Papírok tömkelege gyülekszik össze az asztalomon. Holott az egész álló napomat arra szenteltem, hogy rendet tegyek, mégis sokkal inkább úgy tűnik mintha csak szaporodna itt minden, ahelyett, hogy lassan talán fogyna. Kezdem komolyan fontolóra venni, hogy szükségem lenne egy titkárnőre, egy segédre, tulajdonképpen akárkire aki képes lenne elbírni ezzel a sok papírmunkával. Néha kezdem úgy érezni, hogy sok ez nekem. A bár, az autókereskedés és ezeknek tetején még a kartell. Talán mégiscsak túl nagy fába vágtam a fejszém és nem tudok mindennel egyedül megbírkózni. Sajnos a nap csak huszonnégy órából áll, nekem pedig minimum negyven kellene ahhoz, hogy mindent elintézzek és aludni is tudjak. Nem is emlékszem mikor aludtam magam ki úgy istenigazán. A testem már teljesen hozzászokott a nap három-négyórás pihenésekhez, de egészen biztos vagyok abban, hogyha időm adná, simán húznám a lóbőrt akár tizenkét órán keresztül is. Nem tagadom, enyhén munkamániás vagyok... Enyhén. De mindez a múltamnak köszönhető. Nem keveset kellett azért gürcölnöm, hogy oda kerüljek ahol most vagyok. Most pedig nem hagyhatom mindezt elvészni némi kis alvásért vagy tulajdonképpen bármi másért. Zach nem egyszer mondta már, hogy lazítanom kellene, de egyszerűen nem tudok. Valószínűleg szükségem lenne valakire aki megtanít hogyan kell lazítani és levesz néhány gondot a vállamról. Viszont a gondok általában csak gyülekeznek, ezzel szinte teljes mértékben maguk alá lapítva. Fejemet felemelve a papírhegyekről nézek körbe az irodámban. Valami nem stimmel, túl nagy a csend. Álmos szemekkel pillantok a karórámra, hogy megbizonyosodjak arról, mi is történt valójában. - Hogy az a... - Elharapom a mondatom végét, az álmosság minden nyom nélkül tűnik el a fejemből és úgy ugrok fel a székemből mintha valaki jól fenéken billentett volna. Vagy négy órát sikerült elpazarolnom alvással és ezek a hülyék arra sem voltak méltóak, hogy felébresztenek mielőtt elhúzzák a csíkot. Mondjuk a helyükben én sem tettem volna. Frusztráltan indulok meg a bár hátsó kijárata felé, amit aztán bezárva magam után a parkoló felé is fordulok. A számomra kijelölt helyen már ott is vár a kocsim, aminek kulcsát oly bőszen igyekszem előkeresni a táskám legalljáról. Említenem sem kell, hogy mennyire gyűlölöm ezeket a feneketlen táskákat. Én magam sem tudom, hogy miért hordom őket magammal, soha nem találok meg bennük semmit amire éppen szükségem lenne. Ám természetesen minden más sikeresen a kezembe akad, csak az nem amire szükségem van. Nagyon későre jár és én pedig jóval szívesebben lennék már otthon egy pohár bor és egy jó forró fürdő társaságában, mint itt. Azt pedig nagyon is remélem, hogy Maria készített valami vacsorát, ugyanis a gyomrom korgását szerintem az út másik végéből is meghallani.
- Lucas, ide gyere! - csattan fel mögötte a Nagykutya hangja, pedig már keze a kocsma ajtaját érintette. Szeretett volna halkan és gyorsan lelépni, aznap semmi kedve sem volt az öreghez. Azonban egy ilyen invitálást nem illett csak úgy a füle mellett elereszteni, így erős ujjai szépen lesiklottak a mocskos, érdes felületről. Legyűrve a félszt, mely talán minden egyes tagban fellángolt amikor megszólította őket, hátrafodult. Szemtelen és nemtörődöm félmosoly jelent meg ajkai szegletében, zsebre dugott kezekkel szelte át a kocsmát hogy a másik színe elé járulhasson.
- Főnök. - állt meg nem messze az asztaltól, tekintete egyik tagról a másikra ugrott. Öten gyűltek össze az asztal körül, nyilván megakasztott egy beszélgetést mert akkor minden szempár rászegeződött. Nem volt alapvetően baja a figyelemmel, volt benne egy kis feltűnési viszketegség ám az sosem volt mindegy hogy ez épp kiktől származott. A vezetők figyelmét meg valahogy sosem viselte jól. Ő szeretett elbújni a kocsik alatt meg a saját dolgával törődni, nem volt olyan mint a megboldogult bátyja. Nem érdekelték a rangok vagy a vezetés hamis illúzióitól terhes álmok. Látta mit tett az öregekkel, tudta milyen áldozatot kellett nap mint nap megfizetniük azért hogy a felszínen maradhassanak. Ő pedig köszönte szépen, nem kért belőle. Ám ez a sakkhelyzet amiben volt Dannyvel, az elvárásaik... Izzadt a tenyere pedig elvileg semmi rosszat nem tett, ezt mégsem mutatta a többiek előtt. Csak adta a lezser tinédzsernek tetsző felnőttet akit nem akaszthat meg semmi sem.
- Nem volt még meg az összes csaj a környéken? Megint el kell hagynod a kurva házat? - nem volt számonkérés érdes, mély hangjában, igazából élvezte hogy ilyen kicsapongó életet élt a másik. Nagyon jól szórakozott a lánya és a közte lévő veszekedéseken, úgyis tudtára adta már százszor is, tudja hova kell hazatérnia a nap végén. Így egy cseppet sem aggódott élete ezen aspektusa miatt. Az már jóval inkább zavarta hogy semmilyen szinten nem kívánja jobban kivenni a részét a banda szokásaiból és életéből. Nem hagyta hogy válaszoljon Lucas, folytatta.
- Hol van az újabb folt kölyök? Kiérdemelted. - az az átkozott folt. Ha valaki megölte a banda ellenségét, vagy csak olyat akire épp fújtak, kiérdemelt egy jelzést a kabátjára. A vigyorgó halálfejet mely számlálta a testeket mik hullottak mögöttük. Mindegyik férfi kabátján volt egy ilyen, általában több x-el mint amit szeretett volna megszámlálni, aznap pedig rajta lett volna a sor. Akármennyire igyekezett az árnyak közt maradni és aktív, ám nem feltűnő tagja lenni a bandának, valahogy mindig elbaszta. Általában sikerült olyan helyzetbe sodornia magát amivel felkeltette a figyelmüket és nem tudott a tömeg szélén álldogállni. Nem mondhatta meg. Nem állhatott ki eléjük és mutathatott be hogy elmehetnek a picsába, ő nem akar egy halálmadár lenni. Valószínűleg csak kiröhögték volna, hiszen már azzá vált, a saját akaratából. Ha azt a kurva kést csak pár centivel böki lejjebb... Akkor aznap este nem is lett volna miről beszélgetniük.
- Jah, igen. Elviszem Martyhoz... Csak mindig...
- Akkor már holnap úgy látlak, igaz? - ellentmondást nem tűrő volt a hangja, nem is hagyta a másiknak hogy elkezdje terelni a témát a hülyeségeivel. A pillantása mindent elárult, nem kellett hozzá sok kommentárt fűzni. Ha nem viseli a jelüket akkor majd ők aggatnak rá egy újat, de az már nem lesz olyan dicsőséges.
| pár nap múlva, Brooklyn |
A kocsma hátsó bejáratánál támasztotta a falat, tekintete a távolba révedt. A cigi felszálló füstje mint egy magányos szellem, úgy körözött szikár alakja körül. Tetszett neki a csend, a magány mely körülvette. Ugyan azon az éjszakán nem akart a holtakkal beszélni ám mégis minduntalan a srác képe villant be. A riadt zöld szemek, a vér mely elborította. Nem tudta hogy haldoklik. Vagy csinált volna bármit ha rájön? Keserű érzés szorította össze a gyomrát, a gyász nehezítette a szívét. Azon gondolkozott volt-e családja, testvére, huga... Akárki. Vajon ők is úgy éreznek most mint amikor ő elvesztette Johnnyt? Vagy számított ez egyáltalán? El kellett fogadni annak ami, hiszen ilyen egy elcseszett világban élnek?! Újra szívott egyett a cigiből, a perszelő füst mely átszaladt a tüdején hozott egy kis enyhet. A pasas halála után új álmokat kapott, talán rosszabbakat mint amik addig gyötörték. Egy sikátor mélyén volt aminek nem volt alja, ő pedig véres testrészek tengerében fulladozott. Kapkodott a levegő után és holtsápadtan riadt fel az éjszaka közepén. Szüksége volt valamire ami elterelheti a figyelmét, egy új ágyra ami hívogatón terül el előtte és elűzni a rossz álmokat. A démonai idegen helyen nem találhatnak rá. Ekkor ötlött fel a kis pultos gondolata, kár hogy a nevét már elfelejtette. Talán valami spanyolos?
Az ajtó hangos tárulása majd csapódása jelezte hogy valaki elhagyta az épületet. Ahogy a nő vékony, apró alakja feltűnt már meg is jelent az ismerős, igen szemtelen vigyor az ajkain. A cigit eldobta és gyors léptekkel beérte a másikat, csupán egy fél méterrel maradva le mögötte.
- Nem mondta senki hogy veszélyes egyedül mászkálni ebben a városban? - törte meg a csendet mély baritonjával, kicsit közelebb hajolva hozzá, csupán húsz centi választotta el az ajkait a másik füleitől. Nem állt túl sok kocsi a parkolóban, igazából nem is kezdett el azon gondolkozni hogy a nő vajon melyik felé tart. Annál sokkal jobban lefoglalta hogy hátulról jó alaposan felmérje és ne hagyjon teret a fantáziájának hogy mi rejtőzhet a vékony, feszes anyag mögött. Ha a lány megfordult akkor megint csak a férfi magasodott fölötte, kezeit a kabátja zsebében nyugtatta. Nem tűnt vészjóslónak, csak a kölyök volt aki nem tudta hogy hogyan tartsa a farkát a nadrágjában. Egész szépen felgyógyult viszont az utolsó találkozásuk óta, bár az egykori verekedés nyomai azért még nem tűntek el nyomtalanul. Akkor valamilyen pacsuli és a malboro össze nem téveszthető illatfelhője követte és jelezte, kibaszottul nem tudja mennyit kéne magára fújnia. Vagy ez a nőnek szólt? Szerette volna lenyűgőzni?
A korábbi szunyókálásom jóvoltából még igencsak nehéznek és fáradtnak érzem a fejem. Ráadásul túlzottan boldog sem vagyok, hiszen órákat pazaroltam el az asztalomon kidőlve ahelyett, hogy dolgoztam volna és talán a munka végére értem volna. Így aztán jöhetek be korán reggel és folytathatom a papírok bogozását. Egyáltalán nem tartom a kedvencemnek az üzletnek ezt a részét. Ám muszáj megcsinálnom, elvégre nem tenne jót senkinek ha esetleg egy rutin ellenőrzés következne be és az asztalomon heverne a pénzmosás és feketén beszerzett italok összes létező bizonyítéka. Semmiképp sem szeretnék újabb indokot adni a hatóságiaknak arra, hogy mélyebbre ássanak az ügyemben, már így is van elég bajom. A fáradtságomnak köszönhetően egyáltalán nem észlelem ahogyan valaki mögötten ólálkodik. Legalábbis addig nem ameddig a táskámban a kulcsaimért kutakodva, meg nem hallok egy félig meddig ismerős hangot magam mögött. A hang egészen közelről jön, szinte már érzem a férfi lélegzetét a hajam és nyakam tájékán. Mondanom sem kell, hogy a frászt hozza rám. Konkrétan ugrok egyet ijedtemben és úgy ölelem magamhoz a táskámat mintha azon múlna az életem. Azt azért tegyük hozzá, hogy a táskámon ugyan nem múlhat az életem, de talán amit tartalmaz azon igen. Még szerencse, hogy nem a kis pisztolyért nyúltam, ami aztán ténylegesen megmentheti az életem, inkább csak magamhoz öleltem. Néha úgy érzem én sem lennék sokkal jobb önvédelemben mint az idős anyókák. Meg merem kockáztatni, hogy némely bizony sokkal jobb is lenne nálam, ők legalább a táskával odacsapnának egy nagyot. Bár ami tény és való, hogy az én dolgom nem a verekedés... Erre vannak az embereim. Persze ez még nem mentesít az alól, hogy éppen ideje lenne már egy kicsit összeszednem magam. Nem tudhatom mikor kerülök igazán bajba. - Jézusom! - Mormolok fel miközben a férfi irányába fordulok. A hangomból teljes mértékben kihallatszik, hogy egy kisebb szívrohamon estem át az imént. Szinte automatikusan teszek egy lépést hátrafelé, ám minden további menekvésben megakadályoz a hátam mögött lévő autóm. Na nem mintha félnék a férfitől, még ha minden okom is meglenne rá, ez inkább egy reflexből kiinduló mozdulatnak tudható le. Végigmérek Lucason aki még így is túlontúl közel áll hozzám. Szinte azonnal megállapíthatom, hogy nem keveredett újabb verekedésekbe, a zúzódásai sokkalta jobban festenek mint a legutóbbi találkozásunkkor. - Mégis mi a jó fenét művelsz itt ilyen későn? Akár képen is vághattalak volna... vagy rosszabb! - Igen a még mindig magamhoz ölelt táskám allján lapuló fegyverre gondolok. - Látom neked sem mondta senki, hogy ne lopózz aprócska nők mögé. - Mosolyodom el lassan ahogyan felpillantok rá. Most komolyan... Ha sokáig szeretném a szemkontaktust tartani egyszerűen csak letörik a fejem. Nem igazán szoktam hozzá, hogy torony magasságú férfiak tornyosulnak fölém. Igazából semmilyen magasságú férfiak tornyosulásához sem vagyok szokva, bár azt hiszem jobb ha ezeket az információkat inkább megtartom magamnak. - Tudod, ahogyan a mondás tartja... Kicsi a bors de erős. - Tisztában vagyok azzal, hogy a férfinak nem áll szándékában bántani, akkor már megtette volna, de mégis van bennem némi kétely hisz éjjelek éjjelén vár rám a bár hátsó kijáratánál. Most mondja valaki, hogy ez normális. Ugyanakkor valahol örülök is a viszontlátásnak, nem voltam benne biztos, hogy újra látni fogom őt.
Az az undorítóan szemtelen vigyora csak rosszabb lett a nő reakcióját látva. Legszívesebben megragadta volna a derekánál fogva és közelebb vonja magához, azonban volt egy olyan sanda gyanúja hogy azt a másik semmilyen szinten nem értékelte volna. Így, még ha fájó is volt a távolság, ami másoknak így is szemtelenül közel volt, nem kínozta tovább a nőt, hátrébb lépett. Az ő rejtélyes kis tündére aki sehogysem akarja megmutatni neki a titkos rejtekét. Vagy legalábbis... Akkor még nem.
- Erre volt dolgom. - vonta meg a vállát könnyedén, nem akarta a másiknak megadni azt az elégtételt hogy bevallja, rá várt. Csak végigfuttatta, végre előlről is a tekintetét rajta, mosolyogva figyelve mennyire kapaszkodik a kis táskájába. Nők és a szütyőik, már szinte meg sem lepődött a jeleneten.
- Szóval, hiányoztam? - mennyit tudott magyarázni. Mint általában a latinák akikről azt mondták a többiek hogy jobb elkerülni őket. A vére azonban valahogy mindig visszahúzta azokhoz a tüneményekhez. Magának sem tudta volna értelmesen megmagyarázni a jelenséget. Egyszerűen szerette azt az energiát ami körülvette és áramlott belőlük, egy percig sem volt alkalma unatkozni melletük.
- Ha már itt vagyunk, hazavigyelek? - terelte gyorsan a témát és bökött fejével a kocsija felé, büszkén mosolyogva mérve végig a szépsége körvonalait. Az ő kis 69-es AMC Javelinje, az egyetlene, a drágasága, minden amit az élettől igazán el lehet várni. Bár sokan nem osztoztak a lelkesedésében, egy fémhalmot láttak a kocsiból vagy csak régi vackot, miután nem lehetett a kibaszott ipadet beleintegrálni a műszerfalba. Ő történelmet, érzelmeket, egy világ hangulatát olvasta le, a gondos tervezői munkát ami megalkothatta a finom ám mégis, energikus vonalakat melyekért majd megőrült.
- Ez az én kisbabám. - lépett el a másiktól, a megszokott mód már megint valami hülyeségről magyarázva, ami a legtöbb nőt egyébként egyáltalán nem is érdekelt. Csak szerettek volna eljutni a pontból b-be, esetleg leszaggatni róla minél gyorsabban a ruhákat hogy azt csinálja amit még ők is élvezhetnek. Ehelyett, amint sikerült a kocsik felé terelni a témát, kisebb monológokat tolt le arról miért jobbak a régi gyártású kocsik és az új formatervezés hogy mérgezte meg az egész szakmát. Ama szerencséjére annyira még nem merült bele a témába.
- Kihagyhatatlan lehetőség. - fűzte hozzá míg nekidőlt, összefont karokkal pillantva a másikra, láthatólag már indulásra készen. Még csak egy halovány kétsége sem támadt afelől hogy vele tartana-e. Annak ellenére is hogy tudta, egy kutya. Bandatag, veszélyes bűnöző, csak bajt hoz magával, semmi mást.
Meg sem fordult az sem a fejében hogy a menő ford mustang ami mögötte parkolt az a nőé lenne. Az ő kis naiv lelkében a nő egy busz, vagy esetleg bármilyen más kocsi felé tartott, nem a környék egyik legdrágább vasát akarta meglovagolni. Egyszerűen nem illett bele a képbe amit megpróbált összerakni a másikról. Persze a háziját megint nem csinálta meg, nem kérdezősködött túl sokat Amáról vagy a helyről. A napok, melyek oly gyorsan peregtek, nem biztosítottak rá lehetőséget. Egyszerűen túl gyorsan zuhant rá megint minden. A férfi, az ujj, a folt... Nem volt még plussz ideje arra hogy kiderítse ki lehet valójában a másik. S ha szerette volna magának bevallani akkor nem is akarta volna megtudni. Csak egy újabb arcot kívánt az életébe aki ott van kötetlenül, nem kér rajta számon semmit sem, nem tudnak egymás viselt dolgairól. Neki nem volt szüksége azokra a kurvákra akik a hatalom és a pénz felé húztak, egyre jobban taszítva a másikat egy sötét verembe melyből nem lehet kijutni. Egy könnyed, varázslatos estét szeretett volna magának, a megszokott jutalommal és a játékkal a végén, még ha aznap számításba vette, lehet nem lesz könnyű egy finom kis ágyba csábítani a másikat. Nade, épp ez volt benne a kihívás, nem igaz? Ő pedig imádta a melósabb darabokat.
