Beletelt egy pár napba, mire sikerült magam mögött hagynom a szomorú sóhajtásokkal teli letargiát, amit a költözés kapcsán éreztem. Egyrészt, nem tudtam hova tovább halogatni a pakolást, mutatott rá erre anya - aki aztán tarkón vágott, amikor visszakérdeztem, hogy nem-e lenne elég, ha az utolsó előtti nap elkezdenem -, másrészt pedig elég hipokritának éreztem magam tőle. Mármint, mindig én vagyok az a bizonyos személy minden ismerősöm életében, aki addig-addig gondolkodik, amíg az abszolút legrosszabban is megtalálja a jót. Ó, rád tojt egy madár? Tudtad, hogy Olaszországban ez szerencsét jelent? Elvitte a bank a kocsid? Szomorú, tényleg, de… drága a benzin, és a séta egészségesebb? Mondjuk nem New Yorkban, de valahol biztos. És láthatsz galambokat, a galambok jó fejek, csak vigyázz, mert engem hatévesen megkergetett egy. Vérgalamb lehetett, mindegy is. Meghalt a kutyád? Erre… valóban nincsenek pozitív szavak, mert az a legszörnyűbb dolog, ami megtörténhet valaki életében. A szívem szakad meg már a gondolattól is, hogy Dexter sem halhatatlan. Meg kellene találnunk azt a Bölcsek Kövét, tényleg. Rögtön a Roxfort után, de az a levél nagyon késik, nem értem, miért Errolra bízták, szerencsétlen baglyot majdnem „Error”-nak hívják. Nade, lényeg a lényeg. Pozitív voltam, ez volt szerintem mindenki első gondolata, amikor rám gondoltak – amennyiben gondoltak, persze. Kivéve, ha Fitoról volt szó - mert neki leprikón a nevem, a nemem, a fajom, a legnyilvánvalóbb tulajdonságom, minden, ami én vagyok -, vagy olyanokról, akik ökölbe zárt kezekkel kezdtek el felém közeledni az optimizmusom hallatán. Igazából Fito bácsi biztos boldog lenne, tudva, hogy hányszor vertek már meg csak azért, mert azt mertem mondani, hogy „de süt a nap!”, vagy valami ilyesmi. Ha ezt is pozitív megvilágításban akarnám helyezni, azt mondanám, hogy ez csak önvédelemre tanított. Nem is értem, ez anyát miért nem nyugtatta soha. Tehát, felváltva pakoltam és búcsúzkodtam egy icipicit könnyes szemmel a bronxi lakástól, azzal nyugtatva magam, hogy a brooklyni lakótársam, Anton, elég normális arcnak tűnik. Ki tudja, a végén talán még ő lesz az új Perci az életemben. Nem szó szerint, persze, mert Perci lecserélhetetlen, nem is az ő helyét venné át, csak… ő is olyan lenne az életemben, mint Perci. Két Perci lenne, mondhatni. Azt élvezném; sosem lehet elég barátod, és nekem szerintem még kifejezetten sok sem volt. Mindenesetre, amíg itt laktam, nem gondoltam volna, hogy ennyire a szívemhez nőtt ez a hely, és mégis. Ez volt az első saját otthonom. Itt vesztettem el a legtöbb félpár zoknimat. Itt lehettem először annyira rendetlen, amennyire csak lenni akartam. És itt volt az a kínai, amit túl sokáig hagytam a hűtőben, és saját élővilágot rittyentett magára. Lenyűgöző. - De jó lesz a másik hely is, ugye, Dexter? – szóltam a nappali másik felében, egy halom szennyes ruhán pihenő német juhászomhoz. Dexter felemelte a fejét, aztán vissza is rakta, ami nem jelentett túl sokat, de engem megnyugtatott. Néha hidegen hagy, az azért egy kicsit fáj, és nem csak azért, mert amúgy én etetem és sétáltatom. Tényleg, hol a kutyaágya? Elástam valami alatt? És miért ilyen nehéz egy felnőtt ember és egy kutya után rendet tartani? Anya erre mindig azt mondta, hogy azért, mert trehány vagyok, de ez technikailag az ő hibája is, nem? Neki kellett volna megtanítania rendesen elpakolni magam után. Nem mintha ezt neki is megemlíteném, szeretek élni. Épp a régi képregényeimet pakolom gondosan egy papírdoboz aljára, közéjük pedig néhány akciófigurát (már nem játszok velük, csak dekorációként szolgálnak), majd újra néhány képregényt, ami talán nem a legjobb logisztikai szempontból, de legalább minden képregényes cuccom egybe lesz. Ha tudnám, hova raktam a filctollamat, vagy hogy mikor láttam utoljára... Ekkor hallom meg a kapucsengő nyekergős sípolását, ami azt jelzi, hogy valaki lent beütötte a kaput nyitó kódomat (meg azt is, hogy nemsokára tönkremegy, gondolom én), néhány perccel később pedig pár apró kopogást az ajtón, végül pedig Toni néni nyit be, köszönhetően a nem zárt ajtónak. Talán rá kellene szoknom, hogy zárjam az ajtót, ez mégiscsak Bronx. Ugyanakkor jövő héten költözök, ez nem sokáig lesz már probléma. - Toni néni, szia! – intek neki a nappali másik feléből, és elkezdek átvágtatni felé. Átszökkenek egy könyvekkel teli dobozon, kikerülök egy kupac tornacsukát és az alvó Dextert (miféle házőrző ez a kutya?), félrerúgok egy focilabdát (jé, ez még megvan?), de végre sikeresen célba érek, és megölelhetem a kedvenc nagynénimet. - Mindig elfelejtem, milyen pici vagy – vigyorgok le rá, és csak egy kicsit füllentek. Egy pár éve már csak azért mondtam, hogy emlékeztessem a tényre, hogy csúnyán túlnőttem. Persze, csak szeretetből. Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy Toni néni volt a kedvenc nagynéném, sőt, igazából meglehetősen alábecsültem. Toni volt a kedvenc rokonom anya után, pont. Nem tudom, miért. Biztos volt abban is valami, hogy ő támogatta a legjobban anyát, miután az apám lelépett, ezért őt láttam a legtöbbet, és nem lehetett hátrány az sem, hogy nem hívott leprikónnak/langyinak/idiótának, illetve nem kérdezte meg az anyámtól minden ünnep alkalmával, hogy nem-e cserélt el a kórházban. Meg elég menő is volt, valljuk be. Amikor még elhittem, hogy lehet jövőm a jogi világban, az is Toni miatt volt, mert olyan erős, olyan ügyesen boldogul a cápák között. Nélküle az első vizsgámon is elhasaltam volna. - Bocsi a kupiért – mutatok körbe. Igazából mindig kupi van, csak most tudom a költözésre fogni. 200 IQ. – Anya mesélte, hogy brooklyni leszek, ugye? Jövő héten megyek! Kérsz valamit inni? Van itthon víz és… kóla, talán? Meg kávé is biztosan, megnézem – veszem is az irányt az egy köpésre lévő konyhába. - Mellesleg, hogy vagy? – dugom ki a fejem a konyhából. - Helyreraksz mindenkit, akit helyre kell rakni?
Semmi sem fontosabb a családnál. Sokan dobálóznak ezzel és ehhez hasonló mondatokkal, de kevesen gondolják igazán komolyan, és a családjukért való küzdelem addig tart, míg nem ütközik személyes ambícióik vagy szimplán hangulatuk akadályába. Szeretném azt gondolni, és a mellékelt ábra is ezt mutatja, hogy egy olyan családnál, mint a miénk, a magunk latinx hátterével, ez egy új szintre vetődik, amit az emberek ritkán értenek meg. Ha nem így nőttél fel, akkor elképzelni, hogy önszántadból mész át a kuzinod házába, ahol az összes első-, másod- és harmadunokatestvéred jelen van a maguk családjával, legalább egy tucat gyerekkel, akik fel-alá futkosnak, egy rémálommal ér fel. Egyébként pedig csak megszokás kérdése. Az egyik vádiratot olvastam át, mielőtt még tovább küldenénk. Minden szóra oda kellett figyelni, a negyvenhét oldalon át. Nem én leszek az, akinél egy elírás vagy oda nem figyelés végett Rodrigo Suarez megússza, hogy megölte a feleségét. Akkor sem, ha épp sok pénze van jó ügyvédet figyelni. – Ezt itt szeretném, ha átnéznétek – lépek oda Corey-hoz, az egyik segédügyészhez, akit mellém osztottak. Komoly srác volt, pár éve végzett csak az egyetemen, de látszott, hogy őszintén elhatározta magát az ügyészi pálya mellett, úgyhogy nem esett nehezemre rábízni az ügyben nekünk dolgozó további segédügyészek és gyakornokok kis csapatát. A bűncselekmény leírásának egy részét emelem ki. – A vonszolásnyomok nem voltak egyértelműek, ha jól emlékszem, a szakértő sem tudott mit mondani, de nézzétek át újra a felvételeket. És a bizonyítéklistát is! Túl sok szar volt abban az autóban. Corey bólogatott, és szinte látni lehetett, ahogy mentális listát készít a nap hátralevő részére. – Délután ha visszajössz, tudunk beszélni a tanúsorrendről? – Ma már nem jövök vissza – mondom, miközben az asztalom mögötti álló akasztóhoz lépek, hogy magamhoz vegyem a blézeremet. Ez a kijelentés láthatóan meglepte Corey-t, ritkán veszek ki szabadságot, főleg a nap közepén, de most muszáj volt. Ígéretet tettem. – Segítenem kell az unokaöcsémnek költözni. – Miért nem bérel egy céget? – Inkább emocionális értelemben. Na meg miért fizess olyasmiért, amit te is meg tudsz tenni? Nem tudom, ez mennyire volt meggyőző számára, de ha esetleg nem is értett egyet velem – még addig le kellett adnunk az iratokat a felsőbb bíróságon, míg Guillermo az ügyeletes, hogy jó bírót kapjunk –, nem mutatta ki. Tudom persze, hogy Chad tudna egyedül is költözni. Már megtette egyszer, nem? De megígértem a nővéremnek, hogy vigyázok az egy szem fiára, úgyhogy lényegében átok kísér életem végéig, ha hagyom, hogy egyedül pakolásszon. De őszintén gondolom, hogy nem annyira fizikai erőre van szüksége, abból kicsit több jutott neki, mint inkább valakire, aki nem felejti el, hogy mondjuk mielőtt fel akarod emelni a tévédet, célszerű kihúzni a konnektorból. Chad nem ostoba, csak elfelejti, megcsinált-e már valamit vagy sem. Tökéletes példája annak, aki a fejét is el tudná hagyni. Egyébként is jól esik mostanában minél több időt távol tölteni az ügyészségtől. