Letörlöm a vért az orromról, de amilyen mértékben ömlik, csak jobban szétkenem és eláztatja a felsőmet, a bőrdzsekim ujját. Elmosolyodnék azon, milyen sanyarú meló lesz ezt a rengeteg vöröset kisikálni majd a ruhámból, de az ajkam leghalványabb görbülete is akkora fájdalommal jár, amennyit nem érdemel a gondolat, arról nem beszélve, hogy amikor tompán mégis felnevetnék a helyzet szürrealitásán, a bordáimból kiinduló fájdalomtól levegőt sem kapok, percekig heves köhögés fog el. Nyelvemen érzem a fémes ízt, bíborba borul a világ körülöttem. A felszakadt szemhéjamból csordogáló vérnek köszönhetően a bal szememből nem igazán látok ki, de az legalább nem fáj, szemben a testem javarészt minden más pontjával. Szerencsére rutinosan megy már az öndiagnosztika, tudom, milyen csontokat és izületeket kell átmozgatnom ahhoz, hogy felmérjem, mennyire sikerült a fél tucat srácnak laposra vernie és rugdosnia: az eredmény nem is olyan elkeserítő. Mármint ja, mocskosul fáj és konkrétan a saját véremben fetrengek a sikátor nyirkos és bűzlő talaján, két szemetes konténer közé behajítva, de első blikkre úgy érzem, nem tört el semmim. Ha a lábaimon múlna, talpra is tudnék állni, karjaimból azonban hiányzik az erő, és minden bizonnyal megrepedt legalább egy bordám, mert minden egyes mozdulat őrült fájdalommal jár. És igen, benyelhettem egy agyrázkódás-félét is, mert úgy érzem, menten a forgó világ közepére hányok. Felállni tehát esélytelen, elindulni haza még annál inkább. Mintha egy autó lennék, amelynek egyszerre villog az összes hibajelzése. De hát volt már rosszabb másnaposság is, ezzel biztatom magam, és amint úgy ítélem, elég ideig sajnáltattam magam és amint kezd gyanússá válni, hogy az a nedves folt, amiben könyöklöm, nem víz, hanem vizelet (a tő ugyanaz, de egyáltalán nem mindegy!), előtúrom a zsebemből a mobilomat. A kijelző megrepedt - így jár, aki a farzsebében hordja és nem számol vele, hogy a földre fogják rúgni, amiért leállt részegen smárolni egy sráccal a szórakozóhely mögött. A gyerek természetesen már akkor eliszkolt, amikor meglátta a kicsit sem jóvágású bandát közeledni, én azonban nem vagyok az a nyúlcipőt húzó típus. Sosem szerettem elfutni, akkor meg pláne nem, ha semmi rosszat sem tettem.
- Lássuk csak... Anya... Alvin... Beatrix... De hülye vagyok, gyorshívóra raktam. - Félvakon és félig öntudatlan, részegségem maradék felhőjével a gondolataim körül nehezen találom meg Chace számát. Reflexből hívnám, de egyrészt nem esik jól beszélni (jó kifogás), másrészt úgy ítélem, az sms gyorsabb, mint magyarázkodni. Két szót küldök csak neki, a kódszavunkat, amit még viccből találtunk ki arra az esetre, ha Chace-t meg akarná erőszakolni valami hapsi (ebben az esetben az lett volna a dolgom, hogy rögtön ott teremjek és beavassam a biztonságos védekezés alapszabályaiba, plusz mutassak néhány jó tágulási trükköt), aztán az évek alatt valahogy a védjegyünkké vált, igaz, nagyon ritkán kellett csak használnunk. Mögé biggyesztem a bár nevét, úgyis ismer és tudja, hogy sokat járok ide. Elküldöm, aztán muszáj lehunynom a szemem, mert úgy érzem, ha a szédülés nem enyhül, tényleg hányni fogok. A homlokomhoz préselem a mobilt, hátlapjának fémes hűvöse jól esik.
A forgás szerencsére enyhül, ahogy fejem sajgása is. Átmozgatom az ujjaimat, megkönnyebbülten tapasztalom, hogy nem fájnak. Kit érdekelnek a törött bordák, lábak, kiesett fogak, de azt nem élném túl, ha a kezem megsérülne és nem tudnék gitározni. Lassan ülésbe tolom magam, hátam a konténer oldalának vetem. Sírni tudnék. Szeretném azt hinni, a fájdalomtól, mert sosem mosnám le magamról, ha Chace laposra verve és picsogva találna rám, csak mert néhány tahó belegázolt a lelki világomba. Amúgy sem szokás lelki világokról diskurálni kettőnknek. Chace szerintem még csak nem is érti, mit jelent ez a szó. Erről eszembe jut, hogy nem közöltem vele, konkrétan hol kéne keresnie, így kénytelen vagyok ismét megerőltetni a szemem és még annyit bepötyögni neki: kukák. Amennyit hánytunk itt és ahány nőt két cigiszünet alatt megdugott, ennél pontosabb útbaigazításra úgysincs szüksége.

-Ugye tudod, hogy nem vagyok kurva, Chace? - Óh igen, újra és újra és újra ide lyukadunk ki, amikor sikerül egyre közelebb és közelebb férkőznöm a már-már ízléstelenül rövid picsaszoknyájához. Helyesbítenék, sikerül beférkőznöm a fekete csipkés minije alá, onnan pedig már tudjuk, hogy egyenes, rózsaszín és nedves az út a hőn áhított célig. Christie mindig is csak ennyit jelentett számomra. Egy dugható pinánál soha nem tartottam többre. A lenőtt szőke ócska póthajával, a sarki kínaiból lopott műpilláival, amik olyan sűrű marterral vannak a szeméhez glettelve, hogy néha a nyitva tartásuk is külön erőfeszítést igényel, a csámcsogásával, ahogy mindig ugyanazt az ízű rágót forgatja a szájában, és persze nem utolsó sorban, a kurvás szereléseivel bárki okkal gondolhatná róla, hogy ő is csak egy buta liba. Pedig Christienek sokkal több esze van, mint azt bárki elsőre gondolná róla. Ő pont az a cafka, aki hihetetlen pontossággal eljátssza a szánni való buta szőkét. Akin a háta mögött röhögtök részegen a srácokkal, és aki végül eléri, hogy eljussatok egy lepukkant, csótányoktól hemzsegő motelszobába, ahol aztán az ő önös érdekeitől vezérelten, rendkívül agyafúrt kis módszereivel pillanatok alatt kiforgat a maradék vagyonodból. Szóval nem, nem kurva, mint ahogy azt minden egyes alkalommal hajtogatja, amikor felkeresem a kocsmába, és néhány üveg ingyen sör után -ami jó nekem-, az egyik tetőtéri szobában kötünk ki. Ami jó nekem, és neki is.
-Mit érdemlek a maiért? - Búgja azon az erőltetett erotikus hangján, mely az olcsó bagótól úgy hangzik mintha egy kanos grizzly medve lenne. Még a hideg is ráz tőle. Attól a gyűlölt mozdulattól meg főképp ahogyan jobbjának mutató és középső ujjait végig lépdelteti meztelen mellkasomon.
-Tessék, van még egy fél üveg, mostanra már valószínű ökörhúgy meleg söröm. - Bal kezemmel lustán lenyúlok az említett szisszentős malátámért, míg jobbomban lassan leég a cigim, a vérkeringés pedig megállni látszik az ereimben Christie súlyától, amint rajtam heverészik, állát valahol a vállamon támasztva. Úgy néz fel rám opálos tekintetével mintha pár perccel ezelőtt Elvissel élvezett volna el, nem pedig egy suttyó, lecsúszott rock zenésszel, aki nem tud mit kezdeni az életével. Hát igyunk erre! Az üveget szabad kezemmel felé biccentem és egy tetves félvigyor kíséretében rákacsintok, hogy aztán fenékig dönthessem a tartalmát. Igyunk arra, hogy ugyanolyan szerencsétlen idióta vagyok, mint amilyen akkor voltam, amikor leléptem a pszichopata anyámtól, igyunk arra, hogy még azt az egyetlen egy szaros ígéretemet sem tudtam betartani Moiranak amit évekkel ezelőtt megfogadtam.
-Úgy látom valakinek kapása van. - Szánalomra méltó önsajnálatomból az imént elhangzott mondatra eszmélek.
-Add ide a telefont Christie baba. - Szólok erőltetett higgadtsággal. Szemeim mindeközben úgy bűvölik a kezében lengetett, törött kijelzőjű iPhoneomat mintha több millió dollárt tartana a markában. Van valami amit mindig kivétel nélkül figyelembe veszek, cserébe a másik féltől is elvárom ugyanezt. A magánszféra tiszteletben tartását. A rohadt életbe! Hát ennyire nehéz?!
-Add ide azt a szaros telefont! - Szólok utána, az utolsó két szót úgy bömbölve bele a szoba áporodott, cigitől és feromonoktól, tesztoszterontól bűzlő csendjébe, hogy én magam is meglepődöm a frekvencián. Azon még inkább, amikor lenézek jobbomra, melynek hosszú, csontos, érdes ujjai bilincsként fonják körbe Christie vékony csuklóját. Feszült csend telepszik ránk. Szinte hallom ahogy a hamutartóban elnyomott cigi utolsó parázsa még serceg egyet mielőtt végleg elalszik.
-Nesze, itt a szarod! Menj a picsába Chace! - Kirobban a női hisztéria akárcsak a felforrósodott gejzír, a telefonom kemény lapja belefúródik a mellkasom közepébe ahogyan hozzám vágja, ő maga pedig bezárkózik a fürdőszobába. SMS. Egy segélykérő üzenet. Két szó. Mibe ártottad már megint bele magad? Szerelmi tanácsokat adtál a hetvenhatodik és a Bulvar utca sarkán csövelő heroinfüggő hajléktalanoknak? Te szerencsétlen! Hamar felöltözöm, a saját kezem által felújított, roncstelepről összelomizott Mustangomnak a kulcsát farzsebembe gyűröm a komódról, és kihagyva a lift nyújtotta gyönyöröket, a lépcsőn pattogok inkább lefelé, egészen ki a kocsma elé.
-Mi a fa...? - Felemelem a szélvédőn lévő ablaktörlőket és kitépem belőle az újabb Miki csomagot, amit megint tilosban parkolásért kaptam. Lehajítom az aszfaltba vájt egyik kátyúba, beszállok, és olyan gázzal indítok, hogy  jómagam is befossantok, mi van ha a kocsma előtt hagytam a kocsi alvázát?! Fél kezemmel egy cigit gyújtogatok, másikkal a rádió frekvenciák között váltogatok, a harmadik nemlétezővel pedig fogom a kormányt mielőtt nekicsapódhatnék a következő fának. És ekkor felhangzik a Jeti fejű Bee Gees tagjaitól a Stayin' Alive című híres slágerük, ami legnagyobb pechemre ki is tart addig a meleg bárig ahol Pat is fetreng valahol egy sikátorban. Még jó hogy a sikátorban, és nem odabent valamelyik budiban.
-Kukák? - Olvasom döbbenten. Akárhogy is, az ilyen szórakozóhelyek mögött lévő kukákról mindig az jut eszembe amikor... Na jó, tipli van! Ennél több támpontra nincs szükségem, azt meg ráérek később felidézni, hogy mennyi csaj, és milyen módokon térdeltek előttem egy-egy szórakozóhely mögött. A kesztyűtartóból előhúzom a pillangókésemet, aminek a jelenléte lódákót sem fog érni, ha ezren rugdossák éppen halálra azt a barmot, de legalább megpróbáltam. Kicsapom az acélpengét és már jól begyakorolt mozdulattal pörgetem körbe néhányszor a mutatóujjamon, egészen addig ameddig dübörgő léptekkel, Hulk piercinges, kitetovált, egészen eddig eltitkolt mostohaöccseként meg nem érkezek a célhoz.
-Héj, ti szarházi kis tetvek! - Hangomba beleremeg a tűzlétra az épület omladozó, nyirkos falaival együtt. Lábaim megiramodnak. Olyan gyorsan, hogy el se akarom hinni, de a takonyszájú kis köcsögök gyorsabbak nálam. Egy térelválasztónak szánt drótkerítésnél még utolérem őket, de át már nem mászom rajta.
-Baszd meg! - Ujjaim a drótra fonódnak, állkapcsom fájdalmasan megfeszül ahogy vicsorogva megrángatom a kerítést, aminek végül zihálva döntöm neki a homlokomat, ettől várva megnyugvást. Számban összegyűlt nyálamat átköpöm a drótkerítés valamelyik kiszemelt rései között, és némileg higgadtabban, mint az előbb, a telefonomért nyúlok, hogy SMS-t írjak. Én itt vagyok. Te merre?
Fogaim alsó ajkamba marnak, majd' kiszakítva belőle a fekete karikát, mialatt ujjaimmal kócos hajamat hátra túrom, így térképezve fel a terepet. Először csak két ismerős cipő orrot veszek észre. Elindulok feléjük egyre gyorsabb és gyorsabb léptekkel, mígnem újra szaladok, és bizony be kell húznom a kéziféket, hogy ne menjek túl. Ha nem nézem meg alaposabban, ha a fölötte lévő reflektor nem világít rá az arcára, ha nem ismerem fel a csukáját, egész biztos, hogy figyelmen kívül hagyom, és maximum azt hiszem, hogy egy rosszul járt csövi az. De ez az ember itt nem egy hajléktalan, hanem az én lakótársam, a basszerom, a legjobb haverom, a fivérem! És én egyszerűen csak elfutottam mellette.
-Mi a jó isten kóchengeres @#&#@...!! Ezt azok a kis tejfölszájú hülye gyerekek művelték? Hol van itt egy rohadt kamera? Kell lennie valami térfigyelőnek! Elmegyünk a jardhoz és feljelentjük az összeset! - Megint a hajamba marok, ismételten letekintek rá. Minél tovább bámulom a képét, annál inkább belém nyillal a fájdalom. Az ő fájdalma. És most nem a fizikairól mantrázok.