Érdekes módon a férfi megjelenése igencsak jókedvre derít. Magam sem tudom, hogy miért, de élvezem a társaságát. Ritkán tud bárki is felszabadulni a közelemben, ahogyan én is ritkán vethetem le a komoly arcot amivel nap mint nap kell a dolgaimat rendeznem ahhoz, hogy elismerjenek. Vezetőként nem engedhetek meg viccelődéseket senkivel sem körülöttem. Ez a férfi itt előttem pedig egy teljesen más világot tár ki előttem. Élvezem, hogy fogalma sincs arról ki vagyok, tehát nem fél tőlem, nem óvatoskodik, nem kerüli mindenáron a tekintetem. Ő állja azt és még pimaszkodik is. Továbbá az egyik legfontosabb, hogy nem arra játszik, hogy kihasználjon a pénzemért vagy a hatalmamért. Ez számomra teljesen új és szinte máris fáj a szívem ha arra gondolok, hogy meg fogja tudni. Nem titkolhatom örökké, ha én nem árulom el akkor ő maga fogja kideríteni valahonnan. Azonban ameddig ez nem történik meg még talán akad némi időm kihasználni az alkalmat és csak eljátszani a titokzatos pultoslányt, akinek ő gondol. - Erre volt dolgod. - Ismétlem meg egy bólintással, de végül úgy döntök hagyom ezt elúszni. Nem kényszerítem arra, hogy kimondja rám várt, elvégre az igazat tudom. Egy hozzá hasonló férfitől pedig nem várhatom, hogy ezt bevallja. A tény, hogy az éjszaka közepén erre volt dolga már eleget mond számomra. Az pedig sosem vezet jóhoz ha megpróbálok kierőltetni bármit is, szerencsémre bőven akadt már dolgom az ő kaliberű férfiakhoz, így aztán már sikerült néhány apróságot megtanulnom. - Még szép, hogy hiányoztál. Az elmúlt két hétben alig aludtam, mert másra sem tudtam gondolni. - Végre sikerül annyira lenyugodnom az iménti szívroham után, hogy viszonozni tudjam az óriási pimasz vigyorát, amit bizony nagyon szívesen törölnék le az önelégült képéről. Ám a következő kérdése hallatán egy kissé elbizonytalanodom, több okból is. Először is mert bár bízom benne, de mégsem szívesen árulom el csak akárkinek a lakhelyem. Lehetséges, hogy most egyáltalán nem veszélyes rám a férfi, de mi van akkor ha néhány hét múlva az lesz? Vagy mi van akkor ha mindez csak színjáték? Tudom, hogy paranoiás vagyok, de megvannak az indokaim erre, hiszen már megtörtént, hogy csapdába estem. A hibáiból pedig általában tanulnia kellene az embernek. Másodszor pedig mert amint Manhattan utcáit fogjuk járni, ő tudni fogja, hogy valami nincs rendben. Egy egyszerű pultos nem lakik a legdrágább környéken, nem él egy luxuslakosztályban. Valamint nincs autógyűjteménye sem a garázsban. Apropó autók... Mi a franc? - Szóval egy Javelinnel jársz? - Az elismerés csak úgy sugárzik az arcomról ahogyan végignézek a kocsin. - Ha jól sejtem hatvankilences évjárat? - Szerintem a férfinak halvány gőze sincs mégis milyen járművet hajt. Néhány ember ölni lenne képes egy ilyenért. Az álomautó amit oly nehéz beszerezni, hogy még nekem sem jött össze, pedig pénzem az bőven akadna rá. - Magad itézed az alkatrészek cseréjét? - Manapság már átkozottul nehéz bármit is beszerezni ezekhez az autókhoz, ahogyan bármit is cserélni bennük. Szemeim csak úgy csillognak, előbújik belőlem a kislány aki mindig apja mellett segédkezett a régi műhelyben. Apám álma volt, hogy majd ő összeszerel egy ilyen járgányt, sajnos ez az álom sohasem valósult meg. De nem kérdéses kitől örököltem az autók iránti vonzalmat. Legszívesebben még vagy ezer kérdést tennék fel neki, legfőképp arról, hogy mégis honnan a fenéből szerezte be, ám jobbnak látom pihentetni a dolgot és kitalálni ugyan mitévő is legyek a hazavitellel kapcsolatban. Egy bocsánatkérő pillantást vetek rá, majd igyekszem egy elfogadható válasszal elődrukkolni. - Mit szólnál ha elvinnél egy körre, aztán majd meglátjuk, hogy elárulom-e a lakhelyem? - Lépek ezúttal én pimaszul közel hozzá, hogy aztán vigyorogva hozzátegyem a következőket. - Még a végén majd ott is megjelennél az éjszaka közepén mert éppen dolgod volt. - Emelem meg egyik szemöldököm miközben ártatlanul pillogok fel rá.
- Ne legyél már ilyen cukorpofi, tudom hogy hiányoztam... - biggyesztette le ajkait látszólagos szomorúsággal, mintha tényleg megérintette volna a nő pimaszkodása. Szerette ezt az adok-kapok játékot, a nő pedig jó volt benne. Nem sokszor sikerült olyanokkal találkoznia akik ennyire ellenálltak volna az ő kis bájainak. Vagy csak ő mozgott mindig rossz körökben? Esetleg hagyta a rendes nőket hamar lelépni? Akkor nem gondolta azt hogy a másiknak menekülőutat kéne biztosítani. Hiszen mind a ketten egy világból származtak, ismerték a dörgést. Nem kellett elmagyarázni miért nem mennek bizonyos helyekre és miért nem lehet visszautasítani bizonyos hívásokat. Csak egy újabb árny volt az ékszaka világából, minduntalan keresve a fényt mely a legtöbbjük számára már elveszett.
Elsőre meg sem tudott szólalni amikor a másik felismerte a kocsit. Egy pillanatra felvont szemöldökkel nézett rá és vizsgálta a vonásait, azon gondolkozva hogy mégis honnan a jó francból érkezhetett. Talán egy űrlény?! Akkor sem lehetett volna jobban megdöbbenve ha felrántja a pólóját és három cicit villant az éjszakában.
- Mi? Ezt honnan a faszból tudod? - bukott ki belőle a nem túl udvarias, ám rendkívül őszinte kérdés míg közelebb lépet hozzá.
- Te is olyan... lányos fiú vagy? Fiú lány? - Lucas alapvetően egy egészen egyszerű lélek volt, az ő kis világában nem szerepelt az hogy egy nő többet tudjon a kocsikról mint ő. Ama viszont azonnal kiszúrta a márkát és az évjáratot is, ami egy hatalmas plussz pont volt mert abban az évben tényleg más vonalvezetést követtek a tervezők. Közelebb hajolva, kíváncsian vizsgálgatta a másikat, mintha egy idegen bolygóról jött volna. Tekintete újra a seggére kúszott. Még csak nem is sejtette...
- Ha van kuki nem érdekel, ha nincs... Akkor felőlem mehet. - nem volt biszexuális de nem értett ezekhez a mai nemi kérdésekhez, így ha már a kukitól megvált az illető és eléggé babás arca volt ahhoz hogy átverje... Ő nem szólt semmit, kapva kapott az alkalmon. Legalább tényleg nem kellett azon paráznia hogy teherbe ejtheti-e a másikat vagy sem. Csak azon gondolkozott mindig hogy hogy a fenébe tudják elrejteni a szerszámot. Mármint, párszor amikor bulizott a buzik bárjánál akkor olyan semmiségekben látta, a feltűnően faék fejű csávókat hogy egész megkérdőjelezte a világ működését. Míg a lány seggét vizsgálgatta azon gondolkozott vajon megfoghatja-e. Mármint, ha azt állítaná hogy nem fiús lány, ami normális körökben a transzveszita vagy transznemű elnevezéssel illetnek, akkor valahogy bizonyítékot kell szereznie. Mi lenne annál jobb tapasztalás ha megmarkolhatja?
- Autószerelő vagyok meg van néhány haver a roncstelepen. Mindig kitalálunk valamit hogy hogyan keltsük életre a drágát. Sajnos egy kicsit át kellett alakítani a motorháztető alatt, már nem olyan mint amikor lefutott a gyártószalagról. - igen, ez volt az egyik legnagyobb fájdalma Babával kapcsolatban. Nem tudott mindig a megfelelő alkatrészekhez jutni ezért nagy áldozatokat kellett hoznia. Mire talált olyan motort ami oda beleillik, elrendezni minden szükséges alkatrészt hogy funkcióját elláthassák... Nem egy pár napos meló volt, hiszen még csak véletlenül sem akarta volna megtörni a hibátlan harmóniáját. Az egyetlen pozitív dolog ami kijött az egészből hogy gyorsab lett mint a társai, ám gyűjtőknek így is kevesebbet ért. Nem mintha szerette volna eladni, csak a halott testén át nyúlhatott akárki is hozzá. A kocsi elejéhez sétált és felemelte a motorháztetőt, nem is vette észre, már megint sikerült belelovalnia magát a témába.
- Nem az eredeti a motor, új szelepek, meg kellett foltozni itt is meg ott is... Egy kibaszott erőmű lett de nem tudtam megtartani a motort. Nem úgy duruzsol mint ahogy azt illene... - támaszkodott meg a kocsin míg beljebb hajolt, egészen elérzékenyülten gyönyörködve az ő kis mesterművében. A kocsi tényleg nem úgy festett mint egy eredeti 69-es, viszont amit megcsináltak benne az profi mód volt elkészítve. Ahogy a nő felmérhette akkor látszólag Lucas úgy képezte ki azt mintha autóversenyekre készülne. A kerekektől elkezdve a motor típusán át, minden klappolt. Bár a legtöbben lehet nem ehhez a szériához nyúltak volna ha egy versenylovat akarnak csinálni, ő mégis ragaszkodott a kis retro életérzéséhez. Viszont így megmaradt az az előnye hogy könnyebben elvegyült a városban és nagyobb pofával mentek vele versenyezni, nem is sejtve mi lapul a vasban.
- Oké. Megjáratjuk a kislányt! - lelkesült fel a gondolatra az ajánlat hallatán, így hogy a másik is értett a kocsikhoz már előtudta adni egy új embernek a nagyvolumenű terveit a jövőre nézve. Csak sandán vigyorgott Ama megjegyzésére, ebben teljesen igaza volt. Nem volt tőle szokatlan ha felbukkant a csajai lakásán. Egyszer kétszer döbbenten kellett tapasztalniuk hogy este egyedül, ám másnap reggel már a férfival együtt keltek, aki persze hajnalok hajnalán már követelte a jussát. Mindezt úgy, hogy egyik sem adott a lakásához kulcsot.
Lehajtotta a motorháztetőt és megkerülte a kocsit, az anyósülésnél állt meg és nyitotta ki az ajtót a másiknak, úgy viselkedve mintha tényleg egy úriember lenne.
- Hölgyem... A hintója előállt. - hajolt meg könnyedén és intett az ülés fele, igen rosszul utánozva a komornyikok könnyed, elegáns mozdulatait.
A lebiggyesztett ajkak láttán kénytelen vagyok egy egészen kicsikét megenyhülni. Legalábbis látszólag, elvégre a sírós arcok, nagy szemek soha nem tudtak igazán meghatni. Kivéve ha ezeket gyermekek arcán láttam. A gyerkőcök mindig is a gyengepontjaim voltak, ha nem ezt az életstílust választottam volna magamnak, nagy valószínűséggel sajátom is lenne. Viszont semmiképp sem szerettem volna megkockáztatni, hogy az én utódomnak is hasonló élete legyen, mint nekem. Hogy egészen fiatal korban szülők nélkül maradjon és aztán évekig menekülhessen. Nem hibáztatom a szüleimet amiért ők nem így gondolkoztak, ám semmiképp sem szeretném ugyanezt a hibát elkövetni. Így legalább tanulhattam a saját esetemből. Mindig is igyekeztem az élet minden pofonjából a legjobbat kihozni és ha mást nem is nyerni, de minimum okulni belőle. - Mondjuk úgy, hogy reméltem látni foglak még. - Vallom be végül egy kacsintás kíséretében, hogy megnyugtathassam a kis lelkét, amin valószínűleg már jól keresztül gázoltam. Szinte előre látom magam előtt a gyerekes és egyben pimasz vigyorát, de úgy sejtem éppen ideje volt egyszer őt is nyerni hagyni. Azt nem mondom, hogy megérdemli, de minden játék akkor és csakis addig érdekes ameddig mindkét fél nyerhet belőle valamit. Senki sem szeret csakis kizárólag veszíteni, az ember könnyen elvesztheti érdeklődését. Ezt pedig még nem szeretném megkockáztatni, még akkor sem ha tudom, nem sokáig húzhatom mindezt. A csodálkozását igencsak mókásnak találom. Nem először kapok hasonló reakciókat az autókról való tudásomnak köszönhetően. Persze nem vagyok egy szakértő, de egy ilyen csodát bárki felismer akinek bármilyen vonzalma is akad a kocsik irányába. Őszintén szólva szégyen is lenne ha ez nem így lenne. - Nem kell fiúnak lennem ahhoz, hogy szeressem az autókat. - Pillantok rá egy relytéjes kis mosoly kíséretében. - Egyszerűen csak verdák között nőttem fel. - Ártatlanul vonom meg vállaimat, mintha ez teljesen normális lenne számomra. - Sokmindent nem tudsz még rólam, de ha valamiben biztos lehetsz, az a nemem lenne. - Sejtelmes pillantást vetek rá. Ez lenne a megfelelő idő arra, hogy kitálaljak? Talán megemlíthetném, hogy egy egész gyűjteményem van otthon. Végül nem árulom el a titkom, sajnálnám elrontani vele ezt a pillanatot. Mindennek el fog jönni a maga ideje, ebben biztos vagyok, viszont az nem most van. Inkább csak érdeklődve hallgatom végig miként sikerül neki életben tartania ezt a csodát. Nem tagadom, alig várom, hogy benne ülhessek, így aztán mikor kitárja előttem a kocsi ajtaját én hezitálás nélkül ülök be. Talán nem a legokosabb, de bízok benne, hogy nem egy elrablásban veszek részt teljesen önként. Még mindig úgy gondolom, hogyha tényleg rosszakaróm lenne, már réges rég lépett volna, akár az első találkozásunk során. - Azt hiszem jó munkát végeztél a kicsikével. - Mondom elismerően, ezzel együtt egy újabb nyerőpontot adva át neki. Ezúttal legalább ténylegesen meg is érdemli azt. - Szóval merre megyünk? - Pillantok rá érdeklődve miközben az övem becsatolása után kényelembe helyezve magam, szinte tűkön ülve várom a motor gyújtásának hangját. - Mit szólnál ha bekapnánk valami gyorsat, aztán meglátjuk, hogy adok-e rá indokot, hogy bármi dolgod is legyen a lakásom körényékén. - Már az étel gondolatára is gyomrom újabb morgolódással adja tudtomul, hogy ez egy igencsak jó ötletnek bizonyul. Aminek még örülök is, hiszen így legalább tudom az időt húzni és talán felkészíthetem arra ami lehetségesen megváltoztathat elég sokmindent a kettőnk kapcsolatában.
- Hát... Az lenne a legjobb ha leellenőrizhetném. Csak hogy nyugodtak legyünk mind a ketten. - hajolt közelebb, megint megtörve azt a távolságot ami ideális lenne egy idegen férfi és nő között. Főleg ha az egyik volt olyan hülye és elfelejtette a másik nevét. Persze nem gondolta egész komolyan, nem ért a nőhöz vagy állta el az útját. Ha mozogni akart megtehette, ő csupán játszott a tűzzel melyet aznap Ama személyesített meg számára.
- Ha megmutatod akkor én is megmutatom... - nem lepődött volna meg ha ezután felpofozzák, kevés érett nő viselte volna el hosszabb távon a hülyeségét. Viszont az apró kis győzelmek, a csaták melyek meghagytak neki, felkeltette az érdeklődését és tovább tüzelte a fantáziáját. Hiszen azt mondta hogy hiányzott neki! Akkor ez mindenképp azt jelentette hogy van esélye az ágyában. Túl sok negatív visszajelzéstől azért az ő kedve is elment volna, a kettejük kis tangójában jól egyensúlyoztak a huza-vona lépésekben. Egyet hátra, kettőt előre, csak miért nem tudta még érinteni?
Amint a nő beszállt behajtotta mögötte az ajtót, persze nem durván, hiszen Babáról volt. Gyorsan megkerülte a kocsit és a vezető ülésnél pattant be, az az idióta vigyor pedig persze letörölhetetlenül ott ült a képén mindvégig. Mintha csak egy háborút vívott volna meg egyes-egyedül. Persze mindeközben neki is voltak kétségei az egész dologgal kapcsolatban. A sok apró kis figyelmeztető jel mely körültáncolta a nő apró alakját. Kocsik, a bandákról való tudása, az a tekintet mely a másik veséjébe vájt... Valami nem volt egészen rendben vele, ezt ő is tudta ám elismerni nem akarta. Csak a kis pultos kislányka volt aki megmutatja aznap este a szobáját és lesz még egy hely ahol néha álomra hajthatja a fejét. Ennyit várt és nem is remélt többet az egész kapcsolatból mely lassan kibontakozni látszott. Mivel nem szeretett volna a másiknak időt hagyni hogy véletlenül meggondolja magát, az egész kis kiruccanásukkal kapcsolatban, gyorsan be is pattant. Amint behúzta az ajtót a keze máris a válogatás kazetta fölé került ám gyorsan meg is dermedt a mozdulatban. Nem, ez nagyon korai lenne. Hallgatni a kedvenc számait és csak úgy elengedni magát? Ez Chernek volt az osztályrésze, még ha amaz kifejezetten utálta amikor bömböltette a régi slágereit. Inkább feljebb kúszott a keze és benyomta a rádiót. Abban a pillanatban azt gondolta az a legbiztonságosabb választás.
- Enni? - furcsamód sikerült megállnia hogy ne egy kolbászos viccel drukkoljon elő, pedig a helyzet annyira megkívánta volna. Inkább csak gyorsan számba vette hogy mi lehet nyitva a környéken és hova engedik még be. A lista napról napra rövidebb lett, amit igazából akkor még nem is realizált. Legszívesebben egyébként el sem vitte volna, csak száguldozni akart az éjszakában mint egy őrült, azonban a lány gyomrának hangos korranása egy kicsit észhez térítette. Tényleg éhes volt. Végülis, a kajálás után is lehetett csinálni, akkor akár egy-két kósza falat beleférhet az estébe.
