phoebe&mason

"Pandemic situation”
- dance with me

A világ felborult az elmúlt néhány hétben, ahogyan mi magunk is. Az egészségügy világszerte mutatta meg egy másik oldalát, lehetséges, hogy egyesek szerint az árnyoldalát, de azt hiszem, hogy ez megint nézőpont kérdése. Sokak számára felfoghatatlan, hogyan lehetséges egy digitalizált világban az, hogy az emberiséget lesöpörje egy világjárvány? A számítógépek, okostelefonok bűvkörében egyetlen kattintásra vagyunk a kajarendeléstől, az utazástól, és mégis ezrek szorulnak rá, hogy visszahúzódjanak az otthonaik biztonságába, iskolák zárják be kapuikat, mert egy ismeretlen ellenség harmadolja az emberiséget. A betegségekkel szemben tehetetlenek vagyunk, nem tudjuk, melyik szervezet erős, és kitartó, és melyik az, ami végképp felmondja a szolgálatot. Hangsúlyt fektetünk az egészséges életmódra, halomszámra szedjük a vitaminokat, divatmajomként vonulunk végig az edzőtermeken, a gyümölcsök és a zöldségek mellett fehérjeporoktól várjuk a zsírégetést, és az izmok építését. Meg tanultunk a munka mellett rohanni, de megállni csak akkor vagyunk képesek, ha beüt a gond. Önzően mutogatjuk a tökéletesre formált testünket a nagyközönség előtt, már nem tudunk az elektromos kütyük nélkül lélegezni sem. A media social felületek uralják a bolygónkat, de azt hiszem, ami veszélyesebb, hogy az az agyunkat is. Az egészség megőrzését nem trendként kell értelmezni, hanem létszükségletként, mert nincs az a pénz, vagy hatalom, internet, amit csodát tenne, ha hirtelen letarol bennünket a vész. Hiába regéljük az iskolai előadásokon, hogy a kézmosás fontos, a mozgás segít szinten tartani, az életminőséget javítja, a napi folyadékbevitel még talán az étkezésnél is fontosabb. A fiatalabb generáció sem azért csinálja, mert ez most a levegővel kerül egy mérlegnyelvre, hanem mert menő, ha valaki egészséges. A romlás itt van az előkertünkben, érezzük, hogy a máskor megvetett zöldellő természet az egyetlen menekülési helyünk, a városok megálltak, a forgalom megszűnt és csendessé vált minden. A hangsúly azon van, hogy majdnem minden. Immár maszkok nélkül ki sem léphetünk az utcára és a média nem a legújabb műsoroktól és politikai bonyodalmaktól hangos, hanem egy vírustól…ami mindenhol ott van. Éppen a ruhádon, a szobádban, a könyveden, a munkahelyeden, vagy a kocsidon. Minden tárgyon megleled, és az ártatlannak tűnő, szabad szemmel nem érzékelhető kis jelentéktelen dolog, sokak számára okoz álmatlan éjszakát, imádság tárgyát, félelem alapját, és nem utolsó sorban a halált. Naponta találkozom a túlélőivel, és talán emiatt vagyok az a nézőpont, aki fél, és retteg, hogy rossz felé megy a világ. Késő azt mondani, hogy megússzuk, a közepén állunk egy frontnak, ahonnan a nyertesek száma napról napra csökken, az is felér egy fehér zászlóval, ha megéljük a holnapot, addig viszont maradnak a néma sikolyok, és a tudat, hogy a maszk mögött biztonságban vagyunk.
A telefonomat bújom, ki tudja hányadik felületen görgetek végig, de a messengerem halott, és egyetlen üzenetet se kaptam órák óta. Finnel hetek óta nem tudtam egy értelmes mondatot sem váltani, a városban tartózkodott, és arról se tudtam, hogy idejött. Boston egy távoli univerzum másik feleként létezett az elmémben, apáék visszahúzódtak a házba, és háromnaponta tudattam velük, hogy létezem, nem vesztem el, csak sok a munka, mint minden egyes országban, ahol az intenzív osztályok lettek az új színházi előadások színterei. Vicces a hasonlatom, de pont úgy éreztem magam, mint egy film, vagy egy színdarab főhőse. A nevemet idegenek kiáltozták, még álmomból felkelve is nővérke voltam, aki oxigénpalackkal, gyógyszerekkel rohangált, vagy éppen a lélegeztető gép mellett virrasztott. Kevesen voltunk, üvöltött a tény, hogy a tudásom most felérne akár tíz diplomával is. Mindenhonnan átcsoportosítások zajlottak, az egészségügy teherbírása megroggyant, és kezdtünk kimerülni, de nem mondhattam azt, hogy megállunk, mert nem volt vége. A műszak nem tizenkét órán át tartott, előfordult, hogy harminc órákat nyomtunk le egymás után, nem létezve szükségletekkel, mint az étel, ital, vagy az áhított alvás. Az új drogom az energiaital lett, de nem panaszkodhattam, pedig a szívem szakadt meg. Vágytam egy jó sörre, a közös röhögésekre, de csak az emlékek tartották bennem a reményt, hogy egyszer még visszatérhetünk a régi életünkhöz. Addig marad még a jelkép, hogy vagyunk, és ellátjuk a betegek sokaságát. Percenként emelkedett a számuk, most is az egyik eszköztárolóban kerestem menedéket a jajveszékelés elől, hogy legalább egyetlen másodpercre a csend uralkodjon felettem. A sötétben megvoltam, a fókuszpontom a készülékem fényerejében merült ki, ezzel tájékozódtam. Tetszett a nyugalom, és emiatt engedélyeztem egy ötperces hosszabbítást a még ledolgozandó tíz óra előtt. A védőfelszerelés rajtam volt, de a fejemről lealkudtam, hogy a kávémat meg tudjam inni állva is, egy sötét zugban.
- Kérlek…Finn…csak egy kurva üzenetet. – nem hallgatták meg a kérésemet odafent, mert az ikon nem világított zölden, fogalmam se volt, hogy merre járhat, egyáltalán nincs baja. Ma különösen feszülten reagáltam, mert előttem állt egy állítólagos kihallgatás is, amiért tiszteletlenül kommunikálok az orvosokkal. Tudtam, hogy hibát követtem el azon a bulin, amiért részegen elmondtam a véleményemet, de eszem ágában se volt, hogy ennek még a későbbiekben ilyen következményei lesznek. Meg kell védenem a helyzetemet, megúszhatom egy fegyelmivel, vagy örökre eltiltanak az állásomtól. Milyen nevetségesen hangzana, ha amiatt lépnék le, mert ki lettem rúgva, nem pedig kidőltem a betegség miatt. A műtétemet áttolták, amíg nem életmentő, marad minden a helyén, én meg lenyelem a kéthetente fellépő görcsöket, óriás méretű tamponokat. Láttam az alagút végén a fényt, és most csak a sötétben tapogatóztam szó szerint. A világítás kialszik, mert a semmibe bámulok, amikor másik fényforrás áll a rendelkezésemre a nagy semmiből. Hunyorogva szemlélődöm a szekrény mellől, vagyis tartópolcok…amikor egyenesen magamra löttyintem a kávét, és sikerül a hallgatásomat megtörnöm.
- Nem hiszem el, hogy…ez még meleg. – a mozgolódásból arra következtetek, hogy itt nem maradhatok, de a hirtelen villanytól csak átmenetileg vakulok meg. – Kapcsold le légy szíves. – vinnyogok röviden, aztán hálásan sóhajtok egyet, ha teljesül a kérésem. – Köszönöm, de megoldom. – mutatom fel a kezemet, de eszembe jut, hogy a telefonom nélkül semmit nem fogok látni, vagy fogunk?

A fejfájás csak nem akart szűnni. Hatodik napja gyötörtek már a fájások, hol kevésbé, hol úgy, mintha úthengerrel mentek volna át rajtam, de közel két órával ezelőtt már a látásom is kezdett homályosodni, arról nem is beszélve, hogy talán már a negyedik kávémat ittam reggel hat óta. Lehet, hogy a koffein csinált ki ennyire, de az biztos, hogy nem a majdnem letépett maszk az arcomon, ami az utóbbi hónapokban rágyógyult teljesen az arcomra. Nem csak a munkám során, hanem az utcán, bárkivel, akivel találkoztam, ott volt köztünk. Nem csak az ő, hanem a saját magam védelmében is, főleg amiatt, mert most már nem az idősebb korosztályt tizedelte, hanem a harmincasok voltam igazán veszélyben. Ha közelebb is voltam már a negyvenhez és lehettem volna hivatalosan eltávon az egészségügyi állapotomra hivatkozva, nem akartam megfutamodni. És pont emiatt volt rajtam nappal és éjjel is az orvosi maszk.
Fél órája ültem már csendben, sötétségben, jobbomban az inhalátorral, kizárva minden olyan zajt, keresést vagy felesleges kommunikációt, ahova nem kellettem igazán. Nem érdekelt most az sem, hogy az osztályon végigcsorgó gyerek fulladozó sírással vonult végig, ahogy az sem, hogy a valószínűleg rokona elszidott minden egészségügyi dolgozót, aki nem a kicsi fiával foglalkozott. A legszívesebben szappannal mostam volna ki a száját, mert nőt ilyen kocsis szintjén még sosem hallottam beszélni. Életemben egyszer, kilenc évesen mondtam apámra, hogy szemét, amiért nem engedett el az osztályban tartott buliba, a következő másodpercben akkora maflást kaptam, hogy a fogaim is összekoccantak.
Tiszteltem apámat. Onnantól kezdve nem könyörögtem neki, oda mentem, ahova engedett és nem lépkedtem az idegein minden felkapott és nem valóban vágyott dologgal. Miatta vagyok az, aki, miatta élek úgy, ahogy és miatta lettem orvos is. Nem, még szerencsére él, ereje teljében van a hetvenen túl is, de ő volt az, aki belém verte azt, tanulnom kell, máskülönben nem viszem semmire. Kiakadt, amikor a tüdőgyógyászat felé vettem az irányt, sose értette igazán, miért akarok hörgőkkel, léghólyagocskákkal, lebenyekkel foglalkozni, ahelyett, hogy neves érsebész vagy szívsebész is lehettem volna. Mert valahogy mindig azt mondta, hogy annál több van bennem, mint hogy lerakódott nikotinnal, dohányzástól feketén málló tüdővel foglalkozzak. Mindenkinek kell egy hobbi, nem igaz?
Megráztam az inhalátort, hogy végre szippantsak is belőle, amit követően hosszú másodpercekig bent tartottam a levegőt, a csodaszert a tüdőmben, amikor a helyiség ajtaja, ahova elbújtam, ismételten kinyílt. Lassan fújtam ki a levegőt, remélve, hogy hurrikánként csak jön és megy az illető, de a kérésem valahogy nem teljesült és csak azt vettem észre, hogy a sötétet bámulom, benne azt a fényforrást, amit csak egy telefon képernyője képes bevilágítani, az űrlényes szkafander-jelmezen túl pedig a szőke lobonc rajzolódott ki, nem csak a védőfelszerelés, aminél sejtettem, hogy nem csak mellkastól felfelé fedte a nő testét.
A fejemet a mögöttem lévő falnak döntöttem, amikor a mellkasomnál lévő zseb rezegni kezdett. Pontosabban a benne elrejtett telefon olyan diszkófényt villantva, mintha minimum egy Elton John koncerten lennék. Fáradt fejfájással halásztam ki a készüléket onnan, amit követett a nő tajtékzó pár szava. Azért ennyire nem vagyok elviselhetetlen! Csak egy pillantást vetettem a hívó fél nevére, de gondolkodás nélkül nyomtam ki az anyósjelöltemet. Valószínűleg nem tudott bejutni a lakásba és azt gondolta, hogy majd hercegnőként bevonulhat oda, bánom is én, még minek. Mindent elvitt már, ami a lányához tartozott egykor, csak engem nem cipelt el. A sűrű bocsánatkérésekből ítélve és abból, hogy mellettem elég rosszul volt, szégyellte magát a lánya helyett is. Felálltam arról a polcról, ahova előzőleg ereszkedtem le, csak hogy felkattintva a villanyt lássam, mi is történt, mi is volt a meleg, de a lány azonnal ellenkezve arra kért, hogy legyen megint sötét. S lőn, elérkezett a pillanat, mert már kapcsoltam is le, hadd játszunk éjszakai vadon élőset.
- Mármint mit oldasz meg? Fel sem ajánlottam a segítségem. - szólaltam meg az alakjától messzebb, betartva a másfél méteres távolságot. Nem mintha nem lett volna már mindegy igazából, ebben a vírushelyzetben mindketten betegekkel dolgoztunk, ki tudja, hogy nem-e váltunk már rég hordozókká. Mégis feltoltam az arcomra a maszkot, ha már volt és ha már rendesen kaptam levegőt hála az inhalátornak.
- Így a sötétben azt sem látod, hogy hol meleg az a valami, ami meleg. És lehet, hogy nem ártana villanyt kapcsolnunk, ha már ketten vagyunk idebent. Ki tudja, hogy aki harmadikként érkezik, mit fog gondolni, mit csinálunk. - dőltem neki a falnak a villanykapcsoló mellett, a telefonom meg ismét őrült rezgésbe kezdett. A fénye homályosabbá vált, mert megint elsüllyesztettem a köpenyem mellső zsebében, de nem vettem a fáradtságot, hogy ránézzek. Helyette zsebre dugva a kezeimet néztem előre, amerre az előbb a még meleg lány volt. - Legyen világosság? - érdeklődtem, mert hát az ő döntése volt, nekem így is tökéletesen megfelelt, legalább nem kellett látnom semmit.

