"Come on, come on Turn a little faster Come on, come on The world will follow after Come on, come on 'Cause everybody's after love"
Még a legutóbbi alkalommal megbeszéltük Roman-nal, hogy mostantól megpróbálok gyakoribb vendég lenni náluk, ráadásul a már sokat emlegetett barátját is meg akartam ismerni, aki idő közben a vőlegényévé lépett elő. Ugyan kommentben gratuláltam nekik, de mindenképp szerettem volna személyesen is megtenni. Jó lett volna, ha Remy is velem tudott volna jönni, de szegénynek mostanság annyi dolga van, hogy csoda, hogy kilátszik belőle, így nem akartam volna elrángatni mellőle, hogy egy másik napon 24-ből 28 órát dolgozzon, hogy utol érje magát. Így, habár Queens nem a szomszédban van, elugrottam hozzá, hogy pár életmentő sütivel hozzájáruljak a munkájához, aztán némi beszélgetés után már robogtam is tovább. Mivel tudtam arról, hogy nem érdemes rövid, vagy túl elegáns cuccban menni, és már nyár sem volt, így ugyanazt a szettet szedtem össze, amiben a bátyámat kísértem el arra az éjszakai versenyre. Kényelmes, laza, de azért mégis elég csajos. Szeretem az ilyen összeállításokat. Szóval a táskámmal, a sütikkel és még több lelkesedéssel sétáltam be a bárba. Amint megláttam a pultnál Roman-t, odaintegettem neki. Most nem akartam a nyakába ugrani, mivel a múltkor azt mondta, hogy a párja elég féltékeny típus, így nem tudom, hogy reagálna egy öleléses köszönésre. -Hey! -címeztem nekik egy széles, lelkes mosolyt, ledobva a kabátomat egy szimpatikus székre, hogy aztán az ex-főnököm kezébe nyomhassam a süteményeket. -Ezt nektek hoztam. Először is azért, mert gratulálni szerettem volna élőben is az eljegyzéshez. -pislogtam fel rájuk egy csodálkozó, de lelkes, széles, ragyogó mosollyal és hasonló szemekkel. Nagyon szeretem az érdekes, klassz, váratlan szerelmi történeteket. -Másrészt meg... túl sokat csináltam, Remy-be nem erőszakolhatom bele az összeset, szóval légyszi, segítsetek megsemmisíteni őket. -engedtem meg magamnak egy csaló, nagy szemekkel való, aranyos nézést. -Oh, tényleg!!! Mi még nem találkoztunk. Evelyn Wolf, ex-alkalmazott és hivatásos búgócsiga. És már nagyon sokat hallottam rólad Roman-tól. Az első számú rajongód vagyok, amiért így el tudtad csavarni a fejét, szóval végre találkozhattam a hősömmel. -néztem a magas, sötét hajú és szemű, elég jóképű férfire egy ragyogó, elismerő mosollyal, a kezemet nyújtva felé, hogy hivatalos legyen a bemutatkozás.
A napokban értem csak vissza Párizsból Julie-val, aki hamarosan hivatalosan is a nevelt lányom lesz. Szó-mi szó, elképesztően szörnyű időszak volt és megfogadtam, többé nem utazok, csak ha égetően muszáj és Jenna közelébe se szívesen megyek. Ép bőrrel megúsztam a nyomozást, bár voltak necces percek. De a lényeg, hogy Jenna aláírta a papírt a válásról, így már semmi sem állhatott utunkba, hogy megházasodjunk, bár valamiért nyugtalan voltam. Volt egy olyan érzésem, hogy itt a meccs még nincs lejátszva, de nem akartam Romant a negatív gondolataimmal terhelni, mert nagyon boldog volt, amikor megtudta, hogy sikerrel jártam. Meg aztán nem volt kétségtelen, hogy csak csak én voltam paranoiás a sok szörnyűség után. Aztán a napokban tudtam meg, hogy Roman egykori kolléganője meg akar engem ismerni. Ennek örültem, bár nem igen tudtam mit szeretne. Az emberek nem szoktak csak úgy ismeretségeket kötni, szóval kíváncsi voltam mi érdekelheti, vagy mit szeretne. Aztán lehet megint csak én gondolkodok rosszul és pusztán tényleg csak kíváncsi, hogy ki lehet Roman agyon dicsért párja. Mert hát lássuk be, engem csak dicsérni és szeretni lehet. Oké, ezzel Jenna lehet nem értene egyet, de az ő véleménye nem számít. Ha eddig Roman azt adagolta be Julie-nak, hogy Jennával egymás torkának estünk és ő szedett szét minket az nemrég megalapozott is lett. Tényleg voltak percek, amikor Jennával majdnem egymás torkának estünk és talán csak Julie jelenléte tartott vissza minket. Mondjuk nőt nem vertem volna meg, de öntöttem volna a lábai elé egy vödörnyi banánhéjat, amikor a lépcső felé ment.
De visszatérve Evelynre. Roman mesélt róla, hogy képben legyek kiről van szó. Igazából nem nagyon foglalkoztam soha a munkahelyével és a kollégáival, mert nem túl kellemes emlékek fűztek a Valhallához. Igyekeztem kerülni, hogy a munkájával összetűzésbe kerüljek, noha azért néha ellenőrizgetés céljából be-be látogattam, hogy megtudjam mi van vele. Összekötöttem a kellemest a hasznossal, így ha hiányzott, akkor meglátogattam és akkor már egyben azt is megnéztem mit művel itt. Oké, a rejtett kamerákon át is tudtam őt figyelni, de... az nem az igazi. Kivételesen nem öltönyben voltam, mert már tudom azt is, itt azt nem csípik túlzottan. A hétköznapi viseletem az az öltöny volt, de most kivételesen egy barna bakancs, farmernadrág, fekete kapucnis pulcsi és azon egy zakó volt. Elegáns, de mégsem túlzottan. Azt gondolom már valamivel elfogadóbbak voltak velem itt a bárban, hogy tudták ki voltam. Lehet nem voltam az emberek szíve csücske, mert nehéz másodjára első benyomást tenni, de már nem néztek rám annyira ferde szemmel. Igaz, nem is balhéztam már itt. Ha őszinte akartam lenni, szerettem az új életemet, hogy már nem nyomozóként dolgoztam. Egész nyugis volt az életem és tán még az idegeimnek is jót tett. Energiám nem volt sokkal több, mert az egyetem ugyanúgy leszívott és munkám sem lett sokkal kevesebb, sőt, megesett, hogy több lett, de már jobban be tudtam magamnak osztani az időmet és nem volt az, hogy még este későn is meló volt, ha valami ügyben fejlemény lett és már az életem sem forgott veszélyben. A tanárokkal és a hallgatókkal is jobb viszonyom lett, a kutatásaimra is jobban oda tudtam figyelni és több időm lett rá, hogy dolgozzam. Az egyetemi életemre kétségtelenül jó hatással volt, de én is életvidámabb lettem. Már, amikor.
A telefon a fülemen volt és cigarettát szívtam, miközben az egyik tanárral beszélgettem. Dr. Gregson, aki többször is helyettesített már engem az utazásaim miatt most szerette volna, ha viszonozom és beugrok helyette három napra. Nem volt ellenemre, mert Roman munkaidejével esett egybe, szóval nem maradok ki mellőle otthon plusz időkre. Ennyit megtehettem, sokszor húzott már ki a csávából a doki. - Persze, helyettesítem, nem okoz gondot. Maga is segített rajtam a múltkor - mosolyogtam és intettem Romannek, hogy ne izguljon, nem a közös időnkből fog elmenni az idő. - Majd átküldi nekem a tanmenetet, hogy tudjam hol tartanak és miből kell készüljek? Szuper, rendben - bólogattam és szabad kezemmel átöleltem Romant a derekánál. Szabad... a cigi ujjaim között volt, de sebaj... - Akkor jövő hét kedd, szerda, csütörtök. Termodinamika. Igen, szerencsére az a szakterületem, pont jól is jön ki. Rendben, Dr. Gregson, akkor még beszélünk e-mailben. Vissz hall. Eltettem a telefont, miközben megjelent egy szemrevaló fiatal lány. Gondolom Evelyn, aki hozzánk jött. Mi másért jönne egy ilyen finom leány egy ilyen helyre a barbárok közé, ahol még én sem örömmel tartózkodtam, csak Roman miatt? És ez a lány valamikor itt dolgozott? Mit? Miért? Elment az esze? Vagy csak perverz módon élvezi az ilyen férfiak társaságát? Biztos nem, ahhoz túl... ártatlannak tűnik. De erre biztos nem kérdezek rá. - Lesz majd egy pár plusz órám a héten, de ez minket nem érint - legyintettem. A nő hamarosan hozzánk ért és még sütit is kaptunk. Ilyen bánásmódban ritkán részesültem. - Szia - mosolyogtam tegezve, ha már ő is tegezett minket. - Köszönjük - simogattam meg Roman hátát elégedetten, mert úgy tűnt futótűzként terjedt a hír és elég jól reagáltak rá. Már, aki... Nem voltam nagy sütemény kedvelő, de majd megeszik a részem a gyerekek. Leo biztos örül majd egy kis sütinek. - Julian Carter - mutatkoztam be a doktori címem kivételesen nem hozzá téve. Úgy éreztem hülyén hangzott volna ebben a helyzetben, ráadásul, ha Roman tényleg mesélt rólam, úgyis tudja, hogy fizikus vagyok. Tanár és kutató. - Búgócsiga? Azt mit jelent? - kérdeztem értetlen pislogva, mert ezt a kifejezést még nem hallottam. - Hát köszönöm - nevettem. - De még én magam sem tudom, miként sikerült. Pedig először én estem az ő hálójába. Aztán jött minden egymás után. Kialakult. De örülök neki és boldog vagyok - mosolyogtam és megpusziltam Roman arcát, majd megszívtam a cigit.
