Aiden & Natalie

Néhány napja történt az a bizonyos röplabdás eset, ami után a magamra szedett kevés kis jókedvet úgy veszítettem el, mintha egyszerűen csak álmodtam volna mindent, ami velem történt. Amikor még otthon éltem, sosem értettem meg azt, hogy pontosan miért annyira magas az öngyilkossági ráta az országunkban. Aztán miután a barátnőim zaklatására az egyik osztálytársunk felakasztotta magát, a lányok pedig rám kenték az egészet, lényegében mindent egyetlen pillanat alatt felfogtam. Apa hitt nekem, de rajta kívül senki nem volt hajlandó… Hiába nem voltam benne a dologba, mégis engem tettek felelőssé, mert jóban voltam azokkal a lányokkal, akik végül feláldoztak engem annak érdekében, hogy elkerüljék a büntetőpontokat. Engem kirúgtak az ügynökségtől, ahol addig tevékenykedtem, a padomban karcoltak egy csomó szitkozódást, gyilkosnak hívtak és még a barátom is szakított velem. Idővel romlani kezdtek a jegyeim, felfüggesztést kaptam az iskolában, aztán egyszerűen nem bírtam tovább és vágásokat kezdtem el ejteni a testemen. Ez volt az a pont, amikor apa már bekapcsolódott az egész dologba és segített nekem új nevet szerezni, új iskolába íratott, és megengedte, hogy Oppa után jöjjek, ami lelkileg talán a legjobban segített begyógyítani a keletkezett sebeimet.
Nem volt rossz az új sulimba járni, mert a Hunter egészen felszerelt helynek bizonyult. Könnyen felvettem a fonalat egyes tárgyakból, ugyanakkor kifejezetten kihívás volt jó eredményeket szerezni, mert sosem tanultam ennyit az amerikai költészetről és történelemről korábban. Az éveimet csak azért fogadták el, mert időközben tettem egy vizsgát azokból a tárgyakból, amiket korábban nem tanultam, így minden gond nélkül átvettek engem is.
A leginkább a napokban történt röplabda hálós baleset jelentett gondot. Már éppen beilleszkedtem volna a többiek közé, már nem viseltem folyton tesiórán a pulóveremet és harisnyát az egyenszoknyánk alá… Mert a testemet borító hegek időközben begyógyultak és kifehéredtek annyira, hogy csak nagyon közelről lehessen őket észrevenni. Ezért is érintett meg annyira az a röplabdahálós eset, azonban nem mertem kimutatni túlzottan a gyengeségemet ezzel kapcsolatban. Viszont folyamatosan csak arra tudtam gondolni, hogy a lány nem véletlenül volt figyelmetlen és tényleg azt akarta, hogy a kampó megüssön engem. Nem kért bocsánatot, és azóta rám se néz nagyon, bár az is lehet, hogy eléggé szégyelli magát amiért bántott, pedig nem akart… Én mégis csak arra tudtam gondolni, hogy valami talán kiderült a múltammal kapcsolatban, pedig apa igyekezett mindenkinek befogni a száját. Az ilyen pletykákat valamiért mindenki elhiszi és sosem kérdezik meg azokat, akik valóban érintettek a helyzetben. Számomra ez egyenesen felfoghatatlan volt. Mindenesetre én is tudtam, hogy ha jobban megcsap a röplabdaháló a nyakamon, akkor minden bizonnyal el is metszhette volna a torkomat, így pedig megúsztam egy kisebb balesettel. A nyakamon maradt heg még mindig fájt, ennek pedig az lehetett az oka, hogy minden ígéretem ellenére sem mentem el az iskolaorvoshoz. Nem akartam, hogy a bátyám megtudja, ennek ellenére már többen is tudomást szereztek róla, közöttük sajnos Tae Yang is.
Éppen ezért is gondoltam arra, hogy mindegy már a dolognak és írtam Aidennek az egyik óraközti szünetemben azzal kapcsolatban, hogy meglátogatnám az ebédszünetében. Tudtam, hogy sok munkája van a kórházban, és talán önző dolog lenne még a saját butaságomat is a nyakába zúdítani, ezért megfogadtam, hogy csak egy olyan sebkezelőt szeretnék szerezni majd, ami hatására hamar eltűnik a nyakamon éktelenkedő, vörös horzsolás. Már egyre idiótábban éreztem magam, amiért a suliban mindenki azt vette észre először. Korábban már mondtam neki, hogy megérkeztem az Államokba, azonban sehogy sem tudtunk összeegyeztetni egy találkozót, éppen ezért végre talán aktuálisnak bizonyult a dolog… Hiába kellett hozzá instant gégemetszést kapnom az osztálytársamtól.
Onnan a helyről vásároltam neki az ételt, amit Tae Yang még a megérkezésem napján mutatott nekem. Mindig nagy adagokat adtak, és az ott dolgozó koreai család egészen úgy főz itt, hogy az ételek által egy kicsit haza tudok utazni. A kis elviteles dobozokkal megpakolt táskával indultam át a kórházba, ahol ő dolgozott, némi nézelődés és toporgás után pedig tényleg megtaláltam az aulában. Én a magam részéről mindig eltévedtem az ekkora létesítményekben, így örültem is neki, hogy elém jött.
- Szia! – nem kiabáltam, de mivel valamilyen oknál fogva az aula most nem volt tele, így a normális hangerőn elmondott szavakat is meghallhatta úgy is, hogy kicsit távolabb állt tőlem. Sietősen odalépkedtem hozzá, aztán kérdezés nélkül megöleltem a nálam jóval magasabb férfit – Hogy vagy? Olyan rég találkoztunk már! Remélem nem ettél még, mert hoztam neked enni.
Elsőre talán túl sok információ lehet, de mindennek ellenére pár pillanatig képes voltam szívből mosolyogni a férfira és úgy feltartani a fekete kis zacskót, mintha abban kincsek lennének.
- Innivalónak kólát választottam neked, mert abban legalább van koffein és így valami egészségtelen amerikai dolgot is beviszel a szervezetedbe – igyekeztem nem túlmagyarázni a dolgot, de nagyon örültem neki, hogy látom őt. Abban pedig csak reménykedtem, hogy szereti a kólát, bár ha nem így lenne, akkor meginnám én, és az automatából szívesen vennék neki valami mást.