- Csak figyeld... Olyan mint egy kiscica. - hajolt felé mielőtt még beindította volna a motort, barna szemei ravaszan csillogtak a félhomályban. Ő és a kis utalgatásai melyekből csak nem tudott kifogyni. Még mielőtt a nő válaszolhatott volna, ha egyáltalán szeretett volna, felmorrant a motor és a kocsi mozgásba lendült. Már vissza is fordult és az utat szemlélte, végre olyan helyzetben volt amit szeretett és ismert. A kormány mögött, szabadon az elvárásoktül és terhektől. Nagy kezei lágyan simultak a kormánykerékre, arcáról egy addig nem látott nyugalom és öröm sugárzott. A mozgás, a feladat, egy cél ami lebeghetett a lelkiszemei előtt és lefoglalhatta. Hálás volt az ilyen pillanatokért mert feledte a múltat és jelent mik mint gonosz árnyak, folyton ott leselkedett minden sarkon.
Lucas magabiztosan, gyorsan vezetett, nem nagyon tartotta be a szabályokat de annyi esze volt hogy ne hívja fel kettősükre a figyelmet. Olyan utcákon és utakon ment mely talán a nő számára ismeretlenek voltak, viszont egy valami nyilvánvaló volt, az úticél bronx. Végülis hova máshova vezethette volna? A hűséges öleb mely mindig visszatért az övéihez. Egy csavart viszont vitt a dologba, a városrész széle felé vette az irányt, az egyik olyan heléyre tartott melyet a tagok nem látogattak sűrűn, ezzel mintegy kiküszöbölve annak az esélyét hogy találkozzon akármelyikükkel is. A házak mint vészjósló kicsiny óriások, úgy magasodtak föléjük míg a rosszabbnál rosszabb környékeken vágtak át. Végtére is, ezek voltak ők, nem? Démonok az ártatlanok között, azok akiktől mindig óvták a gyerekeket. Annak ellenére hogy pár alkalommal le kellett lassítania, megállnia egy-egy helyen a rozoga házak között, senki sem szólította meg őket. Még csak ferdén sem pillantottak rájuk, tekintetükben csak a felismerés fénye csillant fel. Látszott és érződött Ama számára, olyan helyen jár amit már bejáratott, mindenki felismerte a sportkocsi könnyű vonalait és hangját mik megtörték az éjszaka egyhangúságát. A kurvák széles mosollyal intettek feléjük, nem zavartatva magukat hogy egy nő van mellett. A futtatóik és az árusok jelét adták hogy ott van, haloványan bólintottak a kócos, borzas srácnak akiről talán a legtöbben semmit sem mondanának. A viccei ellenére is, néha olyan ártatlannak és gyereknek tánt, ám a fogadtatás amiben része volt... Egy egészen más képet festett le róla. Lehalkította a zenét ahogy a zűrősebb részeken jártak, nem is nagyon szólt Amahoz, megtörte az addigi szófosást amit a kocsikról sikerült előadnia. Határok? A frontvonal szélét súrolták volna? Nyugodtság sugárzott róla ám a hallgatagsága akár idegőrlővé is válhatott Ama számára. Tényleg volt olyan pont amikor ő is belátta hogy nem lehet elhülyéskedni a dolgokat és nem kalandozhat el a figyelme? Néha kipillantott Ama-ra, ha találkozott a tekintetük akkor elmosolyodott, mintha tényleg semmi baj nem történhetne vele. Ami persze nem is állhatott volna messzebb a valóságtól. Az a világ nem arról szólt.
Nehezen vette tudomásul hogy másképp néznek rá. A lányok a sarokról, a fiatal kis tizenéves kölykök akik szórták a cuccok. Valami volt a tekintetükben, egy addig ismeretlen érzés amitől felállt a szőr a hátán. Félelemmel vegyes tisztelet. Nem tartott túl sokáig hogy híre menjen a kis akciójának, többek között a Nagykutya szeretett ezzel büszkélkedni. Ő is egy már a hivatalos tagok közül, elhozta a véres csontot amit elvártak tőle. Megvédte a becsületüket és tovább öregbítette a kutyák hírét a környéken. Mindenki tudta, újra megtapasztalhatták, senki sem baszakodhat velük. Finoman dobolt ujjaival a kormánykeréken, megbánta hogy arra vitte az útja de már nem akart másfelé menni mert hirtelen nem jutott jobb ötlet az eszébe mint a jól bevált étterem. Az új folt, mely immár a jobb oldalát díszítette, szinte fájón nehezedett a mellkasára. A koponya gúnyosan vigyorgott a kabátról, zöld smaragd szemei a képzeletében kíváncsian pásztázták a környéket. Vajon új áldozatra lesett? Kevés lett volna az az egy X ami a csontok alatt foglalt helyet? És vajon ki lesz a következő? A rohadék aki kicsinálta Johnny-t, ezzel végre lezárva egy fejezetet az életében? Vagy még mások is lesznek előtte? Akkor kezdődött el az átalakulás folyamata mivel már többet nem állhat le? Mostmár nem volt az akit rég ismertek, elvesztette az ártatlanságát, a lehető legrosszabb módon. Olyan fél órán belül megérkezett az étteremhez amit kiszemelt arra az estére számukra. Mint ahogy az várható volt nem a legjobb szomszédságú környékre esett, viszont a nőnek elvileg nem volt oka aggodalomra. Egyfelől Lucas mellett volt, aki a vezető banda tagja volt, másfelől a kartell beosztotjai voltak ők is, bolond lett volna bárki kezet emelni rá. Ha egyáltalán felismerték volna. Hiszen nem volt az arcával kiplakátolva a környék, a legtöbben pedig nem is ismerték a hiearchiát a szervezeteken belül. Így volt biztonságos és már évtizedek óta ezt a modellt követték, ettől azokban az években sem akartak eltérni.
- Íme... A legjobb étterem a városban! - állította le a motort és nézett rá boldogan, teljesen komolyan gondolva a kijelentését. Az anyósülés mellett elhelyezkedő étteremről azonban bármit ellehetett volna mondani csak azt nem hogy bizalomgerjesztő. A lakóházak között meghúzódó apró vendéglátó helyiség, mint magányos kis színes sziget, úgy húzódott meg a többi kopottas, elhanyagolt, olykor bedeszkázott lakóépületek árnyékában. Egy pizzázónak tűnt, ám volt ott gyros képe is, lehetett volna kifőzde is ha a cégér nem egy törött fejű kövér olaszt hivatott ábrázolni. Józan eszű ember persze a hely közelébe sem ment volna, azonban Lucas már ki is kapta a kulcsot a zárból és kiszállt a kocsiból, elégedetten magával hogy ilyen gyorsan ennyire jó ötlete támadt. Sajnos szinte biztos nem volt bezárva mert pár ember lézengett a helyiségben, a nyitva felirat pedig vidáman hírdette, bárki beléphet. Gyorsan Ama oldalára sétálva kitárta az ajtót, szélesen vigyorogva tekintve a másikra.
Szinte minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy ne nevessek fel hangosan a következő kijelentése után. Tényleg olyan mint egy nagy gyerek, de valami értelmetlen oknál fogva ezt bájosnak tartom. A végtelenségbe nyúló csipkelődés, amit mikor már azt hiszem nem is lehetne fokozni, ő mégis megteszi. Újra és újra meglep aztán ezzel sikeresen újabb és újabb mosolyokat csal az arcomra. Hogy a fenébe ne tudná ezt bárki élvezni? Vagy ellenállni... - Szerintem én nagyon is nyugodt vagyok. - Válaszolom végül egy hatalmas mosollyal az arcomon, ezúttal nem ellépve tőle. Legalábbis addig nem ameddig helyet nem foglalok a csodajárgányában, hogy aztán azzal elvigyen egy körre. A férfi kissé meglepettnek tűnik az evés hallatán. Gondolom eszébe sem jutott ennek lehetősége mikor úgy döntött, hogy az éjszaka közepén fog rám várni a bár parkolójában. Azt hitte, hogy onnan nyert ügye lesz, csak hazavisz és meg is van amire annyira vágyik már hetek óta. Rá sem gondolt, hogy egy farkaséhes nő fog kivágódni az épületből aki először profi módon fog elkezdeni beszélni a csillogó autójáról, majd elodázva a hazavitelt inkább evésre koncentrálna. Egy kitüntetést érdemelne a kitartásáért. - Igen, ne haragudj de élni sem volt időm ma, nemhogy enni. - Mosolyodom el ártatlanul mikor a férfi már elfoglalta a helyét mellettem. Persze eszembe sem jutna elvárni tőle, hogy valami csecse étterembe vigyen, megelégszem én szinte akármivel jelen pillanatban. Ráadásul attól függetlenül, hogy most jól élek, saját bejárónőm van és ötcsillagos éttermekbe járhatnék napi szinten, egyáltalán nem bánom ha egy pizzával a hasamban kell elaludnom, vagy bármely gyorskajával... sőt! Nem születtem gazdag családba, ahogyan az életemet sem életem le hercegnőként, szóval egyáltalán nincsenek elvárásaim. A luxus az csak egy plusz amire adhatok, de szükségem nincs rá. Soha nem is volt, és mindenki aki az ellenkezőjét vallja az hazudik. Senkinek nincs szüksége drága cuccokra, ételre vagy legyen az bármi. Az már egy másik dolog ha megteheti az illető. Az út legnagyobb részében némán ülünk egymás mellett. Csak magunkra koncentrálunk és a környezetünkre, az útra, a szellőre ami időnként belekap hajamba. Mással, más esetben ez a csend talán kényelmetlen lenne, hülyén érezném magam, de nem vele, nem ebben az autóban és nem a fáradt fejemmel. Jól esik a csönd és éppen ezért sem igyekszem azt megtörni, sokkal inkább azon kezdek agyalni, hogy mégis mi a fenét kezdjek vele ezután. Remélhetőleg teli hassal már majd sokkal jobban fog menni a gondolkodás. A töprengésemből végül az ő hangja és a motor elhalkulása taszít ki. Mosolyogva mérlegelem, hogy halvány lila gőzöm sincs hol vagyunk, de nem bánom. Egyáltalán nem, hiszen a férfi már eleve egy teljesen új világba vezet be, nem meglepő ha egy ismeretlen helyre is hoz el. Amiről talán az ember külsős szemmel azt hinné, hogy én egyáltalán nem illek ide... de valójában jobban ideillek, mint bárki más ezen a környéken. - Nem jártam még itt, de addig ameddig tudnak egy szelet pizzával szolgálni, úgyhiszem tökéletes lesz. - Kacsintok rá mosolyogva miközben már szállok is ki az autóból, aminek az ajtaját oly hősiesen nyitja előttem. A megszólításán ugyan felnevetek egyet, de nem ellenkezem, inkább csak indulok is meg az illatok irányába. A szemeim csak úgy kopognak, abban sem vagyok biztos, hogy megélem mire megkapom a rendelésem. Az étterem bár nem a legdrágább helynek tűnik, mégis kifogástalannak találom, elvégre a a kiszemelt éltelem már ott csillog-villog az aprócska üveg mögött, amit legszívesebben csak kitörnék és elvenném amit akarok. Ehelyett kuluráltabbnak találom inkább megvárni a kiszolgálást. A gyorséttermek legjobb tulajdonsága, hogy ritkán kell az étel elkészülésére várni. - Nekem egy szelet pizza lesz. - Mosolygok a pult mögött álló, kicsit sem álmosnak és unottnak tűnő hölgyre, miközben már veszem is elő pénztárcám, hogy aztán a pultra helyezhessek egy húszast. Aminek aztán bőven elég kell, hogy legyen bármire. Direkt nem nézek fel Lucasra, eszembe sem jutna megengedni neki, hogy bármit is fizessen, így aztán csak figyelmen kívül hagyom őt, akár próbálkozik valamivel, akár nem. - Az úrnak pedig...? - Pillantok végül fel rá ellenkezést nem tűrően. Nekem már az bőven elég fizetség volt, hogy elhozott ide. A nagy férfias felfogást pedig, miszerint egy nő nem fizethet, nagy ívben leszarom. Miután megkapom a pizzámat, a hölgynek csak jelzek, hogy a visszajárót megtarthatja... talán akkor a következő vendégnek egy kicsivel több figyelmet szentel majd. Aztán gondolkozás nélkül fordulok sarkon és indulok meg az étterem kijárata fel. Eszem ágába sem jutna bent enni, miközben ott a szabad éjj. - Ki vagy te, Lucas? - Nézek fel rá kíváncsian, miután elhagytuk az épületet és egyszerűen csak a falnak támaszkodva, lassan a pizzám elfogyasztásába merítem magam. - Titokzatos vagy... Mondj valamit magadról, valamit amit még nem tudok. Csak egy aprócska dolgot. - Előveszem a nagy bambiszemeket, amiket őszintén megvallva évtizedek óta nem használtam. Elvégre ha valakiről meg akarok tudni valamit általában azt nem aranyos nézésekkel érem el, sokkal inkább a keményebb utat választom.
- Ez a beszéd! - tehát tényleg nem volt beszari. Bár, talán másokat még nem is vitt oda... Nem, Ama volt az első akit Luigi és Alessandro kis szentélyébe bevezetett. L & A pizzázója, díszelgett kopottasan a cégtábla, a fejetlen ember egy lassan megfeketült pizza képét mutatta a nagyvilág felé. Igazából lehetett ott enni, mármint ha valaki elég bátor volt hogy bemenjen, akkor kipróbálhatta. A valóságban azonban ez a bűnözők egyik melegágya volt, az egyik olyan kis védett helyük ahova a zsaruk nem rakták be a lábukat. Megkapták a pénzt, nameg a figyelmeztetést, ne hugyozzanak oda ahova nem kéne. Így, mint ahogy sok más helyen a városban, a fegyverszünet nem túl idilli látomása lengte körbe a helyet, a helyieket egyfajta biztonság érzetébe ringatva. Óvatosan körbepillantott, felmérte a telepet mielőtt tényleg ott hagyta volna a kocsit. Más gépjárművek után kutatott a tekintete, ismeretlen arcokat keresett az éjszaka monoton csendjében. Ám nem tapasztalt semmi váratlant, szóval követte szorosan a nőt a helyiségbe, a figyelme egy pillanatra sem lankadt. Maga sem tudta eldönteni miért feszültebb az átlagosnál. Talán úgy érezte hogy vigyáznia kell a nőre, hiszen ő hozta ide? Vagy csak ekkora izgalommal töltötte el a kérdés, mi lehet ebből? Nem volt olyan egyértelmű mi lesz az est kimenetele mint általában, ami valahol frusztráló, ám mégis izgalmas dolognak ígérkezett. A nő persze meg sem várta és már rohant a pulthoz, még csak lehetősége sem volt arra hogy letoljon egy kis előadást az egész étteremről. Igazából ő is követte volna, viszont Alessandro ott ült az asztalnál, nem hagyhatta ki hogy köszönjön neki.
- Ale! Mi újság? - lépett az asztalhoz, fél szemmel a másikat követve, amaz a pizzák látványában volt teljesen elmerülve. Akkor tudatosult benne hogy valószínűleg nem kamuzott, tényleg éhes volt.
- Ciao Lucas, bene-bene! Hogy vagy? - kezet fogtak és olasz szokás szerint, amit már megszokott mert évek óta ismerte, egy-egy puszival köszöntötték egymást. Rendben, a többiek előtt nem játszotta be, azonban aznap nem voltak ott olyanok akiktől nagyon tartott volna. Így úgy gondolta belefér.
- Minden király! Csak egy kis vacsira ugrottunk be... - vigyorgott szélesen, tekintetével mutatva az irányt, nem mintha Ale figyelmét elkerülte volna. Hamisan biccentett, óvatosan vonta közelebb a másikat a karjánál fogva.
- Vigyázz caro, Daenerys nem értékelné a társaságod. - suttogta vidám hangon, ám egy kis komolyság is vegyült a tónusba. Próbálta könnyeden előadni de ez egy figyelmeztetés volt, ami persze Lucas számára is rég egyértelművé vált... A csaja szeme és füle mindenhol ott van, biztos kicsinálná a másikat ha tudomás szerez a kis lopott randiról.
- Ne aggódj... Mindent kézben tartok. - közben Ama fizetni akart?! Nem-nem! Nem így tervezte az estét. - Akkor a VIP részlegen? - vigyorgott rá míg gyorsan Ama mellé lépett és kikapta kezéből a pénzt mielőtt odaadhatta volna a másiknak, azt ellentmondást nem tűrően visszagyűrte a táskájába.
- Cuki, mit csinálsz?! Nem itt eszünk! A VIP teremben van asztalunk... - húzta el óvatosan a pulttól és tolta vissza a szottyadt szeletet Carlottának, egy könnyed kacsintással állítva helyre a barátságukat. A nő megeresztett egy félmosolyt és biccentett, nem is kellett külön fejtegetnie merre akar menni. A hülye férje egyébként is túlharsogta a kicsiny helyiséget az ordításával.
- Carlotta! Készíts egy új pizzát! A specialitásomat!
- És mégis mi lenne az? - nézett rá vissza felvont szemöldökkel, folytatva az agresszív rágózást amit addig meg kellett szakítania. Ekkor, ahogy általában, nekikezdtek az olaszos veszekedésüknek.
Lucas óvatosan vonta messzebb a kettőstől a lányt és megfogta a kezét, (ha hagyta) cinkosan mosolyogva le rá. Nem volt annyira szemtelen vagy tolakodó a mozdulat, mindössze vezetni akarta a helyiségben. Akkor is csak egy percre hagyta magára és már elrontotta volna az egész varázst! Pedig mindent annyira tökéletesen megtervezett. Najó, hirtelen támadt ötlet volt de akkor is fasza. Ellépett a pult mellette, a szűk folyosóra mely a konyha felé vezetett, nem is törődve azzal hogy a másik kettő lassan tányérokat fog egymás fejéhez vágni. Még a konyha bejárata előtt volt egy ajtó, ami talán normál esetben annyira nem tűnik fel mások számára, ő azonban pont oda tartott. Mint régi ismerős, úgy simultak ujjai a kilincsre, könnyedén utat engedve a gyanús kis kettősüknek.