-Te szerencsétlen! Mondtam már, hogy ne homárkodj nyilvános helyen, mert egyszer nagyon meg fogod ütni a bokádat. - Az előbbi kirohanásom után most próbálok némi higgadtságot erőltetni magamra, bár fene nehezen megy. Leguggolok hozzá, pontosabban elé, és a látványtól felszisszenek.
-Keményen átrendezték az arcodat haver! Figyu már, a szád eddig is ott volt? - Szám széle gúnyolódó félvigyorba rándul, bőrdzsekim belsőzsebéből előveszem a fém cigaretta tárcámat, és kiveszek belőle egy-egy szálat. A neki szánt dohányt feldagadt szájába tuszkolom, és hogy lássa mennyire gondoskodó vagyok, fekete bőrzekémet leveszem, és a vállára terítem. Szent Péter már tárt karokkal vár odafent!
-Behugyoztál? - A nikotinnal együtt némi penetráns ammónia szagot is magamba inhalálok. Persze hogy csak szívózom vele! Nekem szabad. Én már kiérdemeltem, de azok az átkozottak még meg fogják bánni!
-Ezt most szépen elszívjuk, utána valahogy összeszedlek onnan, elmegyünk a kórházba és szépen feldobjuk az összes suttyót. - Szemeim nem eresztik vérben forgó íriszeit, két ujjam közé szorított cigimmel felé bökök. Csak hogy érezze szavaim súlyát, azt hogy most én vagyok a főnök. Meg egyébként is. A rohadt életbe!

Nem is olyan rossz így. A gerincem ugyan ketté akar törni, ahogy a konténerből kiálló valami a vesémet nyomja, és a nyelvemre avasodott, kesernyés íz teljesen kicsinálta az ízlelőbimbóimat, de ha nem mozdulok és nem is veszek levegőt, és pislogni is csak épp a jobb szememmel pislogok... Akkor egész jó. El tudnék aludni, könnyebben, mint néha otthon, amikor a plafont bámulom álmatlanul forgolódva, vagy Chace-t a félfából, mert megint hajnali háromkor állt neki a húrokat nyúzni. Bármennyire is vagyok pipa olyankor, az emlék most megmosolyogtat, csak ne lenne felrepedve az alsó ajkam és ne fájna ilyen kicseszettül vigyorogni...
- A jó szent sz... - ugrok egyet ültömben, ahogy hősiesen a megmentésemre siető, Hulkként a sikátorba zúzó barátom elüvölti magát, de olyan váratlanul és olyan hangszínen, hogy szerintem bele is törik az egyik repedt bordám. Az, hogy megint köhögnöm kell, mindenesetre nem túl jó jel. Az meg pláne nem, hogy nem elég közelről jön a kiabálás. Ahogy rezegni kezd a mobilom, meg sem nézem az sms-t, hanem felkészülök rá, hogy a készüléket nekiüssem párszor a szemetes oldalának. Így könnyebben fel tudom hívni magamra a figyelmet, mintha elkezdenék üvöltözni, amihez most se gyomrom, se hangszínem, se energiám.
- Azért annyira nem voltak tejfölösek... - mormogom az orrom alatt üdvözlés gyanánt, mert riadtnak ható arckifejezése valahogy beindítja a büszkeségemet. Úgy látszik, van, amit még nem vertek agyon. Meg aztán mindegy, mennyire vagyok Bruce Lee egyenes ági, fehér leszármazottja, óvodások is helyben tudnának hagyni, ha kellő túlerőben lennének. Ezt azonban nem kezdem el kifejteni, egyrészt mert nem esik túl jól beszélni, másrészt mert Chace befeszült testtartása és mozdulatai tükröt tartanak elém. Tényleg elég szarul festhetek, ha ennyire megsajnált. Nem is nagyon tudnék mit mondani, ahogy betoppan elém, mintha valami ócska amerikai filmből lépett volna ki, az érzelmek megzuhanják a gyomrom. Egy kibaszott hős. Tényleg eljött értem.
- Bár minden vágyam veled kocsikázni a csillagok alatt, de... Nem mehetnénk inkább haza? - Nem akarok hisztis picsának tűnni, de kizárt, hogy végig tudnám ülni a kihallgatást, a jegyzőkönyvfelvételt és minden mást. Meg aztán minek pazaroljunk erre időt és energiát? Az ő idejét és energiáját. Nem ér ennyit az egész. Én nem érek ennyit.
- Nos, a bokám sértetlen, úgyhogy bekaphatod. - elviccelném a dolgot, mert a torkom szorításából és a retinám szúrásából érzem, hogy máskülönben biztos elbőgöm magam. Én hívtam ide, én kértem, hogy mentsen meg, és most mégis megvisel, hogy így kell látnia. Meg aztán ő is tudja, hogy nem fogok visszabújni a szekrénybe, de még csak falak közé sem. Ahhoz túlságosan szabadelvű és öntörvényű vagyok.
A kérdése enyhít a fojtogató érzésen és lágyan felnevetek, ami végül erőtlen sziszegésbe csap át. Mire felajánlhatnám ismét, hogy bekaphatja, már a számba is nyom valamit. A dohány ismerős aromája és a vállamra kerülő meleg visszalök abba a fátyolos szemű, törékeny kis szappanbuborékba, amit annyira próbáltam elhessegetni magamtól.
- Honnan veszed, hogy nem ők ijedtek be tőlem? - Oké, ez még hozzám képest is szar poén, de jobbra most nem telik, főleg, hogy a számban fityegő cigi miatt az eleve nehézkes beszédfolyamat is még nehezebbé válik. Mielőtt azonban érdemben bármit reagálnék a parancsra, megvárom, hogy tüzet adjon és a nikotin édeskés füstje a tüdőmbe lobbanjon az első szívással. Kétszer is letüdőzöm, mielőtt két ujjam közé csippentve kiemelném a számból.
- Hagyd a francba, nem ér annyit. Nem tört el semmim amúgy sem. - Jól tudom, milyen, ha begőzöl és a fejébe vesz valamit, ezért nekem kell makacsabbnak lennem mindeközben úgy, hogy igyekszem nyugodtnak és nemtörődömnek látszani. Úgy érzem, ha elveszíteném a fejem és kiborulnék, azzal az ő hidegvérének is annyi lenne, márpedig nem tudom egyszerre kettőnket a felszínen tartani. Vagy ő, vagy én; és végül ő lesz. Mindig ő.
- Csak haza akarok menni. - A szembogarát fürkészem, és mielőtt letargiám árulkodóvá válhatna, kettőnk közé zuhan a pillantásom. A mellkasát kezdem bámulni azon töprengve, honnan jöhetett, meg hogy miért ilyen rendes velem, miért nem tud az a nagyszájú, érzéketlen barom lenni, akinek folyton igyekszik eladni magát. Néha sokkal könnyebb lenne úgy az életem. Újabbat szívok a cigiből, a füst köhögtet, a köhögéstől fájdalmas grimaszba torzul az arcom. Hát ez egy nagyon jó móka lesz a következő egy-két hétben, már érzem.
- Még így is dögösebb vagyok nálad, amúgy - Bár nem mosolygok és hangomból is kikopott a játékosság, a szándék azért bennem van, hogy elnagyoljam a dolgot. De legalább már úgy érzem, nem ömlik az orromból a vér, amit a kézfejemmel ellenőrzök és kiderül, hogy igazam van. Látod? Ez az este egyre jobb és jobb lesz! A fölfelé andalgó füstcsíkokat belélegezve lassan rászánom magam és a kezem nyújtom Chace-nek, némán kérve, húzzon fel a földről, hogy elindulhassunk.

Nem kell ide kokó, speed vagy extasy ahhoz, hogy az adrenalin robbanásveszélyes egyvelegként keveredjen a véremmel. Felpaprikázott hangulatba kerüléshez elég csupán annyi, hogy a legjobb cimborámat szarrá verjék egy szórakozóhely mögötti sikátorban csak mert egy kicsit(nagyon) langyi a srác. És akkor mi van?! Ki a pöcsömet (azt éppen nem...) érdekli? Csukd be a szemed, vagy fordulj el, vagy akár foghatsz egy kanalat és ki is vájhatod vele a helyéről, ha nem zsánered amit látsz, de akkor se verheted félholttá az egyetlen idiótát a földön aki kitart mellettem, a másik idióta mellett tűzön-vízen keresztül. Blee. Két dolog van ami mindig egy kicsit ilyen nyálasan, ragacsosan érzelgőssé tesz. A fű és a szex. Még mindig abban a tetőtéri, fülledt kis csótánylyukban kellene feküdnöm, mellkasomon az ócska pacsulijától bűzlő Christievel, inni a sörömet, egyik cigit szívni a másik után, vagy talán már a round 2-re készülődnék, mert annak a szexmániás kis kancának soha, semmi nem elég. Ehelyett itt térdelek egy mocskos, rothadás szagú sikátorban és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne robbanjon atomjaira a fejem. Pont mint egy görögdinnye amibe petárdát raksz... Idegállapotomról teljesen pontos képet fest az ahogyan ujjperceim szinte belefehérednek a mozdulatba amivel marokra szorítom az öngyújtót. Ha ez most itt nem egy Zippo lenne, hanem egy embernek a nyaka, mondjuk a taknyos kis suhancoké, már rég megfulladtak volna. Játszhatja Pat a kemény legényt, előadhatja felőlem aztán színészi pontossággal, tökéletességgel, hogy az egész csak egy karcolás, egy felületes horzsolás ami egy héten belül beheged és később már csak egy vékony, fehér színű vonal fogja emlékeztetni arra, hogy történt valami. De én átlátok rajta. Annyira közönséges a próbálkozása, annyira kiismertem már, hogy tudjam, ha plasztikai sebész rendezné vissza a képét hibátlanul, többé már akkor sem azt az embert látná reggelente a tükörben aki valójában. Sokkal inkább azt, aki most itt ül két konténer közé beborulva véresen, mocskosan, és bár a szája nem ezt mondja, a szemei segítségért rimánkodnak, megalázottan, mégis szégyenkezve nézve velem farkasszemet. Az egyik szemével. Mert a másikat ki sem tudja nyitni...
-Dehogynem! Amint Victor Frankenstein a kórházban visszarakja a szádat az arcodra a fülednek a helyéről. Biztos ezért van az, hogy nem hallasz jól. Mert ha azt mondom, hogy kórházba foglak vinni, akkor kurvára oda is fogsz kerülni! - Hangom mennydörgésként csapódik neki az egyik fém konténer faláról -amiről folyik valami amit nem akarok tudni mi lehet-, a másikra, mígnem elvész az éterben. Remélem, hogy elég világos és érthető voltam! Ha nem, az csak azért lehet, mert az amúgy sem teljesen ép elméje is megsérült.
Minél tovább nézem az alvadt vértől mocskos arcát, a feldagadt száját és szemét, annál inkább elkap a harci ideg, így hát -annak érdekében, hogy ne öljek ma éjszaka embert-, akarattal elszakítom pillantásomat az övétől és a sötét ég felé szálló gomolygó füstöt nézem, amit gyárkéményként pöfékelünk ki magunkból.
Sokáig nem szólunk egy szót sem. Befúrja magát közénk az a bizonyos kínos, gyilkos némaság. Ő elmerül a saját önvádló gondolataiba, én pedig újabb és újabb bosszú hadjáratot eszelek ki a fejemben, mígnem aztán felcsendül rekedt, erőtlen hangja. A hülye humorával akarja elterelni a figyelmemet, be akar etetni, hogy minden totál cool, de bármivel is próbálkozik, ma nem fog menni. És ha tovább húzza az agyam, rövid időn belül elkap a harci ideg és még én is megrugdosom egy kicsit.
-Nem akarlak elkeseríteni, de ha tükörbe néznél, gyorsan megváltozna a véleményed. - Rákacsintok. Amolyan mocskosul cinikus, rohadék módon és amikor felém nyújtja a karját, vigyorognom kell. Nem várja, hogy mentőt hívjak, vagy hordágyat hozzak. Ezért ő a legjobb cimbim! Ezért lennék képes érte embert is ölni, bár ezt sose mondtam még neki.
-Nah, gyere homárkám! - Vele együtt nyögök amikor felhúzom a földről.
-Instabilabb vagy, mint amikor istenesen betépsz haver! Így el nem indulok veled sehova. Múltkor a vállamon cipeltelek haza. Talán a hátamon is menni fog. De ne érezzek semmi keményet befúródni a csigolyáim közé, mert ledoblak! - Fenyegetőzöm mondandóm végén komolytalanul, és hátat fordítva neki -ami lehet nem túl jó ötlet-, kissé megrogyasztom a térdeimet, hogy az övéi alá nyúlva felküzdhessem a hátamra.
-Megint híztál vazze'?! - Röhögök fel teli torokból, nyögve egyet a súlya alatt és a kocsi felé veszem az irányt. A csendet amely ólomköpenyekként telepszik a vállunkra, lassan elnyomja a klubból kiáradó idegesítően szar zene moraja ahogy közelebb és közelebb érünk célunkhoz.
-Mit bámulsz papa maci? Ma este az én csajom! Kicsit durván szeretjük és akkor mi van?! Inkább azzal foglalkozz, hogy szereljenek fel a környékre térfigyelő kamerákat. - Nem bírom megállni szó nélkül ahogy a smasszer a klubb bejárata mellett állva ítélkezően minket stíröl , pedig pont az ő feladata lenne az, hogy ami Pattel is történt hátul, ne történhessen meg többé. A kocsi mellé érve besegítem az anyósülésre, majd én is becuppanok mellé, és hogy lássa kivel van dolga, bekapcsolom a biztonsági övét is, hogy aztán az enyémmel nem foglalkozva gázt adhassak.
-A szabályok ugyanazok a kocsiban. Nem hányhatsz bele, nem nyúlhatsz a rádióhoz és a tükrökhöz sem! - Morgom artikulálatlanul egy újabb szál cigit gyújtogatva, mialatt lekanyarodom a fő útra.
