- Dehogynem. Szoktam gyakorolni. Már egészen izmos vagyok benne – a kanapém tudna mesélni, a bejárónővel együtt, aki néha úgy nyitott rám, hogy a kanapén terültem el. De hogy sosem aludtam el, az rejtély. Vagyis hát inkább a bejárónő. Mert felébresztett, mondván, hogy ha ő ott van, akkor nekem valahol már úton kéne lennem.
- Hát hogyne. Én egy angyal vagyok – amit mostanában kétlek, s ezt a gondolatot félre is söpröm gyorsan. S ha tudná, milyen vagyok munka közben, a hivatalban, nem ajánlaná fel. Na jó, azért van vicces arcom is, de alapvetően azért ott komoly vagyok.
- Biztos? Nem inkább ők fognak neked könyörögni, hogy küldjél haza? - mert hogy teljesen elbénázok mindent, ráadásul jövök a hivatalnoki precizitásommal, ami felér egy vérengzéssel, ha arról van szó, nem sokan kedvelik.
Visszarémülök a rémült arcára, majd sejtelmesen nézek rá. - Titok – igazi nyomozó, le sem tagadhatja magát. Mindent tudni akar. És ebben olyan, mint én.
A válaszra félrbiccentem a fejem és értetlen mosollyal nézek rá. - Miért akarnál zavarba hozni? - Hű, ezek szerint jól rejtem, ha zavarba hoz? Eddig már vagy Kétszer hozott csak ma zavarba.
Műviesen elgondolkodon a válaszon, még az államat is megtámasztom, úgy gondolkodok. - Nos, valóban. Miért is lehet, miért is? Meeeerttt, kiváncsi voltam a reakciódra? - Pattintom vissz a labdát, amit kaptam tőle, ugyanolyan ”gonosz” vigyorral a végére.
- Mi vagyok én? Ló? Ááá, tényleg? Ahhoz jobb legyél nálam, azt bizonyítanod is kell ám. Nem ismerem el ám csak úgy – ami igaz is. Az egészséges versenyszellem bennem van, nem az a mai, szélsőségekre hajazó. Vagy néha mégis. S ha jobb nálam, azt mindig el is ismerem, hiszen ott van rá a bizonyíték. Még ha éppen lohasztó is, azért mindenben jónak lenni, elég unalmas lehet.
- Ez adja a zseniket. Csak nem félsz, hogy jobb vagyok nálad? - Húzom a fejét a kosárral kapcsolatban, a böködésre meg elmosolyodom. Pedig ha tudná, hogy  a csontnélkülieit mennyire szeretem nézni!
Megint egy ”aha” nézést villantok felé, már csak a győztes, karba font kéz hiányzik a mozdulatomból. Én akarok nyerni, de mivel szeretem a tisztességes játékot, nem csalok. Csak... néha... csak... kicsit.
- Mit is, mit is, hmmm. Még gondolkodom – közben nagyon titkozatosan nézek rá. Mert hiába mondtam az előbb, hogy tudom, most mégis gondolkodom, az több, mint turpisság.
- Na szép. Ezért törje magát az ember, hogy aztán megszólják a hátsóját. Most már csak azért is elhízlalom magam. Úgy emelj fel az ágyra – adom a sértettet. - Dehogynem! Ez az igazi fair play! - ami ugyan teljesen mást jelent, de ezzel vissza is utaltam a közöttünk lévő versengésre is. Mert mindenből lehet versenyt csinálni. És mert hat a tömény is.
- Ezzel teljes mértékben egyetértek – bólintok, s hiába vigyorgok, komolyan gondolom.
Az eséssel ráadásul még magamra is rántom.
- Jól vagy, nem esett bajod? - Ezt nagyjából négy nevetés közepette tudom kinyögni, s kezem, ha választ kapok, újfent keresi, hogy visszacsikizze. Ami sokszor megakad, mert egyrészt ugyan rajtam fekszik, s így elég lenne csak a hátam mögé nyúlni, ami kiönnyedén menne, de ahogy eléri újra meg újra a talpam, úgy indul másfelé a kezem, s még csak oldalra sem tudok fordulni, hogy legurítsam magamról, vagy a talpamat biztonságban tudjam. S ehhez még az is hozzátesz, hogy a tömény már hat és nem feltétlenül úgy mozdul a kezem, ahogy kéne.
Végül a légszomj győz, és elterülök, a kimerültséggel egyetemben.
- El...elfelejtettem bekapcsolni a mosógépet – hogy ez mennyire nem ideillő. El is kuncogom magam fojtottan, majd a hátam mögé nyúlok, s megfogva, feltérdelni próbálok, hogy legalább a kanapéra tudjam feldobni, megmenekülve az újabb csikizéstől.

- Mert te miben nem vagy izmos? - Lehet jobb kérdés lenne, hogy ő miben nem jó. Őszintén szólva, most így kapásból, egyet sem tudnék mondani. Adrian az egyetlen személy az életemben aki ténylegesen megközelíti a tökéletest. Valahogy mindent tud, mindent megold, mindenből kivágja magát, mindenben profi. Oké, a főzés nem, de biztos vagyok benne, hogyha gyakorolna, abban is sikeres lenne. Fogalmam sincs hogyan csinálja, de az már egyszer biztos, hogy jó nehéz dolgom van vele. Nem könnyű győzelmet aratni ellene, de ez benne az élvezetes. Vele komolyan megküzdhetek, anélkül, hogy feladná azért mert esetleg nő vagyok, vagy egyéb hülye okok miatt. Ha ő felad valamit, akkor az csakis azért van mert tényleg úgy kell tennie, maga miatt. Nem miattam.