↜ A szerelem olyan, mint a hirtelen lerészegedés. ↝
Még most is alig bírom elhinni, hogy tényleg összeházasodunk. Mármint, hogy tényleg tényleg, mert a papír aláírva, a hely kiválasztva, a pappal le beszélve, szóval innentől már csak apróságok vannak. Ezt pedig illő módon a bárban is megünnepeltük, bár csak iszogattunk, mert örültünk a fejünknek, mert, hogy a dolognak igen gyorsan híre ment. Volt is nagy csodálkozás. Valaki azt hitte már rég szétmentünk, de azért akadtak bőséggel, akik gratuláltak. Öcsém, a Jennával való házasságunkhoz nem gratuláltak ennyien. Mondjuk azt ilyen sunyi esküvő volt és fiatalok is voltunk... Mindegy is... A ruházkodást én sem vittem túlzásba most az egyszer, bár egy ideje hozzá lettem szoktatva az öltönyhöz, de ide most jó lesz a kényelmes ruha is. Fekete póló, sötét farmer, fekete bakancs, semmi pucc. A hajam is csak kicsit feltúrtam, bár mázlim volt, hogy előző este szemfüles voltam, mert Lucy megint beakart próbálkozni a szőkítéssel lefekvésnél, csak kiszúrtam az ágy alatt rejtegetett szőkítőt. Mondjuk aztán lehet nem is nekem szánta... annyi baj legyen. Nekem aztán édes mindegy, milyen színű Juju haja, amíg tépkedhetem, már pedig tépkedhetem. Az, hogy miként sikerült rávennie Jennát a válásra gőzöm sincs, de örültem neki, noha én nem tudtam és Julian is csak sejtette, hogy a drága exem közben már elkezdett a hátunk mögött cselekedni, hogy egy per folyamán elvegyék tőlünk a gyerekeket. Julian egyre többet járt a bárba is, aminek örültem, mert jó ideje már, hogy volt az a balhé és a fiúkkal is megbeszéltem a dolgot. Az megint más, hogy én meg közben a napokban fejembe vettem, hogy rendőr leszek, és ha felvesznek, akkor itt hagyom a bárt. Jófiú leszek, úgy döntöttem. Még akkor is, ha ez általában mindenkit röhögésre késztet. Amíg Julian telefonált, addig én a pultnál vagy ittam - igyekezvén nem túlzásokba esni - vagy épp mogyiztam és beszélgettem a szakáll gyűrűs barbárokkal. A mogyizást sem arra értettem, hogy.. hanem a pucolós fajtát... amit ugye enni kell. Nem akartam zavarni, mert ugye tiszteletben tartottam, hogy nem csak én vagyok neki, hanem a munkája is, meg mostmár a kölykök is. Pláne a nyilvánosság előtt tartottam magam... hmm... mikor, hogy. Jó, hát azért hallgatóztam picit, hogy tudjam, mikor kezdjek rá a hisztire, mielőtt átesne a ló túloldalára és az irodájában laknak, nálunk meg csak úgy... lenne. Aztán közelebb is mentem, mire ő átkarolt, amit elégedett mosollyal viszonoztam. Átkaroltam volna én is, de akkor láttam, hogy cigi van nála. Szép, még az hiányzik, hogy kilyukassza a ruhám.. Ki is húztam kezéből és amíg telefonált én szívtam, és néztem közben. - Nagyon helyes... ne rajtam spóroljatok. Én alapból is 0-24 órás figyelmet kéne, hogy kapjak tőled. Szóval nagy áldozatokat hozok, bizony... - bólogattam színlelve, mekkora áldozat vagyok a kapcsolatunkban, de végül elmosolyodtam, és már épp markoltam volna rá a hátsójára, hogy szokás szerint elvesszek a feszességében és aztán minden is megtörténjen, mikor ismerős hang csapta meg a fülem. Nem voltak sokan, meg tudtam merre a bejárat, de mivel mindenki föl alá mászkált várnom kellett, mire szemet szúrt a nagy bikák közt. El is vigyorodtam, nem utolsó sorban pedig gyorsan lekaptam kezem Julian hátsójáról. Majd otthon... vagy a kocsiban... vagy inkább hátul, ha már nagy a kínlódás. - Kislány! - csillantak fel szemeim boldogan, széttárt karokkal. Egy dolog, hogy sokakkal jóban vagyok, de nem sok volt munkatárssal találkozom, pláne nem ilyen jó viszonyt ápolva. Sokat köszönhetek Evenek, szóval én nem spóroltam meg az ölelést. Nem hiszem, hogy Julian nagyon magára venné, elvégre az ő kezét kértem meg, meg hát, ő még is csak egy kislány hozzánk képest. Mindegy az, hogy anno rá is rámásztam, legalább is próbálkoztam. Leintett, ennyi. Szóval, ha elfogadta az ölelést és adtam neki. - Napról napra szebb vagy... - csíptem finoman pofikájába vigyorogva. - Jót tesz neked az a srác. Sajnálom, hogy a mai kihagyja... de remélem azért a kávéval nem esik túlzásba... - teszem csípőre kezem fejem csóválva, mert Remyt viszont ritkábban látom, sőt. Evelyn ugyan említette, hogy a srác elég elfoglalt, de mintha azt is mondta volna, hogy kölcsönösen próbálják leszoktatni erről egymást. Ja, igen, szóval Eve és Remy együtt vannak, szóval már csak emiatt sem moroghat Julian. - Ahw, de cuki vagy! - veszem át a sütiket. - Köszi! - somolygom, és a magam részéről ki is bontom, miközben odalépek Evelynnel Julianhez. - Ó, emiatt ne aggódj. Én egy magamban is megtudok enni egy kamionyni süteményt, pláne, ha tőled van. - mosolygom, addigra már csukott szájjal, mert közben ki is vettem egy darabot és megettem, aztán jött a következő. Bemutattam volna őket egymásnak, de tele volt a pofám, mert gondoltam ők is kezet tudnak fogni, szóval csak álltam ott velük és hallgatva őket tömtem a búrám. Nekem mondjuk eszembe se jutottak a kölykök odahaza, dehát amiről nem tudnak ugye... - De csak jókat... - szólaltam meg félig teli pofával Julianre nézve, mielőtt azt feltételezné, hogy rosszat mondanék róla, vagy... esetleg erotikus dolgokat. Bár mondjuk... lehet, hogy ejtettem el róla hasonlókat, de talán egyik sem volt túl zavarbaejtő. Óóó, basszus, vagy várjunk csak... Naa mindegy. Evelyn csak nem hozna zavarba, hogy esetleg kikotyogtam, hogy mi történt Julian lakásán... Elmosolyodtam, mikor finoman körbeírva beszélgettek a dologról és még tartottam is a pofácskám a pusziért. A cigit persze még azelőtt vissza adtam Jujunak, mielőtt Evelynhez mentem volna. Megkínáltam őket a sütivel - mondjuk jókor... - de ha nem kértek, más nem kapott belőle. - Szó szerint. Ki kellett gáncsolnom. - bólogattam nagyokat, miután lenyeltem a falatot, bár asszem már ezt is mondtam neki. Ahh, mindegy, inkább egyél Roman... legalábbis két pillanatig... - Még dolgozunk az esküvőn, meg a velejáró ezernyi dolgon, de ugye jöttök az esküvőre is? Mármint... persze, hogy jöttök... ketten, mert az úgy édi... Szerintem imádni fogjátok... - somolyogtam egyenlőre többet el sem árulva. - Ó, basszus, majd elfelejtettem! Bár úgy is tudod, hogy a bár vendége vagy mindenre is... - biccentettem az italok fel a pult mögött Evenek, de ha foglalt is volt minden munkatárs, akkor én magam mentem a pult mögé, s ha jöhetett a szokásos, akkor töltöttem neki. Meg magunknak is, mert nem illik egyedül inni. Ez szabály. Az én szabályom. - Mesélj valamit! Olyan ritkán látni. Ennyire beindultak a dolgok? - intéztem közben az italokat. - Evelyn volt lényegében az egyetlen, aki munkatársként lepattintott magáról... Odahaza tele is sírtam a párnám utána... - forgattam szemeim viccelődve, mesélve Juliannek. - De aztán tökre jóban lettünk utána is. - toltam eléjük a poharakat.
"Come on, come on Turn a little faster Come on, come on The world will follow after Come on, come on 'Cause everybody's after love"
Örültem annak, hogy Roman mégis csak az öleléses üdvözlés mellett döntött. Számomra ez sokkal közvetlenebb és kellemesebb volt. Egyrészt van barátom, neki vőlegénye, másrészt pedig egy kicsit tényleg olyan nekem, mintha a munkahelyi apukám lenne, szóval egy ártatlan "családi hagyományt" tartottunk csak be ezzel. -Aaaaw, édes vagy, köszönöm. Én is úgy érzem magam, mint akit kicseréltek. -simítottam finoman végig párszor azon a helyen, ahol nemrég még az arcomba csípett. -Neeeem, azt hiszem, erre odafigyel, de rengeteg munkája van. A szokásosnál is több, és nem tudom elrángatni mellőle csak azért, mert nekem mehetnékem van. Szeretne csak a zenére fókuszálni ugye, aztán emiatt utódot keres magának az Aunt Marie's-be. -de azt hiszem erről már beszéltünk. Jó lett volna, ha Remy velem jön, de... ja. Az élet nem kívánság műsor. -Tudtam, hogy benned nem csalódhatok! De a srácaidnak se felejts el vinni belőle... -néztem rá megjátszott, szúrós tekintettel, ahogy egymás után pusztította el a süteményeket. -Naná, hogy csak jókat! Mernél rá nem jókat mondani. Aki téged elvisel, az csak jó ember lehet. -kacsintottam a választottjára egy cinkos félmosollyal, majd egy angyalit címeztem Roman-nak is, amolyan "aranyos vagyok, ne bánts" jelzéssel. -Hát... a búgócsiga megvan, ugye? Tudod, az a játék, amit megpörgetsz, aztán csomó ideig köröz magától. Én pont ilyen vagyok. Mindig történnie kell valaminek, mindig megyek, stb. -magyaráztam el Julian-nek ezt a búgócsigás hasonlatot, aztán egy jót nevettem azon, hogy tényleg beleesett Roman hálójába, mivel utóbbinak ki kellett gáncsolnia. Erről már tudtam, szóval nem lepett meg. Ráadásul valamiért a maga fura, perverz módján egy elég aranyos mozzanatról volt szó. -Naná, hogy megyünk! Más most imádom! -pislogtam rájuk hatalmas szemekkel. -Ha bármiben kell segítség a megszervezés kapcsán, nyugodtan szóljatok és meglátom, mit tehetek. -már ha persze élni akarnak a segítséggel. -Aaaw, ölni tudnék egy italért. -bólintottam hálásan a főnökúr felé, elvéve a kitöltött alkoholt tőle. -Mesélek, de előbb!!!!! Hát a lényeg!!!! -néztem rájuk úgy, mint aki nem érti, mi bajuk van. -Rátok, srácok! Meg a... szerelem erejére? -sajnálom, örök romantikus vagyok. És amennyiben hajlandók voltak rá, már emeltem is a magasba a poharam egy koccintásra. -Mhm, és csodával határos módon nem kellett hatszor elküldenem a francba, vagy megvernem... -ráztam meg a fejemet vigyorogva. Mintha meg tudnék verni bárkit is, érted. -Nagyon imádtam itt dolgozni, de aztán meg tudtam csinálni a vállalkozásomat, és végre önálló lehettem. Ami amúgy továbbfejlődött ám!!! -néztem rájuk egy széles, lelkes vigyorral. -Már nem csak grafikus-tervező cégem van, hanem művészközvetítő lettem. Különféle cégeket és magánembereket hozok össze különféle művészekkel. Festők, tetoválók, zenészek, stb. Hatalmas az ismeretségi köröm ilyen téren, így annyira nincs nehéz dolgom. Szóval... a festés miatt a Valhallát is felraktam az oldalamra, ugye... nem baj? -pislogtam nagyokat. -Aztán ott van az is, hogy a bátyám, Ronnie a városba jött, hogy kaszkadőr legyen. Igyekszem időt tölteni Remy-vel, amikor akad erre szabadidő, szóval mondhatni, hogy beindultak a dolgok igen. Na és veletek mi újság? Az esküvőn túl, persze. -néztem rájuk kérdőn, majd Julian-hez fordultam. -Roman azt mondta nekem, hogy tanítasz az egyetemen, akár csak az én apukám. Akkor te is professzor vagy, ugye? Csak egyetemi képzéseket csinálsz, vagy tanítottál mondjuk fiatalabbakat is? -mivel nekem a tanítás nagyon nem menne, így mindig érdekes olyannal beszélni, akinek viszont igen. Olyan... sokra tartom az ilyen okos, talpraesett, emberekkel ilyen értelemben szót értő alakokat.
