Mindig a legkisebbet küldik a legszarabb meló elvégzésére, igaz? Miért is ne? Biztosan nekem van a legkevesebb dolgom, meg legtöbb kedvem a reptérre járkálni mindenféle családtagért, akiket nem én kértem, hogy láthassak. Habár jelen esetben a helyzet az, hogy korántsem vagyok a családunk legkisebb tagja - semmilyen értelemben - és a melóra sem mondanám feltétlenül, hogy kifejezetten szar lenne. Legalább nem kellett kimozdulnom Queensből, mert valaki valamikor úgy döntött, hogy a JFK repteret épp oda húzzák fel, ahová. Aztán meg jött a szüleim nagyszerű elképzelése, hogy Manhattan helyett történetesen Queensben legyen a Yang család fészke. Mindegy.
Szóval van ez a nagy családegyesítés... Amit nem úgy kell elképzelni, mintha ez mindenki által valami nagyon várt és élvezetes dolog lenne. Történetesen nekem épp elég volt a családomból annyi, amennyi itt New Yorkban kijutott, semmi szükségem nem lett volna arra, hogy növekedjen az ezer főre jutó Yang rokonok száma. Főleg mert jelen esetben a nagybátyám, aki valamilyen oknál fogva úgy döntött, hogy amerikai földön építi tovább a karrierjét, túlságosan is olyan érzéseket keltett bennem, mintha fognánk apámat és egyszerűen klónoznánk egy fiatalabb és potenciálisan sikeresebb verzióban. Nem tudom, sosem érdekelt annyira a saját családi üzletünk, hogy komolyabban érdekeljenek a részletek a sikert illetően, viszont az anyagi helyzetünk még számomra is igen nyilvánvaló. És egyáltalán nem kell panaszkodnunk.
- Haladj már, Te nyomorult... - morgom oda a műszerfalnak, az előttem haladó autót figyelve. A kezem már a kormány megfelelő részére csúszik, hogy ha még egyszer kezdő sofőr módjára bénáznak egyet előttem, ráfeküdhessek a dudára. Mindenki legnagyobb szerencséjére azonban a kedves állampolgár, akinek jelenleg legszívesebben kettévágnám a jogsiját, talál magának parkolóhelyet, így felszabadul a sáv előttem én pedig nyugodtan leparkolhatok.
Legszívesebben itt maradnék, a kormányra feküdve és megvárnám, hogy Dan megtaláljon magától. Nem mintha tudná, hogy a nyolcas terminál piros parkolójában éppen melyik kocsiban várják őt. Na meg nem mintha szükségem lenne arra a kisebb-nagyobb perpatvarra, amit kapnék, amiért nem várom odabent illedelmesen az idősebb férfit. Csak táblácskát felejtettem el saját kezűleg csinálni, amire ráírhattam volna, hogy a világ legnagyobb stricijét várom. De tényleg. Ha egy dolog van, ami miatt mondhatni felnézek a férfira, az az, hogy eddig megúszta a házasságot. E tekintetben igenis szeretném követni a példáját és minél tovább megúszni a dolgot, nem úgy mint Mona nővérem. Sőt, ha kellene még a részemről is szívesen lemondanék Dan javára a cégnél. Nem is olyan rossz ötlet! Lehet, hogy ezzel kezdem a beszélgetést. Felajánlom neki a részvényeim, meg kidobom a lakásánál, aztán majd a legközelebbi karácsonykor látjuk egymást.
Utálok repülőtereken lenni, legfőképp mert rengeteg bamba ember vesz körül, akik többszöri utazás ellenére sem képesek úgy csinálni, mintha kiismernék magukat. Én személy szerint még nyaraláson is utálok turistának kinézni, a neveltetésemből adódó nyelvismereteimnek hála pedig a világnak viszonylag sok szegletében elboldogulok elég rendesen. Most viszont az egésznek a legrosszabb része a várakozás, meg az előre elképzelt jelenetek a fejemben, ahogyan megpillantom Dan fejét a többiek között.
- Tessék csak... - Úgy engedek el magam előtt két nőt, hogy egészen azt a benyomást keltik bennem, talán valamilyen híresség is ezen a gépen utazik. A lelkesedésüket figyelembe véve legalábbis, amivel a kapu felé sietnek, ahonnan a gépről leszállók érkeznek majd. Én inkább hátramaradok, nincs szükség arra, hogy pincsikutya módjára ott csaholjak az első sorban, hiszen nem várom ezt a találkozást. Mégiscsak szar meló, amit rám bíztak. Viszont az egyik kerek fenék, amelyiken megakad a szemem a várakozók között, közel sem olyan rossz... Lehet mégsem olyan szívás reptérre jönni és mégis megérte kiszállni a kocsiból.

Braylen & Dan

Az utóbbi időben kifejezetten nem élvezem, hogy a saját családom tagja vagyok és akkor még szó sem esett arról, hogy épp a Yang család tagjaként milyen elvárásokat támasztanak velem szemben, vagy éppenséggel milyen feladatokkal bíznak meg emiatt. Könnyű szerrel meg lehet oldani egy kis utazást a reptérről, gyakorlatilag bárhová ebben a francos városban, így nem teljesen értem miért épp a nagybátyám ne tudta volna megoldani, hogy egymaga boldoguljon. Szó sincs persze róla, hogy ne akarnám a boldogulását, mert amíg túlzottan nem tett nekem keresztbe, addig felőlem azt csinál, amit csak szeretne, ahol csak szeretné... De hogy én miért kellek ahhoz a bizonyos boldoguláshoz, nagyon izgatja a fantáziámat.
Nem gondolom úgy, hogy kifejezetten engem várt volna erre a csodálatos és ritkaság számba menő találkozásra, csak mert évek óta nem láttuk egymást és szerintem ez kifejezetten jól is volt így. Épp elég férfi tagja van a családnak, akikkel nem akarok foglalkozni, erre még egy New Yorkba jön. Pazar, én mondom. Nyilvánvalóan mondhattam volna azt is apámnak, hogy nekem nincs kedven teljesen random időpontokban teljesen random emberekért rohangálni. És még igaz is lett volna. Hiszen lehet, hogy Dan meg én gyerekkoromban jól kijöttünk, vagy valami, de mára már azok az emlékek szerencsére az édes feledés homályába vesztek, nekem pedig semmilyen emlékem arról, hogy milyen ember a nagybátyám. Azonban státuszából adódóan csak apámhoz tudom hasonlítani, akit meg jelen helyzetben kifejezetten megvetek - nem mintha a titkárnős eset után ez ne lett volna így. A gyűlölet azonban most talán még erősebb.
