Egy asztalnál ülök, közben a lábammal dobogok a padlón, időnként pedig az órámra nézek, ha nem arra, akkor a szinte percenként megszólaló telefonomra. Hétvége van, így nem a munkából keresnek kivételesen, helyette Bay írogat. Az a lány néha az idegeimen pattog, főleg most. Nem írok neki vissza, akkor pontosan látni fogja, hogy nem is vagyok annyira elfoglalt, mint ahogyan azt mondtam neki, hogy leszek. Pedig az vagyok. El vagyok havazva a munkámmal, plusz a családi keveredéssel is és még rá is kell figyelnem. Mint egy rossz gyerek komolyan mondom. Persze az én hibám, én ajánlottam fel, hogy elmegyek vele, ahová csak akarja, mert tudom, hogy fél egyedül elmenni és valahogy le kéne győznie a paranoiáját. De nem érhetek rá mindig, mint ahogy most sem. Közbe ismét az órámra nézek. Késik. Nem, nem késik. Én jöttem előbb. De annyi ideje várok már, hogy úgy érzem, késik. Pedig még van vagy 10 teljes perce, amíg azt nem mondhatom neki, hogy késett. De nem fog. Illetve remélem. Damien és én még akkor találkoztunk először, mikor apámhoz jártam Amerikába. Persze tartottuk a kapcsolatot, örültem is neki, volt legalább nem csak koreai barátom is. De egy időre eltűnt, most pedig végre úgy fest visszatért és engem már majd megöl a kíváncsiság, hogy mi történhetet vele. Persze nem akarom egyből ezzel letámadni, elég hülyén venné ki magát a helyzet, hogy betoppan, le sem ül, és én máris kikérdezgetem. Nem vallatni akarom, csak tudni, hogy mi van vele. Azonban nem bírok magammal tovább, inkább előveszem a gépemet és dolgozok, mert ki tudja, hogy mikor jön meg. Szegény kiszolgálók, már biztosan utálnak, hiszen vagy 20 perce ülök itt tétlen, csak egy teát rendeltem eddig, még csak nem is kávét, annak ellenére, hogy kávézóban vagyok. De nem engedhetem meg magamnak a koffeint, még a végén magas lesz a vérnyomásom. Szakmai ártalom azt hiszem, hogy ennyire vigyázok, hogy mit viszek be. Meg az edzésé is persze, mert ott is ügyelnem kell erre. Közbe a telefonom csak nem hagy nyugodni, így inkább megnézem és visszaírok Paranoia kisasszonynak, hogy végre nyugodjon le és majd később felhívom, vagy amit akar. Kérlek Damien gyere minél előbb, most már tényleg szét fognak pattani az idegeim.
×Megjegyzés: Remélem így jó lesz ×Zene: End of Spring×
Egyik kezén meg tudná számolni, hány olyan ismerőse van, akit viszonylagos határozottsággal nevezhet barátnak is akár. Azokat pedig, akikkel gyerekként találkozott, s nemcsak, hogy tartja velük a kapcsolatot, de még azt is megkockáztatná, hogy némi bizalmat is táplál irányukba, számolgatnia se kell. Lysander egyike annak a kevés csodabogárnak, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag közel került hozzá, s most ismét hajlandó összefutni vele. Magát is meglepi, milyen izgalommal gondol a találkozóra, pedig nem is olyan régen még biztosra vette, egy örök életre megszakította a kapcsolatot mindenkivel, aki akár csak egy apró szeletében is része volt a múltjának. Az időnek, mikor élvezhette a szabadságot, mikor a nagyvilág előtt, magasra tartott fejjel, büszkén kihúzott háttal lehetett az, aki mindig is akart. Nem kellett bujkálnia, álarcot viselnie, megmutathatta az egész világnak, mire képes, mire született. Szabadon szerethetett, szabadon alkothatott, élhetett. Ennek az időszaknak azonban vége és soha többé nem kaphatja vissza. Talán nem is akarja. Túlságosan is mélyen és élénken befúródott emlékezetébe az árulás éles fájdalma, a tehetetlen düh, mi ezt követte és a sötét kétségbeesés, mi érzelmei orkánját lezárta. Soha nem akar átélni hasonlót, nem engedheti hát meg magának, hogy ismét olyan odaadóan szeressen és bízzon. Ahhoz pedig, hogy teljesen új fejezeteket nyithasson, egyet szülei akarata szerint, egyet pedig saját vágyának engedelmeskedve, át kellene vágnia minden megmaradt fonalat, ami a múlthoz köti. Mégis itt van most. Ujjai a megjelölt kávézó ajtajának kilincsére simulnak, s épp csak néhány lélegzetvételnyit habozik, mielőtt benyitna. Tekintete érdeklődőn siklik végig a vendégeken és hiába telt el