem volt rá lehetőségünk, hogy találkozzunk, mert sok dolgod volt. - Próbálom kinyögni, hogy ha christopheresen ír, azt én imádom és ezt nem befolyásolja az a tény sem, hogy a telefonomban a nevét már rég átírtam Yesolra.
Samantha nevét hallva egy kicsit megfeszül a testem, azonban amit az uraság mond, az meghatja szívemet.
- Köszönöm! - húzom ki magam, hogy ismét egyenes legyen a hátam, nem tudom miért, de dicsőséggel tölt el, hogy Christopher személyesen akarta velem megosztani, ezzel úgy érzem, már vagyok valaki, egy chaebol tekintetében már biztosan, Aidat leszámítva. Szerintem Chris nem is sejti, hogy mennyire szép dolog ez számomra.
Tény és való, hogy eléggé kellemetlenül érzem magam úgy összességében a partin, érthető, hiszen úgy kell szemébe néznem Samanthának, hogy én már azelőtt jókat smároltam a vőlegényével, mielőtt még szakítottak volna. Na nem mintha ők bármikor is jártak volna, mert ez elrendelt házasság, de úgy vettem ki Chris meséjéből, hogy Sami nagyon is szerette Christ. Így állok hozzá, azonban meghallom, hogy tegnap már meg is beszélték a szakítást, majd' kiugrok örömömben.
- Igen? - hatalmas örömmel és lelkesedéssel mosolyodom el, aztán rájövök, hogy csúnyán viselkedem, mert ilyennek nem szabadna örülnöm. - Mármint ööö, értem - mondom már semleges arccal, sokkal higgadtabban. Tulajdonképpen bűnös vagyok, hogy tönkretettem egy kapcsolatot. De azért egy kicsit koronát is tudnék a fejemre helyezni pimaszul sunyin... el tudtam csavarni egy ezidáig hetero menő örökös fejét, aki ráadásul házasság előtt állt és két irtó befolyásos család hozta meg a döntést. Álmodoztam Chrisről és most itt áll előttem, immáron teljesen erkölcsileg az én barátomként.
Hirtelenjében tűz lobban szemeimben és elfog a sötét aura, amiért felmerül bennem a gondolat, hogy esetleg Samantha megcsalta volna az én megcsalhatatlan Christopheremet, mert ilyet nem tehet vele, aztán rájövök... hogy Aidennek jobb, ha inkább csendben és reakciómentesen marad. Ehhez már tényleg semmi közöm, meg ahhoz sincs, hogy ezt hogyan tálalták a szülőknek, azonban örülök, hogy gond nélkül megejtették. Ez egészen jó jel, talán nyitottak a szülei egy kis turpisságra.
- Ez nagy szerencse... - sóhajtok megkönnyebbülten, mert akkor így nincsenek senkiben sem szálkák, talán.
Tudja, hogy ezeken az alkalmakon én nagyon rosszul szoktam magam érezni. Ennek a partinak két kimenetele lehet, vagy hányok a vécén, mert megőrül a hasam, vagy nagyon jól fogom érezni magam, vagyis jobban, mint eddig bármikor hasonló körülmények között. Lágyan, szerényen, boldogan mosolygok, mert jó érzés, hogy valaki jól ismer egy ilyen közegben.
- Ohh - hangzik belőlem, bár nem szomorodom el jobban, mint ezidáig a téma miatt. - Az valamiért engem elkerült... - Pontosan tudom, miért, igazából miért is került volna a szemem, a fülem, vagy a kezeim közé? Lee vagyok, Aiden vagyok, meghívtak, nekem pedig az a dolgom, hogy jöjjek, nem azt, hogy értesüljek, hova és miért. Ha apám módja, úgysem lényeges tudnom, mivel mit kezdenék ugyan az információkkal? Teljesen más a két család világa.
- Engem kerestél - vigyorodom el, ahogy tovább értelmezem a szavait.