- Már megmondtam. Lucas. Te kis butus... - vigyorgott maga elé míg szedte a félhomyályos helyiségben a lépcsőket, ujjai határozottan szorultak a lány kezére. Legfeljebb húsz lépcsőfokot kellett megtenniük amikor egy újabb ajtóval találták szemben magukat. Lucas megállt az ajtó előtt és elgondolkozott a lány kérésén. Annyi titkot tudott volna mondani neki hogy lehet hajnalig csak a vallomásaitól zeng a tetőtér, azonban ennyire semmiképp sem szerette volna kiadni magát a másiknak. Mégis, teljesíteni akart a kérést. Ahogy visszanézett és kivette a nagy pillázásait... Nem tudott olyan könnyen ellenállni.
- Nem elmondom, megmutatom! - ragadta meg az újabb kilincset és tára fel az ajtót, egy kis szeletét megmutatva a világának. Nem mintha bármi különös lett volna az étterem tetejében, Lucas számára mégis olyan volt mint a világ kilencedik csodája. Egy magányos sziget ahol senki sem zavarja és nem is keresik. Tökéletes fedezék, védelem, otthon? Nem tudta szavakba önteni hogy mennyire szerette azt a félig elhagyatott helyet. A tűzfal mellett, mely felfutotott egészen a szomszéd házak magasságáig, régi zöldséges dobozok és székek hevertek, helyszínt biztosítva a személyzetnek hogy cigizhessenek a szünetükben. A legtöbb ember számára ez csak egy tető lett volna, nem is volt benne semmi különleges. Ám lehet hogy Amara-ra is ragadt valami Lucas lelkesedéséből hiszen alig lehetett lelőni izgatottságában ahogy közelebb lépett a kopottas bútorzathoz.
- VIP kiszolgálás! - tárta szét könnyeden a karjait, kezével a szedett vetett darabokat prezentálta. Míg a lány esetleg megnézte volna jobban a helyet az egyik dobozhoz lépett aminek a tetején egy kapcsoló pihent. Amikor benyomta, akkor történt a varázslat. Megannyi kis fényes izzó gyulladt ki, legalább ezer kis gömb futott végig a falak mentén, tündér lángokkal borítva el a teret. Így már sokkal varázslatosabb és misztikusabb volt, mindegy megszolgálva a VIP megnevezést. A szegényebbek világában.
Először észre sem veszem, hogy a férfi nem tart velem a pultig. Olyannyira csak a hamarosan megkaparintható pizzámra tudok koncentrálni, hogy elfelejtek magam mögé nézni. Ha megtettem volna, rájöttem volna, hogy a férfi nem először jár itt, már-már baráti kapcsolatokat alakított ki és néhány lépéssel lemaradt tőlem. Erre csak akkor jövök rá, mikor Lucas egy hirtelen mozdulattal szakítja ki a kezemből a drága pizzát majd gyűri vissza a pénzem annak helyére. Annyira megdöbbent a dolog, hogy konkrétan egy éppkézláb mondatot sem tudok kipréselni a fogaim közül. - Mi a...? - Lebiggyesztett ajkakkal figyelem ahogyan az étel távolodni kezd tőlem. Értelmetlenül nézek fel a férfira aki már húz is az épület másik felébe. Ennyit a gyorséttermek pozitívumairól. Most aztán várhatom amíg elkészül az étel, abban reménykedve, hogy nem halok éhen addigra. - Azt még azért szívesen megettem volna... - Még akkor is ha nem a legfrissebb sütés, ha éhes az ember bármit képes megenni, de persze csakis bizonyos határokon belül. Nem terveztem az épület előtti kukát végigtúrni, ha esetleg ezen aggódna bárki is. Végül nem akarok teljesen hálátlannak tűnni, így aztán csak belenyugszom a helyzetembe, már amennyire a korgó gyomrom engedi, majd csak hagyom, hogy Lucas a kezemnél fogva irányítson a híres VIP helységbe. Ami mint kiderült nem is igazán egy helység, sokkal inkább a tetőtér. Lelkesedése oly nagy, hogy igazán nehezemre esne nem értékelni a helyet. Én akartam róla megtudni valamit, ő pedig egy újabb ajtót nyitott ki nekem az életében. Ugyan számomra a VIP részleg egyáltalán nem így néz ki, sokkal inkább telis-teli drága bútorokkal és italokkal, de a hely valahol mégis elbűvölőnek tűnik. Nem tagadom, egyáltalán nem erre a válaszra számítottam, de nem vagyok csalódott. Már hogyan is lehetnék? A férfi újra és újra meglep, egyszerűen nem tudom egyetlen lépését sem kiszámolni előre. Fogalmam sincs, hogy ki is ő valójában. - Ez eszméletlen! - Nézek körbe teljesen letaglózva mikor elővarázsolja a karácsonyi hangulatot, konkrétan a semmiből. Talán annyira már nem is bánom azt a nyamvadt pizzát. - Mikor sikerült mindezt kitervelned? - Pillantok Lucasra még mindig csillogó szemekkel. Ha valaki megkérdezi tőlem két héttel ezelőtt, hogy milyen irányba képzelem el a kapcsolatom ezzel a férfival, semmiképp sem mondtam volna ezt. Őszintén megvallva először csakis kizárólag az üzletre tudtam volna gondolni vele kapcsolatban, talán egy kis szórakozásra. Most mégis azon kapom magam, hogy igenis élvezem a társaságát. A férfinak, akinek az első találkozásunk során még tulajdonképpen csöpögött a vér kezéről és a hülye is meg tudta volna mondani, hogy nem egy baráti kis társalgásban volt része. Az ugyan tény és való, hogy bármerre járok, mindig csak a bajt vonzom, szóval ezen meg sem kellene már lepődnöm. - Ugyebár mindezzel nem lenyűgözni szeretnél? - Lépek közelebb a férfihoz egy ravasz mosoly kíséretében. - De azt hiszem ez egy igencsak elfogadható válasz. Köszönöm! - Elismerően bólintok egyet, abban reménykedve, hogy neki nem áll szándékában az én világomról kérdezősködni. Persze az úgy lenne korrekt ha megtenné, de attól tartok az én világom teljesen más mint az övé. Nem vagyok benne biztos, hogy annyira le lenne nyűgőzve tőle, mint amennyire én magam vagyok. - Nem gondoltam, hogy ilyen kis romantikus tudsz lenni. - Teszem még hozzá egyfajta cukkolásként. Legtöbb férfi nem igazán díjazza ha a romantikus jelzőt akasztják rájuk, főleg ha az illető az alvilági életstílus híve. Tehát nekem szinte kötelességem ezt a kártyát kijátszani és leellenőrizni vajon milyen reakcióval fog megilletni érte.
Ha őszinte és egyenes ember lett volna akkor bevallja, ez nem az ő műve hanem Alessandro-é. Ő készítette még egy vagy két éve az asszonynak akit valahogy vissza kellett csábítania. Sikerült úgy megcsalnia hogy kiderült, ő pedig nem volt annyira elnéző, vagy inkább pszichopata mint Danny, inkább lelépett mintsem megtépje az illetőt. Az akció sikerült, a munkások meg kaptak egy kis hangulatos teret a pihenésre. Ő csak meglovagolta a sikeres hullámot, boldogon konstatálva, a vén Ale csak ért a nők nyelvén. Csak mosolyogni tudott a nő lelkesedésén, a hirtelen kislányossá vált bája egészen megolvasztotta az ő kis rendetlen szívecskéjét. Majdnem szégyelte is magát amiért elhallgatta, a nem épp lényegtelen információt és más tollával ékeskedett.
- Soha sem lennék ilyen aljas... - viszonozta a nő ravaszkás mosolyát, boldogan konstatálva, a másik közeledett felé. Megtörte a távolságot, játszadozott, kívánta. Mi másra tudott volna gondolni? Legszívesebben megragadta volna a derekánál fogva és felkeni a falra, az viszont valószínűleg több indokból sem lett volna szerencsés így próbálta visszafogni magát, még ha az nehezen is ment.
- Örülök. - enyhült a mosolya míg megemelkedett a keze, egy kósza tincset lágyan, óvatosan sodort a nő füle mögé míg nem eresztette a tekintetével. (ha nem lépett el tőle) Finom volt és gondoskodó, nem olyan mozdulatsor volt amit egy kemény vonalas bűnözőtől elvárna az ember. Érdes, nagy ujjai lágyan szántották végig a nő finom bőrét, épp csak annyira érintve hogy az finoman beleborzonghasson. Nem állt meg a hajának a vonalánál, a füle tetején akadt csak meg a mozdulatsor, szinte fájdalmasan lassan eresztve a másikat a bűvöletéből.
- Nem mindenkivel. - lépett el a másiktól, nem próbálkozva semmivel. Pedig a helyzet akár megkívánhatta volna, viszont úgy gondolta hogy Ama igen hamar kibújt volna karjainak a szorításából, csak hergelte és kinevette volna, hiszen hogy lehet olyan ostoba? Úgy hitte ez még nem nyűgözhette le annyira hogy a karjaiba omoljon. Persze nem volt hülye, érezte már hogy lassan közel a cél de nem volt türelmetlen, a tökéletes alkalomra várt. Azt pedig még nem ítélte annak.
- Mindjárt itt lesznek, Ale senkit sem hagy éhezni. - a dobozokhoz sétált és felpattant az egyikre, könnyed mozdulattal előhúzta a cigisdobozt és kivett egy szálat, azt a nő felé is kínálva. Ha vett belőle akkor meggyújtotta a cigijét, ha elutasította volna akkor csak visszacsúsztatta a helyére és hátradőlt, élvezettel füstölögve a csillagtalan éjszakában. Tekintete a nő alakját, arcát, a szemeit vizsgálta. Ugyanaz a kérdés járt a fejében mint az első este is. Ki lehet ő? Mégis milyen titkokat rejtegethet melyekről még Lucas sem tudhat? Lehet épp egy nagymenő csaját vagy lányát akarja meghúzni? Esetleg csak egy ténylegesen elveszett, ismeretlen arc a sok közül? Bárcsak könnyű lett volna választ kapnia minden egyes kérdésre mely feszítette belülről.
Szerette ezeket az első találkozásokat, az ismerkedés ezen szakaszát. Amikor nem tudtak semmit sem a másikról és kérdezni sem mertek olyan sokat. Csak éltek abban a boldog, apró kis rózsaszín felhőn mely elszeparálta őket a való világtól. Azt szerette volna hogy minden egyes ilyen jellegű kapcsolata megmaradjon abban a fázisban. Nem akart közeledni, több titkot elárulni, felfedni mindent ami a szívét nyomja. Úgy érezte ha közel engedi az embereket azzal csak hibát követ el, saját magát bántja, hiszen csak napok, hetek vagy hónapok kérdése volt hogy eltűnjenek az életéből, hatalmas tátongó űrt hagyva maguk után. Mert ez volt ő, a bolond fiú aki minden bugyiba bejut. Ezért nem vették komolyan és nem is akarták igazán a maguk közelében tudni. Ami nagyon jó volt, egy darabig. Ám amikor nem tudott egy olyan ágyat találni ahol nyugodtan aludhat... Akkor valahogy egy üresség támadt benne. Persze ott volt a menyasszonya, gondolhatta volna akárki. Azonban, még ha ezt nem is mondta ki, azzal hogy megcsalta őt már nem tudott úgy tekinteni rá mint annakidején. Nem volt meg az a finom ártatlanság melyet minden szexuális partnerében keresett, hiszen elárulta. Egy véteknek élte meg mellyel nem tudott mit kezdeni, bár azt egyáltalán nem vélte problémásnak hogy ő is ugyanúgy viselkedik. Távoli volt neki és néha elérhetetlen. Nem tudta merre jár és mit csinál, Danny is csak akkor kereste ha valamire szüksége volt. Tényleg akarta ezt az egészet? Nem lehetett volna egymásnak bevallani hogy csak a nagykutya ugatását követik? Nem lett volna jobb ha talál valaki mást? Milyen jó lett volna ha felbukkan egy újabb testvér, az apja úgyis mindenhova bedugta a lőcsét, akkor szabadulhat. Csak egy vágyálom volt, ami másoknak furcsa lehetett. Nem akart hatalmat és vezetni, csak mindig mások mögött állni. Ez az amit nem értettek meg jól. Ez nem fog mindig így menni. Megvoltak a maga tervei és álmai, melyek jóval nagyobb szabadsággal kecsegtettek mint amit akkor tapasztalt.
- Gyere, ülhetsz ide... Nehogy megfázz. - csapott a térdére bár szinte biztos volt benne hogy a nő nem fog élni az ajánlatával. Csak megint cukkolni akarta, kíváncsian tesztelgetve vajon az éjszaka nyomán mennyire sikerült elmélyülnie a kapcsolatuknak.
Az aljasságáról valószínűleg elég sokáig tudnánk vitatkozni. Az első pillanattól kezdve húzza az agyam, mondjuk nem mintha én nem tennék hasonlóan, de most nem rólam van szó. Ráadásul egyáltalán nem tűnik egy ártatlan bárány típusnak, bárki ránéz, meg tudja állapítani, hogy nem egy felső körből származó férfi. Ha nem az lennék aki, talán szóba sem egyednék vele. Elvégre egy nő akinek semmi köze nincs és soha nem is volt az alvilági élethez, nem megy el kocsikázni önkéntesen hozzá hasonló férfival. Lesül róla, hogy bizony rosszban sántikál és nem szerencsés ujjat húzni vele. Persze ez rám nem vonatkozik, én vagyok olyan elvetemült, hogy ne érdekeljen ha valaki szemmel láthatóan egy bűnöző. Egész életem során bűnözőkkel voltam körülvéve, így aztán ez engem nem ijeszt el. Épp ellenkezőleg... Szeretem ha olyan emberek vesznek körül akik nem félnek semmitől, akik meg tudnak védeni ha kell, akik akár az életüket is adnák értem. Talán önzőség, de ez az én világom. Néha nehéz döntéseket kell meghoznom, néha rossz emberben bízom meg, de akármi is történik, mindig van valaki mögöttem aki harcra kész. Nem eshet olyan könnyen bajom, mint néhány ember azt gondolná. Azon sem lepődnék meg, ha Zach már a mentőakciómat tervezné a többi emberemmel karöltve, hiszen nem értem haza, nem hívtam őket és a város egy olyan szegletében tartózkodom ahol eddig még nem jártam. Abban azért reménykedem, hogy a férfi nem fog egy éttermet lerohanni, hanem rájön saját magától, hogy nem épp a nyárson forgatnak. De minimum először megpróbálna felhívni. - Még, hogy nem vagy aljas. - Nevetek fel. Szívesen megkérdezném egyik a már levadászott prédáját. Biztos vagyok abban, hogy ők teljesen másképp vélekednének erről, már ha még életben lennének. Őszintén szólva nem igazán szeretnék az ellensége lenni. Még ha tudom is, hogy sokan állnak mögöttem, semmiképp sem állnék a bicskája végén. Ugyan nem tudok sokat a kutyákról, de azt azért tudom, hogy megvannak a saját módszereik, melyeket senki épeszű ember nem akarna kipróbálni. Kétlem, hogy sorban állnának az emberek egy-egy kínzásra. Az érintésével sikerül újra meglepnie, de nem annyira, hogy elhúzódjak tőle. Hagyom, hogy befejezze a mozdulatokat, amik oly gyengédnek tűnnek mintha csak egy kisbabát készült volna megérinteni. Állom a tekintetét, egy pillanatra sem eresztem azt, inkább igyekszem valamit kiolvasni belőle. Próbálok valamit megtudni róla, mert úgy tűnik semmivel sem elégszem meg, mindig többet és többet szeretnék, hiszen ő újra és újra meglep valami cselekedettel. Kíváncsiság csillog a szememben még akkor is amikor a férfi megszólal majd távolabb lép tőlem. - Nem mindenkivel? Szóval férfiakkal nem? - Kérdezek vissza miközben igyekszem úgy tenni mintha semmi hatása nem lett volna rám és mintha mi sem történt volna. Ami bizonyára egyre nehezebben megy, még ha nem is szeretném bevallani, de Lucas egyre inkább levesz a lábamról. Kezdek elgyengülni mellette, amit nem lenne szabad megengednem. A gyengeség nem nekem való, nem egy olyasvalakinek akinek a kezében egy egész birodalom van, amit vezetnie is kell. A gyengeség pedig csak okot adhat másoknak, hogy egy jókora kést szúrjanak a hátamba. - A nők éheztetése a te reszortod lenne ugyebár. - Vonom fel szemöldököm egy apró mosollyal, miközben beugrik az elmékkép, amiben a férfi egy cseppet sem gyengéd mozdulattal tépi ki kezemből azt a pizza szeletet. Aligha tudom magam visszafogni a szúrkálódással vele szemben. Egyszerűen csak imádom a reakcióját látni vagy éppen hallani. Kétlem, hogy az elmúlt években sikerült mosolyognom annyit, mint ebben a rövidke időszakban amit vele eltöltöttem. A cigaretta ajánlatát egy fejrázással utasítom el, soha nem voltam a pöfékölés nagy híve, ugyanakkor nem zavar ha mások erről másképp vélekednek. Mindenki saját maga dönti el mit kezd az életével, éppen úgy ahogyan a drogokról is. Én ugyan megteremtem az embereknek a lehetőségeket, de saját magam soha nem élnék velük. - Ha azt hiszed, hogy félek helyet foglalni az öledben, akkor nagyon is tévedsz. - Tér is vissza az a pimasz vigyor az arcomra, majd egy lendülettel indulok meg a férfi irányába, hogy aztán leüljek a szóban forgó helyre. - Csak nehogy aztán te járj rosszabbul... - Célozgatok ezzel saját gyengeségeire a nők iránt. Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy ezúttal nekem sikerül őt meglepnem. Mindketten a tűzzel játszunk, aztán majd kiderül melyikünk jár pórul.
