Van egy kávézó, ahol nagyon sűrűn megfordulok a laptopommal meg notesszel és tollal egyaránt. Néhány interjút is készítettem már itt olyanokkal, akik nem szeretik a túlzott figyelmet, ez tényleg csöndes rész. Nem messze van a Washington Square Park, így hamar rá lehet lelni. Lehet, jobb szeretett volna Mr. Alvarez más helyet, de én ajánlottam ezt neki. Szerintem nem fogja megbánni. Nincs tömve, a kiszolgálás is jó, és nem fecsegnek az itt dolgozók, hogy kik is járnak ide. A felső elkülönített helyet megkaptuk, így ott nyugodtan tudunk beszélgetni. Napokkal korábban időpontot egyeztettem mára Javier Alvarezzel. Sokat olvastam róla, jó pár információval gazdagodtam, és az egyik kedvenc műsoromba volt tavalyi évben műsorvezető, mit ne mondjak, nekem nagyon bejön a stílusa, érdemes a médiában elhelyezkednie. Szeretem az American's Got Talentet, egészen remek szórakozás. Még én is szoktam nézni. A vele való interjúm nemcsak rá, hanem a húgára, Carmelára is kiterjed majd, annak is a külföldi kórházi kezelése, drog miatt került be. Fogalmam sincs, miért kezdett el ennyire érdekelni ez a dolog. Az utóbbi néhány évben a sztárhíreket csak átfutom, azonban valamiért magamnak akartam ezt a kis cikket. Annyira, hogy képes voltam mindenre, hogy én írhassam meg a cikket. Ne az a nyomi Gretchen legyen az, aki megírja ezt. Meg kell valami, ami kicsit elrugaszkodik attól, amit Mickey M. mondott, meg ugyebár az teljesen más sztori. Csak még várok valami üzenetet arról az ügyről, utána belevetem magam, addig pedig ezzel is jól elleszek, mivelhogy nem sok hasonló eset érdekel, különösebben csak akkor, ha kapcsolódik egy bűntényhez, politikához... Én néha azt sem bánnám, ha apámról is kiderülne bármi, lehet, hogy ő is kapcsolódik valahogy az ügyész úrhoz? Hm, ez eszembe sem jutott még! No, de vissza a jelenhez, amíg nem érkezik meg az interjúalanyom, addig átnyálazom magam ismét ezen az egészen. Szerintem rögtön rákérdezek, hogy tegezéssel indíthatunk -e, mert úgy szívélyesebb és bizalomgerjesztőbb egy beszélgetés. Persze, a cikkben hivatalosabb forma lesz, de itt nem szükséges. Én úgy látom. Meg ott az a tény, hogy egyidősek vagyunk, pár hónappal vagyok idősebb nála, szerintem nem lesz gondja a tegezéssel. Azért elgondolkodtató, tudhat -e bármiről, vagy tőlem fogja megtudni vajon? Először azonban kicsit magáról fogom faggatni, utána jöhet a keményebb fordulat. Persze, már tervezem azt is, hogy valahogy Carmela közelébe férkőzzek, viszont nem tudom még, leplezetlenül legyek firkász, aki őt keresi meg, vagy támadjak kicsit más irányból? Nem ismer, nem lát, ezért kiadhatom magam másvalakinek is, akivel könnyebben fog beszélni. Meglátjuk! A szép, kék szemű pincérfiú érkezik a lattémmal, aminek illatát megismerem kilométerekről is. Szegény srác eléggé elpirul, mert mindig mosolygok rá, aztán azt hiszem, vagy nem volt még senkije, vagy egyszerűen csak ilyen jellem, hogy paprikavörös lesz folyton, ha rámosolyognak. Elkezdek a tollammal zongorázni az asztalon, próbálkozom egy Queen-dallal, a We Will Rock You-t Felicia módra. Ez hatványozottan borzalmas, idétlen, nem méltó. S ahogy felpillantok, meglátom Javiert. Remélem, nem hallotta meg az előbbi zongoraművészileg zéró akármit. - Jó napot, Mr. Alvarez! Felicia Kincaid vagyok - mutatkozom be, ha tényleg odaér hozzám. - Jó lesz az a hely? Vagy jobb szeretne ablak mellett ülni? - udvariasan kérdezem meg, még egyelőre nem rohanom le kérdésekkel, hadd fújja ki magát, és válasszon valami innivalót is.