Azzal pedig senkin nem segítünk, hogy most el lettem küldve sofőrt játszani. Úgy tervezem, hogy minél kevesebb időt töltök ezzel az egésszel. Remélhetőleg a gép időben érkezik, a nagybátyám sikerül felismerni és nem valaki teljesen mást terelgetek majd a kocsimhoz, utána pedig kidobom ott, ahol lakni fog - ennek sem különösebben kérdeztem utána, mert a városban való jelenléte mellett legalább annyira érdekel, hogy hol fog lakni: semennyire - és így mindenki boldog lesz. Biztosan neki is szüksége lesz arra, hogy beilleszkedjen az új helyre, meg minden ilyen idióta maszlag, amit ilyenkor kifogásként szoktak felsorolni.
Türelmes sofőrnek mondanám magamat, idefelé mégis úgy kiabáltam egy-egy csak a boldogulásért reménykedő kollégát az úton, mintha idegbeteg lennék. De tény, hogy nem sok szükségem volt a jelenlegi lelkiállapotomban ahhoz, hogy egy emberekkel teli, hangzavarban úszó reptéren kóvályogjak. Sokkal inkább egy nő kellett volna, meg egy ágy és két nap, amíg senki nem zavar a szobaszervizen kívül. De hát álmodik a nyomor. Na meg én is, amikor a várakozók között ahelyett, hogy potenciálisan olyan embereket keresnék, akiknek be akarnám verni az orrát, meglátok egy kifejezetten csinos feneket, amit a tulajdonosával együtt egészen addig szemmel tartok, amíg meg nem hallom, hogy hozzám szólnak. S történetesen épp a nagybátyám az. Halleluja, legalább nem kellett különösebben keresgélnem. Már csak az kellett volna, hogy elkerüljük egymást és még rohangáljak is érte, mert értetlen volt az üzenetek kapcsán, amikben kristálytisztán ott volt, hogy pontosan hol is várom.
- Járjak talán szemellenzővel? - Lövöm vissza a kérdést csípőből, miközben felvonom az egyik szemöldökömet, s kérdő pillantásomat végig is járatom a férfin. Érezze a törődést, minden másodpercben amíg ítélkező pillantásom az ő megjelenésén járatom végig. Igyekszem nem nagyon grimaszolni rajta, mert azt még én sem akarhatom, hogy a végén beköpjön apámnak, amiért nem feleltem meg a saját koreai elvárásainak, amiket itt az Államokban meg kell majd tanulnia elengedni... Szóval eszemben sincs megfosztani magamat a korábban beígért új autótól, csak mert egy karót nyelt családtag úgy gondolja, hogy a viselkedésem nem a megfelelő.
Sőt, ha már itt tartunk, inkább az ő viselkedése az, ami nem megfelelő. Kis híján kibukik belőlem, hogy nem baromi mindegy-e, hogy pontosan ki veszi a fáradtságot arra, hogy érte jöjjön, a nyelvembe harapok, mert a kocsi az kocsi. Én pedig gazdagabb akarok lenni egyel. Egy csípős megjegyzés azonban még így is kicsúszik belőlem: - Én most haza is mehetek, Te meg egész nyugodtan foghatsz magadnak egy taxit. Azzal a sofőrrel biztosan nem lesz majd problémád. - A hangom nyugodt, a szavaim viszont olyan hidegek, mintha mélyhűtőbe ültünk volna.
Már majdnem kezdtem rosszul érezni magamat amiért még egy mosolyt sem sikerült felé megejtenem, vagy kézfogást, vagy jesszusom, ölelést... A megjegyzésével azonban elérte, hogy még a kocsimba se akarjam beengedni. - Nem érek rá egész nap, szóval... - mélyet sóhajtok, s közben ténylegesen is a bal csuklómra simuló órára pillantok. - Hagyjalak itt, vagy mégis megfelel, hogy nem apám, vagy a komplett család jött eléd fogadóbizottságként? - A pillantásom az arcára villan, s tulajdonképpen kicsit talán abban reménykedem, hogy eléggé pofátlan voltam ahhoz, hogy megsértődjön és ténylegesen a taxit válassza az én fuvarom helyett. Nyilván akkor búcsút mondhatok az új kocsimnak, de majd megoldom másképp.

Braylen & Dan

Sosem voltam különösebb érdeklődéssel a családi cég és az azzal járó feladatok iránt, a szüleim pedig talán épp eleget szívtak magukba Amerikából ahhoz, hogy csak az egyik gyereküket tudják belemanipulálni valami olyasmibe, amit talán más esetben nem szeretett volna megtenni. Állandó jelleggel ülök Mona vállán kisördögként azzal kapcsolatban, hogy milyen sebességgel és mekkora pofonnal kellene ott hagyni a férjét, ha nem szereti és nem is működik a házasságuk... Jesie meg én viszont már egy egészen más kategória vagyunk kontrollálhatóság szempontjából, tekintve, hogy jellemzően mindketten a szöges ellentétét csináljuk annak, amire megkérnek bennünket, puszta szórakozásból és élvezetből.
Jelen helyzetben azonban sajnálatos módon még én sem tehettem meg, hogy a kérés ellenére egyszerűen pofára ejtem Dant és nem jövök érte, mert annak nagyon hamar híre ment volna, nekem pedig ugrik az új kocsi. Tényleg csak azért csinálom. A kötelező körökön és látogatásokon kívül nem igazán szoktunk találkozni, mivel pedig az üzlet jellemzően fontosabb, mint a családi események, évek óta nem találkoztam már egyik nagybátyámmal sem - utóbbit egyébként nem is túlzottan bánom, elég volt nekem egy az apámból, nem kell rögtön két hasonmás is. Megkaptuk a karácsonyi üdvözlőlapjaikat, elküldtük a sajátunkat, ezen kívül valószínűleg csak a "felnőttek" tartották egymással a kapcsolatot. Engem addig érdekel a nagybátyám, amíg nem házasodik meg, ugyanis pont ezzel párhuzamosan nekem ő tökéletes alibi arra, hogy az én párkapcsolati státuszomról és családi állapotomról senki még csak egy kérdést se tegyen fel. Ha mégis megtörténne, egyszerűen arra terelem a szót, hogy Dant lenne már ideje kiházasítani, mert a végén boldogtalanul és egyedül hal meg, miközben a millióin üldögél, a pénzt számolva.