- Kivéve Ale-val. Vannak érzelmek melyeknek nem lehet gátat szabni... És ő ad enni. - mosolygott sunyin a másikra, cseppet sem véve magára a meleg poént, inkább ő is belement a játékba. Persze ez akkor csak neki szólt és senki másnak, egy nagyobb közönség előtt lehet nem így nyilatkozott volna, sőt. Ott már késélre került volna a dolog, csak hogy elmondhassa, megvédte a becsületét. Talán azért is szerette annyira ezeket az alkalmakat, a nőkkel való könnyed játékot és tréfákat, hiszen nem volt súlyuk és igaz jelentésük. Itt elengedhette magát és nem kellett azt a képet mutatnia amit mások vártak el tőle. A főnök, a banda, az anyja, a menyasszonya... Újra egy gyerek lehetett. Egy tinédzser volt aki csak gátlástalanul lopja az idejét és nem gondol a holnapra, sőt, a következő órára sem. Pontosan ezért nem kereste a "nagyok" társaságát. Nem volt kíváncsi arra hogyan ülnek össze a nagy asztalnál és döntenek életekről. Ő csak szerette volna a maga kis hugyszaros létét rendezni anélkül hogy nagyon beleszóltak volna. Ehhez lett volna jó ha eltud bújni a kocsik alatt ahol senki sem keresi. Ám a család, ahonnan jött, áthúzta minden számítását. Pedig milyen jó lett volna ha Johnny visz mindent. Újra és újra be kellett látnia hogy mennyire nem értékelte és mi mindent veszített azzal hogy már nem volt ott neki. A sötét gondolat egy pillanatra elhomályosította a tekintetét, egy olyan világba akarta rántani melyre nem volt kíváncsi. Ő akkor csak szórakozni és nevetni akart... Egyáltalán nem volt kíváncsi a Kutyákra.
- Ne csináld Cuki, csak VIP kiszolgálást akartam nyújtani... - biggyesztette le az ajkait szomorúan míg felnézett, megakasztva a rágyújtását. Próbálta előadni hogy mennyire megbántódott, még ha nagyon is rosszul, hiszen a mosolya folyamatosan ott bújkált ajkai szegletében. - Megteszel mindent és még az sem elég... - dőlt hátra látványos sértettséggel, erős ujjai közt a cigaretta finoman simult, ezredjére ismételve a jól bevált mozdulatot. Enyhet adott neki és erőt. Elvitte egy olyan pontra ahol nem kellett a múlt dolgain rágnia magát.
Kíváncsian követte törékeny alkatát a nőnek, a szájával igaz azt mondta elsőre hogy nem ijedt meg, ám nem tudta elképzelni hogy tényleg végül az ölében fog kikötni. Elég váratlan fordulat volt ez számára, azt nézte volna ki Amaból hogy sokkal tovább fogja húzni-halasztani a dolgot míg el nem kezdi a haját tépkedni idegességében. Mindenesetre, természetesen nem állította meg. Miért tett volna olyat? Vízszintesbe helyezte a lábait, hogy amaz kényelmesebben ehelyezkedhessen, kíváncsian kutatva lélektükreit. Mire készülhetett? Felakarja pofozni vagy a tetőn szeretné csinálni? Nyilván a második lett volna inkább a kedvére való de nem kergetett hiú reményeket, nem gondolta hogy ilyen könnyen elcsalhatná a málnásba. A cigit a szájában felejtve egy pillanatra, megragadta a nő derekát és a lábait, igazított rajta hogy a súlya egyenletesen oszoljon el a térdein, egész véletlenül a bal keze a nőn is felejtődött, míg a másikkal újra a cigarettáért nyúlt.
- Ne aggódj a tábornok miatt, már nagyobb csatákat is nyertünk együtt. - olyan finom volt. Ahogy ott ült rajta, beleolvadva vaskos ujjaiba, megcsapta a nő illata. Nagyon erősen kellett mindenféle nagyon unalmas dologra koncentrálnia hogy ne legyen feltűnő merevedése. Lehet annyiból igaza volt a másiknak hogy azon a meccsen csak ő húzhatja a rövidebbet.
- És te... Te ki lennél? - tette fel váratlan a kérdést, nem eresztve a másik tekintetét. Nem fújta a lányra a füstöt de nem is oltotta el a cigarettát, hiszen volt még abból. Nem volt számonkérés a hangjában vagy rosszallás, csak egy egyszerű kíváncsiság mit a körülmények szültek. Igazából csak egy újabb talányos választ várt a kérdésre, bár ki tudja. Akár megismerte volna egy kicsit jobban is? A kocsikhoz való szakértelme felkeltette az érdeklődését. Lehet hogy voltak még benne olyan dolgok mik kiaknázásra vártak? A puszta testiségen túl is? Úgy szeretett volna beletúrni a hajába és közelebb húzni. Tekintete hirtelen elkalandozott szemeiről az ajkaira, elgondolkozva fontolgatva, vajon lépnie kellene-e. Végülis, minden adott volt, nem? Ott volt, ő közeledett, várhatott rá, mint ahogy semmi másra nem azon az éjszakán. Az elhatározás, a gondolat lassan elkezdett testet ölteni benne, ujjai finoman, szorosabban simultak a derekára, ám mielőtt bármit is tett volna a lány hasa megint egy hangosat mordult, ezzel mintegy felébresztve. Még mindig éhes. Egy éhes nővel pedig jobb vigyázzni... Az anyja is akkor rendezte a legnagyobb jelenteket amikor épp nem volt otthon mit enni.
- Nézzük meg Alet. Hátha akad valami más ehető is odalent... - törte meg az apró varázslatot mely talán szövődött kettejük között, gyors mozdulattal nyomva el a cigarettát a doboz oldalán. A lányt a karjaiba kapta, ha nem volt gyorsann és ugrott le, úgy rakva le saját magáról. Nem nyúlt olyan helyre ahova nem illett volna, csak megint játszotta a fejét, mint ahogy az est folyamán már oly sokszor megtette. (userrel egyeztetve a mozgatás)
- Gyere, utána visszajövünk. Lent nem akarsz enni. - játszott egy kisfiús, hamis mosoly arcán, könnyed, ruganyos léptekkel vezetve kettőjüket vissza az étterembe.
Már egész megszokta a lépcsőzést, újdonsült erővel haladt elől, szinte madarat lehetett volna fogatni vele. Minden pont úgy alakult minden ahogy ő azt szerette volna. Már annyira kevés hiányzott a sikerhez. Csak egy szép vacsora kellett, utána meg... Babát megint avassa fel valaki mással? Vagy menjenek az egyik kedvenc moteljébe? Végülis mindkét megoldás szóba jöhetett, ha a lány azon az estén még nem lett volna hajlandó megmutatni a lakását. Pedig igazán szívesen kiderítette volna már a nevét. Lassan kezdett kínossá válni hogy nem emlékszik.
Ahogy kinyitotta az ajtót olyan jelentbe ütközött amit azon az estén igazán szívesen elkerült volna... Két suhanc állt a pult előtt és láthatóan valamit perlekedtek Alessandro-val és Carlotta-val. Az eddigi nyugodtság, a felhőtlen öröm mely átjárta a tagjait egy perc alatt elmúlt. Sajnos azt a helyzetet mindenképp kezelnie kellett. Még mielőtt a nő tovább léphetett volna, hogy esetleg ő is megnézze hogy miről van szó, hátranyúlt és megállította. Nem durván, ám határozottan.
- Itt maradsz. - hangzott a cseppet sem kedves utasítás, mintegy tényként közölve, az ajtónál tovább nem léphet. A kisfiús mosoly, a sunyi tekintet leolvadt róla, azzá vált akit mások mindig is látni akartak. A bűnöző, a harcos, zsoldos, egy véreb melynek a láncait elvágták.
- Lucas... - pillantott rá Ale, láthatóan igen hálásan hogy aznap is odaette a fene. - A fiúk nem értenek a szép szóból, úgy tűnik. A két kölyök, akik talán még tizennyolc évesek sem lehettek, nagy pofával röhögtek össze, a fiatalok sérthetetlenségének hamis öröme sült a képükről. Nem tudta hirtelen belőni hogy kihez tartozhatnak. Egy látható jelzést sem viseltek, a színeik olyan kuszák voltak, semmitmondóak. Se bandana, sem más. Csak úgy odakeveredtek volna a környékre? Nem túl jó családból való kölyköknek tűntek akik épp bizonyítani akarnak valamit. Unalmas. Lucas nem volt olyan mint mások, őt nem érdekelte hogy mennyire fiatalok, tapasztalatlanságuk miatt teszik azt amit. Ha valaki a területére tévedt és nem tisztelte a szabályokat akkor viselnie kellett a következményeket. Csak azt ők akkor még nem sejthették.
- Igen? Az kár. - dugta zsebre a kezeit látszólag könnyedén, tekintete egyik fiúról a másikra ugrott. A buggyos ruháik miatt nem tudta megállapítani milyen fegyvereik vannak, ha egyáltalán hordtak bármit maguknál, mely kételyhez lezser hozzáállásuk is hozzátett. Úgy viselkedtek mintha övék lett volna az étterem, egyáltalán nem hatotta meg őket hogy a jóval magasabb férfi feléjük közeledett. A tapasztalatlanságuk szinte fájdalmas lehetett a külső szemlélődők számára, az energia mely lassan kialakulóban volt a trió között semmi jóra sem utalt.
- Tipli van fiúk. - nyugodt volt és határozott, egy percig sem tűnt úgy mintha a nagymenősködő fiatalok meghatották volna. Egyfelől kis vékonyak voltak, másfelől... Gyerekek? De komolyan? Ujjai a késére simultak, elégedetten konstatálva hogy a hűs fém egy egészen más, emelkedett lelkiállapotba sodorja.
- És ki mondja?
- Jah, ki mondja?! Mi van ha nem akarunk menni? - tolta el a magasabb a másikat és lépett közelebb, egy pillanatra Amara-n járatva végig a tekintetét leplezetlen érdeklődéssel méregetve az idomait.
A játék amit űzünk veszélyes, elvégre egyikünk sem a jóttetteiről ismert, nem tudhatjuk mi lesz a végkimenetel. De mégis olyan nyugalom és biztonságérzet vesz körül melette, melyben még soha még csak részem sem volt. Az elmúlt évek során másból sem állt az életem, mint menekülés, aggodalom, harc, nem volt egyszerű felépíteni mindazt ami jelenleg a kezemben van. Nem volt egyszerű bizonyítani a rátermettségem, soha nem voltam biztonságban, elvégre mindig akadt valaki aki arra várt, hogy hibát kövessek el. Hiába vettek mindig biztonsági őrök körül, soha nem éreztem magam annyira védve mint itt, vele. Nem gondoltam volna, hogy egy kicsit kimozdulva a héköznapi életemből, ennyire jól fogom magam érezni. Itt nem kell az erős nőt előadnom, aki annyira arra összpontosít, hogy mindenkinek megfeleljen. Csak saját magam lehetek, elengedhetem magam és szórakozhatok. Egy teljesen új világ, amit ha jól sejtem már sok-sok évvel ezelőtt meg kellett volna ismernem. - Szeretnéd, hogy szóljak neki, hogy inkább vele szeretnéd elfogyasztani a vacsorát? - Incselkedem vele, az ajtó felé intve, mintha csak az áldására várnék. Ám természetesen nincs az az Isten akiért átadnám a helyem. Ahhoz túlzottan is jól érzem magam, én pedig sajnálatos módon egy önző személyiség vagyok. Nem osztozom rajta még a pizzáért sem cserébe, és ez azért nagy szó, tekintve, hogy az elmúlt huszonnégy órában egy falatot sem ettem és a gyomrom konkrétan már ordibál. Milyen vicces lenne már ha beszélni tudna... Vagy mégsem. Gondolom sok meghitt pillanatba rondítana bele. - Ne nézz így rám, különben a végén még megsajnállak. - Még ha színészi képességei nem is olyan jók, mint a kis szúrkálódása, mégis sikerül megérintenie vele. Legszívesebben jó szorosan magamhoz ölelném, mintha csak egy plüssmaci lenne. Semmiképp sem szeretnék hálátlannak tűnni, hiszen tényleg értékelem őt és a helyet magát. Akárcsak egy jó búvóhely a világ elől, a kíváncsi tekintetek elől, ahol szabadok lehetünk és semmi miatt nem kell aggódnunk. Itt nem talál ránk senki, nincsenek gondok és problémák. Már hogyan is ne értékelném ezt? Bár ő még mindig nem tudja ki vagyok igazából, így aztán fogalma sincs arról, hogy valójában mennyit is számít nekem egy ilyen rejtekhely. Nagy valószínűséggel hamarosan lassan mindenre fényt derít, elvégre nem titkolhatom túl sokáig. Viszont ha ez megtörténik, nagyon remélem, hogy nem fog száznyolcvan fokban fordulni a kapcsolatunk. Nem akarom, hogy egy üzletként vagy főnökként tekintsen rám, még akkor sem ha az első pillanatban én sem tettem másképp. Ez a kiruccanásunk után már aligha szeretnék mindent elrontani egy kis biznisz miatt. Egy nagy vigyorral a képemen veszem tudomásul, hogy a férfi igenis meglepődik. Na nem mintha nem ez lett volna a célom azzal, hogy a cukkolásra reagálva elfoglalom helyem az ölében. Persze ezzel még egyáltalán nem adok szabad utat neki. Csak azt teszem amit már korábban is tettem, elhúzom előtte a mézes-mázos madzagot, egy aprócska betekintést adok számára arra, hogy mire számíthat. Teljes mértékben a tűzzel játszom, amely ha nem vigyázok igencsak könnyen fog megégetni. Fogalmam sincs, hogy Lucas meddig képes visszafogni magát, de nagyon szívesen feszegetem a határait, hogy erre fényt derítsek. - Már megmondtam. Amara, te kis butus. - Válaszolok kérdésére pontosan az ő szavaival élve. Talán itt lenne a megfelelő alkalom, hogy kitálaljak neki. Annyira szeretném elárulni, hogy ki is vagyok valójában, őszinte akarok lenni vele, de egyáltalán nem érzem a megfelelő pillanatnak azt, hogy kibökjem egy drogkartell vezetője vagyok, ja meg gyilkos is. Na nem mintha nem lennék abban biztos, hogy neki is egy hasonló története van, de mégsem egy romantikus pillanatba illő jelenet lenne. - Ha megígéred, hogy ugyanígy fogsz tekinteni rám, akkor evés után válaszolok a kérdésedre. - Teszem hozzá némileg komolyabb hangnemben, miközben egyik kezemet megemelve, megérintem arcát. Egy gyengéd simítás, magam sem tudom miért. Talán csak tudni akarom, milyen őt megérinteni mielőtt még mindent elrontanék egy hülye valomással. Mennyivel egyszerűbb lenne csak itt maradni, ebben a pillanatban, egymás tekintetét személve, mintha semmi rossz nem történhetne velünk. A momentumot végül hangja töri meg, amit nem is bánok, még a végén túlzottan a hatása alá kerülök. - Ez egy egész jó ötletnek tűnik. - Kissé zavartan mosolyodom el, kell néhány másodperc amíg újra észhez térek. A férfi könnyedén kap karjaiba, mintha semmi súlyom nem lenne, még csak meg sem rezzen, ami mondanom sem kell, mégjobban növeli bennem a biztonság érzetét. Ez az érzés csak akkor kezd meginogni, mikor ismét a földszintre érünk, ahol aztán már nem vagyunk egyedül. Lucas felszólítása némi nyugtalanságot kelt fel bennem, így aztán meg is állok. Megtorpanok, egy lépést sem teszek tovább, legszívesebben visszarohannék a rejtekhelyünkre, de ez túl későnek bizonyul. A társalgásuk nem túl barátságos, veszély közeleg, ahogyan azt a srác szemében is láthatom miután rám pillant. Nem vagyok egy reménytelen eset, nem olyan könnyű velem elbánni, viszont fegyvertelen vagyok... Velük ellentétben. - Nézzenek oda, látom vacsorát is hoztál nekünk. - Szólal meg a magasabbik srác egy svácibicska társaságában, amit Lucas felé szegez, miközben már indul is meg felém. Nem szólalok meg, igyekszem csak elképzelni hogyan fogom megnyúzni a két srácot, ha csak egy ujjal is hozzám mer érni. Ha valamiben jó vagyok, az a hidegvérem megőrzése. Nem pánikolok be, még akkor sem amikor nyakamnál érzem az éles pengét. - Szóval mi a terved, nagyfiú? - Teszi fel a kérdést Lucasnak szegezve a másik srác, akinél egy a másikhoz hasonló kés villan fel. Bár nagyon hősködni szeretnének, de ugyebár mindenki tudja, hogy az a kutya amelyik ugat, nem valószínű, hogy harap is. Ezek itt csak fiatal mitugrászok akiknek jobb dolguk sincs, mint másokba belekötni. Egyáltalán nem vezsélyesek, fogalmuk sincs a világról és soha az életben nem lenne képes egyikük sem azt a kést használni is.
- Csak ha nem bánod. - utalt itt a felajánlásra Aleval kapcsolatban, ám a mozdulatai nem mutatták azt hogy bármelyik percben eleresztené a nőt a karmai közül. Ha pimaszkodni kellett akkor ő sem ment a szomszédba útmutatásért, a kisfiús báját csak növelte az a gondtalan, már-már veszélyesen lezser hozzáállás.
Ezaz! Elmondta újra nevét. Hatalmas kő esett le a szívéről, tényleg ciki lett volna ha a légyott után kell előkaparnia a pénztárcáját. Ám az örömbe némi ürüm is vegyült, ahogy a nő egy újabb gondolatot fűzött a megjegyzéséhez. Az a mondat. Mi a fasz... Mégis mit jelentett? Valami rossz érzés kúszott a gyomrába amit nem tudott hirtelen hova tenni. Ki lett volna ő? A félelem ritkán ütötte fel a fejét nála, ám akkor mintha tényleg az aggodalom apró jelei mutatkoztak volna meg. Hogy kellett volna erre reagálnia? Megint azok a kurva titok és múlt amely folyamatosan kísérte. A könnyed estét beárnyékolta és már megint leakarták rángatni a kis rózsaszín fellegeiről melyet ő annyira szeretett... Egy pillanatra lehunyta a szemét ahogy Amara végigsimított az arcán. Tábornok miatt nem aggódott, sajnos az apró kis megjegyzés olyan faroklohasztóra sikerült hogy abban a percben egy pillanatig sem gondolkozott el azon hogy szexelne.
- Te csak az én Cukorpofim vagy. Ennyi pont elég. - nyitotta ki szemeit és kereste a másik lélektükreit, ujjai szorosabban simultak a testére. Mintha csak kimondatlan is azt mondta volna, tartsd meg a titkaidat magadnak, nem érdekel honnan jössz, szeretnék megmaradni a boldog tudatlanságomban.