Egyből korrigálom mosolyomat, mert tudom, hogy nem illik bárki szakításán örülni, főleg ha az miattam történt, de a pokolban fogok elégni, hiszen rettenetesen boldog vagyok, hogy elcsavartam a fejét. Chris megjegyzését és leplező mosolyát látva ismét megjelenik elfojtott mosolyom és örülök, hogy velem együtt rosszalkodik, örülök, hogy ő sem egy szent lélek és ebben a pillanatban is együtt rosszalkodunk elbújva mások elől, mert nekünk ezt a beszélgetést meg kell tennünk, olyan nincs, hogy egy közegben vagyunk és nem váltunk pár szó, esetleg csókot egymással. Ezt szegényebb és mezeibb közegben úgy szokták, hogy elbújnak a zuhanykabin függönye mellé, hát most én is nagyon betuszkolnám őt oda.
Szerintem kezdi megszokni a helyzetet és az érzéseit, mert sokkal nyíltabban és őszintébben kimondja a hozzám főződő érzelmeket és én erre természetesen nagy kis boldog krumpliként csak pirulok és ámulok, nem voltam igazság szerint felkészülve ennyi szép szóra, de Chris hatásaira nem is lehetne.
Most jön az a rész, hogy odabújok hozzá és magamhoz ölelem őt, egy kicsit nyújtózik is testem felé, majd mikor rájövök, hogy tényleg majdnem megölelem, visszahelyezem testsúlyomat sarkaimra és inkább hátrakulcsolom kezeimet.
- Te is nekem! - felelem így mint ahogy azt megszokhatta, mosolyogva, majd követem tekintetét és én is szaporán körbenézek, hogy kik láthatnak és ha valakinek ez megadatna, mennyire érez kényszert, hogy felénk is nézzen. Örülök, hogy eddig még nem igazán vettek észre minket, vagy ha valaki tudja is, hogy itt vagyunk, nem követ minket tekintetével se. Ez erőt ad, biztatást, hogy egy kicsit merjek bátrabb is lenni, csak nem történik belelő baj. Visszanézek Christopherre, végigmérem vállövétől kezdve feje búbjáig és amilyen öltözékben van, csak még jobban gerjeszti bennem a vágyat. Némán sóhajtok egyet, s megnedvesítem ajkaimat, vagyis csak harapdálom és gyurmázgatom őket. Nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg, hogy mit szeretnék, főleg, hogy tudom, nem lehet, ilyen helyen nem, amilyen emberek itt vannak eléggé végzetes lenne, de majd megőrülök Christopherért és az, hogy mennyire tilos körülmények között vagyunk csak még jobban hajt, hogy megtegyem, lázadó lennék szívesen, s nem magam miatt toporgok még mindig, hanem mert Christophernek ez az alkalom igenis fontos és neki nem akarok ártani a jelenlétemmel. Végezetül pedig ő szólal fel, pont úgy, ahogy nem akartam, bár jól tudom, hogy neki van igaza, mint az esetek többségében. Kettőnk közül ő a jófiú, amíg meg nem ízleli...
- Dehogynem, szívesen! - válaszolom elszántan és ezzel magam koporsóját készítem elő, de hát hogy mondhatnék erre nemet, nem akarok, vele szeretnék lenni, aztán majd este a hotelben lesz egy szép kis elbeszélgetés, de addig próbálok valami alibit találni. De még mielőtt elindulhatnánk, vagy éppen azzal egy időben megcsap a "most vagy soha" érzés és tudom, nem engedhetem elmenni ezt a pillanatot. Közelebb lépek Chrishez, igazán közel, de még nem ér össze testünk, majd végigsimítok orcájától kezdve, át az állkapcsánál, a nyakán végig, míg végül vállövén is, s megállnak kezeim a mellizmán, eközben pedig ajkaimmal hajolok közelebb hozzá, bár kellő távolságot hagyva köztük.