Natalie & Aiden

I'll make your day better

Nem állítom, hogy minden rendben van, de egy kicsit azért annak kezd látszani, még ha nem is süt ki a nap, látszik a felhők mögött, hogy ott van. Az élet nem áll meg csak váltott egy hatalmas fordulatot, amit tulajdonképpen én idéztem elő azzal, hogy eljöttem otthonról, elköltöztem és úgymond saját lábakon kezek állni. Fél éve még rettenetesen féltem, hogy mi lesz, ha apának kitudódik a kapcsolatom és az, hogy a párom nem más, mint Christopher, feltehetőleg - és túlzásokkal élve - az utolsó személy, akivel engem látni akart, erre fel itt vagyunk, túl a káoszon és bár nagyon hiányzik a régi életmódom, annyira nem is vészes elszakadva szülőktől élni, mint azt hittem. Első pillanatoktól egyértelmű volt számomra, hogy nem fognak engem semmivel sem támogatni ezentúl, pláne nem pénzzel, ez kezdetekben jócskán aggodalommal töltött el, feltételeztem, hogy nem lesz könnyű életmódot váltanom és magamnak is be merem vallani, hogy az elkényelmesedett gazdag életmód, amibe beleszülettem és amiben felnőttem, az teljesen belém ivódott.
De így hónapokkal a robbanás után azt mondom: hé, hát nem is változott semmi! De, persze hogy változott, de ha az életkörülményeimet nézzük, Christopherék háza csodálatos, nagy, bőven van elég magánszféra benne és cselédek, meg az aranyos komornyik is segíti az életemet, így az otthon fogalma mindössze pozitívan változott, hiszen nem kell ezentúl gyomorgörcsben élnem. Pénzem az hirtelen nem lett viszont, így hát ez az egyetlen, amiben drasztikus változást érzek, szerencsére beszéltem anyával azóta és ő megígérte, hogy fizetni fogja az egyetemet, úgyhogy a legnagyobb probléma egy szempillantás alatt eltűnt, maradt csupán a megélhetésem.
Arra jöttem rá, hogy tulajdonképpen nem is élek én nagy lábon. A benzinfogyasztásom magam, azon csiszolhatnék még, meg esetleg egy árkategóriával lejjebb lévő terméketeket, ruhát, cipőt... választok, de.. mi tagadás, csak a logó változott, a ruha minősége már aligha.
Igen, dolgozok, ráadásul elég sokat is, de még mindig nem többet, mint akkortájt, mikor jóformán gombóccal a torkomban bujkáltam a saját szüleim elől. Lassan egy éve már megfordulok a kórházban és élvezem azóta is az itt megismert emberek társaságát és a kihívásokat. Ugyanannyira egy senki vagyok még itt, hiszen a tanulmányaimnak a közepén járok - vagyis lassan végzek a magolással és mehetek rezidensnek -, de az ismeretség és a szorgalom sok akadályt le tud győzni. Kezdetekben valóban sokat mostam a folyosó padlózatát - apám tudta nélkül -, de most már annyira jól mozgok együtt a neurológus kollégával, akinek munkáját segítem, hogy láttam rajta nyár végén a szomorúságot, mikor mondtam neki, hogy a napok többségén vissza kell ülnöm a padokba, így nem tudok napi szinten itt lenni vele. És ez jól esett! Kezdem azt érezni, hogy megtalálom a helyem a világban és már nem csak apuci nagy pénzéből élek, hogy aztán úgy táncoljak, ahogy ő fütyül. Adam ebből sosem tud menekülni, s már értem, hogy Aida miért döntött régebben úgy, hogy saját céget alapít.  
Azért vannak napok, mikor kevesebbet kell az egyetemen lennem, például ma csak egy órám van, ráadásul reggel, így aztán egyből idejöttem a kórházba. Ma meglehetősen nyugodt nap van, a sürgősségi esetek jönnek-mennek, de ezek engem és a kollégát elkerülnek, mi más osztályon vagyunk, ami azt illeti egészen elkülönítve a kórház "kegyetlen" részétől.
Még munka közben kapok egy üzenetet Natalietól, ami egyáltalán nem lenne meglepő, hiszen ahhoz képest, hogy személyesen nagyon keveset van lehetőségünk találkozni, telefonon annál többet tartjuk a kapcsolatot. Kicsit olyan ő, mint egy online-barát, de természetesen nem erről van szó, hiszem mondhatni családtagok vagyunk. Nem, egészen biztosan teljes értékű családtagok vagyunk a nővérem házassága által! Sokáig csak mint barátként tudtam rá gondolni, de mióta elköltöztünk New Yorkba, valamiért belém nyilallt iránta az az érzés, hogy mi nem csak barátok, de igenis családtagok vagyunk, rokonok, amely jócskán szívet melengető számomra. Vissza is írtam egyből neki, hogy tök jó lenne, ha eljönne, mondjuk aztán tíz-húsz perccel később tovább kattogott rajta az agyam és akkor kezdtem el furcsállni, hogy miért pont most jön. Nem mintha kellene ezt magyarázni, már így is annyiszor próbáltuk összehozni a találkozást, de eddig nem jött még össze itt Amerikában, de mégis csak ott botorkált a gondolat, hogy mi van, ha valami gondja adódott?
Konkrét időpontot nem beszéltünk meg, csak annyit, hogy ebéd körül találkozunk, én pedig ennek tudatában nem a fenti irodaszobában egy széken fogyasztom el a még egyetem büféjében vett szendvicsemet, hanem lemegyek az aulába.
Nagyjából semennyit sem kell várnom, még meg sem állok, de már fordulok is a bejárat felé, mivel megpillantom Nataliet. Arcomra hatalmas örömteli mosoly kerül.
- Sziaa! - Magamhoz ölelem a nálamnál jóval kisebb lányt. - Éhesen, farkas éhesen! De nyugi, még nem ettem - mutatom fel a szendvicsemet, miközben ő emeli a zacskóját, amire jobban felcsillan a szemem, nem kérdés, hogy melyiket fogom választani.
- Mit hoztál? - hajolok előre, hogy megpróbáljak belekukucskálni a szatyor tartalmába gyermeki örömmel, de nem vagyok telhetetlen. - Fel fog élénkíteni remélhetőleg, köszi! - Ha sokat látott volna személyesen mostanság, azt gondolnám, hogy szolidan megmondja ezzel, hogy túl sokat fogytam az elmúlt időszakban és mi tagadás, tényleg rám fér a kalória. Ahogy felegyenesedem, rápillantok az arcára, ám egyúttal feltűnik a nyaka körüli sebhely is, ami... elég horrorisztikusnak néz ki, néhány pillanat erejéig meg is dermedek elkomolyodott arccal, de nem akarok olyan tapló lenni, hogy bámulom a sebét, úgyhogy próbálok visszatalálni szemeihez.
- Itt együk meg, vagy odakint? - Egy szendvicset könnyedén elfogyasztok a széken, de egy komplettebb ebédet lehet nem a kórház folyosóján akarnék. Hiába terelem a témát, csak nem tudok elszakadni gondolatban attól a sebhelytől, nem lep meg, hogy nem tudok kíváncsiságomnak és akaraterőmnek parancsolni, sosem voltam rá képes, úgyhogy feladom a harcot magammal szemben.
- Ne vedd tolakodásnak, vagy ilyenek, de... mi történt a nyakadnál? - mutatom a saját nyakamon az ő sebhelyét diszkréten aggódó szemekkel. Azért elég durvának néz ki, olyan, mintha el akarták volna vágni a torkát. Horrorisztikus!