Oh istenem! Itt élek Manhattanben már több, mint tíz éve és még mindig képes vagyok eltévedni egy közismertnek mondható részében is. Általában szeretek lassan, megfigyelő üzemmódban sétálni és mindent gondosan figyelembe venni, de mióta a kollégám Kevin kirakott a Washington Square Park mellett, én legalább hatszor körbesétáltam ugyanazt a háztömböt. Az irodában sietősen kaptam magamra a tavaszias zakómat és teljes pánikban siránkoztam kollégámnak, hogy nem fogok odaérni időben az interjúmra, amit kivételesen nem én tartok, hanem én lennék a faggatott alany, melynek egyébként napokkal ezelőtt annyira megörültem, hogy a kakaót is kilögyböltem az email láttán. Kevin felajánlotta, hogy ő is pont haza indulna és útba esne, szóval szívesen elvisz, ez pedig kifejezetten hasznomra jött. Azt mondta, hogy tudja, hova kell mennem, én pedig meg is elégedtem ezzel, mit sem sejtve, hogy teljes csőd leszek megtalálni a kétutcányira lévő kávézót. Bosszankodva nyúlok telefonom után, nem is értem, miért nem jutott eszembe előbb elővennem és beírnom a gps-be a megadott házszámot. - Bocsánatot kérek! - mondom sajnálkozó tekintettel annak a lánynak, akinek véletlenül nekimegyek az utcán, míg én a telefonomat pötyögöm. Most már, hogy tudom, hova kell mennem milyen úton, igyekszem megnyugodni és nem egy veszett kutya beütését kelteni a kávézóba benyitva. A nő, kitől az emailt kaptam egyenesen a New York Daily News-nál dolgozik, ami egy nagyon híres és neves hírlap, szégyellem is magam, hogy kicsit meg kellett őt váratnom. Közbenézek, de egyelőre nem találok olyan reakciót produkáló személyt, aki az én interjúztatóm lenne, így odamegyek a pulthoz. - Elnézést - szólítom meg a pultost, aki köszön és minden figyelmét rám szegezi, viszont rájövök, hogy elfelejtettem a nő nevét, így hát ismét telefonomat hívom segítségért. - Egy Felicia Kincaid nevű hölgyet keresnék, ha minden igaz, itt foglalt számunkra asztalt és… - int is a kék szemű fiú, érti, hogy miről beszéltek. - Az emeletre tessék. - mutat a lépcső irányába. - Nagyon szépen köszönöm! - felelem és meg is indulok a lépcsők felé, ám az első foknál megtorpanok. Eszembe jut, hogy nem illik üres kézzel jönni. Visszasétálok a pulthoz. - Kérhetnék két lattét? Áhh, szóval ő is azt kért? Akkor egy málnás és egy kivis limonádét szeretnék. Köszönöm! - Kifizetem egyből, az a biztos, majd tényleg felsietek már az emeletre, nem szeretném többet váratni. Odafent már megpillantom a Feliciát, úgyhogy biztosra vehetem, hogy jó helyen vagyok. - Üdvözlöm! Csak Javier, kérem… - nem szeretem, ha magáznak, nem vagyok én annyira öreg még. A számok is csak képletes értékűek. - Tökéletes számomra ez itt - felelem az ülőhelyemre irányuló kérdésre, én egy eléggé alkalmazkodó ember vagyok, úgyhogy nem nehéz velem a kávézóban lévő kényelem kialakítása sem. - Elnézést a késésért, úgy gondoltam, hogy fejből is idetalálok, de elszámítottam a képességeimet - mondom, miután leülünk. Látom, hogy az itallap még az asztalon van, ebből adódóan feltételezem, az én rendelésem lenne hátra. - Idefelé kértem két limonádét, remélem a választásnál nem nyúltam nagyon mellé - mosolyodom el egészen ártatlanul, de ha esetleg nem szeretné, mert mondjuk cukorbeteg, akkor sincs semmi probléma, hatalmas bendővel áldott meg az ég.