- Igen, bizony az vagy. - Mondom komolyan, hiszen ezt még csak nem is viccnek szánom. Tényleg imádom őt minden hülyeségével együtt. Kétlem, hogy valaha is találkoztam nála gondoskodóbb emberrel. Tehát nem mondott nagy hülyeséget.
- Hát ha valamiért ők könyörögni fognak, akkor az az lenne, hogy te küldj haza engem. Téged meg majd meg akarnak tartani. - Biztosan jobban szórakoznának majd vele, mint ahogyan azt velem teszik. Főleg mert az én esetemben, ez a szórakozás inkább rajtam van, mintsem velem. Nagy különbség, bár nem mintha túlzottan érdekelne.
- Mert miért ne akarnálak zavarba hozni? - Kérdésre kérdéssel válaszolni az egyik legaljasabb dolog, amit bárki megtehet. - Talán mert látni akarom ahogyan zavarba jössz? Főleg miután neked már volt szerencséd engem látni... - Adok meg végül egy normális, és egyben teljesen őszinte választ, csak hogy láthassa kivel van dolga.
- Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? - Nézek rá szomorú szemekkel, bár azért a mosoly még mindig ott bújkál a szám sarkában. Nem elég, hogy bedobott a fürdőkádba, még ennek tetejében a saját szavaimat felhasználva fordul ellenem. Én meg még voltam olyan rendes, hogy őszintén válaszoltam meg a kérdését.
- Igen, az én kicsi pónim. - Felröhögök, egyszerűen nem bírom tovább. Legszívesebben már fetrengve nevetnék a földön, de még tartom magam. Nem adhatom meg neki ilyen könnyen magam. - Kérsz cukrot? - Cukkolom tovább, bár karjaimat már védekező állásba vágom magam előtt, mielőtt még megtámadni lenne kedve.
- Nem félek, de... A kosárlabda csak nem fer. Hátrányban vagyok veled szemben, ezt te is jól tudod. - Biggyesztem le ajkaimat, hátha ezzel sikerül kicsit megrendítenem. Elvégre amíg ő, szinte bármilyen erőfeszítés vagy akár ugrás nélkül tud célba találni. Én csak szenvedhetek azért, hogy egyáltalán megközelíthessem a kosarat, majd métereket kell dobnom ahhoz, hogy beletaláljak. Ami persze meg sem történhet mert ő útközben simán megakadályozza a célbaérést. Nem véletlen, hogy nem lett belőlem kosaras. Hozzá képest én törpe vagyok.
- Mi az hogy gondolkozol? Már tudod, te magad mondtad! Szóval áruld el! Különben visszalépek. - Nem mintha nem bíznék benne, tudom, hogy nem kérne olyasmit tőlem ami igazán rossz lenne nekem. De a kíváncsiság nem hagy nyugodni.
- Te? Elhízni? Jó vicc. Még akkor sem menne ha igazán akarnád. - Ezt már csak azért is tudom, mert én is hasonló vagyok. Képes vagyok felfalni egy egész boltot, úgy egy az egyben, aztán mégsem látszik semmi sem. - Micsoda egy kis király lettél. Ideje lenne valakinek jól fenéken billentenie. - Nézek rá vigyorogva, ezzel is jelezve, hogy én szívesen jelentkezem a megtisztelő pozícióra.
- Magad miatt aggódj, ne értem. - Válaszolok továbbra is nevetve. Aztán még nagyobb önbizalommal kezdem el csikizni, tekintve arra, hogy az esélyeim merőben megnőttek, miután sikeresen landoltam rajta. Ő hassal lefelé, aligha tudna bármit is tenni ellenem.
- Hogy miiii? - Magam sem tudom, hogy ezt a kijelentésére visítom, vagy inkább arra, hogy sikerül neki térdre tornáznia magát. - Látod... a kis pónim. - Röhögök továbbra is, miközben már fordulok is át az ágyra. Eldőlve és enyhén kifulladva tekintek fel rá. - Nem mész te sehová! - Esik le végre, hogy mit is takar a kijelentése, majd mielőtt még elmenekülhetne, utána kapok, hogy a karjánál fogva rántsam őt vissza. - Vagy feladod? - Vonom fel a szemöldököm. Nincs menekvés, legalábbis addig nincs amíg ki nem mondja a bűvös szavakat.

- Alvásban – vágom rá egyből. Azt még gyakorolni kell, hogy menjen. Teljes meggyőződéssel mondom. Rengeteg túlórám van, főleg most, és nem mondhatom azt, hogy nem, mert mások munkája és a hivatal működése is fontos ehhez. Nem azért, mert én magam lennék nélkülözhetetlen. Hanem az a munka, ami ehhez a pozícióhoz tartozik. S mert vannak emberek, akiknek a támogatottsága függ attól, mennyire hatékonyan tudunk dolgozni. Ráébredni, hogy ez mekkora felelősség, nem tántorított el, csak komolyabbá tett. Némileg.
Már majdnem valami mókás arccal reagálnék vissza, mikor elér hozzám az, hogy komolyan válaszolt. Erre összezavarodom, s csak halvány mosollyal tudok rátekinteni. Viccnek szántam, s ez a reakció meglepett.
- Háhá, nem, nem hiszem. Inkább utánad sírnak – fogalmam sincs, milyen vagyok más területen, csak arra tudok vonatkoztatni, amit tapasztaltam.
