A padon ücsörögve figyelem a szabadon kóricáló, két év körüli kisfiút, aki esetlenül, de nagyon határozottan igyekszik valami felé. Ahogy a tekintetemmel követem, egyértelművé válik; a gazdája mellett fekvő, első ránézésre nagyon jól nevelt keverék kutyus felé sietk, miközben az anyja - vagy legalábbis szerintem az anyja - a barátnőivel trécsel. A kis csöppség vigyorogva veti magát a közepes méretű eb nyakába, aki farokcsóválva üdvözli. A kutya gazdája, csak akkor veszi észre a hívatlan vendéget, amikor a jószág eldobja magát, hogy felfedje újdonsült ismerősének a pocakját. Ha tudna beszélni, egészen biztosan azt mondaná: ha a haverom akarsz lenni, iiiiiiiitt vakarássz! A férfi eleinte csak meglepetten áll, nem tudja mire vélni a kisfiú érkezését. Lehajol hozzá, valamit mond is neki - vagy éppen kérdez, nem tudom, nem hallom. A gyerek természetesen nem válaszol, csak a kutyával van elfoglalva. Az őszülő férfi a tarkóját kapargatva áll fel és nézelődik abban reménykedve, hogy meglát valakit, aki úgy néz ki, mintha keresne egy gyereket. Mivel nem talál senkit, akire illene a leírás, ezért kézen fogja a gyerkőcöt és elindul abba az irányba, amerről feltételezhetően jött a picúr. Pár méter megtétele - és három pár kikérdezése - után az anyuka riadtan szalad a gyereke felé. A barátnői hívták fel a figyelmét rá, hogy a gyerek egy idegen férfival sétál kézen fogva. A nő aggodalmas arccal guggol le a gyerek elé, aki a veszélyhelyzetből természetesen semmit nem érzékelt. Szorosan magához húzza a vigyorgó kisfiút és hosszú másodpercekig el sem engedi. Valamit mond a férfinak, amit szintén nem hallok, de valószínűleg hálálkodik. A férfi mosolyogva bólogat, valamit válaszol, aztán hátat fordítva a nőnek elindul visszafelé. A nő is visszamegy a barátnőihez, de a kisfia ezúttal a kezében van. Akkor is ott tartja, amikor visszatér és tovább sztorizgat a másik kettővel.
Pont amikor ránéznék a telefonomon az időre, akkor villan fel a képernyő; értesítés új üzenetről. Sóhajtva oldom fel a mobilom, mert rossz előérzetem van. Már negyed órája itt kéne lenni Sandy-nek és Jacksonnak, de még csak távolról sem látom őket. Sosem késnek, még egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy nekem kelljen várni rájuk. Sandy jellemzően mindig előbb megy mindenhova, a késés nála teljesen kizárt, főleg ha egy olyan programról van szó, amit a fia talált ki. Jackson imádja az állatokat, rendszeresen eljárnak az állatkertbe, Sandy pedig rávett, hogy most jöjjek el velük. Nem kellett sokáig győzködnie, igazán rám fér már egy kis kikapcsolódás, egy kis kimozdulás. Az üzenetet olvasva rá kell ébrednem, baljós előérzetem nem alaptalan.

Nem mondom, hogy feldob az üzenet, mert akkor hazudnék, de természetesen megértem. Bármikor közbejöhet bármi, ezt nem lehet kiszámítani.

Egy darabig még a padon ücsörgök a telefonomat szorongatva, de végül úgy döntök, egyedül is körbejárom az állatkertet, ha már itt vagyok pár lépésre a bejárattól. Mára úgysem terveztem mást, úgyhogy miért is ne mennék be? Ahogy elnézem, nem én lennék az egyetlen, aki társaságot nélkülözve, magányosan nézegeti az állatokat.
A jegypénztárnál ijesztően hosszúnak tűnik a sor, de a várakozás meglepően rövid. Ezt már többször tapasztaltam, amióta ide költöztem; nem szabad egyből megijedni a hosszú, tömött soroktól, mert az esetek nagy részében nagyon gyorsan haladnak. Ez most sincs másként, mert nagyjából tíz perc várakozás után már bent is vagyok. A kapu melletti büfétől többeket látok hatalmas csavart fagyival kisétálni. Nem tudok ellenállni a csábításnak, így mielőtt valóban az állatkert lényegi része - az állatok - felé venném az irányt, egy gyors kitérőt teszek a fagyiárushoz. A választék hatalmas, alig fér ki egy táblára, annyi féle íz van. A rágógumitól egészen a gyümölcsös fagyikig itt aztán tényleg minden megtalálható. Nehezemre esik csak egyet választani, de kénytelen vagyok lassan dönteni, mert már csak egy család áll előttem. A választásom végül a málnásra esik, a pult mögött álló árus pedig másodpercek alatt ki is szolgál. A gyerekek között óvatosan szlalomozva kiállok a sorból, aztán hatalmas lendülettel fordulok abba az irányba, amerre az állatokat vélem. A hatalmas lendületnek viszont hamar megtapasztalom az árát: a figyelmetlenségemnek hála beleütközöm valakibe. A fagyi teljes egészében szétnyomódik kettőnk között, a tölcsér összetörik, az isteni málnás jeges csodám pedig összekeni mindkettőnk felsőjét.
- Oh, mon dieu! - Kiáltok fel az ütközet következtében. - Ne haragudjon, úgy sajnálom, nem figyeltem - mentegetőzöm tovább egészen addig, amíg fel nem nézek a férfi szemeibe. Aztán arcon csap a felismerés és annyi minden jön hirtelen a felszínre, hogy szinte elveszek a gondolataimban. - Javier… - Eszembe jut az a nyár, szinte az összes emlékével együtt. A hatalmas tengerparti séták, a koncertek, a vacsorák, az együtt eltöltött napok. Akkor éreztem magam először igazán szabadnak, akkor tudtam végre elszabadulni mindenféle kötöttségek nélkül először a szüleimtől. Az volt az első nyár, hogy nem kellett apám “munkatársaival” jópofizni, anyám nem cipelt magával az összes divatbemutatóra, amin meg kellett jelennie. Azon a nyáron nem számított, hogy mennyi pénze van a szüleimnek, hogy mi a foglalkozásuk. Senkit nem érdekelt, mennyire mély a zsebük, hány nulla van a bankszámla egyenlegük - vagy az enyém - végén. Az a nyár teljesen más volt, mint az addigiak, és ez nagy részben Javiernek volt köszönhető. Az, hogy most a fagyimat jóformán belekentem a pólójába… hát… azt hiszem, erre mondják, hogy a sors iróniája.

Marion & Javier

Bátyámmal éppen a tigriseknél állunk és egy nagy adag mini csokis fánkkal a kezünkben figyeljük az egyik vélhetően tinédzser fiút, aki morogni kezd a tigrisre. Nem a tigris morog őrá, az állat békésen heverészik a nagy melegben, noha kellően felkeltette az érdeklődését az üvegfal túloldalán morgó kigyúrt őrült srác. Körülnézek és látom, hogy három másik fiú nevet rajta távolabb, gondolom a barátai. Nem tartom jónak, amit művelnek. Megcsörren bátyám telefonja, úgyhogy keservesen hümmög egyet, lenyeli az utolsó falatokat és átadja nekem a csokis fánk papírtányérját, hogy fogjam már meg, míg ő megtisztítja a kezét és felveszi a telefont. Két fánkkal a kezemben nézem tovább az őrült srácot, aki közben elkezd jobbra-balra sétálni, elég keménykedve. Nem értem, miért csinálja ezt, lehet meg akarja mutatni, hogy ő nagyobb a tigrisnél, de ha nem lenne köztük az üvegvédelem, biztosan nem lenne ekkora önbizalma. Bátyám távolabb lépked, látszólag a munkahelyéről hívták, amit teljességgel át tudok érezni, hiszen, mikor marketingvezető voltam, az én telefonom is állandó csörgésben volt, még mostanság is sűrűn keresnek.
Megrezzenve pillantok vissza az még mindig jobbra-balra vonuló srác felé, mivel már a tigris is követi őt a ketrecen belül és ebben a pillanatban támadt rá, még szerencse, hogy az üveg kibírta a tigris csapását. Nagyon sajnálni kezdem az állatot, elgondolkoztató ez a látvány, mivelhogy én sosem néztem le az állatokat, de azért hittem, hogy az emberek mentálisan sokkal fejlettebbek. Viszont ezen most elgondolkozom, hiszen az látszik számomra, hogy a tigris értelmesebb a srácnál. Én bajkerülő vagyok, de megfordul a fejemben, hogy odamegyek hozzá és megmondom neki, hogy talán ezt nem kellene. Bátyám még mindig nagyon telefonál, viszont irányából meglátok egy állatkerti dolgozót felénk közeledni, úgyhogy amondó, vagyok, hogy ez az ember-állat konfliktus megszüntetése legyen inkább az ő reszortja, neki nem igazán szólhat vissza a tinédzser, aki látszólag akár junior kosaras is lehetne.
- Elnézést! - intem le a dolgozót. - Szerintem nem helyes hergelni az állatokat, ránézne arra a fiúra? - bökök a tigris ketrec irányába, a dolgozó egyből leszűri a helyzetet, megköszöni, hogy szóltam és már megy is intézkedni. Örülök, hogy ez így alakult. Mindeközben visszaérkezik mellém bátyám is, gondterhelten ráncolva a homlokát.
- Javier, ne haragudj, de elromlott az egyik műszer és szeretnék, ha bemennék az egyetemre. - Ez a hátránya annak, hogyha valamihez ő ért a legjobban. Szomorú vagyok, de természetesen megértem.
- Semmi gond, már úgyis megnéztük a felét - fordulok a kivezető út felé és bátyám hátára teszem a kezem, hogy érezze, tényleg nem probléma, hisz nem is tehet róla. - Én szerintem bejárom még a másik felét, de addig is kikísérlek! - Vetek még egy pillantást a tigrist bántó fiú felé, akivel igen heves beszélgetést folytat az állatkerti dolgozó.