phoebe&mason

"Pandemic situation”
- dance with me

A folyosón lépkedve a hátam mögött legalább egy tucat nővér és orvos súgott össze. Nem szerettem a középpontban lenni, de a Ryan buliján történt események csak a rivaldafénybe sodortak, nem pedig ellenkező irányba. Egy neves orvossal összecsapni, és megalázni a kórházi személyzet jó nagy része előtt nem volt valami szerencsés fordulat, be kellett volna fognom a számat, de az alkohol beszélt belőlem aznap este. Egyetlen személyre fókuszálva alkottam ellenséget a felettem álló diplomás dokikból, amiért olyasmiket várnak el, amit nem kellene, és egyetlen köszönöm sem hagyja el a szájukat. Dr. Woodward nem kedvelt, és a keze tovább ért el, mint kellett volna. A nyakam körül szorult a hurok, és be kellett látnom, hogy a megfelelő hangnem ugyanannyira fontos, mint a csend. Tiszteletet szipolyoztak ki belőlem annak ellenére is, hogy sokan a pártomat fogták. A nővéreket semmibe vették, egy láthatatlan kéz voltunk a nagyszabású orvosi körök mellett, akik azon ügyködtek, hogy a betegek jobban érezzék magukat, a hozzátartozók némi információt kapjanak, miközben az állandóan elfoglalt orvosok diagnózisára vártak. Teltek a napok, és úgy tűnt a pletyka nem apad el, egyesek fogadásokat kötöttek arra nézve, hogy ki leszek rúgva, ha még egyszer összetűzésbe kerülök egy felettem állóval. Rohantam teremről teremre, azt se tudtam, hogy hol áll a fejem, mióta átvettem a műszakot Laratól. Nem akadtak színtiszta osztályok, a vírus beette magát mindenhova, és a legsúlyosabb esetekkel hozott össze a sors nap mint nap a végzettségem miatt. Az intenzív kemény terület annak, aki érzékeny lelkületű, de bennem már nem volt undor, olyasmiket láttam és hallottam, melyektől másoknak rémálma lett volna.
A második emeleten találtam meg a mentsváramat, és harmadik alkalommal látogattam el az általam felfedezett szertárba. A többség a pihenőkben telepedett le, ha egy kis szabadságra vágyott, vagy éppen a kórház mögötti parkolóban, vagy a tetőn gyújtott rá. Régebben megesett, hogy én is elszívtam egy cigit, de a járvány kitörése óta inkább ódzkodtam tőle, hogy még ennél is jobban tönkre tegyem a szervezetemet. A szünet nekem annyit takart, hogy már ki tudja, hogy hányadik próbálkozással futottam neki Finn elérésének, de sikertelenül. Felbaszta az agyamat azzal kapcsolatban, hogy elfelejtett szólni a városba érkezéséről. Hónapok óta nem találkoztunk, és annyi se volt benne, hogy egy délutánt a barátnőjére szánjon. Fogalmam sincs, hogy kiderült volna-e a történet, ha Brodie nem szólja el magát, de végső soron akkor sem változott volna semmi…ja de, mert akkor a boldog tudatlanságban sínylődtem volna. Miért nem keresett fel, elege lett a távkapcsolatból, és így akarta a tudtomra adni, hogy vége van? Nem volt egyértelmű a jelzése, hiszen már egy ideje ismertük egymást, barátokból váltunk szeretőkké. Az elmúlt hetek kihozták belőlem a legrosszabb énemet, és igen féltékeny voltam, másnap magányos, de igazán hiányzott az életemből egy társ. Anya csak annyit mondott erre, hogy vegyek egy aranyhalat, ha akarok. Jót nevettem a feltételezésén, de legalább némi humort vitt a hétköznapokba, és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy beszerezzek egyet. A boltok nem voltak nyitva, de talán fű alatt tudok szerezni, vagy az is lehet, hogy valami komolyabbal kellene próbálkoznom, mint a kutya vagy a macska. Elkalandoztam fejben, és azt vettem észre, hogy a sötétségben egy másik fényforrás is jelen van az enyém mellett, de annyira lekötött a dühöm, hogy az első percekben nem is vettem észre. A szkafander nélkül némi áporodott oxigén jutott a tüdőmbe, és hálásan morrant fel a gyomrom is az újabb koffeinadagra. Micsoda áldás lett volna összekötni ezt egy beszélgetéssel a pasim társaságában, de maradt az idegen a sötétből. A helyzetváltoztatással a kávét is magamra borítottam. A mocorgás nem jöhetett a távolból, és hamarosan felkattant a villany is. Elvakított, nem tetszett, hogy nem látok semmit, ezért ellenkezve kértem a sötétre, és örültem, hogy nem cselekedett másképpen.
- Igaz, nem. – sóhajtottam egyet megadóan és letettem a poharat a szemmagasságban lévő polcra, hogy egy kötszerrel itassam fel a melleimről a feketét.
- Érzem azt a meleget a mellkasomon, nem kell ehhez fény. – erősködtem, és kezdett a hangom átmenni valami gúnyosba pontosan amiatt, ahogyan velem is kommunikáltak.
- Attól félsz, hogy a harmadik fél szerint dugunk? Nincs baj, legalább kimegy, és ne aggódj a kettőnk titka marad, hogy itt kerestünk menedéket. – közelebbről hallottam az újabb kérdést egy telefonos hívás közben.
- Nem kellene inkább felvenned a telefont? Én úgy néz ki, hogy mehetek átöltözni, mert eláztattam magam, és erre nem fogok visszaöltözni. Mennyi az idő? – érdeklődtem, hogy tudjam még mennyi időm maradt, amíg Clara kiakad és a keresésemre indul.
- Oltsd fel, ha akarod. – szólaltam meg egy kicsit később, aztán úgy döntöttem, hogy visszafogom a rosszabbik énemet. A hunyorgás és a sűrű szempilla billegetés után láttam meg a hang tulajdonosát is, és egyből leesett, hogy orvos.
- Ó, bassza meg…. – nem így kellett volna reagálnom. – Sajnálom az előbbit, talán az lesz a legjobb, ha lemegyek a mosodába. – kaptam fel a poharamat, de azt elfelejtettem, hogy a maszkot is vissza kellene húznom az arcomra.

Amikor a kórházba érkeztem én voltam az új doki. Az igazi állásinterjúmon túl még legalább három hónapig olyan kérdésekkel bombáztak a kollégák és a nővérek, amiktől már a hideg futkosott a hátamon, de a legtöbb esetben magamra erőltettem az én válaszolok mindenre mosolyt és igyekeztem jó képet vágni az egészre. A hatvanadik és van-e barátnőd kérdésre már nem voltam annyira vidám, de leginkább őszinte. De mondhattam volna a farokméregetős és hol tanultál-diplomáztál-doktoráltál kérdéskört is, az sem volt üdítőbb, viszont mivel én voltam akkoriban az új, kénytelen-kelletlen megválaszoltam minden nekem feltett kérdést az öltözőben-kantinban, de még az egyik kórtermi beteg ágyának lábánál is, végigvezetve a tekintetem a kórlapjánál. Ott Geraldine volt iszonyúan kíváncsi arra, hogy mikor költöztem New Yorkba és hol is van a lakásom. Mr. Hawkins érezte magát kellemetlenül már a kérdésektől, amivel gondolatban egyet értettem, Geraldine-t viszont sikerült visszaterelnem az eredeti problémához, a betegünk kórtörténetéhez. Ezért sem hittem teljes mértékben a pletykáknak, mert valaki mindig bökte a másik csőrét, valaki mindig szebb volt, jobb volt, akit el kellett egy kicsit taposni. Mint a mesékben, itt is voltak farkasok, hiénák, viperák és sárkányok is. Kiismertem magam már a kórház falain belül, nem volt olyan szeglete, ahol nem tudtam, hogy milyen osztály volt, ki volt annak főorvosa, hogy a különféle részlegeken melyik nővérek voltak bevethetőek és egyáltalán nem éreztem azt, mint sok húgyagyú lütyő hitte, a nővérek kevesebbek lennének nálunk. Ugyanúgy képesek voltak felidézni a testben meglévő kétszázhat csontot, mint mi, latin megnevezéseikkel együtt, a betegségekkel, tünetegyüttesekkel is képben voltak. Lucia volt az egyik segédem, a lány annyira ügyes volt, hogy nem csak az általános vizsgálatokat volt képes elvégezni, hanem ha különleges üggyel-betegséggel volt dolgunk, ha éppen dolgozott és behívtam, mindig szívesen jött.
Ahogy a betegeknek, nekem is szükségem volt oxigénre, ami ellen tiltakozni készült a tüdőm néha, emiatt volt szükségem az inhalátorra, hogy ne kezdjek rá a szokásos fulladásomra. Az nem vetett volna rám jó fényt, ha egy vizsgálat közben esem össze, csak mert nem ismerem fel azt, mire volt szüksége a testemnek. Mint ahogy sokszor, most is csak egy kis magányra volt szükségem, arra, hogy ameddig öngyógyítom magam, senki ne nézze végig azt, ahogy kapkodtam a levegőt. Az asthma rohadtul nem vicces az év három évszakában, főleg, hogy az allergiaszezon is képes volt felzabálni a tüdőmet rendszerint. A lány érkezése rontotta el a nagy magányom, de ha már így alakult, akkor jobb volt felfedni magam, mielőtt még azt hitte volna, egy patkánnyal került össze, akit agyon kellett csapnia. A nők mindig fostak a rágcsálóktól (is). Ezért is kapcsoltam fel aztán le is a villanyt némi diszkófényt kreálva, mert engedtem a kérésnek.
- Miért van az, hogy a nők jobban szeretik a sötétséget bizonyos helyzetekben? - érdeklődtem tőle, nem magamra véve a hangjából érezhető gúnyt, fordítva, tovább is menve a téma kapcsán, de a válaszát meghallva azért szélesen elmosolyodtam a falat támasztva, miközben a telefonom egészen lelkesen kelt életre, de a gondolataimba beférkőzött a lány szóhasználata. - Nem félek a dugástól, keféléstől, szextől, bárhogy is nevezzük. - mindennek megvolt a helye, ezeknek a szavaknak kettőnk közt aligha, de ha ő így beszélt, talán nekem is szabad volt egy kicsit. Még ha gyűlöltem is. Ha engem nem is, de őt biztosan idegesítette a hívásom, amire csak megvontam a vállam. Ha fontos, keresnek megint. Egyszer csak megunják, hogy nem veszem fel.
- Fogalmam sincs. Sötét van ahhoz, hogy az órámat megnézzem, a telefonom meg a zsebemben van. Itt úgy két perccel múlt sötét. - jegyeztem meg szórakozottan, nem kifejezetten komolyan gondolva a szavaimat. S lőn lámpafény, ahogy engedélyt kaptam arra, nehogy dugjunk itt a fénynélküliségben. Ahogy ő is, én is végignéztem magamon. Aztán rajta is, a mellkasán csak egy kráterméretű barna folton.
- Melyik előbbire gondolsz? A dugásra, vagy arra, hogy lekávéztad magad? - érdeklődtem tőle, mielőtt kiszökhetett volna mellettem, beléptem az ajtó elé és onnan néztem el felé. - Ha így mész ki, máglyára fognak vetni. - kinyújtottam felé a kezem, hogy a poharát átadhassa nekem, mielőtt megint leöntötte volna magát. - A maszkot muszáj leszel felhúzni, meg egyébként is totál felismerhetetlen leszel. Mint Clark Kent a Superman jelmezében. - vigyorogtam bele a maszkomba, amit ő nem láthatott persze. - Dr. Stricklandnek szólok, hogy vegyen neked egy kávét, ő a főorvosod, ha jól sejtem, ugye? - érdeklődtem tőle, mert a kinézete alapján egyértelmű volt, honnan menekült. Az intenzív volt most a halál metaforája a pandémia idején. - Hogyan tudlak beazonosítani nála? - tettem fel egy újabb kérdést, mert nem szívesen vettem volna azért minden nővérnek kávét, még a végén azt gondolnák, mindenkit fel akarok szedni, pedig senkit sem. - Tartozik nekem, te meg megérdemelsz a sok borzalom után és közben egy ingyen feketét. Vagy cukrosat, attól függ, hogy iszod.