annyi idő, mióta utoljára találkoztak, azonnal kiszúrja a férfit. Szapora, de megfontolt léptekkel közelíti meg, tartása eleganciát, magabiztosságot áraszt, akárcsak a kényszeredett félmosoly arcán. Pontosan olyan, amilyennek mindig is látni akarták, sikeres ember látszatát kelti, elrejtve minden apró jelet, ami bármi mást sugallhatna, de csak reménykedhet abban, egyiken se fog átlátni Lysander. - Szia. Remélem, nem várattalak meg – tökéletesen tisztában van azzal, hogy nem. Időben érkezett, ahogyan azt kell, pontosan a megbeszélt időpontkor érte el az asztal, arról pedig, hogy ennek érdekében vagy tíz percet ücsörgött az autójában, a másiknak természetesen nem kell tudnia. - Nem számítottam rá, hogy valaha találkozni fogunk még, ha őszinte akarok lenni, de örülök, hogy tévedtem – az eddigi hamis félmosolyt valódi váltja fel, habár csupán rövid időre engedi sejtetni, ezúttal nem csak udvarias, kételyei és aggódása alatt valóban megkönnyebbült boldogsággal tölti el, mégiscsak van valaki a szülein kívül, aki ismerte az énjét, akire egykor annyira büszke volt. Elfoglalja a szemközti szabad helyet, figyelmét csak arra az időre szentelve másra, míg dupla eszpresszót kér, feketén, a látványára az asztalukhoz sasszézó pincérnőtől. - Bízok benne, hogy jól megy a sorod - fordul vissza beszélgetőpartneréhez, amint a rendelését felírva, a fiatal nő távozik és ismét kettesben maradnak.
Most már szinte percenként nézegetem az órámat. Ideges lennék? Nem igazán. Izgatott, már annál inkább. Nem olyan egyszerű nyugodtan ülni egy asztalnál és várni, míg egy rég nem látott ismerős betoppan. Bevallom, az én hibám is, hiszen jóval előbb érkeztem, mint kellett volna pusztán azon okból kifolyólag, hogy nem szeretek késni. Inkább előbb érkezem, csak hogy pontos legyek. Persze ő időben jön, sőt halálosan is pontos. Nem is vártam tőle mást. De legalább végre itt van. Az arcomon nem látszik, hogy már vártam rá, ugyanolyan komoly vagyok, mint mindig. –Szia. Ugyan, én érkeztem előbb. – Ami tény és való, de nem akarom bevallani neki, hogy reménykedtem benne, hogy talán ő is előbb betoppan, és akkor nem kell ennyit várnom. De mit tesz az a majdnem fél óra várakozási idő igaz? Na jól van, azért kicsit túlzásba vittem most. Lehet az is hozzá játszott a dolgok alakulásához, hogy nem szerettem volna azért késni, mert valaki kitalál nekem még valamilyen programot még így gyorsan reggel. Így inkább már korán eljöttem és úgy voltam vele, hogy vagy a saját dolgommal foglalkozok, vagy úgyis korábban ideér. Hát egyik feltételezésem sem jött össze, mivel korábban jöttem, de a munkámra kevésbé tudtam koncentrálni, ő pedig nagyon is pontosan szeretett volna érkezni, ahogyan elnézem. -Valóban? Megkérdezhetem miért nem? Hiszen mindig is jóba voltunk. – Kicsiként találkoztunk először, már akkor is olyan embernek tartottam, akivel szívesen barátkozok, mikor pedig idősebbek lettünk, csak még biztosabb lettem a dolgomban. Nem szeretek, sőt nem is szoktam ostoba emberekkel barátkozni, ennek megfelelően nagyon jól megválogatom, hogy kik kerülhetnek közel hozzám. Ő azon kevés ember egyike, akiknél tényleg azt érzem, hogy van esze, így jóba is tudok vele lenni. Egyszóval nem értem, hogy miből gondolta, soha többé nem lát. Tudom, hogy mostanában nem volt minden rendben és felszívódott, de emiatt még nem kell szakítani a régi kapcsolatokkal. Mondom ezt én, aki miután elhagyta Koreát inkább az angol nevét kezdte el használni, hogy mégcsak véletlenül se jöjjenek vissza a múlt emlékei. -Mondhatni. – válaszolom, mikor végre leült. – Mehetne jobban is, mostanában kicsit elhavaztak a munkámmal. – kezdek el panaszkodni. – De nem én vagyok érdekes, hanem te. Mi történt veled? – teszem fel egyből a kérdést, ami már nagyon régóta érdekelt. Remélem, azért megosztja velem. Ha nem persze azt is megértem, nekem is vannak olyan dolgok a múltamban, amiket nem szívesen mesélek senkinek, de azért… egy régi barátnak igazán elmondhatná, hogy miért is tűnt el, és hogy ennyi idő alatt mi minden történt vele.