- Nem igazán félek ettől - hanyag módon vonom meg a vállaimat, közben finoman elhúzom a számat, mert azt hittem legalább egy fokkal szórakoztatóbb lesz újra találkozni és épp Dan nem lesz az, aki majd megpróbál nekem ebben a helyzetben helyesről és helytelenről magyarázni. - A múzeumban is csak megfogni nem szabad a tárgyakat, de nézni attól még muszáj. - Zseniális magyarázatom mellé megpörgetem az ujjamra akasztott kulcstartót, ami mellett a kocsikulcs is kedvesen zörgő hangokat ad, s hibátlanul emlékeztet arra, hogy mi vár rám, ha csak egy kis ideig jó fiú leszek apám szemében.
- Pedig nagyon úgy tűnt... - ...abból a fennkölt pofából. Nyilvánvalóan kihúztam már a gyufát, a házat azonban nem szándékozom felgyújtani - habár ha éppenséggel helyettem mondjuk apám égne bent, nem hezitálnék. - Látod, ez egy remek meglátás. Az egyetemen tanították, hogy ennyire odafigyelj a számodra fontosakra? - A hangomból már-már zavarba ejtően csöpögő gúny kezd szórakoztatni, és előre érzem, hogy habár most meglett volna a lehetőségünk, hogy lefussuk a de-rég-láttalak-úgy-megnőttél kört, meg a de-jó-hogy-itt-vagy-úgy-hiányoztál maszlagot, Dan megjelenése miatt nem fogom sokkal inkább a saját családom részének érezni magam. Nem. Sokkal inkább egy újabb faktort jelent ebben az egész nagy szarságban, amire oda kell majd figyelnem, mert a végén ugyanúgy hátba szúr, mint a saját apám.
- Valószínűleg most is épp a titkárnőjét vágja gerincre - jelképesen az órámra pillantok, miközben néhány finom bólintást is megejtek, miközben a számlapot bámulom, anélkül, hogy az agyam komolyabban felfogná, mennyi az idő valójában. - Ha meg nem, akkor valószínűleg úgy hazudik valakinek, mint a vízfolyás. Egész gyakorlott. - Direkt vágok bután elismerő arcot, s gunyoros mosollyal az arcomon bólintok néhányat, még finoman - nagyon finoman - meg is hajolok, mintha csak bókot akartam volna ezzel átadni az emlegetett öregemnek. Helyette nyilván nem kívánok neki túl sok jót jelenleg, főleg azért, mert képes volt elhallgattatni engem, tudván, hogy anya lelki egészsége sokkal fontosabb nekem bármi másnál. Épp ezért magamat talán még inkább utálom.
- Jöhettél volna nagyobb udvartartással is, megnézném hogy futnak a kocsi után. - Szavaim csak úgy az éternek szánom, nem különösebben a férfinak, vagy bárki másnak, egyszerűen csak jól esik megjegyzést tenni, mert bár elébe rohantam a pofonnak, még nem kaptam meg. De lehet, hogy azért van Dannal ekkora kíséret, hogy a viselkedésemtől függően majd a parkolóban verjenek meg. Egyedül talán erre nem volt képes apám, hogy fizikailag is megtörje a családját, lehet ezért kellett neki Dan. Hogy eltakarítsa a szart, amit ő maga kevert, aztán elintézzen neki olyasmiket is, amit fiatalabbként muszáj megtennie, ha megkéri rá. Ha azt mondom elegem van ebből a családból, az nem kifejezés...
- Köszönöm. - Csípőre tett kézzel állok meg az autó előtt, s ha nem érezném magam már eléggé pletykás öregasszonynak, miután a nagybátyám folytatja a mondanivalóját, mindenképpen megjön az az érzés. Hogy ne érezzem magamat annyira hülyén, inkább az emlegetett jármű felé fordulok, hogy egyrészt feloldjam, másrészt a csomagtartót is kinyissam. Azt csak nem várja tőlem senki, hogy mindent bepakoljak, hiszen ahogyan Dan korábban zseniálisan rávilágított, nem vagyok a sofőrje. Maximum egy két dolgot segítek csak berakni. - Alapvetően az, hogy mikor mihez van kedvem, mindig aznap reggel dől el... - nagyot sóhajtok, s egy pillanattal tovább is a szükségesnél lehunyom a szemem, csak hogy leállítsam magam annyira, hogy komolyan válaszolni tudjak. - De ha már ilyen könnyen belátod, hogy az én segítségemre van a legnagyobb szükséged, valószínűleg tudok neked időt szorítani a zsúfolt napjaim egyikéből. - Nem mintha az egyetemi órák, vagy bulik és az otthon döglésen kívül csinálnék túl sok mindent. Ha meg csinálok is, Dannak arról határozottan nem kell tudnia, mert a végén még az egyik táncórán is meg akar nézni, mint valami pomponlány. Arra pedig egyikünknek sincs szüksége.
- Hová is megyünk pontosan? - Teszem fel az eget rengető kérdést, miután már bepakoltunk, ő meg eldöntötte, hogy az emberei velünk jönnek-e, vagy ahogyan korábban is javasoltam, esetleg futnak utánunk. - Ha már lakást kaptál a cégtől, egy sofőrt kocsival miért nem tudtak biztosítani? - Zsörtölődöm inkább magamnak, mintsem neki, miután beszálltunk, s néhány üzenet félrehúzása mellett igyekszem a megfelelő appon egy útvonaltervet behozni, hogy ne kelljen sokáig kanyarognom a városban a nagybátyámmal, akinek a társaságára a legkevésbé sem vágyom most, mégis megnyertem magamnak. Állítólag régen kijöttünk, de gondolom gyerekként mindent másképp lát az ember. Hiszem apámnak is bíztam egyszer.

