“If you complain to someone, you assume that it's someone who really cares about you. - Scott Hahn"

Már órák óta az motoszkál a fejemben, hogy had szabaduljak erről a helyről. Félre értés ne essék, imádok itt dolgozni a Woodhaven Houseban, de mostanában Furasrác különösen ki tud idegelni. Miután három napon keresztül jópofizik velem, a negyedik nap rájön az ötperc, és egy dackorszakában lévő kétéves viselkedését felülmúlja. A tegnapi és a mai nap pont ilyen volt, amikor valamiért felém se volt hajlandó nézni, mi több ebédidőben mintha egy fintorral viszonozta volna azt a megjegyzésem, hogy tetszenek a kócos fürjei. Ezen a bizonyos mimikán kívül még csak egy sziára se méltatott, mintha csak egy szellem lettem volna, a tekintete átsiklott rajtam. Én meg folyton csak sóvárogva pillantgatok utána, mint egy hormonokkal túlfűtött tini lánya a One Direction tagjai után. A környezetem szerint csak szimplán bevonzom az idiótákat, akik tárgyiasítva játszadoznak a lányok érzésével. De mit lehet tenni, ha egyszer úgy tűnik, hogy a faszfejek elégítik ki a lelkem. Talán mélyen elnyomva mazoista lehetek.

Persze azért akadnak kivételek az életemben, ha férfiakról esik szó. Mondjuk ott van Chad. Chad, akit mindig kiváltképp jó hallgatóságnak találok. Ma is napközben feldúltan, nehéz szívvel kaptam elő a telefonom a zsebemből, és kérdeztem rá, hogy átugorhatok-e hozzá. A korábban kapott dolgozom válasz pedig a jelenben egyáltalán nem tart vissza attól, hogy miután lekapom a kötényem, és még utoljára benézek a konyhába elköszönni mindenkitől, meginduljak Brooklynba azzal a céllal, hogy Chadnek kipanaszkodjam magam az aktuális szívfájdalmamról. Végső soron az ő részéről ez is tekinthető munkának, hiszen tüzet kell oltani a belül lángoló szívemben.

A negyven perces úton az utazóközönséget riogatom a szomorkás arcommal. A mellettem ülő néni egész közel járhat hozzá, hogy megkérjen ne legyek öngyilkos itt helyben, mert megállás nélkül fészkelődik, és igyekszik inkább a két széket elfoglaló elhízott pasashoz szorulni, mintsem hozzám érjen.  Mindig is tudtam, hogy van valamilyen leprám, amiről csak én nem tudok.

A tűzoltóság elé érve ügyesen beslisszanok az ajtón, mikor az egyik ügyeletes kilép az ajtón. Valójában nem kéne ninja akciót végre hajtanom, mert már nem először jelenek meg csak úgy Chad invitálása nélkül, úgyhogy az ügyeletes tűzoltó is név szerint köszön, még az ajtót is megfogja nekem, szóval csak a megszokás diktálja, hogy kémeket megszégyenítő mozdulattal lépjem át a küszöböt.

- Szia – lépek Chad mögé, aki éppen matat valamit. – Tudom, hogy azt írtad, hogy dolgozol. De gondoltam úgy se dolgozol igazán, mert most nincs Brooklynban sehol tűz, és a fán ragadt kiscicákról se írt a Times – szinte reflex szerűen kezdek magyarázkodni meg se várva, hogy ő szóhoz jusson. Azt hiszem ez egy ilyen zsigeri ösztön, hogy bizonyítsam, igazam van, és legálisan vagyok itt. – Szóval gondoltam, hogy ne unatkozz jövök, és szórakoztatlak.

Pár másodpercig némán várom a reakcióját, aztán csak nem bírom ki, hogy ne mentegessem magam tovább.
- Walker örült nekem – utalok a srácra, aki megtartotta nekem befelé jövet az ajtót.  Kicsit még fel is sóhajtok rájátszva a pszichés hadviselésre.

A férfi és nő barátságában talán épp az a legcsodálatosabb, hogy időnként a korlátok ledőlhetnek

