Nem vagyok társasági ember, soha nem is voltam az, ha lehet, akkor inkább távol maradok azoktól a helyektől, ahol túl nagy a nyüzsgés. Ezért is nem szeretek buliba járni. Mondjuk a részeg emberek jelenléte már önmagában zavaró tényező, de az sem éppen kellemes, hogy túl sok ostoba vesz körül. Az a sok idióta, akik elhiszik magukról, hogy okosak és szépek, vagy éppen értelmesek… Rendkívül irritálóak. Most mégis itt vagyok, egy orvosi konferencián. Mondhatjuk, hogy a munka miatt érdemesnek tartom feláldozni saját magamat és kilépni abból a kis burokból, amelyet annyira szeretek és szinte sose hagyok el, ha csak nem köteleznek rá, de nem ez volt a helyzet. Nem rajongok azért, ha valaki kilök a „komfort zónámból”, ahogyan ezt manapság szokás mondani, sőt kifejezetten haragudni tudok érte. Az amúgy is hűvös természetem, pedig átfordul dühösbe. Annak senki sem örülne, mert az még hagyján, ha leordítom a fejét az illetőnek, de sokkal valószínűbb, hogy a gallérjánál fogva nyomom a falhoz, ha eléggé kikezdi az idegeimet. Nem, sajnos a munka sem képes a lehetetlenre, hiába élvezem azt, amit csinálok, és ha újra kezdhetném, akkor is ez lennék, de a neurológusi pálya sem képes velem elfeledtetni azt, hogy pontosan hol is vagyok. Ugyanúgy körbevesznek az emberek, ráadásul egyik beképzeltebb, mint a másik. Az idősek lenézik a fiatalokat, nem engedik nekik, hogy kibontakozzanak, ellenben sok munkát adnak nekik. Tisztelet a kivételnek persze, de az én főnökeim jelen esetben nem tartoznak ide. Tisztában vagyok a képességeimmel és azzal is sokkal több mindent is megengedhetnének nekem, de persze mivel csak rezidens vagyok, így nem fogják engedni, hogy könnyen előrébb lépjek. Az meg a másik, hogy a fiatal, akik itt vannak általában játszák az eszüket, hogy milyen fontosak, holott ez egy cseppet sem igaz rájuk. A tömegben igyekszem elvegyülni, de nem annyira, hogy mindenkivel le is álljak egy könnyedebb csevegésre, elvégre nem akarom lerombolni a saját hangulatomat már most. Inkább keresek magamnak egy sarkot, vagy valakit, akivel szóba is tudok elegyedni, bár ebből igen kevés személy van jelen itt. Mondhatjuk akár azt is, hogy nulla, mert eddig konkrétan senkit se találtam, akivel az ismertségi szintem legalább az elviselhetőn lenne. Ilyen az én formám, sose vagyok képes megtalálni azokat, akikre épp szükségem van. Ellenben az engem nagyon idegesítő alakok könnyen jönnek velem szembe. Az egyetlen mázlim, hogy még senki sem állítót le egy beszélgetésre, inkább csak elmegyek az emberek mellet. Nem nézek rájuk, kifejezetten kerülöm a szemkontaktust, így kisebb is az esélye annak, hogy felismernek, vagy egyáltalán csak leszólítsanak. Még egy kis ideig kevergek a vendégek között, bár már csak tényleg azért, hogy valamennyire úgy látszódjon, hogy szocializálódni próbálok, ami nem feltétlenül igaz, bár van egy olyan érzésem, hogy előbb vagy utóbb muszáj lesz valakihez odamennem, még ha ehhez szemernyi kedvem sincsen. De addig is megakad a szemem egy férfin, akit így messziről úgy tűnt ismerhetek, így veszem magamnak a bátorságot és közelebb lépek, amint pedig biztos vagyok a dolgomban egyből meg is szólítom. – Hála az égnek! Már komolyan azt hittem el kell cseverésznem néhány ostoba fruskával itt. – jegyzem meg egy kicsit halkabban, elvégre nem akarom, hogy mindenki számra kiderüljön, nem vagyok épp elragadtatva attól, hogy itt kell lennem.
"suffer now and live the rest of your life as a great doctor"
Azt szokás mondani, hogy jó pap holtig tanul. Habár hivatásomat tekintve nem az Ige hirdetője és elvakult hívője vagyok - nyilván érdemes figyelembe venni, hogy sokan mégis hasonló jelentőséget tulajdonítanak az orvosi hivatásnak, tekintve, hogy életek múlnak rajtunk -, attól még igaznak gondolom ezt a mondást magamra is. Csak mert távol vagyunk már az iskolapadtól, ugyanolyan fontos a tanulási folyamat, ami talán soha nem ér véget. Mindig lesz egy új tanulmány egy újfajta gyógyszer és új kutatások. Jó esetben mi magunk is foglalkozunk majd utóbbiakkal, vagy épp tanulmányok is születhetnek a munkánknak köszönhetően. Nem állítom, hogy ne lettek volna fontosak azok az évek, amelyek nagy részét a könyvek fölött görnyedve, hosszú éjszakázások és néhány idegösszeroppanás szélén töltöttem, még az egyetem alatt. Fontosak voltak az alapok. Én azonban sokkal jobban élvezem a jelenlegi éveimet. Amikor testközelből találkozom olyan helyzetekkel, amelyeket más jó esetben pusztán csak a televíziója képernyőjéről lát viszont. Szükség van arra, hogy a tapasztaltabbak figyelése során képesek legyünk mi magunk is tovább folytatni a tanulási folyamat azon részét - immáron élesben, gyakorlatban -, amely hosszú távon jó orvosokká tesz bennünket. Ennek pedig a heti nyolcvan órányi munka mellett bizony része az is, hogy részt vegyünk konferenciákon is. Nem pusztán azért, mert kötelezően előírja valaki - habár manapság még csak nem is ez a módi, helyette inkább 'erősen ajánlottnak' számít valami. Jó esetben olyan előadókhoz lehet szerencsénk, akik nem untatnak halálra és a végén azzal az érzéssel távozhatunk, hogy inkább megérte. Mégiscsak olyan ez, mintha újra az iskolapadban lennénk. Ha választani kell, akkor határozottan inkább a gyakorlati oktatást választanom, ami remek módja annak, hogy egyszerre foglalkozzunk adott problémával és tudjunk kérdéseket is feltenni. Sokkal fontosabb az életben is megtapasztalni valamit, mint hogy könyvek lapjairól próbáljunk meg profikká válni. Ha pedig már profivá válás, akaratlanul is felrémlik bennem, hogy mi lesz, ha a kezem remegése olyan mértékeket ölt, ami miatt egyszerűen képtelen leszek olyan minőségben végezni a munkámat, amilyenben jelenleg tudom. Nyilvánvalóan ott lenne az alternatíva arra, hogy valaki kivizsgáljon, hogy a megfelelő betegségeket kizárjuk az egészből. Engem viszont oly' mértékben megrémít annak a gondolata, hogy az eddig tanultakat egyszerűen a kukába kell dobnom, amiért alkalmatlan vagyok arra is, amire az eddigi életem szenteltem... Nos, ha valaki azt mondja hogy megrögzötten nem akartam tudomást venni soha arról, hogy pontosan mi baja a kezemnek, akkor kapásból letagadom. Ettől függetlenül még nem lesz hamis. Hamis, mint ahogy sok esetben az a fecsegés is, amit a megjelent orvosok és szakemberek folytatnak egymással. Azokra az eseményekre emlékeztet, amelyeken kisebb koromban a bátyám oldalán kellett részt vennem. Utáltam ezeket, mert soha nem jött el a játék ideje azokon az estéken, csak unalmas, felnőtt dolgokról szólt a beszélgetés. S ha már beszélgetés, kis időbe telik, míg valaki megtalál ugyan, én mégis jókedvvel kezelem a helyzetet. - Lehet, hogy ők nem fogták volna fel akkora büntetésnek, ha veled beszélgethetnek. - Ha más körülmények között lennénk, még szélesebb mosoly ülne ki az arcomra, jelenleg azonban elég visszafogott is vagyok. - A végén aggódni kezdek, hogy az én társaságomat sem szereted. - Erre azonban Lysander remélhetőleg rácáfol majd, különben fogalmam sincs milyen eszközöket kell alkalmaznom, hogy a megfelelő dolgot ismerje be, azaz hogy igenis jó társaságnak tart, ha szakmáról van szó.