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer így érzek majd, még akkor sem, mikor elkezdtem rájönni, igazándiból mennyire könyörtelen tempót is diktálnak. Most viszont kezdett szimplán egyre hangsúlyosabb lenni a „könyörtelen” rész. Képtelen voltam kiverni a fejemből Novakot, ha bent voltam. Ráadásul mióta Carlos összeszólalkozott Lewisékkal, folyamatosan úgy éreztem, mintha valaki figyelne. Úgyhogy megkönnyebbülés leparkolni a ház előtt, ahol Chad jelenleg él. Tipikus bronxi társasház; nem a legpocsékabb környék, de elég gettós ahhoz, hogy az ember kicsit kényelmetlenül érezze magát. A bodegák az utcasarkon, a graffitik a házfalakon, a három külön rétegnyi pulcsiban és térd alá érő bő nadrágban a házak lépcsőin ülő, marconafejű fiatalok nem mindenkinek fekszenek jól, ha a szomszédságáról van szó. Azt tudom, hogy Luciana örülni fog, amiért a fia végre jobb környékre költözik. Nem sokáig tart, hogy kinyíljon a lakás ajtaja, miután bekopogtam, én pedig rögtön széttárt karokkal indulok felé, hogy alaposan megöleljem. – Hola, mijo! ¿Qué tal? Még nem dőlt rád egy toronynyi doboz? – Még egyszer megszorítottam a hátát, mielőtt elhajoltam volna, hogy adjak neki egy puszit is, még ha nem is olyan egyszerű felérni hozzá. – Nem én vagyok pici, hanem te nőttél magasra. Ez nem latino hagyaték, az biztos. Jobban hasonlít Fitora, mint azt bármelyikük is szeretné beismerni. – Ha nem lenne kupi, itt se lennék – legyintek. Mindig próbálom visszafogni magam, és nem megfojtani a másikat a szeretetemmel, úgyhogy ha tudnám, hogy egyedül is tökéletes rendben képes pakolni, akkor nem lennék itt. Hál’istennek nincs így. – Persze! Hallanod kellett volna a megnyugvást a hangjában… Ha ráadásul egy kedves katolikus lányhoz készülnél költözni, már el is sírta volna magát örömében. De ne aggódj, azért nincsenek nagy elvárásaink. Bár jó lenne valaki, aki rád szól néha… Eszel te rendesen? Azt mondtam: próbálom visszafogni magam, azt nem, hogy sikerül is. Chad persze nem néz ki olyan rosszul, mióta ott hagyta a jogot, szinte megtáltosodott, látszik, hogy az nagyon lehúzta az életkedvét. Pedig nem csak a pénz és a státusz fontos az életben; persze csalódott voltam kicsit, mikor megmondta, hogy mi az igazság, hogy mifelé húz a szíve, de ugyan, hogy állhattam volna az útjába? – Egy kávét mindig elfogadok. – Természetesen míg ő átsétál a konyhába nem hagyhatom ki a lehetőséget, hogy a felkeni túl fáradt Dexterhez lépjek, és alaposan megszeretgessem. Még az irodában átöltöztem, azért nem blézerben jövök segíteni, a farmernek és pólónak pedig nem fog megártani egy kis kutyanyál. – Mint mindig – nevetek fel, még utoljára jól összetúrva Dexter szőrét. A fülük mögött mindig olyan iszonyú selymes, tudnám, mi a titkuk! Aztán felállok guggoló helyzetemből, néhányat roppanva a térdemben. – Már csak a térdemmel kéne kezdenem valamit. Az orvos szerint nem tesz jót az ízületeimnek a magassarkú, és talán kímélnem kéne a lábam, s nem akarta elfogadni, hogy már szinte rosszul esik lapostalpúban lennem… A szépségért szenvedni kell. Dexter is biztos ezért ilyen fáradt folyton. Imádom a kutyákat, de tudom, hogy nem engedhetek meg egyet magamnak. Nem anyagilag; egyszerűen nem töltök otthon elég időt, hogy ne tűnjön önzésnek. A kutyáknak nem csak egy ól kell meg valami moslék, mint ahogy az abuelom annak idején kifejtette, mikor a húgomnak kiskorában lett egy csivavája, amit mindig magával hordott. Ott is kell lenni mellette; mint egy gyerekkel. – Gondolkoztam azon, hogy kéne vennem valami háziállatot, de nem jövök rá, mi lenne jó. Tudod, hogy nem vagyok otthon sokat, úgyhogy talán egy macska… De akkor már tényleg lelépek az őrült szingli macskás néni ösvényre, nem?
Sose tudtam eldönteni, hogy vajon a családunk, a Ramirezék (vagy az Addams family, ahogy a legtöbb kommunikációs appon hivatkoztam rájuk; azaz, ránk) vajon csak egy újabb színes példái a világszerte ismert jelenségnek, amit a tanultabb helyeken diszfunkcionális családok névvel illetnek, vagy egészen egyszerűen csak latinok. Logikusan végiggondolva, a kettő igazából kéz a kézben is járhatott, a legtöbb latin család ugyanis legalább egy kicsit működésképtelen – legfeljebb erről senki meg se mukkan, mert ahhoz túlságosan is féltik az életüket. Bennünk talán mégis a diszfunkcionalitás uralkodhatott jobban, tekintve, hogy az újabb generáció – köztük én is - és az Allen-ág legfeljebb annyi latin vért hordozott magában, hogy úgy-ahogy elkommunikálgattunk spanyolul, és előbb tanultuk meg, hogy „cabrón”, mint azt, hogy „hülye”. És hálaadáskor mindenki spanyolul veszekedett, ha elég jól beszélték a nyelvet. Én általában csak annyit fűztem a dolgokhoz, hogy me pica el bagre, vagy que te folle un pez – az utóbbit szigorúan Fito bácsi felé célozva. Kicsit mindig is úgy éreztem, hogy én jobban kimaradok a családom latin örökségéből csak azért, mert az apám ír volt, és az ő vezetéknevét viselem a Ramirez helyett - amire Fito előszeretettel emlékeztetett is minden adandó alkalommal. Nem telt bele sok időbe, mígnem okként Fito is felkerült a „miért nem érzem magam a család teljes értékű tagjának” listámra, mindössze a puszta létezésével; ugyanakkor ő volt a legnagyobb húzóerő amellett is, hogy miért NE akarjak Ramirez lenni. Ördögi kör ez, sose tudtam eldönteni, hogy most szerencsés vagyok, vagy szerencsétlen, amiért így alakult. Mindenesetre, ha tippelnem kellene, ezt a kirekesztettség érzést tenném felelőssé, amiért úgy feldobódtam, valahányszor spanyolul – és szeretetteljesen – szóltak hozzám a rokonaim. Biztos vagyok benne, hogy ha csak egy kis részben is, de ezért zártam Toni nénit is olyan mélyen a szívembe. (És mert szent meggyőződésem, hogy én vagyok a kedvenc unokaöccse vagy húga. Bárki bármi mást mond, az irigy és hazudik.) - Estoy bien, tía, gracias! Cómo estás? – mosolygok le rá, és egy leheletnyit megroggyantom a térdeimet, hogy megtudjon puszilni. Mondanám, hogy kiváltságos helyzetben van, mert ezt csak neki engedem meg, de szerintem férfi nincs a földön, aki nemet merne mondani Luciana Ramireznek, tehát ő is akkor puszil meg, amikor csak akar. Ez csak életösztön, nem papucsság. – Látod, még nincs púp a fejemen! De ami késik, nem múlik, biztos vagyok benne. Aki nem ismer, talán pesszimistának nevezne, ráadásul a hangom vidám lejtésének hála vélhetőleg egyenesen bolond, mazochista pesszimistának, de egyszerűen csak ismertem magam. Na meg a lakásom bosszúszomjas természetét, amit valahol megértek. Ha engem is így elhanyagolna a bennem élő, mint ahogy sajnos, nem sajnos én tettem ezzel a lakással, lehet bennem is feléledne a vágy, hogy a legváratlanabb pillanatokban okozzak galibát. Mosolyogva hümmögök a magasságom firtatására, majd sóhajtok anya megkönnyebbülését hallva. Mindig is ilyen volt; előttem erősnek mutatta magát, és inkább Tonihoz fordult a velem kapcsolatos félelmeivel és aggodalmaival. - Nálam se vette a fáradtságot, hogy úgy tegyen, mintha velem együtt szomorkodna, amiért itt hagyom a környéket, de azt nem tudtam, hogy ennyire boldoggá teszi a tény. A katolikus lányról pedig még egyáltalán nem hallottam – ingatom meg a fejem, valahol a töprengés és a szórakozottság között. Anya a dínók hajnala óta tudja, hogy pán vagyok. Sose hittem volna, hogy rosszul fogja fogadni, de még ehhez mérten is felülmúlta minden várakozásomat. Nemhogy nem akadt ki, még csak meg sem lepődött. Csak rám nézett, mintha elcsodálkozna, hogy osztozhat egy ekkora idióta az ő génjein (persze, a tőle telhető legszeretetteljesebben tette ezt), és annyit kérdezett, hogy „Chad, erre komolyan csak most jössz rá?”, minek hallatán én pedig bemutattam a legtökéletesebb surprised Pikachu arcomat. Lehet abban valami, hogy az anyák sokkal többet tudnak rólunk, mint mi önmagunkról. Valahogy éreztem, hogy a lelke mélyén annak örülne jobban, ha egy lány mellett kötnék ki, ha másért nem is, az unokákért, de soha nem fárasztott a témával. Ezek szerint Toni néni nem volt ugyanilyen szerencsés. - Nem hiszem, hogy valójában tudni szeretnéd, mennyit és mit eszek – vigyorodok el, újra visszanyerve a jókedvemet. Nem mintha igazán elment volna, de egy kicsinykét talán megingott. – Maradjunk annyiban, hogy naaaagyon szerencsés a genetikám, ha az evési szokásaim mellett még soványnak tűnök. A konyhában szerencsémre még van egy adagnyi lefőzött kávé, a kedvenc – elmosott! - bögrémbe töltöm („I work hard so my dog can have a better life” feliratos), egy cukorral és egy kevés tejjel ízesítem, próbálva eltalálni azt a sötét, de mégis kissé tejes árnyalatot, amit Toni néni úgy szeret. Elég erősen issza a kávéját, de tejjel, úgyhogy valahogy mindig kihívás belőni az arányokat. Visszafelé csak a hátizsákom és még néhány cipő akadályoz, úgyhogy nem is akkora kihívás átgalopoznom rajtuk, hogy Toni felé nyújtsam a kávéját. - Meglehet, de ne hízelegj neki hangosan, mert a fejébe száll. Az önbizalma már így is az egekben – vigyorgok le a németjuhászra, akit az égvilágon semmi nem érdekel jelen pillanatban az alváson kívül. Ha meglenne bennem a képesség, hogy csalódott legyek a négylábúakra, most jogos lenne; legalább Toni néni miatt megerőltethetné magát. Nem nagyon, csak egy kicsit. - Remélem, azért te is odafigyelsz az egészségedre – fordulok aztán Toni felé, összefonva a mellkasom előtt a karjaimat, miközben megpróbálok olyan számon kérőn nézni rá, amennyire csak tudok. Az eredmény nem lehet túl meggyőző, tekintve, hogy sose voltam képes túl sokáig mosolygás nélkül a nagynénémre nézni. - Te? Macskás néni? Soha – legyintek, és elkezdek széthajtogatni és összerakni egy újabb dobozt, hogy ne csak ácsorogjak. Fogalmam sincs, mit lenne okos elkezdeni csomagolni, de biztos nem hülyeség újságpapírba csomagolni a törékenyebb cuccaimat, és túlesni azok összepakolásán. Úgyis az a legmacerásabb része az egésznek, ugye? – Legfeljebb, ha céltudatosan arra a sorsra vágysz. Ha akarnád, minden ujjadra jutna egy férfi. Az más kérdés, hogy mennyi lenne valóban méltó rád. Toni kicsit olyan volt, mint én – a munkája szerelmese. A szenvedélyünk sava-borsa a hivatásunknak jutott, és ugyan messze nem voltam annyira bölcs, mint ő, már nekem is volt szerencsém megtapasztalni, hogy a legtöbb potenciális partner ezt nem feltétlenül tudja maradéktalanul elfogadni. Ott volt Rachel is; amikor összejöttünk, nem győzött biztosítani róla, hogy ezzel nincs semmi probléma, ő is imádja a munkáját. A gond ott kezdődött, amikor ráébredt, hogy az imádat és az imádat között is szakadékszéles különbségek húzódhatnak meg, - Tényleg, most éppen hány hódolód akad? – vonogatom meg kajánul a szemöldökömet. – És ne mondd azt, hogy egy sem, mert azonnal tudni fogom, hogy hazudsz!