Braylen & Dan

- Szerintem meg tök felesleges olyan dolgokon izgulni, ami még sosem történt meg és senki nem garantálja, hogy egyszer mégis meg fog. - Lehet, hogy ez már a teljes felelőtlenség kategóriájába tartozik, de személy szerint semmi kedvem úgy élni az életemet, hogy csak azért nem teszek meg bizonyos dolgokat, mert azoknak lehetnek negatív következményei. Mindennek két oldala van, viszont semmi sem pusztán jó, vagy csakis rossz. Ha például üzletről lenne szó és a nagybátyám olyan jellegű tanácsokat igyekezne osztogatni, amelyek dollármilliókon múlnak, vagy éppenséggel a teljes bukáson, valószínűleg jobban odafigyelnék rá. Azzal kapcsolatban viszont, hogy én kit nézek meg és hogyan egy nyüves reptéren, azt hiszem felesleges komolyabban vitába keverednünk. Felixel ellentétben én nem voltam híve annak, hogy olyan nők társaságát keressem, akiknek később fizetség jár az együtt töltött idő után. Ez a fajta választás nyilván megoldja annak a problémáját, hogy épp ki nézi valakinek a hátsóját és milyen egyértelműen, vagy épp mennyire jogosan. De biztosra menni az élet minden területén legalább annyira unalmas, mint változás nélkül élni.
- Ah, hát ezt is elrontod... - Olyan halkan jegyzem csak meg, hogy abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán meghallotta. Dan Koreából jött és egész életében arra készült, hogy pontosan olyan szerepet örököljön meg, mint amilyenben már az apám is évek óta tetszeleg. Ha ez nem jelenti, hogy pontosan olyan ember lesz belőle itt, az Államokban, mint apámból, akkor nem tudom mit kellene gondolnom róla. A jelenlegi sérelmeim fényében különben sem tudtam örömmel gondolni az érkezésére. Régen talán jól kijöttünk és a hozzám képest birtokolt évekbeli előnye imponáló volt, olyasmi ami miatt követni akartam őt és a barátja lenni, már elmúlt. Az a bizalom pedig fogalmam sincs hogyan lehetne visszaépíthető, vagy hogy egyáltalán akarom-e. - Miért, talán sietsz valahova? - Kíváncsi vagyok ugyan, hogy pontosan mi a terv és hogyan talál lelki üdvösségre az én drága apám, annak köszönhetően, hogy egy legalább húsz évvel fiatalabb unokatestvére segít neki, de azt hiszem ezt nem itt és most fogom megtudni. Ezért felesleges is izgulni rajta. Egyelőre.
- Végül is úgyis túl sok már az ő szívének, ami a munkahelyén éri. - Olyan hangsúllyal magyarázok, hogy teljesen egyértelmű legyen, akár egy mellettünk sétáló gyanútlan állampolgár számára is, hogy nem a munkahelyi stresszre gondolok jelen esetben. Amikor viszont a nagybátyám azt mondja, hogy hajlandó lenne kirúgni a titkárnőt, megrándul az arcom és enyhén összeszűkített szemekkel pillantok felé. - Miért? - Alap esetben az alkalmazott kirúgásának egyébként is egyértelműnek kellene lennie, de valamilyen szinten az is logikus lehet, ha csak azért megtartja Dan, mert talán neki elfecseg olyasmiket, amik előnyösebb helyzetbe hozzák apámmal szemben. Ő már különben is ráver az öregemre két kört. - A személyes titkárnője volt - jelentem be végül, különösebb hezitálás nélkül. Talán igaza van a nagybátyámnak és tárgyiasítom a nőket, de bizonyos értékek még számomra is olyasmik, amelyeket nem szabadna túllépnie senkinek. Sem az elkövetőnek, sem a bűntársnak. Az anyával szemben tanúsított pofátlansága pedig hozza csak meg a büntetést a titkárnő számára is.
- Úgy csinálsz, mintha csak rajtam múlna. - Van abban valami szomorú, amikor pusztán csak azon csúszik el a kommunikáció két ember között, hogy nem egy kontinensen, nem egy időzónában élnek. Amikor én kisebb voltam, nyilván sokkal lelkesebben kerestem Dan társaságát, még annak ellenére is, hogy ő Koreában volt, én meg itt New Yorkban. A tizennégy órányi különbség a két hely között pedig egyébként sem jelent előnyt, különösen akkor, ha az egyik illető olyan korban van, amikor minden fontosabbá válik neki annál, hogy az unokaöccsével telefonáljon. - Miért, talán lesz legközelebb is? Minek veszed át apám helyét, ha utána visszaadod neki? - Ennek nincs értelme. Ha már valakinek a kezében van a hatalom, nehezen engedi azt ki onnan, ha pedig Dan még nem gondolja így, akkor valószínűleg záros határidőn belül megváltozik majd a véleménye és nem akar elmenni egy olyan cég éléről, ami örök életére gazdaggá teheti.
- Vajmi kevés az az információ, amit azért tudtam meg, mert én lettem eléd küldve. - Adott esetben egyébként is csak apámnak tudnám visszamondani a dolgot, amire meg nemes egyszerűséggel nem vagyok hajlandó. Ha őt akarnám előnybe hozni, akkor olyan emberré válnék, amilyen ő is. - Majd meglátom mit akarok kezdeni az információval. - Megrántom a vállaimat, majd a hajamba túrok. Ha anya csak egy fokkal is ravaszabbnak születik, valószínűleg lenne miért jóban lennem a nagybátyámmal, aki olyan információkat is elárulhatna, amelyek helyzetbe hozzák anyát egy esetleges váláshoz. Míg azonban Monának könnyű szerrel magyarázok arról, hogy csak oda kellene adnunk a házassági szerződését egy jó ügyvédnek és milliókat szakítani a férjéről, az anyámmal nem tudom ezt megtenni. Pusztán csak abból az okból, mert a gyerekeként nincs ehhez jogom, holott mélységesen felháborít, hogy képes még a családi házban élni és olyan ember mellett álomra hajtani a fejét, mint az apám.