- Ááá, tehát tetszik, ha zavarban vagyok? - Megkapom a miértre is a választ, többszörösen is, mire rejtélyesen elmosolyodom. - Honnan tudod, hogy nem jöttem-e már zavarba? - Mert hozott már, nem is egyszer. Tényleg ennyire nem lehet észrevenni, ha zavarban vagyok?
- Nem tudok az lenni, az angyalok nem azok és egyetértettél velem – nézek rá ártatlanul. Kell a visszapassz, ráadásul még egyetértett is vele. Ugyan hol lennék én gonosz, hogy azt visszautasítsam? Bár meglepett. Szerintem Bianca az, aki megérdemelné mindezt. Hiszen nem mindenki segít úgy a barátjának, mint ahogy ő teszi.
- Póni – akadok meg a szón, még a szemöldököm is felugrik egy pillanatra, aztán adom a sértettet. - A póni nem ló, az póni. Nem vagyok olyan kicsi, kikérem magamnak! Csakis vattacukrot. Málnásat! - utálom a málnát, ezért jövök mindig ezzel. Csakis frissen szeretem, amikor vidékre mentünk a bácsikánkhoz, a szedret és málnát legeltem, szó szerint. De máshogy nem vagyok hajlandó megenni. És még hogy kisló lennék! Nagy! Csakis nagy! Mindenben nagy! Szerénységben is, de leginkább jókedvben. Mind a kettőnknek szüksége van rá.
- Nem, nem tudom – ingatom a fejem. - Vannak finom trükkök, amikkel az olyan lovakkal – utalok vissza korábbira ismét. - mint én, simán legyőzhetők. És ez az igazi kihívás. Ne mondd, hogy nem szereted a kihívást. Úgy az igazi élvezet a győzelem – tekintek rá kihívóan.
- Ó, csak ilyen könnyedén visszalépnél? Hát hol a bevállalós részed? Eljössz velem siklóernyőzni. Mit szólsz hozzá? Ha tetszik, ha nem, jössz – nem leszek olyan kegyetlen, hogy elvigyem, ha nem akar. Csak cukkolom.
- Miért akarnám? Az nem kihívás, ha gömböcként hívlak ki – egy ”kikérem magamnak” arcot vágok. - Na, ez után most már biztos, hogy eljátszom, hogy felemelj az ágyra – vigyorgok. - Ki merne hátsón billenteni? - Nézek rá kihívóan.
Minden alkalommal, ha eltalál egy érzékenyebb pontot a talpamon, megrándulok. Hát leég furcsa egy érzés, és csak kuncogni, nevetni megy, legfőképpen, mert meglep és mert nem akar a talpam hozzászokni. Persze, én is viszonzom ám, ha már nem tudok felkelni, mert ráadásul el is terült rajtam.
S főleg erősödik a csikizése, jelezve, hogy nem ütötte be magát és én sem vágtam oda sehová.
Ez még jobban felerősíti a rövidet bennem, vagy az a felszabadultságot, nem tudom eldönteni, s nem is gondolkodom vele, csak jól érzem magam Biancával.
- Ló. Egy jóóó nagy lóóóó! - Finoman engedem az ágyra, mert nem akarom, hogy megüsse magát.
Visszarándulok, ahogy megfogja a karom, s visszaránt a kanapéra, s úgy huppanok be, hogy a karfán lecsúszok ülő helyzetbe, úgy nézek rá.
- Ha... mehetsz így is holnap dolgozni, meg mehetsz vizes saras ruhában is, amit érleltünk a mosogóépben – tekintek rá teljes ártatlansággal. Egészen kíváncsi vagyok, miként fognak a többiek megnyilvánulni, miért is ez a ruha van rajta.

A válaszán nem tudom, hogy nevetnem kellene, mert valljuk be, igazán frappáns. Vagy inkább sírnom, mivel átkozottul igaza van. Van egy olyan sejtésem, hogy neki sem megy könnyebben az alvás, legfőképpen nem az utóbbi hetekben. Sokmindenen kell keresztül mennünk, főleg neki, aki egészen a mai napig azt hitte, hogy benne volt a keze egy ember halálában. Nem könnyű ilyenkor alvásra venni magunkat, de nagyon remélem, hogy a híreim ebben segíteni fognak neki. Azt akarom, hogy újra jól érezze magát és csak élvezhesse az élet adta lehetőségeket. Ne kelljen állandó félelemben élnie, mert az bizony rendesen tönkre tud tenni bárkit.
- Hidd el, hogy utánam nem fognak sírni. Legfeljebb majd akkor, ha valakin jót szórakozni akarnak. - Mert ki máson is tehetnék, mint a munkamániás nőn, aki hajlandó éjszakákat tölteni bent. Reggelente pedig minden létező motyó az asztaláról, az arcára nyomódva, zombiként jelenik meg mindenki előtt. Nem egyszer szórakoztak már ezen, nem is kétszer. De legalább tudják, hogy kávéval kell érkezni, úgy talán a fejük is megmenekül egy leharapástól.
- Nem! - Vágom rá azonnal. - Vagyis... - Zavartan pillantok fel rá. Most komolyan a végén még én jövök zavarba helyette? - Még az is lehet. - Válaszolom végül nagy nehezen, miközben nagyon igyekszem nem újra megváltoztatni az arcom színét. - Nem tudhatom, ezért próbálkozom. Mert sikerült már? - Nézek rá ezúttal felvont szemöldökkel. Nem hiszem el, hogy komolyan észre sem vettem volna. Ilyen jól rejtegeti, vagy egyszerűen csak sikerült jól elviccelnie a helyzetet? Amin még csak nem is csodálkoznék.