-Egyszer én is összehugyáltam magam. Tizennégy voltam. Majdnem tizenöt. Hazavittem egy patkányt. Valami különleges dög lehetett, mert fehér volt. Na, a patkány ott sikítozik a cipős dobozba, én felnyitom a tetejét, hogy megmutassam a muternak, erre kiugrott, az a kurva meg úgy elvert, hogy ott helyben összepisáltam magam. Aztán később megfogtam. És betettem a muter ágyába. - Cigit tartó karommal kikönyökölök, még valami szerencsétlen, nyomorult vigyor is végigsuhan a képemen amint a régi szép, gyerekkori emlékeim egyikét felidézem neki, de nem nézek rá. Ő mélységesen szégyelli és megalázónak érzi a ma este történteket, én pedig az egész gyerekkoromat.

- Hééé... - Frankenstein szörnyéhez hasonlítani azért mégis túlzás, habár komolyan veszem annyira, hogy elvegyem tőle az öngyújtóját és annak keskeny felületén megpróbáljam elcsípni a tükörképem egy-egy részletét. Most már zavar, hogy nem látom, mennyire durva a helyzet, hiszen lehet bármekkora az IQ-m és bármilyen megnyerő a dumám, mégis csak a bájos mosoly és a pajkos kacsintás az, ami leolvasztja másokról a fehérneműt. Ha most próbálnék meg bárkivel is flörtölni, rám szabadítanák a sintéreket, vagy az állatvédőket, vagy mehetnék a rácsok mögötti pedofil részlegre. Mégsem tiltakozom tovább, verbálisan legalábbis nem, és ez csak annak köszönhető, hogy egy félholttal ordibál, mint valami szadista állat. Jelenleg nem lennék képes túlüvölteni őt, meg igazából jól esik, hogy gondoskodni próbál rólam a maga makacs módján. Tényleg nem vágyom kórházba, főleg nem akarom senki másnak elmagyarázni, mi történt, de ezt a csatát ezúttal Chace nyerte. Úgyhogy csendben maradok. Egy darabig.
- Kipróbáljuk? Tíz dolcsit rá, hogy előbb lecsalom bármelyik nőről a bugyit... A monokli menő, felébreszti a nők anyai ösztönét. - Amilyen elcseszetten festhetek, Chace-nek esélye sem lenne, valószínűleg a parti összes nője körém gyűlne, hogy ápolgasson és babusgasson. Nem mintha annyira számítana, melyikünknek van igaza, de ha már nem hajlandó egyből hazavinni és mindenképpen az ő akarata kell, hogy érvényesüljön, akkor legalább ebben hadd legyen nekem igazam! Kifejezetten szeretem elveszíteni a kontrollt az életem felett, most viszont megriaszt, hogy ennyi mindenben valaki másra kell támaszkodnom. Szeretem Chace-t, de ha már ő is elkezd sajnálni valakit, akkor az illető tényleg nagyon padlón lehet. Mi a fasznak hívtam ide?
- Awwwh, ettől igazi hercegnőnek érzem magam! Ölben is vihetnél, ha nem akarod, hogy a hátadnak dörgöljem a f... - De a vége elvész az éterben, ahogy leguggol elém és ahogy a bordámból be-benyilalló fájdalomtól könnyezve a hátára küzdöm magam. El sem hiszem, hogy életem egyik sorsfordítóan nyálas és cukormázas pillanatát nem tudom kiélvezni, mert épp leszakad a vesém.
- Te puhultál el! Mik ezek a gumicukor vállak és hova lettek a szexi izmok? - nyomorgatom meg a vállát, amit eddig markoltam, majd ahogy elindul, kénytelen vagyok rendesen átfogni a nyakát. Nem félek tőle, hogy leejt, de a világ újra szédülni kezd és azt még a legjobb barátom sem viselné el, ha tarkón hánynám, így kell egy biztos pont. Most ő lesz.
- Úgy megrakott, járni sem tudok... Sosem láttam még ekkorát! - szólok oda békítő szándékkal, ha már Chace ilyen bunkó volt a taggal a klub bejáratánál. Meg aztán ez a viccelődés valahogy enyhít a rosszkedvemen, ha nem fájna ennyire, most teli gyomorból nevetnék, így csak halkan kuncogok. - Egyébként ez baromi rasszista volt. Nem minden meleg kapcsolatban vannak női és férfi szerepek. Én például aktív és passzív is vagyok. Ha összejönnénk, te lennél az én csajom. Tarkón nyallak mindjárt... - De csak az arcom épebb felét támasztom oda. Nem kísértem a sorsot, hátha tényleg ledob. Egy élmény beszállni az autóba, de legalább kicsit kiélvezhetem ezt a helyzetet és kedvemre fogdoshatom közben Chace-t, meg bújhatok hozzá (mentségemre szóljon, magamtól nem hiszem, hogy be tudnék szállni). És ezt meg kell ismételni még egyszer majd, a kórházból kifelé? Ennyire meg akar gyötörni?
- Tudom, tudom. Akkor majd hozzád nyúlok. - És hogy idegesítsem, bazsalyogva végighúzom a mutatóujjam a felkarján. Az, hogy így heccelem, mutatja, mennyivel jobban érzem magam mellette és mennyit segít az, hogy itt van. Sosem fogom bevallani neki, mert már így is hatalmas az egója, de tényleg egy hős. Aztán inkább az ablakon bámulok kifelé, amíg mesélni nem kezd. Rögtön szabadkoznék, hogy az a vizelet tényleg nem az enyém volt, szag alapján tuti valami hajléktalané lehetett, engem csak belelöktek, de a múltja egy olyan részletét tárja fel előttem, hogy úgy döntök, inkább nem szólok közbe és végighallgatom. Épp csak visszatalált jókedvem rögtön elillan, egészen elkomorodom, ahogy a történet végére ér. Még ha kárörvendőn nevetnem is kéne, nem tudok. Persze, az én szüleim is seggfejek, de legalább sosem emeltek rám kezet. Mesélt már az idegbeteg anyjáról, viszont az ilyen történetek mindig felidegelnek annyira, hogy vissza akarjak menni a múltba és megrángatni azt a szerencsétlen nőt, amiért így bánt egy gyerekkel. A saját gyerekével. A felkarja basztatása helyett ezúttal a vállát fogom meg, barátian megszorongatom.
- Remélem, akkorát visított, hogy levitte a háztetőt. - Sokkal csúnyábbakat is kívánnék, mégis megpróbálom visszafogni magam. Épp csak egy "hülye kurva"-t mormogok még el az orrom alatt, amit vagy meghall, vagy nem, aztán az ablakon kirévedve figyelem, merre megyünk.
- Tényleg nem vinnél haza? Megígérem, hogy az összes fagyasztott zöldségünket magamra kötözöm. Van szexi nővérke jelmezem, felveheted és leápolhatsz. - Chace rózsaszín miniszoknyában, azzal a béna fejfedővel? Na erre a képre tényleg muszáj nevetnem, aztán jön a szokott jajgatás, átmasszírozom a hasam. Akkor is megérte! - Jól fogok viselkedni. Szót fogadok legalább egy hétig. Nem járkálok egy szál pöcsben. Nem nézek pornót a nappali közepén. - Sorra dobálom az ígéreteimet. Bármit hajlandó lennék megfogadni, ha azzal elkerülhetném a kórházat. A végén már egészen nyaggatóvá válik a hangszínem, gyerekesen meghúzkodom Chace felsőjét, hogy rám és az ellenállhatatlan ajánlataimra figyeljen.

-Ne haragudj haver, de ilyen szar dumát még soha nem hallottam. Szerintem maradj inkább a saját nemednél. Fogalmad sincs róla, hogy egy nőnek mi a vonzó.  És hogy jön ide az egészhez az anyai ösztön? Ezzel max a gyerektelen aggszüzekről tudnád lebeszélni a Minnie egeres tundrabugyijukat, akik aztán megsajnálva a mellükre vennének. - És még frankón képes lett volna tíz dodót tenni rá?! A csábítás fekete öves Cupidoja, mi? Ha nem sajnálnám most ennyire túlságosan is szánalmasan, most egész biztos, hogy olyan istenesen, olyan jó mélyről jövő öblös gúnnyal kiröhögném, talán még egyet és még egyet ráküldenék neki ameddig egy K.O-val ki nem ütöm, bummmm! De nem teszem. Nem teszem, mert fene jó fej vagyok -egyszer kurva élet, hogy ez a szerény, a bagótól érszűkületes szívem visz majd a föld alá-, ééés semmiképpen sem akarom a sárga földig gyalázni. Egy éjszakára egy szégyenfolt éppen elég volt. Nem kell, hogy duplán zsákoljon szerencsétlen! Babummm!
Rosszallóan sandítok oldalra, a hátamon csimpaszkodó majom összevert arca felé és akaratlanul szögegyenes háttal indulok meg előre, gondosan, szinte tudatosan kerülve a picsán rúgott kérdőjel testtartást. Gyakorlatilag mindent elkövetek, hogy a gerincem továbbra is faroklenyomat mentes maradhasson. Ez egy fontos szempont. Nagyon fontos!
-Azt akarom, hogy ezeket a megjegyzéseidet inkább tartsd meg szépen magadnak. - Köpdösöm az egymáshoz csikorgatott fogaim közti réseken, és muszáj sóhajtanom, mert bár ez az én fogalomtáramban intimnek számító közelség teljesen kicsinálja az utolsó, még létező, mégis hajszálvékony idegszálamat, eltűröm, hogy kezeivel átkarolja a nyakamat, mint ahogyan szuszogását is elviselem a nyakamon. Inkább most az egyszer kibírom, minthogy elájuljon nekem itt útközben az esetleges agy(hely) rázkódástól, becsessze a fejét aztán baszhatom! Még egy ilyen elhivatott őrültet nem fogok találni aki úgy nyúzza a basszus húrjait, mint ő. Ez pedig csak akkor tudatosul bennem még inkább, amikor úgy gondolja, jó buli ha ő is odavág még egyet a láthatólag unatkozó, a munkájába teljesen belefásult gorillának, akinek hamar dühödt ráncokba szedődik a homloka.
-Hé, sok(k) lesz Byers! Hallod?! Elég! - Dünnyögöm lehajtott fejjel, a nyelvemre harapva, egyik kezem érdes ujjaival belecsípve a térdhajlatába, ha nem lenne elég egyértelmű, kezd messzire menni.
-Na és most ki is volt a rasszista? - Vonom fel egyik szemöldökömet számon kérően, a hideg pedig jól láthatóan végigszalad a gerincemen, és mint az áram, rázza meg az egész testemet magától a nyálban tocsogó gondolattól, hogy mi lenne ha tényleg belenyalna a tarkómba?! Pont úgy, mint néhány másodperccel később, mikor ujjai cirógatóan baszkurálják a karomat. Fújtatva lerázom magamról a kezét, s rosszallóan megcsóválom a fejem, de a következő pillanatban már idióta vigyorral a pofázmányomon nézek rá a visszapillantóból. Ez a kölyök egyszer a sírba fog tenni. Komolyan megöl!
-A minek a tetejét? - Cinizmusom határtalan, így torkom szakadtából beleröhögök az arcomba csapó menetszélbe és egy kósza pillantásra felé fordítom a fejemet.
-Egy rohadó lakókocsiban laktunk. - Nem tudhatja. Nem tudhatta. Hiszen ennyire részletesen még soha nem tárgyaltuk ki egyikünk gyerekkorát sem. Nem tudom miért. Nem volt rá megfelelő alkalom, vagy olyan eszmecserénk amibe bele tudtam volna szőni, hogy milyen volt az alkoholista, drogfüggő anyámmal egy nap. Vagy egyszerűen csak soha nem érdekelte egyikünket sem a másik fél családi üzelmei.
-Na idefigyelj! Ha van valami belsővérzésed, vagy kaptál egy faszentos agyrázkódást, hót biztos, hogy kell egy CT-t, vagy MR-t vagy tököm tudja mit csinálni arról a hülye agyadról, hogy lássák, van-e valami nagyobb gáz odabent a perverz gondolataidon és a büdös nagy sötétségen kívül. Értem?! Mitől vagy így betojva? - Csapok a kormányra és förmedek rá amikor a következő kereszteződés piros lámpájánál megállunk. Hunyorogva fürkészem az arcát, a szemeit -vagyis, csak az egyiket-, már-már frusztrálóan teszem, pont olyan frusztrálóan ahogyan ő szokott viselkedni. Bele akarok látni! A mögöttünk tornyosuló autósorból kihallatszó dudaszó és egy meleg ajánlat, hogy hogyan kellene gerincre vágnom az anyámat, kizökkent ebből az állapotból, így csikorgó kerekekkel gázt adok, a következő lehetőségnél jobbra fordulva, ahol már ki van táblázva a kórház.
-Aha, na perszeee! És nem zabálom fel a jégkrémedet amikor éppen Paleofaszomsetudjamilyen diétát tartok, nem hordom a bokszereidet meg blaaablaaablaaa... - Förtelmes Stand Up-osként magasabb decibellel utánozni kezdem őt amikor leparkolok a kórház mélygarázsában és még egy hápogó kacsacsőrt is képes vagyok mellé formálni a kezemből.
-Na jó, figyelj! Miért vagy ilyen passzív? Bemegyünk, leülünk és ameddig várunk, én hátradőlve benézek egy-két nagy didkójú nővérke rövid köpenye alá, te meg... szóval... megnézed a... a pasi ápolók seggét. Vagy mit tudom én, hogy a melegek mit szoktak csinálni, utána valaki szépen visszarendezi az arcodat az eredeti felállásba és tépünk is haza. Amilyen elrettentően nézel ki, nem gondolnám, hogy sokáig fognak váratni. - Ismét elszörnyedek ahogyan a parkoló neonjai fényt szórnak gyakorlatilag mindenhol feldagadt arcára, majd vállon veregetem és bal öklömet egy cinkos félvigyorral megfűszerezett kacsintással felé tartom.