- Jól van, majd kérek időpontot a titkárnődtől. - Nem állítom, hogy ha hasonlóan helyzetbe kerültem volna, mint Dan is, akkor ne villognék a pozíciómmal - bár tény, hogy addig is megteszem a pénzemmel -, azt viszont mindig is felháborítónak tartottam, ahogyan apám, Mona férje, vagy bármelyik jó pozícióban lévő alkalmazott a Neoyangnál állandóan arra hivatkozott, hogy túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy időpont egyeztetés nélkül bármilyen programra hajlandó legyen igent mondani. - Oké. - A Dan telefonján olvasható címet begépelem a saját készülékembe, aztán a műszerfalon lévő tartóba rakom a telefont és rövid időn belül indítok is. Így is épp elég időt töltünk még egy légtérben.
- Képzelem milyen örömet fogsz neki okozni azzal, hogy visszautasítod a segítségét. - Az utolsó szót direkt nyomom meg, mivel valószínűleg mindketten jól tudjuk, hogy ez a segítség sosem volt valós törődés eredménye, sokkal inkább olyan gesztus, ami miatt a nagybátyámnak lekötelezve kellene éreznie magát és egyúttal hagyni, hogy valaki olyan álljon az alkalmazásában, aki bármit visszamondhat apámnak, amit csak kimond a száján. Összességében nem rossz ötlet, de bizalmatlanabbak vagyunk mi egymással szemben, hogy elfogadjuk az ilyesfajta segítséget.
Mivel nem hiszek benne túlzottan, hogy majd végigbeszélgetjük az utat, benyomom a rádiót, aminek csak azért viszem lejjebb a hangerejét, hogy ne tűnjön úgy, mintha én lennék a pofátlan és csak el akarnám hallgattatni a mellettem ülőt. Majdnem meg is lepődöm, amikor meghallom Dan szavait. - Aha, igen. - Bólintok néhányat, majd csak akkor folytatom, amikor nem kell arra koncentrálnom, hogy ne üssek el senkit, meg hogy sikeresen sávot váltsak koccanás nélkül. - Nem vészes, habár néha totál unalmas. Mindenből csak alapozunk, meg azt vesszük, amit mindenkinek tudnia kell. Nem túl izgalmas. - Halk sóhaj tör elő belőlem, miközben hátradőlök az ülésen és kényelmesebb pozíciót veszek fel vezetés közben. - Gondolkoztam a váltáson, de még nem tudom mire kellene. Felix orvos lesz. - Úgy közlöm ezt, mintha legalábbis a testvéremről lenne szó, de tény és való, hogy az ő választása talán meglepőbb az enyémnél. Nem kifejezetten azért, mert ne lenne esze hozzá, szimplán csak azért, mert annak fényében, amennyire ismerem őt, nem gondoltam, hogy ilyen hamar és ennyire komoly hivatást választ. Remélem legalább plasztikai sebész lesz és nem kell benne csalódnom, mert más terültet néz ki magának.
- És neked mi a terved azon kívül, hogy meggazdagszol apám hibájából? - Úgy tettem fel a kérdést, hogy nem is fordítottam felé a fejemet, viszont a szemöldökeimet felvontam. - Unalmas egyedül egy ekkora város. - Ezzel a megjegyzéssel pedig sokkal inkább azt akartam belőle kiszedni, hogy nem kötelezték-e már házasságra - mivel akkor nekem is befellegzik pár éven belül -, mintsem hogy a saját társaságomat próbáljam ajánlgatni neki.

Braylen & Dan

Határozottan előnyös lett volna, ha mondjuk nem balhézom össze a saját nagybátyámmal rögtön aznap, amikor az Államokba érkezik. Az is totál előnyös lett volna igazából, ha úgy dönt, hogy félúton visszafordul a gépével és nem is száll le New Yorkban, vagy éppenséggel ha az apám megemeli annyira a seggét, hogy kiküld egy sofőrt Danért, aki nem én vagyok... Mivel azonban még próbáljuk fenntartani annak a látszatát, hogy mi egy remekül működő és tulajdonképp összetartó család vagyunk, gondolom egyszerűbb volt engem ugrasztani. Pedig én nem is fogok vele együtt dolgozni, így nem igazán tudom pontosan miről is beszélgethetnénk.
- Mondom elképesztő, hogy ennyi ember van itt ilyenkor... - felelem könnyedén, amikor visszakérdez. Persze egyáltalán nem hangzik ugyanúgy, amit először mondtam, mint amit most elismételtem Dannak és ha nem beszélne olyan jól nyelveket még arra is tudnám fogni, hogy egyszerűen a helyi szleng miatt nem értettük egymást. Hülyének viszont felesleges lenne őt néznem - és most nem szimplán a diplomáinak számára gondolok -, tehát én magam sem hiszem el, hogy beveszi a dolgot. - Jó... Gondolom elfáradtál az úton, meg minden. - Megpörgetem az ujjamon a slusszkulcsot, ami végül a tenyeremben landol, így nyomom a zsebeimbe a kezeimet, kissé felhúzva a vállaimat, miközben vetek egy pillantást Danra. Ha valaki azt mondja nekem, hogy mi valaha is jól kijöttünk, nem igazán hiszek neki. Főleg mert nem emlékszem olyasmire, ami miatt megharagudtam volna rá. Mostanra csak szimplán túlságosan úgy tűnik, hogy eladta a lelkét valami olyasmi érdekében, amit apám is képvisel, erre pedig nem vagyok vevő.
- Lenne pár. - Félmosoly kúszik az arcomra, a pillantásom pedig oda-vissza jár Dan és a környezetünk között, amikor folytatom. - De általában senki nem dolgozik ingyen. - Nem kérek én tőle semmit. Neki kellene kitalálnia, hogy pontosan mennyit ér meg neki az az információ, amivel én tisztában lehetek, lévén elég közel ülök a tűzhöz, ami miatt neki most itt kell lennie. A részvények ára eshet, a vállalat veszíthet az ügyfeleiből, de sokan soha nem fogják tudni, hogy pontosan mi történt. A média ereje.