Sose volt sok barátom. Már kicsiként is leginkább magam voltam. Azon az egy srácon kívül nem is kellett más nekem. Aztán a végén tőle is eltávolodtam. Mondjuk az mind a kettőnk érdekében jól jött ki. Bár azt nem tudom, hogy vajon neki is olyan nehéz volt miattam az élete, mint nekem, de ez nem is érdekes. Miután ide költöztem sem szerettem volna nagyon sok emberhez közel kerülni. Az oka igen egyszerű, nem bízok bennük. Túl sokszor csalódtam már bennük és annyiszor átvertek már, hogy nekem ugyan nem kell a társaságuk. Azok ellenben, akik képesek voltak elnyerni a bizalmamat és persze elviselni a személyiségemből adódó kezdeti nehézségeke már ellenben megérdemlik, hogy a barátaimnak hívjam őket. Ebből azonban elég kevés van. Jelenleg Bay az, akin erősön gondolkodom, hogy micsoda. Nem nevezném barátomnak, hiszen rendkívül idegesítő egy jelenség. Azonban szórakoztató és több is, mint egy puszta ismerős. Mindig bajban vagyok, ha róla van szó, hiszen annyira vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban. Most pedig mondhatnám, hogy erről azonban időm sincs gondolkodni jelenleg, de sajnos akad bőven. Ezek az orvosi konferenciák számomra mindig csak unalmas bájcsevegésekről szóltak. Ez tipikusan az a hely, ahol ha valaki elismert, akkor annak jó, hiszen ő beszélhet és akárkit lenézhet. Ha ellenben még csak rezidens vagy kezdő az ember, akkor ő marad hátul és csak fölösleges időtöltés a számára, hogy itt legyen vagy rosszabb esetben még meg is alázzák. Én éppen ezért maradok csöndben. Nem kérdezek és beszédre is csak akkor nyitom ki a számat, ha úgy hozza a szükség. Persze lenne bőven mit mondanom az idősebb beképzelt dokiknak, de már megtanultam, hogy sokkal jobb, ha hallgatok. Csak saját magamat büntetem, aztán a végén még fel is húzom magamat. Adott esetben még képes lennék itt hagyni ezt az egész konferenciát és inkább hazamennék. Most ellenben próbálom kihúzni addig, ameddig csak lehet. Erre pedig a legjobb taktika az, ha nem állok le csevegni. Csupán egy bólintással üdvözlöm azokat, akiket ismerek, de senkinél sem állok meg, hogy hosszabb eszmecserét folytassunk, hiszen velük semmire sem mennék. Csak hallgathatnám az üres mondandójukat, ami csupán lefárasztana. Mivel pedig még hosszú a nap, nem szeretnék már az elején annyira lemerülni, hogyha véletlen valaki értelmessel futok össze, akkor ne legyek képes vele beszélgetni. Inkább spórolok az energiámmal. S lám csoda történt, mivel végre megakadt a szemem azon az egy bizonyos emberen, aki reménykedtem, hogy itt lesz. Szaporább lépteket teszek felé, hogy véletlenül se tévesszem szem elől, vagy el ne vigye valaki más egy beszélgetésre. – Gondolod, hogy az én stílusommal nem az lenne? – teszem fel most már mosolyogva a kérdést. Lehet, hogy elsőre még úgy jönnek hozzám, hogy szívesen csevegésbe elegyednének velem, de amint felfedem a valódi énemet, bizony magam is tisztában vagyok vele, hogy kibírhatatlan egy alak tudok lenni. Azon csodálkozom, hogy ő nem hagyott faképnél, mikor megismerkedtünk. -Ha nem kedvelném a társaságodat, szerinted most veled lennék? Kettőnk közül neked lenne több okod itt hagyni kapásból. – Azért remélhetőleg nem kell csalódnom és lesz annyira rendes velem, hogy nem hagyja, hogy direktbe szenvedjek attól, hogy olyanokkal kell beszélgetnem, akiket nem bírok. Jamie azon személyek egyike, akivel határozottan jóba vagyok és szeretek is vele időt tölteni. Ezt igazán tudhatná, de az ő kedvéért meg is erősítem ezt benne.