- Ezzel most nem tudok vitatkozni, tekintve, hogy ismételten a saját szavaimat használod fel ellenem. - Amit pedig nem áll szándékomban megcáfolni, elvégre komolyan gondoltam. Tehát marad a nagyon szomorú tekintet. Egy angyal szívét ennek meg kell lágyítania. Ha nem, akkor legfeljebb bukott angyal lehet belőle.
- A póni jobban hangzik. De ha gondolod, lehetsz unikornis is. - Kuncogok fel ismételten. - Csak nehogy letörjem a szarvad a málnás cukorral. - Jól tudom, hogy nem szereti. Egyik alkalommal meg akartam lepni őt málnás sütivel, akkor még nem tudtam, hogy ezzel mindig csak szórakozik. Aztán mikor ő rendes akart lenni és megenni azt, elég hamar kiderült, hogy nem a kedvence. Azóta eszembe sem jutna, hogy bármilyen málnás dologgal lepjem meg őt.  
- Akkor itt lenne az ideje, hogy megtanítsd nekem azokat a trükköket. - Mert hát akárhogyis, de egyáltalán nem vagyok otthon a kosárlabdában. Nincsenek titkos cselezéseim, aminek segítségével nyerhetek ellene. Milyen jó lenne már ha a saját trükkjeivel tudnám legyőzni őt. Gondolom elég hamar megbánná, hogy bármire is megtanított.
- Ha tetszik, ha nem, megyek? Látom a kezedbe vetted az irányítást. - Vigyorodom el pimaszul. - Ám legyen. Te repülsz, én nézlek. Ez így jó felállás lesz? Vagy szeretnéd ha sikítanék is helyetted? - Nincs bajom a magassággal, a repüléssel sem, soha nem is volt, legfeljebb egy kis idegesség előtte. Vagy inkább nagy idegesség, tekintve, hogy a legutóbbi alkalommal is szinte vízcsappá váltak a tenyereim. Ezt pedig ő is tudja, jót mulatott rajta, valószínűleg ezért is jött az ötlettel. De olyan könnyen még én sem adhatom meg magam.
- Te mondtad, hogy csak azért is elhízlalod magad. - Vonom meg a vállam némi meglepettséggel. - Szerintem nem akarod, hogy én tegyelek fel az ágyra. Lehet előtte néhányszor elejtelek. Véletlenül. - A gonoszkás tekintet visszatér, hiszen mindketten tudjuk, hogy abban semmi véletlenség nem lenne. Legfeljebb gyengeség, de sokkal inkább mocsokság, még akkor is ha azért arra ügyelnék, hogy baja ne essen. - Most jön az, hogy én jelentkezem? Én nem félek. - Jelentem ki, ezzel efogadva kihívását.
A kis harcunk után, még mindig nevetve dőlök el a kanapén, bár a hülye is látná, hogy sikerült kifulladnom azért rendesen.
- Póni. - Vágom közbe, már csak azért is, hogy kijavítsam őt, majd mikor sikeresen rántom őt vissza, ügyelek arra, hogy még véletlenül sem üljön rá a fejemre. Az nem lenne túl szép, egyikünknek sem, bár a jelen helyzetben, még azon is csak röhögnék egy jót. - Tudod mit? - Nézek fel rá, enyhén oldalra fordított fejjel, amit végül elhelyezek a lábain, ezzel is jelezve, nem mehet sehová. - Holnap szombat, nem dolgozom, te butus. - Vigyorgok fel rá győzelemittasan. - De azért szép próbálkozás. Vesztes! - Csak merje legközelebb azt mondani, hogy ő nem csikis. Én mindenre fényt derítek, ez a dolgom. - És egyébként is... Mi bajod a kinézetemmel? Tök menő. Azt hiszem megtaláltam az új stílusom. - Az már biztos, hogy sokkal kényelmesebb és én is sokkal rugalmasabb lehetek benne, akár egy jó kis csikizéshez is.  

Komolyan nézek rá. Ha rajta köszörülik a nyelvüket, az ritka egy pocsék munkahely tud lenni. Mert míg Marcellt azért találom be, mert hátha végre felébred, s korántsem azért, mert megérdemli (valójában igen, de ahhoz neki is nagyon oda kellett tennie magát. Magas a védőfaktorom).Csakhogy Bianca nem ilyen.
- Nem akarsz átmenni másik egységhez? - Kérdezem inkább.
Értetlen várakozással tekintek rá, mert nem tudom eldönteni, hogy most igen, vagy nem. Az arcszíne viszont megint változik, ami azt jelenti, megint belenyúltam valamibe. Csak tudnám... mibe. - Úgy ám! Nem is egyszer – mosolyodom el zavartan. Márpedig kevesen képesek zavarba hozni, még most is. Bent meg aztán végképp tartani kell magam, hogy zavarba jövésről szó sem lehet.
- Én nyertemm, ezazz! - emelem magam elé győztesen a kezem. Aztán rájövök, mivel is értek egyet, így gyorsan rendezem magam, éppen akkor, amikor nagyon szomorú tekintettel néz rám. S azért rendezem modzulatom, mert nem, nem vagyok angyal, cseppet sem.
- Póni, unikornis. Pegazus nincs? - aztán nagyon szomorú szemek most az én oldalamról érkeznek. - Képes lennél letörni... a szarvam? Méghozzá málnás cukorral? - szerintem előbb lennék rosszul az illatától, minthogy hozzám érjen vele. Pedig kész voltam legyűrni, akkor egyszer, a süteményt, amit hozott, aztán végül a besárguló fejem árulkodott. Merthogy rosszul lettem. Égett is a fejem érte, de magamnak köszönhetem, hogy ennyire félreérthetően játszadoztam a málnával.  