- Köszi mindent, holnap akkor megyek majd át anyáékhoz, ott találkozunk. Remélem Carmela is eljön - mondja bátyám a kijárat előtt.
- Azt én is remélem - csak ennyit tudok felelni, mivel a legutóbbi találkozásom Caraval igencsak mélyen szántó lett, még mindig nehezen tudom elfogadni, hogy drogozott, vagy ami rosszabb, még mindig drogozik és kétlem, hogy most, hogy megtudtam ezt, nagyon át akarna jönni. De én szívből remélem. Mivel csak én tudom a családból és ezt nem szeretném a tudta nélkül a többiekkel is megosztani, ezért egy mosolyt engedek arcomra, hogy ne gyanakodjon bátyám arra, hogy talán Cara nevének említésére gondterheltté válnék. Elköszönünk egymástól, ő elsiet a dolgára, én pedig megfordulok, hogy újabb sétát tegyek, ezúttal egyedül.
Nagyon sok ember van itt a bejáratnál, úgyhogy jobbnak látom elindulni a másik irányba, amerre még nem jártam. Kerülgetem a bámészkodó tömeget, akik még nem tudják, hogy merre menjenek, vagy éppenséggel iskolás kirándulás, esetleg valamilyen tábor és a tanárok éppen azon vannak, hogy megszámolják a gyerekeket. Kicsit tán el is veszek, rossz a reakcióidőm ezúttal, úgyhogy csak az utolsó pillanatban látom, hogy ütközés lesz, ám megállni már nem tudok.
- Hopp-hopp! Frontális ütközés - kezelem egészen könnyedén a dolgot és próbálom beazonosítani, hogy kivel mehettem össze. Az arc, aki velem szemben van viszont meglepő számomra, hiszen nem számítottam ismerős arca, főleg nem egy olyan ismerősre, aki tudtommal nem helyi lakos és régen láttam utoljára.
- Szervusz Marion! - arcomon látszik a meglepettség, de legalább annyira az őszinte öröm is. - Semmi probléma, én is sajnálom, úgy tűnik, hogy kissé elvesztem a nagy tömegben.
Mariont még az egyetemi korszakomból ismerem és azon kevesek egyike, akit az exemnek mondhatok, vagyis én annak tartok, de szó mi szó, csupán egy nyárról volt szó, amikor ő New Yorkban nyaralt. Nagyon szimpatikus lány volt nekem - még most is az, az ilyenek nem változnak -, viszont utólag kiderült, hogy ő nem tervez sokáig maradni Amerikában. Ettől függetlenül együtt töltöttük azt a kis időt és nagyon jól éreztük magunkat együtt. Párszor beszélgettünk telefonon azóta is, de annyira nem dobálgattuk az üzeneteket, mivel nem akartam, hogy célzásnak vegye, így hát megmaradtam a kedves ismerős képében, aki időnként érdeklődik az élete felől. Marion egyébként egy gazdag párizsi családból származik, ami kezdetben számomra kicsit ijesztő volt, mivel én egy szegényebb puerto ricoi család sarja vagyok, de akkoriban megismertem azt a tulajdonságomat, hogy nem tudok máshogy viselkedni azokkal, akiknek sok pénze van. Tudok illemtudó lenni természetesen, de a helyszín és a társaság miatt is, illetve személyiségemtől fogva is pont ugyanúgy kommunikáltam, valamint viselkedtem vele, mint bármelyik másik kedves ismerősömmel és kezdetben kicsit paráztam is emiatt, de Marion reakciója rendkívül szimpatikus volt, végül pedig megismertük jobban egymást. Igazán romantikus napokat éltünk át. De vissza a jelenbe, ugyanis az emlékekből felébreszt a hideg érzése mellkasom tájékán. Megpróbálok úgy eltávolodni tőle, hogy a fagylaltja is megmaradjon, noha nagyon úgy néz ki, hogy ennek a finomságnak már édes mindegy. Menthetetlen sajnos.
- Nem sikerült megmenteni a fagyit. Szeretnél másikat? - Igaz, hogy nemrég dobtam ki valamelyik kifelé vezető kukába a két üres minifánkos papírt (bevallom, megettem a bátyámét is, de úgy tűnt ez nem zavarja). - Nagyon rég találkoztunk, tulajdonképpen akkor láttalak utoljára, mikor elkísértelek a repülőtérre. Mi járatban vagy errefelé? - kérdem tőle, miközben egy kicsit letakarítom a fagyit a pólómról, de a mondatom másik felére már teljesen őt figyelem és tudatom magammal, hogy semmit sem változott a három év alatt.
- Vársz valakit? - Nem feltételezem, hogy egyedül jönne állatkertbe, így hát evidens a kérdésem.

Az eredetileg várt társaságom nélkül, egyedül vetem bele magam az állatkerti rengetegbe, de valahogy ebben a városban akkor sincs igazán egyedül az ember, ha egyedül van. Már egészen sikerült megszoknom az itteni légkört, az embereket, a mentalitásukat; azt, hogy mennyire közvetlenek, mennyire nem gátolja meg őket semmi abban, hogy akár egy vadidegennel szóba elegyedjenek. Nem egyszer beszélgettem végig a metrón az egész utazást számomra ismeretlenekkel úgy, mintha évek óta ismernénk egymást. Azt hiszem, az itt töltött majd’ egy év elég volt ahhoz, hogy rám is ragadjon valami az itteni szokásokból. Fizikailag ugyan egyedül, de rengeteg más emberrel együtt lépek be az állatkert területére, ahol mielőtt még szemügyre venném az állatokat és figyelmesen végig olvasnám az összes táblás kiírást - igen, én az a fajta vagyok, aki tényleg az összes ismeretterjesztő táblát elolvassa -, a bejárattól mindössze pár lépésre lévő büféhez veszem az irányt. A ránézésre is nagyon finom fagyiktól összefut a nyál is a számban, a választás viszont nehezemre esik. Végül a málnás mellett teszem le a voksomat, és óvatosan kievickélek a mögöttem, mellettem, körülöttem ácsorgó és pattogó gyerekek tengeréből. A manővert korántsem sikerül olyan profi mód kivitelezni, mint azt gondolatban megterveztem, ugyanis az utolsó fordulatnál pechemre beleütközöm valakibe. A pillanatnyi ijedtség és az ütközés utáni infarktusközeli sokkos állapot után azonnal elnézést kérek a férfitól; figyelmetlen voltam, ez okozta a szerencsétlen balesetet, aminek következtében még a fagyim is absztrakt művészi foltot hagyott a pólóján. Mondanám, hogy legalább hűsít a nyári melegben, de valószínűleg a hűsölést sem így képzelné el. A mentegetőzést követően meglepetten pislogok. Régi ismerős arccal találom magam szemben, olyannal, akivel nem gondoltam volna, hogy valaha ismét összehoz minket a sors. Kell néhány másodperc, amíg rendezem a vonásaimt. Túl sok minden tört fel bennem arról a néhány évvel ezelőtti nyárról, amikor végre először szabadnak érezhettem magam. - Szia… - motyogom meghökkenve, egyelőre közel sem olyan lazán kezelve a helyzetet, mint ő. Az ő mosolya viszont szép lassan engem is mosolyra fakaszt, így aztán az elképettség után ajkaim hamar felfelé görbülnek. Most még az sem szomorít el, hogy a fagyim teljesen menthetetlen és egy része a földön is landol. Csak legyintek az egészre és a szemeimmel már a legközelebbi kukát keresem, mert azért ezt így nem szorongatnám sokáig.
- Nem, inkább nem - rázom jobbra-balra a fejem. - Ki tudja, kivel ütköznék legközelebb - kuncogok halkan.
Tényleg nagyon régen találkoztunk. Azóta a nyár óta nem is láttuk egymást. Néha beszéltünk, érdeklődtünk a másik felől, hiszen nem azért váltunk el, mert összevesztünk. Nem volt köztünk feszültség, ezért természetes volt, hogy egy darabig még tartottuk a kapcsolatot - aztán ez is ellaposodott.
- Hát, egy ideje itt lakom - válaszolok egyszerűen, de a részletekbe nem avatom be. Nem szeretem világgá kürtölni a miérteket és a hogyanokat ezzel a témával kapcsolatban. Pláne, hogy nem is úgy alakult, ahogy terveztem. De végre sikerült lezárnom azt a fejezetet, és habár úgysem tudom kiverni a fejemből - egyszerűen lehetetlen -, akkor legalább szeretnék inkább előre tekinteni, nem pedig hátra. A lényeg, hogy itt vagyok, és az eredeti terveimmel ellentétben valószínűleg maradok is.
- Vártam, de végül egy hasmenéses hatéves legyőzött - nevetgélek a fejemet csóválva, bár Sandy otthon kétlem, hogy egy kicsit is mókásnak fogná fel a helyzetet. - Egyébként… mi a helyzet veled? - Ennél hülyébb kérdést nem is tehetnék fel szerintem… - Mármint azon kívül, hogy néha műsort vezetsz a tévében - jegyzem meg mellékesen. Nem szokásom gyakran a tévé elé ülni, a tehetségkutatók pedig nem a szívem csücskei, de ennek ellenére már láttam párszor felbukkanni a képernyőn. Furcsa volt ott viszont látni őt, az első alkalommal jót mosolyogtam rajta a csodálkozás végeztével. - Amúgy jössz vagy mész éppen? Nem akarlak feltartani, ha más dolgod lenne - érdejlődöm üres kezemet magam elé emelve. Ha valami fontosabb tennivalója lenne, akkor akár meg is beszélhetnénk, hogy beülünk valamikor egy kávézóba, ha már így összefutottunk.

Marion & Javier

Szomorúan veszem tudomásul, hogy sajnos bátyámnak ennyi volt a mi kis állatkerti kiruccanásunk, de tudom én jól, hogy ha a munka szólít, akkor nincs mit tenni, menni kell. Nem is tudok rá haragudni, kikísérem, addig is még együtt tudjuk tölteni az időt, azt az időt, ami alatt néma - elvégre hallgatás beleegyezés - engedelmével elfogyasztom a minifánkjait. Nem mintha ne ismerném őt nagyon jól, tudom én, hogy ha kellene neki egy kaja, azért harcolni képes, főleg az egyetlen öccsével.
A kijáratnál aztán elbúcsúzom tőle, s apró dilemma után úgy döntök, hogy ha már megvettem a jegyet, kihasználom az állatkert minden élményét és bejárom én egyedül is a helyet, ha már ez a helyzet állt elő. Nem panaszkodom, felesleges lenne. Mint ahogy akkor sem hagyja el egy rossz szó sem a számat, mikor megérzem egy hölgy közvetlen közelségét, ezzel együtt pedig valami nagyon hideget is a mellkasom tájékán. Nem azonnal ismerem fel Mariont, ám mikor ez megtörténik, meglepettségemmel együtt ajkaim sarkai is az egekbe szöknek. Nem egyből fogom fel, hogy tényleg ő az, de a tekintete, amivel hozzám hasonlóan ő is rám néz, az elárulja, hogy nem lehetnek kifogások, egymásra ismertünk, ő Marion, én pedig Javier lennék három év után is.
Régebben is jellemző volt ránk, hogy én könnyedén tudom kezelni a találkozásokat, hamar ellazulok emberek társaságában, legyen szó bárkiről is, míg talán Marionnak ilyen tekintetben kellett egy kis idő.
Felkínálom a lehetőséget, hogy veszek neki egy másik fagyit, ha már az ingem elfogyasztotta az övét, válaszára pedig kuncogva nevetek fel. Végül is, helyes meglátás.
- Ugyan, fedeznélek, vagy utat csinálnék neked. Elválasztom az embereket, mint Mózes a tengert - teszem össze tenyereimet és lassan tárom ki karjaimat, mintha épp varázsolnám a tengervíz, illetve emberi tömeg szétválasztását. - Egyébként éreztem én, hogy a bordó ing lesz mára a nyerő. Látod? Alig látszik rajta a málna - mutatok az ingemen ejtett foltra. Oké, látszik, de még mindig jobb, mintha fehér pólóra nyomott volna csokifagyit, vagy feketére citromot.
Legalább annyira meglepett szemekkel nézek rá, mikor meghallom, hogy már egy ideje itt lakik, mint amikor megtudtam, hogy ő az, akivel összeütköztem. Szóval itt lakik már egy ideje és nekem nem is írt erről üzenetet? Persze, nem tartozott nekem semmi ilyesmivel és még csak haragudni sem tudok ezért, de szívesen találkoztam volna vele.
- Megtetszett Amerika? - kérdezem ártatlanul. Nem tudom, hogy mi lehet az oka a költözésének, ha szeretné, úgyis megosztja velem, ezzel a kérdéssel pedig inkább a múltra utalok vissza. Igen jól sikerült az a nyár.
- Ooooo, az a fránya hasmenés - csóválom meg fejemet, majd kedvesen elmosolyodva nézek el a távolba, ahogy megjegyzi, látott a tv-ben.
- Dolgozom egy cégnél, annál, akiknél már anno is tettem, úgyhogy ilyen tekintetben nem történt nagy változás. Iiiigen, kaptam tavaly egy lehetőséget a műsorvezetésre is és hát nagyon élvezem! - Abba inkább nem is mennék bele, hogy már nem vagyok a cégnél vezető, holott gyakorlatilag még azt a feladatkört látom el. Hosszú és bonyolult eset, s ahányszor megemlítettem ezt valakinek, teljesen kiakadt, úgyhogy elhatározott pillanatszerűen, hogy erre jelenleg nem térek ki.
- Pár perccel ezelőttig én sem tudtam még eldönteni, hogy jövök vagy megyek. Bátyámmal jöttem eredetileg, csak hívta a sors keze vissza a munkahelyére, én pedig kikísértem. De pont akkor határoztam el, hogy egyedül megnézem az állatkert másik felét is, mikor találkoztunk, szóval azt hiszem kijelenthetem, hogy jövök. Van kedved velem tartani? - Ahogy értettem, valamennyire hasonló helyzetben vagyunk és ha már így egymásba akadtunk egy fagyi által, plusz már a kukáig is elkísérem, adja magát, hogy közösen induljunk el valamelyik irányba.
- Mi a kedvenc állatod? Elindulhatnánk arra. Mit gondolsz? - Előzőleg bátyámtól kérdeztem ugyanezt, ő a jegesmedvére szavazott.