"suffer now and live the rest of your life as a great doctor"
Azért választottam ezt a hivatást, mert annak ellenére is meg akartam felelni apámnak és büszkévé akartam tenni, hogy egész gyerekkoromban nem sikerült ezt megtennem. Mindig megkaptam, hogy olyannak kellene lennem, mint Dan, olyan okosnak, olyan ügyesnek, olyan illedelmesnek az idősebbekkel és olyan eszesnek, ha az üzletről van szó. Egyedül talán arról sikerült megfeledkeznie az öregemnek, hogy nem vagyok Dan. Nem vagyunk ikrek, tehát mindennel egy éves lemaradásban voltam már gyerekként is. Akkor még nem érthettem meg, hogy az ellenszenve nem pusztán annak szólt, hogy egyszerűen egy éves lemaradással nem tudtam azt hozni, ami a bátyámnak már a kisujjában volt. Sokkal inkább az volt az én buktatóm, hogy nem vagyok apám gyereke. Igazságtalan módon kaptam megkülönböztetést, hiszen hogyan is tehetne egy gyerek arról, hogy pontosan milyen kapcsolat eredményeként jött a világra? Mindig is inkább anyás gyerek voltam, de még tőle sem kaptam kimerítő magyarázatot azzal kapcsolatban, hogy pontosan ki az apám és hogyan történhetett meg ez az egész. Elég volt a tény, hogy megtörtént, én pedig máris csak félig érezhettem magamat Seonak. Semmire nem mentem volna a lázadással. Nem csak hogy a családunk hírnevét tettem volna tönkre, de talán annyit sem értem volna apám szemében - aki hajlandó volt fiaként említeni minden körülmények között és finanszírozni az iskoláztatásom -, hogy még inkább meggyűlöl. Ezért sem mondtam le a tervemről, hogy valóban orvos legyek. Még így is egy olyan ágát választottam ennek a tudománynak, ami kifejezetten nehezen megugorható kihívásokkal járt. A fejemben azonban úgy élt ez az egész, mintha a siker egyenlő lenne azzal, hogy egyszer megkapom a várva várt elismerést apámtól. Ha újabb és újabb szinteket teljesítek, ha jobb leszek, ha okosabb, ha stabilabb a magánéletem, ha kevésbé kontárkodom bele abba, ami a Dan és az ő világa, akkor talán egyszer legalább annyira jó leszek, hogy megdicsérjen. Ahhoz viszont, hogy jobb legyek, akaratlanul is hozzátartozik az is, hogy ne csak a kórházban legyek a toppon, hanem vállaljam azt, hogy az egyetem elhagyását követően is képes legyek tanulni. Még ha néha rezidensként kellemetlenek is ezek a konferenciák, de mi magunk között jellemzően megtaláljuk azt a kört, akikkel szívesen töltjük ilyen esetekben is az időnket. Mint például most Lysander velem. - Na és mit gondolsz, neked kellene változtatnod, vagy nekik? - Pontosan olyan kérdésnek tartom ezt is, mint azt, hogy melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Lysandert le lehet tenni egy csapat ember közé, akiket talán a végére sikerül megkedvelnie, de a stílusa akkor sem fog megváltozni. - Megszokják, vagy megszöknek, igaz? - Mosoly terül el az arcomon, közben pedig nem mulasztom el, hogy gyors pillantással körbe járassam a szemem a közelünkben lévőkön. - Nehéz kérdés. Ha találnánk egy szakértőt, aki elemzi a jelenlévők viselkedését, testbeszédét, majd egyenként a viselkedésüket, valószínűleg megkapnánk eredményként, hogy az itt épített kapcsolatok fele puszta kényszerből jött létre. - Az érdekek nem csak az üzleti világban vannak jelen. Ezt még annak ellenére is megtanultam, hogy sosem akartam a családi vállalkozás ügyeibe belefolyni. Nehéz elmenni apám mellett, aki akkor is szórta magából a bölcsességeket és a sikeresség titkait, amikor épp nem dolgozott. - Nincs okom hagyni, hogy szenvedj - jelentem ki jókedvűen. Más számára talán az ilyen események hossza jelent kínzást, Lysandernek ellenben köztudottan maga a társaság. - Nem iszunk valamit? - Kíváncsian fordítom felé a pillantásomat, majd a válaszától függően elindulok a megfelelő irányba, vagy maradok a helyemen. - Mesélj, hogy vagy mostanában? Mi a helyzet a munkával? Vagy inkább a magánéletről kérdezzelek, eleged van a szakmázásból? - Legalább olyan jókedvű vagyok, mint pár perccel ezelőtt, talán egyedül a szemeimben nagyon egyértelmű ez, most nincs mosoly az arcomon.
Annak idején mikor eldöntöttem, hogy orvos leszek még azért gondoltam, hogy ez jó ötlet, mert szerettem volna minél több embernek segíteni és úgy voltam vele, hogy ezzel teszek értük a legtöbbet. Azt hiszem Jee még szerette az embereket. Tényleg a legjobbat akarta nekik, mert látta bennük a jót. Ez rendkívül nyálas egy szöveg, de valóban így volt. Mikor azonban annyi megaláztatás ért már elgondolkodtam, hogy valóban érdemes-e segíteni másoknak. Megérdemli az emberiség, hogy orvosként segítsünk neki, adott esetben megmentsük az életét? Tényleg léteznek olyanok, akik miatt megéri ezt az egészet csinálni, vagy azok, akik ebben a világban élnek mind ugyanolyan szemetek, beképzeltek és önzők? Olyanok, akik meg se érdemelnék, hogy éljenek, mert olyat tesznek másokkal. Mégis ez lettem. Hogy miért? Mert azt mondtam magamnak, hogyha tíz… nem is inkább ha száz emberből egy olyan van, aki igazán megérdemli az életet és az egészséget, akkor már megérte. Sok paraszt van és még több olyan, akinek, mint civil sose nyújtanám a kezemet, hogy talpra állítsam, hogy ismét elindulhasson a maga útján. Inkább megragadnám a felsőjénél fogva és elmagyaráznám neki, hogy miért nem helyes, az, amit tett. De nyilván nem csinálok ilyet. Nem az én dolgom eldönteni, hogy mi helyes és mi nem, ezek alapján pedig ítélkezni sem tudok mások felett. Amit én tehetek az az, hogy fogom magam, bemegyek dolgozni és végzem a munkám, miközben reménykedek benne, hogy tényleg ér is valamit, amit teszek másokért. Nem várok el soha hálát, bár én sem éppen úgy viselkedem a betegekkel, hogy kiérdemeljem, de ez a személyiségem része. Magamban pedig csak szimplán mosolygok, ha valaki olyan távozik tőlünk egészségesen, aki tényleg megérdemelte. Ezért lettem azt hiszem végül orvos és ezért nem zavarnak ezek a vacak konferenciák a sok hülyével. Mert tudom, hogy vannak, akiknek szükségük van rám, ránk és adott esetben egy jó emberről van szó. Ostobaságnak hangzik, tudom jól, de mikor már minden hitemet elvesztettem a társaimban, akkor csak erre tudtam gondolni. Pedig mielőtt egyetemre mentem volna sokat elmélkedtem, hogy valóban helyesen döntök-e, hiszen addigra már tudtam, nem igazán szívlelem az ostobákat. De a mai napig úgy gondolom, hogy minden nehézség ellenére helyesen cselekedtem. Még úgy is, hogy most elveszetnek éreztem magamat a tömegben, és ha nincs Jamie, akkor gyanítom továbbra is csak kóvályognék itt, mint valami elveszett kisállat. – Kérlek hadd ne válaszoljak. Te is tudod mi lenne a véleményem erről. – Egyértelműen nem én fogok változtatni. Kivéve, ha adott esetben értelmesnek találom őket. Még akkor is ugyanolyan maradok, csak elviselhetőbb. Sajnos van egy olyan rossz szokásom, hogy kimutatom azt, ha valakit nem bírok és az idegeneket úgy alapból nem igazán kedvelem. Ha ellenben olyan embernek bizonyul, akivel lehet beszélgetni normális témákról is, nem csak a nőkről, a piáról vagy bizonyos esetben a ruhákról, akkor máris nem vagyok olyan undok. De ehhez ki kell bírni az elején, amit én is tudom, hogy nehéz. – Ahogy mondod! Látom már elég jól ismersz. – mosolygok rá én is halványan. Örülök, hogy ő a megszokás mellett döntött. Azonban nem tudja elkerülni a figyelmemet, hogy körbenéz. Vajon miért kellett ez? De következő mondatával meg is válaszolja mire föl tett így. – Ugyan már, te is tudod, hogy engem pont nem érdekelnek ezek! Én egyedül is megvagyok, de téged tényleg olyan embernek titulállak, akivel érdemes barátkozni Jamie. – Sosem érdekeltek a szakmai kapcsolatok, mivel nem vagyok hajlandó megjátszani magamat és csak azért jó pofizni valakivel, mert kellhet még a jövőben. Apám próbálta nekem magyarázni, hogy saját magam miatt érdemes lenne ezen változtatnom, de nem igazán adtam az ő véleményére sem. -Hálás is vagyok neked! – Ha ő nem lenne most, akkor valószínűleg már javában gondolkodnék azon, hogy hol a kocsi kulcsom, mert haza szeretnék már menni. – Amíg nem alkohol, bármire vevő vagyok. Tudod, személygépjárművel vagyok. – Ismételten mosolygok, bár ez kicsit más jellegű. Inkább amolyan komolytalan, mivel ez nálam csak kifogás az ellen, hogy innom kelljen. – Tulajdonképpen teljesen mindegy melyikről érdeklődsz, mert mind a kettő romokban van. – kezdek bele egy nagy sóhaj kíséretében. – Mondtam már neked mennyire utálom, ha a munka és a magánélet összefolyik? Azt hiszem most pont ezt sikerült elérnem. – Hozzá pedig még a fejemet is csóválni kezdem. Nem hiszem el, hogy ezt tettem magammal. – És veled mi újság? Megy a munka? Vagy én is inkább azon túl érdeklődjek? – kérdezem, miközben megindulok utána és szorosan követem merre is megy.