Bólogatok a válaszra. Bizony ám, hogy irányítok, az megy! A jó felállásra ingatni kezdem a fejem, határozottan. - Ha nem a fülembe sikítasz. De amúgy velem, csakis velem repülhetsz – Van lehetőség kétszemélyesre is, de ha egyedül szeretne, nekem úgyis tökéletes. Csak repkedjünk! Hogy velem lehet, azért ajánlottam, mert emlékszek arra, milyen volt neki a múltkori. Azon meg lehet egy-két repüéssel javitani, s a végén még élvezni is fogja!
- Csak teszteltelek, figyelsz-e – hunyorítok. - Á, szóval leejtesz. Akkor az még jó is, ha hízalom magam. Puhára esek. Jaj, nem, mert lehet rád esek. Összenyomlak! Szóva, ha nem szeretnél összenyomódni, akkor nem ejtesz le – vonogatom a szemöldököm, vigyorogva. - Ha máshová akarnál ejteni, akkor is feléd esnék. A tömegvonzás törvénye okán – ami ugyan nem így működik, de ha már lúd, akkor legyen kövér.
- Hogy mi? Képes lennél eltörni a lábadat, csak azért, hogy seggbe rúgj? Hát hogy akarhatsz magadnak ilyet? Betonkemény hátsóm van... - nem, még csak véletlen sem az zavarna, hogy fenéken billentene.
Sok okból nem megy egyenesen menni, s megtartani sem magam, így visszahuppanok a kanapéra, lecsúszva a karfán, de még nem dőltem el. Annyira.
- Lóóóóóó – megpróbálok visszatápászkodni állásba, mert a mosógép bekapcsolására nagyon rákattant a fejem, de ahogy a lábamat használja párnának, visszaesek, még ha nem is annyira nagyot. - Mit?
- Én? Butus? Háhá! Szombat? Vesztes? Nem sok ez egy kicsit? Vesztes? - Esik le. - Miben? - teszem a kezem a karfára, de nem, nem lógatom fel a lábam a karfán, még a végén megint megcsikizi.
- Elolvad a fagyi – dőlök előre, felmarkolom a két dobozt, kicsit fel is állok hozzá, vigyázva, hogy Bianca le ne guruljon. A mosógép már ki is ment a fejemből. A kekszesed a hasára teszem, ha úgy fekszik, felé nyújtom az egyik kanalat, míg a másikat magamhoz veszem, s megpróbálok kanalazni belőle.

A kérdésére elmosolyodom. Na nem azért mert vicces lenne, ez a mosoly most sokkal inkább a meghatódás jeleit tükrözi. Egyszerűen nehezemre esik felfogni, hogy tényleg ennyire gondoskodó tud lenni valaki. Esküszöm még a saját szüleim sem tudják őt megközelíteni, pedig azért ők sem piskóták. De mégis, hiába olyan gondoskodó, nem várja el tőlem, hogy változtassak, legfeljebb csak rákérdez. Puszta kíváncsiságból és aggodalomból. Semmi több. Legszívesebben most magamhoz ölelném őt, már csak azért is, hogy kimutassam mennyit számít ez nekem. Mennyi energiát tud számomra adni egy-egy ilyen megszólalással. Fogalma sincs róla mennyit...
- Ez nem megy ilyen könnyen. Túl sok lezáratlan ügyem van. - Ennek pedig több értelme is van. Részben csak ügyek... A saját ügyeim. Másrészt pedig az ő ügye is. Képtelen lennék csak úgy otthagyni mindent, hiszen szüksége van rám. Ha kilépek, ezzel mindent magam mögött hagyok, nem lesz többé belelátásom semmibe, így aztán segíteni sem tudok neki. Persze ezt eszem ágába sem jutna kerek-perec elárulni neki, nem szeretném ha rosszul érezné magát miattam. Én pedig kemény vagyok, néhány idióta nem fog ki rajtam.
- Már mikor? És miért nem láttam rajtad? - Nézek rá meglepetten. Nem mintha nálam ez olyan sűrű jelenség lenne, aligha végezném jól a munkám, miközben minden bűnöző képes lenne zavarba hozni. De mellette... Az már más tészta. Valamiért teljesen más vagyok mellette, mintha csak kifordítana önmagamból. Vagy éppen ő fordítana önmagammá?
- Igen, dörgöld csak jól az orrom alá! Te gazember! Lehet inkább bilincsbe kellene, hogy verjelek. - Nézek rá gonoszkásan, mintha tényleg elgondolkodnék ennek lehetőségén, de persze erről szó sincs.
- Tőlem aztán pegazus is lehetsz. Akkor repülhetek a hátadon is. - Nevetek fel. - Neeee! Ezeket a szemeket... Neee! - Rá sem bírok nézni. - Megadom magam! Nincs málna, nincs szarvtörés sem, csak ne nézz így rám. Lécccíííí! Kegyelmezz! - Már hogyan is tudnék további gonoszkodásba kezdeni vele, mikor ilyen szemekkel mered rám. Egyszerűen lehetetlenség, én pedig túl gyenge vagyok hozzá. Főleg néhány pohárka ital után.
