Chadron
Angol eredetű név, a jelentése szellemes, segítőkész és harcos. Vagy ezek mind egyben; az még hízelgőbb, gondolná Chad, noha egyet nem értene velük. Persze, segít, ahol tud, gyakorlatilag a saját (és mások) lelkiismeretének nyugtatásáért kapja a fizetését, ami ha őt kérdezik, igencsak win-win szituáció minden résztvevő számára, de megkérdőjelezné, hogy mennyire vicces és harcias. Egy percig sem kell félteni az önbizalmát, ha csak az ő véleménye számít, akkor hasfájdítóan szórakoztató szóvicceket tud elsütni, és folyamatosan azon fáradozik, hogy ezeket minél több témában kamatoztatni tudja, de a reakciókat látva (facepalm, facepalm everywhere) és hallva (UGGGH) már nem írja bele a Tinder profiljába, hogy vicces. (Ez abszolúte nem akadályozza meg abban, hogy ezekkel nyisson privát üzenetben - nem véletlenül szingli.)
Bátornak pedig aztán igazán nem vallaná magát, hiába rettentő büszke rá, hogy a kevésbé szeretett becenevén osztozkodik a híres Ron Weasley-vel, aki ugyan nem a kedvenc Harry Potter karaktere (az Gred és Forge, mint mindenkinek), de ettől függetlenül nagyra értékeli, és a Chadhez amúgy sem ismer példaképet. A többet ésszel, mint erővel és a diplomácia lelkes híve, tehát igazán nem ítél el senkit, ha hasznosnak ítélik meg a futást. Köztük önmagát sem. (Nem feltétlenül, de lehet, hogy megtörtént eset(ek?) alapján.)

ENFP
Kíváncsi, nyitott és barátságos, mindez jó megfigyelőkészséggel és kommunikációval kiegészülve? Tiéd a világ!
Nehezen fókuszál a monotonitást igénylő tevékenységekre, könnyen a stressz rabjává válik, és reménytelen, ha bármit rendben kell tartania, vagy időre csinálnia? Talán... annyira mégsem.
Chad első pillantásra a maga bolond és szórakozott módján úgy tűnik, mindenhez IS ért, illetve pontosan tudja, hol a helye a világban; és ez részben így is van. Remekül megtanulta a saját képességeihez igazítani az elvárásait, és meglátni mindenben és mindenkiben a szépet és a jót, de szerencséjére ezt nem vakon teszi. Tisztában van vele, hogy senki nem tökéletes, ahogyan azzal is, hogy sose fogja kutyaszőrmentesen látni a ruháit, vagy ami azt illeti, ruhamentesen a padlóját. A papírmunkája mindig fog kivetnivalót hagyni maga után, legyen szó a munkahelyi dokumentumokról, vagy az adóbevallásáról, és ugyan nagyon szeret másoknak támaszt nyújtani, megnyílni, és hagyni magának, hogy másokra támaszkodjon, már annál nehezebb feladat. Ha valamit  a fejébe vesz, az önfejűsége páratlan, ezáltal nem ritka, hogy túlhajszolja magát, és ugyan az esetek 99%-ában a jószándék vezérli, a pokolra vezető út is azzal van kikövezve. (Vagyis, néha jobban tenné, ha elengedne bizonyos dolgokat, és nem menne fejjel a falnak.)
Amúgy pedig szereti az ananászt a pizzán. Ez már önmagában elég arra, hogy a társadalom fele beakarja verni az arcát.

sárga
Általában az irigység és fösvénység színe, de Chad kedvenc (többnyire gyermekkori) dolgai mindig is sárgák voltak. Az anyukája haja, a nap, a pitypang, a stop-táblák (nem mindegyik, csak a sárgák), az első kutyájuk - nehéz hát nem szeretnie. Ha színnel kellene jellemeznie magát, Chad biztosan a sárgát mondaná, mert mind az árnyalat, mind az ahhoz kötődő emlékei vidámsággal és melegséggel töltik el, és ha csak egy kicsit is a magáévá teheti ezeket a pozitív benyomásokat, máris sikerként könyveli el a próbálkozásait.
Különben is, a sültkrumpli is sárga. Mindenki szereti a sültkrumplit.

kutya
Look at my horse dog, my horse dog is amazing
Tudtad, hogy az amerikai elnökök több, mint felének volt kutyája? És hogy egy átlagos kutya legalább annyira okos, mint egy kétéves kisgyerek? Chad tudja. Ahogy azt is, hogy ha nem is mindenkinek, de neki biztosan a kutyája a legjobb barátja - mindaddig, amíg az ember-legjobb barátja nincs a közelben, hogy ezt a kijelentését meghallja. Akkor inkább nem tesz köztük különbséget; fő a békesség.
Egészen kicsi kora óta kutyák vették körül, valahol magától értetődő, hogy ők a kedvenc állatai, és elképzelni sem tudná Dexter nélkül a lakását (érthető okokból, Dexter legalább takarít), aki első saját kutyájaként immáron 3 éve boldogítja; amióta kirepült a családi fészekből.
A kutyatartók és macskatartók háborújától azért távol tartja magát. A macskák is ászok.