"suffer now and live the rest of your life as a great doctor"
- Tudom. De attól még nem múlik el úgy nap, hogy ne vágynék rá, hogy a te szádból halljam - kijelentésemet egy mosollyal kötöm egybe, hogy éreztessem, mennyire nem várom el valójában, hogy bármilyen kérdésre is válaszoljon. Minden ember viselkedése mögött olyan mintázatok és élmények vannak, amelyeket sosem érthetünk meg, ha nem ismerünk meg valakit megfelelően. Tudni kell, hogy nem lehetünk mindenkivel ugyanolyan nyíltak, vagy hogy van akinek a megfejtéséhez kicsivel több idő kell. Egyesek szeretik a társaságot és vágynak rá, bármikor képesek elvegyülni, beszélgetni. Elemük az, ha más emberekkel vannak körülvéve. Aztán persze vannak olyanok is, akik kevésbé élvezik, ha megtelik körülöttük a helyiség, ha beszélgetni kell - fecsegni - másokkal. A szememben Lysander sem olyasvalaki, akit valaki olyan, aki mondhatni 'hangos' személyiséggel rendelkezik, könnyedén meg tudna közelíteni. Tudni kell, hogy mikor vágyik az ember magányra és azt is, hogy mikor van szükség társaságra. Én úgy gondolom, néha a magány épp olyan fontos, mint az, hogy ne veszítsük el embertársainkkal a kapcsolatot. Van azonban ezeknek a kapcsolatoknak egyfajta egészséges lefolyása és egy olyan változata is, amely kényszerből, vagy épp érdekből születik meg. Sokszor gondolkodom azon, hogy mi lett volna, ha másképp alakul az életem és a bátyámhoz hasonlóan üzleti karriert álmodok magamnak, majd abba a világba csatlakozom, amiben ő is él. Hiszem ugyanis, hogy mi ketten nagyon különbözőek vagyunk, még ha egy dologban hasonlítunk is; abban, hogy ha sok a munkánk, búcsút mondhatunk az alvásnak. Dan olyasvalaki az életemben, akit egyszerre vagyok képes csodálni és meg akarom tartani tőle a távolságot. Én magam nem hiszem, hogy bírnám azt a világot, amiben neki mindennapos része van. Tudom róla, hogy nincs egyedül és vannak barátai, de mégsem bízhat meg abban, hogy mindenki azért keresi a társaságát mert élvezik is azt, nem pedig azért, mert kifejezetten nagy vagyon várományosa. Én sem keresek rosszul és ha ténylegesen is sebész lesz belőlem, idővel még több pénz landol majd a bankszámlámon, de pontosan azért, mert nem egy érdekek, sokkal inkább elvek által vezérelt világban mozgok, azt hiszem a bizalmam is erősebb az emberek felé. Ezért gondolom például, hogy csak azért mert nehezen indul egy ismeretség, még nem jelenti, hogy nem csiszolódhatnak össze a felek. Jelen esetben Lysander és én. Talán inkább az lenne a meglepő, ha kezdetektől fogva kijönnénk egymással, száz százalékosan. Nem. Az emberi kapcsolatok mindig is a kompromisszumokról szóltak. - Olyan messzire nem mennék. Mondjuk inkább azt, hogy egyre jobban. - Finoman bólintok, közben pedig érzem, hogy a korábbi mosolyból még mindig maradt valamennyire az arcomon. - Mindenféle különösebb hátsószándék nélkül... Van erre valamilyen konkrét magyarázatod? Hogy miért gondolod, hogy velem érdemes barátkozni? - Részben puszta kíváncsiságról van szó, részben magamnak is meg akarok magyarázni olyan dolgokat, amelyekre nem a férfi fogja megadni az őszinte választ. De ha már másokhoz mérhetem magamat, talán idővel meg tudom majd mondani, hogy érdemes-e apám elismerését hajtanom, vagy a hiba nem bennem van. - Ugyan. - Újabb, féloldalas mosollyal intem le. Az utolsó, amiért valakinek hálásnak kell lennie nekem az az, hogy megértően viselkedem - vagy legalább próbálkozom. - Persze, szigorúan alkoholmentes. - Vannak azok a helyzetek egy-egy ilyen konferencia alkalmával, amikor képtelenség alkohol nélkül részt venni egy-egy társaság beszélgetésében - amiben eredetileg nem is akarunk ott lenni. De ez a mostani nem ilyen. Orvosként egyébként is fenn kell tartanunk azt a látszatot, hogy legalább valamilyen szinten egészségesen élünk - ebbe pedig beletartozik az is, hogy a való életen zugivók vagyunk. - Ó? - A reakcióm egészen kérdőre sikerül. - Nem is feltétlenül jó dolog keverni a kettőt, de... Mi történt? - Kíváncsiságomnak a felszaladó szemöldökeim is mutatják a jelét. Határozottan van sejtésem, ami az olyan jellegű szituációt jelenti, amiről Lys beszél, rákérdezni azonban nem akarok. Ha szeretné megosztani, a kérdésem miatt akár meg is teheti velem, ha nem, hát úgy próbálok majd tanácsot adni. - Tulajdonképpen a munkával minden rendben. A magánéletre kicsit kevés idő marad, de nem unatkozom. - Határozott mosolyra húzódnak az ajkaim. Először azt hittem nehezebb lesz itt New Yorkban a bátyám miatt, de a barátaimmal a városban már egyáltalán nem olyan vészes. A pulthoz érve járatom egy ideig a szememet a kínálaton, végül a tonik mellett döntök, aminek a fanyar íze apám arckifejezésére emlékeztet, amikor kisebb koromban soju-t láttam inni. - Szóval... Hogy is volt az a sztori a magánélet meg a munka keveredésével? Csak nem valami komoly történt?
