Nem mondanám, hogy szabadnapom van, inkább azt, hogy beteget jelentettem. Na már most épp csak annyira vagyok beteg, hogy semennyire, simán tudok kint üldögélni a parkban néhány idegen kisgyerek és kapott virág között, az ölemben a gitárommal. Owennek ezt nem kell tudnia, direkt nem az étterem közelében csüccsentem le, pedig nagy volt a kísértés, hogy bevonzzam a vendégeket azzal, hogy ott ülök a hely előtt és órákon keresztül énekelek. Igaz, lehet, hogy hajléktalannak néztek volna, ha mellé még ki is nyitom a gitártokom... De hát túl szép az idő hozzá, hogy bent futkossak egy tálcával a kezemben. Van ez a férfi, láttam amikor megjelent, mert épp olyan arca van, amit az ember elsőre kiszúr. Nem ismerős, de szép, pont olyan, akit elnézegetnék és még énekelnék is neki, már ha nem tűnne el olyan gyorsan a szemem elől. Egyik pillanatban még látom, hogy leül a szemközti padra, a következőben viszont felszívódik és a helyén csak egy galamb sétálgat annak reményében, hátha talál pár morzsát. Kissé csalódottan, néha körbepillantva a téren kezdek bele egy új dalba a kicsik örömére, akik az előzőnél a szüleikkel és egymással táncoltak. Fogják egymás kezét és nevetnek, de néhányan énekelnek is velem együtt. Mosolyom kiszélesedik, s már csak egyszer-kétszer tekintek körbe, hátha meglátom a férfit. Az anyanyelvemen énekelek, imádom játszani ezt a dalt, de akkor lenne az igazi, ha táncolni is lehetne rá, pont mint ahogy az előttem felsorakozó néhány fő teszi.
Az utcán megszólaló hangszerek hangjára mindenki egyből felfigyel, az emberek csontjaikban is érzik a felfrissülést, a boldogságot, amit a felszólaló hangok ébresztenek elnyomva az utca kellemetlen és már-már monoton gépi hangjait. S hiába a rohanás, a sietség, egy pillanatra legalább egytől-egyig a hangok irányába pillantanak, elmosolyodnak a táncoló tömeget látva, aki pedig teheti, megáll, hogy részese lehessen az apró kikapcsolódásnak. Irodámból éppen a szemközti parkot érintve szeretnék eljutni a közeli török gyorsétterembe, hogy végre egy kis ételhez is jussak, már több, mint öt órája nem ettem és ez az én gyors anyagcserémmel rengeteg idő. Már odafele úton is kiszúrom az éneklő lányt, de visszafelé, már egy jó kebabbal a kezemben sokkal nyugodtabbnak érzem magam, s gondolom miért ne foglalhatnék helyet egy kicsit én is a társaságban. Nem azt mondom, egészen érdekes látvány lehetek, mivelhogy körülöttem énekelnek és táncolnak, én pedig csak a kebabot szeretném elpusztítani mihamarább, lopva néhány szemkontaktust az éneklő szépségtől. Telnek a percek, amik alatt minden falattal egyre több kalóriához jutok. És azt mondom... Élvezem! Ez jó! Már nem csak a kebab, hanem a hangulat is, melyet megteremt csodás hangszálaival és kisugárzásával. A végére már ritmusra rágok és dúdolgatok, amennyiben ismert számot játszik, de meg kell jegyeznem, egészen közeli ízléssel rendelkezünk, amire mindössze habként jön rá a közös nyelvünk ténye is. Miután elfogyasztottam a lakomámat, ülök még egy kicsit mosollyal figyelve őt és a körülötte lévő embereket, majd egy ponton elhatározom magam, felpattanok, hogy eltűnjek a tömeg mögött és szélsebesen telefonáljak az egyik közeli épületben lakó kedves barátomnak. "Szervusz! Otthon vagy most? Az nagyon jó! Ha felugrok hozzád, kölcsönadod egy órára a gitárodat? Sürgősen kellene és tudod, nem szeretnék hazamenni az enyémért. Oké, szaladok!" Mire kinyomom a telefonom hívását, már csak pár lépés választ el a kapucsengőtől. Beenged, én pedig hálálkodva pacsizok le vele. Iszom egy pohár vizet, leveszem fekete zakómat, s az egészen elegáns mélyzöld ingemben sietek vissza a térre, kezemben a megszerzett hangszerrel. A