A legértékesebb árucikk, amit ismerek: az információ.

Ez az, ami hajtja a világot, amiért akár ölnek is az emberek. Sok ember tévesen azt hiszi, hogy a pénz a hatalom, de tévednek. A pénz csak egy eszköz, ami segít az álmok és vágyak beteljesítésében. Sok minden megvehető rajta, ez igaz: tárgyak, ingatlanok, sőt, még emberek is, de az igazi hatalom minden korban az információ volt. Aki rendelkezett vele, és élt a lehetőségeivel, minden esetben sokra vitte. Én is ebből élek. A kapcsolatokból, az azokból kamatoztatott információkból: melyik cégnél történt éppen arculatváltás, vagy épp vezetőségváltás? Hol sztrájkolnak éppen? Milyen volt a termelékenység egy adott időben? Kiapadt egy olajkút? Fel fognak vásárolni egy céget? Millió meg egy dolog befolyásolhatja a részvények árának alakulását, és nekem jól kell tudnom következtetni, vagy épp előre látni a közvetlen jövőt, hogy nyereséges ügyleteket tudjak bonyolítani. És hogy ez miért fontos? Mert van két gyerekem, akiknek szeretnék mindent biztosítani, és egy exfeleségem, aki megérdemli, hogy kényelemben éljen, ha már rám áldozott nyolc évet az életéből. Ebből is látszik: nekem a család az első. Értük dolgozok, még ha ez a házasságom rovásra is ment, hiszen megesett, elég sokszor, hogy egész éjjel az irodában maradtam.
Ezekből talán tévesen azt a következtetést lehet levonni, hogy egy munkamániás, komor és komoly ember vagyok, de ne tévesszen meg a látszat. Igen, a munkám megköveteli az összpontosítást, a koncentrációt és a komolyságot is, de a magánéletben azért képes vagyok elengedni magam – egy kicsit. Tudok szórakoztató, figyelmes, törődő és kedves is lenni. Tájékozott vagyok, jó beszélgetőpartner. Szeretem a komolyzenét, ahogy az olvasást is. Szívesen járok előadásokra. Szeretek sportolni, és egy héten legalább három alkalommal igyekszem is időt szakítani rá. A nőkkel kifejezetten udvarias vagyok, egy igazi úriember. Engem még úgy neveltek, hogy a nőket tisztelni kell, akkor is, ha „csak” háziasszonyok.
Mondhatnám, hogy tökéletes vagyok, mert bennem is megvan, mint minden férfiban, a büszkeség, de azért igyekszem reálisan látni magam. Rosszabb napjaimon ingerlékeny vagyok, olykor talán kicsit türelmetlen is. Amíg nem ittam meg a kávémat, addig hozzám szólni sem érdemes. Hajlamos vagyok megfeledkezni az időről, ha dolgozom – ezért maradtam el annyi családi vacsoráról. Van, amikor nem értem a viccet. Nem szeretem, ha hazudnak nekem. Nehezen bízom meg a nőkben. Az agresszió viszont távol áll tőlem. Soha nem emeltem még kezet senkire, és ezen a jövőben sem szeretnék változtatni, bár megvédem, ami az enyém.

Fáradtan dőltem hátra a bőrfotelben és hunytam le a szemem. Már este 10 felé járhatott, de én még csak most végeztem. A külföldi tőzsdék az időeltolódás miatt sok esetben megkövetelték az éjszakai munkát, bár az utóbbi időben kezdtem érezni, hogy a pörgés ellenére sem bírom már olyan jól az esti tivornyákat, mint fiatalabb koromban. Erőt vettem magamon, kinyitottam a szemem és megnyitottam a levelezésemet. Ahogy megpillantottam Adel nevét, elmosolyodtam. Bár évek óta elváltunk, még mindig figyelmes volt felém, és pár naponta meglepett egy üzenettel. Volt, hogy csak a napjáról írt, volt – mint most is – hogy a gyerekekről küldött fényképet.