- Borzasztóan hiányzol - suttogom ajkaiba, aztán szemeibe nézek csillogó szemekkel, ám ez most nem a boldogságtól van, hanem valami mástól. Arcom komoly, szinte lángol tekintetem, sőt, egész testem, s érzem, el kell távolodnom, mert itt helyben megragadom és falhoz nyomom, vagy épp magamra húzom és nem engedem el soha sem. Nem tudom, érti-e, hogy mire akarok utalni, de szándékosan nem egyértelműen mondom ki, mert nem sürgetésnek szánom, csak egy aprócska testi helyzetjelentés.
Eltávolodok tőle, hajamba túrok, rendezem hajszálaimat, s menetirány felé fordulok, hogy ilyen szép és őrjítő pillanatok után megpróbáljak megjelenni Chris oldalán a sznob társaságban.

Egész biztosan neki se néz minket, ha így van, ha nem, én szeretném ezt hinni. Ám még ez sem elég, hogy összeszedjen a bátorságomat, ugyanis már egy ideje, pontosabban, ahogy kimondta, hogy szakított Samanthával, csak egy dolgot akarok nagyon: őt. Meg akarom ölelni, érezni akarom ajkait, feszes testét az irtószexi inge alatt, mert pazarul jól néz ki és egészen rég találkoztunk már ahhoz, hogy csak így visszafogottan ácsorogjak mellette, előtte. De nem támadom le, mivel tudom, hogy egy ilyen társaságban nekem hol a helyem és egy kicsit azt érzem, hogy itt Christopher a híresség, míg én csupán egy rajongója, aki nem érhet hozzá, pedig annyira nagyon akarna.
Egy pillanat alatt változok lelkes rajongóból azzá az idegesítő valamivé, ami folyton követi a hírességeket kezében flakonnal és mindennel, amire a uraságnak szüksége lehet, bár az én esetemben egyedül magamat látom a nyomában meglehetősen üres kezekkel, ráadásul nekem nagyon nem is szabadna mellette lennem egész idő alatt, azonban jelenleg annyira nem érdekelnek apám csúnya pillantásai. Majd behúzódom ellenük Christopher mögé, mondjuk őt sem akarom veszélynek kitenni, se nem ráfogni, hogy azért vagyok, vele, mert megkérdezte, mikor mindenki tudja, hogy hát nem csak azért.
Mielőtt elindulnánk, megmakacsolom magam és kapok az utolsó lehetőségen, hogy kifejezzem Chrisnek, mit is érzek iránta, azon túl, hogy mennyire szeretem. Teljesen hozzá simulok, végighalad kezem orcájától egészen mellkasáig, ahol megáll, míg ajkaiba suttogok mocskos szavakat. Érzem, hogy huncut és szenvedélyes hangomra megfeszül teste, pont valami ilyesmi reakciót akartam tőle kicsalni, vagyis reméltem, hogy nem csak nekem hiányzik ő, hanem fordítva is. Ahogy belesóhajt számba, össze kell szorítanom fogaimat, hogy ne essek neki ajakkal és végtagokkal, egymásra nézünk és a szemeim ordítanak, miközben távolodom, hogy mentsem mit nem is akarok menteni, illetőleg, hogy jobban befókuszálhassak Christopher csillogó szemeit. Ekkor megragadja először csak derekamat és én kíméletlenül elmosolyodom. Igen, pontosan ezt akartam elérni!
Mikor megérint, már tudom, hogy elvesztünk. El fog kapni és meg is teszi, igyekszem halkan belenyögni a hirtelen váltás okozta kéj- és elégedettség rohamot ajkaiba, ohh, igen, azokba a csodálatos és édes ajkaiba, amiket minden percben csókolni akartam, de nem volt velem, nem érezhettem, s most Nam Ye Sol önként, saját vadságával együtt nyújtja át őket nekem.
Megszorítom vállánál, egyik kezemet átfonom nyakán, hogy ne tudjon menekülni, de miért is akarna, hisz a fenekembe markol és én kifutok egy levegővétellel a világból is, ám legyen, megadom neki, csak vegye már el!