-Ennyire felemelő érzés azt hallgatni, hogy panaszkodok az emberekről? – kérdezem én is mosollyal az arcomon. Hát igen, nagyon könnyen tudom szidni az embereket. Nem azt mondom, hogy jól esik, mert másoknak nyavalyogni az egy dolog, de teljesen más, ha a szemébe is meg mered mondani, ha valaki idegesít. Én általában kerek perec megmondom, ha nincs kedvem egyesek társaságához. Már normál esetben, ami nem a mai, hiszen itt akkor is el kell viselned a jópofizásokat, ha ez egyébként számodra csak kínszenvedés. Márpedig itt muszáj elviselni mások ostoba megjegyzéseit, adott esetben még helyeselni is kéne rájuk, vagy éppen az ízléstelen poénokon nevetni. Nem megy ez nekem. Illetve talán egy olyan tíz évvel ezelőtt még rá lehetett volna bírni erre, amikor még számított, hogy jól neveltnek tűnjön a gyereked, hogy beilleszkedjen. Ha valami határozottan jobban tetszik az itteni viselkedési normában az az, hogy az egyéniség a fontos és nem az, hogy beilleszkedj tökéletesen és maximálisan a társadalomba. Bár nem akarok én annyira nagy kívülálló lenni, csupán meg akarom tartani a tisztes távolságot azoktól, akiket nem tartok velem egy szinten lévőknek. Jamie szerencsés eset, mivel őt határozottan okosnak gondolom, aki nincs eltelve a munkájától és a fontosságától. Itt pedig számtalan olyan fiatal van, aki a semmire is veri a mellét, hogy mekkora egy tehetség. Nem állítom, hogy nekem tényleg lenne mire föl arrogánsként viselkednem, de nem is teszek így. Ha valamit ki szoktam emelni, akkor az az eszem. De sajnos akad itt szép számmal olyan, akinek még ez sem járt ki. Mindig az ilyeneknek a legnagyobb szájuk aztán persze, csak nem ártana, hogy egy értelmes mondat is kijönne rajtuk és nem csak süketelnének. Szép kis álom Lysander! Még mindig hiszel abban, hogy az emberek jobbak lesznek? Kivétel van, efelől nincs kétségem, hiszen a bizonyítékkal épp most is társalgok, de ritka, mint fehérholló. Ha nem ismerném magamat, akkor még azt hinném, hogy az ártatlan gyermeki énemből maradt bennem valamennyi is, hiába próbáltam gyökerestül megszabadulni tőle. Szemeimet elkezdem forgatni a férfi megjegyzésére. – Ez az én esetben azért kivételes. – Igen, most épp képzeletben megveregettem a vállát és azt sulykolom belé, hogy ennyire is csak kevesen ismernek. Egy kezemen össze tudom igazából számolni ezen fők számát. Nem szeretem közel engedni magamhoz a többi embert, mert bevallom tartok tőle, hogy végül ki kéne tálalni egymásak a múltunkról, én pedig az már réges régen magam mögött hagytam. – Hmm… - kérdése meglep, de tudnék rá válaszolni egyből is. Mégis igyekszem szépen megfogalmazni a gondolataimat. – A rövid válasz az, hogy mert nem idegesítesz. A kifejtősebb válasz nyilván elég hosszú, de ha érdekel azt is elmondhatom. – Egy mosolyt még megengedek magamnak, ezzel nyugtázom, hogy nem kell aggódnia, nem olyan rémes az a hosszú vélemény, sőt inkább határozottan dicsérő, de nem akarom feleslegesen untatni. – Viszont akkor már visszakérdezek. Miért gondolod, hogy jó ötlet velem barátkozni? – És most remélhetőleg nem azt fogja mondani, hogy apám üzlete miatt. Kissé már idegesítő, hogy a klinikán is maximum azért szeretnének közelebb kerülni hozzám az emberek, mert tudják kinek a fia vagyok. Az Edelhard név ennyire nagy lenne? Sose gondoltam volna, bár úgy fest, hogy csak az én közvetlen környezetemben fordultak elő eddig olyanok, akiknek mondott is ez valamit. A szám széle ismét felfelé görbül, mikor ő is benne van az alkohol mentes italban. Eleve nem preferálom az alkoholt. Ezért is van nálam mindig kibújóként a kocsi kulcs, hogy felmutathassam, gépjárművel vagyok, így „sajnos” nem ihatok. Nem is azért, mert nem egészséges, inkább csak nem találom kellemesnek a fogyasztását. Nyugodtan hülyének lehet nézni emiatt, de komolyan nem a képmutatás miatt teszem ezt, hiszen akkor kávét sem innék. Bár azt hiszem az nem annyira káros. Hallom, hogy meglepődik, bár ez várható volt. Még engem is ledöbbentett, sőt talán még veszekednék is magammal. Igaz, az már megvolt, de hát saját magammal nyilván hamarabb kibékülök, mint bárki mással. – Ha titokzatos akarok lenni, akkor annyit mondanék, egy nő. – Egy kicsit nevetni kezdek. Elég félreérthető ez, de gyanítom úgyis ki fogom neki fejteni bővebben ezt. – Azért pihenj is kérlek. Nem szeretnélek viszont látni egy kórházi szobában, ha nem muszáj. – Utalok ezzel arra, hogy bár sok dolgunk van és nyilván a szünet az kevés, vagy egyáltalán nincs is, attól még kell a kikapcsolódás. Ne éghetünk ki mindjárt az elején. – Hallottál már arról, hogy valakit vegetatív idegrendszeri gyengeséggel elküldenek neurológushoz? Mert én még nem… - Persze ez csak a papíron volt így leírva, amúgy biztos vagyok benne, hogy paranoiás. – Szóval a lényeg, hogy kaptam egy ilyen lányt, hogy nézzem meg mi van vele. Mondtam neki, hogy inkább pszichológus kéne neki, nem pedig én. A végén pedig megbeszéltük, hogyha kellek neki, akkor majd felhív és segítek, ahogyan tudok. – Teszem azt fél egyedül elmenni sétálni. – De… a családom már nyaggat, hogy házasodnom kéne, ami, nekem nincs ínyemre. Így jobb ötlet híján miközben a lánynak segítek eljátszana, hogy együtt vagyunk. – Végül pedig egy nagy sóhajjal jelzem, hogy itt a vége a mesémnek, most pedig kíváncsian várom a reakcióját.