- Szívesen repülök veled. Akkor legalább biztonságban leszek. Nem lenne túl sikeres, ha egyedül lennék mikor bepánikolok. - Imádom az extrém sportokat, mindent szívesen próbálok ki, de egyszerűen csak nincs még mindenben tapasztalatom, nem volt alkalmam mindent kitapasztalni, ezt ő is tudja. Éppen ezért is jön ismételten a gondoskodással és ajánlja fel, hogy repüljek vele. Tudja, hogy úgy nekem is jobb lesz, még ha neki nem is.
- Te jó ég! Ezt komolyan most találtad ki? - Nevetve hüledezek. Hogyan lehetséges, hogy ennyi hülyeség is befér abba a kicsi fejbe, a sok okosság mellett? - Mi lenne ha inkább te cipelnél el az ágyig és pakolnál fel rá? Mindketten jobban járunk. - Méghogy tömegvonzás törvénye. Majd jól fejre ejtem, aztán vonzódhat a földhöz is egy ideig.
- Ha csakugyan olyan kemény a hátsód, mint a fejed, akkor tényleg bajban vagyok. Bár azt hiszem ezt ellenőriznem kell. - Nézek rá elgondolkozva. - Nem dönthetek elhamarkodva. - Mert az óvatosság ugyebár fontos. Főleg ha csontok töréséről van szó. Muszáj először felmérni a terepet és csak azután cselekedni.
- Máris elvesztetted a fonalat? - Vigyorgom fel rá immáron az öléből, bár egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy tényleg ennyire zavart-e, vagy inkább csak nem akarja elismerni veszteségét. - Vesztes. A csikizésben. Rémlik még? Földön fetrengés? Vagy kell egy kis emlékeztető? - Vigyorgok mint a tök, majd mikor a már jócskán megolvadt fagyikért nyújtózkodik, némileg én is emelek a fejemen, hogy ezzel megkönnyíthessem a dolgát. - Basszus! Ez hideg! - Röhögök fel ismételten. Még a ruhán keresztül is rosszul érint a hirtelen lehülés a hasamon.  - Ez direkt volt, mi? - Bököm meg ezzel a hasát, majd mikor éppen kanalazásba kezd, egy hirtelen mozdulattal lököm meg a kezét, hogy szépen az arcába dörgölje a jégkrémet. - Háh! Nesze neked! - Nevetek, majd már ülök is fel, hogy menekülésbe kezdhessek, már ha még nem túl késő,  még mielőtt az egész doboz fagyim az arcomban kötne ki.

Várom a válaszát, ugyanakkor nem várom el, hogy most azonnal pakoljon és menjen másik munkahelyre, csak mert én rákérdeztem. S tény, ha foglalkozott volna ezzel a gondolattal, lehet, már mondta volna. Amit viszont válaszol, jól homlokon vágom magam. Hát persze, hiszen...!
- Ha csak miattam, az … megoldom – csak ne legyen olyan helyen, ahol nem szeret lenni. S se rákérdezni, se győzködni, sem erőltetni nem fogom. Hiszen az ő élete és az ő döntése. Mégis, hogy lehetségesen benne van ez, megfog. A tekintetem tükrözi is.
A kérdésre ismételten ábrándosan nézek a plafon felé, oldalpillantással, egy ”ki tudja?” arccal. Eszem ágában sincs elmondani, ha nem vette észre. S mert nem szeretném ezzel őt sem zavarba hozni.
- Látom, minden vágyad bilincsben látni. Hm, képes lennél megtenni? - Tudom, hogy képes, hiszen a rend őre, s nincs kivételezés. Ha átlépem a határt, nem fogja elnézni, csak azért, mert ismerjük egymást. És ez így van rendjén. S nem, mintha szándékoznék átlépni azt a bizonyos határt.
- Az jó! - Meglepődve nézek rá. - Milyen szemeket? - nézek rá ártatlanul, aztán leesik. Zavaromban töltök, s felhajtom, ha koccint velem, úgy utána teszem. Nem nagyon szoktak így reagálni a szemeimre és ez meglep.
Kimondja, hogy biztonságban lenne velem. Megdobban a szívem, s a tekintetemben is ott csillan az érzésem. Önkéntelenül elmosolyodom, majd feltartom a kezem, hogy csapjon bele. - Ezt megbeszéltük. Most már nincs menekvés, jössz velem. Mert én nyerek! - szélesedik a mosolyom.
Az alkohol általábaan felpörgeti az agyamat, a helyett, hogy tompítaná. Olyan lehetőségek nyílnak meg a gondolataimban, amiket nem nagyon tennék össze józanon. Egyedül a vodka üt ki, az elsőnél még csak nézek magam elé, egy idő után, a másodiknál kakukk.
- Biztos vagy benne? Hiszen nem véletlenül húznál végig a lakáson – mivel nem leszek magamnál. Elképzelem a jelenetet és elnevetem magam. - Inkább hagyj ott, ahol vagyok.
- Nem hiszel nekem? De ha ellenőrzöd, akkor eltörik a lábad! - Szörnyűlködök. - Ne is! - Bólogatok. - Éppen ezért ne is billents hátsón. Fájdalmas.
Az alkohol másik hatása, hogy kötekedés és agresszió helyett, a humor jelenik meg nálam, a lehető legnagyobb fokban, mennyiségben és a lehető legfárasztóbb módon. Arra az arcra emlékszem, amikor Marcel kérdésére, mely szerint engem is meghívtak-e a koktél partira, igennel feleltek, megrémült. Megkérdeztem a többieket, mi történt. A válasz eléggé meglepő volt, mivel általában emlékszek a mámoros időszakra is. Az az esemény viszont arról szólt, hogy olyan mókamester lettem, amivel mindenkit lefárasztottam és még moderált is voltam. Ezt hogy raktam össze, nem tudom, mert nem emlékszem rá. Azóta csínján bánok a koktélokkal, a társaság bánatára.