Nem tehetek róla, teljesen beindít a fiú kiléte mellett az is, hogy a lehető legrosszabb helyen rosszalkodunk mi ketten, két srác, két nagyon példaértékű sarj és bárki bármikor megláthatna minket, hisz lényegében közterületen, a ház falának esve faljuk egymást, ex és sznob szülők társaságában. Szinte perzsel a bőröm, bizsereg mindenem, annyira imádom, egyszerűen imádok ennyire rossz lenni Christopherrel. Hozzányomom magam, mert bár még nem érzem, de belül nagyon is tudom, hogy ez most itt hamar véget fog érni. Hiába ment el az eszem, hülye azért még nem vagyok mellette.
Lihegve nyalom meg nyelvem hegyével alsó ajkának azon részét, amit még épp elérek, mikor eltol magától. Mellkasomon, pont szívemnél érzem kezét és nem ellenkezek, olyannyira nem, hogy így egyenesen hátam a ház falának ütközik és ideiglenesen kielégült rókaként kenődök fel rá.
Fogalmam sincs, mire válaszol, már rég nem érdekelnek az ezt megelőző kérdések, ha voltak is olyanok egyáltalán. Magam mellé ejtem kezeimet, miközben is lefejti meggyőrt ingemről ujjait, s még utolsó érintéseivel is érezhető szívem irtó heves dobogását. Pimaszul sunyin elmosolyodom, bár ezúttal kissé szolidabban, mint máskor, nem is nézek rá, hogy lehetőségem legyen megnyugodni, hajamat is igazítom ezalatt, de tudom, hogy visszanéz rám. Na jó, nem bírom ki, muszáj ránéznem. Még mindig mosolygom egyenesen rá, mikor ő egyszerűen csak fogja magát és hátat fordít nekem, majd mint aki jól végezte dolgát, elsétál. Már nyílnak ajkaim, hogy megkérdezzem: "Az ágyban is ilyen lazán fogsz majd otthagyni?", de végül nem mondok semmit, elnézem neki, csak minden alkalommal kicsit fáj, hogyha így hátat fordítanak nekem, számtalanszor megtörtént már ilyen közegben. Legalább ez segít, hogy visszanyerjem higgadtságomat és a megszokott "valami nem oké" arcomat, megigazítóm bánatos sóhajjal együtt ruhámat és Christopher utána szaladok. 
Nem néz rám, ami ugyancsak kicsit rosszul esik, de úgy fogom fel, hogy ez már az álarca és hát megértem, ha nem akar nagyon rám nézni a történtek után, nem akarja látni ami történt. Én megértem, hogy nehéz neki, tényleg.
Én az utóbbi pezsgő után már inkább nem is veszek el egy újabbat, mondjuk egy kicsit kérdő pillantással állok meg a velem szembeforduló fiúnak.
- Kissé korai még ennyit inni, nem? - intek a pezsgőre és ismétlem meg konkrétan az ő szavait, hiszen alig tíz perce még én is a második pezsgőmért nyúltam, most ha jól számolom, ő is a másodikat vette el. De nem számít, csak nem értem. Igazából sok lépését máig nem értem, annyira mások vagyunk.
- Azért legközelebb hasonló alkalmakkor ne fordítsd kérlek nekem hátat és ne hagyj ott magamra. Nem valami jó érzés, meg eléggé... tudod. Olyan ágyas játékfiú érzetet kelt, mint a filmekben, mikor pénzt hátrahagyva elmegy az egyikük - mondom koreaiul egész lassan és könnyű szavakat használva, miközben egy angol pincér felkínál nekem egy hűsítő gyömbért. Nem csak a pincér miatt váltok hirtelen koreaira, jól szétnéztem és nincsenek a közelben koreaiak, se olyan személyek, akik tudtommal beszélnék a nyelvet, viszont talán hallótávolságra már vannak vendégek és a témára való tekintettel jobb vigyázni. Ha megérti, akkor jó, ha nem... nos, igazából akkor is jó, mert sokat hezitáltam, hogy kimondjam-e, vagy sem, de végül is megfogadtuk egymásnak, hogy mindig beszélünk az érzéseinkről és ezt nem akarom megszegni. Hangom teljesen kérlelő, szomorkás és eléggé zavart állapotban lévő fiúját mutatja, nem is merek nagyon közben rá nézni, így is csoda, hogy ki tudom mondani a szavakat.