Chadron egy kicsit mindig is másféle tagja volt a családunknak, mint a többiek, és nem csak azért, mert mikor először meghallottam, a nővérem hogy nevezte el az elsőszülöttjét, azt hittem, félrenyomtam a gombot, és épp a Transformers filmek előzetesét hallgatom a rádión. És nem is azért, amit Fito szeret annyira hangoztatni, mégpedig hogy Chad csak részint része a családunknak, és „még a vezetékneve sem stimmel”. Na jó, mást is szokott mondani, hogy mi nem stimmel vele, de azokra nem vagyok hajlandó időt sem pazarolni. Tudom, Fito honnan jön, és sokszor pont emiatt leszek annyira mérges, mikor Chadet piszkálja. Ha valakinek, hát Neki tudnia kéne, milyen az, mikor azért közösítenek ki, mert szerintük csak félig vagy az, ami – bármennyire rajongok is az anyámért, tudom, hogy megvannak a maga rossz lépései. Az egyik ilyen, hogy féltékeny volt egy nőre, aki már nem is volt jelen az apám életében, és ezért sosem szerette úgy Fitót, akire nem gondolt igazi családtagként, mint minket. Sőt, néha kifejezetten negatív megkülönböztetés járt neki; azért például többször rászólt, hogy nem tudott rendesen spanyolul. Szerinte a negyed vér nem számított. És tudom, hogy Fitonak ez fájt, akkor is, ha ma már nyilvánvalóan letagadná. Nem túl mélyreható pszichológiai ismereteim alapján ez is az egyik oka annak, hogy olyan karót nyelt és zárkózott lett, amilyen; ez alapozta meg, az anyai szeretet hiánya. Tudnia kéne, az ilyesfajta kiközösítés mit jelent, de mégis egy pézsmatulok akaratosságával játsza le újra és újra ugyanazt a lemezt. De nem csak ezért más Chad. A Ramirez klán elég széles stábbal bír, hogy úgy mondjam, mindenki ismer mindenkit, harmad-negyed ágig bezárólag, és nem egyszer tartunk összejöveteleket, ahol aztán zeng a ház a hangzavartól – csak valahogy mégse mondunk semmit. Az igazán fontos dolgokat elhallgatjuk, elzárjuk, mert azt nem illik. A válásom szinte egetrengető botránynak számított. A jóanyám szavaival élve: mi, katolikus mexikóiak nem válunk el. Mi meghalunk. A tény, hogy a famíliánk elég sok tagja a Nagy Almában kötött ki, eleve furcsa kis klikket hozott létre a maga nemében. És Chad nem titkolózik ezügyben sem. – Dehogynem hallottad. A sorok között mindig ott van, te is tudod – fejtem ki a véleményemet. Luciana sokkal nagyobb szabadságot hagyott a randevúzás és párkeresés kérdésében, mint azt annak idején velünk tették. Mikor az abuelitánkat megkérdeztük, hogy szerinte mennyi joga van anyának bele szólni a mi életünkbe (tekintve, hogy ő is olyanhoz ment hozzá, akit a nagyi nem szeretett, csak az évek alatt lassan megszokott), csak annyit mondott, hogy őt nem érdekli, amíg a választottunk tud táncolni. És jóképű. És katolikus. És mexikói. És inkább add csak ide az évkönyvet, majd én kiválasztom a párod a quinceañerádra! De tudom, hogy Lucianát nem érdekli igazából, hogy Chad kimellett köt ki; csak szeretné, ha lenne valakije, akinek oda tudná adni azt a fene nagy szívét anélkül, hogy összetörné. – Amíg legalább két kezed kell rá, hogy megszámold, hány falat zöldséget ettél a héten, nem fogok kiakadni – mondom felettébb engedékenyen. Lényegében a krumpli is a földből nő, szóval egészséges. – De addig örülj, amíg még fiatal vagy. Negyven felett megeszel ebédre egy fél szelet müzlit, és nem tudod begombolni a gatyádat – osztom meg vele az élet nagy igazságát, amivel sokan nem akarunk foglalkozni. Az öregedés nem csak annyi, hogy a bőröd elkezdi megadni magát a gravitációnak; minden sokkal, sokkal nehezebb lesz. Olyan is, amit természetesnek vettél. Például akármennyit próbálhatok tornázni, a hasam alja örökké kerekedni fog már, ezt tudom, műttetni pedig sosem akarom magam, főleg ilyen piti dolgok miatt. Abuelita talán nem él már, de a szelleme visszajönne elpáholni a seggem, ha ilyesmire szórom a pénzem, ahelyett, hogy a családnak segítenék! Ebben biztos vagyok. Boldogan dögönyözöm a kutyát, míg Chad a konyhában van. Régen is volt kutyánk, és egyéb más házi- és házkörüli állatunk, de azok ritkán jöhettek be a házba. Egyszer megpróbáltam az egyik kecskegidát becsempészni, de anya nem örült neki túlzottan. – Van is mire, ugye? – gügyögök tovább neki, és az sem zavar, hogy nem érdeklem. Na jó, egy kicsit mégis, mert elnyújtózik és megcsóválja a farkát, ami oldaltfekvő helyzete miatt a padlót veri. Végül aztán hagyom pihenni, hogy magamhoz vegyem a kávét. – Gracías, papito. Az egészségemre? Hogyne. Már csak napi öt kávét iszok – emelem meg a bögrét, hogy aztán belekortyoljak. Isteni, mint mindig. Mondtam neki, hogy baristának is elmehetne, ha másért nem, mert legalább az ügyészséggel szembeni kávézóban dolgozó felettébb lelketlen kislánnyal ellentétben emlékszik arra, az ember mit kér. Azért a felháborodása a kérdésben valahol jól esik. Még akkor is, ha nincs teljesen igaza. – Na de milyen férfi? Jól mondod, ez az igazi kérdés. Persze, a nagyanyád szerint nem számít. A legutóbbi beszélgetésünk alapján úgy gondolja, mindegy lenne, csak szerezzek valakit, amíg még nem vagyok annyira öreg. Mintha csak Yentét hallanám a Hegedűs a háztetőnből… Lucas gyűlölte a musicaleket. Innen tudnom kellett volna, hogy valami nem okés vele – nevetek fel a kávémat szorongatva. Persze csak viccelek; Chad is tudja, hogy úgy igazából nem okolom őt a válásért. Megértettem a dolgot, valahol. És jobb volt így, még ha fájt is néha. Valamiért felmerül bennem a kérdés, hogy vajon Carlos szereti-e a musicaleket. Nem olyanként jön le, az igaz, de mindenkinek vannak titkai, és biztos vagyok benne, hogy ő elég jól őrzi a sajátjait. Más kérdés, hogy lenne-e bármi oka beavatni engem. Chad újabb kérdése ránt ki a gondolatok közül. Mosolyogva csóválom meg a fejem. – A sok munka között elfelejtem, milyen szépeket mondasz nekem mindig, és hogy talán többet kéne ide járnom. Ám el kell keserítselek, azt hiszem, ha bárkit szereztem újabban, az inkább ellenség. – Az ügyekről csak azután mesélhetek bárkinek, hogy lezárultak, és akkor sem szeretek belemenni a részletekbe. Az emberek pedig bármennyire mondják is, hogy kíváncsiak rájuk, miután megtudták, valahogy rá szoktak jönni, hogy mégsem. Egy idézet jut eszembe, egy filmből, amit pár éve láttam, és amiben azt hiszem, Brad Pitt szerepelt és Shia LeBeouf. „– Várj csak. – Mire? – Míg megtudod, mit képes megtenni egy ember a másikkal.” – Dolgozom egy ügyön. Én és a felelős vezető nyomozók nem értünk egyet… a legtöbb dologban – magyarázom meg aztán a lehető legkevesebbet elmondva. Ez tényleg olyasmi, amiről nem szeretnék többet beszélni, és bízom annyira Chad empátiájában, hogy ezt konkrét kimondás nélkül is megérti. – Egy káosz az egész – rázom meg a fejem. – De annyi haszna talán volt, hogy találkoztam egy régi ismerősömmel, akinek annak idején segítettem egy ügyben. Egy kicsit reményt ad. Megvoltak a maga… ballépései, amik megkövetelték az árukat. De túlnőtt rajtuk. És még azt hittem, a férfiak nem képesek változni – horkantok, majd vetek rá egy pillantást, ami azt üzeni, Rá ez természetesen nem vonatkozik. – Vagy csak öreg korunkra mind eltunyulunk és már nincs kedvünk veszekedni… Valamelyik a kettő közül. Tudom, hogy erre a témára le fog csapni, és nincs ellenvetésem, hogy beszélgessünk róla, ha akar, de közben jobb volna munkához is látni, különben három hét múlva is csak a dolgok fele lesz dobozban. Úgyhogy lehúzom a kávém maradékát, és leteszem a bögrét a konyhapultra. – Na jó. Hol kezdjük a pakolást? Mellettem kell lenned, mert nem tudom, mi a tiéd, és mi marad, úgyhogy… Ha rám hallgatsz, akkor azt pakolod előbb, ami tovább tart, mert később nem lesz rá humorod. De ott segítek, ahol gondolod.