hangokból ítélve még nem ment el, aminek kifejezetten örülök, s közelebb érve lassabb tempóra váltok, hisz nincs miért rohanni. Hallgatom a zeneszámot, melyet az eddigiekhez hasonlóan ismerek, sőt mi több, gitáron is szoktam otthon, vagy baráti társaságban játszani, úgyhogy ölembe emelem a hangszert és a reflén után bátorkodom csatlakozni hozzá. Az első pengetésekre néhány szem megakad rajtam, a nekem ezidáig háttal álló emberek hirtelen megfordulnak, s tekintetüket hol rám, hol az éneklő hölgyre szegezik. Néhány vélhetően meglepett másodperc után utat engednek a tömegben, hogy odamenjek a lányhoz, így meg is indulok felé lassú, ütemes tempóban, gitározva. Magam se veszem észre, de mosolyogva nézem őt felé közeledve és ha nincs ellenére, csatlakozok is hozzá. Énekelni kezdek vele, mélyebb hangom meglepően jól passzol az ő hangszínéhez, noha ügyelek, hogy ne legyek túl hangos, hiszen nem elnyomni akarom, vagy leénekelni, éppen ellenkezőleg, támogató, aláfestő szándékkal érkeztem, s elsősorban gitározom és csak részletekben éneklek vele együtt. Mindeközben tekintetem hol a gitár húrjain, hol pedig a számomra egyébként teljesen ismeretlen hölgyön pihen. Én csak élvezem amit csinálunk, szeretek zenélni, utcán különösen, ahol a mindennapi emberek mindennapi életébe tudok ily módon kedvet és örömöt csalni. Ahogy vége a számnak, a közönség tapsolni kezd, láthatóan élvezik egy férfi és egy nő duettnek nem nevezhető, de mégis közös előadását, ami igazából előadásnak sem nevezhető, hiszen mindenki csak azt teszi, amit szíve kíván. Ellenben kihasználom a szünetet és kezemet nyújtom a mellettem lévő fiatal nőnek. Szeretnék neki bemutatkozni, ha már így hozta a sors. - Javier Benito Alvarez. Örülök, hogy megismerhetlek, illetve annak is, hogy ezt ily módon tehetem - pillantok a gitáromra, egyúttal pedig a szituációra is utalok ezzel. Pont a hetekben gondolkodtam, hogy megint le kellene ülnöm egy padra és zenélgethetnék, mint ahogy régen húgommal tettem, ám valamiért ezt eddig nem hoztam össze, úgyhogy hatványozottan örülök a szerencsének.
A jó idő, az emberek vidámsága és a zene megteszi a hatását. Alapból sem vagyok egy utálatos, mogorva ember, sőt, pont az ellenkezője, de így még jobban érzem magam. A meleg napsugarak az arcomat, a zene pedig a lelkemet simogatják. El sem tudnék képzelni ennél szebbet a napra. Na jó, talán mégis, hisz van egy kis extra ebben az előadásban. Ő, a férfi, akivel szívesen szemeztem volna még egy kis ideig, ha nem vált volna kámforrá. Aztán tessék, mire észbe kapok, ott ül mellettem és gitár van nála. Elmosolyodom amikor csatlakozik, egyből rájövök, hogy nem csak az arca szép, de a hangja is. Amikor leültem ide, csak a szórakozás lebegett a szemeim előtt, nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen kisebb csodába csöppenek. Úgy egészítjük ki egymást, mintha már hosszú ideje együtt játszanánk, vagy minimum ismernénk egymást és a másik tehetségét. Az igazság viszont az, hogy nagyjából fél órája, hogy először megpillantottam. Többször is rámosolygok, hol az idegent, hol a táncoló közönséget figyelem, teljesen elmerülök a dalban és az érzésekben. Kicsit olyan ez, mint a füvezés, hogy lebegsz a föld felett és minden jó. - Rosalia Escamilla, részemről az öröm. Finom volt a kebab? - vigyorodom el, miközben egy icipicit hosszabban fogom a kezét, mint az illik, vagy szokás a bemutatkozásnál. - Csak nem zenész vagy? - érdeklődöm kíváncsian, s tekintetem nem elvéve róla egy egyszerű kis dallamot pengetek a gitáromon, hogy a közönség ne szállingózzon el. Hátha van kedve az új ismerősömnek folytatni ezt a kis jammelést és tovább szórakoztathatjuk őket.
