Jordant nem lánynak várták a szülei. Az édesapja semmi esetre sem, az édesanyjának pedig sosem volt lehetősége, hogy maga nyilatkozhasson erről. Ez a néhány apró tény pedig alapjaiban hatott ki a személyiségére már egészen kicsi korától kezdve.
Négy évesen jött rá arra, hogy tulajdonképpen lány. Apjával elszigetelten éltek Portland szélén, csak ők ketten. Az első napoktól kezdve fiúnak öltöztette az öreg Dwighton, fiús dolgokat tanított neki és fiú névvel látta el. Nem vett babákat számára, nem tanította meg neki milyen szerepek vannak egy hagyományos családban és nem mondta el neki mi a különbség a nemek között (vagy, hogy egyáltalán két külön neműek az emberek). Felesége halála után nem nősült újra és a lányával is éppen csak annyit foglalkozott, amennyit nagyon muszáj volt.
Ennek köszönhető, hogy Avery sosem találta a helyét, már gyerekkorában sem és felnőttként sem mondhatni, hogy önbizalommal telve, pontosan tudná ki is ő. Félénksége, visszahúzódó személyisége korán megmutatkozott. Nem látott, hallott vagy tapasztalt a világból annyit, mint a kortársai és nagy lemaradással kezdte meg a tanulmányait. Gyakran csodálkozott rá a világ működésére és általánosságban a legegyszerűbb, mindennapi dolgokra is.
Az állatok társaságát mindig is jobban kedvelte, mint a kortársaiét, később pedig olyan hivatásban lelte meg az örömét, amely másokat inkább taszítana vagy elijesztene.
Szereti a csendet és a nyugalmat. Naiv és ezt tudja is magáról. Gyakran „társalog” az elhunytakkal munka közben. Nem, egyáltalán nem őrült, pontosan tudja, hogy azok nem hallják és válaszolni sem fognak neki, egyszerűen csak így tartja illőnek; előbb tájékoztatja a kezei alatt fekvőket arról, ami történik velük.
Nem óhajtja megváltoztatni a világot vagy felvenni a versenyt egy olyan életstílussal, amit egyáltalán nem is ért. Hiába él a Nagy Almában, aligha lehetne new yorkernek nevezni.
Szereti a természetet, gyakran jár kirándulni, imádja az állatokat, állatvédő és megrögzött vegetáriánus.
Zárkózottsága miatt távolságtartónak tűnik, sok vizet nem zavar. Igazából… ha ott felejtenék egy sarokban, valószínűleg egyetlen rossz szava vagy gondolata sem lenne emiatt.
Kedvessége emberfelettinek látszik, nem egyszer adta már át a lábán viselt cipőt egy arra jobban rászorulónak és ment haza zokniban vagy mezítláb.
Bájos, gyakran kissé esetlen és önfeláldozó, még akkor is, amikor sokkal inkább ő maga lenne az, aki segítségre szorulna.
Nincs nagy gyakorlata a káromkodásban, ezért, ha nagy ritkán mégis megteszi, leginkább nagy ügyetlenséggel tesz egymás után nem összepasszoló – általa – csúnyának ítélt szavakat. Mind e mellé még az apró öklét is rázza közben.
Szívén viseli a Föld sorsát, környezetvédőként egy régi, a kormányon virágkosárral díszített biciklivel jár munkába, bukósisakja pedig újrahasznosított anyagokból készült.

- Mindjárt végzünk Mrs Holt, csak még egy kis igazítás kell ide, aztán megmutatom a végeredményt. - szelíd, szeretetteljes, mégis alig látható mosoly jelenik meg az ajkaim szegletében és óvatosan az egykor életteli, kerekded arc köré rendezem a gondos csigákba tekeredett hajtincset. Pontosan úgy, ahogy annak idején viselni szerette Mrs Holt, keresztnevén Claire. Nagy gonddal készítette el a frizuráját minden vasárnap, a templomi misére, vigyázva, hogy egyetlen szál vagy tincs se álljon rosszul vagy szabaduljon el. Ha volt valami, amire  igazán odafigyelt, akkor ez egészen biztosan annak számított. Pedig kilencvenkét éves volt, de az öregség sem jelentett számára akadályt, ha a frizurájáról volt szó. Annak tökéletesnek kellett lennie, ha a barátai és ismerősei körében mutatkozott és most is pontosan erre készül. Nem számít, hogy már nincs az élők sorában. A halál nem lehet kifogás, a hajának most is ugyanúgy rendben kell lennie, mint életében is mindig. Számára fontos volt, ezért számomra is az és megteszem, ami tőlem telik, hogy olyan legyen, ahogyan a szerettei ismerték és amilyennek látni akarják, na meg persze, ahogy Mrs Holt is mutatkozna előttük, ha még lenne beleszólása az utolsó alkalommal, amikor minden szem rá fog szegeződni a templomban, ahová azóta járt, hogy megkeresztelték.