phoebe&mason

"Pandemic situation”
- dance with me

A munka folytonosságát akkor törhettem meg, ha megittam egy kávét, vagy bekaptam egy falatot, egyébként minden mellőzött volt az elmúlt hetekben. Összefolytak a nappalok és az éjszakák, a budit akkor kerestem fel, ha már csurgott és nem bírtam ki, vagy random megtámadott a mikulás. A betegségemből kifolyólag gyakran esett meg, hogy kéthetente csúsztam bele egy-egy hangulatingadozásos rémálomba, mert a szervezetem rosszul jelzett. Emlékszem még annak idején, hogy milyen volt az első alkalom. Testnevelés óra alatt azt hittem, hogy kiszakad a gyomrom a helyéről, ami túlzásnak is mondható, mert az anatómiai ismereteim még nem bizonyultak elegendőnek, hogy felfogjam nővé értem. A tanárnő segítségét kértem, hadd ülhessek le pihenni, mert valami nem stimmel velem, aminek az lett a vége, hogy összeestem és a kórházban ébredtem fel. A látogatásaim nem csökkentek le még jó pár évvel később sem, csak akkor a sürgősségin bandukoltam és a barátnőmmel várakoztam órákon át. Sammy-t nagyon szerettem, az elejétől fogva mellettem állt, miután kiderült, hogy a petefészkeimen szinte nincsen egyetlen ép felület sem, mert mindent ciszta lepett el. Már akkor tudtam, hogy nem sok esélyem lesz teherbe esni, ami akkor még nem tűnt akkora problémának, de ahogyan haladtam az időben előre, és megízleltem a felnőttes tartalmakat is, úgy vette el a kedvemet a kapcsolatoktól is. Nem is tudom, hogy összejöttem volna-e Finnel annak idején, ha nem lettünk volna barátok és egyben szomszédok. Az unokaöcsém egy időben nálunk lakott az apukája halála után és mi hárman elválaszthatatlanok voltunk. Brodie az egyik szívem birtokolja, a másik meg egyértelmű, hogy kinél van. Még a kórházban sem tudják rólam, hogy mennyire súlyos a helyzet, csak a legközelebbi barátok, vagy a főnővér. Nem kürtöltem világgá, hogy a méhem kivételére készülök, hiszen ez az én döntésem volt. Anya megőrült volna, ha beavatom, egyedül talán Brodie támogatott benne, aki látta, hogy mennyit szenvedek miatta. A ciklusok kiszámíthatatlan hullámként taroltak le, és hiába igyekeztem úrrá lenni rajtuk, olykor beszippantott az örvény, és fulladoztam. Nem láttam más kiutat, fájdalommentesen akartam élni, és ehhez csak egy választási lehetőségem volt.
Ma egészen jó napom volt, mármint ezt mondani egy világjárvány alatt abszurd, de a műszakomban még nem veszítettem el senkit, és csak egy kávét akartam meginni a titkos helyemen, de valaki keresztülhúzta a számításaimat. A meghallgatásra délután ötkor kerül sor, itt vagyok reggel hat óta, és maradok is másnap reggelig. A huszonnégy óra borzalmasan hosszú, de meg lehet szokni, igaz a koffein elég fontos részét képezi az éberségemnek. A szkafandert utáltam, megfojtott, de tudtam, hogy ezzel védem a szervezetemet a sok rossztól. Finn egy újabb hab volt a tortán, vagy ő maga volt a cseresznye, hogy nem vette fel nekem a telefont? Kezdtem azt hinni, hogy a kezemmel élek kapcsolatban, de néha felbukkant még, és akkor megnyugodtam, hogy nem egy képzelt barát, vagy mi. Ugye nem maradhat ki az új vendég a szertárban, akinek a létezéséről nem kellene tudnom semmit, de ha már összehozott minket a sors, akkor nem vagyok rest a formámat is hozni. A viccelődésnek is vannak árnyoldalai, de én szerettem, ha valaki vette a lapot, és nem sértődött meg.
- Mert úgy nem sérül az önbizalmuk. – reflektálok azonnal a kérdésére, mert bizony én simán csináltam volna fényben is, nem taszított a testem, már elfogadtam, hogy ilyen vagyok, ezért élveztem is az élet adta lehetőségeket.
- Jó hallani, hogy nem kell megjátszanom magamat és szép szavakkal illetni a harmadik fél előtt, ha mégis azt feltételezné, hogy ebben a göncben neked esnék, mármint olyan vagyok, mint egy űrhajós. – nem láthatta az előbb, de a villanyeffekt nem marad el, miután megadom az engedélyt neki, csak a telefonja rezgése idegesít fel. Miért nem veszi fel, ha már a személyes terembe is bemászott az előbb és hallotta, hogy elszidtam mindennek a barátomat. A fényben megjön a felismerés is, hogy egy orvoshoz van szerencsém. Nem hiányzott nekem, hogy újabb összetűzésbe keveredjek a meghallgatás előtt, toppon kell lennem, ami azt jelenti, hogy ideje lelécelni. A menekülésem kudarcba fullad, mert az ajtó elé állva hátráltat meg.
- Talán mindkettőt. – nyögöm ki, mert borzasztóan zavarban vagyok a beszólásom miatt. A poharamat automatikusan adom a kezébe és a maszkot is felsegítem a számra, éppen a fülem mögé tűrve, miközben a másik kezemmel a szkafandert tartom a derekam magasságában.
- Clark Kent talán nem, de egy Wonderwoman igen. – széles mosollyal konstatálom a humort, ha már ennyire közvetlen, miért kellene bunkóznom?
- Igen, ő az. – helyeselek a feltételezésére, hogy az intenzíven dolgozom, de a kérdésére nem felelek azonnal. Váratlanul ér a kedvessége, hogy kávéra invitál. Az orvosok nem szoktak, mondjuk ez általánosítás, de mégis jobban járnék, ha ebbe most nem mennék bele, de lássuk a medvét.
- Phoebe Cutler. – a fél kórház tőlem hangos, így felveheti a nyúlcipőt. A tekintetét fürkészem, végül a kilincs után nyúlok.
- A mosoda nem vár meg, át kell mindenképpen öltöznöm, leugrom a szekrényemhez, és tényleg nem szükséges az a kávé. Ismerem a járást. – mutatok a folyosóra, és megvárom, hogy arrébb menjen. A nevem a védjegyem.

Az asztma tünetei a következők: múlni nem akaró köhögés, éjjelente erősebb ingerrel, légzés megrövidülése, hangos, legtöbbször sípoló légzés, szorítás érzése a mellkason, nehéz légzés. A gyengébb verzió esetén ezek csak néhány percig állnak fenn és utána a helyére zökken minden: ugyanúgy tele tudod szívni a tüdődet, végig tudsz menni egy réten anélkül, hogy közben meg akarnál pusztulni, de ha te is ugyanúgy a súlyosabb stádiumában szenvedsz, mint én, akkor szükséged van az inhalátorra, sajnos kevesebbszer használhatod, mint amennyiszer ránézel, amennyiszer a kezedbe fogod és ez eléggé kiborító tud lenni. A pollen- és  porallergia pedig erre még egy lapáttal rátesz. Nem tudnám megmondani, hogy mikor és hogyan kezdtek kialakulni a tüneteim, arra emlékszem csak, hogy nyaranta fulladással járó köhögőrohamaim voltak, éjjelente sem szűnt az inger, szűnni nem akarással éreztem száraznak a torkomat, éreztem ott gombócot és a nehéz légzés kitartóan vonta el a tüdőmtől az oxigént. Mégsem magam miatt lettem orvos, mégsem öngyógyítás miatt fordultam a pulmonológia irányába, viszont már kölyökként tudtam, hogy nekem ott a helyem, emberi testben turkálni, megérteni és ha apám, ha a testvérem vérzett, ha én magam, mindig ott voltam körülöttük, tudni akartam, mi történt, hogy lehet sebet ellátni. Soha nem rettegtem a tűktől sem, talán ezért is kötöttem ki a tetoválószalonok asztalain is a későbbiekben.
De mégis a különleges eseteket szeretem, ahol túráztatnom kell az agyam, különféle vizsgálatokat elrendelni és ha módom is van rá, akkor ott lenni, ha nem a rendelőmben történik mindaz. Nem lettem szívsebész, ahogy apám akarta volna. Nem lettem tanár, építész, író, ahogy anyám szerette volna. Nem lettem szennyvíztisztító, ahogy a húgom akarta volna éveken át, hanem a saját utamat jártam, megszenvedve a biokémia szörnyeivel, átverekedve magam a feleslegesnek vélt tantárgyakkal, gyűlölve azon módszereket, amelyek már kivesztek az orvoslás egyre megújuló területein, ám az oktatási rendszer és a tanári megszállottság megkövetelte azokat.
Most meg itt vagyok, ebben a kórházban, átjárva Brooklynba Queensből, és élvezem. Azt már kevésbé, hogy mostanában a munka és az azutáni alvások teszik ki csak az életem, főleg úgy, hogy a betegeim száma erőteljes csökkenést mutat az elmúlt egy évben, amiről nem én, hanem a vírus tehet, ez a százezreket elpusztító kór, amire igazán nem is lehet megtalálni ilyen gyorsan azt az ellenszert, aminél minden mellékhatásról lehet tudni, ami alapvetően biztonságos lenne és mindenkire alkalmazható. Nem mondom, néha azért otthon a vodkás üveg aljára néztem, néha a futásba menekültem, ha épp véletlenül volt szabadnapom, de a napjaim zöme másból sem állt, csak hogy felvegyem az orvosi köpenyem, a szájmaszkot a képemre húzzam, hogy kihagyjam a napi négy étkezésemből minimum az egyiket, a legvégén pedig úgy dőljek be otthon az ágyba, mint egy rothadó krumplis zsák.
A nők és a sötétség kéz a kézben jártak, mint megtudtam újdonsült szertár-társamtól, amire még a villanykapcsolás előtt bólintottam, amit persze nem láthatott. Ha tudná a nő, hogy a férfiak sem csak egoista vadbarmok, az változtatott volna a helyzeten?
- A testiség ösztön és alapvető szükséglet, az élet része. Egyébként nehogy azt hidd, hogy a hiányos öltözet és a könnyűvérűség vonzóbb. - ezt még muszáj voltam elmondani neki, bölcselkedve egy sort. - Ez nem azt jelenti, hogy most ess nekem, te se, én se akarom. - maszkkal az arcomon tettem hozzá, kijavítva, hogy nem az öltözékével volt gond. Legalább megvédte a bőrét a gönc attól, hogy a forró kávét végigfolyassa magán. A fény viszont nem ártott, mert még mindig emberekként a fényben jobb volt létezni, biztonságosabb. A kérdésemre a zavar leplezetlenül fogadott, főleg hogy a maszk sem volt rajta a nőn, így sikerrel mértem fel a vonásait. Nem kértem tőle bocsánatot, csak kiélveztem, hogy végre valakit sikerült zavarba ejtenem úgy, hogy még nem is láttuk egymást. Nem utaztam erre különösebben és nem is volt szándékomban nyilvánvalóvá tenni ezt, hogy még inkább elsüllyedjen. elég volt nekem és neki is ennyi. A kávé végül a kezemben végzi, ahogy felajánlottam a jobbom, a kérésemnek megfelelően pedig a maszk is a helyére került. Ő is ugyanannyira utálja, amennyire én, ebben biztos voltam, de az emberek 99%-a most a kényszerűség miatt hordja, mi pedig mindig, mert egészségügyben dolgozunk. A munkánk része.
- Diana lasszója és kardja menő. Az unokaöcsém rajong érte, karácsonyra képregényeket kért. - osztottam meg vele, hogy nehogy azt higgye, Marvel-buzi lennék, nekem jöhetett a DC vonal is. Ha már Wonderwoman akart lenni, már csak a neméből adódóan is az immár névről megismert Phoebe, ha már az intenzíven járunk és a dokija az, akire gondoltam. A pillantása hosszú volt, kutató, ezért megadóan felsóhajtottam. Mert a pletykák a tüdőgyógyászat kórtermeiig is elértek.
- Az abnormális felfogás független attól, ki milyen osztályon, beosztásban dolgozik és milyen nemű. Az intelligenciát nem a diplomával osztogatják. - jegyeztem meg hirtelen, lenézve a nálam alacsonyabb nőre, akinek a keze, már a szökési kísérleteképp a kilincsre fonódott. Elálltam az útjából. Biccentettem a szavaira, engedve, hogy kislisszoljon mellettem a folyosóra, az öltözőbe, aztán meg dolgozni is. Még egy utolsó alkalommal megforgattam a kezemben nyugvó inhalátort, mielőtt kiléptem volna a szertárból, a villany lekapcsolása után.