-Áll az alku? -

- Na mert te olyan sokat tudsz a nőkről... - mormogom, de feleslegesnek tartom ennél mélyebb vitába bonyolódni vele. Ha egyszer eldöntötte, hogy neki van igaza, úgysem beszélem már le, így megmaradok a gyerekes duzzogásnál és a néma tüntetésnél. Legalábbis úgy tíz másodpercig, mert aztán csak feloldja a durcázásom azzal, hogy ennyire rendes marad velem. Nincs okom megsértődni rá, akkor se lenne, ha tényleg kiröhögne, hiszen első üzenetre eljött és azóta is segít. Ezzel kb. tényleg elnyerte az év hőse címet.
Ha nem fájna ennyire és ennyi ponton, biztosan hozzádörgölném az ágyékom, hogy csesztessem, így viszont kénytelen vagyok beérni némi verbális kéjelgéssel. A második beszólás után rám szól már, sunyi mosollyal könyvelem el magamban, milyen sokáig bírta ezúttal. Azért ez tényleg rendes tőle, már ha jól gondolom és a kedvemért próbálja meg türtőztetni magát. Nem mintha igényelném, hiszen az ő hárításai és megjegyzései sosem estek rosszul, tudom, hogy nem is igazán gondolja komolyan egyiket sem. Na jó, a folyamatos lekoppintásokat igen, pechemre nála heteróbb hapsit nem hordott még hátán a Föld. Habár erről bevillan egy emléknek nem nevezhető kép, egy foszlány arról, mikor egyszer egymás mellett ébredtünk... De hát ha lett volna valami, csak emlékeznék rá, és ő sem hozta azóta fel a témát, szóval... Nem is értem, hogy jutott ez most eszembe. Talán csak nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ennyire közel legyek hozzá és úgy tudjam szaglászni a haját, hogy ne vágjon gyomorszájon miatta. Fujj, mi ez az édeskés valami? Fogadjunk, hogy megint valamelyik kurvájánál volt...
- Most miért? Te kezdted! - Mégis engem olt le! Pedig szerintem jó vicc volt, az más kérdés, hogy sem ő, sem a másik fickó nem értékelték a humorérzékemet. De most őszintén, jobb lenne, ha bőgnék és teletaknyoznám a hátát? Igyekszem férfiként viselni életem egyik leggázabb pillanatsorozatát, egy kis buzdítás igazán jól esne. És még bánt is! Nincs elég bajom, neked is csipkedni kell, te szadista?
A megjegyzése eltalál, mélyen belém öklöz valahol hasközép tájékon. Esküdni mernék rá, hogy a felismerés néhány pillanatára még jobban is fáj, mint a fejem vagy a bordáim. Ha lezuhanhat fagypontig körülöttünk az egész utca hőmérséklete egyetlen tizedmásodperc alatt, akkor most lezuhan, és az ő cinikus, védekezésnek ható röhögése alapján valószínűleg belőlem kezd el áradnia a szibériai hideg. Mi a fasz?, érdeklődöm magamtól egyre többször, egyre gyorsabban mantrázva, mígnem egyetlen érthetetlen, artikulálatlan masszává folyik össze gondolataim örvényébe veszve. Mi a fasz. Miért nem tudtam erről soha?
- Sajnálom. - Talán azért, mert beletenyereltem. Talán azért, mert nem tudtam. Talán azért, mert nem kérdeztem soha. Talán azért, mert nem segíthettem rajta. Össze kell húznom magam az ülésen, kicsinek és nyomorultnak érzem magam, mintha a gyerekkorának az összes terhe engem zuhanna meg. Ez a legszarabb része annak, ha törődsz valakivel: a fájdalma a te fájdalmad. A kormányra csapódó tenyér hangjára rezzenek csak össze, elanyátlanodásomat kihasználja erős hangszíne, rendre parancsol és eléri, hogy ne akarjam elküldeni a francba. Csak bámulom magam mellett és azon töprengek, hogy tényleg a kórházi ellátásom a legnagyobb baj-e, mikor neki ilyen szar gyerekkora volt? Aztán lassan megemberelem magam, és ahogy megtöri a szemkontaktust és a hátulról érkező noszogatásnak engedve tovább hajt, én is felengedek.
- Awhh, micsoda szakzsargon! Már tényleg csak az egyenruha hiányzik, vagy egy köpeny... - Öt decibellel legalább megzuhant a hangerőm, a korábbi téma súlya még rajtam telepszik, de igyekszem elhessegetni. Úgy sejtem, nem akarná kitárgyalni sem most, meg talán máskor sem. - Csak nem akarok emberek közé menni. Nem akarok magyarázkodni. Utálom, ha körbeugrálnak. - Minden egyes érvvel egyre halkabbá válok én is. Nem szoktam hozzá, hogy segítséget kérjek másoktól, az összes problémámat egyedül szoktam kezelni, ha pedig valami lelki válság ér, szükségem van rá, hogy elvonuljak, elbújjak egy kicsit a világ elől, míg megerősödöm annyira, hogy a szokott arcomat mutathassam. Most egyáltalán nem érzem erősnek magam, nem tudom, meddig fogja bírni a páncélom és mikor pattan el. Nem akarok egy nyüves kórház várótermében összeomlani.
- Ohh én a kezeket szoktam megnézni. Imádom mások kezét. Főleg a hosszú ujjakat... De a fenék is szexi, azt hiszem. - vonok végül vállat beleegyezőn, mintha ebben a kérdésben hajlandó lennék megalkudni, ám az előttünk magasodó kórházat látható ellenszenvvel, undorral és gyanakvással méregetem. Abba még mindig nem sikerült beletörődnöm. Vállon veregetését túljátszott sziszegéssel fogadom, mintha érzékeny zúzódásba püfölt volna bele, de ha elkapja a pillantásom, láthatja, hogy pimaszul vigyorgom; csak játszom. Végül még az öklöm is emelem és rutinosan az övének koccintom.
- Jól van, áll. De venned kell nekem forrócsokit. És gumicukrot. És ha szurit akarnak beadni, fognod kell a kezem. - Az utolsót csak viccnek szánom, de sikerül mindhárom feltételt ugyanolyan monoton hangszínen előadnom. A végén elnevetem magam, megkönnyebbülten, felszabadultan, és bakker, borzasztó szerencsétlenül. Miért tömött belém a jóisten ennyi vidámságot, ha aztán ilyen keservesen megfizetek most érte?
- Segíts kiszállni! Vagy hívj egy dögös, izmos ápolót, aki a karjaiban becipel. - Arra még képes vagyok magamtól is, hogy kinyissam az ajtót és kikapcsoljam az övet, a többit azonban nem kockáztatnám meg. Még tart a "ne hányj a kocsimba" szabály, jobb nem kockáztatni. Egyébként Chace-nek is elég szexi keze van, főleg, mikor a mikrofon vagy az állvány köré kulcsolja az ujjait, meg amikor lefogja az akkordokat... Oké, Byers, hűtsd le magad, nem kéne álló farokkal besétálni a sürgősségire. Mindenesetre ha legjobb haverom a megmentésemre siet, egy pillanatra még nem adom meg magam, időt kérek, mielőtt alávetném magam a felkászálódás fájdalmas procedúrájának.
- Köszönöm. - Igen, ez AZ a pillanat, de hát valamikor muszáj érzelgősködni is. Nem mehetünk el emellett az este mellett szárazon és nohomo üzemmódban. - Hogy eljöttél, meg hogy... Kösz, Chace. - Jobbnak látom nem ragozni az érdemeit, amúgy is zavarba jövök félúton és felhagyva a bámulásával elszakítom a szembogarairól a pillantásom. Mielőtt még becipelne, mielőtt még elszállna a hangulat, meg akartam hálálni neki, hogy itt van velem.

-Tood, van az a mondás, hogy... hogy is van? Faszom! Valami olyan, hogy... amit szabad a nagy ökörnek, nem szabad a kis ökörnek. Vágod? - Naná, hogy halvány lila fingom sincs róla, hogy miről vakeráltam neki néhány másodperccel ezelőtt. Erről talán színtiszta tanúbizonyságot tesz az a Forrest Gumpra jellemző kifejezés a képemen, ami a visszapillantóból köszön vissza ránk. Szinte térden csúszva könyörög azért, hogy kitörhessen az üveg mögül, minden vágya, hogy izomból pofán basszon. Úgy csinálok, mintha én lennék az Esőember, közben mindenki tudja, hogy legjobb esetben is csak egy C kategóriás Ace Ventura filmben állnám meg a helyem. Annak is csak egy home videos pornó változatában, mint amatőr statiszta. Statiszta. Cöhh. Két dolog van amit jól csinálok, és azt a két dolgot... bassza meg! Jobban imádom csinálni, mint bármi mást. Zenélni és kefélni. Pont mint ez a Góbi sivatag itt mellettem, aki az anyósülés kárpitján ülve éppen csajtaszító taligát csinál a randijárgányomból. Azt a fajtát amiben a Farm ahol élünk-ben a ganét szokták kitalicskázni a lovak alól. Csak mert ő kimosta és felvette a csipkés tangabugyiját, cserébe idegenek jól átrendezték azt a helyes kis pofiját, pedig ő csak szeretett volna egy tizenkét órás meleg Romeo és Júlia musicalt. Az utolsó felvonás után, miután lement a vastaps, tűzijáték és összehúzták a függönyt, jött volna a másnapos segélykérő sms, hogy menjek már érte a nem tudja, hogy hova. Haragudnom kellene rá. Valahol haragszom is. És ha jobban lesz, garantálom, hogy felnyalatom vele az utolsó vérfoltig az egész kocsit, de most valahol inkább mégis a megkönnyebbülés az ami felülkerekedik a büszkeségemen. Megkönnyebbültem, hogy még nem hányta tele a műszerfalat -akkor aztán valóban pipa lennék-, ugyanakkor megkönnyebbültem, mert ennél sokkal szarabbul is járhatott volna. Mondjuk nem én találom meg két konténer között agitáltan, hanem az FBI hetek múlva egy konténerben. A burzsuj családja talán lett volna olyan nagylelkű, hogy kicsengesse a temetés költségeit, de én szarban lennék, mert nincs öltönyöm.
-Majd akkor legyen nagy a szád, amikor a doki akinek eeekkora keze van... - Két karomat bő fél méter távolságra eltartom egymástól, hogy szemléltethessem a fejemben megálmodott méretet.
-...felnyúl a seggedbe, hogy... - Ekkor elharapom a mondat végét és bosszankodva préselem világba kitágult orrlyukaimon keresztül a levegőt.
-Hagyjuk! - Zárom rövidre lemondóan, és mialatt magyarázkodását hallgatom, tíz ujjammal a kormányon dobolok valami teljesen random ütemet diktálva, melyet az ujjaimon lévő acélgyűrűim csengése tesz színesebbé. A mozdulatsor végül félbeszakad mintha kifütyültek volna a színpadról és felvont szemöldökökkel kapom felé a tekintetemet.
-Haver, te totál hülye vagy! - Nem bírom ki. Rideg, karót nyelt komorságomat lesöpri a porondról a vigyorom, melyet hitetlenkedő fejcsóválás kísér.
-Mi vagy te, óvodás?! Én meg cukros bácsi, vagy milliomos? Vegyen a halál neked gumicukrot meg forrócsokit! Három havi lakbérrel el vagyunk csúszva. Tök mázlink van, hogy a főbérlő állandóan burkolt megjegyzéseket tesz a seggedre és lágyék tájon szemez veled amikor csak teheti. Pff... forrócsoki. Még ha legalább sört mondtál volna... - Követhetetlen gyorsasággal forgatom körbe a mai nap folyamán már sokadjára a szemeimet és megkerülve a kocsit, ismét a hátamat kínálom neki.
-A játékszabályok ugyanazok. - Ezzel térdhajlatai alá nyúlok és felkapom, bízva abban -már csak az ő érdekében is-, hogy nem felejtette el, mik is voltak a feltételeim a cígölésével kapcsolatban. A mélygarázsból lifttel megyünk végig egészen a sürgősségi szintjére ahol kiszállva teljes káosz fogad. Lemondóan sóhajtok a megannyi ellátásra szoruló ember láttán, és már majdnem megfordulnék a majom gyerekemmel a hátamon amikor fejbe nyom a lelkiismeretem. Ha már idáig eljutottunk nem tágítunk minimum egy koponya CT nélkül.
-Itt várj meg. Bejelentelek a recepciónál. - Komikus vígjátékba illő módon küzdöm le a hátamról a váró egyik szabad padjára, amit persze többen is meghökkenve végignéznek, majd a recepciós pultnál bájolgok egy sort a szeplős kis vörössel, hát ha rá tudom venni egy kis udvarlással arra, hogy Patet előre vegyék, de ő csak szabadkozni kezd valami hülye triage rendszerre meg arra, hogy az állapotuk súlyosságától függ, hogy ki mikor kerül vizsgálatra. Bennem meg persze felmegy hamar a pumpa, és hozzáhasonlóan a jól ismert és kedvenc B betűs szavammal kezdek én is szabadkozásba, majd a pultra csapva elveszem Pat sorszámát és a várakozó tömegen keresztül visszafurakszom életem megkese...khm...értelméhez.
-Várni kell. Asszem a csajnak a pultban nem jött be a rocker fenegyerek stílus. - Gúnyos félvigyorom mindent elárul, leginkább azt, hogy mennyire pipa vagyok a vörösre. Ledobom magamat mellé, jobb bokámat feldobom bal térdemre és felkapok egyet a mellettem heverő prospektusok kupacából egy golyóstollal amit valaki elhagyhatott.
-A hideg ráz a kórházaktól! - A hitelesség kedvéért még meg is borzongok, miközben lefitymáló undorral lapozgatom a magazint amiben minden oldalról ezer wattos Amodent vigyorral néz rám vissza vagy egy doki, vagy egy agyonretusált doktornő, ápoló, hol gyógypedikűrt, hol szájsebészeti beavatkozást, hol plasztikázást ajánlva. Mindezeket persze megfizethetetlen összegért, én pedig izgalmasabbá téve a lapokat, akad olyan akinek dákót rajzolok a szája mellé -úgy tűnik, a pálcikaemberek kívül csak idáig terjed a kézügyességem-, a szerencsésebbeknek pedig kiszínezem egy-két fogát csak úgy találomra.