Az üzenetet nem éppen a legkitörőbb örömmel fogadom, de sajnos nem tudok mit tenni ellene. Ha nem jönnek, hát nem jönnek. Néhány lemondó sóhaj és egy gyors újratervezés után magányos farkasként lépek be az állatkert hatalmas, díszes kapuján, de még mielőtt a különböző négy-illetve kétlábúakat - vagy éppen láb nélkülieket - venném alaposabban szemügyre, egy kis hűsítő után vágyakozva állok be a büfé előtti hosszú sorba. Csak azon jár az agyam, hogy percek kérdése és a kezemben tudhatok egy tölcsér fagyit, de ez már a második dolog a mai nap, ami nem úgy alakul, ahogyan terveztem; egy véletlen baleset következtében a fagyim filmbe illően elkenődik egy férfi mellkasán, szép kis foltot hagyva maga után. Villámcsapásként ér a felismerés, amikor eljut a tudatomig, hogy kivel ütköztem. Évekkel ezelőtt láttam utoljára Javiert, azon a bizonyos nyáron, amikor végre egy kicsit kiszabadulhattam az aranykalitkából, amiben a szüleim előszeretettel tartottak - sőt, talán a mai napig tartanának, ha még Párizsban lennék. Elég groteszk mód ez az újbóli találkozásra, de a sors néha szeret vicceskedni az emberrel.
Az újabb adag fagyit inkább kihagyom, nehogy megint baleset legyen a vége. Talán mindenki jobban jár, ha második kísérletre nem adom a fejem, így mindenki biztonságban van.
- Szerintem a gyerekek akaratosabbak, mint a víz - mutatok a mindenfelé szaladgáló kisebb-nagyobb gyerkőcökre, akiket egészen biztos nehezebb lenne szétválasztani, mint a vizet. - Micsoda szerencse - kuncogok zavartan a bordó inges megjegyzésére. Egy pillanatra sikerült már kevésbé kínosan éreznem magam, amiért összekoszoltam. Összekoszoltam?? Elnyomtam rajta egy fagyit konkrétan, mint egy cigit a hamutartóban…
Szerencsére Javier nem csinál belőle nagy ügyet, nem veszi magára, nem sértődik meg, nem kezd el kiabálni vagy akadékoskodni. Még talán egész jól is jöttünk ki belőle mindketten, hiszen utoljára három évvel ezelőtt találkoztunk. Jó őt újra látni. Az sem elképzelhetetlen, hogy ezek után akár többször is összefussunk valahol; a kérdésére válaszolva elárulom, nem csinálok belőle titkot, hogy egy ideje már itt lakom New Yorkban. Akárhol lakhatnék igazából, még Amerikán belül is, de a választás végül erre a helyre esett.
- Mondhatni… - bólogatok egy darabig elmerengve. A lehető legjobb ötletnek tűnt New York-ba költözni, még a szüleim is támogatták, mivel Pierre itt szemmel tud tartani. Eredetileg miatta is döntöttem a költözés mellette, illetve… nagy szerepe volt a döntésem meghozatalában, de végül nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem vagy szerettük volna. Jobban gondoltam távol maradni tőle, ezért fogtam magam és eljöttem tőle. Azóta nem is beszéltünk, de jobb is így.
Engem is érdekel, mi történt vele az elmúlt években, ezért mielőtt túlságosan elkalandoznék a Larbaud családhoz fűződő nem is olyan régmúlton, hasonlóképp érdeklődöm felőle. - Éééés, lesz még ilyen lehetőség? - kérdezem a műsorvezetős ajánlatra.
- Naná! Ki nem hagynám - csillannak fel a szemeim, amikor felajánlja, hogy járjuk körbe együtt a területet. Egyedül is szívesen körülnéznék, de társaságban azért csak jobb. A fagyi maradványaitól egy könnyed mozdulattal megszabadulok és a közeli kukába temetem, a kezemre ragadt, már rászáradt trutyit egy zsepivel letörlöm, ezzel indulásra kész állapotba hozva magam.
- Hmmmm….. - mutatóujjammal az államon dobolva gondolkodom pár pillanatig. - A vörös pandák nagyon cukik - adom tudtára jelzésértékűen, hogy merre induljunk, ha már így felvetette a lehetőséget. - Várj csak! - szólalok meg hirtelen menet közben, mielőtt még valóban útnak is indulnánk. Egy pár méterrel arrébb lévő állványhoz sietek, ami tele van térképekkel. Gyorsan elveszek egyet, aztán visszalépkedek Javier mellé, hogy együtt vehessünk az útközben széthajtogatott papírra. - Óóóó - bökök egy középső pontra a térképen - Azok pont középen vannak, bármerre indulunk, úgyhogy igazából mindegy - vonom meg a vállam a továbbra is a színes rajzokat és szimbólumokat bújva. - Mit szólsz ehhez? - Mutatóujjamat végigvezetem egy általam elképzelt úton, ami előnyben részesíti az összes szőrös és tollas lakót, a hüllőket pedig utoljára hagyva ezzel.

Marion & Javier

Nem teljesen értek egyet az állításával, miszerint a gyerekek akaratosabbak, mint a víz, ha léteznének görög istenek, lehetséges, hogy most Poszeidón nagyon megsértődne ezen kijelentésére. Azt mondják a víz, vagy a tenger szeszélyes, mint egy nő, a gyerekekkel pedig nem is annyira nehéz szót érteni, mint az elsőre tűnik, vagyis nekem egész jó tapasztalatom van, merthogy sok éven keresztül én voltam a Mikulás bizonyos karácsonyi rendezvényeken és sorra ültettem kitömött jelmezemre a gyerekeket, hogy meghallgassak a kívánságukat és egy kicsit beszélgessek mindegyikkel. Én tényleg élveztem, úgyhogy talán most is fel tudnám hívni a figyelmüket annyira, hogy hirtelen rendezett sorokba álljanak, így utat biztosítsanak a többi járókelőnek, mint például nekünk is. Viszont... ez a gondolatmenetem egészen összetett és talán női füleknek részben kiakasztó, részben viszont aranyos is, úgyhogy összességében jobbnak vélem nem hosszasan kifejteni a véleményemet egy olyan aprócska megállapításra, ami az örömteli - és a fagyitól egészen hideg - találkozásunk pillanatában annyira nem is releváns.
Elmosolyodom arra, ahogy válaszol, nem igazán győzött meg azzal, hogy mennyire megtetszett neki Amerika, amit egyébként meg is értek, mint ahogyan azt is, hogy mégis csak jó itt, ha úgy vesszük. Én sem itt születtem, időnként hazahúz a szívem és ha megkérdeznék, hogy hol élnék szívesebben, San Juanban vagy New Yorkban, egyértelműen a karibi várost mondanám. És mégis... nehéz döntés lenne hazamennem, úgyhogy végül is én is kimondhatom, hogy mondhatni megtetszett nekem Amerika.
- Értem-értem. - Vagyis szerintem értem. Ami engem illet, meglep, pedig nem kellene, hogy látott a tv-ben. Még egy kicsit szoknom kell, hogy médiaszemélyiség vagyok, kétség kívül az a műsor miatt lett híres az arcom annyira, hogy néha leszólítsanak az utcákon, ám nem nem vagyok közismert személy annyira, hogy ez problémát okozzon.
- Úgy néz ki, hogy igen, a következőt évi műsort is én vezethetem le, hacsak nem döntenek az utolsó pillanatban másképp. - Ez benne van a pakliban, hiába szerződésekről van szó, viszont egyelőre nincs semmi akadályozó tényező. Nem kis munka lesz, de még egy kicsit odébb van, most pedig az állatkert rejtelmeit szeretnénk feltárni, s boldogan hallom, hogy velem tartana. Már csak az a kérdés, hogy merre induljunk.
- Oh, azok nagyon... és értettem! - jelzem neki játékosan, hogy értem a célzást és ránézek a nagy útbaigazító táblára, hogy megtaláljam őket. Azt már tudom, hol állunk most, azt is tudom, hol van a legközelebbi wc, illetve hogy hol tudjuk költeni a pénzünket, ezeket szépen kihangsúlyozza a tábla, de a vörös pandák pont nem kerülnek a szemem elé. Marion után pillantok, ki hirtelen eltűnik mellőlem, s nem sokkal később egy térképpel tér vissza. Hamarabb meg is találja a vörös pandákat, mint én.
- Nekem teljesen megfelel, úgyis ez az egyik olyan szakasz, amit még nem jártam ma be. Mondjuk nem is jutottunk túl sokáig a bátyámmal - vakarom meg tarkómat, majd elindulok vele azon az úton, amelyet mutatott. - Elkérhetem egy pillanatra? - mutatok a térképre, mi a tesómmal nem vettünk magunkhoz ilyet, csak mentünk amerre vitt a lábunk és meglepetésnek szántuk az állatokat. Most viszont megnézem, hogy mi merre található, egy-két olyan állatot is jelez a térkép, amikről nem is gondoltam, hogy vannak itt. Mondjuk.. ez a Central Park. Egy hatalmas zöldövezet a még hatalmasabb felhőkarcolók között, itt minden lehet.
- Nem szereted a hüllőket? - kérdezem, minek tán nincs valóságalapja, de a felvázolt útvonalon azok vannak legkésőbb. - Félsz tőlük, vagy csak nem bírod őket? - kérdezem, s már meg is érkezünk az első állatokhoz, amik a pingvinek és tengeri madarak.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem tudok most elvonatkoztatni a Madagaszkár pingvinjeitől - utalok a pingvinekre és nem tagadom, ismerem a rajzfilm összes részét elég jól.