Aiden & Natalie

Meglepő dolog, hogy az embert mennyire át tudja állítani viselkedésben és gondolkodásban, ha valami olyan történik vele, ami egyáltalán nincs pozitív hatással az életére. Talán apa ezt nevezhette korábban is tapasztalatnak, amiből az ember fel tud építeni egy olyan életet, ami a későbbiek során gördülékenyebb lehet.
Kicsi korunkban a szüleink védelmező karjaiban a világ csodálatos helynek tűnik. Ezek azok a napok, amikor még a legrusnyább bogarakban is képesek vagyunk gyönyörködni és a legnagyobb gondunk is csak annyiból áll, hogy a szomszéd kislány vagy kisfiú nem akart velünk játszani. Azzal, hogy elkezdünk felnőni, fokozatosan elengedjük a szüleink kezét és egy idő után a saját lábunkra kell állni.
Ezek a bizonyos tapasztalatok visznek minket előre. Engem mindig úgy neveltek, hogy tudjak önvizsgálatot tartani, bocsánatot kérni és megköszönni másoknak dolgokat. Ez a három a legfontosabb ahhoz, hogy saját magamat szeretni tudjam; hiszen csak akkor léphetünk egy szinttel feljebb és gondolkozhatunk abban, hogy mások szeretetét kivívjuk, ha mi is képesek vagyunk arra, hogy ellegyünk a saját társaságunkban. Hogyan várhatnánk el bárkitől, hogy jóban legyen velünk, ha mi sem szeretjük magunkat?
Nekem a történtek után egyszerre volt nehezebb és könnyebb dolgom. Határozottan nem volt egyszerű a dolgok azon menete, hogy miként jöhetnék ki az új osztálytársaimmal. A régiek olyan szintű fájdalmat okoztak nekem, hogy egyszerűen képtelen voltam jól érezni magam, ha velük kellett beszélgetnem. Ugyanakkor egy ideje már megtanultam magam önállóan lefoglalni és arra fordítani az időmet, ami valóban fontos. Bár nem volt minden esetben kivel megosztanom az ebédemet, nem tudtam arcápolós ottalvós bulikat szervezni, de ettől függetlenül az utóbbi időben nagyon jó stresszlevezetés volt számomra például a játék, amiben találtam magam mellé társakat. És bár nem mertem teljesen elengedni magam a társaságukban, ennek ellenére is gyűjtöttem olyan emlékeket, amik segítettek feldolgozni mindazt, ami Szöulban történt.
Erre nyilván nem volt jó hatással az incidens, ami miatt a nyakamon éktelenkedett a seb. Én teljesen másként éltem meg az esetet, és az egészben ez volt a legőrjítőbb; mivel a kampó alapvetően veszélyes, ezért a lánynak óvatosabbnak kellett volna lennie. Ugyanakkor lehetek én is az, aki túlreagálja a történteket és azért gondolom, hogy szándékosan bántott, mert én magam is rejtegetek valamit, ami miatt képtelen vagyok józanul megítélni egy-egy helyzetet? Ezért nem tűnt volna őszintének a bocsánatkérése? Én magam csak annyit tudok a dologgal kapcsolatban, hogy félek. Ezért is voltam képtelen végül elmenni az orvoshoz és hazudtam azt, hogy mindezt megléptem. Mert nem szerettem volna, ha a múltam további részeire kérdeznek rá.
És bár ezekről a dolgokról Aidennel sem beszéltem volna szívesen; ennek ellenére neki talán előbb mondtam volna el, mint másnak. Korban az egész családunkból ő állt hozzám a legközelebb azok közül, akik tanácsot tudnának adni nekem. Egyáltalán nem akartam, hogy részleteiben megtudja a dolgot, a nyakamról sem szerettem volna feltétlenül beszélgetni. Szimplán csak tudtam és elfogadtam, hogy ez már elkerülhetetlen.
- Jaj, de jó! – egészen csillogtam a szemeim és éreztem, ahogyan lassan elönt a megkönnyebbülés – Már megijedtem, hogy nem érek ide időben és éhesen kell rám várnod… Ugye nem szenvedtél sokat miattam?
Egészen kíváncsi volt a pillantásom, miközben ezt kérdeztem tőle. Apa szerint kiskorom óta szerettem társaságban enni és jellemző volt rám, hogy a legfinomabb falatokat megosztottam azzal, akiket szerettem. Én erre nem emlékszem túlságosan, de azt tudom, hogy mostanában, ha valakivel együtt eszem, az igazán különleges alkalomnak számít. Ettől függetlenül az igaz, hogy a múltkor, amikor egy darab ecetes retek maradt a levesemben, akkor azt Oppának adtam, hogy boldog legyen.
- Jajangmyeont. Hoztam hozzá retket és hagymát is, a néni pedig rendesen adott szószt is, szóval tudjuk majd mártogatni őket! – azt már nem fejtettem ki, hogy mekkora hatalmas adagokat rakott oda, miközben megbeszéltük, hogy pontosan kihez viszem azt. Utána pedig közölte, hogy mivel mi még nagyon fiatalok vagyunk, rendesen kell ennünk annak érdekében, hogy egészségesek és erősek legyünk majd később is. Nagyon kedves volt minden alkalommal, de a borravalót igyekeztem mellőzni, mert a néni nagyjából az én szüleimmel volt egykorú. Ebből arra következtettem, hogy valószínűleg még fiatalok voltak, Ázsiában pedig nem szokás borravalót adni. Egyáltalán nem akartam udvariatlan lenni vele, de úgy éreztem, hogy hiába vagyunk Amerikában, talán ezzel tudok egy olyan gesztust tenni felé, ami a hazájára emlékeztetheti.
- Örülök neki, ha így van – egy széles mosoly költözött az arcomra – Akkor nem nyúltam annyira mellé a kólával sem, ugye?
Vannak emberek, akik egyszerűen nem szeretik, még ha nem is túl sokan. Örültem neki, hogy nem így van a dolog az esetében. Ahogy viszont az arcát szemléltem, kicsit feltűnt, hogy fáradtnak és nyúzottnak tűnik, de minden bizonnyal nem lehet egyszerű ennyit a kórházban lenni, meg olyan sokat tanulni, amennyi egy orvos számára szükséges. Amikor a pillantása a nyakamra révedt, akkor az én csak szimplán lesütöttem a tekintetem és igyekeztem elnyomni az érzést, hogy az ujjaimat a sebre tapasszam. Szerencsére, amikor újra rápillantottam már ő is az én szemembe nézett, ettől pedig el tudtam mosolyodni majdnem annyira felhőtlenül, mint korábban.
- Együk meg kint – adtam választ a kérdésére, és arrébb álltam, hogy ő is irányt tudjon mutatni nekem. Elkerülhetetlen volt, hogy rákérdezzen arra a bizonyos dologra, én nekem pedig kellett pár másodperc, amíg össze tudtam szedni magam ezzel kapcsolatban. Még mindig nem éreztem túl jó magam attól a ténytől, hogy ez pont velem esett meg, de el kellene már felejtenem, mert lassan én vagyok az egyetlen, aki ezen lovagol.
- Tesiórán történt, egy semmiség az egész – igyekeztem könnyed hangot megütni és a vállamat is megrántottam a hatás kedvéért – Tudod, a röplabda hálót szedtük le. Ahogy próbáltuk kiemelni a másik lány nem fogta rendesen és megütött. De szerencsére nagy baj nem történt, csak lehorzsolt.
Hála az égnek az instant gégemetszést sikerült elkerülni. És bár a kórház nagynak tűnt, mégis hamar megérkeztünk a célunkhoz, ahol minden gond nélkül találunk szerencsére egy asztalt. Így már én is le tudtam ülni és kipakolni a dobozokat, amibe a néni tette a tésztákat. Szerencsére hamar ideértem és nem hűlt ki az étel.
- Mondd csak – pont sikerült kibontani a saját ételemet, az egyik becsomagolt fapálcikát Aidennek adtam, a másikat meg én vettem a saját kezembe – Te miért akartál orvos lenni?

Natalie & Aiden

I'll make your day better