- Pedig nem mi vagyunk az egyetlen vállalat, ahol ez megy. - Épp eleget tudok az ismerőseimnek hála, akikkel különböző társasági eseményeken kell enyelegnünk. Jó esetben eléggé kijövünk egymással, hogy legalább bizonyos fokon értelmes beszélgetést folytassunk, másszor elég, ha csendben ülök valaki mellett és hallgatom, ahogyan kipakol mindent a családjáról, mert azt hiszi barátok vagyunk. - Miből gondolod, hogy neked sikerül majd megtisztítanod a céget? - Abba már nem megyek bele, hogy az esélyeit latolgassuk, hogy sikeres lesz-e, vagy sem. Lehet, hogy céllal és elhatározással érkezett ide, de az még nem jelenti rögtön azt, hogy sikerülni is fog neki. Főleg nem akkor, ha olyan aljas ellenfelei vannak, mint a saját apám. Nekem lényegében csak hátra kell dőlnöm és a saját részvényeimmel végignézni, ahogyan ölik egymást, ha pedig elszabadul a pokol, annak az oldalára állni, aki a több hasznot hozhatja ezáltal nekem. Számító lennék emiatt? Biztosan. De én is élni akarom az életemet, nem pedig egy zsarnok alatt szenvedni. Ilyen egyszerű.
- Hah... - Elismerő pillantással bólogatok, miközben elgondolkodó arckifejezéssel pislogok. Voltak pillanatok, amikor elgondolkoztam, hogy talán nekem is jót tenne némi idő külföldön, épp úgy, mint Felixnek. Ehhez képest újra meg újra rá kellett jönnöm, hogy épp elég szórakoztató és érdekes dolog történik itt New Yorkban, amit nem akarok kihagyni.
- Azért én nem lennék benne olyan biztos, hogy ezt csak úgy hagyni fogja neked. Lehet, hogy ugyanannyi jogod van a cégnél, de te nem vagy Yang, ne is számíts arra, hogy egyenlőként fog kezelni. - Megrántom a vállamat. Apám nem jó ember, de ezt mind a ketten tudjuk. - Az is lehet, hogy csak azért küldött engem, mert tudta, hogy gyerekkoromban jóban voltunk és elmondasz nekem mindent. Én simán visszamondhatom neki mindazt, amit most elárultál. - Nyilván ahhoz előbb akarnom kellett volna hasonló dolgot. Én mégsem vágytam arra, hogy spicli legyek, ráadásul apám spiclije. Ha anyám kicsivel ravaszabb lett volna, valószínűleg egyébként is inkább az ő pártján állnék. Addig is inkább magamnak teszek jót és nem szívatom meg az egyetlen Yangot, akit kedvelek - önmagam.
- Jes meg a cégvezetés. - Előbb próbálom ugyan visszafogni - ami miatt felhorkanok -, végül mégis nevetni kezdek. - Néha abban is kételkedem, hogy egy autóval megy neki. - Milliárdokat pedig szimplán csak nem adnék a kezébe. Talán ért hozzá hogyan cserélgesse havonta az autóit, de hogy hogyan kell fenntartani egy vállalatot... Azt a divattervezés mellé nem tanítják.
Azzal kapcsolatban már inkább nem nyilatkoztam, hogy pontosan mit tervezek, mert én magam sem tudtam. Nem érdekelt a cégvezetés, mert unalmasnak és monotonnak tartottam, pedig nem is volt benne gyakorlati tapasztalatom. Épp elég volt látnom azokat az állapotokat, amelyek a cégnél uralkodtak, amikor ott jártam.
- Talán. - De ezen a ponton újfent felmerül, hogy pontosan miért is beszélném meg vele a terveimet. Egyébként sem szokásom senkinek magyarázkodni, nem hogy épp egy Seonak tenném azt. Családnak család, de az én szemeimben még mindig csak látszat az, hogy mi mennyire jóban tudunk lenni egymással. Hiszen én nem tettem meg érte semmit, így nem is várhatnék semmit fordított esetben.
Majdnem kicsúszik belőlem egy kérdés Dan szexuális irányultságát illetően, végül mégis visszanyelem és inkább el is fordítom a fejemet. A karót nyelt Koreából érkezett rokonomat mégsem zaklathattam ilyesmivel, amikor ki tudja mikor láttuk egymást utoljára. Ő az idősebb, övé a tiszteletem, vagy valami ilyesmi. - Az nem az én szokásom. - Tény és való, hogy épp kóstolgattam őt. De muszáj volt ezt tennem, hogy utána újra tudjam magamat pozicionálni ebben az egész családi kavarban. Szeretek a saját fejem után menni, de még nekem is vannak önző érdekeim és szükségleteim, amelyeket fenn akarok tartani. - Akkor nem is kellene attól félned, hogy rajtakapnak, ahogy a titkárnődet... - Megköszörültem a torkomat, majd vetettem egy oldalpillantást a férfira. Feszíthetem a húrt, de túlfeszíteni nem kellene, ezt én magam is belátom. - Csak vegyél fel egy csúnya nőt. - Tény és való, hogy New Yorkban is vannak nagyon szép nők, tehát ha olyat akarna keresni maga mellé, könnyű dolga lenne. De van egy olyan érzésem, hogy mindketten tisztában vagyunk vele, hogy az ellenkező kategóriába tartozó nők kifejezetten lohasztóak tudnak lenni. Dan pedig nem fog rászorulni.
- Akkor majd felhívlak. - Jelentem ki könnyedén. - Van már amerikai számod? - Ez már csak azért is volt fontos, mert hívogathatom én, mint a hülye, de semmi értelme nem lett volna, ha állandóan úgy érzem, hogy le vagyok rázva. Egyáltalán azt sem értettem miért vagyok hirtelen ilyen lelkes, mikor autókat akar velem nézegetni. Szerettem volna úgy elkönyvelni az egészet, hogy engem valójában az autók érdekelnek és nem Dan társasága.
- Úgysem neked fogja mondani, ha baja van. - De még csak nem is nekem. Fogalmam sincs kit nevezhetnék apám szövetségesének, amikor én és Jes egyenesen utáljuk őt, Mona pedig már nem lakik otthon.
- Nem vagyok hülye, hogy tíz évig csak szopassanak... - Habár maga a mérnökké válás sem laza három évet vett igénybe, de valamit valamiért. Mindig valamit valamiért. - Felix majd jól megszívja és élete végéig tanulhat - nevetve gondolok erre - na meg arra, hogyan is fogom ezt az ő orra alá dörgölni. Semmiképp sem kérdőjelezném meg a választását, mert tudom, hogy ha elhatároz valamit, akkor képes százhúsz százalékon végigcsinálni. Szimplán csak sokat kell még várnia, amíg a neve elé írhatja, hogy Dr. - Én nem is választanám magamnak. Sokan nem is értékelik. - Nem mintha túl sok tapasztalatom lenne orvosként, vagy épp páciensként. Mi, akiknek annyi pénzük volt, hogy télen akár a kandallóban is égethettünk volna, lényegében olyan és annyi orvost fogadhattunk magunknak, amennyit csak akartunk.