Erre nem tudok máshogy reagálni, csak egy egyetértő vállrántás és bólintás kombinációjával felelni. Anya sosem volt az a típusú szülő, akit kifejezetten szigorúnak vagy elvárásokkal telinek neveznék, legalábbis ha a kimondott szavait nézem, ellenben a lényeg valahogy mindig a verbális kommunikációja mögött húzódott meg. A(z elbaltázott) jogi pályám ötlete is valahogy így született meg; anya soha nem mondta ki konkrétan, hogy kövessem Toni néni útját, és legyek én is jogász, de elég félreérthetetlen jeleit adta ennek a vágyának, amikor állandóan latin jogi kifejezésekkel poénkodott, kijelentette, hogy a Legally Blonde a kedvenc filmje (ami a filmízlését ismerve elég valószínűtlen), és a közös sorozatnézős estéinken mindig a Suitsot kapcsolta be. Mindemellett lelkesen bátorította a Toni felé érzett rajongásomat, de ezt talán igazságtalan felvenni erre a listára. Toni néni remek ember, még azt is kimerem jelenteni, hogy a legjobb a családunkban, ha anya szerette volna is, hogy felkarolja az agyamban lassacskán körvonalazódó pályaválasztást, tudom, hogy nem csak és kizárólag ez vezérelte, hanem a nagynéném jó hatása úgy… mindenre, amihez hozzáér. - Öö, lássuk csak… ha kivételt teszünk a sajttal, és most az egyszer zöldségnek számoljuk, akkor gyakorlatilag megvagyok – emelem gyorsan magam elé a kezeimet, hogy vizuálisan is összeszámolhassam az elfogyasztott zöldségeket. Nem vagyok benne biztos, hogy megbízhatok-e a számban, amit kapok, tekintve, hogy általában arra se emlékszek a nap végén, hogy mit ettem reggelire, vagy hogy reggeliztem-e egyáltalán. Tudom-tudom, kellene, mert egészségtelen kihagyni, de néha nincs ereje az embernek csak ezért korábban felkelni. – Perci mellett lehetetlen nem sajtot enni – teszem hozzá egy szeretetteljes mosollyal. Toni tudja, ki az a Perci, köszönhetően a több, mint 20 éve töretlen barátságunknak. Ami amúgy meglehetősen ijesztő, és úristen, mikor kezdtem el ennyire vészesen megközelíteni a harmincat? - Ó, remek, akkor még van egy évtizedem úgy enni, ahogy szeretnék – jegyzem meg, kicsit még mindig azon pislogva, hogy nem csak felnőtt ember vagyok, de majdnem HARMINCAS felnőtt ember. A tudat elég sokkoló, még úgy is, hogy egy pár éve biztosra veszem, hogy igazából senki nem tudja, hogy kell ezt a felnőttesdit csinálni, csak mind megjátsszuk. Fake it 'til you make it, vagy mi. – Mondjuk, nem tudom, mennyire hihetek neked. Ilyeneket mondasz, közben meg úgy nézel ki, mint aki most szállt le egy Vogue címlapról – csóválom meg vigyorogva a fejem. – Csak nem bort iszol, és vizet prédikálsz, tía? Nem mondhatnám, hogy túlságosan képben vagyok a divatmagazinokkal és azok címlapjaival, valahogy az öltözködés tudománya sosem érintett meg igazán (kivéve, ha valami állati badass, mint a görgős cipők voltak jópár éve), úgyhogy lehet, hogy ez az állításom nem annyira helytálló, mint amilyennek én gondolom, de nekem bőségesen elég, hogy Toni néni szép, és elegánsan öltözködik. Mi más kellhetne még a Vogue-nak? - Mondanám, hogy öt az rengeteg, de valahol én is akörül ihatok, úgyhogy nem lenne túl fair… - adom át neki a bögrét, és ezt inkább meg se állok megszámolni. Nem hiszem, hogy tudni szeretném a pontos számot, és Toni nénit is szeretném megkímélni egy esetleges szívrohamtól, amit a koffeinbevitele vélhetőleg még meg is támogatna. - Abszolút. Csak a szörnyetegek nem szeretik a musicaleket. – Nem győzök elég hevesen bólogatni. Ami azt illeti, nem vagyok benne biztos, hogy ismerem minden barátom musical-preferenciáit, de ha kiderülne valakiről, hogy irtózik az ilyesmitől, biztos megtörne valami a kapcsolatunkban. – Hallottál már bárkiről is, aki ne lett volna oda John Travoltáért a Grease-ben? Na ugye, hogy nem, mert az olyan emberek szociopaták, és még ők is tudják, hogy ezt nem vallhatják be. Az első néhány törékeny holmi bedobozolása után ismét eszembe jut, hogy okos ötlet lenne mindenekelőtt valami írószerszámot találnom a dobozok megjelölésére, különben nagyon hamar még a mostaninál is nagyobb káosz lesz, és a jövőbeli kipakolásomat sem könnyítem meg vele, úgyhogy elkezdem átforgatni a kanapé párnáit azért a nyomorult filctollért, aminek a hiánya már korábban is feltűnt. - Remélem, szólnál, ha bármi komolyról lenne szó – jegyzem meg, amikor a nagynéném felhozza az ellenségeket, de aztán rögtön el is vigyorodok a „régi ismerősről” hallva. Ez gyanúsan úgy hangzik, ahogy az ember az exeit írja le, ha éppen nem akarja őket a nevükön nevezni. Kajánul felvonom a szemöldököm. – Igen? Egy régi férfi ismerős, aki még változni is képes? Nahát! Olyasvalaki, aki megvédene ezektől az ellenségektől? Meg se próbálom kiszorítani a hangomból az abba betolakodó célozgatást. Úgyse sikerülne. Toni rezignált arcát látva szerintem nem is számított másra, úgyhogy még csak rosszul sem érzem magam miatta. Voltaképpen adja alám a lovat, vagy ha azt nem is, az áldását a témában való elmélyedéshez mindenképp. - Áhá! – emelem fel diadalittasan a kanapé alá begurult tollat, és menten rá is írom az előbbi dobozra, hogy „törékenyek, de nem konyhai cuccok”, ez úgy elég konkrétnak tűnik, hogy ne keverjem össze. Nem mintha túl sok olyan konyhai eszközöm lenne, amit vinnék magammal, a többség már itt volt, amikor beköltöztem. Kivéve néhány bögrét, az evőeszközeim nagyját, a kenyértartót (anyától kaptam, de nem tudom, miért, vannak emberek, akik használnak kenyértartót?), a szuperhősös melegszendvics-sütőmet (ezt már Percitől kaptam, és nagyon szeretem; Vasembert éget a kenyérbe, mennyire menő már), és a pizzavágót, az az én saját szerzeményű drágaságom. Vagy drágaszágom, ha éppen nem találom. - Hát, a bútorok nagyja nem az enyém – mutatok körbe a helyiségben, mígnem az ujjam a nem is olyan régen vásárolt, egészen jó állapotú IKEA-könyvespolcomon állapodik meg. Azt kénytelen voltam én venni, mert az ittlévőnek konkrétan nem voltak polcai – Kivéve azt a könyvespolcot, de azt reményeim szerint megveszi majd tőlem a főbérlő. El tudnád kezdeni lepakolni róla a könyveket, kérlek? Ha nem fáradtság, persze, de azokhoz nyugodtabb szívvel engedlek, mint… hát, bármi máshoz a lakásban. Még nincs könyves dobozom – és gondolom nem is kellene egybe pakolni őket, mert kiszakad -, de ez jó kezdésnek tűnik. - Tényleg, te is brooklyni vagy – jut eszembe hirtelen. Legalább ennyi előnye lesz a költözésnek; közelebb leszek Tonihoz, még ha anyától egy kicsit el is távolodok. – Szeretsz ott lakni?