Akarok valamit, de én nem vehetem el, így érzem legalábbis magam, hiszen félek, hogy Christophernek csalódást okoznék, vagy mérges lenne rám és legközelebb már azt se hagyná, hogy megöleljem. Így hát túl félénk maradok, hogy lépjek, ugyanakkor azt minden erőmmel és csábításommal megpróbálom elérni, hogy ő tegye meg, mert ha ő kezdeményezi, akkor nem én leszek a hibás, magára pedig sokáig csak nem lehet mérges, majd kiengesztelem, sőt mi több, így egyre inkább rá fog eszmélni, hogy mennyire vágyik rám, talán ez az érzés majd felülmúlja a félelmét és akkor gátlások nélkül vethetjük bele egymást a másik karjaiba, meztelenül.
De nem vagyok olyan személy, aki semmivel se tudná beérni, sőt, szexfüggő sem vagyok, még, hisz lehet első alkalom után Chris annyira meg fog őrjíteni, hogy... nagyon. Viszont pontosan én voltam az tíz perccel ezelőtt is, aki még azt hitte, hogy barátja látni sem akarja és rövidke kapcsoltunk gyorsan véget is fog érni, nem így lett, így én már boldog vagyok, de hogy ráadásul még csókot is kapok, azt hiszem, kimaxoltam a vágyaimat mára, a túlzás határain belül.
Egy kicsit megijedek, mikor erősen lök el magától, de egyben bevadít durvasága, ezért is lapulok a falhoz, ami megvédhet saját magam energiájától.
Nagyon rosszul esik, hogy mindezek után egyszerűen hátat fordít és elsétál, akaratlanul is olyan érzést vált ki belőlem, mintha csak egy kikötött kutya lennék, akinek itt a helye és néhány perc játszadozás után a gazdája minden gond nélkül menne a dolgára, vagy akár az ágyasa akit időnként használ, de ennyi. Viszont nem akadok ki, nem támadok rá, noha szokásom nagyon megmondani másoknak a sérelmeimet, ugyanakkor ismerem őt már annyira, hogy tudjam: egyáltalán nem tudom egyszerűen értelmezni a dolgait és most is tisztában vagyok vele, hogy nem rossz szándék vezérelte, csak... nem tudom, talán azt gondolja, hogyha hátat fordít nekem, akkor könnyebb lesz lenyugodni, mely tán igaz, csak közben kellemetlen érzést bújtat el bennem, talán egy kicsit jogosan is.
De utána szaladok, hogy utolérjem őt és mellé kerüljek ismét. Meglátom, hogy most ő veszi el a pezsgős poharat, szóval akkor lehet csak tőlem nem nézi jó szemmel, ha sokat iszok, neki pedig szabad? Hékás, ez azért nem így működik, még akkor sem, ha ő az örökös és én meg.... én meg nem vagyok az. Megváltozik arca, s érzem, hogy pontosan érti mire akarok utalni, mire elmosolyodom aranyosan még mielőtt azt gondolná, hogy szándékosan piszkálom. Nem járok sikerrel mosolyommal, így inkább elsimulnak vonásaim és összehúzva magamat komorodok el vele együtt. Már-már olyan érzésem kezd lenni, mintha lenézően tekintete rám és mindenkire, de próbálom ezt elhessegetni és mielőtt még megijednék a kisugárzásától, erőltetve gondolok vissza azokra a pillanatokra, mikor olyan békésen és bújósan kuporodott az ölembe. Nagyon hiányzik az a Christopher, bár ezt is szeretem, csak még meg kell tanulnom, hogy ne úgy érezzem magam mellette, mint valami kidobott szemeteszsák.