the beginning of a cheesy friendship
Az iskola első napjaiban a rajzolás szolgált az egyik legelső, önálló elfoglaltságunkként. Emlékszem, milyen jól esett a sok ismerkedős feladat, nevetés, futkosás, és a nevek folytonos összekeverése után csak leülni és teli hassal szusszanni egy kicsit. A zsírkrétám vadul szelte a fehér papírt, amin lassan, de biztosan elkezdett megjelenni az anyukám és a golden retrieverünk ügyetlen alakja. Épp feketére cseréltem a sárgámat, hogy elkezdjem Toni nagynéni haját, amikor lépteket hallottam.
Mosolyogva pillantottam fel, reflexből húzva arrébb az eszközeimet, hogy a közeledő le tudjon ülni az asztalhoz.
- Szia!  - intettem vígan a maszatos kezemmel. – Vagyis, sziasztok! Te vagy Billy, és te vagy… Lucas, ugye? Én Chad vagyok! Üljetek le! – rúgtam ki finoman az egyik szabad széket.
Akit Lucasnak hittem, grimaszolva fonta össze a karjait a mellkasa előtt és látványosan megforgatta a szemeit. – Liam, te sügér. És nem akarunk leülni. Igaz, hogy nincs apád?
A mosolyom egy kicsit lelohadt, és a tekintetemet ijedt értetlenség járta át.
- Ezt honnan veszitek? – kérdeztem vissza, a hangom megremegett. Tényleg nincs apukám, de ők ezt honnan tudhatták volna? Még a vezetéknevem sem az anyukámé, de ha az is lenne, miért feltételeznék rögtön azt, hogy nincs férjnél?
- Hallottuk, ahogy Mrs. Hernandez és Miss Rocher erről beszélgetnek – vette át a szót Billy, az arcán egy elégedett, és gonosz mosollyal. Akkor még nem voltam vele tisztában, de ma már tudom, hogy a reakcióm váltotta ki belőle. Megkapta, amit akart. – Szóval tényleg nincs, mi? Nem csoda, hogy neveket sem vagy képes megjegyezni! Nem volt, aki eleget memóriakártyázott volna veled.
- Nem is igaz! – csattantam fel felháborodottan, felemelkedve a székemből. Utáltam, hogy ennyitől bekönnyezett a szemem, ahogy azt is, amilyen közel álltam a síráshoz. – Lehet, hogy nektek van apukátok, de az én anyukám több kedvességre tanított engem, mint titeket!
- Mit mondtál, te kis hülye? – lökött meg Billy dühösen, amitől újra a székemben kötöttem ki. Félve néztem szét a nagy teremben, ahol néhány szem már ránk is szegeződött, de nem tudom, hogy a verés, vagy a nyilvános megszégyenítés ijesztett-e meg jobban. Talán a szemek tulajdonosai egy ideje már néztek is. Nem szabadott volna kiabálnom.
Mintha csak megérezte volna, Mrs. Hernandez lépett be a nyitott ajtón, a kezében egy bögrével. Billy, és a mögötte meghúzódó Liam gyorsan hátraléptek. Billy egy elmorgott „menjünk” után már a közelben sem volt, de Liam még egyszer hozzám fordult:
- Ennek még nincs vége, Ronnie – sziszegte utálatosan.
Csak ezután hagytak egyedül. Legalábbis azt hittem.
Aztán egy darab kockasajt úszott a könnyes látóterembe. Kérdőn kaptam fel a fejem a kar irányába, ami kinyújtotta azt felém.
- Kérsz sajtot? – érdeklődött könnyedén és barátságosan a szőke srác. Yosef, azt hiszem. Fura név.
Vártam néhány pillanatot, de Yosef nem mondott mást, csak nyugodtan rágcsált valamit. Gondolom, sajtot. Nem értettem, miért van nála sajt, de szerettem a sajtot, úgyhogy elvettem tőle.
- Köszi… - töröltem meg az orromat.
Yosef csak bólintott és elfoglalta a mellettem lévő széket. Két rajzlapot tett le az asztalra; az egyiken nagyon sok pálcikaember szerepelt, több, mint amennyit megtudtam volna számolni, fiúk és lányok egyaránt, a másikon pedig egy lyukacsos sajt. Csendben ettük a magunk sajtját, de amikor a szemem sarkából ránéztem, és találkozott a tekintetünk, rám mosolygott. Barátságosan, nem gúnyosan.
- És… melyik a kedvenc sajtod? – kérdeztem meg.
A mosoly pedig csak szélesedett.