Két és fél órával később tudtam felszabadítani huszonöt percet, amit a közeli kávézóba menetellel ünnepeltettem meg. Elsétáltam vele az intenzívre is, ahol a nővérek pont Ms Cutler későbbi kivizsgálásáról beszélgettek, persze amikor elléptem mellettük, mind úgy tettek, mintha a legutóbbi nagybevásárlásaikról beszéltek volna. Kedélyes bólintással köszöntem nekik, végül a pultnál állva meg néztem a bent nagyon körmölő Rose-ra.
- Üdv! Dr. Mason Wilkinson vagyok. Megtenné kérem, hogy kéreti Miss Phoebe Cutlert Strickland irodájába? John kért meg rá, én pedig baráti szívességet teszek neki, Johnny most nagyon elfoglalt. - mosolyogtam rá. Rose nem látta. Maszk voltam rajtam, még mindig.
Rose a nevemet hallva bizonyára mosolygott. Biztos, hogy a precizen felkent rúzsa és a púder alatt megülő vaskosan felvitt alapozó egy újabb emberi arcot kreált a maszkján belül. A hideg rázott ki ezektől a kozmetikai túlzásoktól.
- Üdvözlöm, doktor úr. Persze. Megint valami rosszat tett Phoebe? Az a lány sose képes befogni a száját, mindig muszáj mindent megjegyeznie! - morgolódott Rose, az ötvenes nő.
- Nem, Strickland elégedett vele.
- Tényleg? Mostanában nem ezt hallani.
- Szóljon Phoebenek, Rose, kérem.
- Ó igen, doktor úr, máris! - végre felemelte a szerkezetet, én pedig már csak akkor hallottam, hogy Phoebe nevét mondva John irodájába rendelte, amikor az említett főorvos ajtaján lépve be mértem fel a helyzetet. Nem volt a helyzet magaslatán, a papírok szanaszét hevertek az asztalán, a haja úgy állt, mint egy újdonsült ovis első bentalvása, a szemüvege is félig-meddig csálén állt a képén.
- Rossz nap? - vigyorogtam. Még mindig maszk, semmit nem láthatott belőle.
- Neked nem? Mit akarsz itt, Mason? Eltévedtél?
- Nem, Phoebe mindjárt érkezik.
- Minek?
A választ már nem tudtam elmondani, mert az ajtón kopogtattak, Strickland pedig automatikusan egy tessékkel bocsájtotta be az érkezőt.
- Helló, Miss Phoebe Cutler, az űrhajó jelmezben, személyesen. - biccentettem felé, John meg egyikünkről a másikunkra nézett. - A kávé. John szerint megérdemled. - tettem le az asztalra. John nem teljesen értette.

phoebe&mason

"Pandemic situation”
- dance with me

Minden nehéz műszaknak megvolt a maga szépsége. Az intenzív osztályon állandóan ott lebeg a ki nem mondott halál, mert félünk róla beszélni, azonban az ott dolgozók napi szinten találkoznak vele. A formaságok változnak, de egy emberen mindig látszik, ha eljött a vég. A fizikai jeleit elsajátítottuk, de valahogyan meg is lehet érezni ezt, mégis fel kell állnunk, és továbbharcolnunk, mert arra esküdtünk fel, hogy életeket mentsünk. Az egész születés és vég közötti folyam lenne az életnek nevezett játék, és minden viszontagsága ellenére én optimista embernek vallottam magamat. A sors elvett pár vágyálmot tőlem, de nem roskadtam bele, inkább megpróbáltam a citromból limonádét csinálni. Az elmúlt egy évben még nehézkesebben ment, hogy megtaláljam a szürke hétköznapokban a jót, és igen voltak napok (mint a mai is), amikor kicsit elvesztem. Jól esett volna hallani Finn hangját, hogy nincs vele semmi baj, tudom, hogy néha hisztis vagyok, de nem túl sűrűn találkozunk, és ha mégis, akkor általában ki sem bújunk az ágyból. Hűséges voltam a legjobb barátomhoz, nem azért szerettem bele, mert annyira jó pasi lett volna (kétség sem férhet hozzá, hogy az), inkább az együtt átélt emlékek kötöttek össze, és ebben szerepelt a másik kerekem is. Brodie nélkül bele se vágtam volna a fősuliba, nem szereztem volna diplomát, és akkor most nem dolgoznék itt. Az unokaöcsém motivált, hogy lehetek jobb is, megkövetelhetem a lehetetlent. A szüleim nagyon büszkék voltak rám, minden áldott nap a telefonos beszélgetés alkalmával elmondták, hogy bármennyire is legyek távol mindig gondolnak rám, és aggódnak értem, de a szívük sokkal nagyobb lett, mióta nővérként dolgozom. Olykor ezen mondatok adtak erőt, hogy folytatni tudjam a harcot, de ma még velük sem sikerült beszélnem. A családom és a barátaim is támogattak, de a vírushelyzetben egyre kevesebb alkalommal volt rá lehetőségem, hogy kapcsolatba lépjek velük. Jól példázza ezt a szertárban történt kis incidens. Nem tudtam, hogy nem vagyok egyedül, és úgy káromkodtam, mint egy kocsis. Az idegen felbukkanása kicsit megzavarta a szünetemet, de végső soron egészen jó fejnek könyveltem el. A sötétben csak az évődés ment, nem sikerült arcot társítanom a hang mellé, pedig egészen jó voltam benne. Igaz, hogy ez a kórház akkora volt, hogy nem ismerhettem mindenkit személyesen, de a legtöbb nővért és orvost, aki már egy ideje ebben az épületben tevékenykedett, azokat hang alapján is be tudtam azonosítani. A félresikerült kávém mehetett a kukába és megnyertem egy átöltözést is nagy kalamajkában, de akkor vált forróvá a hangulat és nem a jó értelemben, amikor felkapcsolták a villanyt, és mindketten megvilágosodtunk. Eszem ágában se volt még egy problémát a vállamra venni, pedig egy orvossal beszélgettem. A köpenyéről lejött, hogy ismételten a rossz körökben mozgok, nem hiányzott a mai megbeszélésem fejébe még egy megrovás, mert akkor borítékolhattam volna a kirúgásomat is. Berezeltem és a legegyszerűbb megoldást választottam: menekültem. Nem óhajtottam vitát generálni, vagy kihívni magam ellen a sorsot, de közel jártam hozzá. A maszkomat se vettem vissza, úgy kellett rám szólnia, mert lefagytam a társaságában. A lazának tűnő oldalam hirtelen avanzsálódott át egy zavart, és visszahúzódó nővé, aki nem akart már ennyire személyeskedni. Abban se voltam biztos, hogy melyik osztályon fordult meg, de a főnökömet ismerte. A vészcsengőnek hála még időben kapcsoltam és visszautasítottam finoman a kávéra való meginvitálását. Lett volna időm elmenni vele, de megint én lettem volna a beszédtéma és nagyon untam, hogy nem adhattam önmagamat. A feszültség és a levertség érzete keveredett bennem, amikor a kilincsre fonódott a kezem.
- Az intelligenciát valóban nem így osztogatják, de az előítéletet sem, és mégis mindenkiben benne van. További szép napot. – ejtettem meg egy futó mosolyt a maszkom takarásában és már iszkoltam is lefelé a lépcsőn az öltöző irányába. A szívem gyorsabban dobogott és a következő fordulóban megálltam, hogy kifújjam a szuszt. Nem szerettem volna maratont futni, de úgy éreztem jelen pillanatomban, hogy valami hasonló mehetett végbe bennem. Végül összegyűjtöttem az erőt és elindultam az alsó szintre, miközben igyekeztem elfelejteni az előbbi párbeszédet.
Carla és Lemon megbolondultak, amikor elmeséltem, hogy megint egy orvosba kötöttem bele. Olyan jól szórakoztak rajtam, miközben egy másik felsőt kerestem. Carla az ajtónak dőlve fürkészett és álmodozó tekintettel bámult maga elé.
- Phoebs igazán dobhatnád már Finnt. Nem értelek…nem találkoztatok hónapok óta, és itt vannak a jobbnál jobb pasik. Tudom, hogy nem akarsz orvost, de azért a rezidensek között is akad néhány, akinek bejössz. – nem akartam meghallani, így mikor lehúztam a kék felsőmet és a nyakamba akasztottam a sztetoszkópot, csak utána szólaltam meg.
- Ryan nem az esetem, és túlságosan nagy képe van…attól mert plasztikai sebészeten van, még nem jelenti, hogy minden nővért megkaphat. A dokiknál nem mer bevágódni. – mosolyodtam el és Lemon unszolására bekaptam még egy kekszet is.
- Menjünk vissza az osztályra. – szóltam nekik és mind a hárman a szkafanderek felöltése után folytattuk a munkát.

Délutánig nem volt megállás, és közeledett az öt óra is, ahol meg kellett jelennem. Sejtettem, hogy ki fognak vesézni, megannyi kérdésre kell majd megfelelnem, de arra nem számítottam, hogy a hangosbemondón keresztül fognak kéretni a főnököm irodájába.
- Rose minden rendben? – állok meg a pultra támaszkodva.
- Igen, csak a főnök kéret, menj be. – nem értettem a hirtelen jött kedvességét, ezért végül otthagytam. Az ajtó előtt veszek egy mély levegőt és kopogok be, de a szokott egyszemélyes hadsereg helyett most ketten tartózkodnak bent.
- Elnézést dr…. – végig se tudom mondani, mert az az alak áll előttem, akivel egy szertárban voltam órákkal ezelőtt. Igazán szuper, hogy jött árulkodni. Nyelek egy nagyot nem túl feltűnően, és kellő távolságban fékezek le az asztaltól és tőle is. A szkafander tetejét lehúztam már odakint, de értetlenül állok a kijelentés előtt.
- Tessék? – szólal meg a felettesem, aki úgy látom, hogy nem nagyon van képben.
- Lent is mondtam, hogy nincs szükség a kávéra. – jelentem ki, de egészen feltűnően a másik dokit szemlélve. Most először mérem végig világos körülmények között.
- Ismeritek egymást, Mason? – á, már a neve is megvan.
- Nem mondanám. – vágom rá a rövidke választ. – Volt szerencsém Dr…Masonhöz a műszakom elején. – javítom ki magamat, aztán a főnökömre sandítok.
- Igen, Phoebe ötkor várnak fent a negyediken. Nem kell aggódnod én is ott leszek. – a másik fél egyetlen szekundomra záródik ki a párbeszédből.
- Rendben. Mehetek? – futólag pillantok az idegenre…és megvan. A kosaras csapatban már láttam.