A napomat egyetlen üzenettel sikerült a feje tetejére borítani, ami eleinte kicsit elcsüggesztett, de a társaság hamar feledteti velem a keserű szájízt a lemondott találkozó miatt. Sokszor mondják, hogy kicsi a világ és lám, tényleg az. Ha valaki megkérdezi, vajon melyik rég nem látott ismerősömmel fogok a mai nap összefutni, Javier nem lett volna az elsők között. De ha már így alakult, akkor miért is ne tölthetnénk el ezt a kis időt együtt? Régen találkoztunk, azóta mindketten járjuk a saját utunkat, amik most a sorsnak - és a fagyinak - köszönhetően keresztezték egymást.
Amikor Amerikáról kérdez, egy kicsit elmerülök a gondolataimban. Egyrészt valóban megtetszett a város és az ország, de vajon akkor is ide jöttem volna, ha Pierre nincs a képben? Ha ő nem az óceánnak ennek a felén van, akkor eszembe jutott volna New Yorkba repülni? Átutaztam volna a fél világot, hogy itt dolgozhassak? Nem tudom… Sosem fog kiderülni már, hiszen nem tudom visszaforgatni az idő kerekeit. Már csak feltételes módban tudok eljátszani a gondolattal, mi lett volna ha kérdéseken tudok legfeljebb merengeni.
- Csak nem döntenek más mellett. De vigyázz, mert még a végén óriásplakátokon köszönhetsz magadnak - nevetgélek, felpillantva az egyik óriásnak azért nem mondható plakátra. Akik valamilyen úton-módon híresek lesznek, azok gyakran “végzik” így, aztán már olyan dolgokat is reklámoznak velük, amik a létező legtávolabb állnak tőlük az emberek szemében. Javiert nem gondolnám annak a típusnak, aki egyrészt olyan könnyen hajlana efelé, másrészt ha mégis úgy hozná a sors, egy bizonyos szint alá nem süllyedne.
Ha már itt vagyunk, miért is ne használhatnánk ki a helyzetet? Egyébként is az volt a tervem, hogy körbejárom az állatkertet, akár egyedül, akár társasággal, de ha Javiernek nincs ellenére a kis kirándulás, akkor kettesben megyünk. Mivel nem ellenkezik, gyorsan a közeli standról elragadok egy térképet, hogy képben legyünk, merre miket találhatunk majd. Színes-szagos képekkel és ikonokkal van jelezve jóformán minden, nehogy valami elkerülje az ember figyelmét.
- Szuper - mosolyodom lelkesen és már indulnék is, amikor elkéri a térképet. Kérésre odaadom a kis összehajtható tájékoztatót. Javier vagy gondolatolvasó, vagy ő sem szereti a bőrös állatokat, vagy csak nagyon jók a megérzései. De telibe talált, nem véletlen szerettem volna a hüllőket utoljára hagyni. - Jajj, nagyon nem. Igazából félek tőlük, de nem tudom, miért. Azt sem tudom, néhány ember hogy képes kígyót simogatni - borzadok el már csupán a gondolattól is, miközben megérkezünk az első lakókhoz. A kis szmokingos madarak lemásolt élőhelye küllemében mintha nem is a Central Park lenne, hanem egy teljesen másik világ a maga sziklás, vizes környezetével. A legtöbb pingvin a sziklákon hesszel, néhányan a vízben lubickolnak. - Most, hogy mondod, tényleg.. Az a kis dagi olyan, mint Rico - mutatok az egy kisebb pingvinre. - De nekem amúgy olyanok, mint a karmesterek, csak a pálca hiányzik a kezükből. - A pingvinektől nem messze egy hatalmas csobbanás vonja el a figyelmemet. Az óriási csobbanás okozója hamar ledugja a fejét a víz alól, és a fóka már úszik is vissza a gondozójához, aki épp egy halat lóbál maga előtt. Ha nem is kimondott fóka show, az etetés is elmegy egy kész produkciónak. - Gyere, ezt nézzük meg! - Ellentmondást nem tűrően húzom magam után a kezénél fogva Javiert és egészen közel, a korlátig menetelek. - Szerintem én vagyok a világon nagyjából az egyetlen ember, aki még fóka showt soha nem látott.

Marion & Javier

Nehéz, igencsak nehéz megjósolnunk saját jövőnket, ami a médiában sincs másként. Van egy elképzelésem, egy jövőbeli képem önmagamról, de annak esélye, hogy sok évvel később úgy fogom látni magamat, vajmi csekély, ami talán jó is, elvégre mi lenne velünk meglepetések és kiszámíthatatlan izgalmak nélkül, netán folytunk elénk terülő problémák híján, de azért mindenki törekszik tartani az elképzelt irányt. Én is most mi mást mondhatnék, mint a jelenleg általam igaznak vélt állításomat Marion megjegyzésére.
- Hát csak nem, nincsenek nagyra törő álmaim, amik engem a plakátokra repítenének - vonom meg a vállamat. Ha az AGT-t szeretnék velem reklámozni, ám legyen, arra beadom a derekamat, de egyéb termékek híresztelésére talán nem én vagyok a megfelelő választás, marketingesként legalábbis nem magamat választanám, hogy népszerűsítsük a portékáinkat.
Két esett szokott előfordulni itt az állatkertben szerintem, vagy az elején átstartolunk a rettegett állatokon, vagy a végén, mikor más úgyis bejártunk minket, akkor szaporázzuk meg a lépést a nem-kedvencek terepén és javarészt az utóbbi szokott történni, így bátorkodok rákérdezni. Sokan mondták már, hogy jó emberismerő vagyok, ami lehet most is megmutatkozik, avagy csak puszta szerencse az egész.
- Megértem. Anyám is nagyon fél tőlük, elvileg egy kiskori trauma miatt. Emlékszem, egyszer a húgommal találtunk a házunk előtt egy karcsúboát és bevittük megmutatni a szülőknek. Én még olyan hangosan felkiáltani sosem hallottam anyámat, mint akkor! - Megvakarom a tarkómat, azóta is mindig kellemetlenül érzem magam, ahogy az emlékre gondolok. Szegény anyánkat nagyon megijesztettük, természetesen nem szándékosan. - Azért nem én voltam a bátor merész vállalkozó, aki megfogta az állatot, úgyhogy azt hiszem én is gyarapítom azok táborát, akik inkább messziről elkerülik a hüllőket és kétéltűeket. - Nem félek tőlük túlságosan, inkább fogalmazok úgy, hogy tisztelem őket és jobb nem egymás útját kereszteznünk. Itt az állatkertben persze megnézem őket, az üveg elég biztonságérzetet kelt közöttünk, de a vadomban, természetes élőhelyükön teljesen más a helyzet. Emlékszem, egyik ismerősöm mesélte, hogy Brazíliától nem messze egy szigetet elneveztek "A kígyók szigetének", ugyanis négyzetméterenként 1-5 kígyó lakja, rendszerint halálosak. Az állam megtiltotta mindenkinek, hogy partra tegye a lábát, teljesen érthető okokból, s úgy gondolom, hogy jobb talán ezt ezt nem is osztom meg Marionnal, már amennyiben ő nem hallott még a szigetről.
A pingvinekhez érve egyből bevillan a meseszereplők és már keresem a szememmel, hogy vajon ki kicsoda, mikor Marion rámutat egyre.
- Mekkora az esélye, hogy valamelyiket Riconak hívják, vagy Kowalskinak? - Egyébként szerintem nem kevés, én ha állatkertben dolgoznék és befolyásom lenne a nevükre, biztosan így nevezném el őket.
- Az állatkert karmesterei, hát vannak itt hangok az biztos - mosolyodom el és éppen erre dob egy hasast mellettünk a fóka, hatalmas robajt okozva. Megindulok Marionnal együtt a fókaetetésre, még mielőtt akkora lenne a tömeg, mint a show-n. Nem mintha lenne választásom jönni vagy nem jönni, de hát nem kell engem nagyon motiválni, nagyon szeretem az etetéseket. Odaállok a korláthoz mellé és igen, egy kicsit eltanakodok, hogy ismerek-e még olyan, aki konkrétan nem látott még fóka showt.
- Lehetséges, de akkor épp itt volt már az ideje - vigyorodom el, de nem rosszindulatúan, inkább amolyan csipkelődésként. - Benne van a pakliban, hogy vizesek leszünk - figyelmeztetem és pólómra pillantok, mert talán nem is jönne nekem olyan rosszul, ha a fagyit levinné a víz, bár egész mintásan rászárad már a pólóra, tisztára mint egy batikolt minta.
- Oh vigyázz, jön erre... - lepődöm meg, hogy megindul a nézők felé totyogva, de természetesen hamar ismét elvonja a figyelmét a gondozója a halakkal. - Szerintem tetszel neki. - És akkor most illene belegondolni, hogy mi lenne, ha a vadonban lennénk és találkoznánk ezzel a nem kis állattal. Hát, lehet nagyon félnék tőle, holott igazán aranyosnak tűnik, így az üvegkerítésen túl.