- Nem igazán emlegették neked a házasságot mostanában. - Ha a dolgok üzleti részével nem is voltam tisztában, mert egyszerűen leszartam az egészet, valójában a családban keringő pletykák mindig is érdekeltek. Dan családi állapota például azért is, mert amíg ő nem vett el valakit kényszerből, addig én is hivatkozhattam rá, hogy hozzá hasonlóan egyedülálló maradok. Ez pedig így volt jól.
- Nem. - Feleltem egyszerűen a kérdésére. - Csak miattad keltem fel ilyen korán. - Jellemzően ha nincsenek óráim - néha még akkor is, amikor történetesen vannak - az első étkezésem minimum ebédidőben történik. Én éjjel vagyok elememben, ami miatt a nappal egy részét alvással kell töltenem, lévén mégiscsak emberből vagyok és nekem is vannak bizonyos szükségleteim. - Miért? Szar volt a kaja a repülőn? - Azt már visszanyelem, hogy esetleg mással volt-e elfoglalva, de nem lepődnék meg, ha igent válaszolna a kérdésemre - mindkettőre, ha feltettem volna mindkettőt. Mégiscsak egy család vagyunk, álljunk bármilyen távol is egymástól jelenleg.

Braylen & Dan

Jogos lett volna a gondolat bárki részéről, hogy ha annyira utálom az életemet - pontosabban a családomat és még inkább apám kétszínűségét -, akkor vágyom rá, hogy elcseréljem azt, igaz? Ott volt például Finn, aki jólétben nevelkedett, s bár kötelezően be kellett vonulnia a seregbe, az elmondása alapján jórészt olyan volt, mintha folyamatosan paintballoznának. Hiányosak az ismereteim a norvég történelmet illetően, de amerikai fejjel azt gondolom nem sok veszély fenyegeti őket a mindennapokban. Mármint katonai szempontból. Visszakanyarodva az eredeti kérdéshez... Nem. Határozottan nem akartam elcserélni itt senkit, hogy nyugodtan életem legyen, vagy támogatóbb szüleim. Én igenis élveztem a saját részemet ebben az egész egyenletben, főleg mert kábé óvodás korom óta volt partnerem a rosszaságban. Felix meg én már szabályosan sportot űztünk abból, hogy minél arcpirítóbb módon viselkedjünk. Nyilván nem a saját családunkkal szemben, inkább az ő szabályaikat áthágva. Azt gondolom mi kifejezetten az a generáció vagyunk, akik tisztában vannak ugyan a saját származásukkal és az őseik kultúrájával, de próbáljuk is feszegetni azokat a hagyományokat és szabályokat, amelyek a szüleink generációját még nagyban befolyásolják. Nem azért van ez, mert semmibe akarnánk venni őket, egyszerűen csak mára már annyira kinyílt a világ, hogy nyitni kell az újdonságok meg a szabadság felé.
Szerettem volna azt gondolni, hogy Dan is a mi generációnk részének érzi magát és nem fog rögtön árulkodni sem apámnak, sem a saját apjának velem kapcsolatban. Mindent elviselek, csak azt nem, ha valaki fegyelmezni akar, ami már egyébként az általános iskola óta sikertelen vállalkozás a tanáraim számára is. Szerintem van abban valamilyen művészet, ha valaki képes minden felelősség alól kimenteni magát.
- Talán nincsen. - Jó pár másodpercig tovább rugóztam ezen a témán fejben, s bár annak is árulkodónak kellett volna lennie, hogy egyáltalán felvetődik benne ez a kérdés - és hogy úgy vetődik fel, ahogyan szavakba ejtette -, attól még rákérdeztem: - Miért? Az a cél, hogy kiszedj belőlem dolgokat? - Jobb lett volna előre tisztázni, hogy miért is van itt - és most nem a hivatalos verzióra gondolok -, csak hogy rögtön tudjam hányadán állunk. Értékeltem volna, ha nem kell vele felesleges köröket futni és az is igaz, hogy volt még volt bennem némi remény arra vonatkozóan, hogy Danból nem lett olyan unalmas és szabálykövető őskövület, mint a szüleinkből.
- Sok szerencsét a feladathoz - Ezt némi éllel a hangomban mondtam, tekintve, hogy én nem hittem túlságosan ebben a dologban. Apám mindig elég rafinált volt és képes lenne a halálbüntetésből is kidumálni magát, ha arra lenne szükség. Épp ezért Dan kinevezése ide vagy oda, szerintem hamar viszont fogják látni a Neoyangnál az apámat. Csak úgy lehetne megakadályozni, hogy kavarja a szart, hogy valaki elteszi láb alól.
- Kivéve, ha elő tud ásni rólad olyan dolgokat, amikkel kellemetlen helyzetbe hozhat. - A szemem sarkából néztem felé, próbálva elkapni a reakcióját a szavaimra. Nem tudtam volna semmi olyat mondani Danról, ami beletartozott volna ebbe a kategóriába, de nem létezik, hogy ne legyen valami. Mindenkinek van egy énje, amit nem akar megmutatni a munkahelyén. Ezért fogok én saját irodát indítani, ha nem vágnak ki idő előtt az egyetemről, ha esetleg rájönnek, hogy csomó feladatot nem is én magam csináltam meg. - Sosem akartál mást csinálni ezen kívül? - Az egy dolog, hogy megvannak hozzá a képességei, de ki az az épeszű ember aki olyan emberekkel akar együttműködni, mint Daewon Yang? Lehet, hogy Dannak ez valami személyes kinkje.
Csendben mérlegeltem, amit ezek után megosztott velem. Szerettem volna hibát találni rajta és validálni, hogy miért piszkálom folyamatosan azóta, hogy leszállt, de egyszerűen nem ment a dolog. - Pedig senki nem várna tőled hasonlót. Nálunk már csak így mennek ezek a dolgok. Ha valaki elkövet valamit, kap egy kis ejnye-bejnyét, aztán mehet Isten hírével. - Nem akartam azzal kecsegtetni, hogy itt aztán töltheti az idejét egy sztriptízbárban is az iroda helyett, mert a végén még megkérdezte volna tudok-e helyet ajánlani. Az pedig több szempontból is nekem lett volna csak lebukás.