A tüdőlebenyek formája, a hörgők mindig oxigénnel megtelő kis buborékjai az azt átszövő érhálózat, a körbeölelt szívburok ezernyi dobbanása olyan gépezet volt az emberi testben, ami már önmagában is csodaként volt elkönyvelve. Nem én voltam az egyetlen, aki a tüdők formáját a fákhoz hasonlította. Emlékszem, gyerekként minden egyes fellelhető dokumentumfilmet képes voltam megnézni az emberi testről. Gyűjtöttem azokat a sorozatokat, amiknek az alapja a biológia volt, legyen szó állatokról, növényekről és emberekről. Apám nem nézte jó szemmel a költekezésem és rengeteg összezörrenésem volt vele, de megértette, hogy nekem a tanulás, az információszerzés a drogom, amitől nem fogok sohasem lezülleni, amitől nem fogok megindulni a lejtőn és nem válok otthontalanná. A rajongásom az idő múltával már a hivatásommá vált, s ha ma már nem is bővítettem ugyanúgy a dokumentumokat otthon, mint évtizedekkel ezelőtt, attól még a tudásom ugyanúgy gyarapodott. A könyveket, mindenféle füzeteket felváltották a konferenciák, a videóhívások az utóbbi hívások a Zoomot alapul véve, a folytonos telefonálások régi cimborákkal, volt egyetemi tanárokkal és professzorokkal. Egy-egy nehéz esetet nem problémaként éltem meg, hanem lehetőségként. Akként, hogy végre új dologgal találkozom, új problémakörrel, ami még több emberrel hoz össze és teremt köztünk kapcsolatot, és ha esténként üres, fáradt fejjel is estem be az ágyba, a következő nap reggelén elfogyasztott kávém biztosított arról, hogy jó úton haladjak afelé, hogy boldog legyek. Igen, veszítettem már el beteget a vírushelyzet előtt is. Hunyt el betegem a pandémiának köszönhetően és tettem már lélegeztetőgépre én is pácienst. az órák lassan vánszorogva múltak csak el, a reggeli sötétség pedig az estibe fordult át, amikor elhagyhattam a kórház falait, hogy végre magam mögött tudjam az aktuális napot, még ha tudtam is, hogy fel kellene keresnem Dylant. Tudtam, hogy jót tenne vele egy komolyabb és hosszabb beszélgetés, a helyére rakná a gondolataimat és rávilágított volna arra is, hogy az exem kilépése az életemből a lehető legjobb döntés volt. Ahhoz képest, hogy évekig egymást nyúztuk, ráálltunk az együtt útjára és a jövőt terveztük közösen, nem küldött padlóra a vesztesége, vagy csak nem éreztem még meg a hiányát úgy igazán. Dylannek biztosan lett volna egy-két szava ehhez kapcsolódóan, de nem volt időm arra, hogy az egyik legjobb pszichológus barátomat felcsörögjem.
Ms. Cuttlerrel való megismerkedésem nem volt tündérmesébe illő: mindketten rohadtul menekülni akartunk egy kicsit abból a nyomásból, aminek minden áldott nap részesei voltunk, a kávés bakit viszont kihasználva ajánlottam fel neki az újabb kávét. Nem azért, hogy lekenyerezzem őt, vagy mert megismerkedni akartam volna egy újabb nővel, aki aztán az életem részévé válna, egyszerűen csak tudtam, hogy szükség volt valami mozgatórugóra a naphoz, hogy bírjuk a hajtást. Volt, aki droghoz nyúlt, volt, aki nikotinhoz, mások koffeinhez, és ha már választhatok a biztos agysejtek rombolása, tüdőrák vagy szívdobogás közt, inkább az utóbbit választanám. Phoebe visszautasítása nem ért váratlanul, biztos voltam abban, hogy félreértette a szándékom, ezért is bólintottam a nemleges válaszára kurtán. A maszkom mögött az arcomra egy szélesedő vigyor futott, amikor ejtett és kioktatott a maga visszafogott stílusában, de nem vettem magamra. Gyűlöltem a megkülönböztetést, ha ismeretség nélkül gondolkodtak úgy rólam, ahogy nem kellett volna, mert nem minden doktor paraszt, istenkomplexusos, ahogy az sztereotípia szokott lenni.

Ígéretemhez híven, és mert nem adtam egy nő nemleges válaszára egy kávét illetően, meg mert volt felesleges húsz percem, a fekete itallal vettem az irányt az intenzív felé, ahol csak hatan bámultak meg, amikor oda nem illően fordultam be az osztályra. Reméltem, hogy a nővérpult és az osztályvezető főorvos irodája között nem futok bele a megismert szőkeségbe, mert akkor oda lett volna a meglepetésem, de szerencsére megint csak elfoglalt volt. Strickland nem az a fajta doki, aki keveredne "mindenféle jöttmenttel", de tudtam, hogy a jó munkát megkövetelő énje mögött ott volt a magánélete is, ahol egy az asszonyát tejben-vajban fürösztő fickó volt, akit a lánya a kisujja köré volt képes csavarni. Itt, a kórházban egy kicsit mindannyian mások voltunk. Nem sokkal az érkezésem után Phoebe is csatlakozott hozzánk, aki egyértelműen nem értette a helyzetet. De John sem, amire azért a bajszom alatt szórakozottan elvigyorodtam, megvárva azt, hogy Phoebe válaszolja meg a feltett kérdést és azt is, hogy megint, így fényben végigmérjen. Megkapaszkodtam a nyakamba pakolt fonendoszkóp száraiban is.
- Összefutottam a hölggyel korábban, a kávéja bánta a találkozásunkat és gondoltam leszek olyan jófej, hogy pótoljam a kieső koffein adagját. De ahogy látom, tényleg nem volt szükség rá. - adtam meg magam egykedvűen ejtve ki a szavaimat, mert a kislány megint kezdett olyan hirtelen lenni, mint amikor hozzászóltam először a sötét szertárban.
- Wilkinson. - javítottam ki Ms Cutlert, hogy csak ne Dr. Masonözzön itt nekem. Nem volt gondom vele, de ha már választhattam, akkor vagy Mason, vagy Dr. Wilkinson voltam. De ennyi, és már mind a ketten úgy tettek, mintha nem is léteztem volna. A pillantásom a rövid párbeszéd alatt bejárta az iroda csupasz fehér falait, hogy értesüljek menet közben arról, ötkor lesz a nagy össznépi meghallgatás, ahol biztos voltam abban, hogy mindenki részt akart venni rajta. Azok, akik másokon csámcsogtak, a sértett felek és a döntőbizottság tagjai is.
- Részemről persze. A kávéd viszont ne hagyd itt, ezek a meghallgatások elég hosszúra szoktak sikerülni, ha nem értenek egyet a felek. - kottyantottam közbe.
- Mason! - John figyelmeztető hangneme elérte a hallójáratom.
- Most mi van? Szerinted meg fog alázkodni egy nővérrel szemben egy doki és el fogja ismerni, hogy seggfej volt? Már elnézést a kifejezés miatt. - szabadkoztam. Gyűlöltem a kocsis beszédet, a káromkodást, de ha egy nő beszélt alpári stílusban, azzal nem tudtam azonosulni, nagyon nem.
- Mindenkinek megvan a maga véleménye, de te, ha jól tudom, nem vagy meghívva. - nézett el felém John, amire megvontam a vállaim.
- Ez most úgy hangzott, mint egy nyilvános kivégzésre való invitálás. - néztem el Phoebe felé, remélve, hogy végre a kávét magához vette. A rossz kávénál már csak a hideg kávé volt kiábrándítóbb. - Ami nem lesz. Szerencsére a dokik többségének több agysejtje van, mint a politikusoknak és nem mindegyik fejét kell a saját seggéből előrántani. - még egy vállvonás. Strickland ideges szemvillanása jelezte, hogy most már igazán megtarthatnám a saját véleményem. Felsóhajtottam, megadóan feltartva a kezem Ms Cutler felé néztem megint - inkább még mindig.
- Jövő héten a Brooklyn Bridge Parkban leszünk. - váltottam témát. Nagyon is jól tudtam, hogy a lányok közül ki volt az, aki nem a smink istenében hitt csak. Phoebe volt az egyike az itt dolgozó-robotoló lányoknak, akit nem csak a shoppingolási láz tartott életben.
- Ez most hogy jön ide? - értetlenkedett John.
- Kosárlabda. Egyszer eljöhetnél, úgysincs pom-pom lányunk. - vigyorogtam, amit egyikőjük se látott.
- Na menj a francba, Mason! - nem volt boldog, de értette a célzásom. John maximum csak a fürdőszivacsot emelgette.
- Vasárnap. Reggel 9-kor kezdünk. Az Úr is megpihen a hetedik napon. - folytattam, mert hát valljuk be, az ápolóknak is néha jár a szabadnap.

phoebe&mason

"Pandemic situation”
- dance with me

Hányingerem lenne attól a viselkedéstől, amihez ma alkalmazkodom. Mindenki szemében én lettem a skarlátbetűs lány, aki beszólt egy orvosnak és most a kivégzésére készül. A hátam mögött összesúgó nővérek, a folyosón elhaladó, megvetéssel néző orvosok. A személyzetet nem érdekli, hogy mi volt az alapja annak a veszekedésnek, de sokan egyetértenek abban, hogy elvetettem a sulykot. Ki merne szembe szállni egy több diplomával rendelkező sebésszel, aki ezrek életét mentette meg, és már saját módszert is elneveztek róla? Én…sajnos nem tudom befogni a számat, és sérelmeztem a rokona felbukkanását. A spanyolviaszt nem ők szarták, de minimum körbe kellett volna nyalnom a talpukat és ez az, amit nem tudott bevenni a gyomrom. Tiszteltem a felettem állókat, néha előfordult, hogy átléptem a határokat és személyeskedésbe mentem át egy-egy doki kapcsán, de mindig visszatáncoltam, ha már tüzelt a lábam. A csipkelődésre nem volt mindenki vevő és megértettem, hogy néha azzal teszek a legjobbat, ha hallgatok. A munkámra koncentráltam, igyekeztem megfelelni az elvárásoknak és túlélni a kihallgatásomat. Komolyan nem gondoltam volna, hogy idáig fogunk jutni, de másoknak sem tetszett, hogy olykor nagy a szám, ezért következett be a legrosszabb rémálmom. A munkámat általában csak a betegek ismerték el, bennünk bíztak és várták a lelki támaszt, amikor az orvosok közölték a diagnózist. A megértésemmel akadtak gondok, de soha nem ártottam volna senkinek, szándékosan biztosan nem. A mai napom egyetlen fénypontja eddig az az ismeretlen férfi volt, akivel összefutottam a tárolóban és kiborítottam a kávémat. Az élcelődése felvidított és elfeledtette velem a Finn és a családom okozta hiányt. Az igazi és tartalmas beszélgetések éltettek, de nem hívhattam fel napi szinten az unokaöcsémet, hogy szórakoztasson. Kimondva is szörnyű, hogy magányos vagyok.
A nővérpulthoz való invitálásom kissé megakaszt a dolgomban, de nem mondhatok nemet a főorvos hívására. Kissé idegesen lépdelek az iroda bejáratához és egy kopogás után be is nyitok. Meglepetésemre nem egyedül találom a főnökömet, hanem annak a dokinak a társaságában, akivel ma összetűzésbe keveredtem, de jó értelemben. Értetlenül állok az események előtt, kellő távolságban állok meg a két résztvevőtől, de azért a szkafandert már ideúton levettem magamról. A hosszas hallgatás után elérünk ahhoz a ponthoz, ahol a megérdemelt kávém lesz a tárgy. Egyszer már elutasítottam a mai napon, de nem hittem volna, hogy másodjára is bepróbálkozik.
- Ahogyan már említettem, nem akartam semmit sem kérni, és pótoltam magamtól a kiesett kávét. – enyhén neheztelés szaga van a mondandómnak, de visszaveszek az élből. Nem akarok bunkónak látszani, de türelmetlen vagyok a meghallgatás miatt is. A nevét csak félig kapom el és keverem össze a vezeték meg a keresztnevét a státuszával karöltve. A helyesbítés momentumában mérem végig, és kutatok az agyam mélyén, hogy honnan ismerős nekem. A borostás arc nem rémlik, de a testfelépítése igen. A fekete trikó…igen a kosárlabda. Nem játszottunk még egy csapatban, de ő volt az egyike azon orvosoknak, akik rendszeresen jártak kosarazni még a szabadnapjaikon is.
- Dr. Wilkinson. – javítom ki a tévedésemet, de hamar lépek túl a kis incidensen és a közeledő meghallgatásra hivatkozva már iszkolnék is el. A párbeszédem a főnökömmel lényegre törő, de a másik félben van annyi kurázsi, hogy beleszóljon. A szememet szikrázva vetem rá a dokira, de részben hízeleg is, hogy ilyen véleménnyel van a nővérekről. Kissé szégyellem is, hogy így viselkedtem vele korábban, de amint lehetőségem nyílik rá, már nyúlok is a pohár után, hogy egy biccentés kíséretében távozzak. A meghívása váratlanul ér az ajtóból kell visszafordulnom felé.
- Öhm… -nem mintha ismernénk egymást, de a közvetlen hely és időpontmeghatározásra illene felelnem valamit.
- Talán ráérek, ha nem kell dolgoznom. – élből nem mondhatok igent, mert nálunk nem számít a hétvége, főleg nem a pandémia alatt. A pillantásomat még egyszer hagyom végig suhanni rajta, aztán behajtom az ajtót és a kezemben forgatva a kávét megyek vissza az őrületbe.