Csöppet izgulok, de ez nem feltűnő szint, így el tudom rejteni. Nem azért vagyok izgatott, mert utoljára nem is tudom, mikor készítettem Javierhez hasonló tévés személyiséggel interjút, hanem magam miatt. Nagyon buzgón és tüzesen fogtam hozzá ehhez az egészhez, ami nem lankadt, egyszerűen jó kicsit más témával is foglalkozni ilyen hévvel, nemcsak a politikával, korrupcióval, botrányokkal, bűntényekkel tűzdelt ügyekre koncentrálni. Még azt se nagyon vettem észre, hogy voltaképp az interjúalanyom késett valahány percecskét, amit én már megszoktam, ezért nem is nagyon érdekelt. A lényeg, hogy itt van, és már az üvegasztal túloldalán lévő székben ül. - Épp szerettem volna megkérdezni, hogy tegezhetlek -e, de megelőztél, a cikkben majd úgyis hivatalosabb lesz az egész. Én pedig csak Felicia - egy hatalmas mosollyal mondtam ki ezt, amikor elhelyezkedett, egészen kellemesek ezek a székek. - Csak azért kérdeztem meg, mert volt, aki itt jobban érezte magát - nem nyújtottam nagyon a tésztát ezzel, végigméricskéltem a két szép szememmel a férfit, televízióban is jól nézett ki, így még kiválóbb a látvány, ami elém tárult. - Ez... nem számítható fel késésnek, hidd el, ez csak minimális várakozási idő, úgyhogy nem kell elnézést kérned - kezemmel legyintettem erre, mert tényleg nem zavart ez. Kíváncsi vagyok a rendelésére, az is elmond már róla valamit, én pedig ezalatt kiittam a maradék lattémat, utána pedig magam elé toltam a noteszem, a tollat pedig egyelőre csak mellé helyeztem. Én még mindig így jegyzetelek. Valamint a hangrögzítőt is beállítottam telefonom. - A felvett hanganyaggal szoktam összehozni a noteszben leírtakat. Természetesen, ha nem zavar téged - mire ezt kimondhattam, a lépcső felől lépéseket hallottam, de minden gyorsan történt, ezután az asztalra lerakott limonádékkal szemeztem. - Nagyon finomak, kóstoltam már őket. Édesszájú vagyok - vigyorogtam a férfira, nem tudom, miért kellett ezt megosztanom vele, csak jött. Hagyom, hogy kicsit lazuljon el, ha netán izgulna, bár ő is kiváló az interjúztatásban, láttam már. Én viszont nem akarok annyira hivatalosan beszélgetni vele, nincsenek előre megtervezett kérdéseim, jó, nagyjából lejátszottam az egészet fejemben, de úgyis fogok rajta változtatni. Kinyitom a bordó színű, ezüstcsíkkal a szélén díszített noteszemet, amit nemrég vettem, mert megtetszett a borítója. A tollamat azután veszem csak fel, ha elkezdtük. - Felkészültél? - jelentettem be neki, hogy vegye úgy, mint egy beszélgetést. - Akkor kezdem azzal, hogy az újságírás az életem, de már nagyon régóta követem az American's Got Talentet, és mikor feltűntél tavaly benne, már akkor éreztem, hogy szeretnék veled valamikor összefutni, aztán most végre eljutottam ide. Elsődlegesen azt szeretném kérdezni, hogy megszoktad -e már a média világát, erre vágytál mindig? Az üzleti életet magad mögött hagynád véglegesen? Mesélj egy kicsit ezekről, szeretném hallani, hogyan jutottál el idáig, mit szeretnél igazán tenni még? - szeretem, ha valakihez nem egy kérdéssel fordulok, hanem több olyannal, ami egybefügg, és ezáltal jobb összképet kapjunk a múlt, jelen, jövő elképzeléséről.
- Felicia, köszönöm szépen! - köszönöm meg a tegezést a kézfogást követően, majd leülök a székre, az én foglalt helyemre és elhatározom, hogy lehetőleg minél kevesebb időt fogok tőle rabolni és amennyire tudom, nem kezdek el végeláthatatlanul beszélni egy árva kérdésre, mint ahogy általában nekem az nagyon megy. Nem véletlenül választottak műsorvezetőnek, amiért azóta is rendkívül hálás vagyok. Azt kell, hogy mondjam, sokkal jobban élvezem a média közelségét, mint a marketinges állásomat, pedig nem kergetek semmilyen feltörekvő álmot, miként egészen biztosan arra sem vagyok felkészülve, hogy túlzottan híressé váljon az arcom. - Lehet a látkép megihlette, vagy segített neki ellazulni - teszem hozzá, mert rendszerint mindenre van egy gondolatom és már most sikerült elfelejtenem, hogy megfogadtam, nem fecsegek feleslegesen, de kérdem én, minek is akarnám megjátszani magam? Elnézést kérek a késésem miatt, örülök, hogy nem vette zokon, én azért kicsit mérges vagyok magamra