- Meg se volt! Még hogy elveszíteni... - vágom rá egyből. - Neeeem. Egy szóval sem mondtam, hogy te nyertél. Nem-nem. A földön fetrengtem, még szép. Így letámadni szegény talpaim. Azt se tudták, hova kapkodják a fejüket....
- Igen. Cserébe a csikiért. És persze, hogy hideg, mivel fagy-i a neve. Ettél már forró fagyit? Abból majd kérek én is – veszem magamhoz a sajátomat. A kanala, amivel megbök, meglepő gyorsasággal pattan vissza a hasamról, mint egy feszes gumiról. Éljen az edzés. Mert nem egy puhány hivatalnok vagyok. Erre el is tartom a dobozt és elégedett kárörvendő vigyorral nézek rá. - Ez nem jött össsze.
Aztán csak annyit látok, hogy a kanalam túl gyorsan közeledik felém, s mivel már az olvadtabb részből vettem, egy része leesik... a hajára, a többi viszont az arcomon landol. - Na. Ennyire még nem va.... - ekkor esik le, hogy ez bizony nem én voltam. A kanalat visszaejtem a dobozba, s elkapom Biancát a karommal, mielőtt még szaladna, de fifikásan, mégpedig úgy, hogy bökdösöm az ujjammal, finoman, ahol megfigyeltem, csikis. Leteszem közben a dobozt, oda sem figyelek rá,
- Azt a finom fagyit. Már készültem rá pedig nagyon – elkapom tőle is a dobozt, az asztalra dobom, hogy csúszik rajta, a kanál fogalmam sincs, hol landol, de hallok egy csörrenést.
- Nem fogsz többet fagyit kapni. Pocsékolood – aztán csak eldőlök, miután a pólómat felemelve, megtörlöm az arcom, mert ragad a fagyi, de rendesen.

Adrian nem hülye. Hiába nem mondom ki amit gondolok, legalábbis nem a teljes formájában, ő könnyen rájön. Tudja jól, hogy semmiképp sem hagynám őt magára ezekben a helyzetekben. Szüksége van rám, nekem pedig mellette kell állnom. Nem csak mint nyomozó, de barátként is. Viszont amíg teljes belelátásom van az ügyébe, sokkal nagyobb segítséggel tudok neki szolgálni. Figyelmeztetni tudom őt esetleges veszélyekről, vagy csak szimplán össze tudunk dolgozni. Ha kilépnék, mindez végetérne. Onnantól kezdve csak a sötétben tud majd tapogatni, hiába állnék még mindig mellette, mint barát, az nem ugyanaz. Tehát eszembe sem jutna kilépni, vagy más egység után keresni. Szüksége van rám, ez pedig számomra sokkal fontosabb, mint néhány idióta munkatárs. Erről nem is nyitok vitát.
- Szó sem lehet róla. - Válaszolom komolyan, de mielőtt még túlzottan elijeszteném őt a komolyságommal, hozzáteszem a következőket is. - Ne aggódj miattam. Én teljesen jól vagyok, ahol vagyok. A lényeg, hogy te is jól legyél, aztán majd visszatérhetünk erre. - Érintem meg ismételten a kezét, ezzel érzékeltetve vele, hogy tényleg minden rendben van, és semmi szükség további aggodalomra. Nem akarom, hogy miattam fájjon a feje, semmi értelme nem lenne.
- Képes bizony. - Villantok fel egy gonosz mosolyt. - Simán bilincsbe vernélek, ha megérdemled. De soha nem tartóztatnálak le. Még ha valami olyasmit is tennél, inkább küldenék valaki mást érted. - Mert ugyebár ez két különböző dolog. Megbilincselni, csupán szórakozásból, vagy hogy cukkoljam vele, gond nélkül megteszem. De nem lennék képes pont őt bevinni az örsre. Már csak a gondolata is fáj, még akkor is, ha tudom, soha nem tenne semmi olyasmit amivel ezt kiérdemelné. A szívem szakadna ki ha az én dolgom lenne... Főleg akkor, ha segíteni sem tudok neki.
- Tudod jól milyen szemek! - Ahelyett, hogy további vitatkozásba kezdenék vele, inkább igyekszem én is tartani a lépést, és egy újabb pohár italt húzok le vele. Holott tudom, érzem, hogy ha nem állunk le, bizony fene nagy bajban leszünk. Jól tudom tartani magam, van benne tapasztalatom, de egy bizonyos pont után, hajlamos vagyok csak kidőlni. Jobb esetben, csak kidőlni.
- Rendben. Te mindenre rá tudsz beszélni. Túl gyenge vagyok. - Nevetek fel, miközben bele is csapok a feltartott kézbe. Tényleg itt lenne az ideje, hogy valami védekezést találjak ki ellene. Ennek így nem lesz jó vége.  
- Az lesz a legjobb, ha egyszerűen csak a kanapén fogunk inni. Akkor nem kell se húzni, sem pedig emelni. - Mondom a félelmetesen okosnak tűnő ötletem, ami egyébként nem is olyan rossz.
- Oké, akkor először jól meg kell tapogatnom azt a hátsót, aztán meglátom, hogy rúghatok-e. - Mondom vigyorogva, bár ez a vigyor elég hamar le is hervad. Te jó ég! Miket beszélek? - Vagy inkább hagyjuk... - Teszem hozzá még magamon is meglepődve. Neeem vagyok én ilyen. Vagy mégis? Á nem!  