A meghallgatásom maga volt a pokol. Két órán keresztül vallattak, mintha bűnös lennék. Nem öltem meg senkit, a magatartásomban volt egyedül kivetnivaló, de ezt is úgy felnagyították, hogy esélyem se lett volna védekezni. Szerencsére nem rúgtak ki, de nem úsztam meg, hogy ne kapjak figyelmeztetést. A következő két napban még kötelezően és nyilvánosan bocsánatot kell kérnem az emlegetett orvostól, majd ennek fejében beugrós nővérként kell helytállnom más osztályokon is. Kicsit kezdett elegem lenni a mai napból. A kávét még akkor megittam, mielőtt bementem volna a bizottsági ülésre. A kérdések záporában elfelejtettem, hogy ki vagyok. Két óra is eltelt azóta, hogy kijöttem, de valahogyan már nem találtam a helyemet a folyosókon. Részletekben maradt meg az este bizonyos része. Elláttam a betegeimet, aztán felmentem a szertárba, és akkor tört rám a kényszeres köhögés. Biztos voltam benne, hogy a stressz hozta ki belőlem a problémát, de az este sűrűjébe tévedve már alig bírtam úgy tenni, mint aki jól van. Utolsó mentsváramként, hogy ne köpjek valakit szemen, vagy ne fakadjak random sírva…az egyedüli megoldásnak azt láttam, ha felmegyek a tetőre. A délután folyamán már gyűltek a felhők, de mostanra érték el azt a szintet, hogy egésszé állva össze teremtsék meg az égiháború alapjait. Fölöttem villámok cikáztak, amikor kitártam az ajtót és szinte belefutottam az esőbe. Az első cseppekkel együtt a szememből is megindultak az igazgyöngyeim, és ott álldogálva adtam ki magamból a feszültséget. Nem érdekelt, hogy bőrig ázok, hogy már a lélegzés is fáj…éreznem kellett, mielőtt megőrülök.

Közel a negyvenhez kinőttem már abból a korból, hogy higgyek a mendemondáknak, a rosszindulatú megjegyzéseknek, az áskálódásnak. Nem hittem abban sem, hogy csak mert nekünk, a diplománkkal együtt megkapott dr. titulus többé tenne minket, mint a szinte ugyanazzal a tudással rendelkező nővéreket, és viszketett a tenyerem az olyan felfuvalkodott hólyagoktól, mint az az isten-komplexusos doktor, de persze nem voltunk egyenlőek, ugyanolyanok és itt szerettem is volna pontot tenni a gondolataim végére. Nem kell, hogy mindenki kedveljen minket, hiszen nekem se nőtt a szívemhez minden betegem, de mindenkit mindenkit egyenlő bánásmódban részesítettem, hiszen erre esküdtem fel: a gyógyítás volt az egyetlen dolog az életemben, amihez akkor is volt kedvem, amikor az életem többi részében kezdett széthullani minden. Itt minden állandó volt és maradt, mert mindig lesznek újabb betegek, mindig lesznek újabb diagnózisok, az orvostudomány pedig a kutatásoknak hála mindig megújul, mindig újít és mindig lesznek újabb lehetőségek arra, hogy tanuljak, hogy megújuljak én is és ez ösztökélt arra, hogy bármi is történjen velem, azt a hivatásomon kívül kell hagynom. Ha alapvetően szerettem is a viccet, igyekeztem jobb kedvre deríteni a betegeimet, a szimptómákat komolyan vettem és a lehető legpontosabb kórképre fókuszálva igyekeztem a megfelelő kezelést nyújtani a pácienseimnek.
Hogy a kórház falain túl és kívül ki hogy viselkedett, nem izgatott addig, ameddig velem szemben a szerintem ideális viselkedési formát láttatták és mutatták nekem, ám Johnnal úgy tűnt, nem egy hullámhosszon voltunk a későbbi Ms Cutlert érintő meghallgatás ügyében, de persze ameddig én nem ismertem a hölgyet, addig Stricklandnek rajta kellett tartania a szemét az összes osztályán dolgozó nővéren és ez így is volt helyes. Nekem ott volt Kate, az ötvenes éveiben járó lexikon, akit a jobb kezemnek tekintettem, Nigel, az inkább "nővérként" dolgozó egykori orvostanhallgató, aki rájött, hogy nem akart életek felett ítélkezni, és inkább a kisebb felelősséggel járó munkát választva csak ápolóként ténykedett. Amikor a kórházba kerültem, mindenki előtt világossá váltak a terveim, idővel osztályvezető orvossá akartam válni és a nálam harminc évvel idősebb Dr. Fletcherre úgy tekintettem, mint a mentoromra. Persze, ha ő nyugdíjba is vonulna, attól még nem feltétlenül kapnám én meg a pozíciót, de szerettem tisztán látni. Tudni, hogy az esély megvolt arra, hogy a ranglétrán idővel feljebb juthatok. Addig pedig? Becsülettel, tisztességgel és tiszta gondolatokkal igyekeztem aludni akkor, amikor képes voltam rá. Amikor nem én voltam ügyeletben, mert azokon az estéken, mint ahogy ma is fogok, egy teljes sudoku füzetet fogok kitölteni, miután az NBA meccseire és az átigazolási idényt illetően fogadásokat fogok kötni. De addig is Strickland irodájában történtek egyrészt szórakoztattak, Phoebe elutasítására pedig csak bólintottam, mégis ugyanott hagyva a kávét figyeltem azt, hogy végül csak a pohárért nyúlva eltulajdonította azt. A meccset illető felvetésemre kapott választ bólintással nyugtáztam. Nem terveztem ellenőrizni a hölgy beosztását, nem akartam a nyakára járni, hogy elérjem, jöjjön el ő is. Szabad ország volt USA, mindenki azt tette, amit jónak látott - sajnos.

- Jack, az istenért, gondold ezt át! - üvöltöttem túl az orkánszerű szelet, ami a hátul kötős kórházi hálóinget fellebbentette a férfi térdhajlatánál. dr. Jack Webb ötvenhét éves egyetemi professzor volt, aki már tizenéves kora óta láncdohányos volt, olyasvalaki, akit nem érdekelt az sem, hogy a tüdődaganat következtében korábban az egyik tüdőlebenyét el kellett távolítanunk és elkezdődött a kemoterápiája is. A második adagjánál infúzióra kellett őt kötni, és ha csak tíz percig is láttam, soha nem fogom elfelejteni az arckifejezését. A halálfélelem ült meg az arcának vonásain, én pedig nem tudtam mit tenni, csak lehorgasztottam a fejem. Az utóbbi öt hónapban legalább huszonöt kilótól szabadult meg, az amúgy izmos test satnyává válva remegett a tető magasított szélén állva, kitárt karokkal, belenézve a mélységbe.
- Minek, Mason?! Tudjuk mindketten, hogy ebből már csak a halállal menekülök meg! Még mindig nem találták meg a rák ellenszerét és a tökéletes gyógymódot! - üvöltötte vissza, a válla felett hátranézve rám. Kate szólt, hogy eltűnt az osztályról Jack vagy fél órája, és a kutatás eredményeként persze, hogy a tetőn, bagóval a szájában találtam rá. Semmire nem volt szinte ereje, de meggyújtani ezt a mocskot képes volt, és akarta is.
- És akkor ebből úgy akarsz menekülni, hogy előbb halsz meg, mint kellene? - támadtam neki a szavaimmal, amit aztán meg is bántam, mert a kérdésem nyomán egy arasznyit közelebb lépett a magasított rész széléhez. - Jack! - kitárt karokkal léptem lassan közelebb, úgy, hogy a férfi lásson. A majdnem két méteres figura nem tűnt hatalmasnak a kór miatt, de ezt csak nem vághattam a fejéhez. - Nem tudhatod, hogy meghalsz-e ebben az egészben. Mi van akkor, ha holnap elüt engem a metró? Vagy ha megint lesz egy 9/11? Tudom, hogy egyszer meghalok én is, de félnem és rettegnem kellene ettől az egésztől? Hogyan tudnék dolgozni úgy? Hogyan tudnék belenézni a betegeim szemébe? - tettem fel neki a kérdéseket, a pszichológiából doktorált Jack pedig rám nézett végre. Felsóhajtva húztam le a maszkot a képemről. - Ha mindenki el akarná dobni magától a saját életét, mert nehézségekbe ütközött, akkor nem lenne holnap. - folytattam, Webb pedig megingott akkor, amikor a villámlást azonnal követte a felhőszakadással járó mennydörgés. Mögöttem ezt a pillanatot választotta valaki, hogy szinte úgy robbanjon ki az épületből, Jack pedig újra megingott, mire az ujjaim a bokája köré fonódtak.
- Ne jöjjön közelebb! Ugrani fogok! - üvöltötte a mögöttem érkezőre, Jack hangja megbicsaklott a kimondott ígérettől. Mivel nem rám nézett, egy pillanatra hátrafordulva néztem meg, ki csatlakozott hozzánk, de Phoebe látványa sem volt biztatóbb a professzorénál.
- Hé! Hé, Jack, figyelj rám! - fordultam vissza a szuicid férfi felé. - Elhagyott Connie. - közöltem vele úgy, mintha nem az egész jövőképemet vitte volna magával. - Tudod, a menyasszonyom, akiről mindig kérdeztél és terveztük az esküvőt, a gyereket. Nem jött el az esküvőre és kurvára vége van az egésznek! - tereltem a témát róla, csak hogy lássa, hogy nem csak az ő élete került vakvágányra. - És mégis azt mondom mindenkinek, hogy tökéletes minden, mert nincs szükségem senki sajnálatára. Felállok melléd! Csináljuk együtt! - döntöttem el, mert látnia kellett Jacknek, hogy őrültség az, amire készülök vele. Eszem ágában sem volt a mélybe zuhanni sem vele, sem egyedül, de pszichológiát tanult - az inverz pszichológiára rá kell jönnie!
- Te meg vagy huzatva, Mason! - kiáltotta a prof.
- Phoebe! - miközben felültem a magasított kőfalra, még mindig egy kézzel fogva Jacket. - Meséljen magáról neki! Mit csinált ma ötkor? - kértem meg, a nőre pillantva.