"suffer now and live the rest of your life as a great doctor"
- Legalább tisztában vagyok vele, hogy néha másnak is elege van az emberekből, nem csak nekem. - Nem gondolom, hogy rosszul kellene éreznünk magunkat, amiért néha legszívesebben kizárnánk mindenkit az életünkből és legszívesebben egyedül töltenénk az időnket. Orvosként nem megy csoda számba, hogy olyan emberekkel találkozzunk, akikkel nem egyezik az értékrendünk. Ugyan mi arra esküdtünk, hogy életeket mentünk, nem helyezhetjük a saját akaratunkat és ígéretünket valaki másnak a kívánsága elé, ezt pedig sokszor újra meg újra meg kell tanulni. Hogy bár a kezünkben vannak a megfelelő eszközök és tudás is, nem játszhatunk Istent. Ezt persze nem csak nekünk, orvosoknak kell megértenünk, hanem azoknak az embereknek is, akik egy szerettükkel, vagy családtagjukkal érkeznek. Sokszor annak a nyomása sem túl felemelő, hogy tőlünk, orvosoktól várják a csodát, még ha egy-egy betegen sajnálatos módon már nem is lehet segíteni. Nem állítom, hogy a tény, hogy kontinenst váltottam, megnehezíti a beilleszkedésemet, hiszen Ausztráliában is megvolt az a nyíltság az emberekben, ami Koreára nem jellemző. A bátyámmal ellentétben nekem ebből a szempontból sokkal könnyebb dolgom van, nem jelent kulturális sokkot az új környezetem és talán az itteniek, kollégák közé való beilleszkedésem is egy fokkal könnyebb. Dan számára viszont ott van az unokaöcsénk és az egész családja, akik a segítségére lehetnek ebben. Ha átlagot vonnánk, valószínűleg egyébként is az jönne ki, hogy őket többet látja, pusztán azért, mert magával Daewonnal egy irodában dolgoznak. Amikor pedig beszélünk, mindig megemlíti, hogy az idejét az unokahúgainkkal, vagy unokaöcséinkkel töltötte - még ha a legifjabb tag beilleszkedése nem is ment olyan könnyedén. Talán nekünk magunknak is csak ennek a nyitjára kellene rájönnünk - hogy hogyan illeszkedjünk be és legyünk képesek érezni egy orvosokkal teli helyiségben azt, hogy ismerkedésre vagyunk kényszerítve. Habár tény és való, hogy nekem korántsem kellene elítélnem az ilyesmit - épp egy ilyen esemény alkalmával kaptam meghívást abba a csapatba, ahol jelenleg is dolgozom és tanulok, hogy legalább olyan jó sebész legyen belőlem, mint azon mentorokból, akik engem tanítanak. - Rendben, így már hajlandó vagyok elfogadni ezt a privilégiumot - halvány mosoly játszik az ajkaimon, ahogyan végül beleegyezem a dologba. Akárhogy is, jól esik tisztában lenni a ténnyel, hogy még mindig képes vagyok barátokat szerezni. A gyerekkorom után, amikor a saját bátyám sem igazán állt velem szóba, most végre képes vagyok elhinni, hogy nem velem van a baj. Egyszerűen a körülmények nem voltak akkoriban megfelelőek. - Ezt jó tudni. - Mondom ki elsőre, amit gondolok, miközben mosolyt villantok Lysander felé. - Ráérünk, szóval akár a hosszú verziót is elmondhatod. - Finoman megvonom a vállaimat, miközben a pillantásomat újra végig járatom a környezetünkön. Nem úgy tűnik, mintha bárki is sietne valahová, így akár mi is megbeszélhetjük, az általam feldobott témát. - Ugyanolyan jó ötlet veled, mint bárki mással. Kollégák vagyunk, tehát van miről beszélgetnünk, a hátterünk is hasonló... - Újra megrántom a vállamat és gyakorlatilag nyitva hagyom a mondat végét. Nincsen semmilyen hátsószándékom azzal, hogy Lysanderrel barátkozom, egyszerűen csak úgy gondolom, hogy épp elég közös van bennünk ahhoz, hogy szót is érthessünk. Ha valaha ki akartam volna használni azokat a kapcsolatokat, amelyek a családom anyagi helyzetéből adódóan megadatnak nekünk, már megtettem volna. De én nem olyan ember vagyok. - Áá, valahogy éreztem. - Bólintok néhányat, de attól ugyanolyan érdeklődően pillantok újra felé. Ha nincs kedve megosztani velem, elfogadom, hiszen nem kötelezhetem arra, hogy teregesse ki nekem a magánéletét. Ettől függetlenül felnőttek vagyunk és talán van olyan kapcsolat közöttünk, hogy tanácsot is adhassunk a másiknak - ha kér. - Igyekezni fogok. - Lehet, hogy meg akarom tartani az ígéretemet, de sok esetben közbeszól az élet és a tény, hogy mennyi munkánk van. Ha véget ér a rezidensi program, néhány órányi lazítást megengedhetünk magunknak, de addig is keményen kell dolgoznunk. - Nem, nem feltétlenül... - Finoman összevontam a szemöldökeimet, miközben hallgattam a válaszát. Habár inkább megerősítésként szóltam közbe, hogy folytassa és tisztában legyen vele, hogy érdekel, amit mond. Egy biztos, hogy mivel köze volt a munkához, valamilyen formában én is egy megoldandó esetként gondoltam rá. Legalábbis amíg meg nem tudtam a részleteket. - Hű... Erre nem számítottam. - Finoman mosoly jelenik meg a szám sarkában, de nem azért, mert ki akarom őt nevetni, sokkal inkább mert én magam tényleg nem számítottam arra, hogy ez lesz a története vége. - Egy biztos; hogy soha nem hallottam még hasonló sztorit. - Lassan bólintok. - Elég durva lehet a családod, ha már ilyen módszerekhez folyamodsz, hogy szálljanak le rólad. Közel sem vagy még elkésve a házassággal, szerintem eltúlozzák. - Itt Amerikában egyébként is másképp működnek ezek a dolgok, mint egy olyan szigorú közegben, mint Korea. - Nem lesz baj a nővel? Ha pszichológus kellene neki, a végén túlságosan kötődni fog hozzád. - Persze az is lehet, hogy a végén fordítva következik be, amiről beszélek. Akkor igazán megmosolyognám ezt a helyzetet és a tényt, hogy én tisztában vagyok vele, hogyan indult az egész. - Mi lesz, ha kiderül a dolog?