– Ó, drágám, kár, hogy nem emlékszel, hogy festettem húsz évesen – nevetek fel. Nem kell sokat túloznom, hogy azt mondhassam, annak idején könnyű szerrel választottak meg bálkirálynőnek a középiskolában, és egyúttal a „legnagyobb eséllyel lesz sikeres” jelzőt is megkaptam az évkönyvben. Miután volt egy viszonylag híresebb ügyem, ami országos sajtófigyelmet is kapott egy sorozatos erőszaktevővel szemben, akit emellett legalább hétrendbeli gyilkossággal is gyanúsítottak, feltették a képemet a „Hírességek Falára”, ahová a középiskolánkba járó összes ember képét feltették, aki csak… Nos, akit megtalálnál Google-ben. Mikor ott voltam az egyik kuzinunk ballagásán pár éve, és láttam a kosztümös képemet a régi ballagási fotóm mellett, határozottan súlyosan érezni véltem, mennyire el is járt felettem az idő. – Bár ha hallgatsz öreg nagynénédre, akkor vizet is bort is eleget iszol. A bor az folyékony kenyér, úgyhogy lényegében egy egész étkezést is letudhatsz vele… – teszem hozzá somolyogva. Természetesen csakis viccből, és sosem pártolnám sem az egészségtelen étkezést, sem pedig a túlzott alkoholfogyasztást. Ugyan! Nem akarom megjegyezni a musical témát illetően, hogy amennyire emlékszem, Fito sosem szerette őket. Szerinte nevetséges, és nem szórakoztató, hogy a semmiből hirtelen mindenki dalban és egy komplett koreográfiában tör ki bizonyos témák hallatán. Ő mindig a valóságot kereste bennük, és nem akarta felfogni, hogy a legtöbben épp azért nézték ezt, így, hogy megszabaduljanak tőle, és egy kicsit álomvilágba ringathassák magukat. – Hidd el, te lennél az első, aki megtudja. Esküszöm – ígérem őszintén. Régen határozottan azon fajta voltam, aki ha szerelmes volt, úgy érezte, az egész világnak tudnia kell róla; olyan, aki legszívesebben kiállt volna az épület tetejére, hogy onnan adja hírét a boldogságának. Aztán jelentős ideig ugyanígy az ingujjamon hordoztam a szomorúságomat is, mikor minden ismét kútba fulladt. Előbb-utóbb az ember megtanulja a leckét, hogy a személyes érzéseit védenie kell, akármilyen jószándékúnak is találja a világot. – Csak barátok vagyunk, nem kell többnek lennie ahhoz, hogy élvezzem a társaságát. Vagy hogy elismerjem az erényeit. Tudom, hogy Chad sem így gondolta. Érdeklődik ugyan, a maga pimasz módján, de nem dugja oda az orrát, ahová megmondták neki, hogy nem szabad. Az inkább az én reszortom, mindig is az volt, csak éppenséggel újabban már foghatom arra, hogy szakmai ártalom. Épp ezért különösebben sosem volt meglepő számomra a haragosok ténye; nem kellett későn és kissé fájón rádöbbennem arra, hogy az embert nem mindig szeretik, mindegy, milyen jótét lélekként viselkedik. Tudom, hogy ez egyeseket összetör, mikor rájön, hogy nem különleges, csak egy a sok közül, akivel bármi történhet; engem inkább megerősített a magamba vetett hitemet illetően. Ha utálnak, annak oka van. Bármi jobb, mint a közöny. – Ha olyan ellenségeket szerzel, akiktől nem tudod megvédeni magad, az régen rossz. Bár abuelito mindig azt mondta, hogy akkor tudod, hogy jó úton haladsz, ha egy nő meg akar ölni, de aztán mindig a nagymamára kacsintott, szóval nem hiszem, hogy komolyan gondolta. – Somolyogva húzom végig a kezem az egyik üres dobozon, ami a fal mellé van stócolva, megpakolásra várva. – Csak ne aggódj miattam. Tökösebb vagyok, mint a legtöbb férfi. Nem mondom, hogy néha ne kerülnék rázós helyzetbe, vagy hogy ne kapnék adott esetben halálos fenyegetéseket. Az elején, talán a második vagy harmadik ügyemnél, frissen kinevezett ügyészként, megrettentett a dolog, és hónapokig fegyverrel – konyhakéssel, palacsintasütővel, aztán végül szereztem egy baseball ütőt – az ágyam mellett aludtam. Aztán elbeszélgettem az akkori államügyésszel, aki elmesélte a saját történeteit; és ráébresztett, hogy az ember nem élhet félelemben. Az nem élet, hanem túlélés, és túl sok dolog akad a világban, amit meg kell tapasztalnod ahhoz, hogy engedd a rettegést irányítani a tetteid felett. Nem hiszem, hogy igazán jó államügyész lehetne, akiben nincs a kelleténél talán több bátorság. Chad instrukciójának eleget téve lépek a könyvespolchoz. Lassan kezdem az egyik üres doboz alját béllni ki velük; a tetejére majd jöhet valami könnyű, takaró vagy hasonló. Miközben szellemi értéküket tiszteletben tartandó, kettesével-hármasával óvatosan emelem le őket a polcról, azért a köteteken is megállapodik a szemem. Néhány mainstream fantasy sorozat; a Dickens összes díszkiadása; pszichológiai szakkönyvek; Vakmerő remények, Barack Obamától, és Így Lettem Michelle-től, amit még tőlem kapott. Fito szerint inkább Hulk Hogan önéletrajzát kellett volna megvennem neki, merthogy azokat a képeket biztos jobban díjazná. Néhány ponyvaregény ismerős íróktól, amiket legalább annyiszor olvashatott, mint én. Mindig azt mondtam, hogy ha igazán meg akarsz ismerni valakit, akkor nézd meg a könyvespolcán lévő könyveket. Ha nincs könyvespolca, fuss. – Nos, azért költöztem Dumbo-ba, mert azt mondták, elegáns környék, és nincs messze az ügyészségtől sem. Azt senki sem mondta, hogy az elegancia együtt jár azzal, hogy a környék tele van magamutogató, újgazdag, orrplasztikázott harmincas nőkkel, akiknek a legfőbb hobbijuk a játszó-randik szervezése meg a panaszkodás, általában a játszó-randikon. Nem mintha én sok olyanra járnék, gyerek hiányában, de mindig ott vannak a parkban, és nem túl feltűnés mentesen beszélik ki az élet nagy problémáit. Minthogy épp nem tudtak lemenni idén Martha’s Vineyardra. Szerintem néhányan közülük azt hiszik, az egy hatalmas ranch, amit Martha Stewart igazgat gazdag embereknek – nevetek fel. Már megszoktam, hogy New Yorkban ritkán kapod meg azt, amire vágysz vagy amit remélni mersz, úgyhogy különösebben nem bánt, hogy nem fogok legjobb barátnőt találni az ő berkeikből. Bár azt hiszem, Chad is sejtheti, melyik rész az, ami igazán bánt. – A Mester és Margaritát még nem olvastad, ugye? – veszem le a könyvet, ami határozottan újnak tűnik. Az én kiadásom még a nyolcvanas évekből való; akkoriban olvastam először, és semmit sem értettem belőle. Vagyis, akkoriban azt hittem, mégis. – Mindenképp olvasd el, szerintem tetszeni fog. Aztán olvasd el húsz év múlva, és egészen máshogy fog tetszeni. A kéretlen tanácsok osztogatásában egészen jó vagyok. – Na és mi a helyzet az új lakótársaddal? Nem kérdeztem még, hogy hol ismerkedtetek meg. Mit is mondtál, hol dolgozik? A rendőrségen, ugye? – Nem sok minden rémlik Chad hablatyolásából, mert vagy ő volt részeg, vagy én, már nem igen emlékszem, a telefon meg amúgy is el tudja szórakoztatni néha az embert, pedig általában igyekszem figyelni rá. De mivel arra is emlékszem, hogy a cirkuszt emlegette, valamelyikünk biztosan részeg volt. – Ugye… Ha úgy költöznél össze vele, azt elmondanád, ugye? Tudod, hogy nekem lehet.
Igazából csak viccnek szántam a megjegyzésemet, de valahol tagadhatatlanul szívmelengető Toni néni ígéretét hallani. Még ha nem is gondolja komolyan – nem várom el tőle, hogy pont engem hívjon a hírrel, hogy szerelmes, még csak nem is támogatom benne, olyannak kéne ezt elújságolnia, aki ért is a párkapcsolatokhoz -, és csak a pillanat hevében mondja, meghat. El se merem képzelni, milyen csöpögős öregember leszek, ha már ebben a korban is így túltengenek bennem az érzelmek. Krákogva húzom ki magam, mert igazán nem lenne férfias bekönnyezni egy ilyen egyszerű kijelentéstől. Nem vagyok az a fajta srác, aki foggal-körömmel bizonygatja, hogy ő márpedig mekkora macsó, szerintem ez csak az önbizalomhiány egyik megnyilvánulása, és sose éreztem, hogy túlságosan nagy problémáim lennének önmagammal, de azt hiszem, az indokolatlan sírásnál húzom meg a határaimat. Kivéve, ha Titanicot nézek, de akkor azok a könnyek meg viszonylag indokoltak, nem? Mentél volna beljebb azon az ajtón, Rose! - Ezt én is tudom, tía, és hidd el, egyike vagy a legfélelmetesebb nőknek, akiket csak ismerek, és ezt a lehető legtiszteletteljesebben mondom, viszont nekem meg pont az a dolgom, mint az egyik kedvenc unokaöcséd és a majdnem fogadott fiad, hogy aggódjak – foglalom össze mosolyogva. Szívem szerint arcátlanul kikiáltottam volna magam a kedvenc unokaöcsnek, de tekintettel vagyok Hugóra. Így is veri az élet az apjával, igazán megtehetem, hogy visszafogom magam és kedves maradok az irányába. – Senki nem vonja kétségbe a képességeidet, ennyire még Fito sem bolond, csak tudd, hogy mi itt vagyunk neked. Emlékezz, fél évig jártam dzsúdóra, megvédelek, ha kell! Toni néni fantasztikus mindenben, amihez hozzákezd, és ez alól a karrierje sem kivétel, de legyen valaki bármennyire is jó, az ügyészség sosem fog a legegyszerűbb vagy legbiztonságosabb munkakörök közé tartozni. Sejtem, hogy a nénikém a munkájának hála több fenyegetéssel, semmint nevetéssel teli történetet tudna mesélni, még ha nem is köti ezeket az orromra, és noha biztos vagyok benne, hogyha valaki képes ezekkel megbirkózni, az ő, de sokkal boldogabb lenne a szívem, ha tudnám, hogy nem egyedül állja a sarat. Bevallom őszintén, fogalmam sincs, hogy Toni néni hogy áll az igaz barátok háza táján (kivéve most már ezt a titokzatos férfiismerőst), de remélem, akad, akinek őszintén kitudja önteni a szívét. Majd kipuhatolom anyától. Horkantva nevetek fel, miközben egy zsákot kezdek szétnyitni; úgy döntöttem, míg Toni néni segítőkészen elfoglalja magát a könyveimmel, én összeszedem a nem túl koszos