-Akkor voltam utoljára kórházban, amikor kis srácként karton dobozokból és damilból szárnyakat csináltam magamnak és leugrottam a lakókocsink tetejéről ameddig a muter valami kankós barommal dugott. - Nem nézek fel a lapokból. Nem akarom látni a szánakozó arckifejezését, helyette csak elvigyorodom egy régi emléken.
-Mindkét karom eltört. Az egész nyaramat baszhattam. De a haverok közül mindennap velem lógott valaki és rock együttesek dalszövegeivel teleírták a gipszeimet. -

Tudom, hogy az én képemet verték be, nem az övét, ezáltal az én értelmi képességeimnek kellene csökkennie, mégis amikor elkezd ökrökről hadoválni, az egyik (lehetőleg az ép) szemöldököm feljebb ugrik néhány centit, és kétségbe vonom a józanságát. Mondjuk, ha valamelyik kurvájától jött, számíthattam volna rá, hogy ittak és bevettek ezt-azt, mármint egymás különböző testrészein kívül. Az arckifejezésem tökéletesen elárulja, hogy épp megkérdőjelezem, megérte-e beszállnom mellé a kocsiba és nem lett volna egyszerűbb a sikátorban, csendben elvéreznem ahelyett, hogy azon izguljak, belehajt-e egy árokba, vagy nem akar-e felgyűrni minket a legközelebbi villanyoszlopra. Habár, a kocsiját jobban szereti még nálam is, így ez a gondolat végül megnyugtat valamelyest.
Imádom, amikor a hátsómban matatásról beszél, főleg, mert neki fel sem tűnik, milyen gyakran kerül szóba ez a téma. Olyan szívesen visszaszólnék valamit az általa mutatott mérettel kapcsolatban, minden önuralmamra és jólneveltségemre szükségem van, hogy megálljam és ne feszegessem tovább a témát, cserébe viszont képtelen vagyok letörölni az arcomról a vigyort, ami rohadtul feszíti a felszakadt ajkam és fáj, tehát valamilyen szinten kvittek vagyunk ezáltal - hiszem ezt bő kilenc másodpercig, miután is csak kicsúszik:
- Mint az a kubai chippendale táncos... - De szép idők voltak! Egy hétig nem tudtam ugyan rendesen ülni, az élmény viszont kárpótolt mindenért. Meg Chace arckifejezése, mikor részletesen beszámoltam neki a történtekről. Nyilván utána ott rúgott belém, ahol a legjobban fájt - mármint fizikailag. Hát tényleg nagy volt neki, na!
- Pusztán szemezéssel nem engedett volna nekünk ennyi haladékot... - jegyzem meg sértetten, mert ha már ilyen fukar bunkó és nem vesz a lelkileg sérült barátjának gumicukrot, akkor hadd támadjanak mocskos képek a fejében, amik aztán eszébe juthatnak majd álmatlan éjszakáin, vagy amikor legközelebb találkozik a főbérlővel. - Zsugori disznó. - Ezt még hozzá kell tennem, épp csak az orrom alatt mormogva, mert ki akarna sört ezek után? Jó, igazából a sör is épp olyan jól esne, de nekem most szeretetre, törődésre és babusgatásra van szükségem, amit, az érzelmi inkompetenciája tudatában, egyedül a csokoládé adhat most meg nekem, vagy egy cuki, külföldi orvos a gumikesztyűs kezével és az édes akcentusával. Ha egyiket sem intézi el nekem Chace, akkor előbb vagy utóbb behisztizek, mind a másfél szememmel és az épen maradt, felső ajkammal.
- Ööö, ne nyalogassam a tarkód? - Hunyorogva megkapaszkodom a vállában, de hát nem róhatja fel nekem, hogy a hátán töltött időre vonatkozó szabályokból csak ennyi dereng. Meg aztán elég sok szabálya van ahhoz képest, mennyire nem vagyok magamnál, és ha a tarkónyalogatás eddig nem volt a része, tudván, hogy képes vagyok rá, most már biztosan felveszi a betartandó pontok közé.
A benti nyüzsgés láttán szívesen az orra alá dörgölném, hogy ÉN megmondtam, de már így is túlságosan közel jártam a húr túlfeszítéséhez a kocsiban, így bölcsebbnek érzem csendben maradni, mielőtt ledob a küszöbre és itt hagy. Már az is nagyvonalú lenne tőle, hogy eddig elhozott, és igazán nem vetném a szemére, ha nem akarná velem ezt a hosszú sort végigülni, ezért egy egészen kicsit meglep, amikor mégis megindul velem befelé. Férfias grimaszok és szisszenések kíséretében csúszom le a hátáról a legközelebbi padra, majd intek neki, jelezve, nem fogok felpattanni és elrohanni, amíg távol van. Hogy ezt jelezzem, lejjebb is csúszok a széken, mint aki azt fontolgatja, lehet, a padló kényelmesebb lenne és ott kevésbé akarna belehalni a bordái sajgásába. Amíg távol van, észreveszem azt a néhány fura pillantást és majdnem odaszólok, hogy "hát igen, jól megrakott a srác", de egyrészt időben ráeszmélek, milyen helyen vagyunk, másrészt a vér újra elkezd szivárogni a számból, úgyhogy kerítek egy pzs-t és csendben maradok.
- Ne! - Megjátszott döbbenettel fogadom a háborúból visszatérő katonámat. - Az hogy lehet? Tuti nő volt? Nem valami robot? - Gúnyos mosolyom bocsánatkérőbe vált át, ahogy eszembe jut, hogy nem kéne szemétkednem vele azok után, mennyire rendesen bánt idáig velem. Meg is esik rajta a szívem, ahogy lehuppan mellém, úgyhogy a könyökömmel oldalba bököm és hálásan, meg egy kicsit talán nyálasan-romantikusan rámosolygok. Aztán ahogy észreveszem a firkálmányát, kiszélesedik a mosolyom, épp csak el tudom harapni a nevetést. Azt mantrázom magamban, hogy kórházban vagyunk és itt igenis viselkednünk kell, mielőtt az orvos helyett a biztonsági őr állít majd mindkettőnk hátsójába valamit. A jókedvemet az újabb gyerekkori története szerencsére? egy pillanat alatt kinyírja, szinte hallom, ahogy földet ér és szörnyet hal.
Sírni tudnék. Ocsmányul, hogy a taknyom is folyjon, aztán a kórházi váró csendes nyüzsgésébe üvöltenék. De csak mereven bámulva őt ücsörgök mellette.
- Aha - bököm ki végül a felismeréstől játékosnak induló, de a keserűségtől enyhén száraz, karcos hangon. - Valld be, hogy hugyozni is ők segítettek. Máskülönben hogy találtál volna bele? Még hogy nem érintette soha férfi a péniszed... - felsóhajtok, ahogy a nyugdíjas szomszédaink szoktak vasárnap reggelente, mikor meglátnak minket Chace-szel részegen és még aznaposan hazabotorkálni. Legalább akkora nehezteléssel és beletörődéssel. - Francba, Chace... - nyögöm ismét, mintha fájna, és fáj is, rohadtul fáj ez az egész, az ostoba anyja, meg az elbuzerált gyerekkora, amiért így utólag nem tehetek semmit. De a legjobban az, hogy úgy meséli nekem ezeket a sztorikat, mintha nem lenne súlyuk, mintha egy múlt heti kalandjáról számolna be éppen. Lejjebb kell csúsznom még egy kicsit a széken, hogy kényelmesen a vállának dőlhessek. Ráhajtom a fejem, igyekszem nem összevérezni a felsőjét, de jelenleg ez a legutolsó, ami eszembe jut.
- Francba ezzel az egész szarsággal... Francba mindennel... - Flegmának tervezett mozdulattal vonom meg a vállam, de a fájdalom átüt nagyzoló képemen. Nem tudom, a fizikai-e, vagy a lelki, így inkább jó mélyre hajtom a fejem, a fél arcom eltűnik a felkarjában. Jobb is így. Nem adom semmi hangját annak, hogy sírnék, szokatlan csendességbe burkolózom, viszont ahogy jó sokára ismét megszólalok, hangomból kikopott minden erő. - Menj haza. Ez akár órákig is eltarthat, ne kínlódj itt velem. Ha leájulok a székről, valakinek csak feltűnik. - nevetek, épp csak egy szusszanásnyit, és amit eddig tartogattam és csendben viseltem, az most potyogni kezd, nekem meg csak arra marad erőm, hogy dühösen letöröljek annyit, amennyit csak sikerül belőle.

Vannak dolgok amiket az ember nem akar tudni. Valahol sejti, a zsigereinek a legmélyén egyszerűen tudja az igazságot, mégis inkább a saját hülye elméje által kitalált keserédes hazugságba ringatja magát, mert az jobban hangzik, mert az kevésbé fáj. Mondjuk amikor a seggfej anyád, miután hazaérsz a kibaszott elemiből a kibaszott kék monoklijaiddal a szemed alatt, leültet a kanapénak gúnyolt, raklapokból összetákolt szarotokra és közli veled, hogy megdöglött a patkányod. Persze te tudod, hogy megdöglött, de van egy sejtésed, egy mélyről jövő gyanúd ami rugós késként szurkálja az oldaladat, hogy az a szerencsétlen jószág nem végelgyengülésben múlt ki, sokkal inkább méregtől. Mondjuk. Elég nyilvánvaló. Az a ribanc gyűlölt mindent amit haza vittem, mindent ami az enyém volt. Ily' módon nyilván sejtettem az igazat arról is, hogy mi van Pat és a főbérlőnk között, hogy délutánonként nem a Vadangyal hatszázadik epizódjával ütik el az időt egy csésze Earl Gray mellett. De azért nem voltam kíváncsi a kendőzetlen részletekre. Továbbra is inkább a tea délutánnal fogom beetetni magam. Ha Patet a Vadangyal hatszázegyedik része után sürgősen kórházba kell vinnem ánus repedés miatt, akkor is!
A kis vörös a pult mögött nem veszi a lapot. Talán ha vacsora meghívással indítok, hamarabb elszáll az agya a rózsaszín ködtől, és azonnal orvost kerít nekünk. Ezt most elbasztam. Mintha minden ellenünk szólna. Undorodom a kórházaktól, Pat manapság az idegen emberektől akik -szerinte-, lefitymáló, fölényeskedő undorral néznek rá, sejtve a titkát, és már alig várják, hogy megalázhassák. Szerintem meg egyszerűen csak vissza kellene vennie a kokóból és a fűből. Ha túl sokat nyomod őket, előbb utóbb paranoid skizofréniához vezetnek. Lehet már késő... Lehet ezt az egészet is csak képzelem. Az elborult elmém rohadt kis játéka az, hogy a legjobb barátomat ma kis híján halálra verték egy sikátorban, csupán azért, mert nyálat cserélt egy hozzá hasonlóval. Mi van akkor, ha a gyerekkorom is csak egy általam kitalált mese? Mese egy gyerekről, akinek komoly elképzelései vannak a jövőjéről, de a nő, aki egy túl faszán sikerült afterparty eredményeként a világra tojta, mindenben az útját állja. Ha ezzel a szánni való történettel hitegetem magam, másokat, talán az emberek könnyebben szemet hunynak afölött, hogy illegális szerekkel dobom fel a napjaimat. Mert van mire fogni. Van kit hibáztatni érte. Egy elbaszott gyerekkor jó  magyarázat tud lenni minden, már felnőtt fejjel elkövetett tettedre. Bárcsak így lett volna. Bárcsak egy kitaláció lenne az én sztorim is. De nem az. És minél többet beszélek róla, annál inkább valósnak tűnik. Talán ez az oka annak, hogy eddig még soha nem meséltem el neki
-Lehet brunyálni anélkül is, hogy megfognád, hidd el nekem! - Kontrázok rá fintorogva a szexista elméletére, és egy szemforgatást követően újabb pénisz kerül a lapban szereplő egyik fehér köpenyes doktornéni szájához. És még őt tartom szexistának...
Beavatni őt az életem azon részébe, amit ha tehetnék elfelejtenék örökre, olyan volt mintha valami új, eddig zárt kaput nyitottam volna meg kettőnk között. Bízom benne annyira, hogy tudjam, nem fog kinyílni a csipája senkinek, mégis úgy érzem, hogy sebezhetővé váltam. Ezek után, ha belém akar rúgni, tudja hogy melyik az a pont ami a legjobban fájna. Még jó hogy azt nem tudja, milyen indíttatásai támadtak annak a lotyónak miután elkezdtem szőrösödni, és betöltöttem a tizennyolcat. Ha arra gondolok hogy hogyan érintett meg a keze, nekem is bőghetnékem támad, mint Patnek. Hiába igyekszik takargatni, ismerem már, mint a rossz pénzt. Elhúzódhatnék, beszólhatnék neki valamit amitől talán kénytelen lenne összeszedni magát, helyette azonban csak nekivetem a fejemet a kék színű csempének, és karjaimat a mellkasom előtt fűzve össze, egy sóhaj kíséretében hirtelen ennyi az amit mondani tudok:
-Ne taknyold össze a pulóveremet. Az egyik pénzes tagtól csórtam a kocsmában ameddig elment hányni. - Becsukom a szemem, és eszembe jut a fickó feje ahogy elzöldül és botladozva nekiiramodik a tömegnek ami elzárja előle a klotyó útját. Egy gúnyos, diadalittas félvigyor suhan végig borostával benőtt pofámon ami csak akkor törlődik le onnan, amikor takonyban tocsogó önsajnálata elér a fülemig és beférkőzik az agyamba.
-Hé, ezt fejezd be! - Hogy éreztessem vele nem tetszésemet, oldalba bököm a könyökömmel amibe az imént még a könnyeit törölte.
-Mikor volt olyan, hogy szarban hagytalak, ha? - Némiképp begőzölve nézem a szemeit, és nem eresztem a tekintetét egészen addig ameddig be nem látja, hogy igazam van. Már megint. Mint mindig.