phoebe&mason

"Pandemic situation”
- dance with me

Megpróbáltam láthatatlan lenni. Régebben még fizettem is volna ezért a képességért, de ma valahogyan nem ment, hogy eltűnjek az árgus tekintetek elől. A meghallgatás után hiába álltam meg a kantin előtt, vagy kerestem egy nyugodtnak vélhető sarkot, valaki mindig megtalált. Sajnálkozó vállveregetések, szánakozó pillantások kereszttüzében fürdőztem az esti műszakváltásig. Akkor még nagyobb olaj került a tűzre, mert a folyosón megláttam az általam elítélt orvosok egyikét. Tudtam, hogy mi lesz a sorsom, de még nem éreztem akkora erőt magamban, hogy odamenjek és elböfögjek egy bocsánatot. Mélyebben gyökerezett a probléma, és a külvilággal ellentétesen belül kezdtem felemészteni a tartalékokat is. A barátnőim igyekeztem a védelmezőim lenni, de ők is csak terhet jelentettek egy idő után, mert szerettem volna egyedül maradni a gondolataimmal. A feszültség úgy áradt szét az ereimben, mint egy új és még ismeretlen drog. Megbomlasztotta a bioritmusomat, nem kívántam az ételeket, ki tudja már, hogy mikor vettem magamhoz valami szilárd táplálékot. A sírás kerülgetett, de még nem lépte át a határt és lökött meg hátulról, hogy beleessek a szakadékba. A munkámat el kellett látnom, ma éjszaka még ügyeltem is, nem érdekelt senkit, hogy tizenhat órája voltam talpon. A nővérekben hiány volt, és a mostani büntetés alapján a következő napokban bárkit helyettesíthetek. Az álmosság messziről integetett, de nem környékezett meg. Valamikor este tíz óra magasságában jutottam el arra a pontra, hogy fittyet hányok a szabályokra és némi bolyongás után a tetőt céloztam meg. Útközben megváltam a maszktól és a szkafandertől is, az egyik tárolóban hagytam és csak a kék kötelező felszerelésben, meg a sportcipőmbe bújva löktem ki a rozoga ajtót a szabadságom záloga felé. A köhögés marta a torkomat, néha megállt, de aztán újrakezdődött a folyamat. Nem gyanítottam azt, hogy elkaptam volna valami nyavalyát, csak a stressz így keresett kiutat magának. A felgyülemlett idegesség fordított egyet a gyomromon és felkiáltva száguldottam ki a rám szakadó esőbe. A könnyeim összekeveredtek az időjárás okozta vízzel és csak egy momentum választott el attól, hogy az öklömet a számba gyömöszölve üljek le a földre, és adjam ki magamból az órákkal ezelőtt elfogyasztott kávét. Megrökönyödtem, amikor tudatosult bennem, hogy nem vagyok egyedül, és valaki a részesévé vált annak, amit nem szerettem volna közszemlére tenni. A pillantásom idegesen kúszott fel a két résztvevőre, az egyiket azonnal felismertem. Három a magyar igazság…valahol hallottam már ezt a mondást, de ma valahogyan vonzottuk egymás társaságát, és nem sikerült elszakadnunk a másiktól. A szertárban és itt is én zavartam meg, de arra nem számítottam, hogy valaki ugrani akar. Hüppögve teljesítettem a kérést, hogy nem mentem közelebb a tető széléhez. A fejemben kavarogtak a ki nem mondott gondolatok, és a legszívesebben megnyitottam volna magam alatt a földet, de ekkora szerencsém nem lehetett. Mit is vártam a meghallgatás után? Gyűlöltem, hogy megint el kellett fojtanom a sírást, és egy másik személyre koncentrálnom. A tekintetünk nem találkozott sokáig, de a beteg lábába kapaszkodó kéz nem utalt semmi jóra. Még az hiányzik, hogy valaki előttem ugorjon le, és a végén a lelkemen száradjon egy ártatlan halála.
- Nem mozdulok. – kissé sem volt meggyőző a hangom, ahogyan végigmértem a felsőtestemet. Imbolyogtam és a szükséges monológ közepén köhögtem fel, a szám elé tartva a kezemet. Mind a hárman bőrig áztunk már, a vihar gócpontjában voltunk, és innen már sehova sem menekülhettünk. A széltől nem sokat hallottam, de a beteg nevét pont elkaptam. Jack….és akkor beugrott. A kemoterápiája előtt találkoztam vele a folyosón. Nem mosolygott, rám se nézett, csak céltalanul bolyongott, akárcsak én az előbb odalent. Észre kellett volna vennem, hogy bajban van? Simán elsétáltam egy olyan páciens mellett, akinek öngyilkossági gondolatok emésztették a belsőjét? Kissé értetlenül álltam a párbeszéd folytatása előtt. A magánélet nem szokványos beavatása zajlott éppen, de megszólalni nem mertem volna. Sokan találgattak arról, hogy Dr. Wilkinson kapcsolatban van-e, de az elhangzó név és történet alapján csúnyán elbántak vele. A többiek nem láthatták, hogy sírok, mert egybefolyt az esővel, mégis szaggatottan vettem a levegőt, mert magamat láttam Jack helyében. Mi lett volna, ha később érkeznek? Én állok a tető szélén, ugrásra készen? A csináljuk együtt megoldásra nem készültem fel.
- Tessék? – nyögtem ki, mint a harmadik résztvevő, de most kezdtem igazán megijedni. Mi lesz, ha ketten is a mélységbe vetik a testüket? A sürgősségi három emelettel van lejjebb, mi lesz, ha későn érek oda? El is feledkeztem a problémáimról, és árgus szemekkel követtem figyelemmel az eseményeket. Jack is kezdett ráébredni, hogy mekkora ökörséget művelt, amikor társat is kapott mellé. A nevem hallatán megmerevedtem álló helyzetben és a férfiakat fürkésztem. A felszólítással nem tudtam azonosulni, de életek forogtak kockán.
- Jack…figyeljen rám. Ma délután kimondták, hogy hasztalan vagyok. Nem ért semmit a munkám, mert hibáztam. Kivívtam az orvosok nem tetszését, fegyelmit kaptam amiatt, mert őszinte voltam. A családomat hónapok óta nem láttam, a barátom pedig rám sem hederít. A városban volt, és nem szólt róla két hónapja. Finnek és mindenkinek láthatatlan lettem, egy felesleges kerék. Ha magának nincs holnap, akkor nekem, vagy Masonnek? – kérdeztem vissza elfúló hangon, és tettem egy lépést közelebb. Őrültség, de ott akartam lenni velük.
- Miért nem harcolt? – abszurdnak tartottam egy kérdést attól, aki éppen eldobta volna az életét, de lágyan ráztam meg a fejemet. – Minden egyes nap harcoltam, de elfáradtam. – rogytak meg a vállaim, és amint elértem őket a másik oldalról nyújtottam a kezemet.
- Másszon le Jack, mindig van választás. Bármi is sodorta ide…nem ilyen véget akar, higgyen nekem. – nyújtottam felé a karomat, de még messze volt, ezért úgy döntöttem, hogy én is felülök a magasabb kőfalra. Elszámoltam a dolgokat, mert a vizes felületen túllendülve azon kaptam magamat, hogy én lógok a semmibe. Nem mertem lenézni, az ujjaimmal belevájtam a kőbe és egy kézzel kapaszkodtam.
- Adja a kezét. – hallottam fentről, de csúszott a felület. Mi lenne, ha elengedném? Fájna? Féltem és köhögni kezdtem megint, ezért az egyik ujjam meginogott. Le fogok esni…

Az orvoslás ugyanolyan konstans, mint az élethez való jog. Azzal, hogy ezt a szakmát választottuk, elköteleztük magunkat a gyógyítás oltárán, mert ha rossz napunk is van, akkor sem mondhatjuk a betegnek, hogy bocs, de most nincs kedvem ahhoz, hogy jobban legyél. Talán ez volt az egyetlen élvezeti faktora az életemnek a ki nem mondott szakítás után. Volt miért felkelnem, volt miért hátrahagynom azt a sok gondolkodást, csalódást és frusztrációt és elmerülhettem abban, amit mindig is élveztem. Bár, ha jobban belegondolok, a felszarvazott vőlegény szerepében tetszelegni nem volt élvezetes és a mostani időszak egyértelműen magával hozta a mámorban úszó pillanatokat, a hosszú műszakok végén mindig egy üveg sörrel a kezemben ültem le a tévé képernyője elé, hogy nagyjából másfél órán át még csak nem is gondolkodva bámuljak ki a fejemből.
Minden reggel visszazökkentem a hivatásomba, a szabadnapjaim sem voltak igazán az enyémek, mert sokszor azon kaptam magam, hogy agyalok egy-egy megoldásra váró eseten, vagy azon, hogy mivel és hogyan kellene készülnöm a közelgő konferenciákra. A folytonos képzésekkel életeket menthettük, s mindig voltak újabb esetek, újabb szenzációs tanulmányok, amik sok esetben segítettek megérteni a miérteket és hogyanokat. Az orvosi könyvtárba heti szinten képes voltam eljárni, ahogy egyes orvosi szaklapokra is előfizettem. Ha jobban belegondolok, valószínűleg nem volt véletlen az sem, hogy az oltárnál hagytak faképnél és azóta sem láttam a nagy Őnek hitt nőt, akire éveket pazaroltam - a tapasztalat ezt mutatja. Nagy eséllyel az egyik indok közt az is szerepelne a nőnél, hogy sosem voltam otthon, sosem voltam vele, nem figyeltem oda rá eléggé, nem adtam meg neki azt, amire szüksége volt akkor és ott, az adott pillanatban. De ha csak félmunkát végzek, ha csak félig vagyok jelen és nem tudok koncentrálni arra, amire a tudásomat fektettem, akkor nem egy ember életét oltottam volna ki, hanem az összes betegemét. Hogy megbántam-e bármit is az életben? Talán előbb kellett volna rájönnünk Connie-val, hogy az életünk nem működik egymás mellett élve.
Minden műszakom kihívásokkal volt teletűzdelve, mert a normális, gyors eseteket leszámítva mindig történt valami a kórház falain belül. Ha nem is velem, nem a betegeimmel, akkor biztos, hogy valamilyen pletyka kelt szárnyra, valamelyik doktor túl sokat képzelt és gondolt magáról, a felsőbbrendűség pedig ebben a szakmában (egészségügy) elkerülhetetlen volt - sajnos. Néha azért kedvem lett volna felrúgni egy-egy kollégát, asszisztenst, amiért agyatlan döntéseket voltak képesek meghozni csak azért, hogy önmagukat ajnározva előrébb jussanak egy ranglétrán. Mert bármennyi doktori cím, PhD legyen valaki mögött, ha csak szart lapátolni képes a hozzáállásával. Mint ahogy Jack is azon döntések egyikét igyekezett meghozni, amivel épp most lett a legostobább figura, akit csak ismertem. Az ideg olyan szinten rágta mélyen bele magát a tudatomba, hogy a legszívesebben megráncigáltam volna, de azzal esélyesen azt értem volna el, hogy a mélybe zuhan. A kezdeti érvelésemmel semmivel sem lettem beljebb vele kapcsolatban, Phoebe jelenléte pedig csak dobott a tűzre, az idegenkedés Jacknél egyértelmű volt. Csak egyetlen lépés és vége mindennek.
Lehhet, hogy hibát követtem azzal, hogy megnyíltam két vadidegennek - mert azok voltak, de Jacknek látnia kellett azt, hogy senki élete sem tökéletes, és csak mert az én tüdőmet nem zabálta fel a kibaszott rák, attól még rohadtul nem volt rendben az életem. Fogcsikorgatva ugyan, de olyan dolgok is napvilágot láttak, amire még álmomban sem gondoltam volna, de most nem foglalkoztam azzal, hogy Phoebe elítélne. Igen, megjátszom magam, mert egészen eddig soha senkit nem avattam bele a problémáimba - a tökéletes doktori szerepben tetszelegtem. Eszem ágában sem volt dr. Webb mellé felállni, ezért is csak fél seggemet toltam fel a kőperemre, biztos fogással tartva vasmarokként fogtam a kezembe Jack bokáját. Ha kell, a beleinél fogva fogom felhúzni, az már másodlagos kérdés, hogy mégis hogyan fogom kivitelezni. Phoebe-ben gondolom még a vér is meghűlt, amikor egy mindenki számára furcsa felszólítással éltem, és távol álljon tőlem, hogy vájkálni akarnék az életében, de hát nem most nem volt más választásom.
Nem néztem a nőre, amikor beszélni kezdett. A figyelmemet javarészben Jack testbeszéde kötötte le, ugrásra készen vártam minden mozdulatát, mire és hogyan kellene is reagálnom, de azért csak-csak odanéztem a szőke ázott nőre, mialatt beszélt. Összevontam a szemöldökeim, ahogy egy Finn nevű ürge neve felmerült, a rosszalló pillantásom a pacák viselkedésére pedig elkerülhetetlen volt.
- Phoebe! Nem kell, hogy.. - még kimondani sem tudtam, a nő már túladva Jack önveszélyes küldetésén átbucskázott a felületen.
- Phoebe! - önkéntelen reakcióként erőteljes, meghökkent hang csúszott ki a számon, egyik kezemmel még mindig Jackbe kapaszkodva, de már mozdultam is meg, hogy mielőbb átérjek a túloldalra, a nőért.
Jack leguggolt a párkányon, a kezét nyújtva a bajba jutott nő felé, mire elengedtem a dokit, hogy a segítségére sietve a nő csuklójára fonjam az ujjaimat, azt elérve, azt vasmarokként tartva meg, amivel kapaszkodott.
- Adja a kezét, hölgyem! Felhúzzuk egy-kettőre Wilkinsonnal! - hallottam oldalról Jack hangját, aki szerencsére képes volt arra, hogy lemásszon mellém, ráhajolva a falra, félig lelógva, hogy elérje Phoebe szabad kezét. - Ennek nem így kellett volna lennie! - a hangja ijedt volt, felelősségteljes és bűnbánó is. Remek kombináció, én mondom.
Ha a nő végül eleget tett dr. Webb kérésének és megkapaszkodott a férfiben, akkor kitámasztva magam fújtam ki a levegőt.
- Háromra. Phoebe, segítenie kell önnek is, nem egy zsák krumpli. Megértette?! - nem kérés volt. Légvétel nélkül folytattam. - Egy - ha engedett a könnyű teste, akkor feljebb vontuk őt együttes erővel. - Kettő... - amikor már mellkasig a párkánynál volt, egy kezemmel átkarolva őt a kezem a bordáira csúszott ellentétes oldalon, ezzel magamhoz is vonva őt félig-meddig. - Három! - Jack szinte úgy rántotta őt be a tetőre, az utolsó pillanatban sikerült még a nőt elkapnom, nehogy végignyalja a murvával bevont felületet. Amikor megbizonyosodtam arról, hogy mindenki egyben volt és legfőképpen életben is, metszőn néztem mindkét emberre. A nő is megkapta a pillantásom, de Jack is részesült belőle. Nem is kicsit.
- Most akkor felszenteljük magunkat öngyilkos osztagnak? - ingerülten kérdeztem, fejemet rázva léptem el a párostól két lépést és támasztottam meg a tenyereimet a párkányon. Komolyan leiszom magam ma is!
- Mason! - békítő, csitító hangvételűnek szánt megszólítás volt.
- Kibaszott Dr. Wilkinson vagyok! - üvöltöttem bele a sötétségbe, újra megrázva a fejemet, és csak akkor fordultam vissza feléjük, amikor már kiadtam magamból az üvöltésemmel a mérgemet. Végigkaristoltam a borostás-vizes képemet a tenyereimmel, hajamat végigtúrva az ujjaimmal aztán. - Jack, menj vissza a kórtermedbe és ne is lássalak meg téged vizitig. Azt csinálod, amit a nővérek mondanak neked és füledet-farkadat behúzod!
- De...! - ellenkezés.
- Nem fogom még egyszer mondani, különben felfüggesztjük a kezelésedet. Menj vissza! - rövid szünet. - Kérlek.. csak menj, dr. Webb! - lehorgasztott fejjel vett arról tudomást, hogy most nem az élcelődve csipkelődő orvos voltam, aki mindent elnézett mindenkinek.
- Sajnálom! - ezt már Ms Cutler felé intézte. - Remélem még találkozunk, hölgyem, de a Sintér épp most kapta le a tökömet - köhintett. Nem szokott ő így beszélni nők jelenlétében, erről volt egy sejtésem.
- Csak ne mondd el Annienek! - Annie a felesége volt. Élve nyúzta volna meg a férjét, ha megtudja, mire készült Jack. Bólintottam, de semmi kedvem nem volt ebbe a nőt belevonni. Jack lassan mozdult, hogy megbizonyosodjon, nem hazudtam, eloldalgott. Arra, amerről Phoebe érkezett percekkel korábban. Csak akkor néztem a nőre áthatóan, amikor már kettesben maradtunk.
- Jól vagy? Ugye eszed ágában sem volt Jackkel mélytengeri búvárt játszani a halálba? - érdeklődtem, de addigra már odalépve mellé, kérdés és kérés nélkül kutattam a felületi sérülések és horzsolások után.