Nagyon rugalmas embernek tartom magam, aki azért a szoros munkaidő ellenére is megenged magának néhány perc felüdülést, amely után sokkal hatékonyabban fog menni a munka. Szeretem a zenét, nagyon szeretem, én magam is művelni szoktam mindössze hobbiból, még hivatásos zeneszerzőnek sem tartom magam annak ellenére, hogy híres énekesek által csendülnek fel dalaim, mely azért annyira nem nagy szó, ha úgy vesszük, hogy az egyik ilyen híres énekes a vér szerinti húgom. Miután befalatozom a kebabomat, gyorsan szerzek magamnak egy gitárt, hogy még időben csatlakozni tudjak a daloló lányhoz. Remélem csupán, hogy nem lesz ellenére a társaságom, úgy tűnt nekem, mintha nagyon nyitott lenne, így hát bátorkodok az ismert zenére gitárhúrokat pergetni. A szám végén kezemet nyújtom és bemutatkozok neki. Nem zavar, ha a nézők, akik abbahagyták a táncolást, elkezdenek videózni, szerintem nagy részük turista. Elvigyorodom, ahogy rákérdez a kebabra, nos, úgy látszik megjegyzett még a gitározás előtt is. Ez nagyon kedves tőle. - Nagyon jó volt, csak ajánlani tudom a szemben lévő helyet - felelem mosollyal, majd elengedem a kezét és kiegyenesedek ültemben. - Nem, azt azért nem mondanám, de szoktam zenét szerezni. Ez nekem amolyan hobby, de ettől még felettébb elhivatottan űzöm. - Őszinte válasz a részemről, hiszen minek is hazudnék? Nem tudom, a többieknek mennyire ismert az arcom, lehet vannak, akik felismernek szép lassan az NBC csatornáról, de alapvetően erre én nem alapozok. - És benned kit tisztelhetek? Énekes vagy? - Okkal gondolom ezt, nagyon szép hangja van. Alapvetően olyan ember vagyok, aki elég jól ismeri a hírességeket, különösen a spanyolajkúakat, de mint mindenki, én sem tudhatok mindent. - Sokszor jársz ki ide zenélni a közönségnek? Régen én gyakran töltöttem így a szabadidőmet, jól esik feleleveníteni fiatalabbkorom szép emlékeit, ha nem bánod, maradnék még néhány zeneszám erejéig. - Természetesen, csak ha nincs ellenére. Semmiképpen sem szeretném beleütni az orromat az ő egyéni programjába, mivel hát ki tudja, milyen céllal van itt, de ha szeretné, én örömmel maradnék egy kis időre.