- Hé Chad, az asszonyra rájött az ötperc, és mindenáron ma kellene megcsinálnom azt az istenverte ereszt, amit már két hónapja sem akartam.Be tudod vállalni a holnapi műszakomat közvetlenül a tiéd után? Esküszöm akkor adom vissza, amikor csak akarod, de már elegem van az itthoni cirkuszokból.- a hívás tegnap reggel érkezett a kollégámtól Ramon-tól. Nem sokat tudtam arról, hogy pontosan milyen családi balhék mennek otthon, de ha már műszakot akar lepasszolni elég komoly lehet a baj.
- Persze haver! Megdumáltuk.
- Isten fizesse meg!
- Dehogy Isten, neki ehhez semmi köze nem lesz. Majd te fogod!
Nevettem el magam jóízűen a telefonban, és bár tudtam, hogy pokoli fárasztó lesz a hónapban már negyedszer dupla műszakozni, valahogy mégsem tudtam nemet mondani. Ahogy alapvetően is nehezen tudok, ha valaki a segítségemet kéri. Legyen szó lelki nyomorról, egy megőrzésre nálam hagyott kisállatról, vagy éppen arról, hogy hajnal háromkor fogadjak be valakit, akit éppen kirakott otthonról az asszony.
Igaz a kollégák között amúgy is nagy az összetartás. Ezt a melót másképp nem is lehetne. Itt az ember minden alkalommal ha riasztás jön, akkor tudja, hogy meglehet aznap már nem fog hazamenni. A tűz nem válogat. Elég egy rossz döntés, vagy egy rosszul megválasztott pillanat, esetleg egy nem időben kinyitott tűzcsap, egy nem észrevett holmi a lángok között és máris megvan a tragédia is akár. Az első főnököm szerint, aki elindított egykor a pályán az szolgálatban töltött első öt évben egy tűzoltó legalább három alkalommal néz farkasszemet a halállal közvetlen közelről. Gondolhatná bárki, hogy egy ilyen hivatásban nem nagyon divat családot alapítani, de a különös az, hogy a csapatból mindössze hárman vagyunk már csak akik nem nősültek meg. És egyelőre nem is tervezzük. Illetve mindig ezt mondjuk, aztán az öreg rókák szerint úgyis elkapja a mi tökünket is valami fehérnép. Éppen ezért hárman vagyunk azok, akiket előszeretettel hívnak fel műszakcserével, vagy éppen dupla műszakkal kapcsolatban. És én vagyok az, aki soha nem pattint le senkit. Ahogy most sem tettem. Gondoltam ha szerencsém van, akkor eseménytelen negyvennyolc órának nézünk elébe, de ha nincs szerencsém, akkor az alvást, mint olyat el is felejthetem. Szerencsém volt, mert riasztás nélkül vészeltünk át durván hat órát, amikor Walker közölte, hogy dobjam be magam a takarítószer raktárba, öleljem át a felmosót és durmoljak amíg lehet. Akkor már huszonhét órája voltam talpon alvás nélkül. Nem mondom, hogy felfrissült lettem, de az agyam új löketet kapott, és átestem azon a bizonyos holtponton is. Persze a szerencse hamar elpártolt tőlem, amikor a műszak vége előtt három órával riasztás jött egy bicikliüzletben keletkezett tűzhöz valahova Ocean Hill szívében, úgyhogy kissé kimerülten, és meglehetősen izzadtan, fáradtan tértünk vissza az állomásra. Végre le tudtam adni a szolgálatot és az elkövetkezendő negyvennyolc órát a pihenésre akartam fordítani. Holnap ebédre vagyok hivatalos a szülői házba. A szekrényem előtt állva mosolyogva vettem ki egy kis kék papírtáskát, melynek mélyén ott lapult a Madison Megye Hídjai-nak egyik első, 1992-es kiadása, amelyet maga az író dedikált. Anyám odavolt a könyveiért, elsősorban a közös, iowai származásuk miatt. Nem volt semmi alkalom, ami miatt ezt a könyvet megszereztem neki, egyszerűen csak tudtam, hogy szeretné. Alapvetően kedves embernek neveltek, és noha van számtalan olyan tulajdonságom amire nem vagyok feltétlenül büszke, a családomhoz és a szeretteimhez a végsőkig ragaszkodom. A kezembe akadt a telefonom is, miközben kibújtam a koszos, izzadt és elég leharcolt szürke pólóból, és a hátizsákomba gyűrtem. Elindítok egy mosást is azt hiszem, ha hazaértem. Írni akartam egy üzenetet anyának, hogy holnap bőségesen készítsen abból a csirkesültből és ne sajnálja ki belőle a rozmaringot sem, mert farkaséhes leszek, amikor megpillantottam Franny korábbi üzenetét, amire elég szűkszavú választ küldtem neki. Sóhajtva mosolyodtam el a puszta névtől, és lelki szemeim előtt felrémlett az a vörös, rakoncátlanul édes hajzuhatag amely éppen úgy  tudott lángolni, mint a tulajdonosának lelkülete, ha kellőképpen belelendült. Franny….az édes kis Franny, akit még évekkel ezelőtt ismertem meg. Albérletben laktam egy ideig, amikor a szüleimtől külön költöztem, hogy beindítsam az önálló életemet, és az egyik srác mellékkocsija volt a kis csitri tizenhét éves lányka, aki gyakorlatilag a szemem