Nincs olyan érzésem, mintha évek óta nem találkoztunk volna és rengeteg mindent kéne bepótolnunk. Akárhányszor régi ismerőssel találkozom, általában azt sem tudjuk, hol kezdjük a beszélgetést, vagy azért, mert annyi mesélnivalónk van a másik számára, vagy egyszerűen tényleg nem tudjuk, hogy is kezdjünk bele, mert olyan sok idő eltelt. Javierrel sokkal lazább ez a véletlen találkozó, mint amire egy évek óta tartó szünet után számít az ember; könnyed, baráti, pont olyan, amire most szükségem van.
- Hát, ha tipikus HR-es lennék, akkor most azt kérdezném, hogy miért, hol képzeled magad öt és tíz év múlva, de ezt talán inkább mellőzöm. - Megértem, hogy nincsenek ezzel kapcsolatban nagyratörő álmai, nem mindenki van oda azért, ha a saját arcával találkozik minden második utcasarkon, a kivetítőkön, a tévében és még ki tudja, hol.
Javier fején találja a szöget a hüllők kapcsán, de nem is titkolom az ellenérzésemet. Félek is tőlük, kicsit undorodom is, a kettő egyvelege pedig pont elég ahhoz, hogy még az állatkertben is elkerüljem őket.
- Meg tudom érteni anyukádat, szerintem én sem reagáltam volna jobban, ha valaki az orrom alá nyom egy olyan… izét… - fintorgok beleborzongva szegény nő helyzetébe. - Na, akkor mégsem én vagyok az egyetlen, aki tartja a tisztes távolságot - mosolyodom el a vallomás hallatán. Egy sokkal barátságosabb útvonalon indulunk el felfedezni az állatkert élővilágát és egyből a pingvineknél kötünk ki, akik ide-oda totyogva szórakoztatják a látogatókat.
- Sok - bólogatok szorgosan. - Tuti vannak fiatalabbak, akik nemrég születtek, az ő neveikről szinte biztos, hogy volt valami szavazás, és elképzelhetetlen, hogy ne dobta volna be valaki valamelyik nevet. Annyira tipikus, de pont ezért aranyos. - A fél napomat el tudnám itt tölteni a pingvinek előtt, de nem verünk tábort egyből az első állomásnál. A hatalmas csobbanás nem kerüli eli a figyelmem és azonnal kiszúrom a fókát, akiket az idomár éppen apró halakkal motivál különböző trükkök bemutatására. Nem kertelek, nem láttam még soha fóka showt, pedig már többször jártam állatkertben, gyerekkoromban szinte rendszeresen mentünk, ha az időjárás engedte. Egy jó ideje sem időm, sem alkalmam nem volt ilyen helyekre menni, a mai látogatás sem az én ötletem volt, de ha már itt vagyok, akkor itt a lehetőség bepótolni az eddig elmulasztott műsort.
- Nem baj - vonom meg a vállam, mert nem félek egy kis víztől. Ilyen melegben meg még jól is esik az embernek valami hűsítő. Nem véletlen állt szándékomban egy kis fagyival kényeztetni magam, csak ez a tervem kudarcba fulladt, amikor sikeresen Javier felsőjébe kentem az egészet. A fagyim végül az ő hűsítője lett, bár nem hinném, hogy pont erre vágyott volna.
- Én? - fordulok felé elkerekedett szemekkel, hangosan nevetve. - Miből gondolod, hogy engem szemelt ki? Lehet, hogy most megsértettél egy vérbeli nőt - mutatok a fóka felé, akinek a figyelmét a gondozója leköti a motivációként használt halakkal. A hatalmas állat a következő pillanatban már csobban is a vízben. A medencéből kifröcskölő víz az első sorokban lévőket alaposan eláztatja, még azokat is, akik igyekeznek valamelyest hátrébb húzódni. A frissítő szó szerint hideg zuhanyként ér, de csak jót mosolygok rajta. – Ne reménykedj, ez még nem elég ahhoz, hogy a foltot kihozza – célzok a felsőjén lévő rózsaszínes lenyomatra. - Ha gondolod, akkor kitisztíttathatom, akkor legalább lesz megint okunk összefutni. Mondjuk egy kávéra, valami nyugisabb helyen. Ott talán tudom garantálni, hogy nem öntelek nyakon semmivel.

Marion & Javier

Elnevetem magam, de nagyon tetszik, ahogy felhozza a HR-esek tipikus kérdését, amire bár nem vár választ, egy kicsit mégis késztetést érzek arra, hogy ne hagyjam anélkül.
- Azt hiszem, ha most keresnék állást és valóban megkapnám ezt a kérdést, nagyon kellemetlen helyzetben lennék. - Igaz, ha állást keresnék, akkor feltételezem, hogy lennének is elképzeléseim, terveim. Most sem vagyok elveszve, van állásom, azt csinálhatom, amit szeretek, az élet halad a maga rendjében, mindazonáltal régen könnyebb volt ilyenekre választ adnom. Nem sokszor voltam én ekkora dilemmában, mint most, aminek feltehetően néhány kellemetlen esemény lehet az oka. De az élet megy tovább, mint ahogy én is Marionnal tartok, ha már így alakult ez a szerencsés, ám abszolút véletlen találkozás.
A hüllőkre eszembe jutott egy vicces – és rémisztő – történet, amit meg is osztok vele. Én nagyon szeretem az állatokat, sokakat meg is merem simogatni, fogni, de azért vannak állatok, amiktől jobbnak vélem tartani a tisztes távolságot. Arról nem is beszélve, hogyha a semmiből odadugnának az orrom alá egy kígyót, akkor minden bizonnyal én is ugranék egy nagyot, lepipálva ezzel a legügyesebb kengurut is. A pingvinektől is feltehetőleg tartanék, ha a vadonban megközelítene egy, holott egészen kicsinek érzem az intimszférámat, de velük kapcsolatban nem ez ugrik be elsőre, hanem a mindenki által jól ismert Madagaszkár filmek.
- Szerintem nem vall fantáziahiányra az, ha híres-neves mesefigurákról nevezik el az állatokat az állatkertekben. Már csak shownak sem rossz. Gondolj csak bele, egy kisgyerek meghallja, hogy „Figyelem-figyelem, az oroszlánetetés fél óra múlva kezdődik, aki kíváncsi Szimbára, állatkertünk oroszlánkirályára, azt szívesen várjuk az oroszlánkifutónál!”, megállítani sem lehetne, egyből szaladna az oroszlánokhoz. - Én biztosan ezt tettem volna anno, bár én még most is, hiába elmúltam sok éve gyereknek lenni, legalábbis hivatalos keretek között. De ha a másik végéről közelítjük meg ezt a névadást… vannak állatos mesék, amiket kívülről tudnak már a gyerekek – és felnőttek is -, ha elnevezik róluk az állatkert állatait, akkor sokkal jobban párhuzamot lehet vonni a mese és a valóság között, hisz látja a kisgyerek, hogy így néznek ki, így mozognak igazából.
Mosollyal fogadom, hogy nem számít neki sem, ha esetleg vizesek lennénk. Ezt a hozzáállást régebben is nagyon szerettem benne és egyébként hiába nem tartott sokáig az a kapcsolat, máig nagyon szimpatikus számomra. Kétségtelen, hogy nem azért lett vége a kapcsolatnak, mert összevesztünk volna, a távolság volt talán a fő probléma, ami miatt mindketten beláttuk, hogy a közös nyarunkat lehet nem lenne jó döntés elrontani azáltal. Máig úgy gondolom, hogy fájó módon, de jó döntést hoztunk akkor, hiszen ha nem így lett volna, talán most nem tudnánk ilyen kellemesen beszélgetni. Úgy látom, ahogy anno én szemeltem ki Mariont, most a fóka teszi.
- Jah, nem tudtam, hogy nő, bocsánat - nevetek fel. Hogy honnan tudom, hogy őt szemelte ki? Nem tudom egyáltalán, csak felénk jött és szerintem kettőnk közül nem én vagyok az érdekesebb, az ingemen lévő folt ellenére sem, aminek eltüntetéséhez a fóka is hozzájárul egy adag vízzel. Állom a sarat, vagyis a vizet, csak azt ellenőrzöm le, hogy a telefonom és pénztárcám mennyit kapott belőle. Szerencsére semennyit, úgyhogy nincs itt semmi probléma.
- Ugyan, hagyd a foltot, büszkeséggel hordom magamon. Ellenben egy kávéra nagy örömmel vállalkoznék, biztosan össze tudnánk hozni egy időpontot. Van már kedvenc helyed? - Nekem egyből lett, mikor ide költöztünk holott akkor még nagyon fiatal voltam.

A kérdést ugyan neki szánom, de én magam is elgondolkodom, milyen választ adnék arra, hogy hol képzelem el magam öt év múlva. A rezidensi éveim végeztével szeretnék gyerekekkel foglalkozni, de a szakmánk annyira kiszámíthatatlan, fordulatos, változatos, hogy egyelőre nem tudnám pontosan megmondani, hol fogok tartani pár éven belül.Terveim vannak, elképzeléseim vannak, de szerintem nincs olyan ember a földön, aki pontosan látná a saját jövőjét. De egyelőre nem is nagyon gondolkodom a jövőmön; szerintem minden úgy történik, ahogy történnie kell, ha valami miatt mégsem gyerekekkel foglalkoznék, ahogy azt most képzelem, annak is biztos meglenne a miértje.
- Hát, én felnőtt fejjel is szaladnék, az biztos - nevetem el magam, amikor Javier Szimbát hozza fel példának. Egy kisgyereknek hatalmas élmény lehet látni “élőben” a kedvenc meséinek szereplőit. Ők nem foglalkoznak azzal, hogy ez nem pontosan az az oroszlán, vagy pingvin, vagy medve, akit a tévén keresztül láttak. Nem érdekli őket, hogy csak a nevük ugyanaz. Őket csak az érdekli, hogy láthatják Szimbát testközelből. Kicsit irigylem a gyerekeket ilyen szempontból. Nem foglalkoznak a való világ problémáival, nem foglalkoznak mindennapi problémákkal, őket még nem őrli fel a mókuskerék, még van idejük felkészülni mindarra, ami már nem az állatkert, már nem Szimba, már nem a mesék világa. Emlékszem, gyerekként alig vártam, hogy végre felnőtt legyek. Most meg néha mit meg nem adnék azért, hogy ismét gyerek lehessek, akárcsak egy napra is.
A fóka showt és a nyári melegben még jól is eső kis vízmennyiséget magunk mögött hagyva indulunk tovább a többi állatot is megnézni.
- Nem, kifejezetten kedvenc helyem még nincs - csóválom a fejem. - A legtöbb időt a kórházban töltöm, a legtöbb kávét is ott iszom, amikor meg kora reggel vagy késő este végzek, akkor már nem a kávén jár az eszem, hanem az alváson - magyarázom a miértet. - De ha neked van valami javaslatod, akkor valamikor elmehetnénk oda - vetem fel egy újabb találka ötletét, mert nagyon megörültem, amiért végre egy olyan arccal találkoztam ebben a hatalmas városban, akit régebbről ismerek. Nem esik nehezemre ismerkedni új emberekkel, de mégis némi komfortot nyújt olyan közelében lenni, akivel tudok másról is beszélni, mint a tipikus bemutatkozós, ismerkedős szövegek. - Mondjuk pizzázóból szerintem megtaláltam a város legjobbját - ecsetelem lelkesen a nemrég tett felfedezésemet. Egy egyszerű kis hely, az ember ránézésre meg sem mondaná, mennyire jó hely lehet a kockás terítős, menzára emlékeztető kis eldugott pizzázó, ahol az étlap olyan hosszú, mint egy Harry Potter regény fele. És az ízek tökéletesek. Francia létemre - anyám legnagyobb bánatára - rajongok az olasz konyháért, a pizzáért pedig aztán különösen. A legjobb viszont a házhozszállítás. A munkám mellett elég kevés időm marad főzni, általában félig becsukott szemekkel próbálom valahogy hazatájolni magam, aztán legfeljebb egy gyors zuhanyra van erőm, a következő pillanatban meg már dőlök is be az ágyba. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor használtam a konyhát, pedig szeretek főzni.
- Amúgy, ha már így felemlegetted - kezdek bele és rápillantok a széthajtogatott térképre. - Menjünk erre - bökök rá egy pontra, amerre az oroszlánok találhatóak. Próbálom felmérni, merre lehetünk most, de mivel még nem jártam ebben az állatkertben, kicsit tanácstalanul nézelődöm, merre is kéne mennünk.