Igazából szerencsés is volt hogy megszólalt a gyomra és ezzel fel is lett oldva a jelenet. Egyébként sem tudott volna sokkal többet hozzáfűzni a dologhoz, vitatkozni meg nem akart. Azon az estén biztosan nem. A fejébe vette hogy jól fogja magát érezni és semmi sem akadályozhatta meg hogy véghez hatjsa a tervét. Nem akart megint a banda szaros dolgaival vagy bármilyen más drámával törődni amivel a nő rukkolt volna elő. Enni akart, megjegyezni a kurva nevét és aztán dugni egyet. Ez tényleg olyan nagy kérés? Mint ahogy általában az élet, aki nagyon szeretett kicseszni vele, maga sem tudta megmondani miért, elé sodorta azt ami. Az utca szennye betalált a kis étterembe, megint próbára akarták tenni a rátermettségét. Olyan volt az az egész mint egy kibaszott harctér. Katonák, zsoldosok, arctalan bábuk a nagy sakktáblán akiknek mindig készen kellett állniuk. Ahogy végigmérte a másik kettőt keserédes érzés rejtőzött a boldog vigyor árnyékában. Hát ezek akartak ők is lenni. Csak egy figura amit könnyedén mozgatnak a főnökök. Egyértelművé kezdett válni számára hogy mire megy ki az egész dolog. Egyik banda színét sem hordják mert nem tehetik meg, viszont valahogy bizonyítani szeretnék rátermettségüket. Gondolta legalábbis ő. Ehhez mi a legjobb módszer? Elmennek valami kis isten háta mögötti étterembe és csinálnak egy kis balhét az ötven plusszos férfi és felesége körül, talán ki is rabolva a helyet. Amit később majd előadhatnak úgy hogy harcba is keveredtek, pisztolyuk volt és... És ki tudja mit tudtak volna még bullshitelni az egész balhéval kapcsolatban. Számára a két kölyök csak ügyetlen amatőr duó volt. A mozdulataik nem árulkodtak arról hogy bármennyi időt töltöttek volna igazi verekedésekben. Volt pár bicskájuk? Valószínűleg azzal menőztek a kispolgári haverjaik előtt akik a kerület határán éltek és sikerült ilyen jómadarakkal összefutniuk. Ő nem ilyen volt. A neveltetése vagy a bácsik hatása? Nem tudta volna megmondani de azt határozottan tudta hogy másképp viselkedett, nem kereste a területén kívül a balhét. A legtöbbször... Bár neki az a lehetősége sem volt meg hogy megválassza milyen bandához szeretne csatlakozni...
Elkezdett hangosan röhögni ahogy a fiúk menősködtek, valószínűleg egyikük sem erre a reakcióra számított. Olyan jó ízűen nevetett hogy az egész helyiséget betöltötte, látszólag még csak egy pillanatra sem hatódott meg azon hogy az egyik beszólt a nőjének.
- Basszus... Hát ez kurvajó... Svájci bicska... - Ale fogta a feleségét és hátrébb tolta, majd kilépett Ama mellé és óvatosan őt is a pult mögé terelte. előttük állt meg védelmezően.(ha hagyta magát) Az ő kezében is megjelent egy igen méretes kés. Lehet nem is nagyon kellett volna megerőltetnie magát Lucasnak, Alessandro sem aznap jött le a falvédőről.
- Ale... Ne. Nem bírom... - kicsit zavarba jöttek, mérgesebbek lettek a férfi kifakadásától. A jelenet sehogysem úgy akart pörögni ahogy azt elsőre elképzelték mely lassan igencsak bosszantotta a kis párost. Az egyetlen dolog aminek örült Lucas és egyfelől óvatosságra intette, a kettő tapasztalatlansága. Nem látott bennük ellenfelet, hiszen gyenge kézzel fogták a fegyvert, a pózukból hamar ki lehetett volna dönteni mind a kettőt. Sütött róluk hogy csak úgy mozognak ahogy azt a filmekben látták, nem pedig a praktikusság vagy védelem jelében. Jó volt, viszont veszélyes, mert így megvolt az esélye hogy össze vissza fognak szúrkálni, mindenféle meggondolás nélkül. Ezt a dolgot pedig Lucasnak pont nem kellett bemutatni. Ő csak adta továbbra is a színházat, még egy percig sem akarta hogy akármelyik azt gondolja hogy berezelt volna. Svájci bicska. Jézus.
Megmozdult volna az első, aki közelebb állt hozzá, Lucas látszólag már annyira röhögött hogy egy székbe kapaszkodott kínjában, a fiúcska pedig a kedvét szerette volna szegni. Csak erre a pillanatra vált. Ujjai szorosabban fonódtak az egyszerű fa székre és hirtelen meglendítette azt, teljes erővel a másik fejéhez vágta, aki a hirtelen támadás elől nem tudott eltérni, egy pillanat alatt öntudatlanul esett össze a szék romjai alatt. A férfi nem adta meg a lehetőséget a kis másodiknak hogy gyorsan cselekedjen, teljes erővel rátaposott a földön fekvő kézfejére, amiben a kést fogta és onnan lendületet véve, hallhatóan el is törve a csontokat, melynek a szimfóniája egy fájdalmas kiáltással keveredett össze, már lendült is a másik felé. Akkor még nem húzta elő a kést, a már megszokott, úgymond védjegyét használva, kirúgta a másik térdét, aminek a következtében el is ejtette a könnyed kis kést, fájdalmasan rogyott maga alatt össze. Itt persze nem állt meg, az nem lett volna elégséges lecke a számára, megemelte újra a lábát majd többször a gyomrába rúgott, csak hogy biztos legyen afelől hogy egy darabig nem fog felállni. Miután tapasztalt volt a kocsmai verekedésekben így tudta hogy hova és mennyire erősen kell rúgnia hogy ne haljon meg ott azonnal és ugyan látszólag igencsak durva, kíméletlen volt, a valóságban azonban hagyott nekik lehetőséget hogy két lábon hagyják el a helyiséget.
- Svájci bicska meg a faszom... - szegény fiúk, az egyik lehető legrosszabb helyszínt és időpontot választották a kis túrájukra. Ale, még ha nagyon jó barátságban is volt a fiúval, szorgosan fizette a védelmi pénzt a bandának. Lucasnak, a kapcsolattól független is, azonnal cselekednie kellett, hiszen egy egyezség is kötötte a két családot egymáshoz. A szóbeli megállapodás értelmében pedig... Nem mehettek csak úgy el. Bejöttek az ő területükre és tiszteletlenek voltak az ügyfeleikkel. Lehet valamelyik bácsi egy ujjat is szerzett volna, ő annyira nem szerette azt a műsorszámot. Lábával elsodorta majd felvette a kis bicskákat miközben átnéztem a hangosan, vagy épp nem annyira látványosan szenvedő kölyköket, más fegyverek után kutatott. Lőfegyver nem rejtőzött a buggyos felső és majdcsaknem a térdeknél lévő nadrágok között, csak a szaros kis túreszerszámmal ijesztgették a szomszédságot.
Nyugodtan behajtotta a pengéket és a kabátzsebébe gyűrte a két fegyvert. Mind a kettő élt, bár volt benne egy félsz, nehogy megint valamelyik elpatkoljon. Nem akart újabb jelet a kabátjára... Vajon túl messzire ment? Ha a második ugyan nagyon hallgatag is volt de a mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, ez már némi nyugalomra adhatott okot. Az első, amelyik a kezét fogta és kövér könnycseppek gördültek le az arcán, rettegve pillantott fel Lucas szikár alakjára.
- A kibaszott kutyáknak a területén vagytok te kis pöcs. Szóval... Ki küldött? - nehezen lélegzett és hezitált. Vagy csak a félelemtől nem tudta szólásra nyitni az ajkait? A fájdalom homályosította el egyre inkább a tekintetét? Vér, könnyek és takony egyvelege mocskolta fiatal kis arcát, akkor kezdett benne realélizálódni hogy mégis milyen körökhöz szeretnének ők tartani. Nincs elnézést és bocsánat, nem fogják előre közölni a játékszabályokat. Az volt akkor előtte a kőkemény valóság, ami úgymond mellbevágó élmény lehetett a számára. Lucas nem volt türelmes, úgy gondolta tudna beszélni. Közelebb lépett és bakancsos lábát a törött kezére rakta, akkor még nem teljes súlyával nehezkedve a sérült végtagra.
- Feltettem egy kibaszott kérdést, amire válaszolni is fogsz...
Méghogy nem bánom? Fogalma sincs róla, hogy ugyan mennyire is bánnám ha valaki átvenné a helyem. Alapjáraton nem vagyok egy féltékeny típus, ahogyan túlzottan ragaszkodó sem, legfőképpen azért mert soha nem is volt senki akihez ragaszkodtam volna. Ahogyan soha nem gondoltam okos dolognak a családalapítást sem, még akkor sem ha a szívem mélyén imádom a gyermekeket. Egyszerűen csak eszembe sem jutna a saját véremnek egy olyan életet kívánni, mint amilyen nekem is kijutott. Senkinek nem kívánnám az örök menekülést, bújkálást és éhezést. Márpedig az általam választott életstílus könnyen fordulhat a feje tetejére, ezzel mindent elveszítve és visszatérve a kezdetekhez. Ha tehetném talán kilépnék, visszavonulnék, de csakis akkor ha biztos lehetnék abban, hogy egy nyuggodt életem lesz utána és senki nem akar eltenni láb alól. Amiben persze soha nem lehetek biztos. Ebből a szakmából senki nem szállhat ki élve, kivéve ha van egy örökös aki átveheti a bizniszt és továbbra is kielégíti az ügyfeleket. A kijelentésem után érzékelem, hogy Lucas megváltozik, gyanakvóvá válik, talán aggódik, magam sem tudom eldönteni, hogy pont mi is játszódik le benne, de abban biztos vagyok, hogy sikerült elrontanom a pillanatunkat. Nem érzem magam csodásan emiatt, de tudom, hogy előbb vagy utóbb el kell neki mindent árulnom. Ilyesmit nem titkolhat el sokáig senki, főleg ha szeretném még látni. Amit azért nem bánnák, ha igazán őszinte akarok lenni magammal. De fel kell készítenem őt, akkor megeshet, hogy nem fogja hideg zuhanyként érni és elfogadja, hogy nem vagyok olyan ártatlan, mint ahogyan azt ő jelenleg gondolja. - És már el is tulajdonítottál... - Jegyzem meg egy jóval halványabb mosoly kíséretében. Általában én vagyok az a személy aki eltulajdonít másokat, nem pedig fordítva. Még akkor is ha ez az esetek nagy részében nem egy meghitt pillanat következtében történik meg, sokkal inkább az ellenkezője. Viszont most eszembe sem jutna vitába szállni vele, azt hiszem már éppen eleget rontottam az esténken és nagy valószínűséggel még nem is értem a végére. Ráadásul mellette egyébként is csak egy új világot ismerek meg, miért is ne hagyhatnám ezúttal, hogy ő vezessen, ezzel újabb oldalakat mutatva be számomra. Van egy olyan megérzésem, hogy akármerre megyünk a baj mindig követ minket. Na nem mintha olyan sok helyen jártunk volna együtt, de ugyebár a két találkozásunk során, kétszer kellett valakit legyűrnie. Persze ez az eset meg sem közelítheti a részeg fickót aki még a saját lábán is alig tudott megállni, de mégis. Vajon ez része a mindennapi életének? Persze nem én leszek az aki pálcát tör a feje fölött, hiszen jómagam sem vagyok a maszületett bárány, de azért nem bánnám ha nem futnánk bele minden utcasarkon egy-két nagymenő mitugrászba. Szívesen élvezném csak a társaságát mindenféle izgalom nélkül is. Az éhségemről nem is beszélve. Ám mikor Ale védelmezően maga mögé gyűr és végignézem ahogyan Lucas röhögve veri péppé a két srácot, idegesen toporzékolok. Még ha Lucas-nak ez egy vicces szituáció is, számomra nem tűnik annak... Aggódom érte. Nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet, de igenis nyugtalanság vesz hatalmába. Nem szeretném ha a következő megállónk a sürgősségi lenne. Így aztán mikor ő könnyedén elintézi őket, szinte minden gond nélkül, én fellélegzem, majd ki is lépek az étterem tulajdonosa mögül. - Lucas... - Szólok a férfinak némi idegességgel a hangomban de ugyanakkor nyugtató célzattal. Lassan emelem meg a kezem, hogy azzal megérintsem a férfi karját. Semmi hirtelen mozdulat, elvégre nem szeretnék visszakézből én is egy tockost kapni az események lendületében. - Hagyd, ne itt. - Mondom halkan miközben kezem még mindig a karján pihen. Ugyan a két srác jött ide a nagymenőt játszani, de kétlem, hogy bármelyikünknek is kellene a felhajtás. Még csak az hiányzik, hogy valaki kihívja a zsarukat. - Szerintem megtanulták a leckét és soha az életben nem jönnek ide vissza. - Más esetben, ha nem egy étterem kellős közepén lennénk, talán én sem hagynám annyiban a dolgot. Viszont nem ismerem a környéket, semmi szükségem balhéra, abban pedig biztos vagyok, hogy Lucasnak sem. Nem hiába rohant el a bárból sem mikor a rendőrök megjelentek. Ha nem is a két suhancért, vagy magáért, de legalább miattam hagyja őket elmenni. Elvégre ha az ő szemében csak egy ártatlan nő vagyok, akkor nem előttem akarja szóra bírni őket szebbnél szebb módszerekkel.
Hát ez volna ő. Háború, vér, könnyek és fájdalom. Újra megtalálta és nem eresztette, a hirtelen kiürült helyiség a harcok szagától bűzlött. Olyan világba született amiből nincs menekvés, akkor realizálta. Mindegy merre és milyen messzire szeretne futni, sosem ereszti a kezei közül. Megragadták, rabul ejtették vagy ő választotta ezt? Az anyját sosem hibáztatta volna amiért sosem hagyta el a bandát, egy percig sem fordult volna meg a fejében hogy őt nevezze meg mint indokot a rossz szerencséjének. Az ő szemében ő is csak egy ártatlan áldozat volt aki mindig is a boldogulását kereste a nagyvilágban. Talán azzal hogy életet adott nekik, mint az ügyvéd gyerekei, azt várta hogy a másik váljon el és egy jobb életet adjon hármójuknak? Lucas volt a második, végső, az elkeseredett vergődése mert elvágyódott ő is a vér szagától? Nem volt mit tenni. Lenyomta a talpát, fél szemmel a másik alakot figyelte. Halkan felnyögött és kinyitotta a szemeit, tehát olyan nagy baja annak sem lehetett. Csak amiatt tartotta szemmel hogy ne kelljen fel, egyébként nem érdekelte mennyire sérült meg vagy sem.
- Senki... Senki sem... - nyögte fájdalmasan, egyre elvékonyodó hangon, a maga alá gyűrt szabad kezét próbálta kiszabadítani, ám amint többet mozgott mint ami Lucasnak tetszett volna már nehezedett a bakancs.
- Senki...mi? - ekkor érintette meg Amara, mintegy ráébresztve a kőkemény valóságra ami körülvette őket. Persze, nyílt terepen vannak. Még ha ki is mentek a vendégek még az utcáról beláthattak, ha nagyon akartak. Viszont ez nem egy olyan könryék volt ahol feleslegesen kíváncsiskodtak volna az emberek, még ha egy ilyen jelentbe is futottak inkább elfordították a tekintetüket. Azon a környéken nem volt egy jó túlélési taktika ha mások dolgába ártották magukat. A nőnek azonban igaza volt, ennek ellenére sem volt alkalmas a hely és az idő. Lelépett a gyerek kezéről és benyúlt a zsebébe, előhúzta a kését. Volt ideje kicsit trükközni, egyhamar egyik sem állt fel. Viszont épp elég meggyőző volt a másik számára a mozdulat hogy lassan össze is hugyozza magát. Lucas nem reagált a lassan gyűlő tócsára és a vizeletszagra, mely egyre erősebben csapta meg az orrukat, csak nyugodtan leguggolt a másik mellé, karjaival a térdén támaszkodott meg míg a másik lélektükreit ejtette rabul barnáival.
- Ha még egyszer meglátlak itt... Nem fogom vissza magam. - az persze kérdéses volt hogy mennyire volt könnyed a kis suhancokkal, csak szerette volna érzékeltetni hogy ez még semmi sem volt ahhoz képest amit kaphattak volna. Tekintete a másikra kúszott, az is figyelt, meg sem mert mozdulni. Tényleg ez lehetett az első alkalom amikor egy igazi bűnözőbe kötöttek bele. Akkor már egyiknek sem jutott eszébe hogy beszólogasson vagy hősködjön. Elgondolkozve nézett a pengére, a sokat látott fegyverre mely életeket tett tönkre. Hű társa és szeretője, a kapocs melyet nem tudott volna ereszteni sohasem. A másikhoz közeledett, az megfagyott, mozdult volna de nem mert, valamiért úgy érezte hogy azt Lucas semmilyen szinte nem értékelte volna. Az éles penge ellentmondást nem tűrően vájt a húsába, amire felszisszent ugyan de a férfi tekintete miatt nem mert sokkal hátrébb húzódni, a kés amúgy is követte.
- És ha még egyszer a nőmre nézel... Kivájom a szemed. - egy gyors, erős mozdulattal végigrántotta a kést az arcán, épp csak annyira nem nyomva be hogy ténylegesen a csontokig érjen és már a fogait verje ki. Csak egy kis emlékeztetőt szeretett volna hagyni nála arról hogyan is kell viselkedni a felnőttekkel szemben. Akkor nem volt semmi tréfa vagy játék a szavaiban vagy az arcjátékában. Komolyan gondolta és ezt mind a kettő azonnal levágta. Nagyon-nagyon rossz helyre ette őket a fene.
Gyorsan felállt, a kést a megszokott, kicsit fellengzős módon visszaperdítette és zsebre dugta, egy könnyednek tettetett mosollyal fordult vissza a másik háromhoz.
- Ale, ha megtennéd...
- Persze Lucas! Eltakarítjuk... a szemetet. - igyekezett rögtön a segítségére a férfi, a konyhából már a mosogató fiú is megjelent, nem túl nagy érdeklődéssel mérve végig a terepet. Valahogy úgy tűnhetett hogy ez nem volt annyira elszigetelt eset a környéken.
- Cukipofi éhes... Viszünk fel pár szelet pizzát. Oké? - karja, hacsak a másik nem lépett félre, finoman a derekára fonódott és közelebb húzta, védelmezőn ölelte körbe apró alakját. Sok mindent ellehetett mondani a srácról de egy biztos, ha nem adtak rá okot akkor nem volt durva és erőszakos az épp aktuális nőjével. Ahhoz nagyon ki kellett hozni a sodrából hogy elveszítse az önuralmát és ne úgy szóljon, nyúljon a nőhöz hogy az tényleg fájdalmas lenne... Nem mintha nem lett volna már rá példája.