emiatt, mire eszembe jut bátyám, Raphael mindenkori válasza erre: "sose legyél mérges magadra". Néha nagyon nehéz ezt meglépni. Szimpatikus a nő, látom ő is kellően flexibilis, amire egyébként bevallom, hogy kevésbé számítottam rá, mivel híres hírlapok újságíróit valamiért mindig teljesen merevnek képzeltem el. Hiba volt. Bizonyára hamarosan érkezik majd a két limonádé, de addig is kényelembe helyezem magam az előbbi futás után, mitől pulzusom még egy kicsit magasabb a kelleténél. Feliciában van valami határozott és legfőképpen tudatos kisugárzás, ami mellett mégis lágy és visszafogott megjelenés jellemzi. Próbálom megismerni őt és leszűrni az első benyomásokat róla. Nézem, miként előveszi noteszét, plusz hangrögzítő is lesz, teljesen érthető. - Nem, egyáltalán nem zavar. Többször voltam interjúztató, mintsem interjú alany, ismerem milyen a másik oldalt ülni, úgyhogy semminek nem vagyok ellenére, ami megkönnyíti a dolgodat. - Lehet pont ezért kicsit izgulok is, noha nem gondolnám, hogy lenne bármi, amitől gyomorgörcsöm lehetne. Nincs mit szégyellenem és nem hallgatok el semmit a nagyvilágtól, esetlegesen a családom kulisszatitkairól annyira mélységbemenően nem akarnék beszélni, de nem gondolnám, hogy a vasárnapi ebédem érdekelné a nagyközönséget. Meg is jöttek a limonádék. Mosollyal bólintok a pincérnek, ezzel megköszönöm a fáradozását. Hiába ez a munkája, amiért pénzt kap, szerintem így jobb világban élhetünk, mintsem ha fapofával elvárnánk egymástól mindent. - Akkor nem nyúltam mellé. Válassz kérlek - mutatok a két különböző ízű limonádéra, s amint ő elveszi az egyiket, én magamhoz húzom a másikat. Belekortyolok az italba, hogy enyhítsem szomjamat, ma alig ittam, szörnyű, hogy mennyire el tudok felejtkezni a hidratáltságról. - Felkészültem, ne kímélj - teszem vissza a poharat asztalra egy kicsit oldalra, mert hajlamos vagyok beszéd közben hadonászni kezemmel és nem akarnám felborítani a még igencsak teli limonádét. Hallgatom az első kérdést, s elmosolyodom, amint meghallom az AGT műsor nevét, innentől tudom, hogy tetszik a felvetett téma. Sokkal lazábbra veszem a figurát, még ha továbbra is viszonylag egyenes háttal ülök a széken. - Hát akkor menjünk sorban - utalok arra, hogy hirtelen sok kérdést kapok, amire szeretnék egyesével válaszolni. - Szeretném azt mondani, hogy megszoktam már, de ez nem így van. Számomra ez még csak egy kaland, egy hobbi úgymond, amit szeretek csinálni és nagyon jó érzés, hogy pozitív visszajelzéseket kapok nem csak a televíziótársaságtól. Nincs körülöttem akkora figyelem, átlagos életet élek, el tudok menni moziba anélkül, hogy az emberek kamerát ragadjanak, de tisztában vagyok vele, hogy minél több időt töltök a médiában, ez lehet változni fog. Meglátjuk, mit hoz a jövő és hogyan fogok rá reagálni én, de nyitott és alkalmazkodó személynek tartom magam, bízok benne, hogy minden rendben lesz. - Megnyalom az ajkamat, ezzel is kis szünetet tartok, jelezve, hogy most a következő kérdéskörére szeretnék rátérni. - Jelenleg nem szeretnék megválni az üzleti munkámtól sem, nagyon szeretem a marketinget és szerintem valamilyen formában mindig az életem része marad. Meglátjuk, mit hoz a jövő - mosolyodok el és ha jól emlékszem, még van egy dolog, amely megválaszolatlanul maradt. - Az én életemben a zene volt az, ami a húzóerő volt a média felé. Sokszor írok dalokat, zenélek, elsősorban gitározok, de az ének sincs tőlem messze, akárcsak húgom esetében, de sosem volt célom, hogy énekes legyek. Aztán kipróbáltam magam riporterként, az NBC-hez pont a markertinges végzettségem által jutottam el és úgy tűnt, kölcsönös szimpátia alakult ki a cég és köztem. Ebből adódott, hogy a tavalyi évben, miután Nick Cannon és Tyra Banks elutasították a műsorvezető szerepet, megkérdeztek engem, hogy vállalnám-e. Egy ilyen lehetőséget kár lett volna kihagynom úgy érzem, illetve korábban is nagyon szerettem a vetélkedő hangulatát, sok újat lehet látni a produkciók során. - Lágy mosollyal bólintok a végére, jelezve, hogy azt hiszem, elmondtam mindent tömören, ami választ ad a kérdéseire. Szerintem évekig tudnék erről beszélni.
Kezdőlap