-Mindjárt sorra kerülsz, ha rajtam múlik. Csak maradj itt! - A fehér köpenyes faszfej éppen a lehető legjobbkor lép ki a vizsgálóból, szorgosan követve, lógó nyelvvel tapadva rá az előtte haladó nővérre aki kipirultan igazgatja a haját és fehér, rövid szoknyáját. A kurva anyádat! Dugni van időd, de a betegeket ellátni már derogál?! Némiképp idegesen pattanok fel ültemből, szeretnék valamit beszólni a fickónak, majd golyón térdelni, de akkor tuti biztos, hogy ellátás nélkül távozunk ma, a biztosításunk meg koránt sem fedezi a magánellátást. Szóóóval...
-Helló doki! - Utolérem, még mielőtt befordulhatna a sarkon. A mellettünk álló automata megvilágítja annyira a képét, hogy leolvashassam róla a döbbenetet. Erre nyilván nem számított. Jobbom még mindig a vállát markolja és addig nem is vagyok hajlandó hátrébb lépni ameddig szembe nem fordul velem. Na mutasd csak magad! Nehogy véletlenül kiderítsem az otthon ülő asszony címét aki talán épp a közös gyerekeiteket altatja...
-Had találjam ki, maga is egy újabb elégedetlenkedő, aki már órák óta itt ül és arra vár, hogy ellássák, és ha nem látom el most azonnal, feljelent. - Már-már unott hangvétellel kezd bele a jól begyakorolt szövegbe ahogy pördül egyet a sarkán, hogy szembe találhassa magát velem. Némiképp hátrahőköl, zavarában begyűri kezeit köpenyének zsebébe.
-Had mutassak magának valakit. - Kezem ekkor feljebb kúszik a nyakára, könyökhajlatom kíméletlenül, fenyegetően szorongatja valahol tarkótájon. Arcunk szinte összeér. Fejemmel Pat irányába bökök.
-Az a srác ott a haverom. Igaz, úgy agyon verték, hogy nekem is kétszer rá kellett néznem mire felismertem. Elég szarul néz ki, és szarul is van. Azt ajánlom magának Dr.Dolittle, hogy miután elszívta azt a cigit, jöjjön és lássa el azt a srácot! Dugás után nekem is jól esik rágyújtani, csak ezért nézem el most magának. - Oldalra sandítok rá, hogy lássam a képét, ami döbbenettel vegyített rémültségről árulkodik, és amikor elengedem, fenyegetően rákacsintok, le nem törölve képemről azt az elégedett félvigyort amivel farzsebembe nyúlok, hogy a maradék vagyonomat előkotorva onnan, becsúsztathassam a zsebébe, majd a kezemet nyújtom amit csak vonakodva fogad el.
-Megegyeztünk? - Megszorítom a tenyerét, az ujjaimon lévő acélgyűrűk lenyomatot vájnak a bőrébe amitől felszisszen.
-Meg. - Hebegi, mire kiszélesedik a vigyorom és hátba veregetem. Úgy hogy a tüdejét majd' kiköpje, de a szemlélőknek az egész sokkal inkább barátinak tűnjön.
-Öt perc. - Teszi még hozzá sietve és köpenyét igazgatva befordul a sarkon. Egy darabig ökölbe szorult kézzel még követem a szememmel, majd eltűnik, én pedig az automatákhoz fordulok, hogy a tényleg utolsó apróimból bedobálhassak egy forrócsokira és kólára valót.
-Na, elintéztem. Remélem látod, hogy igyekszem. - Kisterpeszben, fejemen győzelemittas, önelégült mosollyal állok meg előtte, felé nyújtva a forrócsokiját.

Vitatkozhatnék a segédkéz nélküli vizelés esélyeit illetően, mármint, ha azt feltételezzük, hogy valaki állva végzi a cselekvést, mert az jelenleg eszembe sem jut, hogy akár le is ülhetett... De tegyük fel, hogy valaki áll, márpedig akkor nehéz úgy céloznia, hogy ne tisztelje meg az ülőkét és a padlót is közben. Ez a gondolatmenet azonban túl sok energiát vett volna el tőlem, hogy rendesen kifejtsem, így inkább csak hümmentettem egyet és hagytam, hogy Chace-nek legyen igaza. Úgysem vallotta volna be, ha segítettek volna neki, meg egyébként sem a vizelési szokásai érdekeltek, csak nem szoktam hozzá, hogy ennyire rohadt nyomasztó legyen köztünk a hangulat és fel akartam vidítani valahogy. Csúfosan elbuktam.
Nem gondoltam volna, hogy Chace valaha megbőget. Azt sejtettem, hogy amint előbb vagy utóbb meghúzzuk a gay bromance-féle hülyülésünk és a súlyos valóság közti vonalat, az fájni fog, ahogyan az is, mikor egy nap majd ráeszmélek, hogy még ittas, beszívott, fél fülére süket és teljesen vak állapotában sem lenne hajlandó megfektetni. Igen, a csalódásra edzem magam, napról napra vértezem fel a lelkem, hogy aztán ne koppanjak akkorát a padlón, de hogy egyszer amiatt fogok bőgni, milyen szar élete volt és mennyire fáj ez nekem? Mi a szar? Az ő élete, nem neki kéne bőgnie és nekem vigasztalnia? Mikor jutottunk oda, hogy én bőgök és ő vigasztal?
- Ez undi. - szipogom két könnytörlés közt, az inger azonban, hogy tovább áztassam a pulcsiját, nem szűnik ennyitől. A mellkasom sajgása szerencsére enyhül egy pillanatra, amíg a fizikai szúrás, amit a könyökével okoz, eltereli róla a figyelmem.
- Ouch - köhintésnyi nevetés tör fel belőlem, mert igen, csak ő tud olyan béna lenni, hogy ott bök meg vigasztalásként, ahol a legjobban fáj. A célját viszont eléri vele, mert bármi is volt, ami nem tetszett neki, egyből abbahagyom, hogy ráfigyeljek. Füllel. Mert hogy fel nem nézek rá a kibőgött szememmel, az fix; addig nem, míg fel nem teszi a költői kérdését, amivel rávesz, hogy megkeressem a - basszus - dühösnek ható pillantását. Elszégyellem magam, mentegetőzni azonban képtelen vagyok, mert olyan szexi egyébként, amikor felhúzza magát... Vajon megvakít a másik szememre, ha ezt hangosan is kimondom?
- Nem hiszem, hogy jobb helyen lehetnék most egy kórháznál, így technikailag ez nem számít szarban hagyásnak. - jegyzem meg végül, de rögtön hozzá is teszem kétkedő fejingatással: - Kivéve otthon, ha te ápolnál. Az lenne a csúcs. Aztán jön a kórház, a második helyen. A szar meg valahol a bár mögött, a sikátorban. - Fontosnak érzem, hogy a skála összes fokát ismertessem, ráadásul most épp nem fáj annyira a szám, kiélvezem hát, hogy viszonylag rendesen tudom használni.
- Mi? Hé! Ch... Vá-! - Azok a fránya, belassult reflexek és sajgó pontok! Nem tudok elég gyorsan reagálni, hogy megállítsam Chace-t, lefoglal ugyanis, hogy megtámasszam magam a falon most, hogy felugrott mellőlem. Aggódva nézek utána és imádkozom, hogy ne az osztályvezető főorvost sértse épp vérig, vagy ne adj isten magát a kórházigazgatót, mert aztán még kitiltanak innét, aztán kereshetünk más helyet, ha hirtelen detoxra vagy gyomormosásra lenne szükség... Nem mintha ne bíznék Chace-ben, az életemet is rábíznám a srácra, de valljuk be, nem a kifinomult tárgyalási stratégiáiról ismert. Főleg nem a saját nemével szemben. Ó, istenem, a vér folyt bele az egyetlen ép szemembe is, vagy jól láttam, hogy épp lefizeti a dokit? Utána elvesztem a fonalat, hogy a fejfájásom enyhítsem, behunyom a szemem, és hogy az előttünk álló katasztrófákra felkészüljek lelkiekben, kicsit meg kell pihentetnem a fejem a tenyeremben.
A hangjára nézek fel ismét, enyhén kótyagosan és félve.
- Nem merem megkérdezni, hogy csináltad. Sőt, ne is mondd el, mert ha ránk törnek később a zsaruk, hitelesen akarom adni az ártatlant... - felsóhajtok, ekkor tűnik csak fel, mit is nyújt felém. Gyanakvón veszem át tőle a poharat, megilletődve annak forróságán, és ahogy a csokoládé édes illata az orromba csavarodik, ismét elszorul a torkom. - Kösz. - Nebőgj, nebőgj, nebőgj... Te is megtennéd érte; mantrázom magamban, mégis nehezemre esik nem félredobni mindent és hálám jeléül kedvenc lakótársam nyakába ugrani. És hogy tisztázzuk, nem az gátol meg, hogy laposra vertek és mozdulni is alig bírok, hanem csakis a jólneveltség.
- De ugye mondtad neki, hogy engem kell leápolni? Nehogy téged vigyenek be... - vigyorgok rá, és megpaskolom magam mellett a széket, jelezve, hiányzik a válltámasz. Sokkal kényelmesebb volt rajta feküdnöm, mint a falat támasztanom, márpedig ki akarom használni, hogy ma bármit enged nekem. Addig pislogok rá a fél szememmel meg a feldagadt, lekonyult számmal, amíg ki nem facsarok belőle annyi sajnálatot, hogy engedelmeskedjen. Akkor aztán roppant elégedetten fészkelem magam vissza a vállára, megfújva párszor az italomat, mielőtt belekortyolnék.
- Én hősöm... - enyelgőn becézgetem, jól esik kicsit heccelni őt, mielőtt hozzátenném: - Ha fel akarnának jelenteni, majd azt hazudom, hogy molesztált a fickó. - Csak hogy érezze, korábbi kijelentésemmel ellentétesen nem hagynám ám egyedül sittre menni. Meg úgy egyáltalán. A forrócsoki édes cukrossága megdobja kicsit az endorfin-szintem, még mindig elég instabilnak érzem ugyan a lelki világomat, de legalább már kevésbé akarom kisírni minden bánatom egy kispárnába. Egyszerűen csak nem tudom, hogy álljak Chace kedvességéhez és a törődéséhez, ahhoz, hogy elcipelt, hogy megvár, hogy elintézte az ellátásomat és még béna csokit is vett, pedig a kocsiban még leszidott miatta. Úgy érzem, ennyi mindent soha életemben nem leszek képes visszafizetni neki. Kibaszottul szeretem és hálás vagyok neki mindenért.
Nem nehéz kiszúrni a dokit, akivel az imént "beszélgetett", sem azt a nővért, aki felénk siet. Kiiszom a pohárból az utolsó kortyokat, fintorogva a fel nem olvadt cukor intenzív édességén, aztán leteszem magam mellé a műanyagot és Chace térdét mankóként használva talpra küzdöm magam.
- Bármennyire is hegyezi a pöcköm a gondolat, hogy nézed, ahogy bekötöznek, mégis várj meg inkább itt, jó? Ha nagyon bánod, otthon majd megmutatom, miről maradtál le... - kacsintok rá, ami jelenleg úgy néz ki, mintha pislognék, így nem sikerül túl meggyőzőre, de a szándék és a hangszínem talán kipótolja a vizuális hiányosságokat, ha pedig mégsem, éppenséggel beleborzolok Chace hajába, finoman összekócolom. - Sőt, majd meglátod, milyen szexi leszek befáslizott képpel. Még te sem tudsz majd ellenállni nekem. Készítem a fenekem rád... - Így búcsúzom tőle, nem zavartatva magam a mellénk érő nővér miatt, és nagyon remélem, nem fogok vizsgálat közben elhalálozni az asztalon, mert elég gáz lenne, ha utolsó szavaimként így emlékezne a legjobb barátom rám. Ahogy Chace-t ismerem, a végén még a sírkövemre is feliratja...

Pénz beszél, kutya ugat, ugyebár. A legutolsó részeg haknizásunk alkalmával összekapargatott kis lóvé pont elég volt arra, hogy kellő ráhatással legyek a kielégült dokira. Tudom, hogy mennyire gyűlöli ezt a helyet. Gyűlöli a szagokat, az embereket, azt ahogyan ránéznek és összesúgnak, azt találgatva, hogy vajon mitől néz ki így, de ahogy én ismerem ezt a kis buzzancsot és azt az átkozottul jó szívét amiről sok köcsög -az elsők közt említve jómagamat is-, nyugodtan példát vehetne, a legjobban az zavarja, hogy rajta kívül még tucatnyian várnak ellátásra, és szenvednek. Fogadjunk, ha lehetősége lenne rá, ha nem nézne ki ennyire mocskosul szarul -pont úgy ahogyan érzi is magát-, mindenkihez odamenne, hogy mondjon egy-egy bátorító jó szót, én meg szégyenkezve fognám a fejem, és úgy tennék, mint aki nem is ismeri. Minél többet eszembe jut, hogy most mind a ketten lehetnénk valami... kellemesebb helyen, kellemesebb szituációkba keveredve -nyilván külön-külön-, annál magasabb hőfokon kezd forrni az agyvizem. Szinte lehetetlenül forróra hevülve. Csodálom, hogy még nem tört utat magának gőzmozdonyhoz hasonlóan a füleimen keresztül. Vagy bármelyik testnyílásomon ami alkalmas lenne rá. Ezért sem fosztom meg a vállam nyújtotta kényelmes támasztéktól. Ha most máshol lennénk, ha nem lenne ennyire rohadtul elesett, biztos már rég leráztam volna magamról valami rendkívül tahó dumával, de most csak egy elfojtott sóhajjal magamban tartok mindent, ami ki akar kívánkozni belőlem, és ami biztos, hogy nem pont úgy hangzana, mint egy romantikus szerelmi vallomás. Hátradőlök, fejemet a hideg csempéhez koppintom és lezárt szemhéjakkal várom, hogy valami történjen.
-Ugye tudod, ha én ápolnálak, az kimerülne a bőséges, maláta tartalmú folyadék fogyasztásban, fájdalomcsillapító gyanánt pedig talán még maradt némi por a legutóbbi adagból, ami az orrnyálkahártyán keresztül gyorsabban felszívódik. - Akkor sem változtatok testtartásomon, amikor közlöm vele a lehangoló, mégis valós tényeket. Sanda félvigyorom fel-felbukkan tahó képemen, amitől a szemeim sarkában lévő ráncok is íveltebbé válnak a vakító neon fényében.
