Reggeleim megerőltetően hozzák rám a szokványos rettegést. Mert van olyan, hogy miután felkelt az ember, megmosta a fogát, felöltözött, akkor jön csak rá, hogy még mindig az ágyban fekszik. Felkel tehát, megmossa a fogát, felöltözik, és ismét felébred. Harmadszorra már nem is véli tudni, ébren van-e vagy álmodik. S ha az ember elégszer átélte a kelletlen reggeleket, azontúl minden ébredéskor elbizonytalanodik legalább az első percek valóságosságát illetően. Ilyenkor élheti át a normális átlagember is az elmebetegségek szürrealistását néhány percre. A rémálmoknak a valóságba való átfolyásáról, az elme összeomlásáról, egy védtelen birka szellem lassú őrületéről szól ez. Épp olyan bizonytalan, mikor játszódik benne a valóság, és mikor nem, mint a reggeli többszörös felébredéseim egymásutánja. Ez a mindennapjaimban keletlenül belemászó kollektív hallucinációk, közösen megélt visszaemlékezések, egymásba folyó álmok, „valós” városokat elpusztító képzelgések és félelmek egyveleg, egyetlen gyenge testbe száműzve.
Kitudja igazán, hogy valóban megjelentem a várt helyen? Számolható-e egyáltalán tizennegyedik alkalomnak, vagy csupán az ismétlések sora az elmémbe ágyazódva? Noha nyomasztó kérdéseimet egyenesen fel is tehetném, újabb bizonytalanságra ébreszt, hogy valóban megtörténik-e mindez.
- Megvallom nem az ön jelenlétére számítottam. Aki korábban kezelt… - majd elhallgatom magamban mit jogszerűnek tartottam. Hiszen a friss első soroknak is be kell érnie, mielőtt a kritikus elé kerülnének. - ...mi történt vele? - kérdezem érdeklődően, úgy hogy maga az eszmecserét csak most érzem a legvalósághűbbnek. Vélhetően az a figyelmetlen félórás késesem nem játszódott le a jelenben. Ahogy a bemutatkozás kellemetlen kézfogással karöltve sem volt a valóság műve. Az én képzeleteim szüleménye. Kivéve az arc, mely jelenleg kikövetkezhetetlenséggel rajtam pihen. Elődje kód rendszerek és különféle példamondatokkal illetett mikor úgy éreztem elsodródtam a tér és az ídő síkjában. Csakis ezzel volt képes ebben a világban tartani és lassanként belevonni a terápiába. Így azonban, hogy személye olyan felindulásból tűnt el mint az én hozzáfűzött reményeim a gyógyulásom érdekében, már kevésbé voltam fogékony a kezelésre. Pótcselekvésekkel csillapítottam grandiózus átlépéseimet és téveszméimet. Veszettül feszengtem és idegtépően dörzsöltem arcbőrömet. A nap fennmaradó tartamát úgy értékeltem át, mint az elmúlt időszakokat, tele kétséggel és megkérdőjelezéssel minden elkövetett cselekvésemmel. Lehet hogy valóban megöltem, és a doktornő tolla nem véletlenül került a dohányzóasztalomra tegnap éjjel? Tudom, nem hihetek az újabb merénylet képzetnek. Ő maga győzött meg róla „hogy ha meg is ölne, érezné a következményeket mind jelenben mind a saját elképzeléseiben!” Hihetősége árán feláldozta volna magát saját hazugságának csakhogy az én elme rendellenességemet kímélje? Honnan tudhatom biztosra, hogy nem öltem meg? Mindez azonban nem egy nehezen értelmezhető narratív összevisszaságot jelent, melyben lehetetlen az orientáció. Nem megsokszorozott, egyenetlen és érthetetlen elbeszélői nézőpont kancsal zavarodottsága jellemzi ezeket az alkotásaimat, sokkal inkább egy-egy kitüntetett tudati tartalom, valamint a mindennapjaim objektív „valóságának” dialógusa, melyekben a valóság és az én világom között fokozatosan elmosódnak a határok.
- Őt is megöltem volna? - tör ki belőlem. A realitás mezsgyéjének hajszál vékony határát érzékelve, felötlik bennem a kérdés, az utód tudatában van-e a disszociatív személyiségzavarommal avagy ő szintén egy véletlenszerű kivetülésem?