Marion & Javier

Sosem voltam az a korán érő típus, én hagytam az életet, hogy megtaláljon engem hivatás és nem én futottam, hogy márpedig minden követ megmozgatva rátaláljak a jövőbeli életemet meghatározó részletekre. Mondhatni csak sodródtam az árral, a gimnáziumi éveket felváltották az egyetemi lét csodás napjai, de kezdetben nem arra fektettem a hangsúlyt ott sem, hogy végletekig belemélyedjek egy-egy szakterületbe. A jegyem ennek ellenére mindig jók voltak, szorgalmasan tanultam én mindent, gondolván, hogy majd csak megtalálom én az utamat, de addig is én remekül éreztem magam a baráti közegemben és mindabban, amit a zene közelsége nyújtott nekem. Talán az, hogy mai napig ilyen sok mindent csinálok egyszerre pont azt tükrözi, hogy nem tudom véglegesen megállapodni egy munkakörben, de ezt nem is feltétlenül érzem gondnak. Van, akiknek ez nem szimpatikus, vannak, akik szívesebben látnának egy céltudatos, egy adott dologra fókuszáló férfit, amit teljesen meg tudok érteni. Iszom is a levét, de mindaddig, amíg jól érzem magam és azt csinálom, amit szeretek, ráadásul meg is fizetnek érte, addig nem szeretnél lemondani erről a sokszínűségről. A zene egy hobbi számomra, egy kapcsom a húgommal, a műsorvezetés pedig egyszerűen élvezet és ha van is tehetségem hozzá, akkor bolond lennék abbahagyni. Mindezekkel az életem puttonyában vajmi kellemetlen helyezbe tudok kerülni, ha a jövőmet kell felvázolnom másoknak, ötleteim vannak, tervekkel rendelkezem, de magamat ismerve úgyis lecsapok majd a szembejövő lehetőségekre, s azokat előre látni szinte lehetetlenség.
De! Az azonban jobban megsejthető, hogy lesz oroszlánetetés itt az állatkertben, aminek ha hallanám a bemondóját, egészen biztosan megindulnék az oroszlánokhoz, akiket már tudom, hogy merre kell keresnem köszönhetően a bátyámmal való gyors sétánknak, ez pedig egy komoly fegyvertény más látogatókhoz képest, kik most vannak itt először. Felkacagok Marion megjegyzésére, a beszélgetéseink során sokadszorra is emlékeztet, hogy akkoriban mi miért kezdtünk el beszélgetni és mi miatt kerülhettünk annyira közel egymáshoz. Sok mindenben hasonlítunk.
- Örülök, hogy ezt nem nekem kellett kimondani - helyesleg és végül én is csak bevallom, hogy hát bizony, pont annyira szedném a lábamat, mint a most mellettünk álló kisgyerek, ki szintén kapott egy kisebb adag vizet az előbbi produkciónak köszönhetően, amit egy - mint azt megvitattuk - nőstény fóka szolgáltat nekünk.
Fáj hallani azt a rengeteg kemény munkát, amit Marion rezidensként végez, ugyanakkor hatalmas tisztelettel tekintek rá, amiért ennyire elszánt.
- Mindig nagyon tiszteltem az orvosokat és bármilyen egészségügyi dolgozót a fáradhatatlan munkájukért, illetve összességében azért a munkáért, amit ők végeznek. - Bármennyire is sablonos, teljesen őszintén és mély együttérzéssel mondom ezt, ha nem is lennék rosszul, tegyük fel, a vér látványától, és még azt is bírnám, hogy egy kórházban töltöm a mindennapjaimat, ahol megannyi behatás ér, akkor a tudat készítene ki, hogy folyamatosan beteg, vagy segítségre szorult emberekkel kell foglalkoznom. Roppant segítőkész személynek tartom magam, azonnal megállok, ha balesetet látok, azonnal odamegyek az utcán, vagy bárhol környezetemben rosszul levő emberhez, de szerintem túl sok lenne nekem, ha napi szinten, óráról-órára ez lenne a munkám. Több tiszteletemet kifejező szóval nem is untatnám Mariont, ezért inkább azon vagyok, miként tudnám a gondolatait elvezetni a munkájáról, hogy legalább most kikapcsolódhasson. Én tudok pár jó kávézót, rengeteg meetingem szokott lenni ilyen és különböző vendéglátóhelyeken, de sokszor ülök be szabadidőmben is egy-egy csészére.
- Van a tarsolyomban pár, innen nem messze a Frisson Espresso például egészen jó hely, egyszer elmehetnénk oda. - Közben az általam vélt irány felé mutatok, mondjuk itt bent az állatkertben vajmi nehéz betájolni magam, szóval rájövök, hogy nem is a kijelölt irányzékban van, hanem attól jobbra, úgyhogy korrigálom magamat. De mindegy is, a lényeg, hogy délre kell menni a Culombus körforgalomnál. Felkúsznak szemöldökeim egy jó pizzázóra.
- Komolyan? Merre van? - Az a tapasztalatom, hogy sokszor a kisebb, eldugottabb helyek jobbak, mint a mindenki szeme láttára lévők, ez Puerto Ricoban sem volt másképp, úgyhogy New Yorkban is célirányosan a kisebb utcákat kerestem, ha enni vagy inni akartam egy jót.
Próbálom beazonosítani a pontot, ahová Marion bök ujjával, aztán elmosolyodom, ahogy rájövök, hogy az oroszlánok az új kiszemeltjeink, hohoho, micsoda meglepetésre. Egyik kedvenc állataim, úgyhogy nem csak, hogy szívesen indulok el arra, hanem egyenesen ezer örömmel.
- Oh Szimba! - mosolyodom el, majd ránézek a két járdára, amit mutat a térkép is. - Akkor... hm, azt hiszem erre. - Nem tudom, hova veszsett el hirtelen a nagy magabiztosságom, pedig az előbb még meg voltam győződve afelől, hogy tudom, merre kell eljutni az állatok királyához.
- Ja nem, arra - karolok be a karjába pár másodperc erejéig és egy szolid mosollyal mutatom ki a bénaságomat, szóval mielőtt újabb lépéseket tennék meg, még egyszer ránézek a térképre és egyúttal Marionra, aki lehet azóta már megtudta, hogy melyik az az út, ami nekünk kell. - Hihetetlen mennyire meg tud kavarni csak az, hogy ezúttal visszafelé akarok menni és nem úgy járom megint körbe az állatkertet, ahogy nemrég tettem. - Ez speciel nem igaz így egyben, mert nem mentem végig ma a teljes útvonalon, de nem lehet ez mentség, hiszen nem ma vagyok itt először.
- És mik a tervek? Várhatóan meddig leszel itt New Yorkban? Vagy ez már egy közel végleges költözés volt? - bátorkodok újabb beszélgetést kezdeményezni miközben elindulunk ezúttal már tényleg a megfelelő csapáson. Azt tudom, hogy nem látogatóban van itt, hiszen rezidens, ami miatt feltételezem nem is rövidtávra tervez maradni, de tudom jól, hogy a dolgok sokszor sokkal komplikáltabbak ennél. Nem szeretnék olyan témára rákérdezni, ami kellemetlen lenne számára, így próbálok inkább csak óvatosan puhatolózni, ezzel is hagyom, hogy azt ossza meg velem, amit ő szeretne és semmi többet annál.