Szoktam fáradt lenni, éhes is, van, hogy olykor kinyiffanok, de ez sosem más hibája, csakis az enyém, vagy a körülmények hozták így. Ma is van munka bőven, de koránt sem vagyok halálomon, sőt, örülök, hogy Natalie személyében kaptam egy nagy adag változatosságot is a napom közepén. Kevésszer van lehetőségünk találkozni, hiszen mindkettőnknek megvan a magunk élete, de azért sokkal könnyebb összefutni úgy, hogy egy városban élünk most már. Seoul mindkettőnk szülővárosa, azonban Aida akkor ismerte meg a férjét, ezáltal pedig én is akkor ismertem meg Nataliet, mikor még Párizsban éltem.
- Egyáltalán nem szenvedtem, én is csak most értem ide le - mosolyodom el ártatlanul, de azért elég határozottan ahhoz, hogy ne kételkedjen az őszinteségemben. Oké-oké, farkas éhes vagyok, de hát dél környéke van, ez már csak természetes.
Emlékszem egyszer, talán Aidaék esküvőjét megelőző napokban találkoztunk Natalieval és ettünk egy nagyon finom jajangmyeont. Borzasztóan jól volt elkészítve, pedig nem először ettem életem során és nem egy szakács jóvoltából, de az mennyei volt, éppen ezért a kellemes emlékek miatt kifejezetten örülök, hogy újra Natalieval ehetek jajangmyeont.
- Te vagy a legjobb! - felelem, míg a szatyorba tekintek. Elég régóta eszek amerikai, illetve európai ételeket - és italokat, ha mondhatok ilyet -, a gyomrom nem csak megszokta az ízeket, de meg is szerette. Meglehet, nem vagyok egy piszkafa, mint Christopher, de azért nekem sem kell szégyellenem magam, ha a cukros, vagy túl savas italt iszok.
- Semmivel sem nyúltál mellé! - felelem boldogan és kicsit lelkes hangos is, hisz szeretem a hasamat és legbelül még mindig egy szeleburdi kisfiú vagyok, aki ujjongani kezd, mihelyst megtudja, hogy milyen finomságoknak örvendhet hamarosan. Visszafogott bólintással értek vele egyet azzal kapcsolatban, hogy együk meg kint, s meg is indulok a padok felé, át az üvegajtón.
Láttam, hogy kellemetlenül érintette, mikor a sebhelyére néztem egy másodperc erejéig és az első gondolat, ami eszembe jutott, az tulajdonképpen már-már chaebol hozzáállás is, ha nem eleve koreai: a sebhelyek rontják a szépséget, pláne ha látványos helyen vannak és megértem, hogy Natalie sem örül, amiért a vágásra emlékeztető heggel kell mászkálnia. Nem is akarom bántani vele, bár megfogadom, hogy nem hozom szóba, kifelé menet mégis csak elönt az aggodalom, hiszen a seb arra enged következtetni, hogy nagyobb baja is lehetett volna. A nyak egy nagyon fontos része az emberi testnek, minden ott fut, ami nélkül nem lehet élni: idegek, főerek, légcső... Már-már rettegek azoktól a horrorképektől, amik eszembe jutnak, hogy mi lehetett volna vele, ha mélyebb lenne a seb, s ezek a képek vezetnek odáig, hogy mégis érdeklődjek felőle. A gyomrom összeszorul, ami az éhségtől kellemetlenebbnek is hat, mikor érzem a hezitálást rajta. Nem kell orvosnak lenni, ahhoz, hogy valaki felfoghassa, ez egyáltalán nem "semmiség", a baleset - márpedig feltételezem erről van szó és nem el akarták vágni a torkát - súlyosabb kimenetellel is végződhetett volna. Elképzelem a jelenetet, menet közben ki is ráz a hideg, ahogy belegondolok a történtekbe.
- Szerencsére... - ismétlem suttogva az egyik szavát. Meg sem fordul a fejemben, hogy megkérdőjelezzem a hallottak, de attól még elég kemény, ami történt. - Ez mostanság történt? - frissnek tűnik, ami egyúttal egészen jó hír is, mert ha netán pár hete, akkor a horzsolás sokkal nagyobb volt még ennél is, az pedig már minimum orvoshoz fordulást követel meg.
- Azért ha bármi kellemetlent tapasztalsz a bőrfájdalmon kívül, mindenképpen mutasd meg orvosnak. - Oké, persze, én is az leszek, de azért egyrészt, még nem vagyok az, másrészt pedig nem sebésznek készülök. Ennek ellenére pontosan tudom, hogy egy külső seb nem feltétlenül annyi, amennyinek látszik, könnyen keletkezhetnek belső sebek is. Nem kezdek el pattogni, hogy márpedig most azonnal forduljon orvoshoz, hiszen a légcső és a főerek fala egyaránt nagyon rugalmas, nem tud "behorpadni", vagy megnyomódni, de ha az ütés következtében mondjuk mikrosérülések keletkeztek az érfalban, akkor nem árt ennek tudatában fokozottan vigyázni. Nem akarom falra festeni az ördögöt, én hiszem, hogy csak egy egyszerű horzsolás és nem több.
Leülök a székre és segítek Natalienak rendezgetni a műanyag dobozokat. Érzem, hogy még meleg az étel és ekkor örökül meg igazán, hogy nem egy hideg szendvics az ebédem, amivel be kell érnem ki tudja meddig. Merthogy semmi sem mondja meg, hogy négykor, vagy esetleg hatkor megyek innen haza, vagyis hát Christopherhez haza. Kérdésére szemébe pillantok, közben pedig elveszem tőle a felém nyújtott pálcikát.
Sokszor megkaptam már, hogy miért akartam orvos lenni, úgyhogy erre van egy begyakorolt válaszom, amit többek között apámék előtt is hajtogattam mindig. Egyébként nem hazudnék vele, ha Natalienak is azt válaszolnám, de ő, mint családtag, pontosan tudja, hogy milyen helyzetben vagyok a szűk családomban. Legfiatalabb gyermek, akinek apja egy cégigazgató. Tudom, hogy Natalieval őszinte lehetek, úgyhogy azt mondom ezúttal neki, amit nem sok embernek rajta kívül, nem véletlenül komolyodik is el az arcom a normális fáradtságon túl is.
- Olyan hivatást szerettem volna magamnak, amiben a családom nem tud felülbírálni. Adam mellett egyértelmű volt, hogy nem én leszek a családi vállalat következő vezetője, azt pedig nem szerettem volna, hogy valami kisebb vezetői pozíciót szerezzek és a főnököm a saját családtagom legyen. Láttam, hogy apa és Adam között mennyire eltűnt az apa-fia kapcsolat, amit sosem néztem jó szemmel, hiába apa sosem arról volt híres, hogy édesapaként törődik a gyerekeivel, neveli őket. - Sóhajtok egyet és felnyitom a lefedett étel tetejét, az illatok egyből megcsapnak. - Mindig arra vágytam, hogy büszkék legyenek rám, de közben pedig mégis a saját utamat járhassam, olyat akartam csinálni, ami szeretek, viszont amihez a családom nem ért és amiben nem tudnak ellenőrizni, vagy megróni, az orvoslás pedig tökéletesnek bizonyult ehhez. - Ez a legőszintébb válasz, amit adhatok. Lehet, hogy tudtam volna etikusabbat is mondani, de tegyük szívünkre a kezünket, nem sürgősségi orvos leszek, akinek hatalmas elszántság, alázat és szeretet kell a munkája felé minden egyes másodpercben.
- Ettől még teljesen elkötelezett vagyok és mindent megteszek, hogy a legjobbak egyike legyek a neurológia szakterületén belül. Örülök, ha mások egészségén segíthetek! - Azért nem akartam nem megemlíteni ezt is, a félreértéseket nem szeretem, de tudom, hogy ő megérti az előző, mélyebb gyökerekből induló késztetésemet is. Miért pont orvos? Gimnázium alatt sok osztálytársam akart az lenni, valószínűleg rám ragasztották ezt, de nem bánom, ha újrakezdhetném, szintúgy az orvosi pályát választanám.
- Hm, ez ugyanolyan jó, mint anno! - derül ki arcom, miután lenyelem az első falatot. Még egy megrakott, szószos falatot elrágok, mielőtt visszatérnék az előző témához.
- Miért kérdezed? - Nem úgy tűnt, mintha csak egy átlagos beszédtémát akart volna bedobni, arra az időjárás is tökéletes, de lehet tévedek és csak régóta érdekelte a döntésem.