- Oh, igen! Még készül a pizza. Carlotta, gyorsan, készíts össze valamit! - a nő, kicsit felocsúdva a sokkból, hiszen talán őt viselte meg legjobban a kis közjáték, elővett egy pizzás dobozt a pult alól és lassan elkezdte megpakolni azt, közben Ale intett a másik férfinek hogy nyalábolják össze a kölyköket. Az épület hátsó része felé vonszolták őket, Lucas nem sejthette hogy kapnak-e még ráadást a végén.
- Carlotta, mi amore... Per favore, non preoccuparti. Questo é niente. Non accadrá piú, lo giuro. - ahhoz képest hogy egy kis szaros banda huszonharmadik senkije volt egész jól beszélt olaszul. Amennyit lógott a házaspárnál... Nem is volt nagyon meglepő, végülis nem az irdalmi olaszt beszélték és nem is az egyik tájegység sajátos nyelvét akarta volna utánozni.
- Non dici la veritá, bambino. - készítette össze a dobozt, tekintetében szomorúság, megtörtség bújkált. Valószínűleg ő sem ezt az életet képzelte egykor magának.
- Mi dispiace...
- Lo so. Vai! Non essere stupido. Quella ragazza significa problema per te. - Lucas egy halovány mosoly kíséretében vette el a dobozt. Persze, tudta... De mi biztonságos abban a kurva városban? A lányra tekintett, azt finoman előrébb tolta, ha hagyta magát, míg mögötte lépkedett. Újra csak az emelet felé tartottak.
Bár eddig is biztos voltam abban, hogy Lucas sem a legártatlanabb ember a földkeregségen, mégis sikerült újra meglepnie. Fogalmam sincs, hogy mit csinál a srácokkal ha nem lépek közbe, de nem zárom ki annak lehetőségét, hogy talán mindkettő elásva az erdő közepén találta volna magát. Arról szó sincs, hogy esetleg bármi félelmet keltett bennem a férfi, hiszen okot nem adtam arra, hogy ellenem forduljon... Legalábbis egyenlőre. Viszont az is hétszentség, hogy semmiképp sem szeretnék egyszer én lenni azoknak a fiúknak a helyében. Főleg akkor ha senki nem lesz mellette, hogy megnyugtassa és megállítsa. A férfi pontosan tudja, hogy hogyan bánjon el az emberekkel, mi az ami igazán fájdalmat tud okozni vagy esetleg ijesztőnek tűnni. Nem szeretnék az ellensége lenni, azt hiszem sokkalta jobban kedvelem a mi kis húzi-voni játékunkat, mint megtapasztalni, hogy milyen jó a kézügyessége azzal a késsel együtt. Persze nem valószínű, hogy én is összevizelném magam, mint a mi kis barátunk, de kétlem, hogy sokkal jobb reakcióm lenne. Szóval azt hiszem jobb is ha mi kihagyjuk ezt a jelenetet az ismerkedésünkből. Mikor Lucas végül megnyugszik és visszafordul Ale felé, én még néhány pillanat erejéig a két srácot figyelem. Akik szenvedve próbálják összekaparni magukat a földről. Egy cseppnyi sajnálatot nem érzek irántuk, sőt... Jól megnézem az arcukat, hogy még véletlenül sem feledkezzek meg róluk. Ha a helyükben lennék most jól megbújnék és a büdös életben nem kerülnék a szemeim elé, mert esélyesen nem fogják megúszni egy kis csonttöréssel meg némi zúzódással. A tény, hogy megállítottam Lucast egyáltalán nem azért volt mert sajnáltam volna őket. Szívesen néztem volna még ahogyan elintézi őket kicsit alaposabban, de én sokkal inkább értékelem a diszkréciót, nem vagyok oda ha pillantások tapadnak rám miközben a prédám fájdalmában ordibál és könyörög. Csak akkor fordulok én is a többiek felé mikor a férfi karjait érzem meg magam körül, nekem pedig eszem ágába sem jutna elhúzódni a védelmező karok elől. Inkább csak mégjobban odalapulok hozzá, ezzel is további nyugalmat biztosítva neki. Bár nem tűnik idegesnek, de biztos vagyok benne, hogy felment benne a pumpa, az adrenalin, amit egy verekedés során az ember igencsak sűrűn megtapasztal. Én pedig semmi mást nem akarok ebben a pillanatban, csak őt nyugodtnak látni... Na meg a pizzámat. Ami idő közben már készülődik is. Legszívesebben kitépném Carlotta kezéből azt a bizonyos dobozt, de igyekszem magamat türtőztetni, elvégre ha kibírtam eddig, akkor a következő öt percet is túlélem amíg vissza nem érünk a mi kis rejtekhelyünkre és végre megehetem a jól megérdemelt pizzámat. - Szóval így néznek ki a mindennapjaid? - Pillantok fel Lucasra mikor már a tetőre érünk. Ha tehetném soha nem hagynám el újra ezt a helyet. Mint az már bebizonyosodott, itt minden sokkal biztonságosabb és nyugodtabb. Csak elbújnék itt és még pizzám is lenne életem hátralévő részében. Kell ennél több? - Egy hős vagy. Az én hősöm. - Mosolyodom el bájosan. Gondolom éppen itt volt már az ideje annak is, hogy némi dícsérettel illessem meg és nem csak szúrkálódással. Egy újabb piros pontot kapott, egy újabb apró nyereséget, amit valljuk be, megérdemelt. - Na és mi volt az amit oly titkosan olaszul kellett megbeszélni? - Kíváncsian lépek hozzá újra közel, bár őszintén megvallva ez részben a kezében tartott ételnek is köszönhető. De persze ez még nem zárja ki azt sem, hogy tényleg kíváncsi vagyok. Soha nem volt alkalmam olaszul tanulni és bár van némi hasonlóság a spanyollal, nem kifejezettem értettem meg, hogy miről is volt szó. - Eszünk? - Reménykedve nyúlok a doboz felé, tényleg szeretném azt megkaparintani végre, szóval nagyon ajánlom neki, hogy ne találjon ki újabb kiszolgálást meg időhúzást, különben a végén még bedühödök és jól fenéken billentem, aztán pedig egymagamban elfogyasztanám az ételt. De biz isten egy falatot nem látna belőle.
Menetelt előre mint általában, de ettől függetlenül még mindig remegett egy kicsit az idegtől. Carlotta tekintete, az a szomorú lemondás... Olyan volt mint az anyja, ő is mindig óvta volna ettől a valóságtól. Dühösen szorította ökölbe a szabad kezét, próbált szabadulni az érzéstől mely foglyul ejtette abban a pillanatban. Vajon lett volna onnan visszaút? Próbált úgy tenni mint aki rendben van és nem foghat ki rajta semmi sem, azonban az apró mozdulatok, a csend mely körülfonta magas alakját, árulkodóak lehettek. Ő sem volt egy lelketlen valaki, akinek annyira a vérébe ivódott már a harc és a durvaság hogy csak átlépjen minden ilyen esemény, alak fölött. Egy újabb határhoz ért vagy csak annak a szélén táncolt?
Kitárta az ajtót és kilépett a tetőre, jóleső érzésként szívott bele az éjszaka langymeleg levegőjébe. A komor, sötét házak mintha csak a hangulatát akarták volna idézni, vészjóslón alacsonyodtak az aprócska étterem fölé. Mintha csak tű lett volna a szemükben. Ő volt az aki rontás hoz a környékre, a városra általában. Mégis mit keresett ott? Csak a romlást hordozza magával melyre senki sem kíváncsi. Az ő kis szentélye és menedéke egyszerre már nem tűnt olyan ártatlannak mint addig. Visszalépett a dobozokhoz, próbálta minél hamarabb elfeledni a két kölyök arcát melyek valószínűleg később csatlakoznak majd az álmaihoz. Csak egy újabb szereplőt adva az előadáshoz melytől minden egyes éjszaka próbál elmenekülni. A lány törte meg először a csendet, amiért valahol hálás volt, nem tudta volna hogy ezekután mi lehetne az első szava. Ő mit reagálhatott rá? Nem húzódott el amikor hozzáért de talán ez semmit sem jelentett. Mégis, kinek lett volna egy gyilkos az esete?
- Nem. Nem mindig. - szabad kezével rögtön a zsebéhez nyúlt, már ki is pattintotta a cigit, azt türelmetlen mozdulatokkal gyújtotta meg és szívott bele, azt remélve hogy azzal minden problémáját maga mögött tudhatja. Próbálta összeszedni magát, minél gyorsabban. Ám az nem ment olyan könnyen, még ha elsőre azt nem is akarta magának bevallani. Szeretett volna néha jobban hasonlítani a kegyetlen bácsikra akiket semmi sem érdekel. Akkor csak megragadta volna a lányt és ott helyben követeli a jussát, nem pedig megeteti a pizzával ami még mindig ott volt a másik kezében. Persze maga is tudta, ténylegesen nem vágyik arra az életre. Csak azt a rossz érzést, azt a sötétséget szerette volna valahogy a háta mögött tudni és úgy érezni magát mint húsz perccel azelőtt. Szabadon, boldogan... mint egy kamasz aki nem tudja mit vállal magára a nőkkel.
- Pff. Hős. Cuki... Nem vagyok hős. Csak egy kibaszott zsoldos. - pillantott le rá, egy pillanatra tekintetében szomorúság és düh egyvelege villant meg, el is kapta a fejét. El akarta rejteni a szégyenét, gyűlölte magát gyengének mutatni mások előtt, főleg ha nőkről volt szó.
- Nem vagyunk hősök, csak kibaszott bűnözők. Évek vagy napok kérdése hogy engem toljanak lábbal előre ki az egyik ilyen ajtón. - tekintete a távolba veszett, akkor nem kereste a másik barnáit. Csak figyelte a házakat, a fényeket mik az ablakok mögött gyúltak fel majd le, egy-egy család életet sejtetve a színfalak mögött. Komorság költözött a hangjába pedig nem akarta... Valamiért az a meggyőződése volt hogy csak vidám lehet, ennyit mutathat magából mert mások nem kíváncsiak a gyenge fiúkra. Ő sem lett volna. Gondolatban megrázta magát, nem akart egy kis sírós pöcsnek mutatkozni aki még pár kölyköt sem tud bűntudat nélkül megverni. Magára erőltette a megszokott hangulatát, elnyomott, lenyelt minden olyan érzést melyről úgy vélte hogy akkor nem illik a helyzethez. Megrázta magát lelkiekben és erőszakkal lépett tovább, nem akart még egy percet a jelentre vesztegetni.
- Csak elmondtam neki hogy semmi sem állhat a szerelmünk útjába. - vigyorodott el, ugyan nem azzal a hévvel mint azelőtt tette, de legalább a komor felhőket sikerült egy kicsit elhessegetnie. - Féltékeny lettél? Lehetsz is. Nekik van a legjobb pizzájuk a városban... - emelte meg a dobozt, úgy hogy lehetőleg a másik ne érhesse el. Ami a magasságuk különbsége miatt... Nem volt túl bonyolult dolog.
- Mit is mondtál? Beszélgetni szeretnél még? Mi jár a kis fejedben? - szélesedett a vigyora, egyértelműen csak heccelni szerette volna a lányt azzal hogy továbbra sem akarja odaadni az értékes zsákmányt amit sikerült szerezniük. - ha a lány esetleg szerette volna elkapni tőle akkor, ha az nem volt eléggé gyors, átkarolta a vállát és magához vonta, egy pillanatra finom a fejét a másikéra hajtotta, csak akkor eresztve lejjebb a dobozt.
Végignézve a férfin látom rajta, hogy megérinti a korábban történt események zuhataga. Nem boldog amiatt, hogy meg kellett leckéztetni azokat a srácokat. Ha ő most valamelyik emberem lenne, nagy valószínűséggel nem megértéssel pillantanék rá. Viszont ő nem dolgozik nekem, nem is akarom, hogy nekem dolgozzon, azt akarom, hogy mellettem álljon és nem alattam. Akármilyen ridegnek is tűnhetek néha, az még nem azt jelenti, hogy nekem nincsenek érzéseim, nincs bűntudatom egy-egy tett után, egyszerűen csak megtanultam azokat jó mélyre elzárni magamban. Még nagyon is emlékszem az első alkalomra mikor ténylegesen meg kellett húznom a ravaszt és ezzel kiontani valaki életét. Évekkel ezelőtt még naivan azt hittem, hogy majd én lehetek más, meg lehet oldani mindent vérrontás nélkül. Sajnos nem kellett túl sok idő ahhoz, hogy rájöjjek, ebben az üzletben nincs könyörület, nincs sajnálat. Nem hagyhatok magam után elvarratlan szálakat mert valaki mindig a nyomomban van, hogy felvegye azokat. Nem maradhat senki sem a csúcson anélkül, hogy félnének tőle. És persze ha nem gyilkolsz, nem fog senki még csak komolyan sem venni... Nem hogy még félni. Az emberek szinte programozva vannak arra, hogy ha a halállal néznek szemben leígérik neked a csillagokat is az égről cskhogy életben maradjanak. Aztán amint elsétálsz és némi könyörületet mutatsz, az első dolguk jól kersztbe tenni neked ahol csak tudnak, mert nem félnek tőled. Tudják, hogy nem vagy képes megtenni amit meg kellett volna hiába volt rá lehetőséged. Az ember ugyebár a saját hibáiból tanul. - Lucas... - Szólok hozzá, miközben ismét felemelem a kezem, hogy azzal gyengéden megérinthessem arcát, még ha csak néhány pillanat erejéig is. - Ne felejtsd el, hogy nem te provokáltad őket. Ha nem teszel ellenük semmit, ki tudja mi történt volna. Megmentettél. - Biztos vagyok benne, hogy ez nem az első alkalom volt, hogy ilyesmibe keveredett, de azt is tudom, hogy soha nem kezdene bele verekedésbe csak jókedvében. Mindig van egy ok, aminek köszönhetően minding megment valakit, még ha csak közvetetten is. Ráadásul talán még jót is tett azoknak a suhancoknak, ha esetleg valaki másba kötöttek volna bele, lehetségesen a végkimenetel sem lett volna olyan szép. Így legalább ők is tanultak a saját hibáikból és legközelebb nem fognak meggondolatlanul cselekedni. Remélhetőleg... Ha mégis akkor az csakis az ő hibájuk és hivatalosan is hülyéknek nyilvánítom őket. - Talán bűnöző vagy... Én is az vagyok. De ez még nem egyenlő azzal, hogy rossz ember lennél. Azt tesszük ami a túléléshez kell, vagy amibe beleszülettünk. - Menniyvel jobb az az ember aki mások pénzét veszi el? A politikusok akik konkrétan szarnak az emberiségre, az egyetlen céljuk, hogy minél több pénz legyen a bankban, hogy mutogassák magukat, hogy híresek legyenek. Semmivel sem jobbak ők, mint én aki olyan családba született bele, olyan környezetbe ahol elkerülhetetlen a drogokkal való kereskedés. Aztán ha nem lépsz semerre ott ragadsz a koszban életed végéig, ami valószínűleg hamarabb eljön mint az átlagnál. Mikor a férfi arcára újra egy mosoly kerül, még ha az nem is hasonlítható a korábbihoz, máris sokkal nagyobb nyugalom vesz körül. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát, legfőképp nem néhány idióta miatt. Ez a mi éjszakánk, a mi kis rejtekhelyünkön és nem hagyhatom, hogy ezt bárki elvegye tőlünk. Nem sűrűn veszek ki egy szabad éjszakát magamnak, sőt nem is emlékszem mikor éreztem magam utoljára igazán jól. Szóval igenis szükségem van ezekre a pillanatokra. - Látom nagyon szeretnéd, hogy jól fenéken billentselek. - Nézek rá szúrós szemekkel miközben már nagyban a pizzás dobozért nyújtózkodom. - Ne akarj ujjat húzni velem! - Mondom vigyorogva. Aligha tudnám legyűrni a férfit főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy még egy francos pizzát sem tudok elvenni tőle. Akkor hogy a fenébe is tudnám legyőzni őt? Abban azért reménykedem, hogy nem is fogja elvárni tőlem, hogy megpróbáljam. Báár... - Háh! - Nevetek fel, mikor közelségét kihasználva, már-már ajkait érintve a magaméval, sikeres elterelőhadjáratot végrehajtva megszerzem a a jól megérdemelt dobozt. Csupán milimétereken múlt, hogy megszerezze élete első csókját tőlem, de végül ezt a csatát is ő veszíti el, hiszen amint megszerzem a kaját, már bújok is ki karjai közül, hogy aztán vigyorogva elhátrálhassak a pizzámmal együtt, amiből egy falatot sem látni... Ahogy ígértem is.
- Mindegy. Oké? Nem számít. - nem volt gyerek. Nem akarta hogy annak kezeljék. Nem is így kellett volna viselkednie. Szégyellte magát mert nem tudott olyan erős lenni mint amit egyébként elvártak tőle. A képzeletében már a nő sem tartotta annyira mint addig, hiszen az eset után a győztesek dalát kellett volna énekelnie, nem a legyőzöttek fölött keseregni. Nem tudta eldönteni hogy mi baj lehet vele, ez egy belső feszültséget keltett bensejében mivel nem tudott első pillanatban mit kezdeni. Megragadta a nő kezét, ha az nem húzta el, a tenyerébe pedig egy könnyed csókot lehelt.
- Megtettem és megteszem bármikor, nem probléma. Csak fáradt vagyok. - jött elő a klasszikus magyarázattal, egy pillanatra megízlelve a finom bőrt és illatot, melynek tanulmányozásától, remélhetőleg, már csak pár óra választotta el.
- Ama... Cicám. Hagyjuk. Oké? Csak hagyjuk. - düh csillant a tekintetében. Nem akart a témáról beszélni, abban a pillanatban nem akarta annál jobban nyomatékosítani a másikban, hiszen csak pár perce sikerült megtapasztalnia milyen törékeny is tud lenni az emberi test. Megszorultak ujjai a másik apró keze körül, nem fájón, csak határozottan, barna szemei foglyul ejtették a másik tekintetét.
A varázslat viszont nem tartott sokáig, nem akart megragadni egy olyan érzésben mely nem is kellett volna hogy létezzen benne. Újra csak átvedlett a bohóccá aki egyébként is volt. Egy nagy gyerek, pimasz pici felnőtt akit mindig csak egy cél hajtott és mindenki elégedett lehetett a szavaival. A tettekkel melyek igaz felemások voltak ám mégis elfogadhatóak abba a különös, torz illúziókkal terhes világban melyek ők a valóságuknak mondtak.
- Hát egészen máson gondolkoztam, persze kezdhetünk így is. - vigyorgott azon ahogy a nő egyre jobban nyújtózott a dobozért, pofátlanul kihasználva persze a magasságából adódó előnyöket.