-Haver, csak rád kell nézni! Szerintem mindenki levágná, hogy az nem molesztálás volt. - Horkantva, hitetlenül csóválva meg fejemet felröhögök, majd felszisszentem a dobozos kólámat és kortyolok belőle egy nagyot, illedelmes úriemberhez méltóan nyelve le a büfögést, ami a kólába nyomott szén-dioxidnak hála most bagzó kan oroszlán bömböléséhez hasonló lett volna, ha szabadjára engedem. Bezzeg otthon...! Ott nem kell olyanok miatt feszengenem, hogy mikor, milyen gázok törnek utat maguknak a testemből. Igaza van, otthon valóban jobb lenne! Már egyáltalán nem bánom, hogy anyagilag megtámogattam kicsit a gyors ellátását. Már csak azon kell görcsölni, hogy ne találjanak semmit amivel bent tarthatnák megfigyelésre. Egyedül talán az agybetegsége szabhat gátat annak, hogy még ma éjszaka haza vigyem, de az nem most alakult ki, veleszületett. Tehát csak pozitívan!
-Annyira bánom, hogy lemaradok róla! - Tettetett sajnálkozásomat egy száj lebiggyesztéssel koronázom meg, és amikor a nővér mellénk ér, hogy bekísérje, felpattanok, és hóna alá nyúlva eltámogatom a vizsgálóig ahol az iménti buzis beszólása miatt barátian hátba veregetem, úgy hogy a folyosó is beleremeg, és kérésének eleget téve, nem megyek tovább, egyszerűen csak állok és nézem ahogyan a fotocellás ajtó amin az imént átlépett, bezárul előttem. Nagyjából ettől a perctől kezdve válok nyugtalanná. Már nem bírok visszaülni az előmelegített helyünkre, és úgy rajzolgatni tovább a cicis doktornénik szája mellé a pöcsöket mintha a haverom nem dokinál lenne, hanem csak pedikűrösnél. Kezeim önkéntelenül ökölbe feszülnek csípőm mellett lógva ahogy elindulok a folyosókon a büfét keresve. Kígyózó sor híján hamar megszerzem amit akarok, hogy aztán a megbontott kólás dobozommal a mentőbejáróhoz startolhassak. Az egyetlen dohányzásra kijelölt hely az egész rohadt épületben. Unottan a falnak vetem a hátam, jobb talpammal pofátlanul taposom magam mögött a fehérre mázolt támasztékomat. Pulóverem belsőzsebéből előkerül a cigis dobozomból egy töltött szál a meztelen nős öngyújtómmal együtt. Mélyet szívok a nikotinból, élvezve ahogyan a kátrányos füst csillapítja a tüdőmben élő rákkolónia éhségét. Gondolataimba temetkezve hallgatom a város szokásos, úgy is mondhatnánk, hogy megszokott zajait, mellettem olykor nyitódik és csukódik a fotocellás ajtó. Hol a mentők előtt nyílik, akik beteget hoznak hordágyon, hol egy megfáradt dolgozó háta mögött csukódik akinek a cigi szünet az egyetlen lazítás a műszakjában, amikor távol lehet a kollégák és a betegek nyüzsgő tömegétől, hogy felhívja az otthoniakat, megkérdezze a párját, a gyerekek vacsoráztak-e rendesen, a kis Harry megmosta-e lefekvés előtt a fogát... Tömérdek ilyen és ehhez hasonló telefonbeszélgetést hallgatok végig mire valahol nem is olyan messze tőlem amatőr felvételről -úgy is mondhatnánk, hogy nem éppen 5.1-es hangzásban-, felcsendül az egyik számunk. A háttérben legalább tíz, húsz, de az is lehet, hogy harminc különböző hang egy tömegként kántálja velünk együtt a dalszöveget. Meglepetten kapom fel a fejem, keresem a hang tulajdonosát és mivel egy fáradt tekintetű ápolónőn -akinek a névtábláján a Shannon név szerepel, mellette az osztály: Onkológia-, és rajtam kívül más nincs kint, gyanítom, hogy az ő telefonjából származik az iménti zaj. Tekintetünk összetalálkozik, néhány másodpercig csak hunyorogva nézünk egymásra mintha próbálnánk a másik agyába látni, végül Shannon töri meg a kínos csendet egy fáradt, de annál lelkesebb, szinte rajongó mosollyal miközben felmutatja a telefonját.
-Az exem az. Állandóan hívogat. - A félhomályba, melyet a fölöttünk lévő lámpa vetít rá, mintha még a szemeit is megforgatta volna. Nem vagyok benne biztos. Még mindig enyhe sokk hatása alatt vagyok. Komolyan a mi egyik számunk a csengőhangja amit a hangzásából ítélve ő vehetett fel az egyik bulin?
-Te pedig... Na ne! Komolyan Chace Bryan vagy? Betoj..mármint... ez őrület! - Izgatottan összecsapja a tenyereit, látszik hogy nagyon igyekszik visszafogni magát még mielőtt kitörne belőle a rajongó picsa. Rajongót mondtam volna? Mi a fasz?!
-I...igen, én vagyok. - Szólalok meg nagy nehezen, mint valami beszédhibás idióta dadogva. Erre el kell szívnom még egyet asszem!
-Úristen! Minden koncerteteken ott vagyok, ha tehetem. Istenem, állat amit csináltok! Izé... - Ekkor kotorászni kezd köpenye zsebében és egy tollal meg valami orvosi szakzsargonnal teleírt papírral lép elém. A következő mély slukknál a füst igen csak cigány útra megy, és kis híján bele is fulladok.
-Jézusom, jól vagy? Ki ne nyírjalak! - Aggodalmasan a hátamra simítja a tenyerét. Öklömmel párszor mellkason kell vágnom magam, hogy újra kapjak levegőt.
-Adnál egy autogrammot? Olyan jól nyomjátok, ki tudja? Talán egyszer még sokat fog érni. - Szégyenlősen, vöröslő pírral az arcán megvonja finoman a vállát, és én őszinte kétkedéssel veszem át tőle a papírt a tollal együtt. A lapot a térdemre, a cigit fogaim közé szorítom, húzok egy vonalat, és csak most döbbenek rá, hogy eddig annyira telibe szart minket mindenki, hogy még soha nem kellett senkinek autogrammot adnom. Annak olyan... különlegesnek... olyan vagánynak kell lennie, nem? Amiből tudják, hogy az az enyém. Baszki, ez nagyon durva!
-Komolyan mi vagyunk a csengőhangod? - Firkálok végül valamit a papírra, és a hüledező kérdésemmel együtt visszanyújtom neki a tollával együtt, majd döbbenetem csillapítására mélyet slukkolok a bagóból.
-Már az első fellépésetek óta követlek titeket. A privát instátokat meg az együttesét is. Mi van azzal a cuki fiúval? Patric. Istenem, totál bele vagyok zúgva a srácba! - Most már nem egyet, kapásból kettő mélyet slukkolok a cigimből. Betéptem, vagy ez tényleg megtörténik?
-Ami azt illeti, éppen most vizsgálják.
-Vizsgálják? Óóó baszikuli! - Sikkantva, őszinte aggódással kapja szája elé a kezeit.
-Ja... ömm... izé... kicsit összeszólalkozott valami taggal. Elég szarul néz ki, de látnád a másikat! - Ferdítek Pat kedvéért, hogy az első komoly rajongója ne gondolja, hogy egy igazi semmirekellő puha pöcs.
-Szerintem már lassan végeznek a renoválásával. Egy ideje bent van. Megvárod? Tuti örülne! - Hogy ez a balfasz gondolat az agyam melyik részéből tör utat magának a számon keresztül arra még én magam sem jöttem rá, de még mielőtt meggondolhatnám magam, Shannon már startol is az ajtó irányába, én pedig egy elfojtott káromkodással utána eredek. Otthonosan mozog a sürgősségi kacskaringós folyosóin, alig bírok lépést tartani vele. Szó szerint kifulladok mire elérünk a vizsgálóhoz ahol azon dolgoznak, hogy Patnek valami emberi kinézetet csináljanak. Jobb híján leülünk a padra ahol nem rég még ketten csöveztünk, és ahogy elnézem a csajt mellettem, jobban izgulhat, mint én. Lábai idegesen dobognak a csempén, és amikor végre kinyílik a vizsgáló ajtaja, hamarabb ugrik fel, mint én, hogy aztán mindenféle szégyenérzet nélkül Pat nyakába vesse magát. Na baszd meg!

- De ismerlek, néha megsimogatnád a fejem. - fűzöm hozzá sunyin, és nekem ennyi elég. Utálom, hogy ennyi elég. Minek öli bele magát az ember plátói hülyeségekbe? Nem mintha a mai este után valaha is eszembe jutna panaszkodni. Chace annyi mindent tett értem, hogy egy részemnek bűntudata támad miatta és azt kívánja, bár ott hagyott volna a sikátorban, akkor nem érezném magam ennyire sebezhetőnek és szerencsétlennek előtte.
- Awhh, szóval szerinted ennyire jóképű vagyok? - Nyilván kiforgatom a szavait, szelektív hallásom van és mindent úgy értek, ahogy az nekem a legkedvezőbb. Vigyorom addig nyújtózik, míg a fájdalom útját nem szabja, onnantól csak magamban somolygok azon, hogy szerinte a doki még a bevert képemnek sem lenne képes ellenállni. Egyébként egy ilyen este után én sem neki. Rám férne most egy kiadós...
Tőlem hangos a folyosó, ahogy istenesen hátba ver, először visítok, aztán már csak jóízűen nevetek. Tagadhatja, de egyszer akkor is... Ördögi terveimet forralva követem a nővért a vizsgálóba, ahol külön megköszönöm a dokinak, hogy előre vett, aztán csak hagyom, hogy vizsgálatról vizsgálatra rángassanak és igyekszem nem kínosan érezni magam közben. Akár pályát is válthatnék és jelentkezhetnék az orvosira, mert a röntgen szerint tényleg van pár repedt bordám, meg egy kisebb agyrázkódásom is, de mivel még nem hánytam - a nővérke megnyugtató mosollyal megszorongatja a karomat és közli, hogy majd éjjel fogok -, el tudom érni, hogy ne akarjanak bent tartani éjszakára. Saját felelősségre, természetesen. Csinálnak egy hasi ultrahangot is, de nem látnak belső vérzést, és miután kimosták a szememből a vért, az sem sérült meg szerencsére, így a doki kelletlenül bár, de felír pár fájdalomcsillapítót és belemegy, hogy hazaengedjen. A nővérke bekötözi a fejem, jódot ken a fél arcomra, amit aztán bepólyál. Nem ám valami szexi ragtapaszt kapnék, mint az akciófilmekben... Nem, úgy nézek ki, mint akinek a fél fogsorát kiverték egy béna amcsi filmben.
Mire kisántikálok a vizsgálóból, az egyetlen vágyam, hogy hazamehessek, így amikor egy idegen illatfelhő a nyakamba borul, finom kifejezés, hogy enyhén megilletődöm. Kurvára lesokkolódom. Fájdalmas szisszenéssel támasztok alá az oldalamnak, tekintetem pedig megpihen az érezhetően lány válla felett Chace-en, és elegánsan beleállítom a pillantásomat. Ez szép, fél órára hagyom magára és máris csajozik? Azt hittem, ha már laposra vertek, legalább mára kisajátíthatom, de folyton csak a farka, meg a lyukmániája, meg... Ébredő féltékenységem persze egyhamar visszaszorul, ahogy a lány végre elenged és elkezdi a nyakamba zúdítani gyilkos támadása okát. Hallván, hogy a rajongónk a kezdetek óta és minden fellépésre eljön (dióhéjban megkapom azt, amit Chace-nek is ledarált), értetlenül pislogok hol rá, hol a legjobb barátomra, míg végül szét nem olvad az arcomon egy széles, türelmes és barátságos mosoly. A fájdalomcsillapítóktól annyira már nem is fáj, igazából a fél arcomból csak enyhe zsibbadást érzek.
- Nahát, minden fellépésünkön? Ez nagyon király! Legközelebb miért nem jössz oda hozzánk a színpad mögé? Megihatnánk valamit. És csinálunk egy rendes fotót. Most nem igazán mutatnék jól a szobád falán... - bökök itt megviselt, bekötözött képemre, majd már fogom is meg a kezét, felhúzva az alkarjáról az köpenye ujját, hogy a kezembe nyomott tollal a bőrére firkálhassam a mobilszámom.
- Shannon? - hunyorgok a névtáblájára, majd egy könnyed mosollyal visszanyújtom neki a tollat. - Csörgess meg, hogy meglegyen a számod, aztán dobok majd egy sms-t, ha kiderül a legközelebbi fellépésünk helyszíne. És köszi, hogy ennyire támogatsz minket. És bocs, amiért jód szagom van - teszem hozzá rövid és gyenge nevetéssel. Nem esik jól egy helyben ácsorogni, de kezdeti házsártosságom ellenére a lány rajongásában csak van valami hízelgő. Hiába vertek félholtra, csevegni és barátkozni szerintem még a sírból is menne, viszont igazán leülhetnénk közben, mert kissé remegnek a térdeim attól, hogyan és hányféle módon gyötörtek meg vizsgálat címszóval odabent.
- De ha nem akarsz addig várni, Chace barátom... - Itt az említett mellé húzódva ráverek a vállára, és egyúttal meg is támaszkodom rajta kicsit. - ...Ezer örömmel csinál veled egy szelfit. Vagy le is fotózhatlak titeket, adsza a mobilod... - intek felé barátian, épp csak a szemem sarkából sandítva Chace-re, akit megajándékozok egy gonosz, kárörvendő félmosollyal. Sejtem, mennyire nehezen viseli a hirtelen jött hírnevet és a felhajtást a kórház folyosójának közepén.