cipőimet, aztán majd egy másik zsákba a szennyesemet is. Jó lenne minél több mindent kimosni a költözés előtt, de az itthoni mosógépből általában csak a harmadik körre kerülnek ki tényleg tiszta és illatos ruhák (mondjuk legalább van mosógép), ráadásul egy mosodában szinte az összes hordott ruhám beférne egy gépbe, úgyhogy megejtek még a héten oda is egy látogatást. Talán megkérem Percit, hogy segítsen cipekedni. Az Perci egyik nagyon csodálatos jellemzője a többi hasonlóan csodálatos tulajdonsága mellett, hogy nem kell vagyonokért lefizetni, elég venni neki egy tömb trappistát. - Fantasztikus helynek hangzik – csóválom meg a fejem vigyorogva. – Tudod, mindig mindenki Bronxon köszörüli a nyelvét, és oké, lehet, hogy úgy nézünk ki, mintha a világ összes graffiti-művésze itt gyakorolna, lehet, hogy itt töményebb a szemétszag, mint New York többi részében, és oké, az is lehet, hogy kicsit több a bűnözés, de legalább nem hordják úgy fent az orrukat az emberek. Leállhatsz beszélgetni a kisboltban, és senki nem fog lenézni, legfeljebb elküldenek melegebb éghajlatra. De fogadok, hogy azt is szívélyesebben teszik, mint azok a díszanyukák! – sietek hozzátenni Bronx védelmében. - Emlékszel, amikor elvittél az állatkertbe és annyi jégkrémet ettem, hogy belehánytam az egyik kukába? – idézem fel az emléket egy fájóan széles vigyorral. Ah, a régi szép idők! Azóta se bírok megmaradni a málna illatú jégkrém mellett anélkül, hogy felkavarodna a gyomrom, de még így is teljesen megérte. – Azok voltak az igazán jó programok, nem pedig ezek a játszó-randik, amiket csak azért szerveznek, hogy a gyerekek lefoglalják egymást, ők pedig pletykálhassanak – rázom meg a fejemet. Nem szeretek ítélkezni, és általában nem is hagyom magamnak, hogy az első benyomások alapján vonjak le bármiféle konklúziót, de ez csak a saját véleményemre vonatkozik. Ha Toni néni azt mondja, hogy neki nem szimpatikusak, hát nekem sem lesznek azok. – Mondjuk ez eléggé úgy hangzott, mintha már csak egy „bezzeg az én időmben” hiányozna a végére… - kapom fel a fejem ijedten. Jaj ne! Hát elkezdődött? Toni felé fordulok. – Toni néni, ugye nem vagyok öreeeeeg? Ez egy szubjektív kérdés, és Toni néni akkor sem mondaná rám, hogy öreg vagyok, ha már a negyven kapujában állnék, és nem a harmincéban, ugye? Ahhoz túlzottan szeret. - Ó, rendben, úgy lesz – felelem a könyvajánlására. Igazából ez is egy újabb oka annak, amiért szerencsés ember vagyok; sokszor és sok könyvet kapok a környezetemtől, aminek nagyon hálás vagyok, mert az olvasás csodás, a tudás pedig hatalom, ahogy mondani szokás (még ha nem is annyira menő, mint mondjuk Amerika Kapitány super-soldier széruma), viszont azzal is jár, hogy mindig akad egy-két kötet, ami épp kimarad az elolvasási folyamatból, és rögtön a polcon köt ki. – Van kedvenc regényed, tía? – érdeklődök kíváncsian, mert nem hiszem, hogy erre tudnám a választ. Habár, biztos vagyok benne, hogy nem csak egy könyv címét fogom visszahallani, de ez így is van jól. A cipőimet hamar összeszedem, alig tíz perccel később már a zsákot kötözöm be, és erre is ravaszdin ráírom, hogy „cipők”, mintha amúgy nem lenne halványan átlátszó a zsák. Hát, a szándék a fontos, ugye? - Ó, Anton? Igen, nyomozó, de igazából nem tudok róla túl sokat. Jófej volt a körbevezetésnél meg a szerződéskötésnél is, és a korábbi lakótársai jó véleménnyel voltak róla, szóval… - vonok vállat, majd valamivel lelkesebben folytatom. – És képzeld, cirkusz-vérvonala van! Fogadjunk, hogy tudna egy kifeszített kötélen sétálni. Szerinted illetlenség lenne ezt megkérdezni tőle? Az izomzata biztosan megvan hozzá – motyogom mélyen elgondolkodva az orrom alatt. Nem mintha szándékosan néztem volna, nem akarok az a fajta creepy lakótárs lenni, csak úgy… nyilvánvalónak tűnt. És ez nem is feltétlen a pánságból adódik, ugye? A heterók is beismerik, ha valaki a saját nemükből vonzó. Legalábbis azt hiszem; nehéz megmondani, milyen lehet heterónak lenni, ha soha nem voltál az. - Micsoda? – dobom el a filctollat a meglepettségemben. Hápogva meredek a nagynénémre. – Na de Toni néni! Gondolod, hogy összeköltöznék valakivel anélkül, hogy bemutatnám neked? – emelem a kezem sértett drámaisággal a szívem fölé. – Cöh, én nem az a fajta fiú vagyok!
– Minden helynek és helyzetnek megvan a maga árnyoldala, mi carino. Igazából mindent összevetve legalább nagyon biztonságos hely, ami nem utolsó szempont egy egyedül élő nőnél. Olyan ostoba mondjuk azért így sem vagyok, hogy sötétedés után járjak futni – vonom meg a vállam. A sokadik ok, hogy bár kell a megfelelő testmozgás, egy bizonyos kor felett az embernek elég lesz a jógamatrac és néhány YouTube videó is, mert már öt méter után hörögnek a… hörgői. Pedig régen, még az egyetemen, tájfutó bajnokságot is nyertem! Szalad az idő, nem? Chad is pont erre hívja fel a figyelmem a felemlegetett történettel, amire rágondolva szentimentalizmustól részeg mosoly ül az ajkaimra. – Hogy ne emlékeznék. Az első igazi kirándulásunk ketten, és az első pánikom, hogy tönkretettem a húgom gyerekét. Remek móka volt. – Már azután, hogy sikerült elrángatnom az állatkertben lévő elsősegélyhelyre, ahol a pánikoló hangomból legalább azt hihették, hogy leharapta a kezét egy tigris. Azért a végén kapott egy matricát. Nem tudom, nem-e azért, mert Engem túlélt. Mentségemre legyen mondva, alapvetően eléggé a helyzetek magaslatán állok, de az ember mindig jobban óvatoskodik a kölcsönkért dolgokkal, nem? No meg… Azt hiszem, akkor épp a baba-projekten dolgoztunk a férjemmel. Mindent eléggé magamra vettem. – Még csak nem is feltétlen pletykálni akarnak egyébként. Csak beállítani, hogy az ő életük mennyivel jobb a többiekénél, közben pedig az egész már rég a sloziban kavarog. De ez már csak ilyen, nem? Mindig próbálunk jobbnak beállítani mindent, mint amilyen. Hátha előbb-utóbb mi is elhisszük. – Csak annyira vagy öreg, amennyire annak érzed magad. Ez is olyan állítsd be jobbnak, mint amilyen dolog – vigyorgok rá szélesen. – A Szürke Ötven – felelem pislogás nélkül, aztán felnevetek. – Az igazat megvallva nagyon régen nem jutott időm úgy rendesen olvasni, úgyhogy nem ilyesmivel fogom elfecsérelni az időt. Bár bevallom, hogy a kelleténél talán sztereotipikusan több Danielle Steele könyvem van, de igazából mind egy kaptafa. Szeretem azokat, amik elgondolkodtatnak. Bíborszín? Na, az például ilyen. Vagy A Méhe Titkos Élete… Nem tudom, ez valami női butaság lehet, hogy direkt megsiratjuk magunkat. Ezért néztem meg a Cocót is a kelleténél többször. Nem mondanám, hogy kikezdhetetlen ízlésem van könyvek vagy filmek, sorozatok terén. Általában csak megyek, amerre visz a lehetőség, úgyhogy a legtöbb „kedvencem” régi kötelező vagy ajánlott olvasmány még a középiskolából vagy a főiskoláról, egyetemről van. Esetleg mások ajánlották nekem. A Mester és a Margarita például a volt férjem kedvence volt; nekem pedig nagyon tetszett, hogy ennyire rajong valamiért. Nem tudom, újabban miért jut eszembe a kelleténél többszer Luke. Talán a hormonok. – Szóval nyomozó, és cirkuszi vérvonalú… Biztos vagy benne, hogy létezik? – emelkedik meg az egyik szemöldököm kérdőn. – Te mindig kifogod a… az egyedi alakokat, ugye? Előbb a sajtimádó orvosod akinek fél New York a rokona, aztán most a cirkuszi rendőröd… Emeled a tétet. A következőnek legalábbis titkosügynöknek kell lennie, aki a maffia elől menekül, ezért beáll modellnek. De azért ne nagyon legyen modell, jó? – Nem szeretem azt az életstílust. Sajnálom. Persze igazából Chaden múlik, hogy kit választ maga mellé végül, én így is, úgyis szeretni fogom, és legfeljebb a családi partikon a tequilás asztal mellett fogok sutyorogni róla, jó tíához méltóan. – Ugyan. Nem feltétlen rossz dolog az, ha nem mondasz el mindent – ejtem meg a vállam egy halvány mosoly kíséretében. Közben megemelem a dobozt próba gyanánt; nincs ugyan tele még az alja, de így is elég nehéz, úgyhogy inkább a kanapéra hajtott taarókat kezdem belerakni. De előtte még újra összehajtom. Sajnálom, megszokás, szúrja a szemem, ha nem egyenlőek az oldalak. – Persze bármikor mondhatsz, de mindenkinek joga van a saját kis titkaira, nem? Néha… Néha egyszerűbb is úgy egy kapcsolat. Még az elején. Nincsen rajtatok a társadalom és az ismerősök nyomása… Egy kapcsolat amúgy sem egyszerű. Pláne, ha egy kicsit is eltér a normától, amit elvárnának. Nem tudhatom egészen pontosan, hogy mit érez Chad, mert sosem kellett attól félnem, hogy bárki is nemtetszését fejezi ki azért, mert mondjuk kézen fogva sétálok a városban. Na jó, az anyámon kívül. Mindig jól esett, hogy ennyire megbízik bennem, de nem haragudnék rá, ha úgy döntene, néhány dolgot mégis megtartana magának. – Biztos, hogy ez a tiéd…? – emelem fel aztán az egyik takarót. Sárga. És a mintája lyukacsokat ábrázol, mint egy Ammerlander sajt. – Vagy talán… karácsonyi ajándék volt Percitől? – Nem lepne meg. Nem ismerem túl közelről a fiút, de azért annyit tudok róla, hogy feltételezi, más is annyira oda van a fetáért, mint ő. – Olyan régóta ismeritek egymást, lényegében már élettársak lehetnétek. Nehéz eldönteni, kinek mi jár… – Mindegy, hogy mit mond, végül visszahajtogatom a takarót a helyére. – Miért költözöl el? Lehet, hogy mondtad már, de tudod, milyen az agyam, nem véletlenül kapcsolok minden értekezlethez rögtön emlékeztetőt is, négyet… És hogyhogy nem Percihez? Ő is albérletben lakik, nem?