Halványan elmosolyodok. – Ugyan, mindenkinek elege van belőlük, maximum nem merik bevallani, mert az olyan bunkó megnyilvánulás lenne. Pedig ez teljesen normális. – vonom meg a vállamat. Lehet másoknál nem annyira gyakori, mint nálam. Elismerem, hogy én nem az átlagot képviselem – mint ahogy semmiben sem – de én magam is tudom, hogy bizony egy idő után kell az embernek az, hogy elmeneküljön mások elől. Pláne akkor, ha az idegeire megy. Neurológus poén… Nem is vicces. Nekem sokszor van bajom azzal, hogy mások hangját hallgassam, pláne ha az egyetlen értelmes dolog, amit ki tud nyökögni azok a névelők. Persze eleve szeretem mellőzni a számomra unalmas és kellemetlen társaságot, de néha magam is be kell, hogy lássam: Lehetetlen. Főleg az ilyen konferenciákon, vagy a munkahelyem. Ahány ember, annyiféle gondolkodási mód és nagyon kicsi az esélye annak, hogy találsz valaki olyat, akivel megegyezik. Illetve hasonlít, mivel 100%-ig soha semmi sem lesz ugyanaz. Régebben azt hittem találhatok olyan embereket, akikkel maximálisan össze fogunk majd passzolni. Mostanra látom, hogy ilyesmi nincs, csupán olyan, akivel jól érzed magad és elviseled annyira, hogy a barátodnak hívd. Tökéletes partner nem létezik sajnos, ezért is nem vagyok hajlandó magamnak nőt keresni. Majd ha jönni akar, ha pedig nem, hát abba sem fogok belerokkanni. Egy gonddal kevesebb. Nem kell róla gondoskodni és odafigyelni az igényeire. Én nekem tökéletesen boldog így az életem, bár gyanítom boldogabb lenne, ha nem kéne akaratomon kívül szocializálódnom. De időről időre mégis megjelenek, mert igyekeznem kell jó arcot vágni és elfogadóbbnak tűnni. Ugyan nem állok le senkivel sem beszélgetni, de legalább elmondhatom, hogy megjelentem. -Eddig is elfogadhattad volna. – forgatom meg a szemeimet a szavaira. Pontosan látja, hogy csak vele beszélgetek és ide is jöttem hozzá, ezek után már csak nem jelenti azt, hogy ne bírnám. De valakinek kell az extra megerősítés, ezt megértem. – A hosszú válasz az az, hogy sok ostoba ember vesz körül, akik idegesítenek. Pláne akkor, ha okoskodni akarnak egy olyan témában, amiben én otthon vagyok. Ezekkel ellentétben te sokkal jobb alkat vagy. Nem húzol fel feleslegesen, nem játszod meg magadat és képes vagy normálisan viselkedni amellett, hogy egyébként értelmes vagy és kellemes beszélgető partner. Azt hiszem így ennyi. – Hiába ez a kifejtősebb válasz, azért tömören próbálom összefoglalni mit is gondolok. Senkit nem akarok megbántani, pedig képes lennék rá! Így inkább csak általánosan fogalmazok és nem térek ki a munkatársaimra. -Elismerem… lehet pont ezért jövünk ki ennyire. Bár akkor is meglep, hogy elviselsz. – Ezzel rövidre is zárom a magyarázatomat. Igen a hasonló háttér biztosan segít valamennyit. Az hogy ki akar-e használni kevésbé izgat, hiszen sokat nem tudnék tenni érte. Apámmal nem ápolok olyan fene jó kapcsolatot, hogy bármit kérnék, megadná nekem. Maximum, ha cserébe ő is kérhetne tőlem valamit, amire nem vagyok hajlandó. -Hát azért… nem olyan felemelő, mint gondolod. – Sőt inkább bosszantó. Erre a mondatra mindenki valami romantikus történetre számítana, de ki kell, hogy ábrándítsam az embereket, szerelemnek helye ebben a szituációban nincs. Sőt épp, hogy az illik ide a legkevésbé. A munkát nem keverhetem a magánéletemmel. -Ajánlom is. – Nem sűrűn aggódok másokért, de azért a barátaimat szeretném biztonságba tudni amennyire csak lehet. Egy munkahely sem ér annyit, hogy emiatt baja essen. Ezért nem is értem, hogy az a sok ember, aki amiatt kerül kórházba, hogy túlhajtotta magát, az komolyan gondolja-e azt, hogy annyit melózik, hogy végül tönkreteszi magát. Én is szeretem a munkám, sokat dolgozok, de tudom, hogy hol az a bizonyos határ. Végül azért csak kifejtem neki, hogy mi is van ezzel a nővel. Szomorú, hogy a saját szabályom ellen megyek csak azért, mert a családom erre kényszerít. Illetve nem kényszerítenek, csupán olyasmit várnak el tőlem, amiről igazán tudhatnák már mostanra, hogy nem fog összejönni. Nem fogom akárkit elvenni csak azért, hogy ők boldogok legyenek. Ha valaha ilyesmire adom a fejemet, akkor az a nő legyen olyan, akit én is kedvelek, meg szép meg okos. Túl sok elvárásom nincs, de erősen kétlem, hogy létezik ilyen nő a világon, így keresni sem érdemes. Most legalább azt hiszik, hogy van valakim és megnyugtatom őket, hogy legalább valakihez vonzódok. – Szerintem a legnagyobb problémájuk, hogy a cégnek nincs örököse és azt akarnak gyártani… Nem tudják feldolgozni, hogy a cég úgyis az unokatestvérem kezébe kerül. – vonom meg a vállamat. Értem én, hogy apa dolgozott meg érte, de valamiért nem tud annyira érdekelni, hogy emiatt feladjam az álmomat orvosként. -A nőnek paranoiája van. Csak meg kell mutatnom neki, hogy senki sem akarja megölni és nem üldözi senki. Utána elválnak útjaink a családnak meg azt mondom, hogy mégsem jött nekünk össze. Ha nagyon kötődne meg csak lerázom. Engem nem köt le érzelmileg. – Túl buta. Bár néhol már aranyos mennyire szerencsétlen, de ennyi. Semmi több. – Ha kiderül akkor… Nos bajban leszek? Nem nagyon foglalkoztatni, nagyobb bajba nem kerülhetek, mintha senkin sem lenne. Így legalább azt látják, hogy valaki van mellettem.