Az arcát megsimítom, hogy leszedjek egy leheletnyi felesleget a feltett pirosítóból. Most tökéletes. A kicsi, míves keretbe foglalt tükröt fogom a kezembe és mutatom oda Mrs Holtnak, hogy ő is „láthassa” az eredményt. Természetesen tudom, hogy véleményt alkotni nem fog, de valahogy így érzem helyesnek. Csak azért, mert meghalt, még joga van tudni, hogy mi folyik körülötte és mi történik vele, ahogyan ahhoz is, hogy megmutassam, mégis milyen munkát végeztem rajta.
A fotót, ami alapján a frizurája és a sminkje elkészült, a lányától kapta Fergus bácsi – a munkaadóm –, aki aztán átadta nekem. Pár sort is olvashattam az elhunytról, hogy megismerhessem mit szeretett és mit nem, mi volt fontos neki, egyáltalán milyen ember volt még életében. Azt hiszem, ha korábban találkoztam volna Clairrel, nagyon kedveltem volna. Bár… most sem mondható, hogy ellenséges lenne a kapcsolat kettőnk között.
Sokan a holtakat már nem tekintik embernek, pedig azok. Sokan pedig nagyon meglepődnének, ha tudnák, hogy mire képesek és most nem egy idióta zombifilm-szerű akármiről beszélek. Az igazsághoz mondjuk hozzátartozik, hogy egy alkalommal azért az egyik ügyfelünk igencsak hátborzongató órákat okozott, amikor fogta magát és eltűnt. Azóta se sikerült megtudni, hogy Mr Whitaker mégis merre járt a temetése előtti fél napban, de, hogy a teste nem volt meg, az olyan igaz, mint, ahogy most itt állok Mrs Holt mellett és a kis tükörrel igyekszem a kedvében járni. Ez azonban már egy másik történet…
Nagy robaj hallatszódik le a földszintről. Az épület, ahol a temetkezési vállalkozás működik, egy ősöreg, de annál több tiszteletet parancsoló, igazi viktoriánus kúria és a pincében kapott helyet az a helyiség, ahol a koporsós temetésekre készítjük elő az ügyfeleinket. A hangokból ítélve Fergus bácsi érkezett haza és mint szokott, most is sokat veszíthetett szerencsejátékon. Ilyenkor mindig megoldja, hogy valahogyan hazajusson, pedig már önmagában ez is nagy bravúrnak számít tőle, mert ezekben az esetekben borítékolható, hogy annyit iszik, amibe már az én májam is belesárgul és fájdul egyszerre, nemhogy az övé. Ennek ellenére a pocakos, mégis tekintélyes és kedves, pirospozsgás arccal és orral rendelkező férfi tökéletes egészségnek örvend. Ő az ír vérére fogja. Lehet van ebben valami.
- Bocsásson meg Mrs Holt. - érintem meg az idős hölgy jéghideg kezét és azzal felállok mellőle, hogy a lépcső felé vegyem az irányt. Ha Fergus bácsi ilyen állapotban van, akkor ma jó ideig nem megyek még haza, pedig a munkaidőm már fél órája véget ért. A házig még csak-csak eljutott, de az ágyig már nem fog segítség nélkül. Mély sóhajtással veszem tudomásul, hogy valahogy be kell támogassam a szobájába, ahol, ha sikerül megszabadítanom a csizmáitól, akkor máris többet tudtam tenni érte, mint legutóbb.
Kicsit ügyetlen, kicsit csetlő-botló mozdulatokkal sikerül az öreget felnyalábolni és csak nagy sokára eljutni vele az ágyneműig, de végül sikerül. A csizmákkal megpróbáltam a harcot felvenni, de két popsira zuhanás után feladtam a harcot és inkább csak betakargattam a megfáradt, de legalább mosollyal az arcán elalvót. Vörös üstökét megsimogattam mielőtt még magára hagytam volna egy nagy, üres vödör csendes társaságában, biztos, ami biztos. Másnap pedig tudom, hogy farkaséhesen fog ébredni, ezért előre készítek neki reggelit. Csak melegítenie kell, amikor felébred.
Fáradtan lépek be a pici, zsúfolt, de annál barátságosabb lakásomba három órával később, mint ahogy máskor haza szoktam érni. Szívem szerint azonnal a paplan alá bújnék, de előtte még vár rám egy kiadós zuhany és azt hiszem valamit enni sem ártana. Holnap pedig egy órával hamarabb megyek be, hogy biztos legyek afelől, Fergus bácsi jól van és kialudta magából a ma estét.