Halkan kuncogok az egyetértő szavakra. Úgy látszik, mindketten lelkesedünk még felnőtt fejjel is az állatokért, akiket gyerekkorunkban a tévén keresztül animált formában néztünk.
- Hát, anyám szerint vihettem volna többre is; szerinte ahhoz, hogy valaki orvos legyen, csak sokat kell magolni, igazi tehetség nem kell hozzá - húzom el a számat, de azért a végén elmosolyodom. Velem sosem volt vérre menő vitája a pályaválasztásomat illetően. Természetesen csalódott volt, amiért nem a divat világát választottam a kórház és a temérdek beteg ember helyett, de idővel elfogadta. Ebben nagy segítség volt a nagynéném, Colette, aki szintén orvos. Régebben akárhányszor a nagynéném hangosan támogatott a döntéseim meghozatalában, anyám legalább ugyanilyen hevesen adott hangot az ellenkező véleményének. Sokszor már nem is ész érveket sorakoztattak fel, inkább csak egymást próbálták legyűrni a viták során - ahogyan az két igazi, vérbeli versengő természetű nőszemélytől elvárható. Aztán a viták egyre ritkábbak lettek, mígnem megszűntek. Anyám nem próbált meggyőzni a pályamódosításról, de azért mind a mai napig néha tesz egy-egy kelletlen megjegyzést, mi szerint mást is csinálhatnék, mint fertőtlenítő szagú falak között rohangálni mérgezett egér módjára. Ennek ellenére jól esik hallani, hogy vannak mások, akik nem így gondolkodnak az orvosokról. Nem mindenkinek való ez a munka, a gyakornoki évem alatt nekem is megfordult a fejemben, hogy talán patológiára kéne mennem inkább, ott legalább nem kell rossz híreket közölni a betegekkel. De akkor jó híreket sem tudnék közölni. Ma már tudom, hogy jól döntöttem, és a világért sem cserélném le a fehér köpenyt másra.
Szeretem a munkám, de néha nem árt kikapcsolódni és egészen másra gondolni. A kórház és a betegek szinte minden napomat kitöltik, éppen ezért szükségem volt már egy kis kikapcsolódásra. A nap nem az eredeti terveim szerint alakul, de nem lehet panaszom, hiszen a sors érdekes fintorának köszönhetően szó szerint belefutottam Javierbe, akivel évek óta nem találkoztunk. Kellemes emlékeket ébreszt fel bennem a mostani beszélgetés és az együtt eltöltött idő. Évekkel ezelőtt is könnyedén, minden feszültség nélkül tudtunk bármiről és bármikor beszélgetni. Most sem érzem magam kellemetlenül magam, amiért épp egy olyan valakibe botlottam bele, akivel régen közünk volt egymáshoz. Tényleg örülök a viszontlátásnak és annak is, hogy hasonlóan jól érezzük magunkat.
- Ezt megbeszéltük - bólintok határozottan. - A következő szabadnapom nem tudom, mikor lesz, de feltétlen be kell ülnünk akkor oda - mosolygok jókedvűen és a szememmel követem, merre lehet légvonalban a kávézó, bár Javier sem tűnik túl biztosnak benne. Nem hibáztatom érte, a Central Parkban ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy a parkon kívüli betonrengetegben mi hol található.
- A 9. és az 54. sarkán, Sacco Pizza. Isteni - jelentem ki határozottan és közben olaszokra jellemző módon gesztikulálok; az ujjaim begyét az ajkaimhoz érintem ezzel is hangsúlyozva, mennyire finomak ott a pizzák. Abban már nem vagyok biztos, hogy olasz-e a hely valójában, de nem is lényeges. Finom és kész. Nem egy puccos étterem, nincs tele szépen díszített asztalokkal, párnázott székekkel, nem ugrálnak körül pincérek és a lámpa sem kristály csillár. Viszont a pizza isteni finom és nem is drága, ahogy az Manhattanben jellemző szokott lenni. - Ha arra jársz, mindenképp be kell ugornod. Vaaagy, akár oda is elmehetnénk valamikor - vetem fel az ötletet Javiernek egy esetleges harmadik találkozóra. - Csak úgy megsúgom, hogy elég jóban vagyok az ott dolgozókkal - suttogom, mintha valóban valami hétpecsétes titkot bíznék rá. - Ha látják, hogy velem vagy, akkor biztosan egy nagyobb szeletet kapsz - duruzsolom halkan, cinkostársként tekintve rá. A végén még kacsintok is a hatás kedvéért, de nem sokáig bírom komoly arccal, hamar elnevetem magam. Színésznek pocsék lennék, ami már nagyjából általános iskolában kiderült az egyik karácsonyi színdarabnál, amiben főszereplő voltam. A következőben már én voltam a karácsonyfa.
Megkönnyebbülésemre Javier sincs az oroszlánok ellen, úgyhogy próbálom betájolni magunkat, ami egyrészt azért is megy egy kicsit nehezen, mert a hely számomra ismeretlen, másrészt a tömeg is megnehezíti. Legalább egyikünk megtalálja a helyes utat szerencsére - természetesen nem én. Nem bánkódom miatta, a lényeg az, hogy irányban vagyunk a nagymacskák felé.
- Engem egész egyszerűen az kavar meg, hogy még nem jártam itt. - Ettől függetlenül ismerős helyeken is képes vagyok eltévedni. Az első pár napom alatt a kórházban is nehezen találtam meg bizonyos helyeket, ami miatt mindig rá kellett számolnom azt a plusz öt percet, ha időre kellett mennem valahova, amit kóválygással töltöttem.
- Ömm… Nem tudom - csóválom a fejem válaszadás közben. - Két évig biztosan maradok, aztán ki tudja - vonom meg a vállam. Eredetileg nem is kizárólag a munka és a rezidensképzés miatt jöttem ide. Pierre volt az igazi indok, aki miatt a vőlegényemnek is hátat fordítottam volna. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettük volna, az életvitelünk teljesen összeegyeztethetetlen lett volna. Ki kellett lépnem abból, ami kettőnk között volt, még mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Lucas sem érdemelte, és én sem találtam meg azt, amire igazán vágytam. Az eljegyzésünket ettől függetlenül felbontottuk Lucasszal, mert egy dologra rájöttem; Lucas bankszámlája egyenlege akkora, amit az ember ép ésszel fel sem tud fogni, ő viszont egy pöcs. - Mondjuk, nagyon jó nem otthon lenni végre, hanem távol mindentől amit és akit ismerek - gondolkodom el az ittlétem pozitív oldalán is. Eleinte nehéz volt szinte egyedül ebben a hatalmas városban. Sok félelmem volt, miután megszakítottam minden kapcsolatot Pierre-rel és tényleg egyedül maradtam. Beletelt némi időbe, mire valóban meg tudtam állni a saját lábamon. Azóta viszont egyre jobban és jobban élvezem az itt eltöltött időmet.
- Nézd csak, ott vannak - mutatok nem is olyan messzire, ahol már jól látszanak az oroszlánok egy vastag üvegfal mögött. Egyértelmű, ki a főnök: egy termetes hím fekszik a kifutó közepén magasodó tákolmányon és folyamatosan a környezetét pásztázza. Némelyik másik, fekszik, néhányan épp most húzódnak be az árnyékba, az egyik pedig közvetlen az üvegfal mögött nézi az embereket, pontosabban néhány kisgyereket, amint azok az üveget taperolják, mintha az oroszlánt simogatnák. - Nagyobb a tappancsa, mint a gyerekek feje - szalad ki a számon a megjegyzés, ahogy közelebb érünk és egyértelművé válnak a nagymacska nagy méretei.

Marion & Javier

Lehetséges, hogy még lélegezni is elfelejtek pár másodperc erejéig, ahogy Marion megosztja velem az anyja gondolatait. Távol álljon tőlem az, hogy bárki meglátását rossznak gondolnám csak azért, mert nem egyezik az enyémmel, de azért azt még senkitől nem hallottam, hogy az orvosláshoz nem kell tehetség. Vagy inkább pontosítsunk: talán nem a tehetség itt a megfelelő szó, hanem a megfelelő adottságok. Tény, hogy rengeteget kell tanulni, amik közül rengeteg a lexikális tudás, de ha az orvosok csak magolnának, akkor rég nem ott tartana az orvostudomány, ahol jelenleg is. Lehetnek problémák a rendszerekkel, de nézzük globálisan a dolgot: a föld rohamosan kezd elnépesedni, kevesebb a halálozás, mint a születés, ettől pedig nehezen lehetne az orvoslást is függetleníteni a jobb életszínvonal mellett.
- Ez egy igencsak egyedi vélemény - fogalmazom meg burkoltan, hogy meglepett, amit hallottam. - Eltekintve az orvosoktól, mit gondol, mi az a munka, amivel többre lehet vinni? - Azt értem, hogy ahhoz, hogy valaki orvos legyen, elég nagy összeget rá kell szánni a tanulmányokra és kezdetben nem olyan hatalmas a fizetés, mint a rezidenskedés után, de azért a végzett orvosoknak nem kell félniük - szolidan fogalmazva - az éhenhalástól. A pénztől eltekintve is azok közé tartoznak, akik a társadalomban leginkább megbecsültek, ha valaki orvos, arra rendszerint elismerően tekintenek a magamhoz hasonló „átlagemberek”. Ezek alapján pedig valóban kíváncsi vagyok, az anyja hogyan gondolkodhat és valós-e az a sejtésem, . Marion arcát figyelve azért nem tűnik úgy, mintha ez a kérdés már nem lefutott lenne köze és az anyja között. Mindezek után valami kezd derengeni, emlékszem anno is mintha lett volna erről szó, csak nem részletekbe hajlóan.
- Hogy van egyébként a beosztásod? Vagy általánosabban kérdezve, hogy néz ki egy rezidens átlagos hónapja? Gondolom nálatok a hétvége nem egyenlő feltétlenül a munkaszüneti nappal… - húzom számat, mert szerintem ez nem kényelmes így, de vannak munkák, amik nem állhatnak meg a péntekkel. – Én nekem hullámzó, hogy mikor van sok dolgom és mikor engedhetek meg magamnak több szabadidőt. Szerintem könnyebben tudok alkalmazkodni hozzád, mint fordítva, úgyhogy nyugodtan zaklass, ha beülnél velem egy kávéra. - Azt azért én sem tudom elmondani magamról, hogy korlátlan szabadidőm van, de sokkal jobban tudok játszani az időmmel, sok munkámat pedig ha úgy adódik, otthon is el tudom végezni, hiszen laptopom van, amivel hozzáférek céges felületekhez.
- Két barátom is onnan rendeli egyfolytában a pizzákat! - Nevetek fel a felismeréstől. Én nem szoktam olyan sokszor rendelni pizzát, de ők aztán nagyon szeretik, úgyhogy ha már ennyien mondják, hogy mennyire finom, nekem is ki kell próbálnom. - Akár kávé előtt is bemehetünk oda... - vetem fel az ötletet, pedig nem célom két alkalomból egyet csinálni. Majd szinte kipattannak szemeim a titkosított információk hallatán, ki is egyenesedek egyből, mint aki vérszemet kapott.
- Oo, akkor megpróbálok nagyon jó hatással lenni rájuk. Ugye bemutatsz majd nekik? - nézek rá, mint aki rosszban settenkedik, de tényleg ez a helyzet, protekcióra gyúrok. Ez a világ így működik.
- És melyik a kedvenc pizzád? A mindegyik finom válasz nem ér, mindenkinek vagy egy pizza fajtája, nekem például a Barbecue Csirkés Pizza. A csirkehús önmagában annyira nem ízletes, de a barbecueval együtt csodálatos ízt adnak! - Oké, szerintem kanyarodhatunk is kifelé, hogy megcélozzuk a helyet, én már most meg tudnék enni egy teljes pizzát, a kezemet is gyomromra teszem, mintha azt várnám, hogy korogjon, holott nem fog, mert az imént ettem én is egy nagy adag fagyit, ami elcsapta a hasam. Lehet tudat alatt valóban meg akartam indulni a kijárat felé, ám kisebb újratervezés után azért rájövök, melyik út vezet az oroszlánokhoz.
- Valóban az egy kicsit hátrány. De összességében nincs rossz út, mindenhonnan el lehet jutni mindenhová, legfeljebb kerülőkkel. - Igen, tagadhatatlan, hogy első alkalommal könnyű eltévedni, engem elnézve pedig hát nem csak első alkalommal, hanem sokadszorra is, pedig elméletileg jó vagyok térképolvasásból, annyi kiránduláson vettem részt, hogy ennek már mennie kellene nekem. A gyakorlat persze az, hogy rengeteg kiránduláson tévedtem már el, de szerencsére sosem olyan nagyon, hogy például Panamából Kolumbiába kerültem volna és nem Costa Ricaba. Megjegyzem, volt olyan ismerősöm, aki ehhez hasonlót már eljátszott és engem hívott fel kétségbeesetten.  
Kissé tartottam attól, hogy olyat kérdeznék, aminek evidensnek kellene lenni még számomra is, de akkor jól éreztem, hogy a maradása nem feltétlenül meghatározott még. A két év gondolom a rezidens munkájának az idejét jelenti.
- Hogyha a családi közegtől eltekintünk, a munka szempontjából hol éreznéd jobban magad? - Voltam már Franciaországban, de szerencsére nem kellett megtapasztalnom az ottani egészségügyet és annak rendszerét, ezért is vagyok teljesen vak a témában. Nem tudom, hol fizetik meg jobban az orvosokat, vagy éppenséggel, melyik az élhetőbb rendszer. - Két év alatt rengeteg pizzát meg lehet enni - utalok vissza az előző témánkra csak úgy viccből, miközben hajamba túrok.
- Azt meghiszem, főleg, ha ezúttal is jól érzed magad itt - felelem, miután visszaemelem rá tekintetem a mellettünk húzódó növényekről. Volt már itt egy nyarat, akkor is azt mondta, hogy nagyon jól érezte magát és szerintem ezúttal sem lehet ez másképp, a szavaiból ítélve. Noha én nem tudnék hosszú ideig távol lenni az otthonomtól, mind a hely, mind pedig az itteni ismerőseim nagyon hiányoznának, azonban időnként kell a távolság még nekem is. Ismerem már Mariont annyira, hogy ne tudjam, itt most nem lenne helyénvaló, ha a saját példámat hoznám fel. Teljesen más kettőnk családja, tudom, hogy őt nem feltétlenül húzzák haza az ismeretségei.
Épp azon vagyok, hogy kikerüljek egy felénk futkározó gyereket, akit jól megkerget a barátja, mikor Marion a távolban felbukkanó oroszlánokra hívja fel a figyelmem.
- Helló Mufasa! - Állok meg végül a kifutó közepénél és a számomra legdominánsabbnak tűnő oroszlánt szólítom meg. A méreteik engem is mindig lenyűgöznek. - Hát, nem szeretnék szembe találkozni velük a szavannán. -Távolról egyáltalán nem tűnnek nagynak, de közelről...
- Nehezen lehetne überelni a hímek lustaságát - kacagok fel, miután a hozzánk legközelebbi oroszlán éppen elterül, míg a többiek látszólag egyre feszültebbek. - Biztos tudják, hogy lassan etetés. Mást sem várnak szerintem egész nap. Mondjuk én sem - nevetek fel. Mondjuk úgy, ez amolyan fél-poén volt. Nem teljesen igaz, de van benne igazság. Nem véletlenül mondjuk azt a kollégákkal, hogy a munkanapok legfontosabb időszaka az ebéd.
- Bevallom, én inkább a kutyafélékért vagyok oda mióta húgom macskája egyszer úgy megkarmolt, hogy mehettem a sebészetre. - Sőt, nem is csak megkarmolt, hanem erősen meg is harapott. Úgy fájt, mintha a pokolban lennék, pedig az csak egy kis házimacska volt. Egy ilyen nagymacska karmolását lehet túl sem lehetne élni.

