- Még szép, hogy erre megy ki! Mégis mit gondoltál? - Annyira hasonlóan keményfejűek vagyunk, hogy fogalmam sincs miként ne szeretném őt betörni. Valamilyen szinten egy kihívásként tekintek rá, vagy inkább erre a tulajdonságára, amit én mindenképpen szeretnék véghezvinni. Azt pedig jól tudom, hogy ő is hasonlóképp gondolkozik, elvégre ebben nagyon egyformák vagyunk. Tehát az igazán meglepne, ha nem így lenne.
- A legjobb! - Teszem hozzá vigyorogva, amint belecsapok a feltartott kézbe, mintha egy jó tulajdonságnak örvendenénk annyira. Bár őszintén megvallva igazán jót mulatok rajta.
- Óh, igazán? Akkor csak várd ki amíg visszanyal a fagyi! - Mondom színlelt bosszúsággal, holott jól tudom, hogy valószínűleg igaza van. Jót nevettem volna magamon ha valóban láthatom ahogyan ugrok egyet ijedtemben, efelől semmi kétségem sincs. Ám ez még nem javít a helyzetén, hiszen biztos lehet abban, hogy még vissza fogja kapni. Ötszörösen. Ha nem tíz. Még a végén tényleg a vödör vízhez kell folyamodnom, amivel majd egyik alkalommal felébresztem őt.
- Köszönöm. - Válaszolom a megnyugtató szavaira, amik valóban meg is nyugtatnak, nagyon szükségem volt rájuk, mint ahogyan magára Adrianre is. - Már kezdtem attól félni, hogy megutálsz. Nem akarok titkolózni előtted. - Vallom be végül lesütött szemekkel, de a világ minden őszinteségét belegyömöszölve ezekbe a mondatokba. Hiszen tényleg nem szeretném ha a munkám miatt veszíteném őt el, jól tudjuk, hogy adódhatnak helyzetek, mikor nem tehetek mást, mint hallgatás.
- Nem tudhatom, hogy mi a helyes döntés. Soha nem lehetek biztos benne, csakis azt tudom, hogy nem akarlak mégnagyobb bajba keverni, mint amiben már most vagy. - Mondom, miközben már fordít is a kanapé felé, ahol a meglepetésem már vár rám. Először el sem hiszem, hogy addig ameddig én aludtam és csak aggódtam, ő azon mesterkedett, hogy meglephessen, ahelyett, hogy már a repülőutat rendezte volna amivel visszaküld New Yorkba. Éppen ezért sincs arra alkalmam, hogy esetlegesen durcizzak azon, hogy már megint a kezébe vette az ügyet és bevásárolt nekem helyettem, hiszen pontosan erre volt szükségem. Na nem arra, hogy vásároljon nekem, de arra, hogy lássam, tényleg nem haragszik és elfogadja a döntésem.
- És te pont egy ilyen személy vagy? - Nézek rá felvont szemöldökkel, néha tényleg fogalmam sincs, hogy milyen világba cseppentem bele általa. - Érdekes egy világban élsz te, Adrian. - Rázom meg végül a fejem nevetve. Van egy olyan érzésem, hogy még a felét sem tudom annak, amiben ő él, viszont máris sokkal kényelmesebbnek tűnik, mint amilyen az én világom lenne.
- Ez elég ijesztően hangzik. Már miért lenne arra szükség, hogy tudd mindenki méretét? - Némileg értetlenül nézek rá, elvégre tényleg fogalmam sincs, hogy miért lenne erre szükség, bár lehet ez csak az én tudatlanságom, és ez ismételten csak valami különösség az ő életében..
- Oké! Nézzük, hogy mennyire sikerült tökéletesen eltalálnod a méretem. - Valahol reménykednék benne, hogy ne legyen tökéletes a méret, akkor cukkolhatnám vele még egy kicsit, ám mikor elmasírozok vissza a magam által kiválasztott szobába és magamra próbálom az egyik kétrészes fürdőruhát, már jól tudom, hogy ismételten ő nyert. Alaposan megnézem magam a tükörben, elszemezek a vállam alatt tátongó heggel is, amit általában igyekszem elrejteni a kíváncsi tekintetek elől, viszont ebben az esetben, nem látok túl sok esélyt erre. Így aztán igyekszem erről nem tudomást venni és úgy lépni újra Adrian elé.
- Nos, készen állsz arra, hogy beváltsam korábbi ígéretem? - Miszerint ugyebár vízbe kell őt löknöm. - Ígérem, kíméletes leszek. - Vigyorgok is rá, mint egy tök, majd oldalra billentem a fejem és hozzáteszem a következőket is. - Ja, nem! Te magad mondtad, hogy ne ígérjek semmit... - Még a válaszát sem várom meg, már indulok is kifelé, hogy célba vehessük a vizet, ami már ideértünk óta olyan hívogató volt.

- Kezdjek félni? - Pillantok rá, felidézve korábbi kérdésem, még szélesebb mosollyal. - Jó próbálkozást, addig jókat szórakozok a hátsó sorból – utalok ezzel arra, hogy nem fog neki összejönni, akármennyit és akárhogy is próbálkozik. Márpedig fog, hiszen ha kinyilatkozik valamit, azt meg is teszi.