Meglepetten néztem, amint a cigi kikerül a kezemből, de semmi sértődés, megértettem én azt. Meg hát volt bőven még cigim, ha el is szívja, rá tudok gyújtani újra. Megjegyzésére viszont elmosolyodtam és csókot nyomtam ajkaira. - Tudom én azt jól, de a semmittevésért fizetés ideje még nem jött el - mosolyogtam és megsimogattam arcát. Mikor Lyn megjött, Roman pedig megölelgette én mosolyogva figyeltem őket, de én visszafogottabb módon csak kezet ráztam vele, nem ölelgettem meg. Főleg, mivel azt sem tudtam ki ő, noha biztos kellemes élmény lett volna. Ritkán hallottam Romant így bókolni másoknak, így ez nekem kicsit új volt, főleg, mivel eddig csak nekem bókolt. De nem voltam emiatt féltékeny, bókoljon csak. Neki úgyis csak én kellek, tehát nem aggódtam. Ráadásul a lánynak párja is van, bár az Romannél aligha jelentene bármit is. Én nem ettem a süteményből, nem voltam valami édesszájú, de megköszöntem a lehetőséget, Roman pedig... Roman. Ő evett, de nem zavartattam magam. Ő dolga. Ha úgy van, majd veszek sütit a gyerekeknek, ennyi. Legyintettem Evelyn felé. - Hagyd csak, majd veszek nekik. Úgyis el vannak kényeztetve - mosolyogtam. Tovább hallgattam Lynt és azt, hogy már hallott rólam és nemsokára már megtudtam már a búgócsiga jelentését is, amin mosolyogtam is valamelyest. Kedves lánynak tűnt, az egyetemen már találkoztam hasonlóakkal. Életvidám, amit én nem mindig mondhatok el magamról, így nem is élem annyira a társaságát, mint Roman, de ettől függetlenül csíptem a jelenlétét, csak nem tudtam teljesen átérezni azt az önfeledt boldogságát és pörgését. - Próbálj csak rosszat mondani rólam, kapnád is a kung-fu ütéseket! - nevettem és egy játék sallert is lekevertem neki, aztán visszakacsintottam Evelynre. - Na majd megnevelünk mi itt téged - vigyorogtam. - Na, ennyi - nevettem fel újra. - Kigáncsolt én meg belé estem. Tudod, ezek a mesebeli szerelmi történetek - vigyorogtam és megszívtam a cigit. - Persze, szólunk, bár már elég sok mindent megoldottunk az esküvő felől. De biztos lesz olyan, amiben kell majd egy kis segítség. A drága vőlegényem végül meghozta a nap legfontosabb döntését. Az italt. Evelynn pedig áldását is adta rá, így a koccintás után el is kezdtem benyakalni a pohár tartalmát. A szerelem erejére. Ezt se hallottam még, de bízzunk benne, hogy ez az erő elég tartós lesz az elkövetkezendő életünk végéig. - Na, remek érzés végre olyan valakivel beszélni, akit nem sikerült megkínálnod a DNS állományoddal - mondtam enyhe mosollyal és bár ez kissé rosszmájúra sikerült, de nem tehettem róla. Irritált, amikor szóba került, hogy fél New York-ot megdugta már előttem. Nem szerettem arra gondolni, hányan is kaptak már belőle előttem. Meghallgattam Lyn rövid bevezetését az életébe, Remyről, a vállalkozásról és Ronnie-ról, amiket elraktároztam magamban. De azért sikerült meglepnie. Ilyen fiatalon vállalkozónak állni. Nem semmi. Mennyi lehet? Huszonnégy-huszonöt? Az igen. Szerencsés. - Remélem hosszú és sikeres élete lesz annak a cégnek és persze neked is - mosolyogtam, majd utoljára beleszívtam a cigibe és elnyomtam. - Igen, professzor. De nem csak tanítok, hanem kutatok is. A New York University fizika tanszékének vagyok az egyik előadója és az elméleti fizika tanszék kutatója. Szakterületem a Termodinamika és a részecskék tulajdonságai. Mind klasszikus mechanika, mind kvantummechanikai oldalról. De csak egyetemi képzést tartok, nem tanítok középiskolákban és nem tartok táborokat sem, se semmi ilyen.
↜ A szerelem olyan, mint a hirtelen lerészegedés. ↝
Lehet állást kéne váltanunk és beszállnunk a pornóiparba... - viccelődtem, persze halkan, mielőtt valaki meghallaná és holnap már mindenki úgy kezelné, mintha már a szakmában is lennénk. - Együtt is töltenénk az időnk, jól is éreznénk magunk, ráadásul fizetést is kapnánk. Sőt! Mivel te amúgy is híres voltál, nem keveset adnának érte... - emelgettem szemöldökeim az ötlet iránt csalogatóan, de még mindig csak poénból. Néha úgy éreztem magam Julian mellett - meg úgy alapvetően inkább közvetlen közelében -, mint egy végtelenül elkényeztetett macska. Ha épp nem volt mellettem, mindig adom a nagyfiút - persze az is vagyok - amikor meg velem van és hozzám nyúl, egyből meglágyulok a rózsaszín ködtől, és nehezemre esik még az is, ha túl messzire kell mennem tőle. Igaz, ehhez ahhoz is hozzájárul, hogy féltékeny vagyok, itt meg rajtam kívül is akadnak olyanok, akik szeretik a csini fiúkat. De Evelyn jelenléte azért jó kis figyelem elterelő, pláne, mert manapság is ritkán látni, amiért egy szót sem szólhatok, mert mostmár tudom milyen az, ha valaki tényleg totál be van naptárazva. Szóval örülök a fejemnek, hogy legalább ma eltudott jönni, még ha egyedül is. Azt is kifejezetten jó érzés volt látni, hogy bár biztosan ezerrel stresszelhet a munkájában, nem látszik rajta, jól tartja magát, és bízom benne, hogy ez nem csak külsőségeken alapul, de belül sem akar felrobbanni. Mondjuk ő mindig is jobban viselte a pörgést. - Aaa... tényleg, mesélte is. Bár akkor még távolinak tűnt a dolog, de örülök, hogy végre bejött az élet a számára is. Mondjuk annak kevésbé, hogy így leköti... De ennek is meglesz a gyümölcse, szóval eljön az ideje, amikor hátra dőlhet. A lényeg, hogy erre azért emlékezted majd... - mosolyogtam, és el is töprengtem, hogy anno is tervben volt, hogy elmegyünk oda Juliannel, csak aztán összevesztünk, engem elraboltak meg ilyenek, szóval kicsit feledésbe merült a dolog. De a nászutunkat még simán tervezhetjük oda. Mondjuk... én olyasmi helyre tervezném, ahová soha többé nem kell visszamenünk, mert magunkat... khm magamat ismerve, ki leszünk tiltva a helyről... meg a városból is... Nem mintha másképp nem, de a sütikkel már le is kenyerezett Eve, ha lett is volna bármi hátsó szándéka. Igaz, velük ellentétben bennem fel sem merült, hogy hagyjak a kölyköknek, ahhoz amúgy is kevés volna - most már biztosan - meg különben is, nem tudhatjuk nem-e allergiások valamelyik összetevőre. Mondjuk nyilván nem, de én majd szépen le ellenőrzőm. Mindegyik falaton. - Ez igaz... Mióta színre lépett Julian, lassan jobban szeretik őt, mint engem. Egy-két drága holmi, és már el is felejtették ki pelenkázta őket... gyerekek... - forgatom szemeim elmosolyodva. Mondjuk én sem emlékszem rá, hogy nem e az egyik szeretőm volt, aki éppen ráért kicserélni a pelust, míg én aludtam vagy csak épp nem volt hozzá kedvem, de ez részlet kérdés. Teli szájjal, elmosolyodva hallgattam őket, ahogy a megnevelésemről beszéltek. Megjegyeztem volna, hogy az öklöm éppenséggel én is tudnám mire használni, de még mielőtt szóra nyitottam volna a szám a falat lenyelése után, rájöttem, hogy ilyet maximum tényleg csak akkor mondanék, ha kettesben vagyunk. Mondjuk nem tudom mit izélek itt, mikor Eve nyilvánvalóan ismer már, de Juliant talán tényleg nagyon zavarba hozná. - Tudod, hogy megy ez... - néztem a kislányra vállat vonva, somolyogva. - Meg kellett "húznom a haját", hogy észre vegyen... - tettem hozzá a témához, miközben átnéztem mosolyogva Julianre, visszaidézve azokat a szép pillanatokat. Hogy szadiztuk egymást, meg nyomtuk a süket dumát, erre tessék... Letartóztatásból esküvő lett. - Cuki vagy. - mosolyogtam hálásan Evere, bár bíztam benne, hogy ha zaklatni is fogjuk, akkor sem mindenféle kéréssel, hanem csak a pontosítással, hogy ráérnek e, hogy legyen az utaztatás meg ilyenek. Nem akarok fölös terheket róni a vendégekre. Én már annak is örülök, ha eljönnek, mert hát... jó tudni, hogy a sok rosszaságom ellenére, azért nem csak én képzelem be, hogy vannak pozitív tulajdonságaim is. Aztán jött a nap kihagyhatatlan eseménye, az ivászat és koccintás. Úgy láttam senkinek sincs ellenére, és mivel a sütis tál is rászorult némi biztonságra, mielőtt más is rá tenné mancsát, azt szépen az egyik mini hűtőbe rejtettem a pult alá, ezt követően pedig ki is töltöttem az egyik jó minőségű piánkból három felé mindannyiunknak. - ...és a remek örökké tartó barátságokra! - tettem hozzá megemelve a saját pohárkám, mert azért ne feledkezzünk el róla, hogy alapból is ritka, ha két emberke kitart egymás mellett, mi pedig nem csak korban állunk kilométeres távolságban egymással Evelynnel, de személyiségileg is majd hogy nem teljes ellentétei vagyunk egymásnak, és még is működik, anélkül, hogy bármelyikünk is félreértené. Igaz, ehhez kellett egy kisebb pofont, de megértettük egymást, és ennyi. Szóval meg volt a kocc, és miután egy húzásra le is tudtam az italt, már töltöttem is újra mindenkiét. - Hé, ezt ne így fogd fel, drágám. Hanem igen is vedd tudomásul, hogy vagy olyan imádnivaló, édes, eléggé nagyszájú hozzám, a harci tudásodról nem is beszélve, hogy eszembe se jusson félre kacsingatni, míg akkor nem volt semmi, ami miatt úgy kellett döntsek, hogy megálljt parancsoljak. Így, hogy végre meg van a tökéletes, minek más...? - vonok vállat, igen, kicsit hízelegve is neki, mert látom, hogy magára vette, és azt is tudom, hogy szereti, ha az egoját legyezgetik. Nyomok is egy puszit az arcára. - Művészetközvetítő? - kérdek vissza értetlenkedve. - Ilyesmiről még nem is hallottam. - pillogok meglepetten, persze miután felvilágosít belátom, hogy ez nem csak egy roppant jó meló, de számára ténylegesen a legideálisabb. - Ezt nevezem, Eve! A kis pultos lánykából micsoda menő hölgyemény lett! Dehogy baj, mi köszönjük, hogy gondoltál ránk! Gratulálok! - mosolygok örömtelien, mert tényleg örülök neki. Nem mindenkinek jöhetnek össze dolgok, sőt mi Juliannel kifejezetten balfaszok vagyunk e téren, de jó hallani, mikor egy ismerősnek, akiről tudod is, hogy megérdemli sikerül. Pláne ilyen fiatalon! Evelyn mindig is olyan volt nekem - kivéve mikor bepróbálkoztam... - mintha a lányom lenne. Ha pedig neki jó valami, akkor nekem is. - Na erre megint innunk kell! - emelem poharam és ha koccintottunk le is húzom, és már töltődnek is újra a poharak. Mondjuk lehet kellene egy mértéket tartani, de ha ők nem szólnak - már pedig miért tennék hisz ünneplünk - én biztos nem szabok gátat a boldogságunknak. Utána viszont hagyom is őket kicsit beszélgetni, ehhez úgy sem tudnék hozzá szólni, ellenben így ismét lehetőségem nyílik a pult alól néha elő varázsolni a maradék sütiből. meg ha már ott voltam a pult mögött kiszolgáltam a legközelebbieket, legalább bezsebelhettem még néhány gratulációt. - Nem is bírnám ki addig nélküle, míg levezényel egy komplett tábort... - szólok bele, ahogy visszatérek, miközben fejem csóválom, hogy na az aztán igen csak megrendítő volna a számomra.