Megcsóválom a fejem. Tudom, hogy Toni néni logikája kikezdhetetlen, és igaza van, de valahogy sosem esik jól azt hallani, amikor az emberek arról mesélnek, hova és miért nem mennek sötétedés után. Nem szabadna ennek így lennie. - Veszek neked egy paprikasprayt – jelentem ki a tőlem telhető leghatározottabban, és büszke vagyok rá, amiért egy kicsit sem hangzik kérdésnek. – Nem mintha ezzel az esti kocogásra bátorítanálak, kivéve, ha azt egy futógépen tennéd, de ártani nem árthat. Bár hogy honnan van energiája egy hosszú nap után még mozogni is, én nem tudom. Ha hazaesek, általában pont annyira futja még, hogy rendeljek valami szörnyen egészségtelent, amire anya megvetően csóválná a fejét, levigyem Dextert a várakozási időben egy hosszú sétára, és miután mindketten megvacsoráztunk (Dex kutyatápot kap, őt nem mérgezem), ágyba dőljek. Aztán kezdődik minden elölről. Mázli, hogy szeretem, és fontosnak tartom, amit csinálok, különben évekkel ezelőtt kiégtem volna. - Még mindig megvan az az állatkertes matrica, amit akkor kaptam – nosztalgiázok vigyorogva. – Csak éppen nem tudom, hol. De szeretem azt hinni, hogy csak elkallódott, és nem elhagytam. Mindig fel akartam ragasztani valamire, egy képregényre, egy emlékkönyvre, egyszer a tévé távirányítóra is, mert akkoriban épp azok voltak kedvesek a szívemnek, de aztán sose mertem. Féltem, hogy bármilyen felületet választanék, az nem lenne elég maradandó, hogy örökre megőrizze az emléket. Így egy darabig csak hurcibásztam magammal, aztán egyszer elraktam valahova, éppen csak nem emlékszek, hogy mikor és hova. De megvan! Remélem. - Egyetértünk – bólogatok aztán hevesen a kor kérdésére. Én, mint harmincas? Természetellenesen hangzik, úgyhogy ezért leszek örökké huszonéves. 25 alá már nem hiszem, hogy lehazudhatnám magam, de nincs semmi baj a 26-tal sem, nem? Viszonozom a vigyorát. Toni néni mosolya teljesen ugyanolyan, mint anyáé, ha engem kérdez valaki. Mindig is szerettem a gondolatot, hogy ebben rájuk ütöttem. – Ezért vagy te is legalább tíz évvel fiatalabb, mint a valódi korod. Smooth vagyok, ugye? Az örömömnek a megjátszott megbotránkozásom vet végét a „kedvenc” könyvcímét hallva, minek következtében felháborodottan pillantok rá, az eddig kalimpáló (vagy néha pakoló) kezeim pedig megfagynak a levegőben. - Ez nem vicces! – mutatok rá rosszallóan, miután drámaian hagytam egy kis időt, hogy megcsodálhassa, milyen remekül tudok egy helyben maradni. Rengeteg haszontalan képességem van, valahol szomorú, hogy ezek soha senkit nem érdekelnek. A nyelvemmel is meg tudom érinteni az orrom. Mondjuk egyszer nyertem vele öt dollárt Percitől, innentől fogva már nem haszontalan. – Majdnem nagyon megbántam egyszer a létezésemet is annak a könyvnek hála. Csak annyit olvastam róla, hogy az anyukák nagyon élvezik, gondoltam megvehetném anyának, aztán hála az égnek elém botlott egy rendes kritikát is. Kínos karácsony lett volna, ha nem teszem. És lehet, hogy púp nőtt volna a homlokomra. Nem jövök bántalmazó háztartásból, esküszöm, de ha valamiért megérdemeli az ember gyereke, hogy könyvet vágjanak a fejéhez, akkor az biztosan ez az eset lett volna. Danielle Steele-re már egy fokkal kevésbé fintorgok (de csak egy fokkal, mert az ő könyvei is rémesek, valahol szomorú, hogy ennek ellenére mekkora neve lett), a másik két műhöz pedig még nem volt szerencsém, úgyhogy csak úgy teszek, mint aki értené, miről van szó, és megpróbálom őket megjegyezni a következő könyvesbolti látogatásomra. - Jaj, a Coco – sóhajtok fel, félig-meddig örömtelien, félig-meddig szomorúan. – Szégyenteljes azt mondani, hogy sose voltam olyan büszke az örökségünkre, mint azután a film után? Valószínűleg, de tudom, hogy te nem fogsz érte elítélni. Ez különösebben azért nem meglepő, mert soha nem voltam túlságosan az örökségemre hangoltan nevelve. Persze, a spanyol majdnem annyira az anyanyelvem, mint az angol, szerintem hamarabb is adtak csípőset a számba, mint ahogy annak egy gyerekorvos örült volna, és nagyvonalakban tisztában voltam természetesen azzal, hogy miről híres az ország, ahonnan származunk, és mik a legnagyobb tévhitek, de anya személy szerint nem őrzött meg túl sok mexikói szokást, miután New Yorkba költözött. Az ír örökségemről meg aztán az égvilágon semmivel nem tudok többet, mint egy átlag amerikai. Még az akcentust se tudom hitelesen utánozni, pedig Isten a tanúm rá, próbálkoztam vele. Már nem tudom, miért, de próbálkoztam. - Te is tudod, hogy az egyedi alakok a legjobbak. Milyen unalmas és sivár lenne már a világ, ha mindenki „hétköznapi” lenne. A kihívást pedig elfogadom – kacsintok bátran. Biztos vagyok benne, hogyha valahol találni a múltja elől bujkáló modellt (furcsa választás, ha el akarsz bújni, nem?), lehetőleg a CIA-képzettet, akit nem tanítottak meg szeretni, akkor az New York lesz. Hálásan mosolygok rá, amiért összehajtogatja a takaróimat – nagyon remélem, hogy azokat kimostam, mert ha nem, szinte biztos, hogy ázott kutya szaguk lesz -, és a titoktartástól szóló szavain hümmögve térek vissza a saját feladataimhoz. Elég sok időt elfecséreltem a szám jártatásával, és a kezem soha nem tudta ugyanezt az iramot tartani. Kár, pedig mennyi dolgot megvalósíthattam volna már. Hogy mit, azt nem tudom pontosan, de valamit. - Hm? – fordulok felé. – Ó, igen! Percitől kaptam. Kaptuk. Azaz, egyszer itt aludt, és elhozta magával, ne kérdezd miért, aztán Dexter beleköltözött, és neki adta. Jelenleg közös tulajdon. Nem, igazából hazudok, teljesen Dexteré, de néha a sarkamra kell állnom, nehogy azt higgye, hogy ő az úr a háznál. Mármint, valószínűleg ő az, de neki ezt nem kell tudnia. Nem mintha meghatná, mit magyarázok (habár, hallgatózni hallgatózhat), még mindig az álmok völgyében jár, ha a folyó nyála nem vezet félre. Miután nagyon drámaian eldobtam a tollam, megint nincs íróeszközöm, úgyhogy ismét keresgélhetem azt, ahelyett, hogy ténylegesen haladnék. Miért vagyok ilyen? - Ó, anyagilag nem túl kifizetődő – vallom be egy vállvonással. Nem szeretném, hogy úgy érezze, bánt a dolog, de valahol csalódott vagyok. Nem is teljesen magamban, csak úgy… nehéz megfogalmazni. A helyzetben? Nem az árak, vagy a fizetésem zavar igazán, inkább csak a kudarc érzése, pedig tudom, hogy nem erről van szó. De majd elmúlik. És különben is, nincs bajom a lakótársasdival sem. Hátha úgy sül el aztán az egész, mint a Jóbarátokban! – Szóba került a dolog, mármint, felajánlotta, de nem akartam élni vele. Az együttlakás nem mindig tesz jót a barátságoknak, inkább nem kockáztatnám, még akkor se, ha gyakorlatilag testvérek vagyunk. Ha esetleg mégsem úgy sülne el a dolog, mint a Jóbarátokban, nem árt, ha Percit nem keverem bele. - De ha nem jövök majd ki jól Antonnal, amit azért kétlek, lehet, hogy a kelleténél többet fogok nála aludni – vallom be, beletúrva a hajamba. – Voltak valamikor lakótársaid? Vannak hasznos tippjeid?