Nem emlékezett hogy mikor volt egy ilyen pillanata Danny-vel. Egyáltalán mikor látta utoljára? Egyre jobban kezdett olyanná válni számára mint egy megfoghatatlan lény, egy szellem aki csak kísérti a múltját és nem hagy nyugodalmat neki a jelenben sem. Pedig emlékezett rá hogy nem mindig volt olyan a kapcsolatuk mint akkor. A boldog napok és percek viszont napról napra kezdtek elhalványulni, az ő, egyébként sem biztos érzései, újra csak megkérdőjeleződtek. Ki tudja mennyi időt várt a nőre, csak hogy lássa újra, a rövid találkozás ellenére sem verte ki fejéből apró alakjág. Ment utána és kergette azt az ismeretlen valakit aki állítása szerint megint csak egy bűnöző. Kíváncsi lett volna mit ért alatta. Kurva volt valamikor vagy drogokkal kereskedett? Mi volt az az átkozott önbizalom amit sehogysem lehetett letörni?
- Ügyes. - hagyta hogy kikapja a kezéből, nem szórakozott tovább vele. Inkább elővett egy újabb szál cigit és rágyújtott, könnyed léptekkel haladt el a másik mellett és sétált a tető szélére. Egyik lábát annak a szélére rakta, kíváncsi tekintettel vizsgálta az utcát. Pontosabban az elsődleges célja az volt hogy ellenőrizze Babát. Többek között azért is szerette azt a helyet mert pontos és jó rálátása volt a kocsijára, bármikor tudta ellenőrizni annak állapotát. Nem mintha valaha történt volna bármi is a járművel, csak ő szerette tudni, mindent a kezében tart. A suhancoknak se híre, se hamva nem volt, amin persze nem csodálkozott, Ale biztos nem rakta volna ki őket az utca felőli frontra. Még ha meg is ígérte magának hogy csak boldog gondolatai lesznek, hiszen azok semmit sem számítottak, gondolatai mégis visszakanyarodtak könnyed alakjukra. A fülében még mindig visszacsengett az eltörő csont hangja, a fájdalmas kiáltás melyet könyörgés követ. Utálta hogy ezt is kellett csinálni, bár... Ez volt ő, nem? Egyébként is magától belement a harcokba, akkor miért bánta ha már annyira összeverte őket hogy a földről sem tudtak felkelni? A cigaretta megnyugtatta, a jól megszokott mozdulatok a normalitás érzetét adták az éjszakában. Nem pillantott a lányra és nem kereste a tekintetét. Csak állt ott a tető szélén és figyelt, gondolataiba mélyedve cigizgetett, hagyva egy kis teret a másiknak is míg eszik, hiszen ő úgysem volt éhes.
Jó ideig nem szólalt meg, bár lassan egyre jobban megnyugodott, nem lehetett kivenni hogy vajon mi járhatott busa barna kis fejében. Csak akkor szólalt meg amikor a lány már lassan a pizza végén járhatott.
- Elég ennyi vagy még fosszuk ki a pultot? - nézett vissza a válla fölött, szélesen vigyorogva, újra csak cukkolva a másikat.
Legszívesebben megráznám a férfit, hogy végre felébredjen. Jelenleg úgy viselkedik, mintha lemészárolta volna a fél utcát. Minek annyira sajnálkozni két fiatal nagymenő idiótán, akik saját magunak keresték a bajt? Nem haltak meg, nagyon is élnek, csak megtanulták, hogy nem húzhatnak ujjat akárkivel aki szembe jön nekik. Még ha agyonverte volna őket talán megérteném szomorúságát, senki sem öl jókedvéből, legfőképp nem majdhogynem gyermekeket. Még én sem. Ha van egy valami amit soha nem tennék, az a kölykök kiiktatása, semmilyen körülmények között, nem gyilkolunk gyermekeket. Őket még tanítani kell, esélyeket adni számukra egy talán sokkalta jobb életre mint ami számunkra kijutott. Viszont a két srác nem volt már gyerek, saját maguknak köszönhetnek mindent, nincs miért sajnálkozni. Ráadásul ha semmit nem tesz ellenük, az éjszaka sokkal rosszabbul is végződhetett volna mindenki számára. - Rendben, hagyjuk. - Mondom komolyan miközben bólintok egyet. Erősnek akar tűnni, nem akarja, hogy azt higgyem ő nem igazi férfi. Az ha ignorál egy bizonyos témát még nem fogja férfiasságát bizonyítani, de jobbnak látom ezt egyenlőre elengedni. Szemmel láthatóan nem szeretne erről beszélni, nekem pedig eszembe sem jutna ráerőltetni. Idővel hozzá fog szokni, idővel könnyebb lesz neki és idővel sokkal egyszerűbb lesz majd beszélnie is róla. Már ha folytatja ezt az életmódot. Sokan ezen a ponton fordulnak vissza a jó út felé mert nem bírják elviselni a bűntudatot, azt hiszik soha nem lesz könnyebb és feladják a harcot. Én magam is közel álltam hozzá évekkel ezelőtt, de most mégis itt vagyok, nem fordultam vissza. Talán okosabb lett volna... Miután kicselezve őt sikerül megkaparintanom a várva várt vacsorámat, kissé félrehúzódva támadom meg azt, mint egy oroszlán a prédáját, ezzel együtt némi időt hagyva a férfinak saját magára. Úgy érzem szüksége van egy kis időre, hogy összeszedje magát az imént történtektől, én pedig ezt az időt kihasználva teszek arról, hogy az est további részében ne kelljen a gyomrom morgását hallgatnunk. Pillantásom néha a férfira emelem, figyelem ahogyan az utca felé mered, próbálok rájönni vajon mi járhat a fejében. Vajon az imént elejtett mondat miszerint én is bűnöző lennék megrémisztette? Az is lehet, hogy máris a lehetséges menekvési útvonalat tervezi meg és soha többet látni sem akar. Hagynám ezt én megtörténni, vagy esetleg valakit utána küldenék, hogy hozza őt vissza? Az igazság az, hogy bármennyire is szeretném még őt látni, nem valószínű, hogy bele szeretném erőltetni az életembe, elvégre elhiszem ha neki semmi kedve nincs a bonyodalmakhoz. Ha nemm akar a részese lenni akkor nekem el kell őt engednem. Kérdésére egy mosollyal válaszolok, majd a dobozt a még megmaradt pizzával együtt elhelyezem a korábbi ülőhelyünkre. Akármennyire is szerettem volna az összeset eltüntetni, még mindig csak egy aprócska nő vagyok aki konkrétan három falattal képes majd kipukkadni. Szóval már így is túlteljesítettem magamhoz képest, két egész szelet megevésével. - Te nem vagy éhes? - Kérdezek vissza kedvességgel a hangomban. Óvatosan indulok meg a férfi felé, abban reménykedve, hogy ennyi idő elegendő volt neki ahhoz, hogy elrendezze magában a dolgokat. Mikor már egészen közel érek hozzá, karjaimat összefonva a férfi körül, hátulról ölelem át. - Mit szólnál ha én is mutatnék neked valamit? Egy darabot magamból? - Teszem fel a kérdést, ezzel lakásomra célozva, bár a hátsó szándékom sokkal inkább az, hogy megismerjen, mint bármi más. Azt akarom, hogy tudja ki vagyok, legalábbis részben, nem akarok hazudni vagy titkolózni előtte. Az igazságot tudnia kell, aztán eldöntheti ő maga, hogy kér-e belőle vagy sem. - Bizony nekem is van egy ilyen tetőterem, persze kevésbé romantikus, de remélem úszni azt tudsz. - Mondom sejtelmesen lassan újra egy mosolyra húzva ajkaimat. Nem tagadom, valóban az a célom, hogy kissé összezavarjam őt, talán egy kicsit elvonni a figyelmét a korábbi szomorkodásról és jobb vizek felé evezni. Mondjuk azt sem tagadhatom, hogy szívesen látnám őt a medencémben.
A város és a maga látszólagos nyugalma. Rengeteg gondolat kergette egymást a fejében, ugyan a szíve már lassabban vert, ám az emlékek. A képek mik élénken éltek a fejében nem hagyták nyugodni. Viszont lassan összeszedte magát, hiszen nem az volt az első ilyen menete. Csak annak a hülyének a halála kicsit összezavarta, olyan út felé terelte melyre sosem szeretett volna lépni. Hiszen ő mindig is elégedett volt azzal ami addig adatott meg neki... Mi más kellett volna még a boldog élethez? Igaz az esküvőt nem várta, egyre jobban távolodott el a lánytól érzelmileg, már semmi és senki nem tudta volna arról meggyőzni hogy végig kell csinálnia mindent. Úgy sejtette a másik sem akarja igazán, csak az apja nyomása helyezte a vállaira a súlyt. Tartotta a színházat melyet tőle is elvártak, újból csak belesüppedve egy szerepbe melyet senki sem kívánt igazából. Kellemesen égette a torkát és az orrát a füst, az egyik cigit szívta el a másik után míg néma csendben várt a másikra. Menekülés, szabadság. Csak erre tudott gondolni és ezt kereste minden egyes lánnyal akit megdöntött egy vagy kettő éjszakára. Miben lehetett volna a kulcs? Hogy tudott volna eltávolodni és mégis ott maradni? Nem akart kilépni a kutyáktól, a családot jelentették számára. Nomeg persze ott volt a be nem fejezett ügy is, a bosszú gondolata mely nem hagyta nyugodni éjszakánként. Nélkülük nem tudta és nem is akarta megcsinálni. Mi lett volna ha ott hagyja a csajt? Egyáltalán maradhatott volna a kutyák törzshelyén? Vagy összeverték volna és kidobják mint a szemetet? A lány finom érintése rángatta vissza, finoman érintette a karját, a cigit unottan pöckölte le a tetőről.
- Nem, kösz. Nem vagyok éhes. - válaszolta könnyedén, míg lágyan körözött a lány mezítelen bőrén az ujjaival. - Pontosabban, pizzára nem. - jött elő a jól ismert, talán szeretett, szemtelen éne míg lassan hátrafordult s ha a másik nem lépett el akkor könnyedén közelebb húzta magához.
- De nem kell várni a lakásodig... Vannak még más rejtekhelyeim is. - szélesedett a vigyora, míg egy kicsit közelebb hajolt a másikhoz, láthatóan azzal a reménnyel hogy sikerül majd csókot csennie tőle az éjszakai árnyai között.
Ekkor csörrent meg a telefonja. Legszívesebben levágta volna a tetőről és hagyja az egészet a fenébe, azonban az elmúlt napok eseményeinek a fényében nem tehette meg hogy csak úgy ignorálja a hívást.
- Gyors leszek. - húzta el a száját mérgesen míg eltolta magától a másikat és ellépett mellőle. Nem kellett hallania hogy miről beszélnek.
- Hé, Főni, mi a pálya? - sejthette volna már a csengőhangból is. Legszívesebben homlokon csapta volna magát a hülyesége miatt, hiszen direkt rakta be neki a csillagok háborújás hangot, hogy még véletlenül sem tévessze másokkal össze a hívást. Míg arrébb lépett óvatosan hátrasandított a másikra, egy halovány mosolyt lövellt felé és tátogta, sajnálom! Ami tényleg úgy volt. A főnök is nagyon bele tudott találni abba hogy mikor kell zavarnia. Mintha egy kibaszott távcsövön keresztül figyelte volna minden lépését és várt volna mindig a legkníosabb szitura amikor megtudja csörgetni. Ahogy belevakkantott a telefonba érezhető volt, az öreg sem volt a legjobb hangulatában aznap este.
- Lenne egy kis dolog a klubnál. Told oda a segged és tegyél rendet a fiúkkal. - nem igaz, már melyik kibaszott banda kezdett el emberkedni? Miért pont neki kellett mennie?! Még mindig mérges volt a tetoválás miatt? Vagy csak ezzel akarta másokban megerősíteni hogy milyen szerep vár rá? Pörgött az agya, valahogy, bárhogy, szeretett volna kibújni az egész alól. Nem mintha egy újabb verekedés már osztott vagy szorzott volna az est hangulatán de... Épp csak sikerült magát meghivatnia a nő ágyába! Hogy lehetett ennyire kegyetlen az élet? Biztos volt benne hogy Murphy kikukkant egy sarok mögül és a markába röhög a hülye képe láttán.
- Uuuuuh... Szívesen mennék, de... - nyújtotta el hosszasan míg gondolkozott a válaszon, ám Főni rögtön meg is akasztotta. Nem volt kíváncsi a bullshit szövegére.
- Nem érdekel milyen pina van melletted, most beszállsz abba a kurva kocsidba vagy holnaptól nem tudod mivel nyomni a gázpedált. Érthető voltam? - szomorúan biggyesztette le az ajkait és fordult vissza, karját lemondó mozdulattal tárva ki, ami csak arról árulkodott, ezzel most nem lehet mit csinálni.
- Oké Főni, ott leszek. Csak el kell búcsúznom. - az öreg felröhögött a vonal másik végén, búcsú nélkül nyomta rá a másikra a telefont. Ez náluk már csak így ment, az öreg meglátása szerint ha egy percnél tovább tartott a hívás más felesleges volt. Nem volt az az érzelgős fajta... Míg elrakta a telefont visszasétált a másikhoz, ajkain bocsánatkérő mosoly ült. Nem kellett nagyon fejtegetni hogy mi fog következni.
- Bocsi Cukipofi... Meló van. Ezt most nem mondhatom le. Bepótoljuk, oké? Ale meg hazavisz. - finoman végigsimított az arcán és közelebb hajolt, ha nem fordult el akkor apró csókolt lehelt ajkaira, ha kitért volna az útjából akkor csak úgy maradt, nem erőltette a dolgot. Tényleg sajnálta, viszont egy ilyen felkérésnek nem tudott nemet mondani. Szóval egy laza intés, ami amolyan elköszönés akart lenni, már rohant is le a kocsijához. Nem akart elvesztegetni egy percet sem, az ilyen balhéknál túl gyorsan pörögtek az események.
Néha van az úgy, hogy nincs választásod. Meg kell tenni amit meg kell tenni, akkor is ha ez gyilkosságból áll. Akkor is ha az családok összerombolását fogja eredményezni, vagy éppen rosszabb. Mindig van rosszabb a halálnál, ebben mindenki biztos lehet. A régi partnerem mindig azt mondta, hogy mindig van választásunk, minden a kezünkben dől el, de ez nem igaz. Talán valakinek akinek világ életében jó sorsa volt és mindig állt valaki mögötte, van választása. Ám néha olyan élethelyzetekbe kerülhet az ember ahol nincs min gondolkozni, csak cselekedni mert tudod, hogy muszáj és nincs mire várni. Nem fog a várva várt csoda megtörtnénni, csodák nem léteznek. A korábbi incidens pedig egy pontosan ilyen helyzet volt. Lucasnak nem volt választása, muszáj volt cselekednie, amit meg is tett és én pedig hálás is vagyok érte. A férfi még minden bizonnyal fiatal és nincs annyi élettapasztalata, hogy tudja, ezen nincs mit bánkódni vagy szomorkodni, csak tette amit meg kellett tennie. Egy a nem alvilágból származó ember is ugyanígy döntött volna, az önvédelem egyébként sem bűncselekmény. Ezt pedig idővel Lucas is meg fogja tanulni és talán legközelebb már nem fog önsajnálatba merülni bizonyos helyzetek után. Nem vagyok szívtelen, eszembe sem jutna fenéken billenteni vagy a férfiasságát megkérdőjelezni, hiszen én sem egy kőkemény sziklaként kezdtem bele a szakmába, sőt még most sem vagyok az. Éppen ezért is tudom, hogy idővel ez könnyebb lesz. Rájössz, hogy néha muszáj cselekedni mielőtt még az életedbe kerülne egy-egy hezitálás, mert nem valószínű, hogy az ellenfeled majd megáll gondolkozni, hogy ez ugyan a helyes út lenne-e. A mi életünkben nincs olyan, hogy helyes út. Érintése bőrömön jólesően borzongat meg, ahogyan a pimasz kijelentése is újra némi mosolyt csal az arcomra. Örömmel veszem tudomásul, hogy túltette magát a történteken és nem szegte kedvét az éjszaka további részében. Sajnálnám ha ily módon fejezdőne be az este. - Valaki nagyon türelmetlen már. - Mondom miközben oldalra billentett fejjel figyelem ahogyan közeledik. Jó alaposan mérlegelve a helyzetet végül meghagyom neki az örömöt miszerint sikeresen elcsenhetett egy csókot tőlem, már csak azért is amiért korábban megmentett. Meg persze magam miatt is, elvégre azt nem mondhatom, hogy nem szerettem volna már megtapasztalni azoknak a csodás ajkaknak ízét, melyekkel egész idő alatt csak cukkolt. Végül a nagyszerű pillanatot, szokás szerint valaminek tönkre kellett tennie. Ezúttal az éppen megcsörrenő telefonjának köszönhető. Amíg Lucas a hívással foglalkozik én elfoglalom korábbi helyét az utcát jó alaposan megfigyelve. Nem tagadom, hogy elfog a kíváncsiság és szívesen fülelném ki vajon miről is lehet szó, legfőképp az éjszaka közepén. Kétlem, hogy egy baráti társalgás lenne, de végül jó kislányként fogom vissza magam, talán jobb is ha nem tudok róla. - Mi...? - Értetlenül fordulok felé szavai hallattán. Beletelík néhány másodpercbe mire leesik, hogy miről is van szó, viszont ekkor már csak a férfi hátát látom elsuhanni. Mondanom sem kell, hogy elég idétlenül érzem magam. Két találkozásból, kétszer sikerült neki rendesebb magyarázat vagy búcsú nélül elrohanni. Még ha munkáról is van szó, amit bár mindketten tudjuk, hogy fontos, aligha tetszik, hogy egy újabb éjszakánk végződött ilyen módon. Remélhetőleg nem ez lesz a szokásos. Ám azt azért annyira nem bánom, hogy így legalább a titkaimat megtarthatom magamnak egy kicsivel tovább. Aztán majd meglátjuk, hogy mit hoz a sors számunkra.
Kezdőlap
Volt ideje kicsit trükközni, egyhamar egyik sem állt fel. Viszont épp elég meggyőző volt a másik számára a mozdulat hogy lassan össze is hugyozza magát. Lucas nem reagált a lassan gyűlő tócsára és a vizeletszagra, mely egyre erősebben csapta meg az orrukat, csak nyugodtan leguggolt a másik mellé, karjaival a térdén támaszkodott meg míg a másik lélektükreit ejtette rabul barnáival. 