Aiden & Natalie

Annak ellenére, hogy elég sok diplomást számolt a családunk, és én magam is tudtam, hogy mind apa, mind Oppa rengeteget dolgoznak, mégis úgy éreztem, hogy kifejezetten nehéz lett volna abba belegondolni, hogy Aidenre mi vár majd a jövőben. Idegennek és embertelennek tűnik az, hogy valaki egy héten nyolcvan órát dolgozzon, ugyanakkor én magam az eddigi rövid életem tapasztalatai alapján határozottan azt mondtam, hogy orvos sem lehet mindenkiből. Nyilvánvaló, hogy azok maradnak meg a rezidensi képzésre, akik már komolyan elhivatottak, legalábbis én ezt így képzeltem el. Azok, akik nehezen bírták a szakot, idővel egyesével szépen kihullottak. Ez a képzési terület határozottan olyan volt, amire bekerülni sem volt egyszerű, de sokan dédelgették azt az álmot, hogy emberek életének megmentésével keresik majd a jövőben a kenyerüket. Én a magam részéről soha nem akartam ilyenbe bonyolódni, de – mint akárki más – tiszteltem azokat, akiknek volt lelki erejük a védelmünkre kelni. Éppen ezért is csillogtak annyira a szemeim, amikor a sógornőm találkoztam.
- Ezt jó hallani – éreztem, ahogyan a mosolyom csak szélesebb lesz az arcomon – Tudod, nagyon ijesztő az, amit elvárnak tőletek.
Én magam is tapasztaltam bizonyos értelemben a túlterhelést, mivel idol gyakornok voltam otthon, apának pedig azok voltak a feltételei a dologgal kapcsolatban, hogy csak abban az esetben maradhatok, ha megtartom a jó jegyeim. Sok osztálytársammal ellentétben, nálam nem számították alapnak az t, hogy hibátlan dolgozatokat írjak, mivel magam sem feltétlenül akartam továbbtanulni – maximum mondjuk táncművészeti egyetemre mentem volna, de oda úgysem a történelemjegyeimet fogják figyelembe venni – viszont kötötték az ebet a karóhoz azzal kapcsolatban, hogy még meggondolhatom magam a jövőben, tehát jó lenne, ha azért vállalható bizonyítvánnyal rendelkeznék. Én hálás voltam a szüleimnek azért, mert mindig mellettem álltak, így egyszerűen csak megtettem minden tőlem telhetőt otthon is, és itt is. Amúgy se nagyon volt más dolgom a tanuláson kívül, illetve ez mindig jó kifogásnak szolgált, amit egyre többször sütöttem el az osztálytársaimnak.
- Ennek nagyon örülök – tényleg őszintén mondtam ezt, aztán egy halk sóhaj kíséretében folytattam – Nagyon nehéz fejben tartani azt, hogy ki mit szeret, mit ihat, vagy ehet, mire allergiás és mire nem. Teljesen kivagyok néha ettől.
Nem mintha annyira sok ember venne körül mostanában. Azt tudom, hogy Alice nagyon finnyás, Holly pedig allergiás az eperre, a bátyám meg húst eszik hússal, Aida viszont állandóan valami egészséges ételt akar készíteni, meg az alakjára vigyáz, hiába nagyon csinos mindenhogy. Én a magam részéről meg állok mindenki között, nagy szemekkel pislogva, és lényegében szinte bármilyen ételt képes vagyok magamhoz fogadni, leszámítva a túlzottan csípőseket. Élvezem, hogy már senki sem akarja megmondani azt, hogy mit kellene ennem, viszont igyekszem mértéket tartani, mert pontosan tudom, hogy én is egy olyan lány vagyok, aki könnyen hízik. Ez leginkább az arcomon szokott látszani, illetve a karjaim meg a lábaim kicsit vastagabbak a kortársaimnál, de talán még kövér nem vagyok így sem.
Én magam egészen addig teljesen fesztelenül viselkedtem, amíg Aiden tekintete el nem vándorolt a nyakamra. A saját részemről úgy gondoltam, hogy talán nem kellene felfújnom a dolgot, mégis elöntött a pánik, azok a dolgok miatt, amikről nem beszéltem az itteni ismerőseimnek. Nem véletlenül viseltem minden körülmények között hosszú ujjú ruhadarabokat, bár egyre kevésbé voltak feltűnőek azok a hegek, amiket a csuklómon és a belső combomon ejtettem azon az estén, amikor ténylegesen véget akartam vetni mindennek. Magam sem voltam biztos abban, hogy milyen okból kifolyólag nem sikerült ez, csak azt tudtam, hogy amikor megláttam Tae Yang arcát, akkor már nem bántam, hogy így alakult a dolog. Önzőség lett volna elvárni azt, hogy eltemessen, amikor határozottan nehéz lehet ezt megtenni. Mégiscsak a testvére vagyok, ráadásul a kishúga. Többet kellene a környezetemre gondolnom.
- Igen, a héten – azt nem tettem hozzá, hogy ő az egyetlen orvos azok közül, akik valóban látták ezt a sérülést – De már nem fáj, meg semmi. Szerintem tényleg csak a bőrömet karcolta meg.
Ha komolyabb dolog történt volna, akkor semmilyen körülmények között nem úszom meg a kórházat, viszont úgy, hogy a saját lábamon képes voltam elhagyni az órát, nem láttam értelmét annak, hogy meglátogassam az iskolaorvost. Más kérdés az, hogy már profi voltam a hazudozásban, és mindenkivel elhitettem azt, hogy ezt megtettem korábban. Nem akartam, hogy mások aggódjanak értem.
- Igazából meg akartam kérdezni, hogy rá tudnál-e nézni – kicsit elhúztam – Nagyon picit fáj, de sokkal inkább attól félek, hogy majd nyoma marad. Hülyén néznék ki egy ilyen heggel a nyakamon. Mint valami rossz horrorfilm főszereplője.
Nem akartam itt utalni mondjuk az Átokra, vagy a Körre, ahol hozzám hasonlóan, fekete hajú lányokat castingoltak a szerepre. Nekem pedig legalább olyan dús volt a hajkoronám, mint Samarának, arról nem is beszélve, hogy ázsiai voltam, mint az Átokban szereplő csaj. Hozzátenném, hogy szerintem a kisfiú sokkal ijesztőbb volt, de ez is valahol részletkérdés. Az emberek nagy része így is azt hitte, hogy valami goth csaj vagyok, pedig szimplán csak nem hagytam el azt a stílust, ami amúgy a koreai street fashionben igen is jelen volt… Hozzátenném, hogy inkább gondoltam grunge-nak a ruháim nagy részét, de az emberek nem sokszor látják a különbséget a kettő között. Ilyen például a biológia órás partnerem, aki szerintem minimum sátánista volt.
Én magam kifejezetten örültem annak, hogy helyet foglaltunk, és innentől kezdve az evésre tudunk koncentrálni. Mindig úgy gondoltam erre a tevékenységre, mint jó témaelterelő, hiszen elég sok minden felmerülhet közben, de alapvetően az, hogy finom az étel, valahol megszakítja az előző beszélgetést. Nekem pedig kényelmetlen volt a sérülésemről beszélni hosszútávon, szóval innentől kezdve, ha Aiden felhozza, akkor persze válaszolni fogok neki röviden, de ennyi. Tényleg nem akartam megerősítést nyerni abban, hogy mondjuk komoly lehet a baj, vagy a lány szándékosan csinálta azt, amit, mert azon a ponton valahol elkezdenék rettegni… És ha nem tudom professzionálisan játszani a szerepemet, akkor talán a bátyám is észreveheti azt, hogy valami történt, én pedig semmiképp se szerettem volna ezt. Mi van akkor, ha ő is megutál?
- Ha számít az én véleményem… - magam sem tudtam, hogy miként kellene ezt kimondanom – akkor én büszke vagyok rád. Orvosnak menni menőbb, mint a saját bátyád beosztottjaként elhelyezkedni. Én sem dolgoznék az enyémmel, pedig tudod mennyire szeretem. Szerintem a végén már nem kellene festenie a haját, mert magától őszülne meg.
Pontosan tudtam, hogy a közöttünk levő korkülönbség elég nagy és ez sokszor fel is üti a fejét. Ő arról mondjuk nem feltétlenül tehetett, hogy ilyen későn megszületettem, de nem mindig tudta tartani a lépést az én generációmmal sem. Ettől függetlenül szerintem ő volt a legcsodálatosabb testvér a világon. Annak ellenére is, hogy megbotránkozott valamin, leginkább mondjuk a szoknyáim hosszán.
- Ha ezt tényleg így érzed, akkor nem hiszem, hogy magyarázkodnod kellene – finoman elmosolyodtam – Megértem, hogy miért hoztál olyan döntést, amilyet, mert hozzád hasonló vagyok.
Talán még nem láttam bele annyira a felnőttek világába, de ettől függetlenül is tisztában voltam mondjuk azzal, hogy nekünk sem végtelenek a kártyáink. Leginkább a szüleink jóindulata és szeretete az, ami meghatározza, hogy milyen emberek leszünk. Sokukban viszont ott él az a tudat, hogy a gyerekeknek büszkévé kell tenniük a családjukat. Az én szüleim annyiban határozottan mások voltak, hogy nem várták el tőlem azt, hogy olyannal foglalkozzak, amit nem tudok élvezni. Ugyanakkor rengeteg osztálytársam volt, akik nem voltak ennyire szerencsések és talán Aiden is ezeknek a gyerekeknek volt az egyike.
- Ugye? Szerintem is nagyon finom! – egészen lelkes volt a hangom, amikor válaszoltam neki – Mindig a nénitől hozom az ebédem, ha nem akarom Oppáékat zavarni. Viszont Aida meg szokott érte szidni, mivel állítása szerint főz eleget. Nem is értem… Bőven elég gondoskodni a testvéremről és az unokaöcsénkről, nem kellene engem is a szárnyai alá vennie.
Ennek ellenére egyetlen rossz szót sem szólhattam a bátyám feleségére, mivel nem csak velem, hanem a szüleimmel is kedves volt, és én mindig olyan körülmények között láttam őket, ami alapján elmondhattam róla: tényleg jól bánt a testvéremmel. Ettől függetlenül szinte biztos voltam benne, hogy néha napján összevesznek, de mivel hasonlót sosem tapasztaltam, jó volt azt hinni, hogy hasonló egyszerűen nem történik meg.
- Csak mert szeretném én magam is kitalálni, hogy merre lenne érdemes elindulnom – ezen a ponton a pillantásomat a tésztára szegeztem, de aztán megráztam a fejem és felsóhajtottam – Jók a jegyeim, de ötletem sincs, hogy mit kezdhetnék az életemmel. A suliban meg mindig a pályaválasztással zaklatnak, viszont amióta lemondtam a zenei karrierről, egyszerűen nincs jobb ötletem.
Ennek talán az lehet az oka, hogy kiskorom óta sok tánc és énekórán vettem részt, és lényegében a személyiségem nem fejlődhetett ki kellőképpen, ugye? Mármint a hobbim nagyjából annyi volt, hogy minden aktuális, koreai drámát megnéztem, meg követtem a zenei műsorokat, és ennyi. Olvasni nem igazán szoktam, maximum mangákat, mert azokat elég gyorsan le lehet tudni. Hasonló voltam, mint sok korombéli koreai tinédzser, akik sok mindent csináltak, de alapvetően semmi sem érdekelte őket.
- Mindegy igazából, csak nem tudom ez mennyire baj. Szimplán csak nem látom magam a jövőben – valahogy ezt úgy tudnám leírni, hogy először szerettem volna túlélni a gimit, aztán pihenni egyet. Mert magam sem vagyok biztos benne, hogy lenne kedvem még egyszer iskolapadba ülni.