Alig bírom kikerülni a Shannon válla fölül érkező villámokat melyeket egyértelműen Pat feldagadt, lila monoklikkal színezett szemei szórnak felém. Egymáshoz préselem az ajkaimat, úgy teszek, mintha észrevettem volna valami kis szart a cipőim orrán amik eddig nem voltak ott. Nincs is ott semmi. De ha tovább kell gyönyörködnöm ebben a jelenetben, amire csak rátesz egy lapáttal Pat hadisérült kinézete, és az a gyilkos pillantás amivel a gigámat szorongatja, egész biztos, hogy úgy fogok röhögni, hogy majd' belefulladok. Az pedig csak újabb bonyodalmakat szülne. Mert nem tudom, hogy ilyen esetben kire szállna az eltolt, szutykos életemben felhalmozott rengeteg adósságom, és ki örökölné a kocsimat. Pat biztos nem! Az ki van zárva! Ha kell, kikelek a síromból és lefejezem a hagyatéki ügyvédet, bármit megteszek, csak ennek az őrült majomnak a kezei közé ne kerüljön a slusszkulcs. Láttam már vezetni. Ott ültem mellette. Az utcánk benne volt az esti hírekben. Tolatás közben kivitte a tűzcsapot, és olyan cunamit csinált, hogy a környék összes csövese oda járt fürödni. Ez az áruló még a kedvenc Axe tusfürdőmet is kidobta nekik az ablakon!
Na... de kanyarodjunk vissza. Egyszeriben viszketni kezd a tenyerem, amikor leesik neki az a bizonyos tantusz és olyan könnyed csevejbe elegyedik a kis rajongójával, mintha csak valami közeli jó barátjával tárgyalnák ki éppen a tegnapi meleg villásreggeli részleteit. Ez a csaj annyira rá van gerjedve, hogy képes lenne két percnyi ismeretség után szétdobni neki a lábát a legközelebbi vizsgálóasztalon, ő meg észre se veszi. Vagy ha észre is vette, nem tesz különösebb lépéseket az ügy érdekében. Habár, a telefonszámát csak felvési a karjára, ahonnan az első kézfertőtlenítés alkalmával le fog jönni... Ejjj barátom! Neked sem szomszédod a hülye!
-Ez király! Mikor léptek fel legközelebb? - Vágyakozóan, alsó ajkát beharapva néz fel Patre, pillái úgy csapdossák az arcát mintha pillangószárnyak lennének.
-Khmm... a hétvégén tuti! A szokásos időpontban. Addigra már Pat arca is biztosan visszarendeződik valami emberibe! - Mellettük teremve fojtom bele Quasimodoba a szót, vállammal még oldalba is lököm mielőtt elkezdhetne szabadkozni és valami orbitális marhasággal elijeszthetné a csajt. Már ha valami hasonlót tervezett. Amennyiben nem, és értelmes válasz hagyja el a száját, elismerősen rákacsintok. Valamikor ekkor szólal meg Shannon mobilja is.
-Bocsi srácok, mennem kell! Az egyik betegemnek kifakadt a perianalis tályogja. Szavadon foglak szépfiú, legközelebb bepótoljuk azt a képet. És talán valami mást is... - Ameddig Shannon pajkosan Patre kacsint, én addig az imént elhangzottakon fintorgok szörnyülködve egy sort, érezve ahogyan a nem is olyan rég legurított cola éppen visszakívánkozni próbál a nyelőcsövemen keresztül. Ezzel Shannon hátat fordít nekünk, hosszú vörös göndör haja könnyedén száll a levegőben és csapódik a hátához minden megtett lépésénél. A folyosó végén még visszafordul és kacsintva int Patricknek, majd végleg eltűnik a kórház útvesztőiben. Én meg csak állok ott zsebre gyűrt kezekkel és amellett, hogy kicsit (nagyon) irigylem ezt az ökröt itt mellettem, vigyorogva sandítok rá oldalra. Szerintem így még egy csaj sem imádta.
-Te világi marha! El se kérted a számát? Csak reménykedj benne, hogy mielőtt lemosná magáról, elmenti a számodat. - Rosszallóan megrázom a fejem, ám atyai dorgálásom nem tart sokáig, szinte máris villantom ezer wattos vigyoromat felé, és lassan megindulok a parkolóház irányába.
-Asszem' ennyi faszság bőven elég volt mára. - Amennyiben ő is így gondolja, a parkolóba érve kinyitom neki a kocsi ajtaját.
-...csak hogy le ne baszd a fényezést. - Szélesen elvigyorodom, az időközben a pofámba tolt rágót fogsoraim közé préselem, és egy csókot küldök felé, majd én magam is beszállok és kihajtok a parkolóból. A város mostanra már teljesen elcsendesedett. Már ami nem a bulinegyedet illeti. Ott most indul csak igazán az élet. De mi most nem arra tartunk. Most nem vágyom rúdon vonagló meztelen nők látványára, kósza egy-egy éjszakás részeg numerákra valamelyik bár vécéjében. Csak haza akarok már végre érni ebben a rohadt életben és figyelni, hogy ez a marha vesz-e álmában levegőt. Rá gugliztam az agyrázkódásra. Azt írták, hogy valakinek mindig a beteg mellett kell lennie és figyelni, mert ha nagyon aluszékonnyá válik, akkor valami nagy gáz van. És én ezt fogom tenni, mert féltem a nyomorult ki életét, de ha valakinek beszélni mer erről, esküszöm felrúgom az égig!
-Ameddig bent voltál, elmentem a büféhez, és mivel jól viselkedtél a doktor bácsinál, vettem neked egy ilyet. - Egyik kezemmel a kormányt fogom, másikkal pulcsim zsebében turkálva halászom ki a megannyi bontatlan óvszer és elromlott öngyújtók, illetve a feledhetetlen aprópénzek közül azt a csomag gumicukrot amiért annyira áhítozott. Merje azt mondani, hogy nem gondoskodom róla!
A szürke, omladozó bérház látványa azt jelzi, hogy hazaértünk. Felparkolok valahova a járda mellé, ügyelve az új tűzcsapra, majd megkerülöm a kocsit, és ha már eddig úriemberként tudtam viselkedni, most is kisegítem a kocsiból. Megszívathatnám, hogy több emeletet lépcsőzzünk, de mivel nincs kedvem órákon keresztül gyalogolni felfele, inkább lehívom a rozoga liftet ami döcögve bár, de felkinlódja magát az ötödikre ahol a folyosó végén lévő utolsó ajtóhoz érve már érzem is ahogyan a honvágyam egyszeriben csak elillan. Belépve a szaros kis garzonba, máris felnyomom a villanyt. A plafonról alá csüngő villanykörte először csak pislákol egyet kettőt, majd sárga fényárral telíti be a nappalit. Itt egy koszos, félpár zokni, a másik sarokban kiürült sörös üvegek hegye, a nappaliból nyíló konyhában púposan áll a mosatlan ami már legalább két napja ott rohad a mosogatóban érintetlenül, a Pat szobájaként szolgáló kis gardrób harmonika ajtaja félig le van szakadva a helyéről -már egy hete ígérem, hogy megcsinálom-, az én sarokba bebaszott matracomon ruhák tömkelege hever, a lepedő itt-ott kiégetve... Ez a mi családi fészkünk.
-Odaadom a matracomat. Én eldöglök a kanapén. Figyelnem kell, hogy nem-e mennek el otthonról az agyrázkódás miatt. Fürödj le, vagy bánom is én, addig csinálok kaját. - Nehezemre esik kimondani mindezt, a mondat előtt, közben és után többször is meg kell köszörülnöm a torkomat miközben úgy vakarom a tarkómat ahogy egy bolhás korcs tenné. Valami rendkívül drámai reakcióra számítok most tőle. Akármit is fog tenni -csak ne smárolj le!-, hagyom, hogy kifejezze a háláját, mert ilyen kis majom, és mert akármit is tesz, vagy tett, nem tudok rá komolyan haragudni. Amennyiben elfoglalja a fürdőszobát, én a konyhába vonulok és összedobok mind a kettőnknek egy-egy mikrózható instant zacskós levest ami több ízfokozót látott, mint zöldséget. Ezek után káromkodva elmanőverezek a nappaliba a forró tányérokkal a kezemben és kilötykölve valamennyit mind a kettőből, lehajítom őket a dohányzóasztalra, hogy aztán bekuporodva a kanapé egyik végébe, harmad fokú égési sérüléseket okozhassak a számnak és a nyelvemnek a levessel, mialatt valami romantikus szarságot nézünk a tévében, amit Pat imád -ha tényleg imád-, én meg ki nem állhatom, de nem fosztanám meg ettől az örömtől.
-Ez a csávó egy töketlen fasz! Tisztára semmibe veszi az a pina! - Fröcsögöm miközben a kanállal feldúltan kalimpálok a tévé irányába.

Sem a hely, sem az idő nem igazán alkalmas számomra a flörtölésre. Amikor néhány belső szervem le akar szakadni a helyéről, a beadott fájdalomcsillapítóktól pedig a járás és a beszéd is kész küzdelem, akkor nem igazán azon jár az agyam, meg tudnám-e döngetni a nyakamban lógó nővérkét, vagy vonzónak találom-e a karcsú derekát és a telt csípőjét. Le sem tudnék nézni egészen odáig, hogy felmérjem, mert menten elhánynám magam.
- Legalább nem kell majd kisminkelnem mahhh... - Persze, bökjél csak bordahelyen! Tarkón csapni esetleg nem akarsz? - ...gham - Szúrós oldalpillantást vetek Chace-re, nem értem, miért pattog körülöttem. Mármint, eddig is pattogott, de most boronálósan pattog, és ez nagyon nem tetszik. Hogy lehet ennyire vak? Egy vadidegennek előbb leesik a bevásárlóközpontban, ő meg még hosszú évek után sem sakkozta ki, hogyan állok hozzá? Durcámat csak annyi időre vetem le, míg mosolyogva Shannon után integetek, amikor távozóra fogja.
- Perimi? - motyogom oldalra, bár nem hiszem, hogy pont Chace fogja ezt megválaszolni. A dorgálásra csak értetlenül rámeredek, nonverbálisan kérdezve, mégis mi a faszért kéne nekem jelenleg a száma. - Úgysem lenne jobb nővérke nálad... Te vagy a kedvencem. Téged akarlak. Csak neked fogadok szót. - jegyzem meg kiszélesedő vigyorral, majd fáziskéséssel Chace után indulok. Ha épp nem halnék bele abba, hogy bekényszerítsem magam az autóba, biztosan visszaszólnék valamit, így viszont meg kell várnunk, hogy kínlódva felvegyem az ülés alakját.
- A fényezés köszöni... - Tompán, fáradtan felmosolygok rá, őszintén másra sem vágyom, csak egy ágyra és egy kiadós alvásra, ami az átlagos energiaszintemet figyelembe véve elég aggasztó, de a történtek tudatában talán megbocsátható. Talán el is bóbiskolnék, ha nem közölné, hogy vett nekem valamit, amitől rögtön átváltok csaholó kiskutyába és kíváncsian meresztgetem felé most már másfél ép szemem. A gumicukor láttán kihagy egyet a ketyegőm, hogy aztán jó nagyot belebokszoljon a mellkasom falába. Nem is tudom, hogy mit mondjak, csak ahogy átveszem tőle a zacsit, érzem lekonyuló ajkaimból, hogy már megint nem vagyok ura az arcomnak és menten bőgni fogok.
- Woahh. Kösz. Most karácsonyig kuss a nevem? - Hüvelykujjammal a zacskót cirógatom, mintha a világ legértékesebb és legszebb ajándéka lenne. Felbontani sincs nagyon szívem, ha nem bámulna a szeme sarkából, valószínűleg elkezdeném ölelgetni, aztán elraknám emlékbe, így viszont csak gyönyörködöm picit benne, aztán felbontom és lustán beletúrok. Megkínálom őt is, és ha véletlenül kérne, a gumicukor egyik végét a számba veszem és úgy tartom oda neki, hogy aztán kinevethessem.
Hazaérve még felcsillan bennem a remény, hogy talán a rozoga lift összeomlik alattunk és egész éjszakára bent ragadunk, kettesben, szűk helyen, forróságban... De sajnos egyben felvisz minket az adott emeletre, igaz, horrorfilmet is forgathatnának abból a néhány másodpercből. Az otthon ismerős látványa melengeti a lelkem, egészen meghatódva pislogok körbe, hát amikor még Chace felajánlja a matracát! Meglepetten bámulok rá.
- Mi van veled ma? Legközelebb a fél veséd adod nekem? - cukkolom, de igazság szerint biztos vagyok benne, hogy megtenné értem, és ennyit már nem bír el a szívem, muszáj valahogy levezetnem a túlcsorduló érzelmeket, mielőbb felrobbannok, úgyhogy szépen a nyakába ugrom, nem úgy, mint vasárnap reggelente, vagy a próbák alatt, vagy amikor éppen vizel, inkább csak puhán és fájdalmasan és szerencsétlenül, főként fél karral ölelgetve meg. - Kösz, Chace! - búgom a fülébe, amibe aztán egy cuppanós puszit is nyomok, de a fürdő helyett a kanapéhoz vánszorgom, menet közben kerítve egy pokrócot. Bekukacolok a kanapé egyik csücskébe és belövöm a tv-t, keresek valami romantikusat, amit félálomban elnézegethetek, míg Chace főz. Chace. Főz. Vajon megtalálnám azokat a srácokat, ha keresném, és hajlandóak lennének havi szinten elverni? Ezért a bánásmódért esküszöm, megéri! Mire visszaér a levessel, már nem is nagyon fogom fel, mi minden történik körülöttem. Egy darabig csak bámulom a kaját, azt a béna zacskós levest, amit még egy óvodás is ügyesebben készítene el nála, és azon töprengek, bár eltehetném emlékbe azt is, bekereteztethetném és a falra akaszthatnám, vagy ilyesmi... Aztán csak átbillenek a másik oldalamra és Chace-re mászom, átölelem a hasát, befészkelek a karja alá, fejem valahol a gyomorszája, hasfala környékén támasztva le. Lustán magamra húzom a pokrócot és hiába szürcsöl undorítóan, meg kiabál a fejem felett, néhány perc és már hozzábújva alszom is.