Egyértelműen elárulja Javier arca, mit gondol anyám véleményéről az orvoslással, egészen pontosan a sebészetről kapcsolatban. Kettőnk között ez örökös vitatéma, amit borzalmasan unok. Régebben sokat veszekedtünk miatta, olyankor gyakran pattanásig feszültek az idegek, pedig mindketten végtelenül türelmes emberek vagyunk. Azt hiszem, ez anyámnak is meg nekem is érzékeny pont; én nem azt csináltam, amit ő remélt, engem meg befolyásolni akart, ami nekem nem igazán tetszett. Akárhányszor előtérbe kerül ez a téma, mindig kicsit lelombozódom, Javier reakciója viszont most mégis megmosolyogtat. A burkolt célzást értem és abszolút egyet is értek vele. Anyám elég egyedi eset sok szempontból, ami a szívén az a száján, néha észre sem veszi, hogy mennyire megbántja egy-egy kijelentésével az embereket maga körül. De mégis van valami olyan megfoghatatlan dolog a lényében, a kisugárzásában, ami miatt nem lehet rá pár másodpercnél tovább haragudni. Nem direkt rúg bele az emberbe, egyszerűen csak túlságosan őszinte. Akkor is, amikor jobb lenne csöndben maradnia. Szerencsére anyám nővére, aki szintén orvos, megadta a kellő löketet és bátorságot ahhoz, hogy mégis kiálljak a saját akaratom és terveim mellett.
- Hát… - sóhajtok egy nagyot. - Anyám világ életében a divat megszállotja volt. Számára az lett volna az ideális, ha betársulok hozzá, együtt visszük a céget, de ez valahogy nem vonzott - vonom meg a vállam. - Tetszik, hogy kreatívnak kell lenni hozzá, de a tervezés nem az én világom. - Valami hasznosabbat akartam csinálni, valami olyat, amivel segíthetek az embereken. Megtaláltam a hivatásomat, amiben a nagynéném mellett apám is támogat. Sok áldozattal jár; a szabadidő egy nem látező fogalommá minősült át, rengeteget kell dolgozni, sokat kellett tanulnom, néha elviselhetetlen betegeket kell elviselni, kezelni kell a magukból kiforduló hozzátartozókat, nyugodtnak kell maradni nehéz helyzetekben. Ha a beteg szerint inkompetensek vagyunk és egy normális orvos kell nekik, akkor nem állunk le veszekedni velük, akármennyire is be akarjuk bizonyítani, hogy rezidensként nem vagyunk inkompetensek. És még lehetne sorolni, de minden kellemetlenség ellenére megéri. Szeretem ezt csinálni és semmiért nem váltanék pályát.
- A beosztásom? - Kérdezem nevetgélve. - Átlagos hónap? - Nevetgélek tovább, aztán sóhajtok egyet. - Átlagos napunk sincs, nemhogy hónapunk. A rezidenseknek nem igazán van kimenőjük, csak nagyon ritkán. A mai nap után fogalmam sincs, mikor leszek megint szabad - csóválom a fejem, hiszen sosem egyszerű egy kis pihenésre vagy lazításra időt szánni, amikor nap mint nap beteg embereken próbálunk segíteni. - Szavadon foglak és zaklatni foglak, ha látom már nagyjából, hogy mikor érek rá, bár az sem jelenti száz százalékosan, hogy tényleg nem kell akkor dolgoznom. Nem a legideálisabb, de legfeljebb meghívlak egy kantin ebédre. Isteni a tonhalas szendvics és egész jó kávék és teák is vannak. - És ezt kimondva tudatosul csak bennem, hogy valóban mennyire nincs időm semmire a munka mellett. Tényleg egy nyamvadt találkozót sem fogunk tudni összehozni normálisan? Valamelyik nap pont hallottam Dr. Calhount beszélgetni az egyik nővérrel, és Dr. Calhoun állítása szerint hét éve nem vett ki egyetlen szabadnapot sem. Azt a nőt ismerve, nem hinném, hogy hazudott volna. Ez várna rám is? Kicsit ijesztő, de még ennek tudatában sem csinálnék mást.
- Lassan annyi mindent eltervezünk, hogy fel kell írjam, mielőtt elfelejtem - kuncogok menet közben. Általában a munkámon jár az eszem, mást pedig hajlamos vagyok elfelejteni. Ha szelektív módba kapcsol az agyam, akkor minden olyan információ elveszik, ami abban a szent pillanatban éppen nem fontos.
- Még arról is lehet szó, hogy bemutatlak nekik - suttogok halkan és kacsintok, mintha tényleg rosszban sántikálnánk.
- Inkább a klasszikusok. Sonka, sajt, kukorica. De az abszolút kedvencem az a négysajtos. Sajtból sosem elég. - Javierhez hasonlóan én is a hasamra teszem a kezem, és igazából ekkor döbbenek rá, hogy valójában éhes vagyok. Reggel csak bekaptam pár falatot és Sandyékkel ebédelni is terveztünk, de így, az ételekről beszélve, lassan jelezni fog szerintem a gyomrom, hogy ideje lesz nem csak beszélni ezekről a finomságokról.
Kicsit elveszettnek érzem magam az állatkertben, még a térképet nézegetve is nehezen találnám megy egyedül a helyes utat. A tájékozódás nem az erősségem, ami itt még nem akkora baj, de az állatkertből kiérve a városban már kicsit nagyobb. Eleinte sokszor okozott ez kellemetlenségeket, mert nagyon nem ott kötöttem ki, ahova menni akartam, de a szokásos útvonalakkal már nagyjából tisztában vagyok. Az utcatáblák viszont még most is sokszor megzavarnak. A kelet és nyugat jelzések segítség helyett néha megzavarnak. Oké, hogy ott vannak az égtájak is, de az merrefelé érvényes? Nekem nem szabad elvesznem egy erdőben, különben onnan sose találnék ki.
- Szerintem itt - válaszolom némi tétovázás után. Néha hiányzik Franciaország, az otthoni dolgok, az anyanyelvem használata, de Amerika egy teljesen új világ számomra, amit szeretnék felfedezni. Jártam már itt korábban, nem ez az első alkalom, hogy a Nagy Almában vagyok, de nem éltem még idegen országban. Ez azért mégis már, mint turistáskodni. - Néha eljátszom a gondolattal, milyen lenne hazamenni. Aztán rájövök, hogy itt legalább tényleg a magam ura vagyok. - Hiányoznak természetesen a barátaim, még családomból is hiányzik pár ember. Legtöbbször akkor fognak el ezek az érzések, amikor egy fárasztó nap után belépek az ürességtől kongó lakásba, ahol nem vár rám senki. Amikor Pierre házában laktam, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy haza akarnék menni. Nem hiányoltam semmit. Mindenem megvolt, amire csak vágytam; szabadság, társaság, biztonság. Ha egyedül akartam lenni, volt rá lehetőségem. Ha társaságra vágytam, csak ki kellett nyitnom az ajtót. Azóta sok minden változott. Néha nyomasztó az egyedüllét, de szerencsére annyira elfáradok egy-egy műszak után, hogy nincs sok időm ilyeneken agyalni, mert perceken belül elalszom, másnap meg kezdődik elölről a hajtás.
- Rengeteget - bólintok egyetértően.
- Nagyon is jól - mosolygok Javierre emelve a tekintetem mintegy célzásként. Alapvetően is jól érzem magam itt, de Javiert már ismerem, vannak közös emlékeink, élményeink. Egy nyarat eltöltöttünk itt együtt, és akkor is imádtam minden együtt töltött pillanatot. A sors fintora, hogy ismét itt futottunk össze. Nem kevés idő eltelt az utolsó találkozásunk óta, mégis olyan természetesen jön minden magától.
Végül nem veszünk el az állatkert területén belül, megtaláljuk a hatalmas macskaféléket egy óriási üvegfalú kifutó mögé zárva. Lenyűgöznek ezek a termetes bestiák. Biztonságos távolságból még aranyosnak is mondhatóak, de testközelből már inkább kicsit rémisztőek. Mégis van bennük valami, ami a veszélyességük ellenére vonzza az embereket.
- Én sem - csóválom meg a fejem. - Maximum olyan kis szafaris kocsiban, amikben szokták vinni a turistákat. Egy olyan túrára szívesen elmennék, ha tudnám, hogy teljesen biztonságos. - Mert egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy kockázatmentes lenne.
- És ez sokszor nem csak a négylábú hímekre jellemző. - A kétlábúak is tudnak legalább ilyen lusták lenni, ha van, aki kiszolgálja őket. - Látod, mondom én! Két láb, négy láb, nem számít. A hím az hím - nevetek Javierrel együtt, viszont ironikusan az én gyomrom kezd el korogni. - Ajjajj. - A hasamhoz kapok abban reménykedve, hogy hamar elcsitul a jellegzetes kuruttyoló hang. Komolyan, mintha egy békát nyeltem volna le.
- Micsoda? Te jó ég! Hogy tudott így elbánni veled egy olyan apró jószág? - kérdezem összevont szemöldökkel. Már én is láttam a kórházban mindenféle állat okozta sérülést, de macskakarmolás miatt még nem találkoztam senkivel a sebészeten. - Egyébként én is kutyás vagyok inkább. Ha lenne időm rá, már biztosan lenne otthon egy-kettő. - Régen anyám allergiája miatt nem lehetett semmi állatunk otthon, most az időbeosztásom nem engedi. Ha hazavinnék valami állatot, szegénykém egész nap egyedül lenne otthon. Szívtelenség egész álló napra egyedül bezárni a lakásba bármilyen négylábút, ami nem ketrecben vagy terráriumban él.