Maga se tudja megmondani, mikor gondolta meg magát. Melyik volt az a pillanat, mikor korábbi, határozottnak gondolt döntését semmissé téve elfogadta a meghívást. Talán soha nem volt elhatározása igazán mélyreható és komoly. Talán az volt, egészen addig a pillanatig, míg egykori jó barátja neve nem került a kalapba. Bárhogy is legyen, úgy döntött végül, kockáztat, megkísérli egyik múltbeli kapcsolatának visszatérését jelenébe és talán jövőjébe is, olyanét, amihez kizárólag kellemes emlékek fűzik. - Ettől még elnézést, hogy megvárattalak - igaz, teljesen pontosan érkezett, nem várhatták el tőle, hogy hamarabb bukkanjon fel a megbeszéltnél, szavait mégis teljesen komolyan gondolja. Sok minden nem maradt meg viselkedésébe égett természetességként szülei tanításából, mintha mindent, amit valaha tőlük tanult lázadó énje boldogan lökte volna ki. Az érkezés időpontja is ilyen. Náluk sose volt divat a pontosság, azon a véleményen voltak mindig is, elég befolyásosak ahhoz, hogy megengedhessék maguknak a késés luxusát. Nem hosszú órákról van persze szó, mindössze néhány percről, mely már érezhető, de valójában semmilyen jelentőséggel nem bír. Más oka is van annak persze, igyekszik mindenhová kínos pontosággal érkezni. A napirendje. Ahhoz, hogy ideje legyen minden szeretett és éppen csak tolerált elfoglaltságra, tökéletes tervet kell készítenie, a hét összes napjára, másképp csak belezavarodna, tévedne, elárulná magát. Ezt pedig nem engedheti meg. - Nem azért, mert bármiben változott a viszonyulásom hozzád, de sok minden történt, mióta nem beszéltük - olyasmik, amiket meg kellene említenie talán, felszínesen legalább, hogy Lys érthesse, mit, miért tesz, mire, miért gondol, egyelőre azonban maradna sejtelmes titkolózásnál. Pedig talán az előtte ülő férfi lehet az egyetlen, akinek nem csak biztonsággal mesélhet élete olyan eseményeiről, mit nem szívesen oszt meg senkivel, de ő lehet az is, aki meg is értheti. Ha nem is tökéletesen, de jobban, mint bárki más. Nem fog megosztani mindent vele persze, akkor se, ha a dalolás mellett dönt, egyelőre legalábbis biztosan nem, de meglehet, már a részigazság is többkilónyi, lassan elviselhetetlennek érződő súlyt emel le már így is túlterhelt válláról. - Nem jó az, ha van munkád? - érdeklődő mosolyába kérdése ellenére együttérzés vegyül, mert megérti, bármilyen jó is legyen, ha van mit csinálnia, van egy pont, mikor ez már akár tehernek is elmegy. - Sok minden. Nem is tudom, hol kezdhetném - halk, örömtelen nevetést hallat, mely nem tart tovább egyetlen lélegzetvételnél, mégis durván csattan a közéjük ült csöndben. - Társultam Jonathan Sterlinghez - tudja, hogy olyasvalaki számára, aki nem ismeri olyan régóta, mint Lysander, aki nem hallotta számtalanszor ezelőtt, miként nevezi az apját, furcsa és zavaró lehet ez, de abban is biztos, barátja megszokta már, ellenben a kijelentéssel magával. Hiszen bevallotta vele éppen, hogy azt csinálja, amiről néhány évvel ezelőtt esküdözött, hogy soha nem fogja. - Remélem, azért, nem rólam akarunk beszélni egész este, annyira nem volt izgalmas az elmúlt időszak – s még csak nem is hazudik, hiszen egészen más jelzővel illetné a kérdéses időt. Sokkal komorabbal, olyannal, ami megmutatja, mennyi fájdalmat és csalódást hagyott maga mögött.