"Come on, come on Turn a little faster Come on, come on The world will follow after Come on, come on 'Cause everybody's after love"
Azt inkább nem akartam csípősen megjegyezni, hogy Roman vajon emlékszik-e, ki pelenkázta kisebb korukban a gyerekeit, mivel amikor megismertem, még bőven ezt a fajta életet élte. De Julian ezek alapján jó hatással volt rá. -Biztos fura lehet nekik ez a hirtelen törődéshullám. De most egy kicsit irigy vagyok, hogy nem vagyok a biológiai gyereked. -villantottam meg egy ártatlan, angyali mosolyt. De közben meg amúgy annyira nem, mert lehet, hogy a naiv, kedves kislánya minden barátjának eltörte volna a kezét, aki csak megbántotta. -Imádom az ilyesmit, még akkor is, ha nem szokványos a sztori. Dehát... sosem tudhatod, hol találod meg az életed fontos embereit, nem? -pislogtam rájuk felváltva, hatalmas szemekkel. Szeretem, ahogy ezekről, egymásról és a kapcsolatukról beszélnek. Olyan... igazi, és olyan aranyos. Köztük is megvan az a kontraszt, hogy Julian sokkal nyugodtabbnak tűnik, mint Roman, de valahogy mégis olyan... jól megy a dinamika köztük. -Okés, szívesen segítek bármiben, ha kell. -bólintottam rá a dologra egy mosollyal. Nem szeretném rájuk erőltetni magamat, meg aztán én csak a nővéremék lakodalmából tudok kiindulni, de az amolyan hagyományos, magyar lagzi volt, szóóóóval... ja. Az meg nem való mindenkinek. Egy kellemes mosoly volt a reakcióm a kiegészítésre, és az ex-főnökömhöz hasonlóan én is alaposan meghúztam a poharam isteni tartalmát, és már tartottam is a következő körre. Ritkán részegedek le, és engedem el magam ennyire, de itt általában meg szoktam engedni magamnak. Brooklyn-ban van a bár, én is itt lakom, valahogy meg mindig haza szoktam keveredni. Annyit még sosem ittam, hogy ne tudjam, merre van az előre. -Mhm, pontosan!!!!! Ha az van melletted, akit nagyon szeretsz, akiben biztos vagy, ha megtaláltad azt az egyet, akkor más nem kell, hogy akár csak elgondolkoztasson, vagy valami. Mármint... én azt vallom, hogy nézni lehet és kell is, mert természetellenes, ha nem értékeled valaki szépségét vagy ilyesmi, de ezt lehet ízlésesen is, és mondjuk a másikkal együtt. De Roman-t még sosem láttam ilyennek, komolyan! Szerintem tudja, hogy mennyire szerencsés, hogy vagy neki, és már nincs szüksége másra. És afelől biztosíthatlak, hogy leghamarabb akkor cseréltem vele DNS-t, amikor egy kemény műszak után ugyanabba a konyharuhába töröltük az izzadt fejünket. -pillantottam Julian-re egy vigyor kíséretében, habár a végére már inkább halk nevetésbe csapott az egész. Nem szeretném, ha ezek a dolgok beárnyékolnának köztük bármit is. A múlt az... elmúlt. -Köszönöm szépen mindkettőtöknek! Én is nagyon remélem, hogy így lesz! Huszonégy éves korom óta dolgozom ezen, szóval azért három-négy év alatt ez elég nagy fejlődés. És nem a pultos lányból menő hölgyé válásra gondolok. -ráztam meg a fejemet egy jót mosolyogva, de ott volt a hála a hangomban és az ajkaimon futó görbében is. -Én támogatom! -néztem rá egy lelkes mosollyal, ahogy egy újabb kört pusztítottunk el. -Aaaaaaw, ez nagyon... tudományosan és szexin hangzott. Bár... semmit nem értettem belőle. -néztem rá hatalmas, lenyűgözött szemekkel, egy zavart mosollyal. -Nagyon okos lehetsz, ha ennyire bonyolut szakterületen mozogsz, nem csak tanítás, de kutatás szintjén is! Ez annyira menő!!!! Én nagyon buta voltam az alap fizika-kémia dolgokhoz is. -ráztam meg a fejemet a szemeimet meregetve. -Ezt meg tudom érteni. A távolság meg ezek gyilkosak tudnak lenni, főleg egy kapcsolat kezdeti szakaszában. -bólintottam arra, amit az éppen visszatérő Roman mondott. -Az én apukám is hasonlóan vélekedik egyébként. Ő archeológus és történész professzor. Mindig elmondja, hogy nem tudna fiatalabb diákokkal mit kezdeni. -szóval ebben hasonlítunk vele. -Na és neked hogy halad a munkahelyváltós terved? -siklott végül a tekintetem a nyomozó-professzorról a Valhalla lelkére.
- De bolond vagy - nevettem fejem csóválva megjegyzésén, amit a pornófilmezésre tett. Tudom, hogy csak viccel, de az ő szájából ez mégis komolyan hangzott, mert tudtam milyen kis perverz tud lenni. Bár nem tudom képes lenne-e kiteregetni a hálószoba titkokat... de lehet. Evelyn jelenléte azért dobott a hely hangulatán, amit pedig Remyről mesélt, azt át tudtam érezni. Pontosan tudtam milyen érzés egy jól betáblázott munkaerőnek lenni. Nekem is elég sok munkám volt. Készülni az órákra, tanítani, kutatni, vizsgáztatni, javítani, jegyzeteket írni, segíteni a tankönyvek megírásában és a kutatási publikációk megírása is rám várt. Részben rám, mivel abban a többi kutatótársam is részt vállal. Vannak könnyebb napok és van, amikor tök szívás az élet. Figyeltem, amint Roman a sütiket eliminálta, majd Evelynre néztem és a pultra támaszkodtam. - Most nézd meg, milyen önfeláldozó. Ha nem tudnám, hogy úgyis lemozogja, komolyan aggódnék, hogy elhízik nekem - kuncogtam. A gyerekek megvásárlására tett megjegyzésén elnevettem magam és fejemet ingattam. - Ugyan, nem hiszem, hogy át tudnám venni a helyed. De nem is akarom. Meg aztán te is úgyis elő tudod teremteni a pénzt se perc alatt, ha kell - vontam meg a vállaim és itt nem csak arra gondolok, hogy kizsebel egy gazdag valakit. Ügyes fiú és élelmes, megoldja ő. Miután a sütemény biztos helyre került az italok is ki lettek töltve, én pedig magamhoz vettem az én részem. Ki nem néztem volna Eve-ből, hogy ivós lenne, de, amint eltüntette és kérte a következőt egyből más belátásra bírt. Nem tartottam alkesznak, csak meglepett, hogy ilyen fiatalon és ilyen ártatlan arcocskával húzóra issza a piát. Roman megjegyzése még az alkohol ellenére is ébresztett bennem némi rossz érzést, amiért elég csípős választ kapott, de a viszont válasza megenyhített és megolvasztotta kicsit a lelkem. Végtére is igaza volt. Nem az a fontos, hogy előttem hány emberrel volt együtt, hanem, hogy most már csak én létezem neki. - Szeretlek - mosolyogtam és nyomtam egy csókot ajkaira. Végtére is igaza volt. Imádni való és nagy szájú vagyok, de biztosan ő is tudta, hogy ha azon kapom, hogy félre lép, akkor egy ütéssel töröm el négy bordáját és lerúgom a fejét annak, akivel egy ágyban találom. - Nálam tökéletesebbet úgyse kaphatsz - vigyorogtam öntelten. - Ki más lenne ilyen intelligens, sármos, jó humorú, jól kereső és jól bunyózó, mint én? - fényeztem kicsit azért én is magamat. Evelyn felé fordultam, mikor ő is kifejtette a véleményét és egyet is értettem a gondolataival. Velem is megesik egy-egy szituáció, amikor megnézek valakit, vagy csak egy kósza pillanatra megszalad a fantáziám, de komolyan, élesben sosem tudnék arra vetemedni, hogy megcsaljam őt. Még egy csókig sem. Az nem én lennék. És szerintem, ha azon kapnám, hogy megcsókol valakit, biztosan úgy szájba vágnám, hogy össze kelljen neki varrni. Az nem zavar, ha ő is megnéz valakit, vagy titkon megszalad a fantáziája, de az maradjon is fantázia. Mikor viszont szóba hozta az izzadság törlését elfintorodtam. Ezt tartotta volna meg magának. Undorító. Én biztos nem törölgetném magam olyan izzadt ronggyal, amivel más már törölte magát. Milyen gusztustalan már? - Megnyugtató...
Miután Eve felvilágosított a munkájáról én is elismerően nyilatkoztam, hiszen ilyen fiatalon ilyen karriert elérni, főleg nőként nem kis teljesítmény. Na nem mintha én nem fiatalon lettem volna különleges katona és elismert szuperkém... de az megint más világ. Azért a civil életben sokkal nehezebb fiatalon jó karriert befutni. Valószínűleg nekem már sosem lesz civilként karrierem. Magánnyomozóként sem voltam valami sikeres és elismert, hiába voltak komoly eredményeim, kutatóként pedig már biztosan nem fogok forradalmi áttöréseket elérni. Nem lesz benne a nevem a könyvekbe, mint Einsteinnek, Bohrnak, Rutherfordnak, Feynmannak, vagy épp Hawkingnak. De talán ez nem is baj, mert a Nemzet még így is emlékezni fog a nevemre, hiszen a háborúban komoly érdemeim voltak és ügynökként is sokat tettem a haza szolgálatért. Ha másért nem is, de azért elismernek majd, hogy nem hagytam, hogy atomot és vegyi-fegyvereket dobjanak Amerikára. De azért kissé elszomorító volt, hogy nem sikerült semmi mást elérnem, ám az csak jobb kedvre derített, hogy jött a következő kör pia. Eszembe sem jutott gátat szabni, hiszen szerettem inni, részemről jöhetett, így lehúztam a második kört is. Folyékony boldogsághormon. Míg Roman kiszolgált, addig én az egyetemi posztomról és feladatköreimről meséltem Eve-nek, de Roman még így is bele-bele szólt, amin jót kuncogtam. - Még szerencse, hogy nem is akarlak itt hagyni annyi időre. Nem is mennék, csak ha a fiatalok közé te is beállsz - vigyorogtam. - De vajon ragadna-e rád valami a tananyagból? Ismét Eve felé fordultam. - Nem olyan bonyolult, mint, amilyennek tűnik. Oké, jó, tudom, én beszélek, akinek ez a szakmája és ezt tanulta éveken át, de én így gondolom. Csak jó alapok kellenek, a többi már sima ügy. Ha valaki figyel, tanul, odateszi magát, mert tényleg érdekli, akkor szerintem könnyen elsajátíthatja a fizikát közép szinten és ha arra rágyúr, akkor csak egy lépés az egyetemes szint. Ha az alapok megvannak, akkor arra már könnyű építkezni. De ehhez tényleg kell, hogy szeresd és érdekeljen. Szerintem még te sem vagy elkésve. Nem magával azzal van a gond, hogy fiatalok, ne érts félre. Tudnék én tanítani általános iskolásokat is, mert megvan a tudásom és a képességem a tanításra, itt pusztán arról van szó, hogy nem az én világom. Én az egyetemen érzem jól magam és az egyetemes szint az, amivel szeretek foglalkozni, hiszen a kutatásaim is arra épülnek. Meg végülis lássuk be, minél fiatalabb egy diák, annál több gond van vele - ismertem el azért ezt a tényt is, noha ez annyira nem zavart, mert velem is sok gond tud lenni, Roman tudna mesélni. Kedveltem én a fiatalokat, de megvolt már a magam köre, a magam kis világa. - De érdekesen hangzik az archeológia is. Izgalmas és érdekes szakirány, vannak is archeológus barátaim. Szoktunk is beszélgetni, megosztani egymás közt az eredményeinket, meg minden. Sőt, nyomoztam is már együtt archeológussal, amikor egy Perui gyilkossági ügyben nyomoztam. Roman felé fordultam, mikor szóba került a munkahelyváltás. A mi? Roman és másik állás? Mi a fene! Nekem is mondta, hogy állást akar váltani. Érdeklődve, tán kissé szúrósan nézve fordultam felé. Nekem ezt miért nem mondta? Vagy tán azt hiszi velem ezt nem lehet megbeszélni? Vagy mégis milyen állásról lehet szó, amit el kell előlem titkolnia? - Tényleg, hogy halad? - támaszkodtam meg a pulton és éreztettem is hangomban, hogy ez bizony most megsértett.