law-school dropout
Két lehetőségem volt: elmondhattam, hogy ott hagytam az jogi egyetemet, vagy megpróbálhattam eltitkolni, úgy hozzávetőlegesen… örökre! A gyáva szívem az utóbbi felé húzott, de a tervben akadt egy makacsul elmozdíthatatlan probléma, ami remekül festett kosztümökben: a nagynéném. Toni nagynéni, aki nem csak, hogy ügyész, de egyetemi oktató. Az egyetemen, ahova járok. Vagyis, mától fogva csak jártam.
Valahogy nem tűnt valószínűnek, hogy Toni nagynéni ne hívná fel rögtön anyát, amint a fülébe jut a hír. Ahogy az sem, hogy valamilyen úton-módon meg tudnám őt győzni róla, hogy hazudjon a kedvemért a testvérének. Egy életen át, hogy megóvja az én életemet a haragtól, ami minden bizonnyal rám fog zúdulni, amint anyám fülébe jut, hogy micsoda indignus heres vagyok, és semmilyen atrox melior dulcissima veritas mendaciis nem fog megmenteni. Nem is feltétlenül azért, mert anya nem hallgatna rám, hanem mert nem sikerült több, bevethető latin kifejezést megtanulnom. A veni, vidi, vici sajnos nem alkalmazhatom a jelenlegi helyzetre.
Sóhajtva túrok a hajamba. Nincs más választásom.
Színt kell vallanom.

2 órával később

- Anya, otthagytam a jogi kart – jelentettem ki a második fogás kellős közepén, megvárva a megfelelő pillanatot, amikor is anya szája teli volt spagettivel.
A köhögésnél jöttem rá, hogy ez mennyire nem volt a legjobb ötlet.
Néhány perccel, sok nyállal és egy - hála az égnek - elkerült Heimlich-fogással később anya vörös arccal fordult felém. Reménykedtem benne, hogy csak a majdnem-fulladásnak köszönhetően hasonlított egy mérges vulkánra, de a biztonság kedvéért hátra tolattam egy kicsit. Jobb félni, mint megijedni, ugye? Ugye!
Anya láthatott valamit (félelmet, legfőképp) az arcomon, ami nem tetszhetett neki, mert sóhajtva temette a tenyerébe az arcát. Amikor felemelte a fejét, megnyugvással töltött el, hogy magunk mögött hagytuk a vulkánt, és elkezdtünk a lazac felé haladni az árnyalatok tekintetében.
- Chad, mi... miről beszélsz? Mégis miért? - fakadt ki kétségbeesetten. És csalódottan. Próbáltam nem magamra venni, de a vállam akaratlanul is megroggyant. Mindig is arra vágytam, hogy büszke legyen rám, a csalódottsága pedig úgy fúródott a szívembe, mint egy kés. - Tudom, hogy nem egy egyszerű szakma, de ha nehezen ment, Toni biztosan segített volna, és különben is, nem erre vágytál a középiskola óta? Te nem ilyen vagy! Hogy adhattad fel ilye...
- Nem, anya - szakítottam félbe finoman, megingatva a fejem. - TE vágytál mindig is erre. Én csak boldoggá akartalak tenni - vallottam be egy szomorkás mosollyal.
Anya vállain volt a sor, hogy megroggyanjanak.
- Tudom, hogy nem így kellett volna - folytattam, mielőtt anya a szemem láttára tört volna össze. - És egy darabig azt hittem, hogy talán... menni fog. Mint Toni nagynéninek. Csak aztán rájöttem, hogy nem fog. Sajnálom! Kérlek, anya, ne haragudj rám - léptem közelebb, bátortalanul megfogva a kezét.
- Jaj, Chad, dehogy haragszok! - Karok fonódtak szorosan körém, és nem győztem elég sebesen viszonozni a gesztust. Minden rendben lesz. A kommunikáció tényleg mindennek a kulcsa. - Esküszöm, soha nem akartalak semmibe sem belekényszeríteni. Csak arra vágytam, hogy biztos megélhetésed legyen, amivel többet kereshetsz, mint egy ápolónő - hajolt tőlem távolabb, hogy megsimogathassa az arcomat.
- Anya, mindenünk megvolt és megvan, ami kell - tiltakoztam csendesen, újra elmosolyodva. Ezúttal örömtelien. - Viszont, ha így gondolkodsz, nem fogsz örülni a B tervemnek.
- Ugye nem ápoló?
- Nem. Rosszabb.

relationship status: nah, i'm at work
"A szociális munka olyan gyakorlat alapú szakma és tudományág, amely elősegíti a társadalmi változást és  fejlődést, a társadalmi összetartozást, valamint az emberek hatalommal való felruházását és felszabadítását."