Olyanról már hallottam, hogy valaki bocsánatot kér, mert késett. Ez csak természetes, hiszen a késés egyértelműen azt mutatja a másik fél felé, hogy semmilyen mértékben nem érdekli, hogy a találkára mennyivel később érkezik, ezzel pedig esetleg kellemetlenséget okoz a másik fél számára. Ezért utálom, ha valaki ilyet tesz. Persze a legtöbb ember ettől még nem képes időben érkezni. Ez Damienről nem mondható el, hiszen nagyon is pontos, szinte már túlságosan is. Éppen ezért nem is értem, hogy miért kér elnézést. – Tényleg semmi gond. Jobb volt itt várni, mintha otthon kellett volna. – Amúgy is korán keltem ma, mint mindig persze, és rengeteg időm volt, még miután megreggeliztem és összekészülődtem is. A nap nagyobbik részébe meg amúgy is csak dolgoztam volna, hogy ezt otthon az asztalomnál, vagy itt teszem meg, az már teljes mértékben lényegtelen. Vannak olyan emberek, akik rettenetesen ragaszkodnak a megszokott kis szobájukhoz és állítják, hogy ők csak ott képesek dolgozni és tanulni. Nekem sose volt bajom azzal, hogy bárhol máshol olvassak, dolgozzak, vagy megírjam a házimat. Sokszor még a tömegközlekedési eszközökön is csak tanultam, hogy időt spóroljak. Még Koreában is hasznos volt, itt meg ahol átverekedni magamat a városon csak egy óra, vagy akár több még inkább. Válaszára felhúzom az egyik szemöldökömet. –Tényleg? Érdekelne, hogy mi olyan dolog történhetett, ami miatt szakítanál a régi barátokkal. – Nem mondom, hogy nem lehetséges ilyesmi és hogy ez egy rettenetesen rossz dolog, mert akkor a saját döntéseimnek mondanék ellent. Vannak ugyanis olyan pontok az életben, mikor tényleg másra sem vágyik az ember, csak maga mögött hagyni azt az egészet. Mint nekem, mikor végre elköltözhettem Busanból és Szöul lett az otthonom, de ez nem volt nekem elég változás, hiszen a múltamból az emberek továbbra is ott voltak, tudták, hogy még mindig ott élek és nem tudtam tőlük szabadulni, hiába akartam. Nekem ezért volt jó annyira, hogy idejöhettem, mert itt tiszta lappal indultam, nem ismert senki, nem tudták milyen voltam. Kivéve Damein, hiszen ő tudja, hogy milyen játékos voltam, és mennyire szerettem a barátaimat. Csak később hidegültem el az emberektől, de a barátimmal igyekszem ugyanolyan maradni. -A munkával nincs baj, de van egy lány, akit a nyakamba akasztottak és nem éppen egy könnyű esett. –vallom be őszintén. Hát igen, Bay valóban nagyon nehezen elviselhető időnként, és ha nem ez lenne a munkám, már rég otthagytam volna. De időm sincs végiggondolni rendesen, hogy milyen is néha ez a csaj, mivel a barátom olyat mond nekem, amit nem gondoltam volna, hogy valaha hallani fogok tőle. – Társultál az apáddal? – kérdezek vissza meglepődve. Néhány éve még annyira mondogatta nekem, hogy ő ugyan nem fog, aztán most mégis megtörtént. – Miért? – Ez most már nagyon érdekel, így megpróbálok belőle annyit kihúzni, amennyit csak lehete. -Van valami, amiről specifikusan szeretnél beszélgetni és nem te vagy? – kérdezem mosolyogva. Vele több minden történt, így azt hiszem teljesen érthető, hogy miért róla akarok beszélni. Meg amúgy is kíváncsi vagyok, amit sajnos nem is tudok leplezni.