↜ A szerelem olyan, mint a hirtelen lerészegedés. ↝
Nem zavartattam magam a süti evésben, amúgy sem tudtam mindig kommentálni a beszélgetést. Nem is azért, mert ne volna annyi gógyim, hanem, mert hajlamos vagyok el-elkalandozni, és olyan témákra evezni, amivel szerintem mindkettőjüket zavarba hoznám, odahaza meg lehet morogna Julian, hogy már megint nem fogtam be. Igyekszem változni, és nem beszélni olyasmiről, amiről egy szexuálisan egészséges és nem kangörcsös fickó nem beszélne. Nem mindig megy, főleg sok pohárka után, de most még az elején vagyunk és nekem itt a süti. - Ráadásul kettő az egyben, mert én is lemozgom és őt is lemozgatom... - somolygom félig teli pofával, majd megkomolyodva gyorsan hozzáteszem. - Persze gyúrással, hát mi mással...? - füllentek, bár azt hiszem mind tudjuk mire gondoltam. - Eh... én is törődtem velük, csak... - itt kicsit elmerengek az alkalmakon, amiknél már abban sem vagyok biztos, hogy nem e csak fantáziáltam. Sóhajtok végül. - ...na jóó legyen igazad... - forgatom szemeim mosolyogva, mert az életbe nem magyaráznám ki, pláne, hogy esélyesen meg sem történtek dolgok. - Ez így van! Ráadásul kellemest a hasznossal... Ki tudja, ha nem nyúlom le a tárcád, te vissza jössz-e hozzám... így legalább adtam indokot... - emelgettem szemöldökeim szélesen mosolyogva, s bár nem hiszem, hogy haragudna miatta, se azért, mert felhoztam, azért adok egy puszit az arcára. Legalább Evelyn is láthatja, hogy még a legcukibb kapcsolatban is vannak hajmeresztő, látszatra kapcsolat romboló helyzetek, de ha igazán szeretjük egymást, úgy is túllépünk rajta. - Ez így van! - adok igazat a kislánynak felé mutatva, teljes mértékben megerősítve mondadóját. - Sőt általában a legkülönfélébb helyekben és helyzetekben botlunk beléjük... Mint mondjuk ez a kissé különc bár... - bökök magam mögé hüvelyk ujjammal a helyre, hisz végtére is, mindkettejüket itt ismertem meg. Pedig mennyivel másként is alakulhatott volna a dolog, bár tény, hogy mi is bőven hozzá tettünk. Ezek után pedig nem volt nehéz meggyőzni Jujut, hogy amíg ő itt van nekem, nem is kell más. Az, hogy fantáziában kivel és hogy, azt hagyjuk, de a lényeg, hogy élőben már tényleg nem tervezik senkivel sem huncutkodni. Meg amúgy is alkut kötöttünk... Az, hogy aztán az akadémián milyen fordulatokat is vehet majd egy-két helyzet, az bizony a jövő zenéje, mert, hogy jelenleg abban sem nagyon hiszek, hogy felvennének. - Én is téged, babám. - viszonzom a csókot, és csak azért nem markolok rá a seggére, mert tudom, hogy nyilvánosan jó barátok közt nem illik. Mondjuk ezt jó néhány pohárka után már nehéz lesz észben tartani. Amikor pedig még Evelyn is győzködte nem volt kérdés, hogy nincs miért aggódnia. Mondjuk látható fintorán azért jót vigyorogtam. Ja, hogy ez zavarja? Bezzeg, mikor cumi után tolom át a nyelvem a szájába magából is ízelítőt adva az teljesen oké. Persze erről végképp hallgatok, de attól még imádom mikor játssza itt a kis kényes királylányt. - Kemény időszakok voltak azok, huh... - csóválom fejem vissza gondolva azokra a napokra, főleg a pörgös ünnepi nyitvatartásokra. Szent szar... az éttermeknek se lehetett könnyű a kiszolgálás, de egy ilyen helyen majd meghaltunk. Én már azon imádkoztam, hogy szarok rá, ha nem marad nekünk pia, fogyjon el és basszuk már ki a vendégeket. Részemről és hallhatóan Julian részéről is örültünk Eve sikereinek, amik hallhatóan még mindig felfelé ívelnek ezerrel. Tényleg ritka, még a szorgalmasok közt is, ha valaki már legalább idáig jut, és nem hiszem, hogy bármi közöm is volna a sikereihez, attól még végtelenül örülök neki. Nem mondom, hogy nem volna jó, ha a kölykeim legalább egyike is hasonlóan jó életet élhetne, de azt hiszem ezt a nevelésükkel pontosabban annak hiányával már elkúrtam. Igaz, azt nem tudtam, hogy Julie egyetemre tervez menni, pláne, hogy a suliba is alig jár be, és mondjuk az egyetemre sem hátsószándék nélkül menne, de attól még nagy szó ez. Csak jó lenne, ha velünk is közölné s nem akkor, mikor Julian megkapja az egyetemen a jelentkezők névsorát. Közben szépen fogytak a körök alatt töltött italok is, plusz adtam nekik egy kis időt dumcsizni, amíg én kiszolgáltam, meg bezabáltam a maradék sütit is. Majd ráfogom valamelyik dagi biztonságiőrünkre. - Beállok én... mármint a kölykök közé... nem máshogy, hát hová gondoltok... - forgatom szemeim mosolyogva mentve a menthetőt. - És hogy ragadna-e...? Hát a tananyagból nem hiszem... de valami egészen mááás... - utalgatok is, míg rá nem jövök, hogy lehet pöppet megint kezdek eltévedni mi az, amit lehet és mi az amit nem. - Öhm úgy értem, hooogy... azok az oldal jelölők... azok annyira ragadósaak... - kalimpálok ujjaimmal közben, mialatt próbálom kimagyarázni magam Evenek. Tudom, hogy béna, de jobb hirtelen nem jutott eszembe, és már annak is örülök, hogy egyáltalán eszembe jutott. De még így néhány pohárka és egy tálca süti után sem éreztem, hogy ne tudnék zavarba jönni, mikor Evelyn felhozza a munkahelyváltási témát. Nem arról van szó, hogy annyira titkos volna, csak hááát... lehet, hogy elfelejtettem szólni erről Juliannek, mikor épp eszembe jutott, ellenben mesélés közben lehet elkotyogtam Evenek, szóval... bonyolult dolog ez na. Férfiból vagyok, ráadásul Hemlock, én nem tudok ennyi mindenre figyelni. Pillogtam is ide-oda, ahogy kiéreztem Julianből a morcosságot. Igazából, ha nem is így kérdezett volna rá, fel sem merül, hogy neki nem szóltam. - Uuupsz... - kuncogtam elpoénkodva, mert hát na, nem nagy ügy, igaz? Ha látok is rá majd némi esélyt, úgy is szükségem lesz Julianre, mert ahol lehet tuti kigáncsolnak majd, szóval kelleni fog néhány telefon... Aztán lehet, hogy akartam róla szólni, csak hát... éppen közben az ölembe ült és mire visszakérdezett, hogy mit akartam, már csak követelőztem, hogy gyorsabban, gyorsabban... Hozzá hasonlóan, csak épp a pult mások oldaláról támasztom meg magam mellette és mosolygom jól visszafogott idegességén. - Ne légy morci... Tudod milyen vagyok... könnyen elterelődik a figyelmem... - nyomtam egy puszit szájára. - Nem nagy ügy. Csak gondoltam én is váltok... Ezért úgy döntöttem elmegyek maffia főnöknek... - jelentem ki, de szinte egyből el is vigyorodom. - Viccelek, viccelek! - emelem fel kezeim megadóan, mert tudom, hogy ha ezt nem is hasonlót kinézne belőlem, de ha kételkedne is, Eve biztosíthatja róla, hogy nem erről van szó. - Úgy döntöttem jelentkezem a rendőr akadémiára és rendőr leszek... - somolyogtam szélesen, aztán el is komolyodok hirtelen, és gyorsan hozzáteszem. - És most nem viccelek. Tök komolyan mondom... Várok vele, míg valamiképp lereagálja, remélhetőleg inkább röhög rajta, semmint még morcosabbá válna, aztán Evelynre mosolygok. - Egyébként egész jól... Már körbevezettek az akadémián, kaptam egy csomó kitöltendőt, meg mindenféle olvasnivalót a lehetőségekről... - vonok vállat, azt mondjuk ott akkor sem tettem hozzá, hogy tökre ültem börtönben, de gondoltam, majd meglepem vele őket, mikor már a meghallgatás folyik. - Azt hittem a pszichológiai felülvizsgálatnál elbukom, de hála égnek találtam egy tündéri és igazán lelkes pszichiátert, aki hajlandó volt egészen olcsón elvállalni, miután elmondtam neki... oké, egy kis ferdítéssel, hogy milyen csóró vagyok, meg, hogy van egy csomó gyerekem. Meséltem neki Julianről, hogy ő is milyen jó ember, meg, hogy mennyi jót tett a világért, bár azokba nem mentem bele, és a végén tök lelkesen rábólintott, hogy segít... És biztos jól fog sikerülni, mert utána néztem és valami kiemelten jó dokinak tartják... valami... Webster a neve? Hmm... Joseph... ehm... na mindegy. Szóval jah, asszem jól haladok... - mosolyogtam elégedetten, mert tényleg azt hittem bukó lesz a dolog, de mikor beszéltem neki, hogy Julian egykor mivel foglalkozott és hogy szeretnék én is jó útra térni szinte egyből rávágta, hogy segít.
