Egy szokványos napnak indult ez is, már ha a mindennapjaimat lehet szokásosnak nevezni. Megittam a reggeli kávémat, majd irány a munka. Vsilij Korpov a célszemély, ahogy az aktájában olvasom útban az autóm felé. Orosz fegyverkereskedő, aki összejátszik a kínai titkosszolgálattal. Elhúzom a szemöldököm azon gondolkodva, hogy milyen furcsa párosítás egy Kínának kémkedő orosz fegyverkereskedő. A mai világban persze már minden is megfordulhat. Tipikus szabvány orosz feje van, ahogy a képét alaposan megnézem az aktában. Egyelőre megfigyelés alatt kell tartanom, hogy kiderüljön szolgáltat e fegyvereket idegen hírszerző ügynökök számára. Ha ez bebizonyosodik, akkor minél hamarabb le kell, hogy kapcsoljuk. Elvileg eseménymentes CIA ügynöknek való feladat lenne a mai. A rejtett headsetemen megkapom a célszemély lehetséges tartózkodását. Elindulok Brooklyn-ba, hogy kellő távolságból figyelhessem emberünk mai napját. A szokásos dugón átvergődve ránézek az órámra, amin egészen pontosan délelőtt 9 óra van. Megállok Vasilij bérelt házához viszonylag közel, nagyjából annyira, hogy lássam a lakásába és lakásából érkezőket. Épp a reggeli szendvicsemet eszem, amikor maga Vasilij lép ki a lépcsőház főbejáratán. Nagyjából alig húsz perc telt el mióta megérkeztem. Nem szokott ilyen korán elindulni, így kicsit váratlanul ér a távozása. Egy kissé furcsán áll a kabát rajta. Eléggé meleg tavaszi idő van egy vastagabb, hosszított bőrkabáthoz. Beszáll az autójába, majd csikorgató kerekekkel elhajt. Rátapadok az autómmal és követem. Néhány utcányira megy csak, és megáll a Presbyterian Brooklyn Methodist Hospital-nál. A parkolóban leteszi az autót, felvesz egy fekete maszkot és baseball sapkát, napszemüveggel. Arcfelismerő legyen a talpán, aki ebben a szerelésben felismerné. Még szerencse, hogy tudom kit kell kövessek. Felteszem én is a fehér ffp2 maszkomat, mert így könnyebben elvegyülök a kórházi személyzet és betegek között. Vasilij teljes természetességgel halad el egy autó mellett, aminek gyorsan beüti a sofőr oldali ablaküvegét, majd azonnal el is fordul az autók között. Rajtam kívül talán senki nem látta, hogy ő volt az. A kórház ajtajánál álló biztonságiőr figyelmét pont annyira vonja el, hogy mögötte be tud surranni, észrevétlenül. Mire én odaérek már megállítanak lázat mérni és kézfertőtlenítőt a kezemre pumpálni. Diszkréten mutatok egy igazolványt a biztonsági őrnek, hogy megnyugtassam a nálam lévő hónaljtáskában tartott fegyver miatt. Biccentés után tovább enged. Követem Vasilijt a második emeletre, ahol a nővérpultnál rövid kérdezősködés után az egyik kórterem felé veszi az irányt. Óvatosan követem a kórterem felé. Gyanús nekem, hogy nem látogatóba jön. Nem sokkal Vasilij után egy szőke hajú ápoló is bemegy ugyanabba a kórterembe. Mire odaérek, addigra már csak vérfoltos takarót látok, és az orosz kezében egy hangtompítós pisztolyt. A nővér pont rosszkor érkezik be. Meglátja az oroszt és szinte biztos, hogy szemtanúja lehet a kivégzésnek is. Időm sincs átgondolni, hogy miként kapcsolódik Vasilij a kórházi beteghez, mert a hangtompítós pisztoly csöve már fordul is az ápolónő felé. Nincs idő a pisztolyomat elhúzni, így gyorsan bevágódok a szobába és a pisztolyt tartó kezét próbálom kicsavarni. Sajnos időm sincs megszólalni, se magyarázkodni, de remélem nem esik baja a nővérkének. .