Próbálom is megemberelni magam, míg nem úgy döntök, hogy erős leszek és beszélek neki az érzéseimről, azokról, amiket nemrégiben ő okozott, bár ez a nagy bátorság mindössze annyiban merül ki, hogy felhozom a témát, ahogy mondom az már inkább hasonlít könyörgésre. Valójában arra kérem őt, hogy ne kezeljen úgy, ahogy szüleim, hanem teljes értékű ember akarok lenni végre, amit mellette szerintem el tudok érni. Igazából nem értem mindig Christophert. Vagyis, ő egy örökös, nyilvánvalóan megköveteli a protokoll, hogy nem lehet csak úgy faképnél hagyni az üzlettársat. A szerelemnél ezt tán elfelejti, pedig a mi esetünkben sem lehet ezt megcsinálni, tiszteletet kell lennünk a másik iránt. Pont mint a golfos kérdése... biztosra veszem, hogy ha nem én lettem volna ott, akkor nem ejtette volna meg azt a hibát, amit Sophie is elismert hibaként. Csak tudnám, miért teszi ezt velem...
Koreaiul mondom és ahogy kimondom a szavakat, s meglátom arcát, kissé bízok benne, hogy nem értette. Szeretném, ha visszavonhatnám, mert lehet mégsem vagyok olyan erős, hogy erről beszéljek, vagy félek, hogy támadni fog és félreért, vagy... nem tudom. Hogyan vonhatnék felelősségre én egy megbecsült örököst? Sokáig hallgatni, mialatt én belülről megemésztem magam.
- Áhhh, izé, felejtsd el - mondom zavaromban, műmosollyal, hátha oldani tudom az elrontott hangulatot, még legyintek is egyet, aztán csak hogy csináljak valamit a rám törő pírral szemben, iszok az alkoholmentes italomból.
Ekkor mozdul Christopher, s én természetesen egyből rá pillantok. Megfogja felkaromat, mire megfeszül testem az izgalomtól és egy kicsit a félélemtől is, hisz még mindig annyira komor az arca, annyira úrias, míg én leplezni sem tudom megszeppent vonásaimat.
Ahogy fülembe jut hangja, érzem, hogy ajkaimon áramlik be egy nagyobb levegőadag. Szóval értette.... és ami több, én is értem amit mond. Hirtelen nem is tudok koncentrálni arra, hogy milyen tartalmat közölt velem, teljesen ámulatba ejt a koreai hangja, ahogy formálta anyanyelvem szavait, természetesen tökéletesen, de mégis rettentően különlegesen csengnek azok az ő szájából. Második felszólalására egy csettintésre kerülök vissza a földre és egyben mondanivalójára is. Meglepetten pislogok rá, nem olyan meglepetten, mint aki mondjuk ajándékot kap, most valóban teljesen elcsodálkozom, hogy nem támadt rám, ráadásul bevallott valamit, amit ritkán vallanak be az emberek, különösen olyanok, amilyen ő. Alkalomról alkalomra egyre jobban lenyűgöz és egyre jobban szeretem.
Nehezen jönnek szavaim, legszívesebben megölelném és ezzel mindent elmondhatnék, ám erre most nincs lehetőségem.
- Köszönöm, hogy megérted. Nem akartam tőled eltitkolni az érzéseimet, se a félelmeimet - kortyolok még egyet, hogy ezzel mentsem magam tekintetétől. - És ne haragudj azért ami... tudod, ami ott történt - bökök szememmel a helyre, ahol az előbb voltunk. Én tényleg próbáltam higgadt maradni társaságában, csak nem sikerült, de dolgozom rajta, hiába tudom, hogy sose fog menni. Most is szívesen adnék orcájára egy szeretettől teljes lágy puszit.