"Come on, come on Turn a little faster Come on, come on The world will follow after Come on, come on 'Cause everybody's after love"
-Hát akkor azt hiszem, mégis csak el vagyok késve. Nem kifejezetten szerettem sosem ezeket a fajta tantárgyakat. A fizika, kémia, matek és hasonlók sosem kötöttek le igazán. Mindig is inkább humán beállítottságú voltam, meg persze a művészeti tantárgyak érdekeltek jobban. –a tudományosabb vonalakat meghagyom azoknak, akik tényleg elég alázatosak és okosak ezekhez. -Az általános iskola szerintem amúgy is egy külön dolog. Hiába mondják, hogy nem lehet hülye kérdést feltenni, stb… szerintem lehet. Apának például az a legnagyobb problémája, hogy nem lenne türelme nem felnőttekkel foglalkozni tanítás szintjén. –mert azért van különbség a különféle iskola típusuk és a diákok között. -Azta, komolyan??!!! Ez mennyire menő már!!! Apa még sosem vett részt ilyesmiben, mondjuk… egy ideje már nem is gyakorolja ezt a részét a szakmájának, hanem megmaradt a tanításnál. –gondolom anya sem lett volna boldog, ha három gyerek mellett állandóan utazott volna egy-egy ásatás, vagy hasonlók miatt. Amikor aztán rákérdeztem a munkára Roman-nál, a párja érezhetően feszültebb, vagy nem is tudom pontosan, milyenebb lett. Csak nagy szemekkel pislogtam rájuk, figyelve a reakciókat, és inkább taktikailag lehúztam a poharam tartalmát, hogy bocsánatkérő szemekkel meredhessek rájuk. -Ne haragudjatok, tényleg nagyon sajnálom!!! Nem szerettem volna hangulat gyilkos lenni, csak… amikor nagyban meséltem Roman-nek, hogy Remy szeretne munkát váltani, akkor valahogy szóba került, hogy lehet, ő sem itt szeretne megöregedni, de nem tudtam, mennyire volt ez komoly kijelentés, vagy amolyan… alkoholos beszéd, szóval csak érdekelt a dolog. –emeltem meg a kezemet is megadóan, lebiggyesztett ajkakkal figyelve Julian-t, hogy mégis mit fog erre az egészre reagálni. Én mondjuk majdnem lefordultam a székről a röhögéstől, amikor ezt a rendőrös vágyálmot meghallottam. És nem azért, mert nem gondolnám elég rátermettnek az ex-főnökömet, hanem azért, mert a személyisége annyira nem illik bele abba a közegbe, de mindenképp jó, ha vannak céljai. A gyerekei miatt sem mindegy, hogy mivel foglalkozik, annak mennyire vannak bizonyos mértékben illegális formái és a többi, és a többi. Plusz egy rendőrségi környezet sokkal másabb, mint mondjuk egy bár, ahol mindenki is flörtölni szeretne a jóképű pultossal. -Ez nagyon jól hangzik!!! Örülök, ha sínen vannak a dolgaid és találtál valakit, aki hajlandó érdemben foglalkozni a pszichológiai kiértékeléseddel, nem pedig csak az anyagi részét hajtja minden áron. Egyébként is borzasztó, hogy nem érhető ál bárki számára a mentális segítség, mindegy, hogy tényleges gyógyítás, vagy ilyesmi az oka annak, hogy az ember felkeresi az adott szakembert. –sokkal jobb lenne, ha emberek hajlandóak lennének elmenni pszichológushoz, és meg is tudnák tenni. -De majd ha kapsz önvédelmi kiképzést a rendőrségtől, akkor megtaníthatsz rá engem is. Vaaaaagy… néhány menő kung-fu fogást, esetleg… -pislogtam kissé félve rájuk.
A vőlegényem burkolt pajzán megjegyzései nevetésre sarkalltak. Nem is ő lenne, ha nem tenne ilyen megjegyzéseket. Hiába a magyarázkodás, amit szerintem amúgyis csak viccnek szán, szerintem én is és Eve is tudtuk, hogy mire gondolt. A tárcám lenyúlására tett gondolata nyomán megveregettem vállát. - Nagylelkűséged határtalan. Látod, éltem is vele - mosolyogtam. - Ne vesszen már kárba az igyekezet. Belegondolva a helyzetünkbe egész sok szarságot kibírtunk és minden hullámvölgyön túl tudtunk lendülni, így azért joggal voltam büszke a kapcsolatomra vele és az eljegyzésünkre. Még ha félrészegen is kérte meg a kezem, de semmit sem bántunk meg belőle és tényleg kitartottunk egymás mellett. Tény, hogy a dolgok alakulhattak volna máshogy is. Ha nem vállalom el a megbízást a drog ügyben, ha nem lopja el a tárcám, ha nem keresem meg őt és énekelek neki egy romantikus dalt, miután hazakeveredtem Svájcból. Ráadásul életemben nem gondoltam volna, hogy egy ilyen bárba betegyem a lábam, ahogy egészen Romanig azt sem tudtam volna elképzelni, hogy egy férfival bújjak ágyba. De azért minden nyomorúság ellenére szerettem és ezt most is tudtára adtam egy csókkal és szavakkal is. Ismét rágyújtottam egy cigire, miközben az ünnepi pörgésről és a munkahelyi nyűgökről kezdtek beszélgetni, amit természetesen én nem csináltam volna. Alapból nem dolgoztam volna sem pultosként, se pincérként, se úgy önmagában a vendéglátásban. Meg a francokat. Szerencsére ezt Eve is észre vette és inkább vállalkozásba kezdett. Volt esze. Én minden esetre örültem a sikereinek. Cigim szívogatva beszéltem Evenek az egyetemi és tudományos karrieremről, miközben azért Roman is bele-bele kotyogott. Persze, a kis ártatlan. Mert ő mástól soha be sem áll, ugye? A szent... - Igen, igen, azt tudjuk - mosolyogtam, viszont mikor már a ragadós cetlikkel magyarázkodott nevetnem kellett. - Jaj istenem - szívtam a meg a cigit. - Stand Up karrieren még nem gondolkodtál? Eve lehet el volt késve, de szerencsére nem is tervezett tudományos pályára lépni, így nem is vesztett semmit. Elvégre nem lehet mindenki tudós ember. Nem való mindenkinek ez az irányvonal. Elnevettem magam, hiszen tudtam, pontosan lehet hülye kérdést feltenni. Igen, ebben egyet értettem Evelynnel. Ráadásul a sokadik hülye kérdés már elég idegesítő is.
Egészen odáig nem is gondoltam, hogy bármi is hangulatrombolóan hathatna ránk, ám mikor Eve elkotyogta a munkahelyváltást nem tudtam nem morcosan rákérdezni, hogy miről is van szó. Hiába kaptam azt a puszit, megsértve éreztem magam és ezt éreztetni is akartam, hisz jogos volt. Mindenkinek beszélt róla, csak nekem nem? Mégis hová akar menni dolgozni, hogy az utolsó pillanatban akarta velem közölni? Mikor kibökte, hogy rendőr akar lenni és jelentkezett az akadémiára azt hittem viccel, de nem, ő nem viccelt. Legalább olyan tekintettel méregettem, mintha azt mondta volna nyugdíjasoknak jósol lottószámokat. Oké, az egy dolog, hogy meghülyült, de akkor is. Ő rendőrnek? Sittes múlttal? Ráadásul tőlem kizsarolta, hogy hagyjak fel a nyomozásokkal, erre most közli, hogy zsaru lesz? Észre sem vettem, de dupla olyan lendülettel szívtam meg a cigit, mint eddig. Elvileg nekem azért kellett lemondanom a nyomozásokról, hogy ne legyünk veszélyben, erre most ő zsaru lesz, ami még veszélyesebb. És most ne érezzem magam megsértve és hülyére véve? Vagy azt hiszi zsaruként nem lesz veszélyben? Vagy... nem is tudom mi járhatott a fejében. Az a pszichiáter is vagy korrupt, vagy igazi gyökér, hogy nem vette észre, hogy Roman nem zsarunak való. Ott nem lehet úgy intézni a dolgokat, ahogy ő szokta. Ki nem nézem belőle, hogy tudjon majd ragaszkodni a formaságokhoz, elmondani a kötelezőket, stb. Ott nem úgy megy a bankrablás során a meló, hogy odarohan és lekaratézza a rablót, vagy simán csak rálő, mert ő úgy gondolta az a helyes. Ott nem lehet hirtelenkedni, mert ember életekről van szó. Ott szigorú szabályok vannak, amiket nem rúghat fel. Ráadásul Horatio és Carver az első napon kirúgatják, úgyse lesz sokáig a rendőrségen. A helyzeten az sem segített, hogy Evelyn ezen jót szórakozott. Valahogy én nem tudtam jót szórakozni, hiszen én máshogy láttam ezt a helyzetet és a sértettségem vezérelt. Engem kispadra küldött és most ő akar a nagy hekus lenni. És én ehhez vágjak jó képet? Vagy nevessek? Feladtam miatta a munkám és a nyomozói karrierem, erre most ő fog bele egy ilyen karrierbe? Még, hogy jól hangzik! A fenéket! A lehető legrosszabbul. Kedvem lett volna felképelni és átrángatni a pulton, hogy tökön rúgjam, de nem tettem. Fogtam a piás poharam és a képbe locsoltam. - Köcsög! - mondtam és a cigivel a kezemben el is hagytam a bárt. Muszáj volt lecsillapítanom magam, mert éreztem, hogy szét csesz az ideg. Nem ezt vártam tőle. Ha már engem távol akart tartani a nyomozásoktól, akkor az ember azt hinné ő is messziről kerülni akarja majd őket és valami nyugis, tisztességes állás után néz. Lehetne belőle kasszás, hamburgersütő, pincér, tán ha elvégezne egy gyorstalpalót bérszámfejtő, vagy valami adatrögzítő irodista. Szarul éreztem magam és teljesen érthetően, hiszen jóformán szemen köpött engem. Nem mintha nem éreztem volna jól magam az egyetemi karrieremmel, de akkor sem volt helyén való rendőrségre jelentkeznie. Nagyon remélem, hogy nem csak Horatio és Carver miatt tette. Idegességemben kezem élével odavágtam az egyik beton lapnak, amit a parkolót bővítő munkások hagytak szabadon és az ketté is tört. Ez valamicskét segített nekem lenyugodni. Nem mondom, hogy Roman fejét képzeltem oda, de voltak csúnya gondolataim.
↜ A szerelem olyan, mint a hirtelen lerészegedés. ↝
Tiszta lökött vagyok, de ennél különbözőbbek nem is lehetnénk Juliannel és még is mintha egymásnak szánt volna minket a sors is. De azért igyekeztem visszavenni a ragadozó stílusomból, mert ha a vendégek előtt nem is zavarna a dolog, azért Evelyn előtt igyekszem megemberelni magam, hogy lássa milyen sokt változtam. Mert hát igen... csak nem pont ebben. - Uhum! Végre valaki értékelte! - bólogatok nagyokat, és azt hiszem jobb nem is lehetne a napom. Süti, pia és jó társaság... Ha csak meg nem jelenik itt valami rosszarcú öltönyös fószer, a napunkat sem fogja semmi elrontani... gondoltam én még a kellemetlenség előtt. - Ami azt illeti, azon még pont nem... - somolygom csukott szájjal, és ha nem volna tele a képem biztos, hogy kiölteném a nyelvem, hogy aztán témába vágóan felhozzam neki, ami amúgy eszembe sem jutott, de Evelyn így is megelőz, s bár egyikőnk sem gondoltam volna, bizony-bizony borul a bili, aminek létéről eddig nem is tudtunk. Talán hagynom kellett volna, hogy a munkáról beszélgessenek még, én meg el lettem volna a háttérben, de most már bizony késő bánat. Idővel, meg amúgy is kiderült volna, hisz Julian nélkül úgy se volna esélyem. Mondjuk így elnézve... lehet már most beszoptam. - Hát egyébként tényleg... Lehetne ez is ilyen kötelező, mint az alkalmassági... - vonok vállat Eve megállapítására, amit megelőzően csak legyintettem arra, hogy véletlen felhozta a dolgot amunkával kapcsolatosan, hiszen nem titok, meg nem is nagy ügy. Gondoltam én... És a pszichomókust is komolyan mondtam. Talán még a világ is szebb lenne, ha mondjuk már fiatalon elkezdnének dolgozni a problémám. Nem volna annyi Cale fiú meg pszichopata. Csak lopva tekintettem Julian felé, de láthatóan ő még mindig leragadt a dolognál, hogy rendőr akarok lenni. De azt nem tudtam eldönteni, hogy mérges vagy szimplán nem tudja elhinni. Az ő esetében akármelyik lehet. - Hogy miii? Hiszen én eddig is taníthattam volna neked önvédelmet. - pillogtam meglepetten a leányzóra. - Jó, hát nem legális mozdulatokkal, de kit érdekel, ha az ember élete a tét, nem? - győzködtem arról, hogy nem bennem a hiba, csak a törvényeket hozták meg hülyén. Mert amúgy meg... simán megtaníthatnám, és ami azt illeti, ja, még Julian is. A cérna viszont itt szakadt el Juju részéről, ami őszintén szólva még engem is meglepett. Nem azért, ahogyan lereagálta, hanem, hogy egyáltalán ilyen rossz néven vette. Mintha csak megcsaltam volna... Összevont szemöldökkel pillantottam utána, miután letöröltem a képem fél kézzel, majd szemeim forgatva sóhajtottam egy nagyot és Evere pillantottam. - Látod, ezért ő lesz, aki az esküvőn majd a szoknyát hordja... Én meg találjam ki, hogy mi baja... - csóválom fejem, már előre sajnálva... magam. - Nyugi, kimegyek és megkérdem mi baja. Aztán kibékülünk, megpróbálunk nem szexelni a bár mögött és visszatérünk kéz a kézben... - kacsintok a lány felé magabiztosan és ki is lépek a pult mögül. - Te meg addig igyál, egyél és érezd jól magad. Ha valaki szemétkedik, mond meg, hogy jövök és én is szemétkedni fogok vele. - mosolygom, és ha csak úgy nem dönt Eve, hogy utánam jön, el is hagyom a bárt, hogy nyakon csípjem Juliant. Addigra már kitombolta magát, szóval csak értetlenkedően széttárt karokkal indultam meg felé. - Ne már, Juju, most mi bajod? - kérdem már-már rosszallóan, mert a dolgokat valahogy nem így képzeltem a témával kapcsolatosan. - Azt hittem, hogy oké, ki nevetsz, de azért örülni fogsz neki, hogy jó fiú leszek. Ráadásul több pénzt keresek majd. Erre ezt kapom? Piát a képembe, meg morcogást? - lépek oda hozzá, ha csak nem állít meg előbb valahogy, mert ki tudja nem e kapok én is, ha közelebb merészkedem. - Nem értelek, mit rontottam el? Az a baj, hogy nem szóltam? Véletlen volt... biztos akartam, csak sosem úgy jött össze... Evelynnek is csak úgy kikotyogtam, dehát még semmi sem biztos... Ugyan már baby... Nem tudtam, hogy ezzel rosszat teszek neked. - ölelem át, ha hagyja, és nem törte el az orrom a közelébe érve. - Most akkor nem is segítesz bejutni? Ne már... Jujuuu... - hízelegtem neki tovább, már ha ténylegesen rám nem támadt.