- Igen – vigyorgok még szélesebben, ahogy belecsap a kezembe. Önirónia a tarsolyban, elengedhetetlen.
Félrebiccentem a fejem, úgy nézek rá érdeklődéssel, majd megingatom a fejem.
- Nem vagyok ijedős – inkább értetlenül nézek, hogy mi történt. Még a durranások sem rémítenek meg, pedig már robbant szét nem messze tőlem kamion kereke, az tud szólni. Az a durranás, mikor a trafóházba vágott a villám, az annyira lenyűgöző volt, hogy azért fagytam le, mert elragadtatottá váltam, míg a többiek sikítottak egyet. Gyönyörű kék színben irizált ráadásul, amitől jó ideig nem láttam semmit. Vagyis de, az meg a negatívja, ami a fekete volt.
Válaszul először a felkarján simítom végig tenyerem, majd zsebre vágom kezeim.
- Nem utálnálak, s hiszem, ez később is így lesz. Ez a munkád – helyezkedem bele a cipőjébe, legalábbis próbálok. - és abba tartoznak olyan dolgok, amiket nem mondhatsz el. Mint ahogy ez az én munkámban is megesik. Néha ütközhet a magánéleteddel, s kihathat rá. Ha valaki ezt nem érti meg, s nem tudja elfogadni, az egyáltalán nem a te hibád – fejtem ki a véleményem. Én voltam a bolond, hogy így reagáltam az egészre, hiszen ez a munkájából fakadt.
- Nem mindig az, amit mások helyesnek vélnek. S a te döntésed, a helyzetből a lehető legjobbat akarod kihozni, maximálisan a legjobbat. Értelek, s nagyon jól esik figyelmed – ez az érzés villan a tekintetemben is. - S hogy mekkora bajt vállalok fel, az már az én döntésem – s akár bele is bukhatok, tudom jól. A nyomás egyre erősebb körülöttem, s nehéz adni azt a formát, amit eddig vittem, mégis végig fogom vinni.
- Fogalmazhatunk így is – mosolygok sejtelmesen. Ki nem használom, inkább élek a lehetőségekkel, ha szükségesnek találom. Kényelmesebb, gyorsabb s helybe jön, máskülönben munkában nem lenne erre időm és nem is akarok erre túlzottan sok időt tölteni.
- Ezzel is kifejezzük a másik felé, hogy odafigyelünk rá? - kérdezek vissza, mint nyilvánvaló indokot. - S majd ha felpróbálod a ruhákat, akkor tedd fel ismét a kérdést...magadnak – somolygok egy rövidet. - Miért hangzik ijesztőnek? - kérdezem érdeklődve, leesik az első mondata. Lehet, olyanba léptem, amibe nem kellett volna?
- Kíváncsian várom az eredményt – inkább az ízlés az, amire kíváncsi vagyok, igyekeztem a hozzá illő stílusból választani.
Míg próbálja a holmikat, addig készítek még egy kávét. A meleg még inkább ledoba a vérnyomásom, s ha kimegyünk, jobb, ha nem inkább csak ülö és nézek magam elé. Egy nagy pohár vizet is megiszok. Jó érzés tölt el, s jó látni, hogy Bianca is megnyugodott. Hiszen éppen azért javasoltam, hogy jöjjünk el, mert véleményem szerint rá jobban ráfért, mint rám.
Ahogy megpillantom, minden, amit gondolok s érzek, az arcomra van írva. Tökéletesen áll rajta, s gyönyörűen néz ki benne. Vannak nem fürdőruhás típusok, Bianca éppen a másik kategóriába tartozik. Közelebb megyek hozzá, tekintetemet vonzza a heg látványa, felé induló kezem végül az ép részen simít végig gyengéd cirógatással, majd inkább elhúzom a kezem, nem akarok neki több fájdalmat okozni, mint amennyin eddig átment.
- Észveszejtően nézel ki benne... milyen korábbi ígéreted? - ráncolom a homlokom értetlenül, még máshol vagyok. - Ahh, amikor a szavaim visszalőnek, na szépen vagyunk! - fakadok ki, miközben fülig ér a szám. - Hé, várj! Így le fogsz... ehhh.. - a kanapéhoz lépek és egy fehér napozó inget kapok a kezembe, hogy utána menjek. Rajtam van ing, azt mindig viselek, kivéve, ha úszok.
Utána iramodok, s már a parton érem utol. Van stég is, a motorcsónaknak, ami türelmesen várakozik, hogy majd használják.
- Azt akartam mondani, hogy ezt is vigyél, most már egyre jobban tűz a nap. Lehet, kalapot is kellett volna hoznom – az is volt a kanapén. Most már nem megyek vissza érte. De ha az ing sem kell neki, akkor az egyik sziklára teszem, s a tetejére teszek egy nagyobb követ, hogy ne fújja el a szél.
- Jó párszor voltam már itt – nézek a víz felé. Kíváncsian nézek rá, mit szól hozzá.