- Mindenképp letesztelem - bólintok mosollyal az arcomon. Imádom a városban azt, hogy ennyi ember vesz körül és sokakkal már az első percben egymásra tudunk hangolódni. Nem értem azokat, akik szemellenzős lovakként közlekednek és felháborodnak, ha egy idegen hozzájuk mer szólni. Én imádom ezt, új embereket megismerni és a mellettem ülő férfihoz hasonló személyekkel valami rögtönzöttbe vágni. - Ha van egy tollad, kérek egy autogramot a karomra - viccelődöm vele. Lehet, hogy fel kellene ismernem, de sajnálatos módon nem vagyok eléggé otthon a hírességek világában. Távol áll tőlem a tv bámulása egy tál chipsszel az ölemben és az is, hogy a bulvárlapokat olvasgassam. Sokkal izgalmasabb ez így, megismerni valakit és nem előre elolvasni, mire kell számítani. Már ha egyáltalán Javier olyasvalaki, akiről leírták, vagy elmondták már minimum egyszer, hány éves és mi a kedvenc színe. Miközben finoman pengetem a gitárt, egy kisfiú letesz egy pár szál virágot közénk a padra. Rámosolygok és ő vissza, ha pedig eddig nem volt elég boldog a lelkem, most már teljesen az. - Csak próbálkozom, néha elfogadnak és hívnak bárokba, de a közönség általában már azt sem tudja, hol van - elengedem a húrokat és legyintek, majd a fülem mögé tűröm a hajam. Csodálatos lenne, ha egyszer végre nem csak háttérzaj lennék. - Igen, amolyan hobbi, imádom nézni őket, ahogy megnyílnak - utalok az emberekre körülöttünk. - Örülnék. Mutasd, mit tudsz - vigyorodom el és még rá is kacsintok a férfira. Ha már az imént az én dalom szólt, most meg kell próbálnunk ezt fordítva is.
Nagyon nézek, ahogy meghallom, hogy tényleg autogramot kér tőlem. Nem ez az első eset, ám zenei munkásságomért nem szoktak tőlem aláírást kérni, ellenben a műsorvezető mivoltomért annál többet. Ettől én még nem tartom magamat híresnek, legfeljebb ismertnek, a kettő együtt pedig nem ugyanaz. Például nekem nem kellenek testőrök, könnyedén járkálhatok metróval is, míg egy híres ember annyira egyszerűen ezt már nem tehetné meg kellemetlenebb fenntartások nélkül. - Sosem értem, hogy miért akarnak a testükre aláírást kapni. Az úgysem maradandó… - Ha a zakómban lennék, most egyszerűen előkapnék egy tollat, de még ha így is lenne, nem szívesen firkálnám össze a bőrét. Aztán lehet csak én akadok fent ezen. Elmosolyodom a kisfiú láttán, ki közénk rak néhány virágszálat, amit talán a közeli virágvázákból szerzett sunyiban, kihagyhatatlanul. Mintha csak a fiatalkori önmagamat látnám. Ez nem az én előadásom, nekem jóformán semmi közöm Rosalia utcai produkciójához, ha ezt mondhatjuk így, úgyhogy a kelleténél talán egy fokkal hangosabban kérdezek rá, hogy benne kit tisztelhetek. Ez most róla szól, én csak… kiegészítő láncszem vagyok, avagy közvetítő személy. - Ki tudja, talán egyszer pont abban a bárban fog kikapcsolódni egy menedzser, aki szívesen felkarolna. Vagy itt az utcán - mutatok körbe a tömegen. Sosem lehet tudni, kinek mi a munkája, a lehetőségek bármikor megjelenhetnek itt a placcon körülöttünk, mint ahogy nekem is vannak lemezkiadóknál ismerősem, ám egyelőre nem látom értelmét ezt felhozni. - Én is pont ezt szerettem anno, mikor még felléptem az egyetemista koromban… Egy fiatal társaság amúgy is könnyedén megnyílik, de a zene csak fokozza ezt. - Örülök, hogy nincs ellenére a társaságom, így maradok még egy kis időt. Szolidan felnevetek, mikor rajtam a sor, feltételezem arra gondol, hogy kezdjek el egy ritmust, vagy konkrét zeneszámot és ő fog hozzám igazodni. Nos hát legyen, nem vagyok semmi jó elrontója, így néhány kalandozó pengetés után úgy döntök, hogy legyen egy kicsit lassabb az ütem, egy lassabb számmal állok elő. Ez a zene úgy tűnik, hogy még egy macskának is bejön, aki egy közelebb merészkedik hozzánk és a tömeghez is, feltehetőleg városi cica, aki minden kis elejtett finomságot nagyon szívesen fogad.
Kezdőlap