Natalie & Aiden

I'll make your day better

- Igen, de fontos is, hogy jó orvosokká váljunk és ne hibázzunk. Vannak bizonyos szakmák, amik esetében egy kis hiba is emberéleteket követel, az orvoslás is ilyen, úgyhogy ezzel a teherrel együtt kell élnem. De eddig egész jól megbirkóztam vele. - Szorgalmas vagyok, talán sokan nem is néznék ki belőlem, mennyire. Ez régebben csak egy menekülőút volt nekem, azonban a kezdeti évek kitartó és fáradthatatlan munkája jó alapot adott nekem. Igaz, az elmúlt hónapokban, utolsó egy évben kissé romlottak a jegyeim, de tudva azok okát, annyira nem ostorozom magam emiatt. A orvosi iskolát el fogok tudni végezni, ha minden jól megy, nem fogom hagyni, hogy apáék megzavarják, vagy keresztbe tegyenek ilyen téren, habár úgy gondolom, hogy ha valamire büszkék velem kapcsolatban, az pont a tanulmányom.
- Pedig senki sem várja el tőled, hogy fejben tartsd az ízléseket. Én biztosan nem! - Az a helyzet, hogy nem találkozunk olyan sűrűn, hogy értelme lenne olyan információkat is megjegyeznünk, mint mondjuk az ízlések, vagy az allergiák. Utóbbi egyébként könnyebb, de én nem vagyok nagyon érzékeny semmire, úgyhogy ilyen problémával biztosan nem kell számolnia. Én hálás vagyok azért, hogy kaptam ételt, ha kicsit nem is lenne a kedvemre való, akkor sem szólnék egy rossz szót sem. Undorító dolog hálátlannak lenni. Nekem nem az ételekkel van gondom, hanem az asztmámmal, mondhatjuk ezt szerencsének, vagy éppenséggel szerencsétlenségnek.
Látva nyakán az érdekes sebet megfordul bennem mindaz, amit Aidaval beszéltem. Lehet, hogy tényleg van valami, amit nem mond el senkinek? Én egyelőre tartom magam ahhoz, amihez Aida is, ha ő nem avatkozik közbe, nem én leszek az, aki letámadja indiszkrét kérdésekkel őt, azonban abban is biztos vagyok, hogy ha minimális jelét is felfedezem annak, hogy ő meg akar osztani velem valamit, akkor támogatni fogom és megpróbálom elérni, hogy ne tartsa magában, hiszen az senkinek sem jó, de legfőképpen ő szenved tőle. Már amennyiben szenved bármitől is. Nem tudom, egyelőre talán senki sem tudja.
Ahogy látom, belső vérzése is volt, aminek még látható a maradványa, de elhiszem, amit mond, mert miért ne tenném, sosem gondolnám, hogy hazudna nekem Natalie. Elég durva az az eset, ami tesi órán történt vele.
- Oh, persze. Itt? Vagy majd kint? - Érdeklődöm, hogy mennyire szeretne komolyabb szakértelmet hozzá, mert akkor aszerint pozícionálom magam. - Van egy nagyon jó sebész ismerősöm, ha gondolod megkérdezem, hogy ráér-e pár percre... - Ő mégis csak jobban ért ezekhez, de ha úgy gondolja, elég leszek én is hozzá, akkor állok rendelkezésére. - Mennyire vágta el a bőrt? - Nem tudom elképzelni, hogy a sérülés teljes hossza felnyílt volna, mert akkor minimum varrásnyomok lennének rajta, de ettől még egy-két helyen igenis felszakadhatott és nem csak horzsolás, belső sebek és ütésnyom keletkezett. - Szerintem ott lehet a leginkább maradandó hegre számítani, ahol a bőrnek össze kellett forrnia. De talán nem lesz gond. Hónapokig látszani fog, de nem életed végéig.- Szerintem ez azért megnyugtató, tekintve, hogy pár hónap nem a világvége még egy olyan igényes lánynak sem, mint Natalie. Meg a biztonság az első, az a fő, hogy nem lett nagyobb baja. Végül csak abban maradunk, hogy menjünk ki és együk meg az ebédünket közösen.
- Persze, hogy számít! - vágok közbe gyorsan, hogy nyomatékosítsam benne az elhatározásomat. Nem véletlenül kértem ki nem egyszer a véleményét telefonon is! Tudom, hogy az igazság - hogy miért mentem orvosnak - nem annyira dicsőségem, mint a sablonszöveg, ezért az sem esne rosszul, ha kellemetlenebb válasszal érkezne, de nem így lesz. Szerény pír jelenik meg az arcomon, de a humora segít, hogy azért ne piruljak meg, mint a serpenyőn a marhahús.
- Valamiért nem is tudnálak titeket egy munkahelyen elképzelni. Mondjuk nálunk megszokott, hogy apának lényegében beosztottja a fia, de azért az már kényelmetlenebb, ha két testvér egymás alárendeltje. - Ez az objektív válaszom az előbbire, de egy kérdést ültetett el bennem a humorával. - Amúgy... a bátyád mióta festi a haját? - Én is sokszor befestem, de szinte mindig csak időszakosan. Szeretem a feketét, ettől függetlenül ki akartam próbálni magam szőkén, barnán, de még színesen is.
Azt már én is észrevettem, hogy nagyon könnyen szót értünk és a gondolkodásunk és a világnézetük is hasonló. Na meg az ízlésünk! Ez a jajangmyeon nagyon finom, igazán jól esik az elfáradt szervezetemnek.
- Aida ilyen, ne érezd magad kényelmetlenül emiatt. Ha pedig magukra úgyis fűz, tényleg nem tart semeddig még egy emberről gondoskodni. - És ha már szóba került a nővérem... - Szerintem aggódik miattad. Ahogy Taeyang is. - Nem akarok semmi olyat mondani, amit nem lenne szabad, még ha nem is tudok ilyenekről, de azért szeretném, ha tudná, mindenkinek van egy furcsálló érzése miatta. - Taeri, van valami, ami miatt aggódnunk kellene érted? Bármi... - fordulok felé, miután letettem az evőeszközöket a tálamra. Szeretném, ha tudná, mellette vagyunk, legyen az bármi. Sötétben tapogatózok teljesen és csak azért teszem, mert Aidaék engem is megijesztettek és elültették bennem a bogarat.
Visszakérdezek, hogy miért érdeklődött ennyire a tanulmányaimról. Sejthettem volna a válaszát, így pályaválasztás előtt, csak azt hittem, családunk irányából közelíti meg a dolgot.
- Van egy ismerősöm, aki pont ilyen tanácsadással foglalkozik, ha szeretnéd, szívesen összehozok nektek egy találkozót. Mondjuk én úgy gondolom, hogy leginkább ezt mindenki maga érzi és addig jó, amíg nincs külső behatás. - A bizonytalanság a jövőről borzasztó érzés, úgyhogy abszolút átérzem, min mehet keresztül.
- Miért mondtál le ennyire biztosan a zenei karrierről? - Én sosem vetnék el örökké egy vágyamat. Ha most nem is elérhető, talán később újra megnyílik egy lehetőség, hogy elérjem a célomat. Habár Natalie per pillanat nem úgy tűnik, mint akinek lennének céljai, ami talán nagyobb gond, mintsem az, hogy eldöntse, jobbra vagy balra menjen.
- És egyébként mennyire helyeznek rád terhet, hogy mostanság válassz karriert magadnak? Mi lenne, ha csak várnál és egy kicsit élveznéd az életet? Nem azt mondom, hogy ne dolgozz, vagy csak keringj az éterben, attól be lehet golyózni, de semmi probléma nincs azzal, ha nem most határozod meg életed útját, hanem mondjuk három év múlva. - Még annyira fiatal, nem érdemes belekezdeni olyanba, amit nem akar, hacsak nem szülői nyomás nehezedik rá, viszont tudom, hogy ez utóbbi nála nem befolyásoló tényező.  