- Chad? Chad!
Dexter a vállamhoz nyomta a fejét. Nem is nyomta, inkább... ütemesen megütögette a vállamat? A fejével? De olyan laposnak tűnt, hogy lehet ilyen sima érzete a fejének, miféle mágia ez...?
- Az istenért, Chad!
Kipattant a szemem, ahogy hirtelen megfordult velem a világ. Amikor a forgószékem megállt, a pillantásom Emilia szigorú arcával találkozott. Csak egy álom volt. Dexternek nem volt lapos a feje.
Elfojtottam egy megkönnyebbült sóhajt; helyette inkább megdörzsöltem a szemem.
- Sajnálom, Emilia, nem tudom, mi történt. Mármint, azon túl, hogy elaludtam, mert az elég nyilvánvaló - magyarázkodtam, megvillantva egy mosolyt a főnököm felé. Tudtam, hogy nem fog rám haragudni, a munkaidőm már rég lejárt, túlóra pedig hivatalosan nem létezik. Ezért nincs is fizetve.
Nem mintha bárki is kötelezett volna rá, hogy bent maradjak, erről szó sincs! Egyszerűen csak volt még egy kis munkám. Vagyis... rendbe akartam tenni az asztalomat. Aminek valahogy alvás lett a vége. Igazság szerint, látva káoszt, amiben már én sem igazodok el, nem csodálkozok. Az égvilágon semmi kedvem ezt mind szétválogatni. Inkább írok a padlón.
Emilia arca megrándult. Próbálta rejtegetni, de még épp elcsíptem. Fogadni mertem volna, hogy elakart mosolyodni. Ettől még szélesebben vigyorogtam, mely láttán Emilia reményvesztetten emelte a plafon felé a szemeit, mielőtt kinyitotta volna Pandóra szelencéjét.
- Chad, mit csinálsz még itt? Menj haza! Péntek van, az ég áldjon már meg! - lökte meg a székemet az irodánk bejárata felé. - Rachel megint rajtam fog téged keresni!
Megköszörültem a torkom. - Ami azt illeti, nem hiszem, hogy ettől tartanod kellene. Szakítottunk - ismertem be, kínosan megvakargatva a tarkómat.
Kerültem Emilia tekintetét, mert nem tudtam, mi mást mondhatnék még. Fájt, persze, hogy fájt, de egy ideje már számítottam rá, hogy ez lesz a vége.
Túlságosan különböztünk. Nincs ezzel semmi probléma, csak egy párkapcsolatot nem lehet erre építeni. És mindennek megvan a maga jó oldala; még nem voltunk annyira komolyak, hogy bármelyikünknek is túlságosan fájjon a másik elvesztése. Jobb, hogy most derült ki, és nem később. Persze, hiányozni fog Rachel kedves természete és az ezzel teljesen szembemenő fanyar humora, de beláttam, hogy így lesz a legjobb.
A hozzám vágott szavai után biztosan.
"MINDIG dolgozol, Chad! Sosem lesz olyan nap az életedben, amikor ÉN leszek az első, és nem a munkád!"
Míg én a gondolataim tengerében búvárkodtam, Emilia keze megfagyott a székemen.
- Ó, Chad...
- Jól vagyok! - biztosítottam. Olyan széles mosolyt vetettem rá, hogy meggyőzem, amitől fájni kezdett az arcom. - Tényleg! Nincs baj. De köszönöm, Emilia. Nem ennél egy kis kínait? Én úgy ennék egy kis kínait!

always look on the bright side of life
Lássuk a tényeket: 27 éves vagyok, szociális munkás, nincsenek anyagi tartalékaim, mert mégis miből lennének, Rachellel egy hónapja szakítottunk, azóta randizni sem voltam, a kocsim már két éve haldoklik, és a hűtőmben lévő maradékok lassan életre kelnek és lázadást szítanak ellenem, annyira képtelen vagyok hatékonyan rendet tartani a lakásomban. Vagy az életemben, ha már itt tartunk.
De cserébe van egy kutyám. Van egy legjobb barátom. Van egy kicsiny családom. És szeretem, amit csinálok, még ha a főbérlőm minden alkalommal meg is kérdezi, hogy ugye nem éhezek? Milyen kedves ember, hogy így aggódik!
(Nem, nem éhezek. Azért ANNYIRA nem keresek rosszul. Új - vagy használt - kocsira talán nincs pénzem, de sültkrumplira mindig.)
Nem lehet minden tökéletes, és soha nem is lesz. A lényeg, hogy élvezzük, ami megadatott, és én pontosan eszerint szeretnék élni.
Úgyhogy elhajítok még egy botot Dexternek, és próbálok nem foglalkozni a vizes ruháimmal. Vagy beleesni még egy pocsolyába.