"Come on, come on Turn a little faster Come on, come on The world will follow after Come on, come on 'Cause everybody's after love"
-Igen, meg egyébként is jó dolog lehetne, ha az emberek beszélhetnének a bajaikról, és meg is hallgatnák őket. -az a legnagyobb baj, hogy emberek nem hallgatják meg egymást, akkor sem, ha csak erre lenne szükség. Nem kell, hogy beleokoskodjunk egymás dolgaiba, épp csak arra lenne szükség, ha kell, ott legyünk egymásnak. De a legtöbben nem figyelnek, vagy visszaélnek ezekkel az infókkal, így sokan magukban őrlődnek különféle dolgok miatt, míg a végül teljesen belerokkannak a dologba. Pedig nem kellene, hogy így legyen. Meg sem tudtam szólalni arra reakcióként, hogy Roman tanítana nekem, nem túl legális, de legalább hatásos önvédelmet, mert Julian olyan lendülettel öntötte a képébe azt a piát, hogy komolyan megijedtem tőle. Nagyokat pislogva meredtem utána, és tényleg elkapott a rám egyébként nem túl jellemző sírhatnék ettől az egésztől. Én hoztam fel a témát, és tényleg miattam alakult ki ez a helyzet, de nem akartam, hogy ez ennyire sokat befolyásoljon mindenen is. Annyira... nem is tudom. Szerencsétlennek éreztem magam az elmúlt időben elég sok dolog miatt. Annyira nem szerettem volna gondot okozni nekik, erre tessék. Csoda, ha ezek után majd nem engem kung-fuznak le, amiért ennyire hülye vagyok. -Ne haragudj, nem akartam, hogy ez legyen belőle... öhm... szeretnéd, ha inkább... hazamennék?-néztem rá bizonytalanul, az alsó ajkamat rágcsálva, nehogy még a végén én legyek itt az áldozat, holott semmi jogom nem is lenne hozzá. Nem szerettem volna egyedül maradni, de kimenni sem akartam vele, mivel ez nem hiszem, hogy segített volna bármin is. Inkább lehúztam a poharamban lévő italt, aztán némi szánalmas magam elé bámulás után elővettem a telefonomat. Nem akartam egyedül maradni teljesen, amíg a végkimenetelre vártam, szóval írtam egy üzenetet Remy-nek, hogy tájékoztassam róla, mennyire szerencsétlen és gonosz tudok lenni véletlenül, annak ellenére, hogy nagyon nem ezt akartam, illetve hozhatna egy ásót legközelebb, amivel elkaparunk az egyik növényem cserepébe. Alapvetően nagyon jól esett a válasza, de csak még rosszabbul éreztem magam emiatt, így csak sóhajtottam egyet, hogy leírhassam neki, pontosan miről is van szó, és mennyire szánalmasan idiótának érzem magam, amiért nem bírtam nem felhozni ezt a rendőrségis témát. Ki tudja?! Lehet, hogy ez meglepetés lett volna Julian-nek Roman részéről, én meg elrontottam az egészet...
Betonporos kézzel álltam a törött lap mellett, amikor Roman megjelent. Már egy hangyányit nyugodtabb volt és talán ez volt az oka, hogy nem ütöttem át őt a hasán keresztül egy jobbossal, hanem közelebb engedtem és hagytam neki, hogy megöleljen. Egy ideig álltam, nem feleltem, majd lassan azért én is megöleltem. Ideges voltam rá, nem is kicsit, hiszen végtére is hátba szúrt és kicseszett velem, de szerettem és nem szívesen bántottam volna őt. Csak fantáziában. - Nem arról van szó, hogy nem segítek. Jaj, Roman, az istenért - nyűglődtem, majd elengedtem és kicsit elhúzódva tőle pillantottam szemeibe. - De értsd meg, hogy megbántottál - mondtam és igyekeztem úgy megfogalmazni, hogy még ő is biztosan megértse. - Emlékszel mit kértél tőlem? Hogy mi volt a feltétele, hogy kibékülj velem? Az, hogy nem lehetek nyomozó! Erre te most mit művelsz a hátam mögött? Zsaru akarsz lenni! Érted mi a bajom? Feladtam miattad a nyomozói karrierem! - léptem hátrébb és mutattam rá. - Miattad! Mert szeretlek. És te most ezt teszed a hátam mögött? Ok! - emeltem fel két kezem mellkas magasságba. - Tudom, hogy egy köcsög állat voltam és miattam szoptál egy kurva nagyot. Haragudtál rám és kibasztál velem, mert tudtad jól, hogy te fontosabb vagy nekem, mint a munka. És élvezem a teljesen civil életet is, nem sírom vissza a farkasembereket és a terroristákat, de ez akkor sem volt tőled helyén való. Az, hogy te jelentkeztél zsarunak. Feladtam miattad a karrierem, hogy nyugodt életünk legyen, gyilkosmentes és békés, te pedig most zsarunak állsz. Miben lesz másabb az életünk? - kérdeztem tárt karokkal. - Ugyanúgy veszélyes! Sőt. Talán veszélyesebb, mint magánkopónak lenni. A kérdést feltettem, de tudtam rá a választ és gyorsan arca elé is emeltem a kezem. - Ne! Ne válaszolj, nem akarom hallani! - szóltam rá erélyesen, mert tudtam mit mondana. Hogy ő nem hagyna engem cserben, ahogy én tettem vele. Neki nem lenne fontosabb egy ügy, nem lenne fontosabb az, hogy megszívasson engem, mert mérges rám kicsit. Ő kiállna értem. Én pedig ezt nem tettem meg. Mai napig bűntudatom volt, de nem engedhettem meg, hogy ez most beárnyékolja a beszélgetést, hiszen attól még szemétség volt tőle, hogy ezt meglépte a hátam mögött. Nem hagytam időt neki válaszolni, tovább léptem. - De mire jó ezt? Mit akarsz bizonyítani? - kérdeztem. - Azt, hogy több vagy egy piti kis drogdílerénél? Jobb ha tőlem tudod, hogy a zsaruk szemében mindig is egy kis senki bűnöző leszel! - vágtam oda, de aztán meg is bántam. Megálltam, nem mondtam már semmit. Ezt sem kellett volna. Egyből megbántam. Azért ez nem helyén való. Legalább nekem nem kéne őt aláznom. - Roman én... sajnálom. Tudod jól, hogy én nem így nézek rád - mentettem a menthetőt, hiszen én tényleg többet láttam benne, mint egy kis drogos. Szerettem őt, csak most mérges voltam rá. - Tudod jól, hogy szeretlek... csak... ez nem esett nekem jól. Elárulva érzem magam! - tárom ki a karjaim és le is engedem őket. - De ha valaki, akkor te tudod jól, hogy ez milyen érzés! Én örülök neki, hogy jó útra akarsz térni és támogatlak is benne, de most ez fáj nekem. Nem tudok nem úgy gondolni erre, hogy ki lett velem baszva. Mit gondoljak? Mi mást gondolhatnék? - kérdezgettem, hogy akkor mondja ő el nekem, hogy mit lássak ebbe bele. - Nem azzal tettél rosszat, hogy zsaru leszel. Én örülök neki, hogy végre kezdesz valamit az életeddel, de sokkal kellemesebb meglepetés lett volna, ha előtte nem én lettem volna eltiltva a nyomozó munkától... - sóhajtottam és zsebre tettem a kezeim. Semmire sem vágytam jobban, minthogy a nyakába ugorjak, hogy átöleljem és megcsókoljam, de nem volt bátorságom. Ráadásul fáztam is, mert a kabátom benn maradt. Féltem közeledni felé azok után, amik most elhagyták a számat, sőt, tettem is hátra felé egy lépést, mert féltem tőle, hogy mit fogok tőle kapni. - Ne haragudj... én tényleg szeretlek. És támogatlak is, de... nem tudom mit gondoljak most. Végtére is a karrierem tetted tönkre és most azt kéred tőlem, hogy én alapozzam meg neked azt, amiről nekem le kellett mondanom érted... ez most nekem rosszabb, mintha megvertél volna...