- Most miért csinálsz úgy, mintha te nem így gondolnád? - Elnevettem magamat, miközben megráztam a fejemet. Nekem kifejezetten az volt a tapasztalatom, hogy aki Koreában nevelkedett, abban túltengenek az ilyen és ehhez hasonló előítéletek, mindegy, hogy adott esetben épp a nőkről, vagy az idősekről, vagy a társadalom más csoportjáról van szó. - Ha nem hiszel nekem, akkor majd legközelebb kérd meg Jest, hogy vigyen el valahová. - Egyáltalán az is eredmény a húgommal, ha valaki képes vele időpontot egyeztetni.
- De akkor ezek szerint megtennéd. - Túl magas labdát adott nekem ahhoz, hogy ne akarjam lecsapni. Még akkor is, ha a végén kiderül, hogy ő külön embert tart arra, hogy előválogassa a nőket, akikkel randizik vagy lefekszik. - Nem azt mondom, hogy nem lehet, csak hogy az embernek nem támad kedve hozzá, ha csúnya a nő. - Ezt személy szerint az élet egyik legnagyobb alapvetésének tekintem. Nem létezik lehetetlen, szimplán csak vagy van akarat valamit megcsinálni, vagy nincs. Ilyen egyszerű. - Nincs igazad. A férfiak másképp viselkednek egymá között. - Megingattam a fejemet. Alapból csomó előítélettel állunk a nők elé, a titkárnők elé meg különösen. Ezzel szemben a titkárokról mindenki azt gondolja, hogy a világ legtalpraesettebb és egyben legszámítóbb emberei is. A filmekben mindig azok árulták el a nagymenő üzletembereket, akik a legközelebb ülnek a tűzhöz. Ezért talán van annak létjogosultsága, hogy valaki inkább titkárnővel akarjon dolgozni.
Elgondolkoztam ugyan rajta, hogy nem a saját számomat viszem fel Dan telefonjába, de ez a vicc csak akkor működött volna igazán, ha tudom valaki olyan számát, akin még ő is felháborodik. Akármennyit jártam ugyanakkor olyan helyre, ahol nők kifejezetten jól érezték magukat kevés ruhába öltözve, ilyen telefonszám nem jutott az eszembe. - Csörgess majd meg, hogy tudjam a tiédet. - Meg hogy kitaláljak neki valami fedőnevet a telefonomba. Nem azért, mert féltem volna tőle, hogy bárki lehallgat, szimplán csak élveztem a dolgot. Ha nem csináltam volna hasonló apróságokat, valószínűleg normális emberré válok. De én nem akartam unalmas lenni.
- Felixbe több ész szorult, mint egy halom korunkbeli srácba. Ő tudja mi a szitu. - Nem véletlenül vagyunk már kábé ezer éve barátok - ami azt illeti, a legjobbak. - De. És ezt még mindig így gondolom - jelentettem ki vigyorogva. Bizonyos tárgyakhoz tényleg túl szépnek gondoltam magamat. Például hogy nézett volna az ki, ha én görnyedtem volna órákon át egy-egy alaprajz fölött? Elég volt néznem, ha Finn csinálja őket, hogy elmenjen tőle a kedvem. S ha már a nagybátyám ilyen ügyesen felhozta ezt a témát, nem szabad elfelejtenem, hogy valamikor fizetnem kellene a srácnak, aki helyettem készíti el a házi feladataimat. Neki nagyobb szüksége van a pénzre, mint nekem, ezért ez egy kölcsönösen jó üzlet.
- És meddig tervezed hárítani? - Ez alapján hamar arra következtettem, hogy úgy jött New Yorkba, hogy nem hagyott hátra senki fontosat. Pontosabban nincs olyan, aki miatt most hirtelen depresszióba esne a távkapcsolat miatt. - Előre jelzem, hogy nem segítek neked, hogy pontosan hol tudsz ismerkedni. - Elvégre mi a közöttünk lévő korkülönbség miatt valószínűleg más dolgokban utaztunk - és most szeretnék mindenkit emlékeztetni arra, hogy kinek a fejében fordult meg a sztriptízbár.
- Jól van már. Ahelyett, hogy megjegyeznéd, hogy milyen illedelmes vagyok, még ez is baj. - Nem volt semmi ellenkezés, vagy sértettség a hangomban. Valójában mosoly terült el az arcomon, így reagáltam Dan szavaira. - Együnk, nekem nincs ellenemre. - Mi baj lehet belőle? Ha olyan helyet sikerül választani, ahol amúgy is megéri enni, akkor már volt értelme korábban felkelni. Erről az egészről pedig remélhetőleg senki más nem fog tudni és megtartjuk a mi titkunknak. Még a végén félreértenék.
- Ez a környék tele van latin-amerikai helyekkel. - Megvontam a vállaimat, fejben azonban már próbáltam magunkat a térképre helyezni és kiválasztani egy helyet az evésre. - Vagy van meki. - Bunkóság lett volna az utóbbi helyre vinni, még ha az itteni és koreai kínálat el is tér egymástól. Szerintem a meki az a kategória, ami a mi gyomrunkat már csak roncsolja, kivéve, ha rohadtul másnapos az ember. Akkor a világ legjobb hangover kajája tud lenni.
- Idegenvezetőnek azért nem képeztek ki, szóval reklamációt nem fogadok el. Én az olyan helyeket szeretem, ahol komolyan veszik, ha valaki eszik húst. - Sosem pártoltam a trendi vegán embereket, akik csak azért csinálták, hogy ettől bizonyos körökbe bekerüljenek, amúgy meg azt sem tudták mitől vegán a vegán.
- Fog még történni bármi érdekes, ha már itt vagy a városban? - Ezt csak azért éreztem fontosnak megkérdezni, mert nem akartam egyike lenni azon embereknek, akik mindent az utolsó pillanatban tudnak meg. Én határozottan szeretek a pletykák forrása lenni. Nem mintha a saját véremmel kapcsolatban annyira árulkodnék bárkinek is.