Nem szeret késni, feleslegesen megváratni másokat, de épp úgy nem tartozik kedvelt elfoglaltságai közé túlságosan korán érkezni se, valamilyen szinten udvariatlannak tartja azt is, mint egy afféle ki nem mondott elvárást a másik fél felé, mit, ha csak nem gondolkozol előre és érkezel hamarabb te is, nem tudsz teljesíteni. Megváratni se szeret ugyanakkor másokat, akkor se, ha az ő hibájuk tulajdonképpen, hiszen elkerülhették volna a kellemetlenséget, ha pontosabban betartják a megbeszélt időpontot. Épp ezért kér bocsánatot most, még ha indokolatlanul is. - Baj van otthon? – épp annyi érdeklődést csempészik hangjába, amennyi tisztán mutatja, kérdése nem puszta üres udvariasság, s az egyetlen elfogadható válasz a „semmi”, hanem valóban kíváncsi, milyen okok lapulhatnak az állítás mögött. Igyekszik ugyanakkor megtartani az udvariassági távolságot is, hogy ne tűnjön úgy, mintha kötelező jellegű lenne feleletet nyújtani. Van azonban némi önzőség is tettei mögött. Reméli, elhúzódik a téma és nem jutnak el addig a pontig, hol el kell döntenie, meg kíván-e osztani élete legutóbbi mozzanataiból bármit is, s ha igen, mit és mennyit. Természetesen, ahogy ahhoz az elmúlt időben egészen hozzá is szokott, nincs ekkora szerencséje. Észrevétlenül bukkan felszínre a beszélgetés, amit szeretett volna elkerülni. Halk sóhajjal reagál a kérdésre csupán. Annyi mindent mondhatna rá, ha az őszinteség ösvényét választaná, de fogalma sincs, valóban ez-e, amit tenni akar, néma marad hát inkább és fél füllel beszélgetőpartnerére koncentrálva elmerül gondolatai tengerében. Bármily nehezen szánja is rá magát, meglehet, a beszéd lenne a helyes lépés. Lysander régi ismerőse, sőt, egyenesen barátja, nincsenek sokan márpedig kiket ezekkel a jelzőkkel illetne. Neki elmondhatná egy részletét annak, amit eddig hűen őrzött, aminek elhallgatására kínosan ügyelt. Mindenről beszámolnia képtelenség persze, titkát továbbra se adja ki senkinek. Habár megbízik a férfiban, nem ő lenne az első, aki visszaél ezzel. - Pedig biztos voltam benne, hogy szereted a kihívásokat – arcára a mai nap első mosolya siklik, mi sokáig nem marad ugyan, de legalább addig is őszintén ragyog. Nincs benne kárörvendés Lysander nehéz helyzete miatt, ha valóban akkora problémát jelent a nyakába varrt munkatárs, mint mondja, őszintén sajnálja. - Röviden, kötöttünk egy egyezséget. Hosszabban Josh nem egészen az volt, akinek gondoltam és belekeveredtem az ügyeibe – fogalma sincs, ennél jobban bele akar-e mélyedni. Nincs szüksége szánakozó pillantásra, sajnálkozásra, különösen, mert barátja pontosan tudja, mennyit jelentett számára a férfi. Még az esküvőjükön is jelen volt, ha jól emlékszik. – Kihúzott a csávából, de csak azzal a feltétellel, hogy neki dolgozok. Tudod milyen – megrántja vállát, mintha az egész semmiség lenne, pedig ez nem is állhatna távolabb az igazságtól. Tenni ellene azonban, egyelőre legalábbis, nem tud. - Nem igazán. Mindennel megelégszek, ami nem én vagyok – nem készült kérdés- vagy témalistával. Mielőtt ideért volna, számtalan lehetősége átfutott az agyán, amiről társaloghatnának, de, ahogy az lenni szokott, világgá rohant mindegyik, amint megpillantotta barátját. - Mesélj magadról. Mi történt veled mióta nem beszéltünk? – valami biztosan, márpedig őszintén kíváncsi mindenre, akkor is, ha Lysander szerint az jelentéktelen apróság csak csupán.