– Soha nincs ebben semmi szégyenteljes. Ez is amolyan ösztönös dolog, büszkének lenni, ha arról beszélnek pozitív hangnemben, amihez te is tartozol. Biztos… Szent Patrik napon is úgy érzed, egy kicsit mégiscsak megérik Fito béna poénjai, nem? – kérdezem, őszinte bizonytalansággal. Azt nem mondanám, hogy örülnék neki, ha úgy ünnepelnék az „átlag fehérek” a Halottak Napját, ahogy mi tesszük, de nem is hasonlítanám össze az írek eme sörben bővelkedő ünnepnapjával, amit nem meglepő módon hamar magáévá tett Amerika kulturális olvasztótégelye. Nem vagyok azok közül való, aki feltétlen mindenre „cultural appropriation”-t kiáltana, mert kifejezetten támogatnivalónak gondolom, ha valaki más kultúrát szeretne megismerni, vagy akár át is venni dolgokat. Azt tesszük magunkévá, amit nagyra tartunk, nem? Nincs ezzel semmi baj. Tudom viszont, hogy nincs ezzel így mindenki, többek között például az anyám sem. Sokszor pedig ha valaki otthon egy dolgot lát, mindenhol máshol viszont egy teljesen másikat, főleg fiatalabb korában hajlamos azt gondolni, hogy amibe született, azok az értékek, a kultúra, nem ér annyit, és inkább szégyellni való. Néha egyszerűen csak megfeledkeznek róla a szülők, hogy amiben ők felnőttek nem ugyanaz, mint amilyen behatások minden nap érik a csemetéjüket, és elfelejtik átadni a saját történeteiket. Chad esetében is valami ilyesmiről lehetett szó; a nővérem gondolom mindent megtett, de tekintve, mennyire távol éltek mindannyiónktól, nem igazán élvezhette a mexikói családi szeretetet. Fito miatt sem. Bár el kell ismernem, ő pedig az anyám miatt maradt ki ennek jelentős részéből… A dolgok nagyjának van egy teljesen érthető és logikus magyarázata. Kivéve Chad barátainak. Nem azt mondom, hogy nem hiszem el, hogy léteznének ezek az emberek, kinőtt már egy ideje a képzeletbeli barátokból, legfeljebb arra tudnék gondolni, hogy az új lakótársa igazából egy új kutya. Hajlamos úgy beszélni róluk, mintha emberek lennének. – Ezzel nem tudok vitatkozni – bólintok végül. – Azt nem mondom, hogy ne szeretnék majd találkozni vele… Természetesen csak személyes érdeklődésből. – Hogy egy kicsit ráhunyorogjak és néma testbeszéddel üzenjem neki, sok magasrangú rendőrt ismerek, és ha kell, derékba töröm a karrierjét (vagy őt), ha bántja az unokaöcsémet. Természetesen ez csak az extrém helyzetekre vonatkozik; amolyan üss előbb, amíg még váratlan stratégia. Percivel ilyen tekintetben soha nem volt ilyen baj. Valószínűleg elég sok erős személyiségű nő van a családjában ahhoz, hogy már kellően hozzászokjon, bár ezt csak tippelem, mert csak hallomásból tudok róluk; vagy Chadtől, vagy a hivatalból. – Közös, mi? – emelkedik meg a szemöldököm kaján vigyor kíséretében. Amire Dexter ráfekszik, az Dexteré. Csoda, hogy Chadnek van még bármiféle bútora. – Más oldalát ismered meg az embernek, az biztos – értek egyet vele. – Hát… Az egyetem elején kollégiumban laktam, ott összekerültem egy lánnyal, Sarah-val, akivel azóta is beszélünk néha. Elég ritkán, igazából, mióta családja lett, nagyon elfoglalt. – Nem mondom, hogy egy egészen kicsit ne az én hibám lenne a kommunikáció elmaradása. Többször tettem ezt a kelleténél; láttam, hogy valaki megéli azt, amire vágytam, és valahogy egyre fájóbban szorul össze a szívem minden alkalommal, míg már nem tudom tovább elviselni. Sarah nagyon kedves nő volt, kicsit talán naiv, de őszinte, és örültem a boldogságának, épp csak fájt érezni a sajátom hiányát. – Azt mondanám, hogy az egyik legfontosabb felmérni, honnan jött a másik. Mármint, megpróbálni kitapasztalni, milyen szokásai voltak a családi házban, mit tanulva nőtt fel, mert valószínűleg ezek megmaradtak. Valószínűleg sok dolgot teljesen természetesnek vesz, ezért nem is kérdez, ami neked logikátlan. Sarah például tehetős családból való volt, így egyértelmű volt neki, hogy másnak is van pénze, és hajlamos volt kettőnk nevében vásárolgatni, mondván, hogy ráérek majd törleszteni. Azt hiszem, egy év is kellett, mire el mertem mondani neki, hogy igazából nincs pénzem, és utána mindketten elég pocsékul éreztük magunkat. Muszáj vagyok felnevetni; utólag belegondolva akkora butaságnak tűnik az egész, és sokkal egyszerűbb lett volna rögtön elmondani neki az igazat. Most már tudom, hogy ebben nincs semmi szégyen, de akkoriban még nagyon bizonyítani akartam, hogy más vagyok, mint ami igazából. – De te már kicsit idősebb vagy, mint én voltam akkor – legyintek végül. – Több a tapasztalatod az emberekkel. Biztos vagyok benne, hogy bárki mellett megállod a helyed majd, és ha nem, még mindig ráuszíthatod Dextert. Aki épp nyáladzva fordul a hátára, a farka végigsöpri a padlót ahogy úri kényelmében újra elhelyezkedik. A takarók végül a helyükre kerülnek, a könyvek tetejére. Nem is én laktam itt, de valahogy mégis pang némi szomorúság, ahogy látom eltűnedezni a dolgokat. Mindig van valami lehangoló abban, ha véget ér valami, nem? Még ha közben egy új is készülődik a másik oldalon. – Szeretnéd, hogy segítsek a hálódban is összepakolni, vagy olyan dolgokat látnék meg, amitől inkább mindkettőnket óvnál…?
- Nem mondanám – fintorodok el, valamivel bátortalanabbul a szokottnál, látva a Toni arcát is körülölelő bizonytalanságot. Nagy szíve van; muszáj annak lennie, hiszen képes mindünknél diplomatikusabban állni Fitohoz, különböző kifogásokat és indoklásokat keresni a tapló viselkedésének. Az önzőbb részemnek ez mindig rosszul esett egy kicsit, az értelmesebb oldalam viszont képes volt belátni, hogy Toni nem csak úgy és annak ismerte Fitot, akinek én. És Hugo. És valószínűleg Jesse is, habár őszintén szólva nem tudom, ő hányadán áll a mostohaapjával. – Mármint, persze, kicsit jobban magaménak érzem az ír ünnepeket, mint az átlagember, de nem hinném, hogy ettől még Fito meg a „poénjai” bármivel is szimpatikusabb fénybe kerülnének. Ahhoz nem annak kellene vezérelnie, hogy bántani akar. De ezt már nem teszem hozzá – nem áll szándékomban elrontani a nap hangulatát. Helyette elvigyorodok, ahogy előbukkan a nagynénémből a jól ismert védőösztön, ami olykor-olykor az anyáméval is vetekedett. Valószínűleg azért, mert anya hamarabb beletörődött, hogyha eddig nem nőtt be a fejem lágya, ezután sem fog igazán. Egy pár éve sokkal több idiótaságot rám hagy, mint korábban tette. - Szeretem úgy gondolni, hogy meg tudom védeni magam, de értettem, asszonyom – vágom magam vigyázzállásba, mielőtt elnevetném magam. – Tehát be kell mutatnom, értettem. Csak ne hozd rá a frászt, szerencsétlen még azt hinné, hogy el akarom venni, vagy ilyesmi. Kellemetlen lenne úgy együtt élni, ha a lakótársam azt hinné rólam, hogy csorgatom utána a nyálam. Nem szeretek kényelmetlen érzéseket okozni másoknak, főleg nem ilyesmi kapcsán. Mielőtt beavattam volna Percit, hogy minek gondolom magam, tőle is tartottam, hogy esetleg majd a legrosszabb sztereotípiákat feltételezi rólam, és rögtön arra asszociál, hogy titokban szerelmes vagyok belé, vagy egyéb marhaságok. Elmondhatatlanul hálás vagyok érte, hogy nem így történt. Vad bólogatásokkal tűzdelem teli Toni néni tanácsait, amik ugyan teljesen magától értetődnek, ha az ember veszi a fáradtságot, és belegondol, kimondva mégis sokkal-sokkal jobb hallani őket. Könnyebb mentális listát készíteni belőlük, és remélhetőleg kisebb eséllyel is felejtődnek el. - Ezt a vad házőrzőt? – horkantok fel végül, a lustán kiterült állatra tekintve. Ha ennél több helyet foglalna el, már nem kutyának hívnám, hanem pónilónak. – Persze, biztos megvédeni az érdekeimet. Nem árulna el a simogatás vagy a jutalomfalat első ígéretére. Nem tenne ilyet. Azt hiszem. Talán. Kit akarok átverni, biztosan megtenné. Azt hittem, lassabban fogunk haladni, legfőképpen a sok beszédszünet miatt, de nem vettem figyelembe, hogy nem vagyok a legtöbb dekorációs elemmel rendelkező személy a világon, még a topba se férnék bele, úgyhogy a könyvek, takarók, cipők és a kis figuráim után a nappali nagyjából üresen áll. Persze nem lesz végleges az egész a nagytakarítás utánig, de a poros polcok láttán a szívem is hasonlóan üresen pang. Gondolom, ez természetes; mégiscsak ez az első, önálló otthonom, ahol egyedül küzdöttem meg dugulásokkal, kártevőkkel (hangyákkal, egészen pontosan), ahol sikeresen felgyújtottam egy konyharuhát, és ahol egyszer a folyosón aludtam, mert ittasan elhagytam a kulcsom, és túl fáradt voltam máshova menni. Az utóbbira nem vagyok büszke – pláne, mert fél órán keresztül könyörögtem Dexternek, hogy nyissa ki belülről az ajtót, miközben ő anyánál éjszakázott -, de legalább kalandos volt. - Nem, köszönöm, így is rengeteg segítettél – túrok a hajamba, miközben végigfordulok a helyiségben. Sóhajtok egyet, majd finoman megbökdösöm Dextert, de nem áll szándékában felkelni, csak megrázza a farkát álmában. Hát jó. – Mit szólnál, ha hálám jeléül elvinnélek pizzázni? – húzom elő a farzsebemből a kulcsomat. – Majdnem korlátlan összegben. Szerintem egy shake is belefér. Viccelek, ennyire nem állok rosszul – sietek leszögezni, mielőtt Toni néni még aggódni kezdhetne. Kitárom neki a bejárati ajtót, még egyszer visszafordulok, hogy bepillantsak a dobozokkal és zsákokkal dekorált nappaliba, majd mosolyogva húzom be magam után a bejárati ajtót. Egy újabb fejezet lezárva. És hé, eddig az összes felnőtt évemet túléltem!
Kezdőlap
Épp a régi képregényeimet pakolom gondosan egy papírdoboz aljára, közéjük pedig néhány akciófigurát (már nem játszok velük, csak dekorációként szolgálnak), majd újra néhány képregényt, ami talán nem a legjobb logisztikai szempontból, de legalább minden képregényes cuccom egybe lesz. Ha tudnám, hova raktam a filctollamat, vagy hogy mikor láttam utoljára...
| 
lényegében átok kísér életem végéig, ha hagyom, hogy egyedül pakolásszon. De őszintén gondolom, hogy nem annyira fizikai erőre van szüksége, abból kicsit több jutott neki, mint inkább valakire, aki nem felejti el, hogy mondjuk mielőtt fel akarod emelni a tévédet, célszerű kihúzni a konnektorból. Chad nem ostoba, csak elfelejti, megcsinált-e már valamit vagy sem. Tökéletes példája annak, aki a fejét is el tudná hagyni. 