Aiden & Natalie

- Én biztos nem tudnám csinálni – sokakkal ellentétben, akik legalább annyi pénzzel rendelkeztek, mint az én családom, szintén nem volt megengedhető a hibalehetőség. Alapvetően Dél-Koreában felnőni egyet jelent azzal is, hogy nem engedhetünk meg magunknak bizonyos dolgokat. Talán azért van mindez, mert évszázadokkal korábban kitalálták azt, hogy a tetteink súlya nem csak minket, hanem az egész családunkat terhelheti. Nyilvánvalóan tizennyolc évet éltem le egy olyan országban, ahol ezek szerint léteztem a mindennapokban, tehát a gondolkodásom átformálása sem úgy ment, hogy egyről a kettőre minden probléma nélkül megtörténhet mindez. Talán az én rossz döntéseimnek nincsen akkora súlya, mint amiket Aiden hozhat meg orvosként, sőt egyértelműen nem lehet őket egy serpenyőbe helyezni. Mégis úgy éreztem, hogy pontosan értettem, hogy miről beszél. Pokollá vált az életem, mert olyan lányokkal barátkoztam, akik később rám is veszélyt jelentettek.
- Ettől függetlenül azért igyekszem – finoman megrántottam a vállam – Ha lehet, akkor fejben tartom.
Nyilvánvalóan azoknál ez nem volt nehéz dolog, akikkel tényleg közel álltunk egymáshoz. Ugyanakkor voltak olyan ismerőseim, akikhez egyelőre csak közelebb akartam kerülni, ezért minden pillanatot megragadtam annak érdekében, hogy kellőképpen figyelmes lehessek velük szemben. Elsősorban ez Alice-nél volt a legkönnyebb, mert neki elég volt venni valami rózsaszínt, ami aranyosan nézett ki, vagy egy unikornist mintázó süteményt, és már boldog volt. Az új osztálytársaimmal nem feltétlenül volt ennyire könnyű dolgom, de az iskolába annyira nem is szerettem volna beilleszkedni. Örültem neki, hogy viszonylag normális lelkiállapottal bírtam és be tudtam járni annak ellenére, amik megtörténtek az elmúlt időszakban.
- Kimehetünk – a hangerőre figyelve azért, mert mégiscsak egy kórházban vagyunk, folytattam tovább a pletykálást – Mostanában rászoktam arra, hogy a tetőn ebédelek egy fiúval, aki szintén oda lóg fel. Egyébként ez tilos, de soha nem jönnek ellenőrizni.
Persze arra nagyon is figyelünk, hogy biztonságos terepen maradjunk, és véletlenül se menjünk túl közel mondjuk a tető széléhez, mert én is pontosan tudom, hogy mennyire balesetveszélyes. Tekintve, hogy apa egyszer már mindent megtett azért, hogy életben tudjon tartani, nem akartam megint megpróbálni ugyanekkora terhet mérni bárkire is. Még véletlenségből sem tettem volna meg.
- Szerintem nem nagyon – nem voltam orvos, és most azzal jövök még magamnak is, hogy abszolút alkalmatlan vagyok a saját diagnózis felállítására, mégis megtettem mindezt korábban, amikor úgy döntöttem, hogy nincs szükségem arra, hogy az iskolában lássák. Nem akartam, hogy a bátyámat értesítsék, de mivel már tudott róla, viszonylag mindegy is volt – Alig érhetett hozzám a kampó, de ezeket nehéz kivenni a helyéről, ha meg vannak húzva. Ha erősebben üt meg, szerintem elvágta volna a torkomat.
Így kimondva különösen morbid és bizarr volt az egész, de láttam benne a valóságalapot. Ha valami ilyen éles volt, hogy sérülést tudott okozni pusztán azért, mert egy osztálytársam hamarabb engedte el a kampót, mint kellett volna, akkor nem akarom tudni, hogy milyen balesetveszélyes lehet abban az esetben, ha ténylegesen megüti az embert.
- Nem szükséges még egy orvos szakvéleménye, ha szerinted rendben van – ezzel kapcsolatban elég rendíthetetlen voltam – Igazából csak azt akarom elkerülni, hogy Oppa bemenjen az iskolába és kiverje a balhét. Persze csak a maga úriember módjára.
Kétség sem fért hozzá, hogy az én Yangom volt a legédesebb ember a világon, de ettől függetlenül ott volt benne az alvó oroszlán is. Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy ha felmérgesítik sem veszíti el könnyen a kontrollt, ellenben mindenkit el tud küldeni az anyjába különösebb erőlködés nélkül, halál udvariasan.
- Akkor jó – mindezt egy határozott bólintás kíséretében mondtam – Ha nem marad heg, akkor részemről minden rendben van. Manapság a fiúk olyan finnyásak, hogy a végén még ezért nem kellenék a jövendőbelimnek.
Nem kellett volna abba belemenni, hogy egy olyan srác meg se érdemel, aki ez alapján választ magának barátnőt. Ettől függetlenül azért magán a tényen nem változtatott az, hogy a mai srácok úgy válogatnak, mintha ők legalábbis tökéletesek lennének. Én is nem egyszer megkaptam már a hátam mögött, hogy ha kevesebb sminket használnék, akkor valószínűleg fele ennyire néznék ki jól, vagy elhagynám a szemöldököm és társai. Az igazság az volt, hogy azért sminkeltem magam erősebben, mert nekem ez tetszett. Semmi egyéb oka nem volt ennek, amúgy meg nem gondolom, hogy bárkinek lenne köze ahhoz, hogy mennyi festéket kenek a saját arcomra.
- Emellett engem a pénzügyi dolgok addig érdekelnek, amíg azt elkölthetem és nem tovább – tettem hozzá nagyon is diplomatikusan – Nem értek ahhoz, hogy hogyan kell befektetni, mert világ életemben csak költöttem. Persze azért próbálok észnél lenni, de nem olyan könnyű. Annyi jó dologra el lehet verni.
Nem beszélve arról, hogy minden nagyképűséget félretéve, nekünk van is miből megtenni mindezt. Pont ezért, nem szégyelltem azt, hogy ha mondjuk leemeltem még egy rúzst a polcról, vagy drága switch játékokat kértem a szülinapomra. Voltam annyira pofátlan, hogy a teljesen jól működő mobilom helyett újat akarjak magamnak csak azért, mert már megjelent az. Összességében az volt a véleményem a világról, hogy nem attól lesz igazságosabb az anyagi javak kiosztása, ha én keveset költök. Emellett nem dörgöltem azoknak az ismerőseimnek az orra alá mindezt, akik rosszabb körülmények között éltek. Ennél többet nem tudtam már tenni az emberiségért, szóval lényegében ennyivel operáltam. Meg részt vettem adakozásokon, ami a családomat illeti, viszont szinte abban is biztos vagyok, hogy a ruháim jó részét inkább hátrányos helyzetű fiúk hordták volna szívesen, mint lányok. Ha már itt tartunk, nem egy cuccom van férfiosztályról.
- Állítása szerint arra készül már most, amikor Mitchie nagyobb lesz és már amúgy is megőszülne tőle – megrántottam a vállam – Amikor mérges rám, vagy szekálni akar, akkor engem is belekever ebbe az egészbe. Nem igazán van oda a szoknyáimért. Valójában szerintem valami beütött neki. Tudod, már harminc felett van, és korábban nem akarta festeni a haját.
A mai alkalommal mondjuk pont nadrágban voltam, de szinte biztos voltam benne, hogy ha a bátyám itt lenne, akkor megjegyezné, hogy ezúttal a felsőm túl rövid. Ha mindezt megpróbálnám számonkérni rajta, akkor tuti, hogy a fene nagy aggodalmával jönne, miszerint „kifázik a derekam a helyéről”, meg „mi lesz a vesémmel”. Szerintem a szüléssel kapcsolatos példát úsznám meg egyedül, mivel Yanggal nagyon is egyetértettünk abban, hogy az én esetemben előhozakodni ezzel nem szimplán alattomos és hallatlan, hanem egyenesen sértő és irreális is.
- Tudom – határozottan bólintottam arra, amit mondott, mert egyet értettem vele teljes mértékben – A bátyám is már a bejárónőket emlegette neki, és elutasította ezt. Taeyang mondta, hogy hallani sem akart róla. Néha azt hiszem, hogy Aida napja nem 24 hanem legalább 200 órából áll.
Én sosem voltam az időbeosztás nagy királya – esetemben inkább királynője – de az tényleg hihetetlen volt, hogy gyereknevelés mellett valakinek még jut ideje arra, hogy dolgozzon, takarítson, főzzön, a férjével foglalkozzon, ezek mellett pedig csinos is legyen. Anyám is ilyen volt, bár ő elsősorban a háztartásért felelt, mégis könnyűszerrel állítottam azt, hogy olyan akartam lenni később, mint ő vagy Aida. Bár a gyereknevelés gondolata számomra még undi. Nagyon szeretem az unokaöcsémet, de abszolút nem látom magam még sehol tíz év múlva. Ez pedig szerintem teljesen normális.
- Nincs semmi – határozottan jelentettem ki, mivel már jó ideje beleszoktam a hazudozásba. Emiatt a szemem se rebbent, Aiden pedig nem ismert úgy, mint a szüleim. Ő nem tudta megállapítani, hogy mikor nem mondok igazat – Nagy váltás nekem ez az egész. Szimplán ennyiről van szó. Plusz túl sok a szabadidőm, emiatt nehezen kezdek magammal bármit is.
Világ életemben annyi elfoglaltságom volt, hogy gyakorlatilag a dologtalanság, mint indok, tökéletes volt. Idol gyakornokként sokszor napi másfél órát aludtam, mert éjszakai gyakorlásra mentem, plusz a tanulást se hanyagolhattam el. Ezen a ponton jöttem rá arra, hogy sokszor az is úgy éltem a mindennapjaimat, mintha legalábbis 200 órából állna egy-egy nap. Emiatt a kondícióm nem volt mindig jó, és amint abbahagytam a diétát és a táncot, fel is szaladtak rám a plusz kilók. Szóval mondhatni most inkább jobban tápláltnak tűntem, mint bármikor máskor.
- Sosem tudtam, hogy mivel foglalkoznék szívesen – csak halkan sóhajtottam fel – Makacs vagyok, ezért jók a jegyeim és könnyen boldogulok az iskolában, de ez lényegében túl sok lehetőséget is jelent egyszerre. Szívesen meghallgatnám a véleményét.
Éreztem magam már annyira idősnek, hogy ne lehessek könnyen befolyásolható, de az ember elvileg mindig utólag követi meg magát. Pont emiatt talán, ha ténylegesen eltelik az a bizonyos tíz év, akkor már nem fog ennyire baromi jó ötletnek tűnni az, amit most még annak tartok. Sőt, talán két nap múlva olyan hatások érnek, ami miatt könnyen meggondolhatom magam bármivel kapcsolatban.
- Nem, valójában egyáltalán nem helyeznek ezzel kapcsolatban nyomást rám – halkan sóhajtottam fel – A legtöbben ugyanazt mondják, amit te. Viszont engem valójában nem érdekelnek az egyetemek és a továbbtanulás.
Magam sem tudtam, hogy ezt miként mondhattam ki ennyire egyszerűen neki, mivel korábban hasonló meg sem fordult a fejemben. Taeyangnak vagy apának sosem merném ezt így elmondani, mert túlságosan félek attól, hogy megint csalódást okoznék bármelyiküknek.
- Haszontalan dolgok érdekelnek, az a baj – ezen a ponton már csak turkáltam az ételben, amit egészen eddig alig vártam, hogy megehessek – Furcsa nem? Például imádom az ilyen kajákat is. Most, hogy végre senki nem mondja azt, hogy ne egyek sok szénhidrátot, baromi nehéz megőriznem az étvágyam, hiába szeretem a tésztát.