Következő kérdésére egy pillanatra meglepetten nézek. Baj lenne otthon? Nem hiszem, hogy ez az lenne. Ami Koreában volt, az volt baj. A tudat, hogy egyetlen egy régi barátom volt, akivel imádtam játszani, aki mindig ott volt velem, akire számíthattam… aztán emiatt néztek minket melegnek, szekáltak bennünket és megaláztak. És a legszörnyűbb, hogy ez nem a fiú hibája volt, és mégis őt büntettem és a mai napig ezt teszem vele. Elköltöztem először csak a városból, utána meg az országot is hátam mögött hagytam az összes ismerősömmel, új életet kezdtem, még a koreai nevem helyett is az angolt használom most már, hogy biztosan senki se jutassa eszembe a múltat. Szóval ehhez képest… a jelenlegi helyzet az baj? – Nem igazán mondanám annak. Csak a szüleim a nyakamba sózták a beteg nagymamát, akit meg kell látogatnom időnként és tudod… van ez a lány is. – Nem is érdemes beszélni róla. Bay idegesítő és állandóan ugráltat. Olyan vagyok neki, mint valami bejárónő, akit kénye kedve szerint kérhet meg bármire. Védelmet ajánlottam neki akkor, nem pedig szobatakarítást… De hát mindegy is, ez így alakult. Eleve a főorvos hibája, mivel ők nem kívántak foglalkozni a drága hölgyemény rejtélyes betegségével, amit én csak paranoiának hívok, de szent meggyőződésük, hogy ennél több van a háttérben. Inkább pszichológushoz vitetném. Kérdésemre csak egy sóhajt kapok válaszként, én pedig csak megbiccentem a fejemet ezzel jelezve, hogy nem kötelező a válasz és abszolúte nem erőltetem, hogy elmondjon nekem mindent. Nyilván örülnék neki, de ha egyszer sok neki, akkor le is tudtuk ezt ennyivel. -Szeretem, de őszinte leszek, szerintem nem jó helyre küldték. Vegetatív idegrendszeri gyengeség… létezik ilyen, de ezt nem lehet kezelni, illetve nem orvossal szokás. – Erre mondták azt, hogy csak kezdjek vele valamit. Jobb ötlet híján pedig fogtam magam és felcsaptam testőrnek. Mi vesztenivalóm lehet? -Tessék? – kérdezek vissza megdöbbenve. – Mit csinált? – érdeklődöm tovább, mert hát ez azért eléggé érdekes. Annyira összeillőek voltak, sose tudnám elképzelni, hogy a párja csak így átverné. – Persze, átérzem… – Tudom, hogy milyen az apja, az enyémet sem gondolnám sokkal jobbnak, a mai napig bele akar rángatni a családi üzletbe, de nem fogja fel, hogy nem fogok belemenni. Aztán átterelődik rám a szó, amire igazán nem tudok mit mondani a triviális dolgokon kívül. – Bevallom, nem igazán tudok új információval szolgálni. Rezidens vagyok egy magánklinikán, ahol most kaptam egy pácienst egy olyan betegséggel, ami annyira átlagos, hogy kezelni sem lehet, nagyjából, mint a megfázás. – Jelen van, tudjuk, hogy létezik, de nincs hatásos gyógyszer, mert orrcseppet vehetünk, meg teákat és társai, de az mégsem gyógyszer igazából. – Idegesít és nem valami agysebész a lány, de mégis vele vagyok, mert olyan szerencsétlen és félős, hogy… megsajnáltam? – Még engem is meglep, hogy ezt mondom, mivel nem szokásom ilyen érzések kimutatására, vagy együttérzésre egy szemernyi hajlandóságot is mutatni. –Fél, egyedül van és hiányzik neki az otthona. Őszinte leszek, nem tudom mi az a szó, ami leírná, hogyan állok hozzá. – Az utóbbi időben amúgy is nehezen megy az érzelmek kimutatása, ne hogy még a magyarázása.
Kezdőlap
×Zene: 