láttára lett érett nő. Őszintén szólva lövésem sincs mikor lopta be magát a fantáziámba, ahogy arról sem, hogy miért éreztem feltétlenül szükségét annak, hogy megszegjem azt a kimondatlan, de papírra vetett ősi szabályt: haver húgára nem mozdulunk rá. Főleg úgy nem, hogy gyakorlatilag kifejezetten megtiltotta. A korábban emlegetett rossz tulajdonságaim egyike, hogy képtelen vagyok magamnak parancsolni, ha egy gyönyörű lány megmozgatja a fantáziámat. Ilyenkor nem nézem kihez tartozik, vagy ki az akinek fontos, ki az akinek az életébe ezáltal akár bele is gázolhatok. Én egyszerűen megélem a vágyaimat és az ösztöneimet, ahogy vele is tettem. Nem mintha győzködni kellett volna, mert nem erőszak volt. Sőt kifejezetten gyengéd, és figyelmes igyekeztem lenni vele. Egy alkalom volt. Gondoltuk akkor, de valahogy mégis úgy alakult, hogy jó párszor gabalyodtunk még össze az évek során, miközben mégis barátok lettünk, jobban mondva én lettem igazi és hamisítatlan lelki szemetesláda neki. Mert amit nem mert vagy nem akart elmondani a bátyjának az az én kanapémon landolt a csöpp kis piros ajkai közül. És Franny-nek szinte mindig volt mondanivalója, legtöbbször az égbekiáltó mellényúlásairól férfiak tekintetében. Valahogy ösztönösen bevonzotta a faszjancsikat.Tudom, hogy most is azért keresett, de nem értem rá. Melóztam. És tudja, hogy sosem hazudok neki. Ha csajjal vagyok azt is megírom, de most nem erről volt szó.Levettem a nadrágomat is, ami szintén a zsákomba került, és ott álltam egy szál boxerben, átvetve a hátamon egy törölközőt, készen állva arra, hogy hazatérés előtt még dobok egy zuhanyt. Megírtam anyának azt az üzenetet amit eredetileg akartam, és magamhoz vettem a tusfürdőmet, amikor kis híjján a szívbajt hozta rám az öltöző nagy magányában felcsendülő ismerős hang. Reflexből ugrottam egyet, és csaptam be a szekrényem fémajtaját, majd fordultam meg lassan, mélyen beszívva a levegőt, szemeim lehunyva. Szúúúúszááááá! Csitítottam magam, hiszen ez csak Franny. Ott álltam vele szemben egy szál boxerben, a vállamon lógó kávébarna törölközővel, meg a tusfürdővel a szemben.
- Neked is szia Vöröske. - billen oldalra a fejem, és mérem végig tetőtől talpig, próbálva rájönni, hogy jelenleg milyen a lelkiállapota. Külön díjaznám ha lenne valami detektorom, ami ki tudja mutatni éppen milyen hangulatban bukkan fel. Kiszámíthatatlan. Mondjuk pont ezt szeretem benne, kár tagadni.
- Ó, újabban Times-t olvasol. Jó gondolat, művelődni sosem árt.- viccelődöm vele, egy féloldalas csibész mosolyt villantva rá, majd sóhajtva tárom szét a karomat, oldalra lendül benne a tusfürdő is.
- Mert valóban dolgoztam Franny. Kétszer huszonnégy órás műszakot toltam le. És most szeretnék megfürdöni, és hazamenni….kicsit elfelejteni, hogy létezem a világban, csak lebegni a rohadt nagy semmi közepén…..esélyem sincs rá, mi?- nézek rá összevont szemöldökkel, és bár külső szemlélőnek úgy tűnhet, hogy éppen lerázni készülök, ez azért nincs így.
- Szórakoztatsz…..hát nézd….ha valóban szórakoztatni akarnál, akkor most mondanám, hogy éppen zuhanyozni készülök, elég nagy az a zuhanyzó két embernek is….- vonogatom meg a szemöldököm, majd fejemmel a zuhanyzók felé biccentek, végül csak elröhögöm magam és legyintek.
- Viccelek! Tényleg pokoli órák vannak mögöttem. Megölelnélek, de büdös és füstszagú vagyok, és nem a megmentett kiscicától aki fenn ragadt a fán, szóval én most elmegyek zuhanyozni, ha gondolod gyere utánam és meséld el mi nyomja éppen most a csöpp lelkedet! Utána majd ölelkezünk. Kapsz Chad féle gyógypuszit a homlokodra.- indultam meg az eredeti célom felé, remélve, hogy követni fog.
- Walker jóhogy örül neked. Van három gyereke egy rémesen randa felesége,akit nem is tudom miért vett el, egy életre sok jelzáloghitele amit még a gyerekei is nyögni fognak. És szembe jön vele egy ilyen tízpertízes csaj mint te. Csodálkozol hogy örül neked?- ledobom magamról a boxert és egyszerűen belépek a zuhanyzóba, majd közepes hőmérsékleten indítom el a vizet. Hangos nyögéssel adom át a testem a frissítő vízpermetnek. Arra azért figyelek, hogy ne legyen olyan erős  a vízsugár amin keresztül már nem hallanám a hangját.
- Amúgy én is örülök neked Franny, még ha ez így hirtelen nem is látszik. Na mesélj! Ki az akinek át kell rendeznek az arcszerkezetét, mert éppen összetörte a szívedet!- komolyan érdekel. Kevés ember van, aki egy ilyen hosszú műszak után valóban érdekel, de Franny határozottan ez a kategória.