- Szerintem te bizony feladtad. Menekülni akartál, ez pedig egyenlő a feladással. Csak fogadd el. - Pillogok fel rá kegyetlen győzelemittas mosollyal. Mondjuk ez a mosoly is hamar lehervad, tekintve, hogy az újabb csíntevésem után, a menekvés már nem megy olyan könnyen. Már éppen ugranák fel, mikor megérzem karját, ami azonnal ránt is vissza. - Nee-e-e-e! - Kiáltom fel, miközben minden egyes böködésére rándulok egyet. - Adrian! - Szólok rá röhögve, de ugyanakkor szenvedve, nagyon igyekszem levakarni rólam az ujjait. - Menj indítsd azt a mosógépet! - Használom ezzel az ő korábbi mentségét, miközben erőtlenül dőlök el magam is a kanapén. - A ruháim... - Mondom, majd mint akit elvágtak, egyszerűen elsötétedik előttem minden. A fáradtság és az ital kegyetlen keveréke sújt le rám, és egyszerűen csak elalszom, mint egy nagy baba, félig még lelógva a kanapéról is.

Nagyon komolyan tekintek rá. Tudom, hogy az ő döntése, hol és mikor van, s mikor megy. S az meg rajtam múlik, aggódom, s hogy mennyire, a döntését mindenképpen tiszteletben tartom.
- Én is ugyanígy vagyok veled kapcsolatban – értve, hogy lényeges, jól legyen.
Lassan veszek levegőt, s engedem ki, elengedve a kellemetlen érzéseket, hiszen vannak döntések, melyek nem az enyémek. A mostani érintésre viszont megérintem a kezét a hüvelykujjammal, finoman megsimítom.
Összehúzom a szemöldököm. - Ha megérdemlem – hangsúlyozom ki a ha-t. A többire komolyan tekintek rá. Amilyen helyzetben most vagyok, benne van a pakliban, hogy a nevemben, hátam mögött olyat tesznek, ha nem kellek, vagy zsarolni akarnak, hogy a jog szemében rosszat tettem, s hiába nem én tettem, az ujjak rám mutogatnak. Így bólintok. Veszélyes vizeken evezek, s korántsem aazért, mert én akarok törvényt szegni. Hanem mert könnyen rám kenhetik, ha úgy áll érdeklükben.
- Mogyoró, milyen, milyen – ha kipihent vagyok, sokkal inkább borostyán, de mostanában inkább a sötétebb árnyalata jelent meg, és ez elgondolkodtatott, hiszen nem szoktam még hozzá ilyen mély karikákat sem szerezni a szemem alá.
Elnevetem magam, ahogy belecsap a kezembe. - Vagy csak mert amúgy is akarod, csak jó indok vagyok rá – vonogatom a szemöldököm.
- Ravasz. Így az ágyamat befoglalhatod. Neeeem – de csak cukkolom. Ha úgy lenne, hogy vendégszoba sem lenne, a kanapé lenne az enyém és átadnám az ágyamat.
Gyanakodva biccentem oldalra a fejemet. Az előbb megbillenteni akarta, most meg tapogatni. Aztán csak sóhajtok egyet, fejcsóválva.
- Ki is mondta az előbb, hogy csak menekülni akarok, ami egyenlő a feladással? Vagyiiis... én nyertemmm – finoman bökdösöm, széles vigyorral. - Neeem, most bökdöslek... Bianca? - Megijedek először, hogy hirtelen nem mozdul, végigsimítok az arcán, s próbálom figyelni. A szívem hevesen dobog, s a korábbi mámoros hangulatom odébb száll, kijózanodok valamennyire. Megkönnyebbülten felsóhajtok, mikor egyenletes szuszogásba kezd. Csak elaludt.
Kitornászom magam óvatosan, nehogy felébresszem, majd felnyalábolom, miután kinyitottam a vendégszobát és levettem a takarót az ágyról. Vigyázok rá, mert bár annyira nem vágott fejbe az ital, nem szeretnék megszédülni, ahogy éppen viszem be. Ezt mondjuk Robbal nem biztos megtenném, mert ott roppanna össze a derekam. Betakarom, majd lekapcsolom a villanyt.
Megállok a kanapé mögött, beletúrva a hajamba. Egészen mást most a világ kicsit, hogy az a teher már nincs rajtam, egy ember halálát okozhattam.
A mosógép pár perc múlva már hangtalanul mos a mosószobában, rácsukom az ajtót, ne ébresszen fel senkit, megnézem, mikor jár le, s beállítom az ébresztőt, hogy a szárítóba át tudjam majd tenni. Seperc visszaaludnom, miután átraktam a szárítóba a ruhát.
A fagyi visszakerül a fagyasztóba, s elpakolok a konyhában és a másik két helyiségben is, elindítva a mosogatógépet is. Ez nem olyan lakás, hogy mindenre felébresztem a szomszédot, egyedül talán a hangos házibuli lenne kérdéses, de már volt tesztelve, a szomszéd által, ahol bulit tartottak. Alig hallottam valamit, az meg nem zavart. Pedig mulattak rendesen.
Aztán ott felejtem magam a kanapén, csak az ébresztőm jelez, félálomban pakolom át a ruhákat, s majd megveszek egy adag vízért, fél litert el is pusztítok, jéghideget,  s csak az ágyon tudok végignyúlni, teljesen elfeledkezve magamról.