↜ A szerelem olyan, mint a hirtelen lerészegedés. ↝
Bolond vagy? Dehogy mész! - mosolyodom el, kezem a fejére téve, de se nem simogatva, se nem megpaskolva, még is olyasfajta mozdulatot teszek, hogy lássa, nincs baj, csak Julian reagálja túl a dolgokat. Mint mindig... - Juliannel tűz és víz vagyunk, azt hittem ez látszik. Ő ilyen. Mint egy kislány. Behisztizik, aztán kicsit hízelegni kell neki és végülis mindig szent a béke. De én pont ilyennek szeretem, mert ilyen kis hisztis. Mondjuk gőzöm sincs, hogy mi baja most, de majd kiderítem. Ne aggódj, gyorsak leszünk... - mosolygom szélesen, mert akkor még tényleg azt is hittem, hogy minden rendben, csak félreértés történt. - Haaa mégsem térnénk vissza 5 percen belül, csak arra kérlek, hogy ne nézz be a bár mögé... Olyan ügyetlenek vagyunk, hogy néha... khm... összeragadunk a nagy békekötés közepette... - vakarom tarkóm, zavartan nevetve, mert bármilyen hülyén hangzik, simán elképzelhető, hiszen... rólam van szó. Valamivel illik megpecsételni a békét és hát legutóbb is alaposan felavattuk a kocsiját. - Itt maradsz szépen, iszol, jól érzed magad és megpróbálsz nem berúgni, míg visszaérünk, mert nem szeretnélek valamelyik plafonon lévő deszkáról le szedni... - viccelődtem, igaz Evelynből pont kinézem, hogy egy spicces estéjén ilyesmiket műveljen, semmint, hogy random összefeküdjön másokkal meg ilyenek. - Mindjárt itt vagyunk... - kacsintok rá és ott is hagyom, intve a két biztiőrünknek, hogy figyeljen Evere, bár nem hiszem, hogy bárki zargatni akarná, pláne, hogy látta, hogy velünk van. A magam módján próbáltam a lehető legkevésbé komolyra venni a dolgot, és mellette hízelegtem is kicsit, mert most nincs sok időnk órákat beszélgetni, plusz szerintem felesleges is, mert hát bizonyosan csupán félreértés. Ezért is kezdem én a szövegelést miközben kiérek hozzá. Visszaölelt. Szóval ez még jól is alakulhat. De azt hamar kivettem szavaiból, hogy olyasmi gond van, ami neki nagy probléma, nekem viszont eszembe sem jutott esetleg ténylegesen ártani neki vagy megbántani. Lehet nem gondoltam át ténylegesen az egészet... Eltartott egy ideig, mire leesett mi itt a probléma... legalábbis azt hiszem. Egy kissé fancsali mosoly rá is kúszott arcomra, ahogy hallgattam, mert kezdett körvonalazódni a dolog. Igen, tényleg félreértett. Persze, hogy veszélyes zsarunak lenni, de ennyi erővel egy rossz utcába keveredő pizzafutár is beszophatja. Már mondtam volna nevetve, hogy félreérti a dolgokat, én nem nyomozónak állok, hanem rendőrnek, az meg aztán rohadtul nem ugyanaz. Nekem egyenruhám lesz, gumibotom - amit még rajta is kipróbálhatok, ha hazavihetem - és egy kényelmes járőr kocsim, amivel furikázhatok, meg ehetem a fánkokat tonna számra. A tököm se akar irodában ülni, meg hullák fölött agyalni, hogy vajon miért purccantották ki. Az meg aztán kifejezetten a hátam közepére sem kívánom, hogy olyan nyomorultakkal legyek együtt, mint Sinclair. Isten ments! Már majdnem el is nevettem engem kussoltató reakcióján, mikor is folytatta... és az bizony kurvára nem esett jól. Először el sem akartam hinni, ami elhagyta a száját, de nem csak a mosolyom fagyott le, az a már-már lassan kialakuló önfeledt jókedvem is megszűnt létezni. A legfájóbb még is az volt, ahogy rájöttem, itt van a kutya elásva... Nem mérges voltam - fura módon - hanem csalódott és szomorú. De olyan mellkas szorongatóan, ahogy egyre inkább elfogott a felismerés érzése. Tojok én arra mit gondol Horatio vagy a bandája, pont telibe szarom, hogy az ottaniak minek tartanak. Nem. Ezt ő gondolja így. Még mindig. Mindig ugyanannak a senkinek tart, mint, mikor először kereszteztük egymás útját. Dehogy az a baj, hogy rendőrnek állok... Hanem, hogy én vagyok az élete tönkretevője, mert olyasmire kértem, ami miatt elkerülhettük volna, hogy megismétlődjön az, aminek meg sem kellett volna történnie. Ha Rowan nem jelenik meg, most itt sem lennék. Végül csak igaza lett a vörösnek... Neki még mindig a munkája a fontosabb. Más különben miért engem okolna...? Dehogy akarja, hogy több vagy jobb legyek... Komplett idiótának éreztem magam, ahogy felmerült bennem a benti beszélgetés. Nem ő esett az én hálómba, hanem én az övébe. Gőzöm sincs miért szavaztam neki több bizalmat akkor, és azt sem, hogy most. Mekkora hülye vagyok. Össze is rándulnak szemöldökeim, ahogy lassan süllyedő tekintettel elgondolkodva figyeltem ahogy hátrébb lép. Egyből ökölbe szorultak kezeim, és egyre inkább lebiggyedtek ajkaim szélei. Nem azért, mert annyira megakartam volna ütni. Hanem, mert igen csak erőt kellett vennem magamon, hogy nehogy könnybe lábadjanak szemeim, ahogy a visszahangzó mondatai valahogy pillanatok alatt felemésztették azt a sok szép és jó közös emlékünket, amik nyilván hazugságon alapultak. Jó ideig azért sem szólaltam meg, annak ellenére, hogy lett volna mit mondanom, mert biztos voltam benne, hogy el csuklana a hangom, és ezúttal nem a piától. Nagyon meg kell erőltetnem magam, nyelek is egyet, hogy legalább addig bírjam tartani magam, amíg kibökök néhány mondatot. Fel is nézek rá. - Elmész a jó büdös picsába... - közlöm vele legelőször is, mert nem árt, ha tudja, hogy haragszom, csak éppen most egészen másképpen zajlódik ez le bennem. Hé, én sem örülök neki, mert utoljára... fasz tudja mikor sírtam. - Már előtted is ittam, drogoztam és megdugtam fél New Yorkot, de se Evelyn, se a többiek odabent nem tartanak... senkinek. - néztem rá mérgesen, meg-meg remegő ajkakkal, ahogy egyre inkább nedvessé váltak szemeim. - Én kérek elnézést, hogy kértelek, ha már itt esedeztél előttem, hogy akkor válasz minket a kurva munkád helyett. Bocs, hogy élek, de tényleg! Legközelebb megkérem Calet vagy Rowant, hogy lehetőleg a fejemre célozzanak, nehogy a végén megint tönkre tegyem bármidet is. - sziszegtem a végén fogaim közt, és bár dühös is voltam, igazából még mindig tartani próbáltam magam. Hangos sóhajt közepette fordítottam hátat, hogy kezeim arcomra tehessem és hátra dönthessem a fejem, bár a helyzeten ez sem segített semmit. Igazából a mérgemmel próbáltam magamba fojtani a fájóbb érzéseket. Jobb őrjöngeni, mint úgy sírni, mint egy kis gyerek. - ...persze nem lesz megint! Mert még egyszer így nem baszom el... Ahh, hogy lehettem ekkora balfasz...? - járkáltam föl-alá okolva magam mindenért, elvégre én indítottam el a lavinát akkor a bárban. Aztán leengedtem kezeim és felé fordultam. - Még biztosan helyre hozhatod... elvégre te vagy Mr.007, nem igaz? Ha már a kapcsolatokban nem, ebben és a szarkeverésben jó vagy... menj, mentsd meg a karriered. De ne úgy, mint engem! - mutattam mögé, hogy takarodjon el. - Húzd el innen a beled! Tedd a segged a kibaszott luxus kocsidba és hajts el innen mielőtt a végén te is egy senki leszel! - kiabáltam vele, és csak azért mertem megemelni a hangerőm, mert kintről is jól hallható volt a benti zaj, szóval kizárt, hogy bármit halljanak belőlünk. Aztán fogtam magam és elindultam vissza. Nem mentem be azonnal, az nagy bukta lett volna, és így is legszívesebben haza mentem volna, vagy valami elhagyatott helyre, hogy hát... kibőgjem magam és idővel valahogy össze is kaparjam magam, de ha most nem megyek vissza Evelyn képes lesz magát hibáztatni, pedig aztán tényleg semmiről sem tehetett. Ezért aztán vártam egy kicsit az ajtó mellett a fallal szemben. Megtöröltem a szemeim, az orrom, mint egy duzzogó kisgyerek, és közben próbáltam olyan dolgokra gondolni, amik nem sarkalltak ennek az egésznek a folytatására. A baj ezekkel a dolgokkal az volt, hogy épp most robbantak szilánkosra. Legszívesebben most szarrá kokainoznám az agyam, vagy be sweet dreameznék, hogy bekómáljak, aztán jóvan az úgy. Helyette... vettem egy mély levegőt, a hajamba kócoltam, és ha nem is egy teljes szélességű mosollyal, de beléptem. Ha csak Julian meg nem állított a tova intése után. - Héé! - sétáltam vissza mosolyogva Evehez. A szemeim már szárazak, maximum kicsit piros a képem, de még jó, hogy szar az idő. - Hideg van kint, szóval hányni csak kabátban, ha lehet... - legyintettem, mint egy reménykedve, hogy nem szúrja ki a sorok közti füllentés szagot. - Nyugiii... haza küldtem... - végülis így is mondhatjuk, nem? - ...kicsit jobban meglegyintette a pia, meg a sok stressz... még jó, hogy legalább a te Remyd nem iszik ennyit... ki tudja belőle mit váltana ki a kombó... - forgatom szemeim, miközben belépek a pult mögé. - Na mindegy, azért nekünk még tart az este... - kacsintottam felé huncutúl. - Ittál már fekete abszintot? Remélem nem, mert más különben kénytelen leszek valahogy másként kiütni magam, mondjuk egy kocsi elé lépve. Csak piálva azért még is kellemesebb...
"Come on, come on Turn a little faster Come on, come on The world will follow after Come on, come on 'Cause everybody's after love"
Remy az üzeneteken keresztül baromira nagy támogatást jelentett, mivel elképzelni sem tudtam, hogy mi fog történni, ha Julian és Roman, vagy legalább az egyikük visszatér. Nem szerettem volna kettejük között feszültséget szülni, és eszembe sem jutott, hogy ezt okozhatom nekik. De ezek az üzenetváltások csak erősítették a tényt, hogy tényleg kifogtam a világ talán legrendesebb srácát, aki képes volt nekem leírni, hogy olyan univerzumot még nem fedeztek fel, ahol gonosz lennék, vagy bármi ehhez hasonló. Iszonyatosan szarul éreztem magam, és nem segített az sem, hogy azért a határokon belül, de megittam pár kört, amíg azon agyaltam, mi történhet odakint. A visszatérő Roman felé pillantottam, és a tekintetemmel kerestem Julian-t is, de nem igazán láttam. Lehet, hogy nem is jön vissza?! -Öhm… biztos, jó ez így? –néztem fel rá kérdőn, kissé bizonytalanul. Hazaküldte? De ez… mit jelent? -Tényleg nem szerettem volna bajt okozni ezzel!! Nem gondoltam volna, hogy ennyire mellre szívja azt, hogy nekem véletlenül elmondtad a terveidet. Vagy ez ilyen… meglepetés lett volna?! Annyira hülye vagyok, ne haragudj rám! –pislogtam rá teljesen kétségbe esve. Fogalmam sincs, mi a fenéért hoztam fel valamit, amiről nem voltam biztos, hogy Roman említette a párjának is. Néha komolyan nem értem, hogy mi a jó fenét csinálok… -Igen… nagy szerencsém van Remy-vel… -bólintottam rá a dologra egy halvány, kissé szomorkás mosollyal, visszafogva a szipogási kényszeremet. Csak nagy szemekkel néztem rá, amikor megkérdezte, hogy ittam-e már fekete abszintet. Nem szeretem azt az italt, meg úgy általánosságban semmit sem kifejezetten, amiben mentol volt, nyilván a sima fogkrémen túl, viszont annyira elbaszottnak éreztem ezt az egész helyzetet, amit ráadásul én okoztam, hogy inkább csak jelzés értékkel megráztam a fejemet válasz helyett. -Mi lesz most… veletek? Mármint… nagyon mérges volt Julian? Nem kellene… nem is tudom… utána menni? –persze nem értek a dinamikájukhoz, meg én nem is vagyok ilyen hevesen veszekedős, italt arcba öntős típus, szóval tényleg nem tudtam elképzelni, mi lehet a jó forgatőkönyv.
Kezdőlap