Ellágyultan és büszkén nézegettem a tucatnyi képet, ahol az ikrek épp egy iskolai színdarabban szerepeltek. Engem is meghívtak, és nagyon szívesen mentem volna, de sajnos nem tehettem, ami miatt persze bűntudatom volt – bár ezt soha nem vallottam volna be senkinek. Talán csak Adel tudott róla, de ő is inkább csak érezte, mert sosem említettem neki. Valószínűleg ezért küldött nekem mindig képeket azokról az eseményekről, amiket kihagytam.
Elgondolkodva dőltem hátra, tekintetemmel végigsimítva a családi fényképeken, amik az íróasztalom sarkában pihentek. Még Adelt sem száműztem onnan, lévén békében váltunk el, és megmaradtunk barátoknak. Valójában még hálás is lehetettem neki, hogy annyi évig kibírta mellettem, és megvárta, amíg a gyerekek nagyobbak lettek, mielőtt megemlítette nekem a válást. Nem szívesen engedtem el, de nem akartam gúzsba kötni, mert addigra már egyértelművé vált, hogy a munkám miatt elhidegültünk egymástól érzelmileg, már ami a szerelmet illeti, és nem akartam őt megfosztani attól, hogy rátaláljon arra a személyre, aki valóban boldoggá tudja tenni.
Szerencsésnek mondhattam magam, hiszen annyi viharos elválásról lehetett olvasni, a miénk viszont végig csöndben zajlott. Még az ügyvédeinknek sem volt sok munkája – aminek nem feltétlenül örültek, mert gondolom valami zsíros csekkre és elhúzódó ügyre számítottak – mert mire hozzájuk kerültünk, mi már megegyeztünk mindenben. Nekik csak le kellett papírozni a megállapodásunkat.
Megkapta az egyik manhatteni háromszobás lakást, bebútorozva, a négyből, egy általam felajánlott nagyon is méltányos összeget, emellé pedig minden hónapban asszony- és gyerektartást fizettem neki. Nem azért, mert a bíró így határozott, hanem mert így éreztem helyesnek. Azóta nem dolgozott, hogy az ikrek megszülettek, én meg szerettem volna, ha megmarad neki/nekik az a színvonal, amit megszoktak. Mindezek mellett az ikreknek nyitottam egy-egy számlát, ahová pénzt gyűjtöttem nekik a tanulmányaikra, és az életben elindulásukhoz. Biztosra akartam menni, hogy ha történik velem esetleg valami, akkor sem maradnak magukra, pénz és támogatás nélkül.
Nekem ők voltak a mindenem. Értük hajtottam, attól a pillanattól kezdve, hogy Adel bejelentette, állapotos. Nekik akartam megadni azt az életszínvonalat, ami nekem gyerekként nem adatott meg. A semmiből küzdöttem fel magam, és mindenért meg kellett harcolnom, de őket ettől, ha nem is teljesen, de meg akartam kímélni. Mivel kamaszok voltak, most már elértek abba a korba, hogy tegyenek is valamit azért, amit szeretnének. Az sem volt egészséges, ha valakinek minden az ölébe hullik, legalábbis nekem ez volt az elvem. Mondjuk ezt még meg akartam beszélni Adellal, csak eddig még nem találtam meg a megfelelő alkalmat hozzá.
Az órára néztem, aztán sóhajtva felálltam. Úgy döntöttem mára elég volt. Hétvégén úgyis jöttek hozzám a gyerekek, nem akartam addigra teljesen kimerülni. Amikor nálam voltak, igyekeztem olyan programokat kitalálni, amivel minőségi időt tudtunk együtt tölteni, és nem csak a telefonjukat nyomkodták. Persze, ebben közrejátszott a lelkiismeretem is, hiszen így próbáltam pótolni mindazt, amit elmulasztottam, de reméltem, hogy nem neheztelnek rám. Legalábbis eddig még semmi olyan megnyilvánulásuk nem volt, ami erre engedett volna következtetni.