Natalie & Aiden

I'll make your day better

Egy hálás mosollyal reagálok igyekezetére, amit az ételérzékenységgel kapcsolatban fogalmaz meg. Ez az én esetemben nem nagy dolog, mivel eddig nem tapasztaltam semmit, ami allergiás tüneteket váltott volna ki belőlem, maximum olyan ételeket tudok, amik nem ízlenek, noha gyerekként belém nevelték, hogy mindegy milyen ételt tesznek le (többnyire vendégségben) elém, azt úgy kell megennem, mintha nagyon ízlene. Ez néha borzasztóan nehéz volt, de egyúttal arra késztetett, hogy mindent megkóstoljak és egyben rá is jöttem, hogy nem minden kaja rossz, ami annak néz ki.
- Az nagyon hangulatos lehet! Nem tudom, ha külső helyen ehetek, mindig könnyebben tudok enni és sokkal jobban feltöltődöm. Aztán lehet csak az az oka, hogy szívok egy kis frisslevegőt és kimozdulok az irodából. - Ez mondjuk több szempontból is megkérdőjelezhető, elvégre vitatható, hogy a Manhattani levegő mennyire tiszta, de talán mégiscsak több oxigén van itt kint, mint amennyi el nem túl hatékony szellőzővel ellátott irodában. De a változatosság mindenképpen kell a napjaiba és ezért is örülök nagyon, hogy végre tudunk beszélni Natalieval. A sebhelye és amit a történtekről mond, attól mondjuk teljesen kiráz a hideg.
- Ilyet ne is mondj! Szerencse, hogy nem történt meg - mondom miközben még az ujjaim is görcsbe rándulnak, ahogy pillanatképek villannak fel erről a fiktív esetről. A horror baleset is szörnyű képeket kelt, de Natalie elvesztése abban a néhány másodpercben is fájdalmat kelt, amíg hagyom, hogy eluralkodjon rajtam. Egyszerűen nem akarok belegondolni. Utálom a „mi lett volna ha” gondolatokat, egyrészről mert értelmetlenek, hiszen nem az történt meg végül, másrészt csak fájdalmat keltenek, ha olyasvalamiről van szó, amire nekem nem volt befolyásom. Egyedül akkor szoktam ilyeneken agyalni, mikor én hozok meg egy döntést és akkor önvizsgálatot folytatok, hogy vajon jól döntöttem-e.  
Hirtelen elég nagy felelősséget érzet magamon a sebbel kapcsolatban. Én legszívesebben elküldeném egy sebészhez, de ellenáll, én pedig nyilvánvalóan nem fogom ráerőltetni. Ha annyira súlyos lenne, itt helyben veszekednék Natalieval, azonban tényleg nem tűnik életveszélyesnek, csak hát kell egy kis idő mire láthatóan meggyógyul.
- Hát, ha nem mozgatod nagyon hirtelen a nyakadat, nem erőlteted meg és tényleg vigyázni fogsz, akkor szerintem nem lesz ennél nagyobb gond. -Tehát gyógyulni fog. - Azt mondjuk nem tudom, hogy ez elég-e ahhoz, hogy ne menjen be Yebin az iskolába… - teszem hozzá a témához képest erőltetett mosollyal, mert eléggé felkavart ez az eset, a balesete és minden, úgyhogy a legkisebb aranyos képet is próbálom megragadni. És szerintem becsülendő dolog az, ha Yebin bemenne rendet tenni a gimibe azután, hogy megtudja mi történt.
- Szóval neki még nem mondtad el? - Ezt hámozom ki a szavaiból. Hogy tudja titkolni előle? Na meg, azt mondjuk nem tudom elhinni, hogy egy heg miatt nem akarna vele többet találkozni, már ha ő lesz ugyebár a jövendőbelije, de ez már nagyon nem az a téma, amiben nekem keresnivalóm lenne, hiába ülnék le dumcsizni erről órákat. Merthogy teljesen nem vagyok képben a fejleményekkel, de ismerem a Mineket valamennyire. Családon keresztül.
- Ha ezért nem fogsz kellene valakinek, akkor annak elment a józanesze. - Vagy csak a testét akarja, ami sajnos nem ritkaság még melegek között sem. Mondjuk az én kapcsolataim általában rendben voltak és bízok benne, hogy ezek után ezután is így lesz, de sosem gondoltam, hogy csak mert velem nem történt eddig meg valami, az nem is létezik. Igazából sok szempontból szerencsés vagyok, még ha sok szempontból meg nem is.
- Nehéz ezt beismernem, de én is ilyen vagyok. Igazság szerint sosem kellett gondolkodnom a pénzen, mert egyszerűen csak volt. Most mondjuk már más a helyzet - teszem hozzá csak zárójelesen, de igazából ebből most csak azt akarom kihozni, hogy megértem őt.
- Ez mondjuk nem rossz taktika - nevetem el magamat, mikor megtudom, hogy Taeyang miért festi a haját. Egy kicsit mindig irigykedtem kettejük testvéri kapcsolatára, valószínűleg teljesen értelmetlenül, mivel nekem is van egy csodálatos nővérem, szóval mohóság tőlem egy fiatalabb hugicáról álmodoznom, de ha lenne, biztosan én is felváltva szekálnám és ölelgetném. Aidat is sokszor ölelem meg, ellenben igyekszem nem sokat nyaggatni őt, mert valóban rengeteg fele szakad és csoda, hogy bírja energiával a napokat.
- Igen - konyul le ajkam sarka. - Én is próbálok sokat segíteni neki, időnként átmegyek játszani Mitchivel, hogy legalább arra a kis időre legyen magára ideje, vagy csupán ne kelljen sokfelé szakadnia. Aggódok érte annak ellenére, hogy ő azt mondja, minden rendben van. – Persze megvan a saját családja már és nem akarok folyton belekotnyeleskedni az életébe, de ő a nővérem és mindig is az marad, szóval valamit azért csak tudok tenni. És ha már aggódás… - Egyébként ő is aggódik érted. - Lehet nem kellene tolmácsolnom a beszélgetésünket, de kicsúszik a számon és összességében nem gondolnám, hogy ezzel rosszat mondanék. Mindenesetre tényleg elég furcsa ez így… Aida aggódik érte, sebbel a nyakán látom meg, én nem szeretek túlkomplikálni dolgokat (állandóan ezt teszem), de ez kicsi azért furcsa.
Kissé megremegnek szemeim amilyen határozottan válaszol, mondhatni egész testemet átjárja a „Nincs semmi” visszhang és ettől válaszolni is elfelejtek. Továbbra is azt vallom, hogy én hiszek neki, mert nincs okom ennek ellenkezőjét tenni, csak… tényleg hullámzik a gyomrom valami miatt.
- Ohh… - szökik ki belőlem egy sóhaj, miközben megdörzsölöm a fejbőrömet. - Értem. Nekem is erős váltás volt, még Párizs után is, de meglepően könnyen fel lehet venni az itteni ritmust, szóval... - igazából csak makogok össze-vissza mert fejben még mindig a „nincs semmi” határozottságán pörgök. Mondjuk tényleg nehezebb egy lassabb ritmusra átállni, mint fordítva, nem lehet könnyű neki. Mikor nincs sok szabadidőnk, annyi sok mindent akarunk csinálni, de mihelyst ott találjuk magunkat a szabad órák előtt, hirtelen elfelejtjük az összes vágyunkat és csak lézengünk. Nem is fizikailag, inkább fejben, vagyis én rám ez a jellemző. És jah, ha már közeljövő, a gimi végén előjön a kérdés, hogy mivel akar a jövőben foglalkozni. Ilyenkor azért mindig elcsodálkozok, hogy hét év korkülönbség van köztük, egy átlagos beszélgetés során én ezt egyáltalán nem érzem.
- De ha nincs rajtad nyomás, akkor szerintem ezzel nincs is gond. - Na meg, én nem feltétlenül gondolom, hogy csak mert most nem akar egyetemre menni, később sem akar majd. Elvigyorodom, mert az a helyzet, hogy engem is millió haszontalan dolog érdekel, szóval most mit mondhatnék arra, hogy furcsa… Talán az, de talán nem.
- Ezt a tulajdonságodat kölcsönadhatnád - mosolygok miközben én nagyban lapátolom befelé a tésztát, vele ellentétben. - És miket szeretsz mostanság enni? - Igyekszem nem teliszájjal beszélni, na meg megvárni őt, ha már én mindjárt végzek az evéssel.
- Nem görcsölsz mondjuk valami miatt? - Nekem akkor szokott nehezen menni az evés. És nem akarok visszakanyarodni megint arra a témára, hogy vajon minden rendben van-e vele, ez most csak úgy szimplán eszembe jutott.