"suffer now and live the rest of your life as a great doctor"
Félmosolyra húzódnak az ajkaim, amikor meghallom a válaszát. Egyszerre tudok vele egyetérteni és bizonyos szintig cáfolni is a szavait. Mi van ugyanis akkor, ha csak bizonyos emberekből van elegünk? Gyerekkoromban például nagyon is elegem volt abból, hogy a személyzet annyira figyel rám odahaza, míg mindenki más szinte figyelmen kívül hagyott és hiába vittem haza jó jegyeket, viselkedtem jól és igyekeztem szorgalmasan tanulni, nem kaptam különösebb elismerést. Apám mindig azt mondta; legyek olyan jó, mint a bátyám. Soha nem utalt arra, hogy tisztában lenne azzal, hogy Dannak és nekem nagyon mások az erősségeink. Akkoriban persze még nem láttam át a dolgot - ma már sokkal több információ birtokában is vagyok -, ezért úgy éreztem azokból van elegem, akik minden alkalommal megakadályozzák, hogy azokkal lehessek, akikkel valóban akartam. Mára már egészen más a helyzet. Ha van is alkalom, amikor nem vágyom mások társaságára, az gyakran egy dupla műszak után, valahol a kórház és a lakásunk között van, amin a bátyámmal osztozom. Neki soha nem vallanám be, de vannak napok, vagy épp szimpla pillanatok, amikor az ő társasága is merő megterhelést jelent. Amikor attól tartok, hogy feltűnik neki a kezem ismeretlen okból történő remegése, vagy amikor úgy érzem nem vagyok neki több felesleges fáradtságnál. Nekünk nem volt közös, vidám gyerekkorunk, felnőtt fejjel pedig olyasmi a kettőnk közti szakadék, ami áthidalhatatlanná válhatott már az évek alatt. - Állítólag ha nem vagyunk túl büszkék magunkra, nem sérti annyira az egonkat, ha egyszer mégis belebukunk valamibe. - Jegyzem meg félvállról. Nyilván egészen más, hogy kinek pontosan mit is jelent a bukás és mi számít veszteségnek. Vannak, akik könnyebben bele tudnak törődni, és olyanok is, akik hetekig rágódnak egy valamin, mert úgy érzik másképp kellett volna reagálniuk, vagy épp mást mondaniuk. - Ha majd valaha szükségem van hasonló bemutatkozó szövegre, azt hiszem veled kellene megíratnom a dolgot. - Hirtelen csak egyetlen olyan dolog ugrik be, amikor erre szükség lehet, nekem pedig tulajdonképpen nincs kedvem társkereső oldalra regisztrálnom. Ha egy fokkal jobban hasonlítanék a bátyámra, talán a mai konferenciát is úgy nevezett kapcsolat építésre használnám, nem pedig arra, hogy egy barátommal beszélgessek. - Jobb szeretnéd, ha pletykás ápolónő módjára a hátad mögött terjesztenék rólad álhíreket? - Szinte nevetnem kell, ahogyan elképzelem magamat hasonló szituációban. Mindig is jobb szerettem megtartani magamnak a saját dolgaimat. Még ha nyomasztott is valami, egyszerűbb volt egyedül megküzdeni vele, mert a végén úgyis csak én voltam az, aki megoldhatta a dolgot. Innentől fogva pedig mindegy volt, hogy kinek a nyakába akarom varrni a saját gondomat. - Az egészségügyesek hajmeresztő hosszúságú műszakokat nyomnak le, és nekik mégis van idejük elcsípni minden infót. Nem furcsa? - Halvány mosoly játszik a szám sarkában, amit valamilyen szinten elrejt a tény, hogy finoman elfordítom a fejemet Lysander irányából és néhány a közelben elsétáló kolléga felé pillantok, akiknek oda is biccentek, amikor felénk néznek. - Hogyhogy? - Sokan azt tekintik az élet lényegének, hogy megtalálják maguk mellé azt a párt, akivel képesek elképzelni a hátralévő éveiket. Mi, orvosok valamilyen szinten mindig is hátrányból indultunk, hiszen korlátozottabbak a lehetőségeink ismerkedni - a páciensekkel való kapcsolatról pedig mindenki tudja, hogy nem kivitelezhető -, így nem csak hogy sok kapcsolat nem is létesült, de olyanok is voltak, amelyek épp emiatt buktak be. Ezért is tűnt egyszerűbbnek, ha az ember nem foglalkozott hasonlóval, de legfőképpen nem helyezte a munkája elé. Ezúttal őszinte mosolyra húzódnak az ajkaim, amikor Lysander kifejezi felém az aggodalmát. Ugyan szavak nélkül reagálok, de pont a korábban felvázolt pletykás ápolónők hasonlatban kiindulva nem akartam azt a kellemetlen helyzetet előidézni, hogy férfi létünkre fogjuk magunkat és elérzékenyülünk. - Te is törekedj valami hasonlóra. - Néha valószínűleg mi magunk sem vesszük észre, mennyire igénybe vesszük a testünket és milyen mértékben feszegetjük a saját határainkat. Amíg pedig nincs, aki különösebben odafigyeljen ránk, legalább egymást emlékeztethetjük. Úgy maradunk a topon, ha nem csak szakmailag, de fizikailag is odatesszük magukat az emberi életek megmentésébe. - Miért, olyan nagy baj lenne, ha nem te vennéd át? Az unokatestvéreddel milyen kapcsolatot ápoltok? - A mi családunkban is nagyon hasonló események kezdtek lendületet venni. Dan azért volt itt, mert a nagybátyánk valamit teljes mértékben elrontott, de lévén a Yang család rendelkezett fiú örökössel, tulajdonképpen a bátyám is hasonló helyzetben volt, mint Lysander és az unokatestvére. - Ráadásul az orvosi szakma legalább olyan szép, mint egy vállalat vezetése. - Ha egészen pontos akarnék lenni, akkor bizony a korábban használt vállalat kategóriába sok olyan környezetet, vagy emberi életeket veszélyeztető cég is bele került volna, amely minden, csak nem a jövő generációját maga előtt tartó szervezet. - Ez igen... Hol találkoztál vele? - Kíváncsian vonom fel a szemöldökeimet, a pillantásomat azonban jó ideig nem fordítom felé, csak amikor már úgy érzem, hogy rendeződtek a vonásaim. - Mindenképp neked kell lenned, aki figyel rá? - Normál esetben nem lenne etikus hasonlót tenni, hiszen mi elsősorban kezelőorvosok voltunk, akik a hozzánk érkezők fizikai, nem pedig mentális állapotával foglalkoztak. - A végén talán még összebarátkoztok - jegyzem meg mosolyogva. Nem túl sok esélyt látok erre, főleg a korábbi diskurzusunkra visszagondolva. Lysander nem akar barátokat, ez már kezdettől fogva egyértelmű volt. Ezért is volt nehéz elképzelni, hogy ezúttal egy nőtől akarna bármit is - különösen úgy, hogy az a nő paranoiás. De persze nem rajtam múlt, hogy meghozzam ezt az ítéletet. Ő maga is elég felnőtt és tájékozott hozzá, hogy így tegyen. Én magam pedig vagy képes leszek ellátni valamilyen tippel, vagy magam is információt gyűjtök hasonló szituációkhoz. - Talán meg kellene előznöd a szüleidet és keresni valaki olyat, akivel tényleg boldog lehetsz. - Ha barátok szerzéséhez soha nincs kedve, egy igazi, kitartó és szerethető párt találni valószínűleg még nehezebb lett volna. De szokták mondani, hogy a remény hal meg utoljára.
Kezdőlap