phoebe&mason

"Pandemic situation”
- dance with me

Elgondolkodtál már azon hogyan fogsz meghalni? A születésedbe nem volt beleszólásod, a hormonok és a két test egymásra hangolódása adta meg az alapkövet, amiből megfogantál te. A küzdés elemi ösztön, a génjeinkbe van kódolva még akkor is, ha úgy látjuk, hogy egy feneketlen mélység legalján lapulunk. Gyerekként a halál csak a mesékben és a szüleink, vagy a rokonaink beszélgetéseiben köszönt vissza, amikor fekete ruhát húztak és az úgynevezett búcsúzásról jöttek haza. Nem tulajdonítottál nagy jelentőséget neki, megértetted, hogy most mindenki szomorú, aztán az öreg bácsik vagy nénik a felhők fölött laknak innentől kezdve. A fejlődéssel együtt azonban elkezdtél foglalkozni a kétes véggel, de jobb volt a háttérben tartani, hiszen mindenki azt gondolja magáról, hogy sérthetetlen és halhatatlan. A kórházi munka megtanított rá, hogy ne így nézzek a hétköznapokra, amolyan újrakezdés minden huszonnégy óra, ezért kár azon töprengeni, hogy mit rontottál el, ha nem volt végzetes a dolog. A jelenre fókuszáltam, örültem az apró dolgoknak is, sőt nem vártam túl sokat az életemtől, a korlátok adódtak voltak, megtanultam kezelni a lehetőségeimet. Számtalan ember utolsó perceit láttam az intenzív osztály zárt berkein belül, a pandémia ideje alatt ezen alkalmak felgyorsultak, de a végső lélegzetvétel valahogyan az összes páciens arcát békéssé varázsolta. Nem láttam a rossz oldalát (el lehet hinni, hogy volt tapasztalatom abban, hogy mi a szörnyű látvány), egyszerűen elfogadtam, hogy nem kerülhetem el, ha már egyszer felsírtam. A mai nap után meginogtam az életem előnyeiben, nem találtam kapaszkodót a munkatársakban, a rokonaimban, úgy éreztem, hogy nincs kiút a helyzetemből. Ritkán fordult elő, hogy ennyire a béka segge alatt lett volna a kedvem, de a meghallgatás, és a sok negatív érzet megülepedett a lelkemen. Jólesett volna egy kicsit kiereszteni a gőzt, és a könnyeim formájában óhajtottam megválni a feszültségtől. A láthatatlanság olykor áldás, de csak akkor vonulhattam el igazán, ha kiléptem a kórházból és némi friss levegőhöz jutottam. A tető ideális környezetnek tűnt, de úgy terveztem, hogy egyedül leszek odafent, és nem másik két ember társaságában. A sírástól felduzzadtak a szemeim, már a taknyom és a nyálam is egybefolyt, amikor kilöktem az ajtót és az üvöltés mellett tettem volna le a voksomat, ha valaki nem veszi el a lehetőségemet, és dönt úgy, hogy neki az öngyilkosság az egyetlen megoldása. Az orvos kontra beteg felállásnak kevésbé örültem, de már azon se lepődtem meg, hogy harmadjára botlottam bele a pulmonológus szakemberbe. Egy nap alatt sokszor haladtam el ugyanazon arcok mellett, de vele ma különösen szoros kapcsolatot ápoltam. Egy kiöntött kávé, egy ingyen kávé, egy öngyilkos jelölt beteg. Nevetséges a humora a sorsomnak, legszívesebben hátat fordítottam volna a párosnak, de belevontak a közös párbeszédbe. Eleinte megállásra késztettek, a kezemet feltartva biztosítottam őket, hogy nem megyek közelebb. A fejem sajgott, az esővel együtt keveredett össze a könnyem, és a torkom is kapart, de a munka most sem hazudtolt meg. Az elhangzó mondatok feltártak előttem egy másik múltat. Szótlanul hallgattam a kolléga szerencsétlen magánéletének történetét, sok hiányzó darabka került a helyére, de azt is tudtam, hogy nem adok a pletykákra, és ha nem kérné, akkor is természetesnek venném, hogy ez közöttünk marad. Jack a beteg neve, ekkor ismertem fel az arcát, és a jelenetet, ahogyan elhaladtam mellette a folyosón korábban. Tehettem volna egy jelentést, ha nem magammal vagyok elfoglalva? Késő ezen rágódni, végül a gondolataim sűrűjéből a doki felszólítása rántott vissza. A magánéletemről meséljek? Nem a legjobb döntés, de ahogyan belekezdtem szinte kifolytak a szavak a számon. A mai napot egyetlen mondatba sűrítettem bele, aztán az események önmagukat követték. Megszaporáztam a lépteimet és nekilódultam, hogy segítsek talpon maradni a betegünknek, aztán végül én lendültem át a párkányon és függtem a semmibe. A pálfordulás nem volt jó, és igen itt álltam a kérdéssel, hogy milyen véget képzeltem el magamnak? Nem ilyet, elhihetik. A gyors halált választottam volna ehhez kétség sem fér, de féltem a magasban, és lezuhanni nem a legkellemesebb élmény. Magam alatt voltam, és megfordult a kis koponyámban, hogy eleresszem azokban a másodpercekben a kapaszkodómat, de az életösztön erősebbnek bizonyult nálam. Nyújtózkodtam, de csúszott a víztől a felső végtagom. Jack volt az elsődleges támaszom, de a „nem volt jó szerepcsere” nem csak őt sokkolta le, hanem engem is. Belémartam, összeszorítottam még a fogaimat is, mire a másik oldalról megérkezett Dr. Wilkinson. A parancsra, hogy közre kell működjek nem adtam nemleges riposztot, a szembogaraimmal az orvost figyeltem és a lábammal a falat karistoltam. Az elsőnél kifújtam a levegőt és belemerültem a hármasunk dinamikájába. Fel kellett jutnom a tetőre. Nem mertem lenézni, de éreztem, hogy szédülök. A mellkasomnál átfogó kéz tulajdonosát nem figyeltem meg, örültem, hogy Jack átlendített a párkányon, miután az egyensúlyomat vesztve majdnem a földön kötöttem ki, de a harmadik fél mentett meg a csúnya eséstől.
- Köszönöm. – nyögtem ki elsősorban és a hajamba túrva mentem távolabb a korláttól, hogy megnyugodjak egy kicsit. A számból kiáramlott levegőtől lebbent meg a szőke babahajam és akkor fordítottam a törzsemet a többiek felé mely pillanatban a doki kiakadt. Kettejük veszekedésének, vagy beszélgetésnek, mert én valahova a kettő közé tettem volna az esetet csak a fültanúja voltam, jobban izgatott, hogy a szívem a helyén maradjon, és ne törje át a bordakosaramat. A bocsánatkérésre szegeztem fel az államat és tekintettem a férfira.
- Máskor ne csináljon ilyet. – búcsúztam el tőle és az ég felé fordítottam az arcomat lehunyva tartva a szemhéjamat. Ki kellett tisztulnia a fejemnek, ha nem akartam még ennél is mélyebbre süllyedni. Érzékeltem a beálló csöndben, hogy valaki figyelt. Kinyitva a szememet egyből a másik szempárba botlottam bele. A kérdése mellbevágó élményként hasította fel a belsőmet és ahogyan kinyitottam volna a számat, hogy mondjak valamit, a torkomra forrt a szó. Dr. Wilkinson a sérüléseimet kereste, de azok nem látszódtak a bőrömön, mert alatta viseltem őket.
- Nem tudom…nem vagyok jól. – oldalra fordítottam az arcomat, hogy kerüljem a pillantását. – Volt egy pillanat…amikor…úgy éreztem, hogy könnyebb lenne elengedni a kezét. – ráztam meg az üstökömet, és a hajamba fúrtam az egyik kezemet, a másikkal tehetetlenül mutogattam, de nem volt különösebb célom vele, csak a nyugtalanságom enyhítése.
- Sok volt ez a nap, a hét…vagy a hónap. – vettem egy mély levegőt, de újabb könnyek égették a szememet. – Hasztalan vagyok. – ekkor mertem a két szeme közé nézni. – Rossz nővér, barátnő…és még… - hagytam függőben a mondatot, mert nem láttam jól a sírástól az arcvonásait. – Talán fel kellene mondanom.