A pandémia beköszöntével a furcsa esetek száma is megemelkedett a kórházban. A személyzet túlságosan fáradt volt, már a protokoll is hanyatlott, mert egy emberre legalább ötször annyi beteg jutott, mint egy normális helyzetben megengedett lett volna. A kihallgatásom óta visszafogottan kezeltem a benti légkört, kerültem a kínos szituációkat és igyekeztem a háttérben maradni. Megmondták, hogy egyetlen esélyem maradt, ha megint bajba keveredem, akkor ki leszek rúgva. Álmomban se gondoltam volna, hogy egy orvosnak idáig érhet el a keze, de a kórházban uralkodó törvények mit sem változtak. A nővéreket nem becsülték meg, ott voltunk, mint egy láthatatlan kéz a dokik mellett, de a szavunknak nem volt ereje. Az incidensek halmozása mellé még becsatlakozott az is, hogy féltettem a rokonaimat, és a munkatársaimat is ettől a nyavalyás vírustól. Nem fogok hazudni, de láttam megfulladni embereket, küzdeni az utolsó lélegzetükért, miközben mi magunk is harcoltunk, hogy mindenki a megfelelő ellátást kapja meg. Tegnap óta nem láttam egy normális zuhanyzót, az öltözőben is csak annyi időre fordultam meg, amíg ettem, vagy átöltöztem. A huszonnégy órás műszakok a minimumot sajtolták ki belőlünk, és próbáltuk úgy csinálni, hogy a legcsekélyebb idő menjen el a személyes szükségletek enyhítésére. A szkafander megvédett, de egész nap ebben rohangálni fárasztó volt, és fullasztó. Az arcomat kikezdte a maszk, már több helyen is sebek borították az arcomat, mert szinte rám égett az anyag, de a betegek közelében igyekeztünk erősnek mutatkozni. A járvány még mindig tombolt, és az esetek száma nem csökkent, hanem napról napra növekedett. Nem láttuk a végét a történetnek, és kezdett minden egyhangúvá válni. A mostani nap sem lenne más, ha nem éppen egy olyan páciens szobájában lennék, akiről aztán végképp csak minimális információk állnak a rendelkezésünkre. Az utcáról hozták be szúrt sebekkel. Két napja virrasztottam mellette, még nem volt túl a nehezén, és állandó felügyeletet követelt. A srác még szerintem a tizennyolcat sem tölthette be. A rendőrök kint voltak tegnap este, de kihallgatásról nem beszélhettünk az állapotát tekintve. Melyik őrült csinálhatta ezt vele? Talán az volt a szerencséje, hogy a kórház előtt találták meg, különben későn értek volna be vele, és már halott lenne. A szörnyűségek nem kerültek el. A főnővér megkért, hogy ellenőrizzem le a fájdalomcsillapító adagolását. Nem volt túlságosan nehéz dolgom, éppen a kartotékot vettem volna fel a kezemben, amikor hirtelen kinyílt az ajtó és egy ismeretlen férfit pillantottam meg a kórteremben. - Elnézést uram, de eltévedt? – pillantottam rá, hogy valami választ reméljek, de cserébe egy pisztoly csövével néztem farkasszemet. Nem így képzeltem el a halálomat, és a napját sem. Tudom, hogy le kellett volna hajolnom, de földbe gyökerezett a lábam, és csak meredten bámultam a kopasz férfit. Valamit mondott egy idegen nyelven, de hogy nem angolul beszélt az is biztos. - Nem csinálok semmit. – figyelmeztettem, de akkor kivágódott megint a nyílászáró és egy másik fél is becsatlakozott ebbe a fura helyzetbe. Azonnal lefeküdtem a földre, és megpróbáltam bemászni az ágy alá…
Kezdőlap
